Gyilkosság négy személyre

Leírás: cathy111 ajándéka

„Benjy Fenwick, vele is végeztek, apró darabokban találtunk rá…”

Áruló bujkál a Főnix Rendjének sorai között, ezt mindenki tudja. Mindenki gyanakszik. Azok is óvatosan közelítenek egymáshoz, akik évek óta barátok, de az áruló igazi kilétét még csak nem is sejtik.

Remus évekkel később is undorodik attól a naptól, mikor a többi Tekergővel ki kellett mennie megvizsgálni Benjy Fenwick halálának körülményeit.

Igyekeztem kánonhoz illeszkedő történetet alkotni. A szereplők mindegyike létező karakter – Benjy Fenwickről az ötödik kötetben olvashattok, a 157. oldalon, mikor Rémszem megmutatta Harrynek azt a régi fényképet a Főnix rendjéről.

Sanszos, hogy ez az első és utolsó HP történet, amit ezen az oldalon láttok lol

Választott kívánság:

Harry Potter

Tekergős történetet szeretnék, ahol már mindannyian a Rend tagjai. Igazából ilyen tépelődős-gondolkodós, borús hangulatú ficre gondoltam, ami Peter gondolatait, személyiségét mutatja be, hogyan viseli az áruló szerepét, hogyan érzi magát, hogyan viselkedik a halálfalók között, és hogyan Siriusék közelében. Töprengjen azon, hogy miért jutott oda, ahova. Ennek az egésznek lehet egy apropója is, valami esemény, aminek hatására magába néz, de annak is örülök, ha az író lassan bontja ki Peter elfordulását és félelmét.

Gyilkosság négy személyre

Remus volt az, aki Rémszem halála után segített összeszedni az auror hagyatékát. Harmadmagával álltak neki bedobozolni a töménytelen kacatot, amit az öreg az idők során felhalmozott. A nagy részük elátkozott tárgy volt, olyan elkobzott varázseszközök, amiket Rémszem egy-egy razzia során összeszedett, majd hazahozott, hogy itthon levegye a tárgyról a rontást, leltározza és beküldje a minisztérium raktárába. Nem az aurori munka legizgalmasabb része, és nem Rémszem volt az egyetlen, aki elmaradásban volt vele.

A hálószobában sem volt sokkal több személyes holmi, mint a ház többi részében. Egy sötétszürke, gyapjú dísztalár, amit mások hétköznapra se vettek volna fel, meg sas-fogantyújú bot a falnak támasztva, az illetéktelenekre szegecseket köpködő szekrény mellett. Remus meg sem próbált hozzányúlni. A szőnyegre se volt hajlandó rálépni, míg Arthur át nem jön a szomszéd szobából és azt nem mondja, hogy biztonságos.

Egyvalamin mégis megakadt a pillantása: a polcon, töménytelen mennyiségű szakmai könyv között, egy bekeretezett fénykép állt. A könyvek tartalmát Rémszem betéve fújta, a polcokon állt a por, de az ezüstkeret és az üveg tiszta volt, csak az a kevés tapadt rá, ami az utóbbi napokban megült rajta. Mintha indulás előtt ez lett volna az utolsó dolog, amit az öreg auror a kezében tartott.

Odalépett, hogy megnézze a mosolygó, integető alakokat. Nagyot nyelt.

Az a régi-régi kép volt a Főnix Rendjéről. Mordon még a Grimmauld téri házban mutatta körbe, őhozzá Sirius kezén át jutott. Drága barátja kezén át, aki a képen huszonéves volt, rövid hajú és szemtelenül vidám. Ott állt, Jamestől nem messze. Remus csak azért nem mellettük foglalt helyet, mert alig esett be az ajtón, már oda is rángatták a fotós masinéria elé. Fiatal képmása az akkor érzett értetlenséggel nézelődött, bámult tanácstalanul a kamerába. Míg el nem kattant a kép, azt se tudta, mi történik.

Nem sokkal később a többi rendtag is osztani kezdte az értetlenségét. Egyszerre hullani kezdtek az emberek. A halálfalók korábban is patkányként vadásztak rájuk, de többször futottak lyukra, mint számolni lehetett volna. Akkor viszont gyorsan és túl sok valódi tagot kaptak el ahhoz, hogy ne legyen nyilvánvaló: kém van a soraikban. Emlékezett a rettegésre, ami jeges karmokkal végigmarta a zsigereit, mikor Dumbledore fojtott hangon bejelentette, hogy kémre gyanakszik a soraikban. Nem tett jót a csapatszellemnek.

