Nászút #10

Egyszer volt, hol nem volt, nekiálltam végigtúrni a Pinterestet valami normális kép után, aztán ez jött szembe velem. Amúgy vizsgaidőszak van.

És nem akarom elhinni a Wordnek, hogy a hígító két hosszú í.

A fejezetről: Roddy-Moddyval kezdünk a parton, tehát ott folytatom, ahol abbahagytam. Hogy utána mi történik, azt majd meglátjátok. Mindenesetre nagyon örülök neki, hogy fikcióval dolgozom. Most komolyan, aki valódi emberekről ír, az nem szokott aggódni néha, hogy egyszer az a pofa meglátja, és esetleg beletolja a fejét az asztalba? Hm?

Dat moment, amikor írni akarsz, de a szobatársadra éppen rátör a szociális érzékenység, és nem hagy kibontakozni ಥ_ಥ

Itt-ott halványítottam rajta, hogy ne nézzen ki teljesen nőnek, de...

Hogyan kezeljük az albán szamár módjára berúgott embereket

A szemébe sütött a nap, de megállta, hogy árnyékolja a szemét. Egy kapitány nem csinál ilyet. Egy kapitány kalapot hord. Ha nem, akkor benézte.

Stasya már csak pár lépésre volt tőle. Meztelen talpai tompán dobbantak a móló deszkáin.

– Tizenegy perc hét másodperc – vetette oda neki és visszacsúsztatta a zsebóráját a helyére. – Mi tartott eddig?

A nő elmosolyodott.

– Ön hinne valakinek, aki az ellenségével érkezik?

– Nem. Valószínűleg lelőném. Egy ponton magára is fegyvert fogtak; miért nem sült el egyik sem?

– Meggyőzésben jó vagyok – lépett fel mellé a kövezetre Stasya. A szélbe tartotta az arcát. – Teljesítettem a parancsot.

– Mennyit mondott nekik?

– Négy órát. Katyusa üzeni, hogy jelen sebességgel egy órán belül itt vannak.

Roderich mélyen, szaggatottan sóhajtott. Nem volt ínyére Bondevik ötlete a hamis információ átadásáról. Még kevésbé tetszett neki, hogy ott kellett állnia, tehetetlenül nézve, hogy Elizavetát megint elviszik. Csak ki kéne nyúlnia érte. Csak vissza kellett volna tartania Stasyát, hogy odamenjen beszélni.

A tengernagy egy óra múlva itt van. Ha nem találkozott volna össze abban a boltban a lánnyal, akkor egészen biztosan eleget szöszölnek ahhoz, hogy összetalálkozzanak velük a kikötőben. Így is lett volna esélyük, ami azt illeti; Roderich nem értette, hogy miért kellett Stasyának odamennie és hazudnia. Elég csak rájuk nézni ahhoz, hogy lássa, milyen komótos a társaság. Ki hallott már olyat, hogy vészhelyzetben leállnak sózott halat enni?

Noha korábban soha nem látott olyan magas nőt, mint, mint Stasya, alig pár napon belül kapott még egy lombrágót. A Gittánek nevezett feketén üzletelő kereskedő legalább olyan magas volt, mint a hárpia. Hosszú léptekkel sietett le a stégre, kapott fel egy kisebb ládát, lenézett, hogy ott van-e a lába alatt valamelyik gyermeke, és visszasietett a fedélzetre. Hosszú, szőke haja jóformán úszott utána a levegőben. Lehet valami a varázslat-árusokkal és a szőke hajjal. Meg az érzelemmentes pókerarccal.

Elég nehéz volt meggyőznie, hogy szerezzen neki egy térképet Port Brunswickról meg az észak-karolinai börtönök elhelyezkedéséről. Az igazán érdekes mégis az, hogy meg tudta csinálni. Egyik nap bement, a másik nap kijött, és most itt vannak a kabátja belső zsebében a papírok. A szeme sarkából Stasyára pillantott, és nagyon remélte, hogy a nő nem sejt semmit. Okozna számára pár kellemetlen pillanatot, az biztos.

Stasya nem vette észre, hogy őt nézi. A távolba meredt, a mosolya az arcára fagyott. Roderich egy kicsit megkönnyebbült, és kihasználta az üzenetküldés miatt elrévedt nő figyelmetlenségét arra, hogy rendbe szedje magát, meg az arcát. Mire Stasya kiemelkedett a transzból, már teljes harci készültségben és tökéletes fegyelmezettséggel várta Bondevik utasításait.

– Vissza kell térnie a hajójára, kapitány.

– Ebben mertem reménykedni.

– Úgy értem, most azonnal.

Bal felé pillantott, ahol a dokkmunkások egy kisebb hajóra pakolták mindazt az árut, amit neki be kellett szereznie.

– Még nem állunk készen az indulásra.

– Önnek nem szükséges felügyelnie a berakodást – rázta a fejét Stasya. – A tengernagy azt kéri, hogy haladéktalanul térjen vissza a Rettenthetetlenre, és vegye üldözőbe a Trinitét.

– Mi a jó… – lenyelte a kikívánkozó átkozódást és újrakezdte: – Miért kellett egyáltalán odamennie, kisasszony? Nézzen oda, még mindig vacakolnak, pedig már rég felpakoltak mindent. Ha nem megy oda, akkor befutott volna a tengernagy is, mire egyáltalán összeszedik az embereiket a kikötőből.

– A tengernagy nem akarja a városbeliek életét kockáztatni – rázta a fejét Stasya.

