Ritmusváltás #5

Hm, az elmúlt publikálások sorrendjét elnézve, már réges-régen egy adag Fyrirgefðu mérnek kéne következni… de ez jön, hehe.

Gilbert nem akar koherens és jó minőségű szövegben szerepelni, az a helyzet. De azt már nagyon ígéri, hogy a következő fejezetben tényleg történni fog valami. Meg olyan sokan írtátok, hogy szegény Gilbert, hogy úgy döntött, ő nem egy szánalmas teremtmény, és az október csak egy rossz hónap volt.

S ha már itt tartunk: a történet naptára szerint jelen fejezetünk kezdő-jelenet péntekje 2016. október 28.-ra esik.
Gilbert születésnapja a történetben február 19. Ez a Német Lovagrend alapításának dátuma, mely nyilván hamarabb volt, mint a Porosz Királyság deklarálása.

Amúúúúgy, gondolom, észrevettétek, hogy oldalt nőtt egy chatablak. (Mármint azok, akik nem telefonról vannak, hahaha lol) Nem kell félősnek lenni, használjátok nyugodtan ;) Beszélgessetek, reklámozzátok magatok, vagy egyéb ismerőseiteket, megdobálhattok mémekkel, adott esetben lehet sürgetni is, ha gondoljátok. Csak nyugodtan. Azért vagyok.

A hátteret én vágtam mögé, de hogy maga a kép honnét van...

Leggero

Könnyedén

– Csak azért, mert azt mondtam, hogy jól ment, még nem kell elszállnod magadtól! – nevetett Theóra a műtőből kifelé jövet.

– Azt mondtad, idézem: „Basszus, jobban csinálod, mint Luca.” – húzta fel az orrát. – Engedd meg, hogy hízzon a májam.

– Igen, a törölgetést jobban csinálod.

– Hé!

Theo összefont karral meredt rá, vérig sértett arckifejezését nyomatékosította a fél füléről lelógó műtős maszk. Gilbert nem felejtett el hangot adni a rezidens nevetségességének, amitől Theóra rátört a duzzoghatnék. Nem is szólt hozzá átöltözés közben.

A használt zöld műtősgúnyáját lesimította, négybe hajtotta és úgy dobta bele a koszos ruhákat gyűjtő kosárba. Theo nem volt ilyen precíz, ő gombócolta a maga holmiját. Nem is volt olyan ügyes, mint Gilbert, neki véres lett a ruhája – függetlenül attól, hogy egy gerincműtét nem jár túl sok vérrel.

Tiszta fehérben, a kórházi klumpában klaffogva mentek ki a folyosóra. Gilbert kedélyesen kikérdezte Theót a műtétről, aki hörögve be akart borulni a székek alá.

– Hallod, nem vagy a tanárom, ne kérdezgess már te is ilyeneket!

– Nem, én csak az vagyok, aki a fejedbe veri az anyagot, hogy mikor ott ülsz a tanárod előtt, ne égj be.

Theo a szemét forgatta és erősen túljátszott gesztikulálással elmondta a konklúziót. Egy ponton kijavította, még egy ponton helyesbített a monológján. Theo megsemmisítő pillantást mért rá.

– Felség – mosolygott rá gúnyosan és kinyitotta az orvosi ajtaját. Nem volt kedvük fenn maradi a félfarnyi ügyeletes szobában, pláne azok után, hogy kedd óta nem működött odafenn a kávéfőző. A hívógomb ide is le volt vezetve, nem maradtak le semmiről.

Péntek délután nyilván kávémentes pangás volt.

– Olyan fura, hogy nincs itt senki – fintorgott Theo.

– Sokszor van ez így – vont vállat. – Ha napközben beszaladok valamiért, akkor nagyon ritka, hogy összefussak valakivel. Reggel, délben, meg munkaidő végén szoktak itt lenni a srácok.

– Adával vajon mi van? – ráncolta a homlokát a fiú.

– Mi lenne? – sandított rá, elszakítva a pillantását a kávéfőzés igen koncentrációigényes folyamatától.

– Ma ment be vizsgázni, nem hallottad?

