Humalai-lai #3

Ezért a fejezetért lehet, hogy meg fogtok rúgni, lol. Főleg azért, mert gondosan elhintett filler-epizódokkal van tele.

Amúgy az idő csak úgy rohan. Mire a srácok észbe kapnak, mindjárt itt az év vége, ami együtt jár egy olyan időszakkal, minek tisztes egyetemista nem mondja ki a nevét, mert még félelmetesebb, mint Voldemort.

Off: az utóbbi időben (khm, hetek óta nézem, csak még nem szedtem össze magam, hogy megkérdezzem) a statisztika szerint magas a megtekintési ráta Amerikából. Az amerikaiak notóriusan bénák, és valahogy mindig kikötnek az oldalamon, vagy valamelyikőtök odakinn van?

Remélem, örültök, hogy pár órával hamarabb kaptok fejezetet, hehe. Mennék má aludni, és nem szeretem külön időpontokban feltöltögetni a holmijaimat, mert valamiről tuti megfeledkezem.

Miért is lett Finni kis husis ebben a ficben.

Kibontakozás,

avagy ez az, amit még mindig nem sikerült elérnem egyetemista életem során. Mármint a kibontakozást.

Tudni lehet, hogy Dani mikor töltött együtt megint egy fél napot Roddal. Olyankor mindig ül, búval bélelten, esetleg kimegy bámulni a felhőket, citálja a verssorokat, néha olyanokat, amiket egyszer olvasott, és megragadtak benne, máskor az anyanyelvén mondja fel a végtelenül hosszú, középiskolában vett memoritereket – elképesztő, hogy emlékszik rájuk, én rendszerint másnapra elfelejtettem mindegyiket –, néha viszont a saját kreálmányait mondja. Onnan lehet tudni, hogy éppen ő a szerző, hogy olyankor mindig erősödik az akcentusa.

Éppen boltba mentünk, hogy ellátmányt szerezzünk a következő napokra, mikor felnézett a bongyor felhőkre, és felsóhajtott:

Nem mondom, hogy szeretlek,
Mi haszna mondanám?
Te szómra nem hajolnál
S csak búmat toldanám.¹

– Nem tudom, mi baja a költőknek – ragadtam karon –, de esküszöm, néha mindnek kijárt volna egy kiadós szex, hátha akkor nem a bú baszta volna őket egész álló nap.

– Volt közöttük olyan, akinek tartós kapcsolata volt, és úgy volt depresszós.

– Köszönöm, Istenem, hogy nem teremtettél költőnek – mondtam el én is a magam véleményét az égnek. – De tudod, mire van most szükséged, Dani?

– Arra, hogy igyak pár pohárkával – horkantott.

Elvigyorodtam.

– A számból vetted ki a szót.

Felhívtuk Ivant, hogy éppen mit csinál. Egyetlen oroszom éppen magányos volt, mert Alfred lelépett Gilberttel és Dennyvel csapatépítést tartani. Kegyeskedtünk átmenni enyhíteni a magányán. Ebben jelentős szerepet játszott az, hogy Vanyánál mindig akad talonban legalább két üveg vodka. Ha nincs, akkor Vanya komoly egzisztenciális krízisen megy keresztül.

Éppenséggel sose volt még olyanja.

Később a fotók, és a környéken kódorgó Toni beszámolóinak köszönhetően értesültem róla, hogy kiskutyásat játszottam, és körbepisiltem a kollégiumot. Erre nem vagyok büszke. Arra sem, hogy minden másnap nélkül ébredtem. Van ez így, amikor tényleg nagyon leiszom magam. Kiesik nyolc óra az életemből. Ettől függetlenül farkasétvággyal megreggelizem, majd megyek a dolgomra, és mintegy négy órával az ébredés után kezdem atomfosul érezni magam, mintha a testemnek szüksége lenne arra a pár órára, hogy feldolgozza, mit is követtem el ellene a szociális életem javítására tett kísérletekre hivatkozva.

Szóval, tök józanul ébredtem, ami már rossz jel volt. Másodlagos rossz jel volt a kellemes ébredés. Az a fajta jóllakott elégedettség, amivel az ember jól elvan, sőt, fog egy pofa sört, kiül a napozóágyba, és elmeséli minden szembejövőnek, hogy milyen fainul van.

Innen szoktam tudni, hogy csutkarészegen összefeküdtem valakivel.

Ez még a jobbik eset – biztattam magam. – Gondolj arra, mi volt a múltkor, mikor alul maradtál, és a partnered nem a leggyöngédebb fajta volt. Ha különösen nagy mázlid van, akkor még nemi beteg se leszel.

A melegből azt is tudtam, hogy nem egyedül fekszem az ágyban. Hát nagy levegőt vettem, és oldalra fordítottam a fejem, mindenre felkészülve. Csak arra nem, hogy a saját koliszobámat fogom szemrevételezni, csak a felső helyett az alsó ágyról, úgy, hogy kedves szobatársam, Berwald, frissen, ropogósra vasalt ingben görnyed a laptopja előtt, issza a kávét a Love from Sweden, love from Opeth²-feliratos bögréjéből, és még véletlenül sem néz a tulajdon ágyára. Mert a székén ült. Én meg az ágyában döglöttem, meztelenül, Dani mellett, aki ugyancsak meztelen volt, és zavartan pillogott rám.