Senki nem bízott senkiben. Őt korábban is óvatosan kezelték a vérfarkassága miatt, de onnantól kezdve különösen rájárt a rúd. Kevesen tudtak ugyanolyan őszintén beszélni hozzá, mint addig.

Voltak, akik elmenekültek, mások folytatták az addigi munkájukat és meghaltak. Az ő rejtekhelyüket éppen úgy kellett átkutatniuk, mint most Rémszemét.

Az emlékek hatására epeként tört fel benne az undor. Lefordította a képet, hogy ne érezze a rég halott emberek tekintetét a hátában.

* * *

– Szerintetek megéri fogadni Új-Zélandra? – morfondírozott James.

– Ki van csukva, hogy ők nyerjék a Világkupát – legyintett Sirius. – Múltkor Fiji lemosta őket a pályáról. Érted – Fiji!

– Minket viszont úgy eltángáltak, hogy öröm volt nézni.

– Egy troll is foghat tündérmanót – forgatta meg a szemét. – Ha mindenképpen fogadni akarsz, akkor Lengyelországra tegyél.

– Lengyelországra?! – prüszkölt James. – Elment az eszed, Tapi?

– Én megtettem őket.

– Túl sok pénzed van, öregem.

– Te mondod ezt, mikor azt állítod, hogy Új-Zéland fog nyerni?!

– Befejeztétek? – fordult hátra Remus.

James és Sirius elhallgattak, míg őket nézte, de alig fordult előre, már újra is kezdték a civakodást, igaz, jóval halkabban. Remus csak a fejét csóválta. Ebből is látszódott, hogy újabban milyen ritkán találkoznak. Mindegyiküket lekötötték a Rend ügyei, vagy éppen a saját munkájuk, vagy James esetében a család. Harry akkor kezdett mászni, mikor Remus legutóbb náluk járt, és kedves barátjától úgy hallotta, hogy azóta csak romlott a helyzet, nem lehet egyedül hagyni a gyereket egy másodpercre sem. Sirius állítólag halálfalókra vadászott, Peter pedig az adminisztrációban segédkezett. Mint kiderült, van hozzá némi affinitása, hogyan tüntesse el a Rend nyomait.

Legalacsonyabb barátja rövid, sietős léptekkel tipegett az oldalán, a homlokán gondterhelt ráncok futottak szét. Sűrűn pislogott, időnként hátrapillantott Siriusékra.

– Bánt valami, Peter? – kérdezte halkan.

– Igen… vagyis nem. Kicsit. Nem tudom. – Zavarában a kezét kezdte tördelni.

– Mondd csak nyugodtan – biztatta.

Peter ijedten kukkantott fel rá a frufruja alól. Egészen lenőtt a haja az utóbbi időben. Remus úgy hallotta, hogy nem is nagyon mer kimozdulni az aprócska lukból, ahol a papírokkal ügyködik.

Remus az úticéljukat, a nagyon lassan közeledő kereszteződést kezdte fürkészni.

– Meglepődtem, amikor csatlakoztál a Rendhez. Tudom, hogy nehezen viseled a stresszt, márpedig itt mást sem kapsz. Elég fukarok itt mifelénk a dicséretekkel.

Peter hümmögött.

– Dumbledore mondta már, milyen fontos munkát végzel? – nézett le rá.

– Hm? Dumbledore? N-nem…

– Pedig így van. Nélküled már rég megtaláltak volna minket. Becsüllek érte.

A barátjára mosolygott. Arra számított, hogy Peter ettől majd kihúzza alacsony termetének minden centijét, egérpofija felragyog és a cipője orra végre nem fogja a járdát szántani minden lépésnél. Azonban a komorság csak még jobban eluralkodott rajta.

– Kicsit morbid, amit csinálnak, nem? – kérdezte Peter hirtelen, és Siriusék felé biccentett.

– Mire gondolsz?

– Hát… Edgar azt mondta, hogy még senki nem járt Benjy lakásán… lehet, hogy… hogy még ott van, mármint érted, csak úgy ott… van, és James meg Sirius a kviddicsről beszélget.