– Október végén mi a fenéből vizsgázik?

– Szakorvosi vizsga.

– Áh.

Theo szórakozottan nyitogatta a szekrényajtókat, leginkább azért, hogy csináljon valamit.

– Befejeznéd?

– Igen, persze. Bocs.

– Meddig vagy?

– Hatig, Carla vált.

– Atyaisten, rezidensekkel leszek összezárva?

– Röhög a vakbelem.

– Röhöghet is, majd kiműtöm. Kávét?

– Sért a feltételezés, hogy visszautasítom.

Igazságosan, kettő az egyhez arányban szétosztotta az éltető nedűt. Theo jóleső nyögéssel foglalta el az asztalfőt. Úgy csinált, mintha ő műtött volna. Gilbert vidoran felhorkant és a hűtőhöz lépett. Ugyan kajája nem volt, de mindig megéri végigtúrni a polcokat, hátha… jackpot.

– Na nézd, mit találtam!

Megmutatta az ételhordót Theónak. A srác kérdő fintorral meredt a dobozra, Gilbert pedig az ajkait beharapva fordította meg. Gonosz vigyor terült szét az arcán, mikor Theo felröhögött a HAUGWITZ-feliratot látva.

Kényelmesen leszedte a doboz tetejét, beleszagolt, hogy ehető-e – mondjuk Luca nem egy Wolf, hogy a hűtőben rohassza meg a holmijait, de sose lehet tudni –, majd megmikrózta, és jóízűen elfogyasztotta. Krumpli volt, saccra marhával és káposztasalátával. Míg tömte a fejét, megpróbált érdeklődően hümmögni, ugyanis Theo előadta neki az aktuális szerelmi bánatát. Átlag hetente másik lány volt a tárgya. A rezidensnek volt ideje komoly mélységekig levinnie a monológját, de aztán Gilbert elégedett sóhajjal hátradőlt, letette a villát és közbekérdezett:

– És mi van Adával?

Theo természetesen azon nyomban félrenyelte a saját nyálát és kipirulva bizonygatta, hogy ők ketten csak barátok.

Hogyne, én meg egy fej káposzta vagyok Lettországból.

Ha már eszébe jutott Lettország.

– Nem tudod, mi van a lett sráccal?

– Van lett bennfekvőnk? – szaladt fel a szemöldöke.

– Ja, ja, tegnap hozták be, metillel… nagyon vicces volt a srác, látnod kellett volna, hogy Erik milyen képet vágott, mikor meglátta.

Theo göcögött.

– Megnézzük? – kérdezte kajánul.

Már egészen nekidurálták maguk az indulásnak, mikor teátrálisan, a homlokához szorított kézzel, jóformán bezuhant az ajtón Luca. Nagy levegőt vett, hogy elküldje a pénteki utolsó pillanatban érkező betegeket melegebb éghajlatra, de akkor meglátta az asztalon a fényesre nyalt Tupperwarét.

– Halott vagy, Beilschmidt – hörögte.

Angyali mosollyal vállon veregette a szászt, és kilibbent.

– A bosszúm le fog sújtani rád! – sikoltotta utána Luca.

– Miről beszél, az én bosszúm volt megenni az ebédjét – horkantott.

– Vendettát szagolok – csóválta a fejét Theo. – Mi bajotok van egymással?

– Semmi az ég világon – meredt a fiúra. – Miért lenne bajunk?

– Hát, ha egy fedél alatt vagytok, akkor valamelyikőtök távozásáig tízből kilencszer elkülditek egymást az anyjába, meg folyamatosan veszekedtek… és megeszitek egymás ebédjét.

Gilbert zsebre vágott kézzel vigyorgott.

– Ó, ez még rezidens korunkban kezdődött. Luca ugye idősebb nálam, de csak azért lett egy évvel előbb gyakornok, mert én akkor Erasmuson voltam. Szóval, jöttem ide, akkor teljesen odavolt, hogy végre van valaki, aki fiatalabb, mint ő, meg nincs gyakorlata, és azt hitte, hogy majd ő lesz a kiskirály, csak pofára esett, mert már volt gyakorlatom. Ami azt illeti, még több is, mint neki, mert Franciaországban mindent a rezidensekkel csináltatnak.