– Létezik, hogy tegnap este te meg én…?

– Faszom – ejtettem le a fejem a párnára.

– Na, szépen vagyunk – nyögte, és kikászálódott a takaró alól. – „Rossz voltam.”³

Nem zavarta, hogy Berwald abban a pillanatban kiguvadó szemekkel, fülig vörösödve hajolt előre. Majd' beleesett a képernyőbe szerencsétlen, sőt, láttam rajta, hogy egy kicsit még araszol is, hogy nekünk háttal legyen. Azt is láttam, hogy remegnek a lábai. Valószínűleg azért nem ugrott fel, és rohant ki a világból.

– Van készpénzed? – kérdezte Dani, és kiválogatta az ágy melletti ruhakupacból a maga ruháit.

– Ha el nem basztam mindet, akkor a bal hátsó zsebemben… egyébként a hűtő melletti szekrény alsó polcán van a persely-befőttesüvegem. Mert?

– El kell mennem dokihoz aztán patikába, és ha ezt most kicsengetem, akkor hó végéig harmaton és az univerzum energiáján fogok élni, Tinóka.

– Minek mész te orvoshoz? – bámultam rá.

Dani visszanézett rám. Már végzett a farmerom áttúrásával, és éppen a korábban említett szekrény felé tartott.

– Asszem talán esemény utáni tablettáért?

A jelentőségteljes hangsúlyozás rendesen rángatta a vészcsengő zsinórját, hogy valaminek le kéne esnie, de csak nem akart. Bámultam a pajtásomra további méla értetlenséggel. Ő meg végigmutatott magán.

Még mindig pucér volt. Kibontott haja a derekáig omlott alá, a mellei lekötetlenül nagyobbak voltak, mint gondoltam, és ami azt illeti, Dani nagyon csinos. Néztem még egy kicsit, mire leesett, hogy Dani képes arra, hogy a végén teherbe essen nekem. És szó szerint nekem.

– Ja! – szakadt ki belőlem. – Ú, basszus, bocs, totál kiment a fejemből!

– Ezt se mondják nekem minden nap – hümmögött elismerően.

Csak úgy, alsó nélkül belebújt a nadrágjába és a pólójába, felmarkolta a befőttesüvegem, és vidáman távozott. Otthagyott üldögélni, és nem tudtam haragudni rá, mert a végén kicsúszik az időből, és terhes lesz. És én ettől borzasztóan megrémültem.

Egy sivalkodó izé, aminek a genetikája valamilyen szinten azonos az enyémmel. Egy pici Tino.

Totál begazoltam.

Jól tette Dani, hogy így elsöpört gyógyszertárba.

Aztán eszembe jutott, hogy szerencsétlen Berwald még mindig ott van.

– Ööö… bocsi a… aaaa… a közjátékért. Igen, azért. Bocs.

– Semmi gond – dörmögte, még mindig kicsit vörösen.

– Nem fog előfordulni többet – kászálódtam ki az ágyból, derekam köré csavart takaróval. Ami az ő takarója, ami azt illeti. – Ühm, és kimosom az ágyneműdet is.

– Hagyd csak – tiltakozott erőtlenül.

– Nem, nem, tényleg, elég nagy… hát, pofátlanság volt ez a részemről, és igazán megértem, ha ezek után nem is akarsz majd látni, hehe… nem mintha egyébként olyan sokat látnánk egymást, ami egyébként nem baj… – elvörösödtem, és a nyelvembe haraptam. – Mármint baj. Nem baj, de igazán beszélgethetnénk többet is, elvégre egészen biztosan egy csodálatos ember vagy, és megvannak a magad remek erősségei, ééés elmentem fürödni.

Még mutattam is az irányt, hogy merre megyek. Nagyon reméltem, hogy azalatt a pár lépés alatt elnyel a föld. Vagy a zuhany alatt. Vagy amíg törölközöm. Legszívesebben üvöltöttem volna, mikor észrevettem, hogy nem elég, hogy Berwald takarójával takartam el férfiúi büszkeségemet – amire, engedjétek meg, hogy elmondjam, tényleg büszke vagyok, nem úgy, mint a testmagasságomra – de még meg is tunkoltam a kabinból kilocsolt vízben.

Kikukkantottam a szobába, hogy lássam, Berwald éppen mit csinál, és hogy a zuhany alatt kitalált kínlódást csökkentő monológok közül melyikkel kellene majd kezdenem, de a szobatársamnak se híre, se hamva nem volt. Még jó, ha egy urnát találtam volna az asztalán, egészen biztosan megborultam volna.

Derekam köré csavart törülközővel kiosontam, de Berwald nem bújt a hűtő mellé. Nem is volt a szobában, ami azt illeti. Azért rekordsebességgel öltöztem fel, arra az esetre, ha mégis visszajönne. Mert mittudomén… csak átugrott a szomszédba tejért. Csak négy üveg van belőle Berwald polcán.

Ez egy fontos pont. Sose látom őt enni vagy inni. Igazából látni is nagyon ritkán látom. A múlt héten viszont minden nap lecsekkoltam a tejek lejárati dátumát, és három nap alatt megváltozott mindegyik. Három nap alatt megiszik négy liter tejet, és mindig gondja van rá, hogy legyen kereken négy!