Ezúttal Remuson volt a hümmögés sora.

– Szerintem ők is idegesek. Csak büszke barom mind a kettő, én inkább elterelik a figyelmük, hogy ne is gondoljanak arra, amit tenniük kell.

– És ami azt illeti, ezeknek a büszke barmoknak van füle – jegyezte meg szárazon Sirius.

Remus hunyorogva rámosolygott. Sirius könnyedén viszonozta, mosollyal a szája sarkában beszélt tovább Jameshez. Akkor hervadt le végleg az arcáról, mikor beléptek Benjy Fenwick varázskörébe. A levegő egy pillanatra megremegett, és felfedte a valóságot, amiben az alagsori garzon ablakai nem a helyükön voltak, hanem az utca kövén, egyre kisebb darabokra törve a rájuk tipró lábak alatt.

Remus tudta, hogy Benjy egy nagyon régi tekercsben találta a varázslatot, amivel levédte a házát. Ezek szerint a varázslat azután is megmarad, hogy a fenntartója életét vesztette, vagy csak valaki segített neki elvégezni a varázslatot. Ha így történt, akkor a halálfalóknak nem volt szükségük arra, hogy a varázslat kijátszásával vacakoljanak, elég volt a segéd engedélye.

Nyelt egyet. Benjy köztudottan jó kapcsolatot ápolt Siriussal.

A bejárathoz lépett. Óvatosan, hogy a muglik ne lássák, előhúzta a pálcáját és megkocogtatta a zárat, ami kattanva engedett. Tartotta az ajtót a barátainak. Mindegyikük arca elsötétedett. Peter szabályosan remegett. Remus egészen biztos volt benne, hogy ha James nem szorítaná meg a törpenövésű férfi vállát minden második percben, akkor egérforma barátjuk már ájultan heverne a fal tövében.

Libasorban, Sirius vezetésével mentek le az alagsorba. A lakás ajtaja a helyén volt, de nem volt zárva. Sirius belökte. Ugyan nem látott be, de vérfarkas volt; emberként is érezte a kiontott vér átható, telt, fémes szagát.

* * *

Hold és Farki nem jöttek be. Ami azt illeti, Remus elkapta Petert, félrehúzta és kijelentette, hogy őrködnek, addig ő és James nézzenek körbe.

Ágas megborzongott, és a szemközti falra bökött:

– Tüntesd el.

Siriusnak egyetlen pálcalegyintésébe került, és a tapéta ráncaiból formált Sötét Jegy semmivé lett. A nappali ettől nem lett otthonosabb. James óvatosan indult meg a konyha felé. Pipiskedő mozdulatain Sirius talán máskor nevetett volna, de most jogosnak találta. Ő sem akart rálépni Benjy… darabjaira.

– Mi történt? – szólt be Remus.

– Nem szeretnék részletes jelentést írni – válaszolt James.

– A Varázsbűn-üldözési Kommandót nem fogják ide kiküldeni, nekünk kell megcsinálni! – akadékoskodott Remus.

Sirius a véres foltokra és a pépes-darabos maradványokra pillantott. Fejét csóválva indult meg kifelé.

– Holdsáp, tied a terep. Az átkokat én csak szórni tudom, elemezni nem, az a te asztalod.

Remus egész addig Farki vállán nyugtatta a kezét. Bólintott és megkerülte Siriust. A küszöbön egy pillanatra megrettent, és még jobban elsápadt. Túl közel volt a telihold, és Remus újabban a föld alatt tanyázott a többi vérfarkassal, hogy ott kémkedjen Voldemort után. Sajnálta, hogy nem lehet mellette. Nem csak azért, mert nosztalgiázhattak volna az iskolai kirándulásokról, de azért is, mert Remus az ellenség között mozgott, és Sirius hiába győzködte magát, hogy Remus megvehetetlen, megbízható és örök barát, nem tudta kiverni a fejéből a gyanakvást. Meg akart bizonyosodni róla, hogy Remus tiszta.

Peter felnyüszített mellette. Oda sem nézve kinyúlt felé, és megpaskolta a fejét.

– Fogunk még utcabálozni, Farki – biztatta.

Az alacsony férfi szaporán bólogatott. Jobb lábával szabálytalan ritmusban rugdalta a földet. Ez megszokott pótcselekvése volt, minden cipőjének meg volt kopva a jobb orra.