– Beszélsz franciául? – sandított rá Theo.

– Ühüm.

– Komolyan? Nem volt jobb dolgod, mint megtanulni croissantul? Mindenki angolul beszél, mi a fenéért szenvedtél a franciával?

Úgy csinált, mintha elgondolkodna.

– Hm, talán azért, mert angolból már volt egy felsőfokúm, amikor nekikezdtem.

– Úristen, takarodj a közelemből.

– Az egyetemen meg spanyolul tanultam.

– Azt minek?!

– Három kredit volt félévente, ne nézz így rám.

– Nem tudom, láttad-e, de a summa cum laude diplomád másolatát Főni laminálva kitette az öltözőbe, hogy érezzük a nyomást.

Vállát vonogatva vigyorgott. Főni ezzel próbálta melózásra bírnia srácokat, miután tavaly az egyik gyakornok a kórházban töltött időre hivatkozott, mikor azt magyarázta, hogy miért bukott meg szigorlaton és csúszik. Főninek annyira nem tetszett, nem volt megelégedve a sráccal sem emberi, sem szakmai szempontból és elküldte a retekbe.

– Ühm, Gil, csak puszta kíváncsiságból… Te hány éves vagy?

– Februárban leszek huszonkilenc – hunyorgott rá vidáman.

Szinte hallotta, hogyan forognak a fiú agyában a kerekek. Még az ujjait is mozgatta, ahogy számolta a féléveket, és próbálta megszülni, hogyan lehet, hogy Gilbert nem egészen huszonkilenc évesen már szakorvos, mikor Ada harminc évesen teszi a vizsgát.

– Ugrottam egy évfolyamot suliban – segítette ki. – Meg volt egy egészségügyis papírom, mikor felvettek egyetemre, és ki tudtam váltani vele egy kupac alapozó-tárgyat, meg az első gyakorlatot.

– És summa cum laude – motyogta elhűlve. – Most végtelenül ostobának érzem magam. Még Erasmussal se csúsztál?

– Nem, az abban a félévben kötelező gyakorlatot megcsináltam odakinn.

– Mi a fenétől vagy te ma ilyen retekmód vidám? – értetlenkedett. – Egész hónapban itt haldokoltál, most meg… nem tudom, mint aki rugókon sétál.

– Ja, hát ne tudd meg, milyen szarvihar volt ez a hónap! – nevetett. – Gallyrament a kocsim, köcsögösködött a család, duplaannyit szerencsétlenkedtek a többiek a műszakokkal, mint egyébként és még álmos is vagyok, de… – azon kapta magát, hogy szélesen vigyorog. – Van egy olyan érzésem, hogy kész, vége.

– Csak nem becsajoztál?

Theo nagyon sandán nézett rá. Gilbert még sandábban vissza.

– Hogyne, elhívtam a takarítónőt a másodikról.

– A bibircsókost vagy a törököt?

– Melyik jobb? Az egyik ronda, a másik nem beszél németül.

– Te hívtad el…

– Theo, mein kleiner Stern, szerinted tényleg elhívtam?

– Azt mondtad! – pirult fülig. – És a franc essen beléd, olyan komolyan mondtad, azt hittem, komolyan beszélsz!

Nagyon csúnyán kiröhögte szegénykét. Egy pillanatra felmerült benne, hogy csak az alváshiány miatt ilyen vidám, és hamarosan a végkimerülés jegyében kiterül a padlón, de a feketében való bizodalma rendíthetetlen volt.

Raivis nem volt magánál. Egészen pontosan eszméletlen volt. Gilbert általböngészte a kórlapját, hümmögött egy sort, majd roppant szakmaisággal ellenőrizte, hogyan köti ki Theo az infúziót. A szobában lévő nénike rögvest morogni kezdett, hogy bezzeg a részegessel két orvos is foglalkozik, míg őrá rá se pillantottak egész nap. A megjegyzéstől a rezidens arca megkeményedett, míg Gilbert csak odaballagott a másik ágyhoz, odahúzta a széket, és megkérte a nénit, hogy mesélje el, mi a panasza. Nem a kórházzal, az egészségével. Nem mintha a combnyaktörés utáni műtét jelei nem lettek volna láthatóak, de hagyta a mamát panaszkodni, az jót szokott tenni a páciensek lelkének. Theo bámult rá értetlenkedve, mire egy pillanatra félbeszakította a baleset részletezését:

– Menj csak, majd megyek én is. Azért kérlek, ellenőrizd, hogy Luca mit csinált a holmimmal, oké?