Dani szerint túl komolyan veszem a szobatársam életének ellenőrzését, és chilleznem kéne. Szerintem csak egészen biztos, hogy Berwald nem laktózérzékeny.

SnickyDoo: Amúgy tegnap mi volt veled? Megnézted az üzeneteimet, de egyikre se válaszoltál

Humalai-lai: Nem?

SnickyDoo: Nem.

Humalai-lai: Várj egy kicsit…

(TWO HOURS LATER)

Humalai-lai: Képzeld, megtaláltam a válaszaimat

SnickyDoo: ?

Humalai-lai: A wordbe írtam be, amibe a szemináriumi dolgozatom pötyögtem x'D

SnickyDoo: Hát…

SnickyDoo: Oké, biztos van ilyen

Humalai-lai: A történet tanulsága: ne igyál túl sokat.

SnickyDoo: Ezt komolyan te mondod?

Humalai-lai: Nem vagyok egy bölcs ember, hogy megfogadjam a saját tanácsaimat, nem szoktad még meg? :D

– Fáj a fenekem – nyávogtam.

Denny sokatmondóan felvonta a szemöldökét.

– Videó van róla?

– A biciklizéstől, perverz!

Valaki kitalálta, hogy el kéne menni biciklis kirándulásra. Mekkora poén lesz. Az évszázad bulija, még most, mikor annyira rohadtul még nincs hideg, de a sok hülye turista már mind lelépett. Csak a ráadás, hogy megismerjük Kanada egyik legszebb vidékét, miközben még mozgunk is egy kicsit. A pocakomra gondolva írtam le azt a sort, mert mit ad isten, én voltam az az istenverte barom, akinek eszébe jutott, hogy mozduljunk ki.

Nem voltunk túl sokan. Arthur minden reggel kihaénnem stílusban ült fel a biciklijére, aztán valamikor délben már vörös képpel kapaszkodott a kormányba és minden második megszólalása az volt, hogy a következő állomásról hazamegy; Matthew, aki konstans olyan képet vágott, mint aki nem is tudja, miért is jött, ráadásul eltörte a szemüvegét, ami miatt nem sokat látott, és nem mert egyedül hazaindulni; Nednek és Dennynek kutya baja sem volt, sőt, biciklis fogócskát szerveztek maguk között, míg mi a haldokoltunk; Ludwig akart jönni, de ezt a válogatott társaságot megpillantva meggondolta magát, és beszervezte a maga helyére Gilbertet, aki nem hozott magával se ruhát, se semmit, csak egy biciklit, egy fogkefét, és két húszliteres sörhordót. Ő sportember volt, bírta. Azért nem szállt be a fogócskázásba, mert vagy részeg volt, és nem hagytuk neki, vagy másnapos és döglődött. A sor végére magamat hagytam, a puhányt.

– Már attól kijön az ekcémám, ha ránézek arra a drótszamárra – panaszoltam Mattnek.

– Nincs is ekcémád – nézett le rám.

Éppen az ölében heverésztem. Egy kompon loptuk a napot, egyik partról a másikra. Az indulásra várással együtt összesen negyven percet töltöttünk a fedélzeten, előtte még egyszer ennyit dekkoltunk a parton, mert az előző járat pont az érkezésünkkor érte el a túlpartot. Gilbert akkor itta le magát az addigi vigyori részegről gajdolós részegre. Denny készséggel segített neki, bár ő még csak vigyori volt. Gajdolós fázisokkal. És Matt nem hagyta, hogy beszálljak melléjük harmadiknak.

– Nem tesz jót a májadnak, Tino.

– Te csak ne beszélj a májamról. A tied legalább olyan szar, mint az enyém.

– Kár, hogy nem fogom látni, mikor nekimész az első fának.

– Anyád szentségit – fújtam.

– No – cövekelt le előttünk Ned. – Ha kikötöttünk, akkor egy kicsit még tovább megyünk.

– De már annyit tekertünk ma! – sírtam fel. – Nézz rá Gilbertre, egyenesen menni se tud, nem hogy biciklizni!

– Asszed mi? – mutatott rám, keresztbe álló szemekkel.

– Asszem, pont azt. Ha gond nélkül odaérünk veled a táborhelyre, esküszöm, befonom Arthur szemöldökét.

Az említett nevének hallatán felkapta a fejét, de szerencsére a lényegről lemaradt, egyébként belevágott volna a vízbe. Aki punk csizmában jön biciklizni, abból mindent kinézek.

Ned látványosan ignorált minket.

– Csak addig megyünk, amíg kívül kerülünk a városon, ott az első megfelelő helyen felállítjuk a sátrat és kész. Egyéb kérdés, óhaj-sóhaj? Megkérdeztem, még van öt percünk kikötésig, aki akar enni, most még megteheti.

– A túloldalt annyit zabáltunk, hogy csoda, ha a bicikliknek nem lesz nyolcas a kerekében – forgatta a szemét Arthur.

Nem mondtam semmit. A kaja felét én pusztítottam el, pont úgy, mint tegnap. Még nehezebb leszek, mint amikor elindultam.