Kicsi, jelentéktelen, látszatra gyáva, és soha ki nem mozdul a főhadiszállásról, csak akkor, mikor haza, vagy Jamesékhez megy. Viszont Griffendéles volt, és Sirius ismerte őt elsős koruk óta. Tudta, hogy több van benne, mint elsőre azt bárki gondolná.

– Peter – szólította meg halkan.

– Igen, Sirius? – cincogta.

Aznap talán először nézett a pöttöm, még mindig kisfiúképű férfira. Lusta volt megborotválkozni, az orra alatt ás az állán kisarjadt pihe-borosta úgy festett, mintha emberként is patkánybajsza lenne.

– Jamesék most fognak költözni.

Peter bólintott. Tudták ezt mind. Lily már az esküvő után kijelentette, hogy nem akar abban a londoni bérlakásban maradni, szeretne inkább vidékre költözni. Miután várandós lett, csak még jobban sürgette ezzel a férjét. James örökké ezt emlegette, mikor a házaséletéről kérdezte.

– Dumbledore azt mondta, segít nekik összehozni egy Fidelius-bűbájt.

Farki arckifejezése ettől egészen fakó lett.

– Ezek szerint csak akkor mehetünk át hozzájuk, ha hívnak, igaz? – kérdezte lelombozva.

– Mintha korábban bármelyikünk beállított volna előzetes bejelentés nélkül… De ami fontosabb: Jamesék azt mondták, hogy szeretnének egy megbízható embert a titokgazdájuknak.

– Remus mondta. – Peter akkorát bólintott, hogy majdnem leesett a feje. – Mondta, hogy te leszel a titokgazda.

– Ami azt illeti… már felvetettem Jamesnek, hogy szerintem te lennél a legalkalmasabb a posztra.

Farkinak leesett az álla, és szóhoz sem jutott. Kitágult szemeiben látta a saját arcát tükröződni.

– Te… Sirius, te engem… Engem?

– Megbízható vagy – vont vállat. – Ritkán mész terepre, vagyis kisebb az esélye annak, hogy elkapnak és megkínozzanak… jaj, ne nyafogj már, tudod, hogy ez mindig benne van a pakliban! De érted, mire gondolok, nem? Te nem vagy ott a tűzközelben.

– És Remus ehhez mit szólt?

– Remus nem tud róla – rázta meg a fejét. – Senki nem tud róla. Ez is része lesz a trükknek.

Peter értetlenül bámult rá. Sirius falnak vetett háttal kicsit lejjebb csúszott.

– Mindenki, ismétlem, mindenki azt hiszi, hogy én leszek James titokgazdája. Dumbledore, Remus, az egész Rend, mindenki. Jameséken és rajtam kívül senki nem fogja tudni, hogy te vagy az igazi titokgazda. Ha a halálfalók Jamesék után kezdenek nyomozni, akkor az első védvonal én vagyok, és ha én elesek, akkor tudni fogjátok, hogy baj van, akkor pedig te – bökte mellbe a barátját – el tudsz menekülni.

Úgy érezte, kicsit sántít az érvelése. Nagyon arra ment rá, hogy meg kell védeni Jameséket, Farki érdemeit nem említette.

– Jó barát vagy, Peter. Bízom benned.

Ha lehetett Farki szeme kerekebb, hát most az lett. Biztatóan vállon veregette.

– Azért maradj itt, ami benn van, az nem pont neked való látvány.

* * *

– Éppen ajtót nyithatott – dörmögte Remus a vérfoltokat mustrálva. – Szerintem nem védekezett.

– Nem is tudott volna – sóhajtott komoran James. – Itt van a pálcája a konyhában.

A tűzhelyen még mindig égett az egyik gázláng, mellette a munkapulton egy fazékban összedarabolt répák sorakoztak. A vágódeszkán egy megpucolt karalábé pihent, mellette egy késsel. A deszkától karnyújtásnyira hevert a pálca.

– Hova tette az eszét, hogy nem volt nála?

– Mert te nyilván egész álló nap pálcával a kezedben mászkálsz – forgatta a szemét James.

– Mindenki úgy mászkál, hogy egész nap a keze ügyében van a pálca.

– Remus, pont annyira van ott mindenkinél, mint rajtam a szemüvegem!