Meglepetésében felszaladt a szemöldöke. Nem gondolta, hogy Bondevik képes arra, hogy az egyszerű pórnép igényeit is szem előtt tartsa.

– Akkor, gondolom, megint kénytelenek leszünk repülni – mondta óvatosan.

Stasya ajkain kivirult a mosoly.

– Így van, kapitány. De ne aggódjon, napvilágnál jóval egyszerűbb landolni.

Nem szívesen gondolt vissza az első próbálkozásra. Ő rémült volt, az éjszaka tök sötét, a levegő metszően hideg. A menetszél könnyeket csalt a szemébe, tönkretette a haját, de az volt a legkisebb gondja, mert ugyan úgy próbált landolni, ahogy Stasya kérte, de a sötétben elnézték a talaj egyenetlenségeit, így volt szerencséje belebukfencezni egy bokorba.

Valahol még mindig érzett magában egy-két tüskét, és sajnos nem a metaforai változatot.

– Itt tehát végeztünk. – Megvárta a nő jóváhagyó biccentését. – Ez esetben indulhatunk is.

– Várjon – fogta meg Stasya a felkarját.

A nő ujjaira nézett, de nem úgy tűnt, hogy az orosz el akarná ereszteni a felkarját. Óvatosan arrébb lépett, mire az orosz észbe kapott és kivonult a személyes teréből. Elszakította a pillantását a kalózhajótól.

– Kérem, várjon. Olyan történetet mondtam nekik, ami igényli az ön jelenlétét a hajójuk kifutásáig.

Morcosan összefonta a karjait.

– Mégis mifélét?

– Elmeséltem nekik, hogy mennyire lángol a szíve a kormányzó lányáért.

Rögvest elfutotta a pulykaméreg.

– Maga… maga! Volt képe csak úgy… ehhez nem volt joga és… honnét veszi egyáltalán ezt az ostobaságot?!

– Beszél álmában, kapitány – kuncogott bele a markába a nő. – És éppen elég önre néznem, hogyan követi a tekintetével azt a bizonyos hölgyet. Jól értettem, Elizavetának hívják?

Nem volt hajlandó Stasyára nézni. Összeszorított állkapoccsal nézte a hajót és azt kívánta, hogy bár kapna lángra azon nyomban.

Viszont tény, figyelte a lányt. Nem lehetett eltéveszteni a formás alakját, mogyorószín fürtjeit, amik szabadon lobogtak a szélben. Még mindig az a végtelenül mocskos ing volt rajta. Nem is érti, hogy képes abban létezni.

Összeszorult a torka a hirtelen ijedtségtől, mikor a nő felmászott a főárbocra, és elengedte a köteleket. Macskaügyességgel szaladt végig a keresztrúdon és oldotta ki a fővitorlát rögzítő köteleket. A mólón a boltban látott szőke férfi rohant végig és oldotta ki a hajóköteleket. A stég végén elrugaszkodott, a hajóról pedig kinyúltak érte, elkapták és felhúzták a fedélzetre. Valaki harsányan felkiáltott, és Roderich élesen szívta be a levegőt, mert Elizaveta megbillent a keresztrúdon. Hallotta a felharsanó hahotát.

Nevetnek. Nem is sejtik, mi vár rájuk.

A lány felegyenesedett, és Roderich hirtelen megérezte, hogy őt nézi. Kihúzta magát, és remélte, hogy a szíve dala eléri az övét, lejön abból a nevetséges magasságból, visszaszáll a földre. Még arra is készségesen vállalkozik, hogy beugorjon érte a vízbe, ha a lány esetleg meggondolná magát, és egyből a tengerbe vetné magát. Azt kéne tennie. Ugorjon a habok közé, hagyja ott a hajót, és ússzon ki ide hozzá, hogy hazavihesse, biztonságba helyezhesse.

Elizaveta lenézett. Kinyúlt egy kötélért, és lecsúszott a fedélzetre. A megemelt tat elrejtette karcsú alakját Roderich elől.

– És most már mehetünk? – kérdezte rekedtes hangon.

– Most már igen.

Stasya nyomában megindult, át a piacon, ki a városból. Csakúgy, mint befelé jövet, jóformán le kellett rugdosnia magáról a koldusokat. A süketek hajlongtak előtte, a vakok rimánkodtak, „csak egy pennyt, jóuram” – ezt hajtogatták. Ha maradt volna pénze a kirándulásból, akkor se adott volna nekik egy büdös buznyákot se, lévén, hogy nem az övé volt, hanem a Flottáé. El kell számolnia az utolsó garassal is. Így is nyomta a lelkiismeretét, hogy állami pénzen vásárolt az ellenségnek információt.

Az orosz nyomában baktatott mintegy negyed órát. Addigra elhagyták az utolsó házakat is, már nem voltak utánuk leskelődő kicsike, kíváncsi szemek. Stasya ott kitárta a szárnyait, és nem is egy, de két kört repült, hogy elég lendülete legyen ahhoz, hogy felkapja őt.

Nappal elszakadni a földtől, ha lehet, még rémisztőbb volt. A táj térképszerűen kilapult alatta. Inkább behunyta a szemét, és hangtalanul, összeszorított ajkakkal imádkozott.

– Figyeljen, kapitány! – kiáltott fel Stasya hosszú idő múltán.