Kikötés után okozott még egy kisebb affért az, hogy Gilbert rossz irányból ült fel a biciklijére, és utána is padkaellenőrt játszott, de az állapotához képest egész gyorsan haladtunk. Így is ránk esteledett, mire kiértünk a városból. Rövid értekezlet után úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább – azért, mert Gilbert nem igazán állt meg, és akkor már tudott egyenesen menni, így jelentős előnyre tett szert. Már teljesen sötét volt, mire kifulladva, fájó lábakkal utolértük és leszedtük arról a nyomorult kétkerekűről.

– És… most? – lihegte Arthur.

– Ott sík a terep – bökött az út mellé Denny.

Az út töltését a sík tereptől egy alacsony deszkakerítés választotta el, amit Ned illedelmesen leszart. A hiányzó húsz centim még fájóbb volt, mikor a holland átlépte. Nekem majd tuti úgy kell átkecmeregnem. Lehajolt, hogy értékelje a füvet – muszáj volt kézzel nézelődnie, mert lassan az orrunkig se láttunk. Egy pillanat múlva meglepett kiáltást hallatott, és két kézzel kezdte tapogatni a földet.

– Milyen jó itt a fű! – kiáltott fel. – Szedjétek magatokat, tutira itt alszunk!

A lábnap után még gyors kar- és hasizom-erősítő gyakorlatokat is csináltam, míg segítettem átadogatni a kerítés felett a bicikliket. Azt hittem beszarok. És utána sem fekhettem el, mert Arthur volt olyan segg, hogy a biciklik lelakatolására hivatkozva kihúzta magát a sátor felállítása alól. Matt a lámpát tartotta nekünk, sátorállítóknak, mert szerencsétlen nem látott. Szerintem ez nem volt indok, elvégre mi se nagyon. Egy lámpánk volt, Matt pedig többszöri kérést követően sem tudta négyfelé irányítani a fényét.

Állítom, hogy negyed órával az „ott sík a terep”-kijelentés után már mindenki vízszintesben élvezte a sima talajt. Mind kimerültek voltunk, ami jó, mert így Matt és Ned nem ment ki jóéjt-spanglit szívni. Ha elkezdik nagyon jól érzik magukat, akkor néha bújcizni is akarnak, aminek mi annyira amúgy nem örülünk. Leginkább azért, mert a sátor igazából csak négy személyre van tervezve, és maximum hárman férnek el benne kényelmesen.

Reggel, az ötödik napra már megszokott módon, Denny sarkával a szájában ébredtem, mikor ő a nap első sugarát észlelve magához tért és nyújtózkodott egyet.

– Azt a mindenit srácok – sóhajtott boldogan. – Én olyat aludtam, de olyat!

– Azért még egy félórácskát megengedhetsz – morogta Arthur és befordult a sátor falának.

– Talpra, hétalvó! – röhögött ő, és jól megbökdöste. Utána engem böködött, hogy menjek valamerre előle, és ki tudjon menekülni a sátorból, még mielőtt az angol agyonöli.

Másik út nem lévén, kifelé mentem, a reggeli kicsit csípős, de amúgy kellemes időbe. Felöltözve biztos az, rajtam egy szál gatya volt. A felkarjaimat, meg a karikás szememet dörgölve néztem körbe. Aztán egy kicsit csücsörítettem.

Denny még mindig az évszázad szunyáját elemezte az többieknek, mikor közbevágtam:

– Srácok, ez egy golfpálya.

Humalai-lai: Hali!

Talktome: Szia!

Humalai-lai: Mizu?

Talktome: Nagy tűnődésben vagyok

Humalai-lai: Mondjad, ketten jobb tűnődni :)

Talktome: Főztem egy adag rizst, de eléggé nyúlósra meg undira sikerült. Most hozzáborítottam egy konzerv kukoricát, meg tettem rá egy kis vajat, és csináltam hozzá tükörtojást, de az a helyzet, hogy a három alap összetevőből mind a hármat utálom, és most azon gondolkodom, hogyan tudnám elviselhető ízűvé varázsolni.

Humalai-lai: Miért akarod ennyire megenni?

Talktome: Mert egyetemista vagyok

Humalai-lai: Azt értem, de mi a fenének álltál neki olyan kaját főzni, amit utálsz?

Talktome: Ja? Azért mert kurvára nem tudok főzni :D

– Istenem. Dani, főzősulit fogok indítani.

– Ne tedd.

– De nem hiszem el, hogy vannak emberek, akik ennyire nem tudnak főzni.

Ivan itt érezte szükségét annak, hogy közbeszúrja:

– Tinuska, ne haragudj, de a konyha neked se az erősséged, nem hiszem, hogy pont neked kéne ezt oktatni.

Dani göcögve hozzátette:

– Tegyük mellé Arthurt, akkor lesz az igazi.

Elkezdtek azon poénkodni, hogy lehet, azért nem látom Berwaldot, mert a svéd gondosan kerül engem, mióta látta, mit művelek önmagam élelmezése közben. Nem mondtam semmit, csak néztem rájuk, szívem minden megvetésével. Nem zavarta őket.

– Hogy vagy? – érdeklődtem Danitól, mikor becsusszantam Ivan mellé a padba.

– Van valami, amiről nem tudok? – kérdezte Ivan, fel sem nézve a könyvéből. Szegény reneszánszos tanárnak esélye se volt.

