Fyrirgefðu mér #5

Ha tartom magam ezekhez a rövid fejezetekhez, akkor a büdös életben nem lesz vége. Az előzőt ugye két részre bontottam – most ezt is. Pedig próbálom nem húzni a dolgot, ez négyszer volt ritkítva. :|

A tartalomról: Denny Dániában. Egészen elképesztő, mennyire átmegy infantilisbe, mikor megpróbálok dolgozni vele.

Az alkoholizmusról nehéz lejönni. Megkérdeztem az internetet, hogy mennyire, és úgy válaszolt, hogy crack-életérzés lett a vége. Akad még kevéssé burkolt reklámozása a zöldenergiának.

Előferdülhet, hogy sok Denny-s képet fogok kitenni ennek a holminak a végéig

Fyrirgefðu mér

#5

Röviden talán úgy tudná összefoglalni az elmúlt pár nap eseményeit, hogy a dán kórházi ágyak éppen olyan kényelmetlenek, mint az amerikaiak. Utóbbihoz akkor volt szerencséje, mikor két éve egy ferde este átesett egy korláton és súlyos alkoholmérgezéssel bevitték a legközelebbi orvosokkal rendelkező műintézménybe megfigyelésre. Most a dánra azért volt szüksége, mert nemigen emlékezett rá, hogy mégis miként indultak útnak New Yorkból, és egyébként sem érezte magát túl rózsásan. Nem sokat változott a helyzet, mikor magához tért.

Fájtak a fények. Az arca elé akarta kapni a karját, de minden tagja ólommal volt megtöltve.

– Herra?! – hallotta Siggi hangját valahonnan kurvamessziről. – Kisasszony! Herra Densen magához tért!

Ne hívj nőstényeket az ágyam köré, fogadalmat tettem, hogy nem dugok meg senkit – akarta mondani. Becsületére legyen mondva, legalább megpróbálta.

– Ringikkeahhh-au.

– Maradjon nyugton uram, nincs semmi baj, nem lesz semmi baj – szorongatta meg a kezét Siggi.

Eltartott egy darabig, mire egy nagy, piszkosszőke foltnál többet látott belőle. Akkor is csak azt látta, hogy még mindig nem tudja vállalható fazonra nyíratni a haját. Egyszer hagynia kéne, hogy ő döntse el, hogy nézzen ki, akkor talán kilépne a katolikus aggszűz-kategóriából. Akkor is, ha ez a terminológia nemhivatalos megállapodás szerint csak nőkre alkalmazható.

Nagyot nyelt. Utána krákogott, mert éppen olyan érzés volt, mintha egy smirgligolyó gurult volna végig a torkán. Mármint, biztosan ilyen érzés lehet, még sosem próbált smirglit enni. (Szúrós, fájós, kocogva gördül végig a torkán, mint egy lassan megállapodó kézigránát…)

– Hogy érzi magát, Herra Densen? – lépett az ágya mellé egy középkorú, még éppen nem csúnya nő.

– Mint egy zsák szar – hörögte.

A nő vidoran felhorkant.

– Nem vagyok meglepve. Maradjon fekve, mindjárt szólok a doktor úrnak.

Pont alkalmasnak érezte magát arra, hogy kiugorjon az ágyból és körbetáncolja a körtermet. Utánanézett az elsiető nőnek, sípolva kapkodott lélegzet után, és úgy érezte, a tudatlanság mocsara magába húzza. Még jó, hogy Siggi jelenléte eljutott a fénydárdákkal felnyársalt agyáig.

– Hol vagyok?

– A kórházban, uram.

– De mi a fenének?

– Mert delírium tremense van – libbent be egy orvos könnyed mosollyal, és Denny ugyanilyen könnyedén vágta volna a képébe az ajtót.

Általában nincsenek ilyen agresszív gondolatai, de igazán tisztelettel lehetnének az érzékeny lelki világára, mikor ütvefúróval rendezkednek a fejében.

– Az a helyzet, kedves Herra Densen, hogy úgy tudom, ön igen sokáig és igen nagy mennyiségen fogyasztott alkoholt, ez pedig…

– A lófaszt.