Résnyire kinyitotta a szemét, és megpillantotta a hajókat. Még egészen messze voltak tőlük, de pont úgy nézett ki, mintha egy part menti szirtről figyelné őket. Ezt mantrázta magában, ahogy egyre közelebb értek. A Rettenthetetlen fedélzetén úgy mozogtak a matrózok, mint dolgozók egy felbolydult hangyabolyban. Kiabálást hozott belé a szél, de csak a hangot hallotta, a szavakat nem értette. Addig, míg az első puskalövés el nem dördült.

– Ezek lőnek ránk! – kiáltott fel.

– Maga tanította be őket! – Stasya hangja jóval vidámabb volt, mint azt a helyzet indokolta.

És utána még nekiállt szlalomozni. Szó szerint az életéért kapaszkodott odalenn, hogy a hirtelen támadt rosszullétet ne is említse. Mikor Stasya lebukott, csak azért nem üvöltött, mert a hangja a magasban maradt.

A zuhanás furcsa érzés. Egyszerre eltűnik az ember testéről a súly. Egy végtelenné nyújtott pillanatig csak lebeg, elég hosszan ahhoz, hogy ráébredjen, mi fog történni. Aztán a szív a torokba ugrik, és a teste még mindig könnyű, túl könnyű, a szél az arcába csap, és nem merte elengedni Stasya lábát, pedig a szemüvege felcsúszott a homlokára.

A nő kikerülte a golyókat, és oldalról bukott a hajó fölé. Kitárt szárnyakkal lassított le egy vágtató ló sebességére, és elengedte Roderichet.

Amint megérintette a deszkát a lába, rázuhant a gravitáció teljes súlya, minden, amit a zuhanás közben elcsalt. A térde megroggyant, de a lendület vitte tovább. Hét lépést botladozott, és végül az egyik matrózába kapaszkodva sikerült állva maradnia.

Villámgyorsan ellökte magát a tátott szájú férfitól. Elsőként a szemüvegét igazította meg, utána ideges mozdulattal a helyére rángatta a ruháját.

– Mit néznek?! – rivallt a legénységre. – Eredjenek a dolgukra!

Nyilván Stasyát nézték, aki a Dommedag keresztvitorla-rúdjára szállt le, és onnan nézte őket halvány mosollyal. Egyedül Vladimir volt kivétel.

– Kapitány? – meredt rá döbbenten a kormánykerék mögül.

– Úgy néz rám, mintha szellemet látna, hadnagy – horkantott, és újrakötötte meglazult nyakkendőjét. – Hol van Andrei?

A pöttöm fiúcska kidugta a kezét a híd korlátja mögül.

– Hozd ide a fegyverövem.

A gyerek nem kérdezett kettőt, már rohant is. Roderich szíve még mindig a torkában dobogott a vad manőverezéstől, mikor kezébe kapta a szíjat. Megkönnyebbült sóhajjal csatolta fel.

– Azt mondtam, dologra! – kiáltott fel.

A matrózok összerezzentek, és már őt nézték méla ámulattal. A sarkát keményen odacsapva indult meg, a Dommedag felé. Két lépés után az egyik matrózának leesett, mire készül, hát élesen füttyentett. Mire a korláthoz ért, a pallót már lefektették a két hajó között. Hosszú léptekkel sietett fel a rámpán. Csettintett Stasya irányába, a nő pedig leereszkedett az elhűlt legénység közé. Roderich rá se nézett, csak átvágott a matrózok között, és két gyors koppantás után benyitott a tengernagy kajütjébe.

A férfi az asztala mögött ült, és darab papírt olvasgatott. Fel sem nézett:

– Nem, hadnagy, még mindig nem érdekel a matrózok csetepatéja. Majd lerendezik és megnyugszanak.

– Nem a hadnagy vagyok, uram.

Bondevik felkapta a fejét. A szemei összeszűkültek.

– Maga mit keres itt?

Értetlenül pislogott.

– Maga rendelt vissza.

Látta a férfi arcán a fázisokat. Előbb értetlen volt, de az ajtó halk kattanása, és Stasya oldalra somfordálása után az ajkai megvonaglottak az undortól. A szemei előbb kinyíltak, majd még jobban összeszűkültek, mint az imént.

– Hát persze.

Megpörgette az r-t. Lecsapta a papírt az asztalra, és felkelt. A mankója után kapott, mert a műlába megint a szék karfájára volt akasztva. Vicsorogva sántikált feléjük, és Roderich készségesen engedett a késztetésnek, hogy félreálljon a férfi útjából.

– Melyikőtök mondta? – hörögte a tengernagy.

Végigfutott a hátán a hideg. Egy pillanat alatt lepergett előtte az élete, és már készült a tengernagy lábai elé vetni magát, hogy elmondjon neki mindent, kezdve Zwinglivel és az alkuval, de a férfi ügyet sem vetett rá. A pillantása Stasyán függött, aki felszegte a fejét és visszaváltozott emberré.

Lépteket hallott. Derékból fordult a hang irányába, és Katyusát látta, akiről lerítt az aggodalom.

– Minek is kérdezek ilyen oktalanságokat – csóválta a fejét Bondevik, még mindig ugyanazon a hátborzongató hangon. – Gondosan úgy szálltál le, hogy mindkét hajó legénysége lásson, nem igaz?

Stasya nem felelt. A mosolyt sem törölte le az arcáról. Bondevik felképelte.

– Mit mondott magának? – rivallt Roderichre.

– A-azt, hogy ön visszarendelt.

– Hol az áru?

– Most rakják hajóra a kikötőben. Kihajóztatják az öböl szájához, hogy menet közben vehessük fel.