A kérdés értelmén erőst gondolkodva néztem rá. Ő úgy nézett rám, mintha a nem létező szemüvege kerete felett pillantana rám.

– Az elmúlt egy hétben valahányszor összefutok veled úgy, hogy Danya is velem van, mindig megkérdezed tőle, hogy van. Arról nem is beszélve, hogy ő két napja úgy néz ki, mint egy zsák mosott szar – pillantott le rá. – Miről maradtam le?

Dani a fejét a padon nyugtatta és éppen aludt. Hunyt szemmel válaszolt:

– A múlt heti ivászat után dugtunk, és az esemény utáni tablettától hülyén jön meg, amitől álmos leszek.

Ivan elismerően hümmögött, de túl rég és túl jól ismert minket ahhoz, hogy megbotránkozzon.

– És Fredka még nekem mondta, hogy kanos voltam aznap este.

– Ginát raktak volna a piánkba? – tűnődtem. – Egyáltalán, hol voltunk?

– Ja, tényleg, te már akkor kész voltál, amikor nekivágtunk a városnak – derült fel Ivan. – De nem, nem rakhattak bele semmit, kikértünk az egész üveget, és csak akkor keltünk fel az asztaltól, mikor továbbálltunk.

– Azért az sem mindegy, hogy miből kértünk egy egész üveget – dünnyögte Dani.

– Zyrből.

– Puccos ruszki vodkával basztunk be? – sipított. – Akkor nem is a hasam fáj, hanem a pénztárcám.

– Tino fizetett.

– Akkor az én tárcám fog fájni – nyögtem, és már éreztem, ahogy belenyilall. – Egyáltalán, mi a ráknak mentünk kocsmába vodkát inni, amikor neked is van? Ki van csukva, hogy azt a két üveget is megittuk, én annyi pia után meg sem tudok mozdulni.

– Csak az egyiket toltuk be – csapott hátba Ivan megnyugtatóan. – És te nagyon lelkes voltál. Azért is mentünk, Danya panaszkodott, hogy ki fog száradni, de közölte, hogy ilyen ócska kanadai szarból egy kortyot se iszik többet.

– Életem hibája volt – sóhajtotta az említett.

– Engedd meg, hogy azt mondjam, hogy ez egy kicsit fájt – mondtam neki.

– Te se emlékszel rá, én se emlékszem rá, akkor nem mindegy? Ennyi erővel akár Vanya is meg…

Ivan fénysebességgel fogta be a száját és nagyon rémülten nézett.

– Ilyet még viccből se mondj. Nem tudom, hogy ki a pletykafészek ezen a nyavalyás campuson, de ha valakivel engem összeboronálnak, akkor Alfie utána mindig nekiáll féltékenykedni.

– És akkor tök vicces – göcögtem. – Dani, emlékszel, amikor nekiment azoknak a skinheadeknek?

– Felfújta magát, mint egy kakas! – prüszkölt fel, és az asztalra borult. Utána hörgött. – Idehalooook.

– Én igazából azon vagyok meglepve, hogy annyi pia után Tinuska még ki tudott pókhálózni – somolygott.

Kétoldalról bokszoltuk vállba, mire feljajdult, és kijelentette, hogy nem is szeretjük. Kapott tőlem egy puszit, hogy megnyugodjon, Dani meg a vállára hajtotta a fejét (ehhez fel kellett húznia a lábát a székre, mert ültéből nem érte fel), és azzal biztatta, hogy a legközelebbi hullarészeg estéjén szívesen összefekszik Ivannal is, csak arra kéri, hogy akkor legyen koton a buliban, és ő ne emlékezzen semmire.

– Mi lenne, ha csak szimplán összejönnél valakivel – ajánlotta Vanya.

– Eh, az a gyengék játéka.

SnickyDoo: Nocsak, te online? Nem úgy volt, hogy ma gyúrni mégy?

Humalai-lai: De.

SnickyDoo: Akkor?

Humalai-lai: Kevéssé hozta meg a kedvem a gyúráshoz a tábla a bejáratnál.

Humalai-lai: „Ha nem bírod el a súlyokat, szólj a csajoknak a pultban, segítenek.”

SnickyDoo: Lol

– Ivan, mindig meg akartam kérdezni – szólt Dani, miközben zsebre vágott kézzel ballagott velünk a boltba. – Mindig azt mondod hónap közepén, hogy a Szovjetunió a csőd szélén táncol és már alig van mit enned. Ezt komolyan mondod?

– Da – bólintott.

– Nem most szedted fel azt a srácot? Tudod, a nyelvvizsgázóst – jutott eszembe.

Ivan fáradtan legyintett.

– Nagyjából hét órát beszéltem vele, meg két hétig chateltünk. Miatta éltem túl az októbert, de azóta sok víz lefolyt a Néván.

Zsebre dugott kézzel caplattam tovább. Dani tovább ütötte a vasat:

– De akkor hogy szoktad kihúzni hó végéig?

– Felhívom nagyanyámat.

– Nagyanyádat? – hökkentem meg.