Bólintott és kiment. Még egy tíz percig eltartott a néni meséje – ugyan orvosi szempontból többet nem lehetett tenni érte, elvégre már segítettek rajta, és a hazautazásig már csak a napi vizit van és a nővérkéknek kell csak figyelni rá, de neki nem volt jobb dolga, a mamának pláne, és a beszélgetés végére a mami határozottan vidám volt, és megállapította, hogy az övék Németország legjobb kórháza, és ő mindennel maradéktalanul meg van elégedve.

– Jelentem, a helyzet változatlan – pillantott fel az újságból Theo, mikor bejött. – Ja várj, csipogott a telefonod.

Bólintással megköszönte az észrevételt, és megleste a készüléket. A Messengert és annak minden testvérét anno első dolga volt lenémítani, ellenben a felugró ikonok továbbra is léteztek, hát az üzeneteit nézte meg először. Amúgy is szüksége volt arra a plusz lelkierőre, hogy bele merjen nézni a huszonkilenc olvasatlan levelet jelző fiókba.

Az orvosi csoport természetesen tele volt hányva, nagyrészt végtelen irreleváns üzenettel. Ahhoz képest, hogy Theo milyen sokáig segített neki műteni, egész sok mémet tudta megszórni őket. A mémeknél azonban sokkal jobban érdekelte Francis, egy régi kedves cimborája, aki egy égetően sürgős problémával jelentkezett.

Francis: Halihó! Figy, épp nyaralok, és NAGYON durván leégtem, nincs valami nagyon-nagyon-nagyon-nagyon gyors módszered, amivel visszanyerem a bőröm hamvas tökéletességét?

Gilbert: testápoló

Francis: Azzal kenegetem magam már egy éve. Annál gyorsabb?

Gilbert: sok testápoló

Francis: :'(

Utána küldött neki egy képet, hogy nézze meg, milyen csúnyán leégett az orra.

Gilbert: hé, ezt éppen csak megkapta a nap, két nap múlva nem is fog látszódni

Francis: KÉT NAPIG NEM ÉLHETEK RONDÁN

Gilbert: akkor nekiállok írni a gyászbeszédet

Francis: Fú, ha most itt lennél mellettem…

Gilbert: akkor egy napernyő alatt kornyadoznék és röhögnék rajtad

Francis: Köcsög vagy

Gilbert: Toninak is megírtad már, milyen szerencsétlen vagy?

Francis: Igen, csak ő nem válaszol. Otthon vagy?

Gilbert: ügyelek

Francis: Kitartást. Ellenben, nekem most hirtelen sürgős és halaszthatatlan dolgom támadt, így a továbbiakban kénytelen leszel meglenni a társaságom nélkül.

Túl sokszor küldte már el az utóbbi cirkalmas mondatot ahhoz, hogy mindig legépelje. Tuti, van rá gyorsbillentyűje.

Gilbert: azért ne felejts el védekezni, Fran ;)

Erre már csak egy padlizsán-emojit kapott, amit nem volt hajlandó válaszra méltatni.

Az e-mailjei kétharmada különféle hírlevelek voltak, amikre még nem állított be külön szűrőt. Néhány orvosi izé, egy emlékeztető Főnitől, hogy jövő héten már elseje, és hétfőn szeretné látni az arcukat egy értekezlet erejéig. Akkor is, ha a hétfőt országosan megadták munkaszüneti napnak, mert november elseje keddre esik. Még jó, hogy az ilyen apróságok csak a halandókat érintik.

Az üzenetek között akadt egy, amit még el is olvasott: az öcsikéjétől kapta.

Üdv!