– A tünetei nem éppen erre utalnak. Elég csak a kezére nézni.

Követte az orvos pillantását és elborzadva meredt a kezére, ami úgy reszketett, mint amit rákapcsoltak egy habverőre.

– Ez így fog maradni?

– A delírium tremens, vagyis a súlyos, alkoholhoz köthető elvonási-tünetek egyike a kontrollálhatatlan végtag-remegés – bólogatott az orvos. – Ez nagyon súlyos esetben epilepsziás rohamként is felléphet, meg okozhat légzésbénulást, ezért tartjuk önt idebenn. A továbbiakban valószínűleg enyhülni fog.

Nem elmúlni, enyhülni. Denny visszaejtette a fejét a párnára, és valamiért az motoszkált a fejében, hogyan fog így szerelőpaneleket a helyükre rakni.

– Viszont jó hír, hogy a májának nincs semmi baja.

– Ezek szerint a tüdőmnek van? – horkantott.

– Nem, dehogy van. Tudja, az alkohol leginkább a májat érinti, önnek viszont teljesen egészséges mája van. Az asszisztense felvázolta az alkoholfogyasztási szokásait, az alapján ön egy nagyon szerencsés ember.

– Pont úgy érzem én is – nyögte. – Le lehet kapcsolni a lámpákat? Kiég a szemem…

Megeshet, hogy végigpanaszkodta azt a három napot, míg benn tartották. Ennek köze lehetett ahhoz, hogy az első nap meglehetősen fosul érezte magát. A másik kettőn már csak unatkozott, mert az agysejtjei csak akkor kezdtek hardcore házibuliba, mikor megpróbált függőlegesben ténykedni. Inkább letett róla, és úgy döntött, inkább megpróbálja művészi szintre emelni a haldoklást. Sajnos kiengedték, mielőtt elérte volna a Broadway-szintet.

Az első éjszakát nem kívánja az ellenségeinek sem. Csak feküdt a sötétben, bámulta a plafonra vetülő, felvillanó led-fényeket. Az elosztó piros kapcsolója folyamatosan égett, az volt az alapszín, a kék meg a narancs azon táncolt. A narancssárga kicsit gyorsabb volt, mint a kék, nem tartotta a ritmust. A belső udvart megvilágító lámpa lejjebb volt, mint az ablaka, a fénye egy fa ágai között jutott el hozzá, az ágak árnyéka ugyancsak a plafonra vetültek. És mozogtak, mint valami karmos ujjak, egy ezerlábú rovar lábai.

Érthetetlen rettegés lett úrrá rajta. A reszkető kezei csak fokozták ezt, és úgy bújt be a paplan alá, mint egy kisgyerek. Sokáig, nagyon sokáig gondolkodott rajta, hogy mit tegyen: felhívja Siggit, hogy jöjjön be hozzá most azonnal, vagy tenyereljen rá a nővérhívó gombjára?

– Nyugalom, Denny, nincsen semmi baj, egy komoly, felnőtt férfi vagy – biztatta magát. – Aki fél a mozgó faágaktól.

A rettegés akkor múlt el, mikor egy hirtelen jött ötlet hatására megírta Sigginek sms-ben, hogy másnap hozza be magával Berwaldot, akkor is, ha pucér norvégok potyognak az égből.

A tény, hogy Berwald itt lesz, megnyugtatta. Aludni továbbra sem tudott, minduntalan a fejébe tolakodtak a New-York-i rémálmok. Lukas, ahogy végiglejt egy asztal tetején, és forogni kezd egy rúd mellett, arctalan férfiak pedig pénzt dobálnak a lábaihoz. Lukas, ahogy mosolyog rá, végignyalja a kezében tartott szikét, aztán mintákat farag az ő bőrébe, de vér helyett csak végtelen fax ömlik a vénáiból.

A nővérke a szelíd ébresztés zászlaja alatt lerántotta róla a paplant. Megijesztette. Utána egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek: a nő döbbenten bámulta Dennyt, aki az ágy mellől pislogott rá, az éjszakai mozgó árnyékok rémületének emlékével az arcán.