– Hja. Amikor átmentem hozzá, mindig tömte belém a kaját. Most ugye feszül közöttünk egy kellemes óceán meg fél Ázsia, ettől függetlenül, ha nem úgy veszem fel a telefont, hogy most ettem, vagy éppen a beszélgetés közben tömök magamba egy adag jóféle szláv kaját, értitek, a gyros meg ezek nem számítanak, akkor egy órán belül átutal ötezer rubelt.

Összenéztünk Danival. Vanya a szemét forgatta.

– Árfolyamtól függően kábé száz dollár.

– Jóféle mamád van – biccentettem. – Nekem nem akar a nagyim lenni? Az enyém csak csesztet, hogy a sok hülye külföldi miatt vagyok meleg.

– Mamádnak nem fekszik? – nézett le rám.

– Szerintem neki csak az fáj, hogy nem lesznek dédunokái – sóhajtottam. Hirtelen fellobbanó kétségbeesésemben felkiáltottam: – Nem mintha fenyegetne a veszélye annak, hogy az életben lesz valakim!

Az egész utca felém fordult. Behúzott nyakkal elvörösödtem.

– Oké, srácok, pucoljunk innen.

Azok ketten megint csak röhögtek. Sebaj, majd elbassza őket a busz.

LetsKickAss: Egészen biztosan?

Humalai-lai: Egészen biztosan. Figyelj, tudom, hogy ez neked rosszul esik, de ez van.

LetsKickAss: Tényleg nem adsz még egy esélyt?

Humalai-lai: Az isten szerelmére, lassan hat hete voltunk kávézni!

Humalai-lai: Ha annyi idő alatt nem tudtál meggyőzni, akkor szerinted majd pont most?!

LetsKickAss: :(

Humalai-lai: Pont ezért nem megyek el veled megint! Mert abban a nyomi szomorú fejecskében több élet van mint benned volt ott két óra alatt!

Vannak azok a pillanataim, amikor úgy vagyok vele, hogy mit nekem. Mármint… nem az, hogy ki és micsodát, csak úgy az élet, a világmindenség, az egyetem meg minden. Ilyenkor szoktam szkippelni az óráimat, ami miatt vizsgaidőszakban sírni szoktam, meg Matt nyakán lógni, hogy adjon jegyzetet, de adott nap tök jól esik. Mert amúgy ha bemennék, csak aludnék. Nem, egyébként nem azt teszem.

Dudorászva nyitottam be a szobámba, kezemben egy nejlonszatyorral, ami egy (már láttam előre) csodálatos puolukkapiirakka⁴ összetevőit rejtette. Lábbal tettem be magam mögött az ajtót, és folytattam a táncos-zenés produkciót… egészen addig, míg észre nem vettem, hogy Berwald meredten bámul rám az asztala mögül. Egy pillanatra megdermedtem, aztán fesztelen vigyort villantottam rá, és integettem neki.

– Szia! Csinálok sütit, majd kérsz?

Számomra kicsit érthetetlen gesztussal válaszolt – a bólintás, a fejrázás és a vállrándítás közös halmaza volt –, amit elkönyveltem beleegyezésnek és töretlen jókedvvel rámoltam bele a pite összetevőit a formába. Számomra ez egy relaxációs folyamat. A béke szigete, a nyugalom tengere, meg még egy rakás frázist tudok rá mondani, ami Ivan szerint marhára vicces, mert mindegyikről neveztek el a Holdon tájegységet. Pedig nincsenek is ott tengerek.

Ez általában komolyan elgondolkodtat; nem úgy a pitesütés. Az valami olyasmi, amit tudom, hogy kell csinálni, mert szerintem elsőosztályúan értek hozzá. Ráadásul a sütésnek megvan az a csodálatos szokása, hogy nem olyan, mint a főzés. Értsd: a főzésnél az van, hogy éhes vagy, hát nekiállsz kotyvasztani valamit, abban a reményben, hogy a végeredmény ehető lesz. A kaja sorsától függetlenül az emberek többsége a procedúra végén már nem éhes, ellenben van egy rakás mosatlan edénye, ami eléggé le tudja húzni a morált. Nem úgy a sütés! Összerakod a holmit, becsűröd a sütőbe, és ha nem vagy teljesen életképtelen, akkor mire finoman és illatosan előkerül a végeredmény, addigra elmosogattál mindent. Szerintem egészen csodálatos érzés.

Nem voltam teljesen életképtelen. Az időzítőm szerint még volt laza harmincöt perc a sütési időből, mikor minden edény a csepegtetőre került, én pedig drámai kimerültséggel lerogytam a székemre. Még vidámabb lettem, mikor észrevettem, hogy SnickyDoo írt. Vicces a srác, mindig azt mondja, hogy ő nem pasizni, csak beszélgetni jön fel az oldalra. És egészen komolyan nem kért soha találkozót, sem képet, sem semmit. Szigorúan csak társalog. Meg néha haldoklik.

SnickyDoo: Meghalooooook

SnickyDoo: Most szóltak, hogy nem is jövő hét csütörtökre, hanem e hét csütörtökre kell a beadandó D':

SnickyDoo: Az holnap van Dx

Felhorkantam. Snicky az összes beadandójánál sírt, hogy nem akarja csinálni, de a végén mindig megoldotta valahogy. Az volt a kedvencem, mikor feljajdult, hogy most kapta a mailt a tanárától, hogy mit kéne csinálnia, és két óra múlva már beadta.