Számot cseréltél? Nem tudtalak sem felhívni, sem sms-t írni neked.

Jövő héten Berlinbe kell kísérnem egy küldöttséget. Szeretném megkérdezni, hogy van-e nálad hely és ha igen, akkor hétfőről keddre alhatok-e ott. És ha már ott vagyok; te hogy tervezed a november elsejét?

Minden jót, Ludwig

Végigpörgette magában, mikor váltott utoljára telefonszámot. Elég régen. Majd számonkéri, hogy mi a szöszt csinált eddig Ludi, hogy nincs meg neki a száma. Még beszéltek is néhányszor, legutóbb három hete, mikor felhívta, hogy elnézést kérjen, amiért üvöltözött vele. Azt mondta, nem gond, de ha nem haragszik, akkor leteszi, mert éppen halaszthatatlan kopasz-futtathatnékja van.

Utána legurított egy felest, és nagyapát is felhívta. Mint kiderült, fölöslegesen görcsölt, az öreg csak talált padlástakarítás közben egy dobozt, amire az ő neve volt felírva, és meg akarta kérdezni, hogy mit csináljon vele. Egészen meghatódott, hogy érdeklődött. Főleg azok után, hogy a szobáját mindenféle előzetes bejelentés nélkül torpedózta széjjel.

– Ehh – nyögött fel Theo.

Éppen a telefonját böngészte ő is.

– Gond van?

– Áh, semmi. Csak ugye már negyedik éve itt élek, és csak hébe-hóba járok haza, anyámék meg úgy döntöttek, hogy kiadják a szobámat. Most vigyorgós fejekkel küldözgetik a képeket, hogyan festik ki.

Fintorogva nyomta Gilbert orra alá a képet. Egy festett szőke, ötvenes nő szelfizett egy erősen őszülő, szódásszifon-szemüveges férfival. Mind a kettejüket nyakig festékpettyek borították, a háttetet egy kétséges minőségben lemázolt fal szolgáltatta.

– Na, az öregeid legalább jól szórakoznak – veregette vállon. – Meg szóltak neked, hogy nem lesz szobád, ha hazamész. Nagyapa nekem nem szólt, hogy felújít, és olcsó motelszobát csinál a birodalmamból.

– Ezek az öregek – fintorgott Theo. – Mi van a régi generációval, hogy nem tudnak megülni a seggükön?

– Passz, bébipapi helyett dúsított uránt reggeliztek.

A váltott ügyelés lényege állítólag az, hogy amíg az egyikük az orvosiban szundizik, a másik dolgozik. Este hatig még voltak fenn az osztályon, így Gilbertnek csak akkor kellett felcaplatnia egy kanna kávéval, mikor Theo összeszedelőzködött, és egy fejhangon trillázott „Tschüss!”-sel kiperdült az ajtón. Alig ült le odafenn, befutott Carla.

A leányzót úgy lehetne összefoglalni, hogy ő titkárnők titkárnőjének titkárnő-sztereotípiája. Szögletes keretes szemüvege van, alapvetően szigorú arckifejezése, és érthetetlen vonzódással viseltet a ceruzaszoknyák iránt. Melóban persze rajta is az előírt fehér nadrág van, ami mindenkin úgy áll, mint tehénen a gatya, de neki még azt is sikerül valahogy stílusosan tennie. Lucával egyszer megbeszélték, hogy a leányzó reggelente valószínűleg szálanként fésüli be a kontyát, utána pedig rányom egy hadseregnek elegendő lakkot, mert a világon nincs olyan, hogy valakinek egész nap ugyanolyan legyen a haja. Ada bőszen bólogatott. Meg irigykedett, valahányszor a rezidens a közelben volt.

Kedves Carla szemében űzött fény csillogott, szokásos kontya helyett csak lófarokba fogta a haját és a hóna alá csapva egy egész paksamétát hozott.

– Hétfőn ZH – mondta döglötthal-tekintettel.

– Kikérdezzem?

A lány összeszorított szájjal meredt a doksijára, majd röviden megrázta a fejét.

– Nem tudom. Amit nem tudok, azt nem tudod kikérdezni.