Barátja felhorkant. Volt már aktív résztvevője a „keressük meg James szemüvegét, mert ő nem látja, hol van”-programnak és nem feltétlen volt elragadtatva tőle. A könnyedség kérészéletű volt, amint kinézett a nappalira, máris elkomorult.

– Mintha egyszerre több tarolóátokkal sújtották volna – dünnyögte.

James hagyta őt magában morfondírozni.

Átfutott az agyán, hogy milyen mulandó az élet. Ilyen apróságokon múlik, mint kimenni ajtót nyitni. Mindenkivel megesik, hogy figyelmetlen, mert fáradt, éhes, vagy egyszerűen máson jár az esze. Benjy figyelmetlensége az életébe került.

Az auror-képzésen volt olyan órája, amin elméletileg arra készítették fel, hogy a munkája során megsebesül, megcsonkítják, adott esetben halálra kínozzák. Különféle teszteknek vetették alá őket, végtelen hosszú kérdőíveket kellett kitölteniük, hogy megtudják, milyen helyzetre hogyan reagálnak. Jameset alkalmasnak minősítették arra, hogy auror legyen. Most, az ajtófélfát támasztva mégis megrendült.

Még soha nem sikerült ilyen mélyen átéreznie, hogy az emberi nem mennyire törékeny. Soha nem próbálta még elképzelni, hogy mit képzelhet az a család, akik egy díszes dobozban, a Rendtagok dicsérő búcsúleveleivel mellékelten látják újra egy szerettüket. Lily vajon mit érezne, mit gondolna, ha egyszer őhozzá csöngetne be egy mozdulatlan arcú auror és mondaná el az ilyen helyzetekre kitalált sablon-szöveget?

Egy gyors fejrázással megszabadult ezektől a mérgező gondolatoktól. Összenézett Remussal, aki bólintott és elővette a zsebéből az apró fémszelencét. Letette a maradványoknak körülbelül a közepére, kínosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se taposson szét semmit Benjy földi maradványaiból. Isten a megmondhatója, nem volt belőle túl sok.

Széles karmozdulattal végezte el a varázslatot, ami a dobozkába szívta a darabkákat és a kiontott vért. Az egyszerű fém itt-ott kitüremkedett és színt váltott, hozzáidomult ahhoz, akit beléje helyeztek. Benjy Fenwick igazi griffendéles volt, a doboza arany-vörös színben pompázott. Remus egy suhintással eltüntette. James igyekezett nem illetlenül megkönnyebbült lenni emiatt.

Nagyot szusszanva lépett ki a társasház kapuján, és beletartotta az arcát az utcán végigrohanó, kipufogógáz-szagú levegőbe. Csillapította a lelke reszketését.

Harryre gondolt, az ő drága kisfiára. Mindig mosolygott rá, mikor meglátta, fültől fülig ért néhány fogas vigyora. A bal alsó foga előbb bújt ki, mint a jobb. Tapmancs ezt nagyon viccesnek találta, és akkortájt szívesen hangoztatta, hogy a keresztfia azok közé tartozik, akiknek jól áll, hogy több füle van, mint foga. És milyen nagy már! Tegnap még domborodott Lily hasában, ma meg mindjárt egy éves.

Tegnapelőtt az volt, mikor Jameset felvették a Roxfortba.

Felnézett London szürkéskék, felhőkkel szaggatott egére. Csak a szeme sarkából látta, hogy a barátai megállnak az oldalán. Sirius is felfelé irányította a figyelmét.

– Rohan az élet, Tapi – mondta neki. – Mindjárt öregember leszek.

– Tudod – fordult hozzá Sirius nagy komolyan –, mióta Lily a feleséged, egyre szentimentálisabb vagy.

Vállat vont.

– Meg papucs is vagy.

– Nem vagyok papucs.

– Szobatársak voltunk hét évig, és nem tudtam megbeszélni veled, hogy ne a szekrény gombjára akasztva tartsd a használt alsógatyáidat. Egy hét alatt kinevelte belőled.

– Kompromisszumot kötöttünk.

– Nyilván.

– Nem értem, mi bajod van – fortyant fel. – Szerintem ennek még mindig több értelme van, mint Lengyelországra tenni a Világkupán.

– Ó, Merlin – nyögött Remus, és inkább elment megjavítani a pincelakás ablakait. Peter takarta a járókelők elől, míg ő ügyködött.