Humalai-lai: No para, menni fog :D

Legnagyobb meglepetésemre azonnal válaszolt:

SnickyDoo: Hja, hogyne. Ez most a változatosság kedvéért nem programozás, hanem kutatástöri

SnickyDoo: Mi a fenének kell nekem kutatástörivel foglalkozni? Soha az életben nem fogok rá se nézni egy törikönyvre se!

Humalai-lai: Lehet hogy azért. Azt akarják, hogy ne vesszenek feledésbe a számítástechnika úttörői

Humalai-lai: Még most, amíg tudják, hogy kikről van szó

Humalai-lai: Képzeld csak el, a jövő törikönyveiben olyanok lesznek, hogy „és ezt a találmányt IdiDn'tFArteD98 találta fel”

SnickyDoo: Lol

Feltápászkodtam megnézni, hogy áll a sütim. Ugyan az óra csipogása még évezredekre volt, de meg kell tenni, amit megkövetel a haza, főleg akkor, ha tudom, hogy a sütési idő vége felé szeret megpirulni a teteje, de nekem (mily meglepő) pirulatlan tetővel kell.

SnickyDoo: És te mi jót csinálsz?

Humalai-lai: Sütit sütök :9

Berwald felmordult. Majdnem infarktust kaptam, olyan hirtelen tette.

SnickyDoo: Már megint? A héten már vagy kétszer sütöttél

Humalai-lai: Csak egyszer, hé! És ez most áfonyás pite, az előző csak egy adag muffin volt, amit felvittem a haveroknak

Berwald megint nagyon-nagyon mélyet sóhajtott a gépe mögött. Hirtelen rájöttem, hogy mekkora seggfej vagyok. Mindig panaszkodom mindenkinek, hogy soha nem tudok beszélni vele, mert inkább egymás mellett, mint együtt élünk. És most, amikor itt lenne a lehetőségem arra, hogy beszélgessek vele, akkor se szólok hozzá egy büdös szót se, hanem telefonozok.

A generációm szennye vagyok, komolyan mondom.

Humalai-lai: Majd este beszélünk

SnickyDoo: Mész valahova?

Humalai-lai: Nah, csak megpróbálkozom szóra bírni a szobatársam

Humalai-lai: Sose vagyunk benn ugyanakkor, és még csak azt se tudom, hogy melyik a kedvenc színe

Humalai-lai: Ja de, val'szeg a sárga

Humalai-lai: Vagy a kék

SnickyDoo: Honnan veszed?

Humalai-lai: Az összes profilképének az a háttere :D

SnickyDoo: Stalkoltad? :D

Humalai-lai: Naa, csak kicsit x)

Félreraktam a telefonom és hintáztam egy kicsit a sarkamon. Meg a konyhaszekrénynek dőlve tűnődtem, hogy mi a szószt mondjak. Lehet, hogy tényleg azzal kéne kezdenem, hogy mi a kedvenc színe. És miért pont az, min szereti a kedvenc színét a legjobban.

Uhh, ezt a kérdést csak randikon szoktam feltenni.

– Mi jót csinálsz? – mosolyogtam Berwaldra, aki az elmúlt két percben majd' beleesett a képernyőjébe.

– Ühm… meló – dörmögte.

– Mit dolgozol? – folytattam a kérdezősködést.

Pillanatnyi szünet után olyan gyorsan mondott valamit, hogy nem is értettem. Visszakérdeztem, mire félrenézett, és megismételte.

– Tervezek.

– Ó! Micsodát? Az egyetemre kell? Az utolsó dolog, amit nekem tervezni, vagy inkább szervezni kellett, az egy középvállalkozás dolgozóinak a csapatépítő-tréningje volt – elmerengtem. – Kár, hogy csak elméleti feladat volt, egyébként tuti, szép pénzt adtak volna érte. Na mindegy. Te mit tervezel?

Megint nagyon csendben volt. Már azt hittem nem is fog válaszolni, csak folytatja a kattintgatást.

– Asztalt.

– Asztalt? – ismételtem meghökkenten.

Bólintott. Az arca valahogy sötétebbnek tűnt, mint egy perccel ezelőtt.

– Minek tervezel asztalt? – faggattam tovább.

– Hobbi.

Nem vennék rá mérget, de… de hirtelen úgy tűnt, hogy Berwald zavarban van. Mármint nem úgy, mint amikor ismeretlen emberrel találkozol, vagy böfögsz szíved választottja előtt, inkább úgy, mint én, mikor elmeséltem anyáméknak, hogy amúgy bocs, asszem meleg vagyok. (Anya leült, apa percekig csak tátott szájjal pislogott, és utána se nagyon tudott értelmes szavakat kinyögni.)

Sanda mosollyal odasündörögtem az asztala mellé, úgy, hogy ne lássak rá a laptopjára.

– Megnézhetem?

Felpillantott rám, és igen, megint egy picit sötétebb lett az arca. Nem is. Vörösebb. Berwald egészen hülyén ugyan, de elpirult.

– Nem muszáj! – tettem hozzá gyorsan.

– Semmi gond – bukott ki belőle. Az e-t sietségében majdnem teljes egészében lenyelte.