– Muti. – Átvette a felé nyújtott nagyjából ötven oldalt és belekukkantott. – Ó, csak nem farmakológia?

Bólintott.

– Gondolom, nem az egész anyagból kell majd írnod.

– Nem… csak a pajzsmirigyre meg a csontműködésre ható szerekből.

– Nagyszerű.

Letette a papírokat az asztalra és Carlára mosolygott.

– Hogy tanulsz?

– Tessék?

– Hogy tanulsz? – ismételte. – Neked hogy esik jól; ülve, fekve, metált hallgatva?

– Hát… – zavartan helyezkedett egy sort. – Ha benn vagyok az órán, akkor egyszerűbb. Szakaszonként átolvasom kétszer magamban, kétszer hangosan, kétszer leírom… meg beteszem a párnám alá, amikor alszom – tette hozzá kicsit elpirulva.

– Áh, a szent babona, azt én is csináltam. És most nem voltál benn?

– Nem. Volt egy meghívott előadó az egyetemen, és úgy volt, hogy elmarad az óra, de megtartotta annak a három embernek, aki bement.

– Ismerős. Vigasztaló, hogy az egyetemek nem fejlődnek az égvilágon semmit. – A lány válla fölött nézte az anyagot. – Ha megmutatom neked a gyógyszeres szekrényben, hogy melyik micsoda, és tudod kinézethez is kötni, akkor egyszerűbb?

– Meg tudod mutatni? – álmélkodott.

– Nem tudom, feltűnt-e, de egy kellően jól felszerelt kórházban vagy. Plusz, mivel nincs itt senki rajtunk kívül, leginkább azt csinálok, amit akarok. Várj meg itt, elszaladok és megmondom a nővérnek, hogy hova megyünk, aztán kapsz egy gyorstalpalót.

A gyorstalpaló vége az lett, hogy mivel nem keresték őket, nagyjából két órán át bohóckodott különféle üvegekkel, maga is elámulva a tényen, hogy mennyi mindenre emlékszik. Nyilván szerepeltek az anyagban olyan dolgok is, amikkel napi szinten találkozott, de az orvosi elején még mindenki általános orvosnak tanul, így átfogó képet kapnak, amit aztán a szakosodással elmélyítenek.

Meg sikerült megnevettetnie Carlát. Vicces volt, a lány szája elé tett kézzel, horkantva kuncogott. És hibátlanul válaszolt minden kérdésére, mikor kikérdezte.

Az éj feléhez érkezvén összeszedte a cókmókját és ment a dolgára. Sokadjára megállapította, hogy a félbetört éjszakai ügyeletnél nincs nagyobb marhaság. Lehet, hogy nem véletlenül osztogatják azokat általában duplaműszakban.

Jól megszorongatta a váltásnak érkezett Wolfot.

– Bocsi a tegnap miatt – mentegetőzött amaz. – Anyuka folyamatosan rádiót hallgat, hallotta, hogy a bekötőúton baleset történt és az istennek nem akart elengedni.

– Ez az, szabadkozzál csak.

– Hoztam neked sütit – próbálta újra.

– Mindjárt szebb, folytassad, figyelek.

– Házi kolbászos croissant meg mézes-vajas gőzgombóc.

Kegyeskedett megnézni, mit hozott, mire Wolfnak nagy kő esett le a szívéről. Biztos úgy gondolta, hogy ezzel kiengesztelte, és a továbbiakban is passzolhatja neki a műszakját. Előbbivel kapcsolatban hajlott igazat adni neki, főleg miután beleszimatolt a croissantos zacskóba.

– Ez ugyanolyan, mint amit a karácsonyi bulira hoztál?

– Ühüm. Anyóspajtás a sütésben éli ki magát, mióta nyugdíjas.

– Aranyba kéne foglalni az öreglányt.

Wolf legalább úgy vigyorgott, mintha őt dicsérte volna meg. A gőzgombócos ételhordót elrakta a hátizsákjába, a croissantokat mérlegelte, de amint eszébe jutott, hogy neki még van egy csomagja hazafelé, fintorogva bár, de elrámolt. És még Sadikhoz is be kell mennie, ha már megbeszélte vele, hogy egy tisztességes adag kaját eltesz neki.