Sirius rájuk sandított, és Jameset a felkarjánál fogva húzta pár lépéssel odébb.

– Beszéltem Peterrel – mondta fojtott hangon, hogy még véletlenül se hallja senki. – Tudod, a titokgazdaságról. Ő benne van.

– Én…

A barátja felemelt kézzel közbevágott.

– Ezt már ezerszer megbeszéltük. Aktív auror vagyok, véráruló és nyíltan támogatom Dumbledore-t. Ezerszer könnyebb célpont vagyok, mint Peter, és nem vagyok hajlandó kockára tenni az életed azért, mert folyamatosan veszélyben vagyok.

James az ajkába harapott. Való igaz, mióta Sirius agyából kipattant ez a lehetetlen ötlet, azóta minden komolyabb beszélgetésükkor megrágcsálták a témát. Sirius több ponton rátapintott a lényegre, de Jamesnek volt egy nagyon komoly ellenérve.

– Nem vagyok hajlandó két barátom életét is kockáztatni a saját biztonságomért – csóválta a fejét.

– Azt mondtad, azért nem akarsz te a titokgazda lenni, hogy még véletlenül se okozhasd Lily halálát.

– Tudod, milyen szétszórt vagyok – emlékeztette. – Egyszer hagyjam el a címet… csak egyszer…

– Dumbledore is azt mondta, hogy segít.

– Nem akarom minden alkalommal Dumbledore-t zaklatni csak azért, mert éppen új vendéget szeretnék hazavinni. Meg te is tudod, hogy nem szívesen kérek tőle szívességet azok után, hogy hányszor a szemébe hazudtam diákkoromban.

– Tanár, munkaköri kötelessége bírni az ilyesmit – mordult Sirius. – Na és Lily?

– Neki már maga a Fidelius-bűbáj ötlete sem tetszett.

– Mégis miért? – értetlenkedett.

– Mugli születésű, tudod, hogy ők nehezebben emésztik meg a komolyabb varázsigéket… Még a haja hosszán se variált soha varázslattal.

– Várjunk, úgy érted, hogy ő megvárta, míg az a rengeteg hosszú haja magától megnő?

– Meg bizony – bólogatott. – És gondolj bele, egyikünket sem ütött agyon, pedig mind próbára tettük az idegeit.

– Kivéve Petert – mutatott rá Sirius.

– Kivéve Petert – ismerte el.

– Utánad őt kedveli a legjobban.

– Nem szeretek fokozatokat állítani a barátaim között.

– Emlékszel, milyen arcot vágott, mikor felvetetted, hogy én legyek násznagy.

Felhorkant. A felesége arcát akkor kellett volna lefényképezni.

– Ugyanolyan arcot vágott, mikor felvetetted, hogy én legyek Harry keresztapja.

Arra viszont felkészült, és lőtt róla képet.

– És arra is emlékszel, hogy mit mondott, mikor terítékre került ez az egész titokgazda-dolog.

Na igen. „Azt hittem, hogy James Potterhez, és nem Sirius Blackhez mentem feleségül, márpedig Sirius lassan jobban belefolyik az életünkbe, mint mi magunk!”

– Látod, Lily is örülni fog neki, ha Peter a titokgazda. És nem mellesleg borzasztóan szégyellném magam, ha a keresztfiamnak baja esne azért, mert nekem eljárt a szám. – Sirius megkomolyodott, és a vállára tette a kezét. – Figyelj, James. Peter sokkal alkalmasabb erre a feladatra, mint én. És titokban tartjuk. Senki nem fogja tudni. Csak mi négyen, senki más. Biztonságban lesztek.

Húzta a száját és félrepillantott.

– És Remus? Ő se tudhat róla?

– Holdi külön kérte Dumbledore-t, hogy ő ne tudjon semmi lényegesről. Tudod, hogy milyen telihold után, és tudod, hogy merre mászkál újabban. Kérlek, James.

Remus a vérfarkasok között van, akik Voldemort oldalán állnak. Telihold után a farkasok kábák, könnyű beszéltetni őket. Emiatt állt fel Remus az első tanács közepén és közölte, hogy szeretne távozni és minél kevesebb információ birtokában létezni. Akaratlanul sem szeretné elárulni a Rendet. Egyike volt azoknak, akik ismerték a határaikat.