– Legalább nem akadályozol minket. Annyira.

A tengernagy köpött egyet oldalra, és visszamankózott az asztalához.

– A Trinite mikor fut ki?

– Még nincs egy órája, hogy kifutottak, uram.

A tengernagy kezében eltört a tollszár.

– És miért indultak el? – A hangja reszketett az elfojtott indulattól.

– Mert összefutottam velük, uram. A vegyeskereskedésben, mikor a szél… izé, port vásároltam.

– Maga pedig leállt trécselni velük.

– Nem, uram. Stasya beszélt velük, a kikötőben, miután azt mondta nekem, hogy ön adta parancsba.

A tengernagy keze ökölbe szorult… és hirtelen felkapta a kupáját és üvöltve Stasyához vágta. A fém megsebezte a nő homlokát.

– De maga a másik! – szögezte az ujját Roderichre. – Mi a fenének adnék parancsba ilyesmit?

– Bocsásson meg uram, de a parancsai felének nem látom értelmét! – fakadt ki. – Arról nem is beszélve, hogy maga ilyen… – a csuklóját forgatva kereste a szót – lényekkel dolgozik együtt, mint a kisasszony!

– Lényekkel, igen – ismételte. Stasyára nézett. – Huszonnégy órát kapsz, hogy előkerítsd a hajódat, és az itt legyen mellettünk. Ha nem, a nővéred sikolyai alapján lőheted be, hogy éppen merre járok a világban. Értve?

– Igen, uram – suttogta Stasya.

Sarkon fordult és már ott sem volt, mintha a föld nyelte volna el.

A tengernagy nehézkesen ült le. A tenyerét a homlokába döntve gondolkodott. Katyusa mögötte könnyektől fátyolos szemmel, a melle előtt összekulcsolt kézzel imádkozott. Roderich heves késztetést érzett rá, hogy ő maga is térdre omoljon és a teremtő segítségét kérje ezekben a vészterhes időkben.

– Mit mondott az a kurva egészen pontosan?

– Tájékoztatott az összes parancs-módosításról. Azt mondta, hogy vissza kell térnem a hajóra, hogy üldözőbe vegyem a Trinitét, míg ön felszedi a rakományt.

– És miért pont magát küldeném a hajó után? – támasztotta meg az állát az összekulcsolt kezén. – Nyilván tapasztaltabb a kalózokkal, mint én. Nyilván több csatát látott nálam. Egészen biztosan képes rá, hogy elfogja azt a hajót, ami eddig négyszer, ismétlem, négyszer lógott meg előlem.

– A Rettenthetetlennek jobb a merülése. – A hangja gyönge volt. Megköszörülte a torkát. – Gyorsabb, mint a Dommedag.

– Szélpor nélkül, talán.

– Mint mondtam, a Trinite legénységével a vegyesboltban találkoztam, uram. Lakásfelszerelés-üzletnek volt álcázva a bolt, de nem hiszem, hogy új függönyt szándékoztak volna venni.

Bondevik szemében máglyaként izzott a gyűlölet. Hogy őt utálta ennyire, vagy a körülményeket, nem tudta. Talán nem is akarta. Igazából haza kéne menni, hogy zongorázzon egyet, az talán megnyugtatná. Na igen, a nyugalomra nagy szüksége lenne. Csak egy délután, amikor nem történik semmi, béke van, és nem kell azt néznie, hogyan túr a felettese az asztalfiókjába a Le Sancte Trinite aktájáért. A falapok közé szorított papírokon nem körözési lapok voltak, nyomtatott fekete pacák, ócskán sokszorosított rézkarcok, hanem jóformán művészi tusrajzok. Bondevik közelebb intette, hogy nézze meg a képeket, melyek közelebbről még pontosabbak voltak, mintha a személyt, akiről mintázták, megkérték volna, hogy ugyan, üljön már modellt.

Kilenc képet terített ki az asztalon. Az egyikre azonnal ráismert a körözési plakátról; Gilbert Beilschmidt nézett a szemébe a papíron át. A kurta, hirtelen vonások, amikkel a képet árnyalták, vadságot kölcsönöztek neki, ami miatt bármikor rávágta volna, hogy a férfi bűnöző. Éles ajkai felfelé görbültek, csálé, féloldalas mosolyától Roderichnek felfordult a gyomra. Elszakította a pillantását a férfitől, és végignézte a többi rajzot is, még mielőtt odaugrott volna, hogy apró fecnikre tépje a képet.

Három nő is volt a legénységben, ráadásul mind a hárman egészen szép arcúak. A művész egyiküket mogorvának, a másikat szelídnek, a harmadikat kihívónak festette meg. Utóbbira bökött rá Bondevik:

– Ő Marianne Bonnefoy. Ha minden igaz, akkor ennek a kettőnek az anyja.

Két másik képre mutatott, amin Roderich megnézhette két fájdalmasan fiatal, szinte még gyerek fiú arcát. Olyanok voltak, mint két tojás, egyedül a hajuk vágása, és a megörökített arckifejezésük különbözött.

A maradék három férfira nézett. Magabiztosan bökött az állig érő hajú férfira.

– Az egyikük ő volt.

Bondevik felvette a képet.

– Feliks Łukasiewitz. A Lengyel-Litván Unióból szökött meg ezzel a nővel – bökött a szelídre. – Ő Dorothea. Vagy valami hasonló. A fél legénységnek idióta neve van – horkantott, és ledobta a papírt az asztalra. – Azt mondta, hogy az egyikük, kapitány. Ki volt a másik?