Míg felbattyogott az emeletre, hívott egy taxit. Kényelmesen készült neki a műveletnek, karkörzésekkel és néhány szökdeléssel még be is melegített, mielőtt kitornászta volna Raivist az ágyból.

– Nē… tas sāp… – nyögte a fiú.

– Igazán lenyűgöző az anyanyelved, de egy árva szavadat sem értem – biztosította.

Átvetette az alélt fiú egyik karját a vállán, és elmanőverezte magukat a liftekig. Raivis elég zöldnek tűnt a kórházi hideg neonok fényében. Egy pillanatra sem hagyott fel a nyöszörgéssel, időnként még egy csuklást is közbeiktatott, minek hatására Gilbert megállt a földszinten, és előkotort a táskájából egy zacskót. Megboldogult egyetemista éveinek tapasztalatai azt súgták neki, hogy a lett fiú vagy őt, vagy a taxi belsejét fogja lehányni, neki meg egyik opció sem tűnt szimpatikusnak.

Megadta a taxisnak a lakcímét, és beültek hátra.

– Na, bírd ki, csak tíz perc – biztatta. – De ha behánysz, akkor kiteszlek a lakásomban a balkonládába virágnak.

Erre kapott egy érdekes pillantást a taxisofőrtől, de le se szarta. Arra már felfigyelt, amikor a férfi befékezett, majd egy fogai között átszűrt káromkodással felkapcsolta a reflektort, hogy jobban meg tudja nézni az út közepére felhúzott sorompót.

– Hogy ezeknek sincs jobb dolga, mint novemberben aszfaltozni – morogta, és rükvercbe kapcsolt. – Megint egy hétig le lesz zárva minden.

Gilbert is húzta a száját. Az ilyen útlezárós performanszok elméletileg ugyan csak az utakat érintették, valójában a járdákon is akadályozták a forgalmat. Speciel nem volt oda érte, ha menet közben nyolc melós bámulja szúrós szemmel, hogy mit keres itt, arról nem is beszélve, hogy ilyenkor nagy erre a por, meg alapvetően a mocsok, és ha egyszer arra nincs ideje, hogy főzzön magára, akkor a tisztítóba elvinni a ruháit pláne nem lesz.

Szóval ja. A legrövidebb út helyett a továbbiakban kénytelen lesz a másik úton caplatni, ami majd' egy perccel hosszabb menetidőt jelent. Lehet, hogy mégis meg kéne javíttatnia az autóját.

Leparkoltak a ház előtt, fizetett, és a vállára kapta a srácot. A kapucsengő előtt megállt, és elgondolkodott. Nagyon húzta a száját, de a végén győzött a lustaság; nekitámasztotta Raivist az ajtófélfának, majd mikor meggyőződött róla, hogy stabilan áll, visszasietett a kereszteződésbe, hosszú lábain csak úgy átsuhant az úttesten, és megtorpant a török étterem küszöbén, mikor észrevette az ajtó közepére felragasztott post itet.

A kajáját zacskóban a kilincsére akasztottam. Jó étvágyat!

Sasik írásán muszáj volt mosolyognia. A török hiába élt Németországban már… hát… sok ideje, a latin betűkkel néha még mindig problémái voltak. Az írásképe olyan volt, mint egy harmadikosnak, aki a nyári szünetben egy árva betűt sem írt vagy olvasott, és egészen elfelejtette a betűvetés tudományát.

Azt viszont sajnálta, hogy nem köszönhet be neki. Önmaga álmos tükörképénél már csak az álmos török a viccesebb látvány.

Raivis arcáról már le tudta olvasni a kapucsengő mintáját. Egy picit bámulta a készüléket, aztán egy sóhajjal letudta a reményeit, hátha a fiú nem csörgetett fel senkit így, éjnek évadján.

Lépcsőzés közben először azon gondolkodott el, hogy ő miért olyan nagyvonalú, hogy felajánlotta, hogy hazahozza a fiút. Utána azon, hogy miért van a világon lépcső, ebben a házban pedig miért nincs lift. Mire megállt az egyetemisták lakja előtt, síri hangulatban arra jutott, hogy el kell mennie gyúrni, mert olyan a világon nincs, hogy egy maximum hatvan kilós ember nem egészen hat percnyi lépcsőztetésétől ennyire kifulladjon.