Sirius is elérkezhetett ehhez a ponthoz, ha egyszer ennyire nem akar a titokgazdája lenni. Ezt tiszteletben kéne tartania. Nem mellesleg, ha minden a terv szerint halad, akkor Peter soha, de soha nem kerül majd olyan helyzetbe, hogy a saját határait feszegesse.

– Rendben – bólintott.

Sirius arcán felragyogott a régi, csibészes vigyor.

* * *

Peter kissé lemaradva követte a társait. Úgy kavarogtak benne az érzések, hogy attól tartott, mentem megáll a szíve.

Bíznak benne, még mindig bíznak benne. Sirius hisz benne, pedig Remusban kételkedik. Remus nagyra tartja, de Siriusra ferdén néz. És James… James ránevetett Siriusra, aztán megállt megkötni a cipőfűzőjét, közben elegánsan intett a barátjának, hogy menjen csak, beszélgessen Remussal, egy cipőkötéssel talán boldogul egyedül is.

Csak meg akarta húzni a masnit. Mire Peter mellé ért, már fel is egyenesedett. A Roxfortban most nyújtózna és felborzolná a haját, de erről leszokott, miután összejött Lilyvel. Onnantól kezdve nem érdekelte a többiek véleménye, már tetszett annak, aki után oly sokáig kajtatott.

– Ráérsz egy percre, Peter? – mosolygott rá James.

Aprót biccentett.

– Biztosan tudod, hogy Lily kedvel téged… legalábbis jobban, mint Siriust…

Hát. Ő soha nem próbálta meg felgyújtani a copfját, ha az számít valamit.

– És igazából gondolkodtam. Gondolkodtunk. Uhh, nem tudok beszélni. – Nagyon sóhajtott, és ránézett. – Figyelj, Peter, nem tudsz átugrani hozzánk a délután? Úgy tudom, hogy Siriussal már beszéltetek erről a titokgazda-dologról, de még le kéne fixálni Lilyvel is.

Nehezen tudott nyelni. Képtelen volt megszólalni.

– De persze csak akkor, ha neked nem okoz problémát.

– Hogy? Ne-nem, természetesen nem, de James, most a ti életetekről van szó, és ha ti tényleg… én igazán nem…

– Pajti, én bízom benned – vágott közbe James meleg mosollyal. – Elhiszed?

– I-igen.

– Nem muszáj elfogadnod ezt – szögezte le. – De én mindenképpen szeretném, ha tudnád, hogy megbeszéltük Siriussal és mind a ketten úgy véljük, hogy te vagy a legalkalmasabb titokgazdának. Emlékszel még arra a balesetre ötödikben, ugye? Még Perkinssel.

– Igen.

– Na, amikor megkértelek rá titeket, hogy hallgassatok azzal kapcsolatban, akkor te voltál az, aki nem adta tovább senkinek. Remus röhögött rajta, Tapi meg már másnapra telekürtölte vele az egész kastélyt.

Felkuncogott.

– Látod! – James vidoran vállon veregette. – Számíthatok rád?

– Mindig, James.

Égett a szeme. Szaporán pislogott, a szíve pedig alig fért meg a helyén. A lába mintha el akart volna szakadni a földtől. Alig látta Jamest, ahogy a férfi előretáncol, elkapja Siriust és Remust, és harsogva meghívja őket magához ebédre. Alig hallotta Remus szelíd hangját, mikor megkérdezte, hogy van a kisfia. Sirius le akarta kaparni az arcát, mert ettől James még jobban belelkesedett.

Hát igaz. Ő lesz James Potter titokgazdája, ő, Peter Pettigrew! Soha senki nem hitte el, hogy lesz belőle valaki, és tessék, a barátai most rábízták az életüket. Jamesék mostanában tervezik a költözést, vagyis belőle hamarosan titokgazda lesz – és akkor végre mehet személyesen leadni a jelentését, nem kell majd három halálfalón keresztül, levélben kommunikálnia. Akkor majd teljes jogon lesz a maga ura, és nem kell majd ennek a háromnak, vagy bárki másnak az árnyékában állnia!

Ugyanoda mentek vissza, abba a forgalmas buszmegállóba, ahová megérkeztek bő két órával ezelőtt. A kavargó emberek között nem tűnik fel senkinek, ha csak úgy köddé válnak. A lökdösődő tömegben Remus elkapta a vállát, hogy ne keveredjenek el egymástól, és Peter rá akart szólni, hogy már nem gyerek, hogy minden lépésére vigyázni kelljen.