– Nincs a képeken – rázta a fejét.

– Azért nézze meg őket még egyszer.

– Egészen biztos vagyok benne – mondta nyomatékosan. – Annak a férfinak olyan vastag szemöldökei voltak, amilyet még soha nem láttam.

Bondevik hirtelen feltámadt érdeklődéssel dőlt előre.

– Igen? Le tudja írni ezt a férfit?

Lehunyt szemmel maga elé képzelte a másikat. Ha sokat vágsz ilyen képet, akkor előfordulhat, hogy előbb-utóbb kapsz ajándékba egy csinos kést valamelyik vesédbe.

– Nagyjából hat láb magas, izmos férfi. A haja kicsit rövidebb, mint Beilschmidté és égővörös. A szeme kék. Szürkéskék. Az első dolog, ami feltűnő volt benne, aza vastag szemöldöke. A jobb fülében egy aranykarikára függesztett kristályfülbevaló volt. Zöld színű. Talán jáde.

Bondevik szinte csüngött a szavain. A fülbevaló említésekor izgatottan túrt a papírjai közé, és fellapozott egy kisebb méretű, rongyosra forgatott könyvet. A könyv gerince nagyot reccsent, mikor Roderich elé dobta, egyenesen Marianne Bonnefoy arcképére.

– Hasonlított erre?

A könyv valójában jegyzetfüzet volt; a bal oldalt kecses betűkkel rótt sorok, a jobb oldalt ábrák töltötték be. Két kristály volt több oldalról megrajzolva, mindkettő hosszúkás, sokszögű darab volt. Azonnal ráismert, de hosszú másodpercekig meredt a képre. Nem tartotta valószínűnek, hogy Bondevik beavatná abba, hogy mi is ez a kristály, és miért érdekli ennyire. Még a szemüvegét is megigazította, hogy megnyúljanak a másodpercek és legyen ideje átszaladni a vázlatos sorokat, melyeket Bondevik minden bizonnyal magának írt fel.

A kanju és a manju

… (Toshima-szk). Az apályt és a dagályt … varázsigék → Honda: … (Ékszerek könyve). Batávia …

… kanju (apály) → Boston, tengerészet.

Manju: … volt más kő (Honda). Örökre elveszett.

… nem szabad megérinteni.

– Szerintem ez volt az – mondta, szándékosan bizonytalanságot csempészve a hangjába.

És valóban, amint igazolta Bondevik feltevését, a könyvecske már el is tűnt előle. A kérdéseket szerencsére meghagyta.

– Remek – bólogatott a tengernagy. Az idegesség helyett egyfajta jóllakott elégedettséget sugárzott. Azért így is kényelmetlenül feszengett, mikor a férfi metsző, kék szemei az övébe mélyedtek. – Amint visszatért a hajójára, teljes sebességgel induljon meg előre. Ha utoléri a kalózhajót, figyelmeztetés nélkül tüzeljen.

Meghökkent.

– De…

– Azt mondtam, figyelmeztetés nélkül tüzeljen – ismételte.

Nem tudott félrenézni. Úgy érezte, mintha egy jeges kéz feszítené szét a szemhéjait, hogy beférkőzzön a koponyájába, és csigolyáról csigolyára haladva megfagyassza a belső szerveit. A derekánál rámarkolt a gerincére, amitől ki kellett húznia magát.

– Igenis, uram.

– Leléphet.

Tisztelgett, és távozott. Mikor becsukta az ajtót, éles csattanást és egy kiáltást hallott, amit fojtott zokogás követett. Elszorult torokkal gondolt a másik hárpiára, és a saját hajója felé vette az irányt. A két nőt összekötő varázslat mellett bizonyára olyanok, mint a közönséges nővérek. Együtt beszélgetnek, meg hímeznek, meg… ki tudja, mi mindent csinál még a fehérnép.

– Herr Popescu, készítse fel a hajót a tandem-kötelek eloldására.

Katyusa olyan, mint a nyitott könyv. Aggódik Stasyáért, aki viszont sokkal önállóbb személyiség. Már ha a kétnapos ismeretségük során jól ítélte meg.

– Bontsák ki a vitorlákat. Miután lehagytuk a Dommedagot, pár fokkal korrigáljon dél-dél-nyugati irányba. Kimegyünk a mélyebb vizekre.

Adja isten, hogy a kraken ne őket, hanem Bondeviket kövesse.

– Teljes sebességgel haladjunk tovább délnek.

Most, hogy végiggondolja… az orosz nő hazudott. Elizavetának mindenképpen, de arról ő is tud. Neki hazudott, Bondevik meg az imént majdnem agyvérzést kapott, mert a nő nem azt tette, mint amit mondott neki. Hármuknak háromfélét mondott, és talán még ő áll a legjobban, mert tudja, hogy Elizaveta mit tud. Vagy nem, mert Stasya neki is hazudott.

De akkor kinek mond igazat? Kezdett megfájdulni a feje.

– Kapitány?

Vladimir a hangsúly alapján már nem először szólt hozzá. Azon kapta magát, hogy áll a hajó közepén, maga elé mered, és a borostáját vakargatja, körülötte a matrózok pedig tessék-lássék végzik a munkájukat.

– Igen, hadnagy?

– Egészen biztos a kiadott parancsokban? – puhatolódzott.

Értetlenül meredt a férfira.