Hátradőlt, és szavak helyett egy csuklómozdulattal intett, hogy nézzem meg a képernyőjét. Habozás nélkül perdültem az asztala mögé, és néztem meg a monitor közepén méltóságteljes lassúsággal forgó asztal háromdimenziós modelljét.

– És ez…?

– Egyetem előtt csináltam egy asztalos-képzést – vonogatta a vállát. – Hobbi. Szeretem, megnyugtat.

– Engem is a sütés – egyenesedtem ki mosolyogva. – Meg egészen elképesztő, hogy itt mennyi mindent nem lehet beszerezni, és azért az itteni kajából főzött holmi nem ugyanolyan, mint az eredeti finn konyha, mondhat aki amit akar. A sütik más tészta.

Berwald hümmögött, én meg zavartalan folytattam:

– Mert amúgy áfonyás pitét csinálok, és… istenem, a pite!

A sütőhöz rongyoltam. Még éppen idejében raktam sütőpapírt az én csodám tetejére ahhoz, hogy ne égjen meg a teteje.

– Huh, megmentettem – ragyogtam Berwaldra.

Nagyot nyelt.

– Amúgy szerintem remek pitét csinálok. Nálam jobban csak anyukám csinálja. Amikor hazamegyek, mindig pitével vár, és sose tudom, hogy csinálja, hogy az övé nem esik szét. Az enyémet a végén mindig fakanállal kell megenni…

No várjunk. Megeszek egy egész pitét, mert az ismerőseim többnyire elhatárolódnak a főztömtől (csak tudnám, miért), és meg vagyok lepve, hogy a pocakomat lassan a Holdról is látni?!

Berwald mély hangja kirántott az önsajnálatból:

– Kihűti.

– Tessék? – pillogtam rá.

Megrántotta a vállát.

– Ha a pitét hagyod hűlni egy kicsit, akkor összeáll a tölteléke és nem esik szét, miután felvágod.

Ez. Ez volna a válasz életem minden kérdésére? Ez volna a válasz hosszú évek keservére, oly sok fakanállal elfogyasztott pitére és a tökéletességre való törekvésre? Oly sok szenvedés, mert a legegyszerűbb dolgot nem vettem figyelembe?

– Akkor ezért mondta azt a nagyim, hogy ha melegen beleeszek a sütibe, akkor fájni fog a hasam – bukott ki belőlem.

Berwald felhorkant. Megemelkedett a szemöldöke, a szeme felcsillant, és azon a csodásan mély hangján höhöhö-zött egy sort. A szája sarka azonban meg se rezzent. Kicsit fájt, hogy mozdulatlan képpel röhögött ki.

Kárpótolt, hogy igaza volt, a süti egy órával a kiszedése után tényleg szilárdabb volt, mint addig bármikor. Az is igaz, hogy addig a falat kapartam, mint Dani, mikor fáj a hasa, de utána gyönyörű szeletekre tudtam vágni a pitém.

– Kérsz? – kérdeztem tőle végletekig meghatódva.

Kért. Később egy második szelettel is. Akkor már akár kenyérre is kenhetett volna. A nirvánát akkor értem el, mikor szó nélkül elmosogatott utánam, és lefekvés előtt megköszönte a pitét, hozzátéve, hogy nagyon finom volt.

Humalai-lai: A szobatársamnak ízlett a pitém

Humalai-lai: Még soha senki nem mondta, hogy ízlik neki a pite, amit csinálok

– Dani, azt mondta, hogy finom!

– Örülök neki, Tino, de most már igazán szeretnék az előadásra figyelni.

– De azt mondta, hogy ízlik neki és egy második szelettel is kért, és…

– Mr Tino, talán szeretne hozzátenni valamit az órához? – kérdezte hirtelen az előadó.

– Ööö… – néztem rá kistányér méretű szemekkel. – Nem. Elnézést. Uram.

Még egy szúrós pillantást vetett rám és visszafordult a prezentációja magyarázatához. A továbbiakban jelbeszéddel meg néma törzsi tánccal próbáltam meg Dani értésére juttatni a lelkesedésem. Szerintem elég gyorsan levágta, mert óra végéig tüntetőleg elfordult.

Utána én tűnődtem egy pillanatig, hogy talán soha többé nem kéne hozzászólnom, mikor a válla felett láttam, mit üzen Vanyának.

Úgy tűnik, mégis lesz valami a fogadásunkból, kedvenc duci manócskánk ma nagyon lelkes ;)

– Nem is vagyok duci! – sírtam neki. – Manónak manó vagyok, és nem kell vele piszkálni, hát tehetek én róla, hogy a legszarabb génkombinációt örököltem a szüleimtől?!

Engem (meg Danit meg Ivant) ismerve lehet tippelni, hol kötöttünk ki a vigasztalásom közepette.

>>> Következőpartira fel, Humalai-lai! >>>

A változatosság kedvéért magyarázkodás is van, nem csak irodalomlista.

1Vörösmarty Mihály: Idához
2Svéd death metal-progresszív rockegyüttes.

3Pilinszky János: Átváltozás. Gondoltad volna, hogy valahányszor ezt mondtad, idéztél? Nem, mi?

4Vörös áfonyás pite. Vörös áfonya híján én a testvérét, a fekete áfonyás pitét szoktam sütni, mikor megjön az ösztöndíjam és gazdag vagyok. Itt a recept.