Ő, Peter, hamarosan Voldemort jobbkeze lesz. Ott fog állni az oldalán, a hallfalók ugyanúgy fejet hajtanak neki, mint az uruknak. Félni fogják a nevét, mert bármelyikük bármikor úgy járhat, mint Benjy Fenwick.

Visszanézett arra, amerről jöttek, a halott auror háza felé. Balek volt a férfi, amiért őt kérte meg, hogy tartsa a varázslat leírását, amíg felrajzolja Siriussal a védelmet. Balekok voltak mind, amiért csináltattak magukról egy nagy, közös fényképet, ezzel nyíltan felvállalva, hogy ostoba módon szembeszálltak Anglia, nem is, a világ leendő urával.

Patkánynak lenni azt jelenti, hogy tökéletesen kiismeri magát a sötétségben és nem téved el benne. Tudta, merre kell követnie az utak kanyarulatait ahhoz, hogy Dumbledore ne tudjon meg semmit, de a másik tábor emberei felismerjék és a nyomába eredjenek. Mikor már biztos volt benne, hogy követik, egyszerűen kivette a zsebéből a lezárt borítékot, benne a fényképpel, aminek a hátuljára szívhez szóló üzenetet írt a Sötét Nagyúrnak, és elegánsan eldobta. A következő sarkon lefordult, és patkánnyá lett. Egy ereszcsatorna mögül nézte végig, ahogy az őt követő Rosier szitkozódik, amiért szem elől tévesztette őt. Sietősen ment vissza a borítékért, és türelmetlen mozdulattal tépte fel a pecsétet. Peter ciccegett; sokat szenvedett vele, hogy szép legyen az a levél.

Ha másért nem, hát Rosier elképedéséért megérte. És azért, hogy a következő héten egy elefántcsontszínű pergamen várja odahaza, benne a Sötét Nagyúr üdvözletével.

A Rend adminisztrátoraként egész nap egy asztal mögött ül, papírokra körmöl, azokat borítékolja és egy levélcsúszdán továbbítja. Senkinek nem tűnik fel, hogy néha egy levél más, mint a többi. Hogy az a levél nem a mágikus csőpostán repül a címzettig, hanem a muglik szerkezetén át leesik, és kiköt a ház szellőzőrendszerének végén. A halálfalók, az ő titkos munkatársai, az előző levélben megbeszélt dátum szerint jönnek, leveszik a rácsot, elteszik a levelet, és távoznak, mintha mi sem történt volna.

Kétszer költözött a Rend, mióta írja a jelentéseket. A halálfalók mind a kétszer előbb tudtak a következő helyszínről, mint sok rendtag, már csak azért, mert ő egész nap a főhadiszálláson lézeng és mindenről tud.

Ott van, mert nem engedik ki.

Most is, Remus a vállát fogja, mert nem hiszi el, hogy tud egyedül hoppanálni. Nem engedték be a házba, mert nem hitték el, hogy el tudja viselni a látványt. Egyszer volt tűzvonalban, akkor egyetlen átkot sem tudott ellőni, mert Sirius végig ott állt előtte eleven pajzsként. Az akut stresszhelyzettől előjött a flancos londoni akcentusa, amit próbált levetni, de sosem tudott tőle igazán megszabadulni.

És végül, de nem utolsósorban James. Sirius egyszer azt mondta, hogy feláldozná magát értük, most mégis az ő segítségét kéri, mert gyáva, és a saját családjáért nem meri feláldozni magát. A családjáért, akikért küzdött, feladta és elpazarolta önnön tehetségét. Legalább olyan nagy varázsló lehetett volna belőle, mint Dumbledore, sőt, akár a Sötét Nagyúr, de neki az a koszos sárvérű kellett.

Dumbledore a vesztébe rohan. Ezek hárman vakon követik őt, de ő, Féregfark, nem hajlandó bedőlni a vén iskolaigazgatónak. Nem hajlandó meghalni egy eleve veszett ügyért. Nem hajlandó elfogadni, hogy továbbra is átnézzenek rajta és semmibe vegyék.

Azt hiszik, hogy ő csak egy patkány, akit el lehet taposni.

<b>Vége</b>