– Bocsásson meg, hadnagy, de maga mióta kérdőjelezi meg a parancsaimat?

Vladimir abban a pillanatban elvörösödött. Hebegett valamit, de Roderich közbevágott:

– Parancsot kapott, Herr Popescu. Csinálja.

A férfi fintorogva nyűglődött.

– De a tengernagy…

– A tengernagytól a küldetésünk származik – torkolta le. – A parancsait tőlem kapja. Eredjen, és végezze el.

A mélán toporgó matrózokra nézett.

– Tán megsüketültek, amíg odavoltam, vagy mi az isten? Azt mondtam, oldozzák el azokat a nyavalyás köteleket! Utol kell érnünk egy fregattot, úgyhogy szedjék magukat, de nagyon gyorsan!

Végre megmozdultak.

Mi a hét pokol történt itt, amíg odavolt? Tény, hogy néha eddig is kellett noszogatnia a fiúkat, hogy ugyan, erőltessenek már magukba valami munkatempót, de ilyen nyilvánvaló parancsmegtagadásra még nem volt precedens.

Andreire nézett. Az inas nagy szemekkel nézett rá vissza. Még mindig ott ragyogott benne a csodálat, és a félős tisztelet. Kérdezze meg őt?

Már előre égett az arca. Nem igaz, hogy egy alig tíz éves gyerek információira kell majd hagyatkoznia.

Megpaskolta a fiú vállát, és visszavonult a kapitányi kajütbe. Az imént történtek fényében nem lett volna meglepve, ha a távollétében feltúrták volna a szobát, de a holmiját ugyanúgy találta, ahogy otthagyta. Kellemes, átgondolt rendszerbe foglaltatott mindene. Tiszta, de az átlagos ember nem feltétlen találja meg benne elsőre azt, amit keres. Roderich ellenben pontosan tudta, mit akar. Egy kulcsot, amit egy rövid kirándulás követ a hajófenéken lévő elzárt raktárrészbe, hogy hatásos és férfias módszert válasszon a problémái ideiglenes kezelésére.

Kraken, hárpiák, szélpor és most még egyéb természetfeletti holmik. A legénysége nem hallgat rá. Elizaveta nem hallgat rá. Nem is fog. Neki pedig megparancsolták, hogy figyelmeztetés nélkül tüzeljen.

Egy tengeri csatában nincs hova menekülni, nincs hova bújni. Az ágyúgolyók nyomán széthasad a hajótest, a megcsáklyázott hajóra átugranak a matrózok és kitör a kézitusa… neki hadihajója van, teljes legénységgel. Elizavetáék többen vannak, mint ahány képe a tengernagynak van, de egészen biztos nincsenek többen tizenötnél. Ekkora legénységgel a hajó irányítása is külön elismerést érdemel, nem az, ha sikerrel meg tudják védeni magukat!

Sokszor nem is a fegyverek, a puskagolyók vagy a kardok okozzák a legnagyobb kárt. A szerteszét repülő faszilánkok nem válogatnak, a hajóorvosok pedig nem vacakolnak a kötözéssel, gyakran előbb amputálnak, minthogy kiderül, egyáltalán melyik végtaggal van probléma.

Ütközetbe fogja vezetni a hajót. És Elizaveta ott lesz, kitéve a veszélynek. Nem tehet semmit.

Az első pohár bor után nagyon örült, hogy olyan könnyedén leissza magát.

Elhajtotta a feketét, aki a vacsoráját hozta. Nem kívánta az ételt, sem a társaságot. Utóbbit a második pohár közben meggondolta.

Megvárta az esti harangszót, csak akkor merészkedett elő. Már sötét volt, némaság honolt a fedélzeten. Mikor az ügyeletes tiszt a másik irányba nézett, kiosont és leóvakodott a lépcsőn. Próbált nagyon óvatos lenni, elvégre az egyik kezében egy üveg volt, a másikban lámpás, tele olajjal, ráadásul már nemigen ment neki az egyenes sétálás. A fiúktól elvárja, hogy csak a kikötőkben iharnak, és lekapja őket a tíz körmükről, ha másnaposságra hivatkozva nem végzik rendesen a dolgukat. Nem venné ki jól magát, ha pont ő szegné meg ezt a szabályt.

Zwingli már aludt és riadtan kapta fel a fejét, mikor Roderich egy nagyobb kilengésénél a cellarácsban kapaszkodott meg. Ehhez el kellett eresztenie az üveget, amik hangosan koppant a pallón. Szerencsére nem tört össze.

– Gottverdammt – csuklott fel.

A nő zavartan nézte, hogyan próbálja becélozni a mennyezeti kampót, hogy felakassza a lámpást. A második mellényúlás után inkább letette, és nekiállt az imbolygó fedélzeten ide-oda guruló borosüveg nyomába eredni.

– Maga részeg – fintorodott Zwingli undorodva.

– Nem kizárt – adott helyt a megállapításnak. – Hoztam magának egy pohár bort. '97-es, francia.

Lábbal sikerült elkapnia az üveget, és lavinaként omlott a rácsok tövébe.

– Miért nem csinálnak füles üvegeket… Akkor nem kéne ennyit rohangászni.

Nyomta a gerincét a cellarács, hát odébb fészkelődött két rúd közé. A nő nem habozott kihasználni ezt; villámgyorsan dugta ki összeláncolt karjait az egyik nagyobb lyukon, és Roderich máris a torkán érezte a hideg vasat. Alkoholtól kásás hangon nevetett fel.