– Minden rendben, Herra Densen? – puhatolózott a nő.

Addigra beindult az agysejt-buli is, és kavargó fejjel, egy haldokló t-rex mozgáskultúrájával kecmergett vissza a matracra. Rendes kisfiúként hagyta, hogy a nő bekösse neki az infúziót.

Malmozott kilencig, akkor kezdődött a látogatási időszak. A szeme rá volt gyógyulva az óramutatóra. Kilenc óra három perckor halkan kopogtattak.

– Szabad! – rikkantotta, és izgatottan fészkelődött.

Természetesen Siggi volt, már akkor tudta, mikor kopogott. Rajta kívül senki nem csinált még ilyet. Az izlandi beóvakodott a kórterembe letette a táskáját és félresöpörte a haját a szeméből.

– Olvastam az üzenetét – mondta köszönés helyett. – Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, mire gondol.

A táskájából egy régi, viharvert mackót húzott elő. A macinak volt egy szarvas sisakja és egy magához képest meglehetősen nagy kardja.

– Berwald! – kapta kézbe és megszorongatta az alkarnyi plüsst.

– Hogy aludt, uram?

– Katasztrofálisan! – A homlokához kapott és a párnái közé hanyatlott. – Valami borzasztó éjszakám volt. Ezek a hülye ledek folyamatosan világítanak, az udvarról ide világít a lámpa, a macim se volt itt, és még a Candy Crush-ban is elfogytak a lépéseim. Most mondd meg, Siggi. Ráadásul európai idő szerint éjjel háromkor minden haverom vagy iszik, vagy alszik, vagy kufircol, nem velem pofázna. Kénytelen voltam dolgozni.

– Hát ez valami borzasztó – bólogatott Siggi.

– Amúgy jó, hogy eszembe jutott, postáskisasszonyt kellene játszanod. Az igazgatótanács ki akarja használni, hogy betegszabin vagyok, szóval be kéne vinned az itteni székházba egy papírt, hogy csak és kizárólag akkor dönthetnek bármiről a távollétemben, mikor a koporsómra rádobják az első marék földet.

Siggi elintézte. Siggi mindent elintéz. Még Berwaldot is behozta neki, sőt, a továbbiakban küldött neki életeket, hogy tovább tudjon telefonozni. Ettől a második éjszakája jóval könnyebb volt, a hangulata pedig viharos gyorsasággal kezdett javulni. Épp csak annyira, hogy a harmadik napon a doki úgy döntsön, nem is kell már őt benn tartani, és kihajította.

– Meghalok – nyögte az első lépcsőfoknál.

– Nyolc lépcső és még három lépés a taxi, uram – biztatta Siggi. – Menni fog.

Olyan volt, mintha a valaha létezett legmásnaposabb énjét letámadták volna egy harci palacsintasütővel. Egészen biztosra vette, hogy addig kiszenved. Talán akkor kibírná, ha Lukas várná a kocsiban.

Hunyorogva koncentrált a nyitott hátsó ajtóra. Nem esett nehezére odaképzelni a lazán hátradőlő férfit. Kirázza a szeméből a haját, fürkésző, jeges pillantása az elevenébe vág, ott piszkálja, ahol a legérzékenyebb. A jelenés a következő lépésnél eltűnt, és majdnem olyan kínzó űrt hagyott maga után, mint a félbehagyott aktus utáni üresség.

Ezek után ő volt a legjobban meglepve, hogy sikerült eljutnia a kocsiig.

Azon pláne, hogy kiderült, a fejfájása olyan, mint az izomláz. Elmúlik, ha rámozog. Akkor is elmúlik, ha a taxis kerül egyet, és félpercenként kanyarog az utcákon. Az első nyolcnál még csontropogtató erővel szorította Siggi kezét, utána a fájdalom enyhült, és mire lefékeztek a ház előtt, már a saját lábán, könnyedén mászott ki a kocsiból.