– Egy lekvár vagy, Gilbert – dörmögte magának, és kopogott.

Liet ezúttal józanul nyitott ajtót. Elborzadva meredt a lakótársára. Gilbert csak vigyorgott, Raivis hóna alá nyúlt, és maga elé emelte.

– A megbeszélt csomag, a megbeszélt állapotban. Szerintem szerezz egy lavórt.

– Minek? – értetlenkedett Liet.

Raivis félig nyitott szempilláin át megismerte a lakótársát. Bágyadtan elmosolyodott.

– Dora! Én…

Azzal lehányta a lány lába szárát.

Nem tehetett róla, muszáj volt felnevetnie. Dora csak mondott egy cifrát külföldiül.

– Oké, oké, bocsánat, erre azért nem számítottam – kacarászott. – Merre van a fürdő?

Liet útbaigazította, és készséggel segített neki cipekedni. A zajokra előkerült egy másik srác is, aki a külleme alapján egy kisebb cégnél vagy egy kisebb iskolánál volt rendszergazda. Elhűlve meredt a hármasukra, de külön kérdés nélkül segített, kinyitotta előttük a fürdő ajtaját, mikor odajutottak. A küszöbtől számolva nem volt több másfél méternél.

Betermelték az alélt lettet a fürdőkádba. Ha már ilyen egyszeri és soha vissza nem térő alkalmuk nyílt arra, hogy megismerkedjenek, Gilbert a szemüveges sráchoz fordult. kezet nyújtott és bemutatkozott. Egy kissé ragacsos, és talán hányadéktól síkos kézfogás után megtudta, hogy az úr az Eduard von Bock névre hallgat.

– Gyönyörű, nem igaz? – pillantott le Raivisra. – Ne igyál metilt, egészségtelen.

– Észben tartom – mosolygott kényszeredetten. – Dora mondta, hogy Raivis nem lesz túl jól, mikor meghozod. Arra mondjuk nem számítottam, hogy így fog kinézni…

– Hát, ha minden igaz, akkor nagyjából úgy fogja érezni magát, mint az egyszeri egyetemista gólyatábor után.

Azok ketten egyszerre jajdultak fel és kaptak a homlokukhoz.

– Amúgy boldogultok vele, vagy segítsek?

– Hagyjad, megoldjuk – legyintett Liet. – Azt is nagyon köszönjük, hogy hazahoztad.

Speciel ő úgy volt vele, hogy jó szomszédként kötelessége volt ezt megtenni, orvosként meg pláne. Azért hagyta őket. Majdnem olyan szépen simogatták a lelkét, mint korábban Wolf. Ami azt illeti, azon se lepődött volna meg, ha marasztalják vacsorára, amit tisztelettel visszautasított volna, mert egyrészt, hogy néz ki, másrészt, ők hogy néznek ki, harmadrészt, látta azt a csinos zacskót a kilincsére akasztva, amiről a post iten olvasott, és hazudna, ha azt mondaná, hogy onnantól kezdve nem furakodott be minden gondolatába a török kaja. A gőzgombócokkal körtáncolva, természetesen.

Amint kívül volt az ajtón, rohant is le, és úgy kapta le a zacskót, mintha régen látott kedvesét rejtené a zizegő műanyag. Odabenn Gilbird várta, ehhez hasonló érzésekkel. Csakhamar az is kiderült, hogy nehéz evés közben egyszerre a madárkáját tutujgatni és fél kézzel a telefonon lepötyögni egy sms-t az öccsének.

Itt a számom, hívj, amikor akarsz, legfeljebb visszahívlak. És nyilván alhatsz nálam, Dummkopf ;)

Folytatása következik...

Dummkopf: állítólag a mi „tökfej” szavunkkal egyenértékű

mein kleiner Stern: kiscsillagom

Nē… tas sāp...: Ne... ez fáj... (emmá állítólag lett)