– Nem hoztam le a cellakulcsot – kacarászott. – Oh, most látom, hogy a kabátom is fennhagytam.

– Meg a nyakkendőjét és a mandzsettagombjait – horkantott Zwingli.

– Látom, a lába már jobban van. Milyen kis fürge ma, kisasszony.

Megeresztett egy széles mosolyt, mikor a nő végre elengedte és leült. Vegyes érzelmekkel az arcán fürkészte őt a cella távolabbik oldala mellől.

– Az ittas énje kiborítóan másmilyen, mint ahogy egyébként viselkedik.

Dudorászva nyúlt az övéhez, hogy leszedje róla a két fémkupát. Míg a matrózai nyugovóra tértére várt, megpróbálta félig-meddig-igazából teljesen részegen kitalálni, hogy tud lehozni négy dolgot úgy, hogy csak két keze van. Hát. A végén egy zsinórral fellógatta a derékszíjára a poharakat.

– Ez a magáé – adta oda Zwinglinek a poharát.

A nő szánakozva nézte, miközben átvette.

– Mi az oka ennek a nagy duhajkodásnak?

– Duhajkodás? Ugyan, kérem, csak felejtek.

– Csak nem egy csinos hölgyet?

Nagyon komolyan rajta volt már, hogy kihúzza a dugót az üvegből. Zwingli kérdése megállította a kezét és elszomorította.

– Nem. Őt nem szeretném elfelejteni.

– Szóval csak hordoz valakit a szívében – bólintott elégedetten Zwingli.

– Mindenki kötődik valakihez – rántott egyet a vállán. – Az is, aki tagadja.

Halk pukkanással szabadult ki az üvegből a dugó. Minden idegszálát megfeszítő, komoly agymunkát igénylő feladat volt, hogy a kupákba töltse a bort, és ne melléjük.

– Tudja… az elmúlt pár nap egy kicsit zsúfolt volt.

– Gondolom. Hangját se hallottam.

– Mert nem voltam itt.

– Oh?

– Elvitt egy hárpia. – Milyen hülyén hangzik. – Közvetlenül az után, hogy láttam a krakent. És még valami szélport is vennem kellett.

Zwinglihez fordult, aki horkantott egyet.

– Maga nevet rajtam?

– Azok után, hogy félig angolul, félig németül beszél? Nyilván.

– Tényleg? – Most, hogy Zwingli felhívta rá a figyelmét, észrevette magát. – Sosem jártam Zürichben, szép hely?

Zavartan félrebillentette a fejét.

– Honnan veszi, hogy voltam Zürichben?

– A tájszólása – körözött az ujjával. – A tájszólás sokat elárul egy németről.

– És ezt pont egy bécsi mondja nekem?

– Tudok tirolit is – kuncogott fel.

– Kérem, a vicceit tartogassa az utánra, hogy leittam magam – csóválta a fejét és nagyot kortyolt a borából. Elismerően biccentett. – De az ízlése borok terén kiváló.

– Köszönöm.

Elnézte az apró, vékonyka nőt. Az arca kezdett beesni a bezártságtól. A bőrén megült a kosz, a haja elsötétedett az ápolatlanságtól. Mindegyik ujja vége varban végződött. Egy körme se volt, mégis elegánsan, félredöntött lábakkal ült, és körbelötykölte a bort, mielőtt belekortyolt a pohárba.

– Milyen fura – nézte őt összevont szemöldökkel.

– Micsoda?

– Maga is nő, mégis… az összes nő, akit ismerek, teljesen máshogy viselkedik.

– Milyen fura, hogy az összes férfi, akit ismerek, teljesen máshogy viselkedik – forgatta a szemét Zwingli. – Meg fog lepődni; ezt úgy hívják, hogy egyéniség, és nem csak a férfiak sajátja.

Nagyot bólintott. Egy pillanatra egészen megrémült, hogy most fog leesni a feje.

– Örülök, hogy segített megoldani az életemnek ezt a sarkalatos problémáját – motyogta. – A krakenre nincs valami tippje?

– Ne haragítsa magára.

– Én rá se néztem.

– Azt mondta, látta.

– Hát jó, ránéztem. De nem szóltam hozzá.

– Nem vagyok meglepve. Nem igazán kedveli a társaságot, főleg azóta, hogy bezárták.

Felvonta az egyik szemöldökét. Inkább felvonta mindkettőt, mert csak az egyiket túl nehéz lett volna. Zwingli közelebb hajolt a rácshoz:

– A történetek úgy tartják, hogy egyszer, régen, a kraken ember volt. Méghozzá egy egészen csinos nő.

– Amikor én láttam, akkor nem volt túl csinos.

– Látja, ezért lett belőle víziszörny. Mert a magafajta férfiak ilyeneket mondanak.

– Hé, csak egy polip-izé volt, ami elhúzott a hajó mellett és a frászt hozta ránk! – védekezett. – Egyáltalán, ki az, aki felveszi az ijesztgetést hobbinak, ha az emberek elkezdik ócsárolni a kinézetét?

– A kraken pont ilyen ember. Majd adjon neki virágkoszorút, ha találkozik vele.

– Minek?

– Megint csak a legenda: ha képes puszta kedvességből virágkoszorút nyújtani az ellenségének, akkor a szövetségesévé lesz.

Roderich a rácsok közötti résbe illesztette az arcát.

– Bocsásson meg, de a tengeren vagyunk. Mégis hol találnék virágot?

– Az már legyen a maga baja.

Elnézte a somolygó nőt.

– Maga most vagy viccel velem, vagy alig várja, hogy egy szál koszorúval a kezemben nekiálljak győzködni a krakent békés szándékaimról.

– Miért érdekli ennyire, hogy én mit szeretnék?

– Talán, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha maga akar valamit, akkor azt rendszerint meg is szerzi.

– Ez nagyon sok emberre igaz.

– Rávett, hogy megszegjem a törvényt – motyogta. – Rávett, hogy eláruljam az eskümet.

Zwingli félrebillentette a fejét.

– Oly sok kapitánya van a briteknek, és még többen köpnek az esküre, amit letesznek. Magát miért nyomasztja ennyire?

– Mert kék vérrel születtem. Nem értek semmihez. – Nagyot nyelt. Nem tudta tovább állni Zwingli pillantását, hát nekivetette a hátát a vastag rácsoknak és újra megnézte a pohara fenekét. – Ha már szavam sincs, akkor egy senki vagyok.

Elrévedt. A fülébe csendültek az apja szavai, az Óvilágban tanult frázisok, az anyja dorgálása, hogy ne húzza a lábát. Könyveket egyensúlyozott a fején és fűzőt hordott majd' az egész gyerekkorában, hogy megtanuljon állni és menni. Büszkén, kecsesen, de nem dölyfösen.

Most mindenki azt mondja, hogy rosszul tudja.

– Előszeretettel issza magát szentimentálisra?

– Inkább azt mondom, hogy addig iszom, míg megfeledkezem a gátlásaimról.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy egyébként is ilyen érzelgős?

Megvonta a vállát, azzal a hanyag eleganciával, amit odahaza tanítottak neki. Megpróbálta még egyszer, görbített háttal, ahogy a tengernagy javasolta. Megfájdult tőle a dereka. A harmadik lemondással és letargiával volt telve.

– A tengernagy pár napja olyan szert csempészett az italomba, amitől csak igazat tudtam mondani. Szerintem az összes kínos dolgot elmondtam már, amit lehetett.

Hallotta, hogy Zwingli láncai súrlódnak a deszkán, ahogy a nő közelebb araszolt hozzá.

– Mégis mi oka volt Bondeviknek arra, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozza az egyik szövetségesét?

– Neki nincsenek szövetségesei – nevetett fel. – Csak ellenségei és beosztottjai. Engem valamiért nem akar az utóbbi kategóriába sorolni, és ezért ott szúr ki velem, ahol tud.

– Ugyan már.

– Nem hallotta véletlenül, hogy mit mondott a legénységemnek? Ma, amikor visszajöttem, engedetlenek voltak. Korábban is volt már olyan, hogy kétszer rájuk kellett szólnom, de ennyire még sosem voltak… érdektelenek. Kiadtam a parancsot, és csak álltak.

– Azt tudom, hogy a tengernagy járt itt. Azt nem, hogy mit mondott.

– A hadnagyom úgy mondta ki a nevét, ahogy a babonás halászok a tengerről beszélnek. Imádattal beszélt.

– Előfordul.

– Nem érdekel, az se, ha mostantól az éjszakákat a tengernagy hálójában tölti, csak csinálja azt, amit mondok.

– Ennyire uralkodni akar rajta?

– Azért vagyok itt, hogy elvezessem ezt a nyavalyás lélekvesztőt. Egy hajón nincs demokrácia; hierarchiára van szükség, különben mind elveszünk. – A fejét csóválta, mire a világ részeg imbolygásba kezdett. – Vladimir értelmes ember, de válsághelyzetben nem tud dönteni, akkor meg kell mondani neki, hogy mit csináljon. A legénység meg… abban se vagyok biztos, hogy írni tudnak, nem az, hogy térképet olvasni!

– Ez egy elég tipikus értelmiségi válasz volt.

– Ne értsen félre. Nem azt mondom, hogy minden kétséget kizáróan ostobák egytől-egyig, hanem azt, hogy tanulatlanok. Akinek meg van iskolája, az alkalmatlan. Jómagam kivételével, természetesen.

– Nagyon el van telve magával.

Hátrahajtotta a fejét, és nagyon remélte, hogy elmúlik a forgás. Kezdett hányingere lenni tőle.

– Ezt tanulom, mióta itt élek a Gyarmatokon. Erre készülök, erre készültem mindig. Tudom, hogy mit kell tennem adott helyzetekben.

– Ezt el is hiszi, vagy csak ismételgeti, hogy a hazugságához idomuljon?

Noha még mindig tartotta a tisztességes távolságot, az éjszaka nyugalmában éppen olyan volt a hangja, mintha egészen a füle mellett lehelné a szavait. Végigfutott a hátán a hideg. A nő felé fordult, tanácstalanul és elesetten, de nem lelt nála gyöngédségre. A Kereskedő arcát baljós keretbe foglalták az éjszaka árnyai, a hintázó lámpa minden pillanatban újrarajzolta őket. Távoli volt és félelmetes, mint egy nem evilági bíra, mint Isten egyik kerubja, vagy a sors fonalát göngyölítő párka.

Adelheid Zwingli szemeibe nézett, mégis a saját lelke legmélyét látta.

Nem tudta állni a tekintetét. Dülöngélve, részegesen botladozva, a félelemtől reszketve távozott, a kérdés mégis a sarkában maradt. Az italtól bódult álmait torz formákkal, puskák ropogásával, és véres, barna fürtökkel töltötte meg.

>>> Folytatás >>>