Az ebédet is jó étvággyal fogyasztotta el. A jó étvágya egészen odáig tartott, míg meg nem kérdezte, hogy pontosan mi is az, amit eszik, és Siggi el nem mesélte, hogy ez sörben pácolt lazac, természetesen sör nélkül.

– Ennek a kajának a sör a lényege! – siránkozott. – A lelkét vetted el! Meggyaláztad!

Siggi válasz helyett csak szaggatottan sóhajtott, Denny pedig agonizált még egy keveset arról, hogy milyen jó lenne egy pofa sör. Csak egy egészen kicsike.

Gondolataiba merülve ballagott a hűtőhöz, vett ki belőle egy üveg sört, és már a felbontásán ügyködött, mikor Siggi megkérdezte, hogy mégis mit csinál. Az üvegre meredt, majd a szúrós szemű asszisztensére pillantott.

– Semmit – biztosította, és visszatette az üveget a hűtőbe. – Csak megyek aludni.

Felmarkolta Berwaldot az asztalról, és katonásan bevonult a szobájába.

A szobája dekorációját az országhoz alakították. Amerikában minden fehér, fémes és modern, itthon viszont a fém helyén fa van, meleg és barna. Az ágya nem egy lekerekített sarkú, fehér csoda, hanem egy tizennyolcadik századi baldachinos monstrum. A falak kellemesen vörösek, a téli tájképek kerete fehér. Azt mondta a lakberendezőnek, hogy a dán zászlóban akar aludni. A nő megcsinálta. Ha belép a szobába, mindig elkapja az a tökösen dán érzés, amit a legjobban egy pohár akvavit és egy sor kedélyes trécselés emel ki. Az akvavittől el van tiltva, a szomszédot pedig másfél éve nem látta – azóta, hogy nem jött haza az Újvilágból.

Bevetődött a borvörös ágynemű közepébe. A selyemtakaró puhán körbeölelte, lágyan siklott a testén, és Lukas vajon hogy nézne ki, elheverve az ágya közepén, felhúzott térdekkel, a karjai a feje felett… Őt nézi és az ajkába harap, kinyújtja a lábát, a selyem pedig lecsúszik, alig érinti a bőrét, mert Lukas már csak ilyen, éteri teremtés. Félig ott van, félig nincs, puha fürtjei üvöltenek érte, hogy beléjük markoljon, és kurvára igazságtalan, hogy nem hagyja ezt neki. Mintha a sagák egyik láthatatlan szereplője lenne, egy ván istenség, Freya egyik fia, aki hobbiból tisztes vezérigazgatókat csavar az ujja köré.

Beleharapott az egyik párnájába és megrázta, mint egy kutya. Kibírja. Röhögve, féllábon. Ha a kórházon is túltette magát, meg ez a transzcendens szar se tudta kibillenteni a lelki egyensúlyából, akkor minden csúcsszuper lesz. Pofátlanul jól fog szórakozni. Ezt legjobban egy rövid, ebéd utáni szundival lehet bevezetni.

– YA GOT A MESSAGE, BRO!!

Riadtan ült fel, és tapogatta körbe maga körül a lepedőt, hogy feltartsa Berwaldot, aki majd megvédi őt mindentől. Káromkodva nyúlt a telefonjáért, mikor leesett neki, hogy mi történt, és míg a feloldással szerencsétlenkedett – a kézremegése még mindig nem múlt el teljesen, az pedig bezavarta az ujjlenyomat-olvasót –, szentül elhatározta, hogy megváltoztatja a jelzés hangját valami kevésbé hullaébresztőre. Csak aztán meglátta, hogy kitől jött az üzenet.

Bármi is van a mellében, úgy döntött, hogy a Föld középpontján át költözik Ausztráliába. Rábökött az ikonra.

58.040188, 7.677775. A következő három hétben itt leszek. – LB

Nagyot nyelt. A számokra bökött, és türelmetlenül felmordult, mikor a Google nem hozta be a találatot azonnal, hanem gondolkodott rajta még egy keveset. A térkép Norvégia déli részére lőtte be a koordinátát. A településen kívülre esett, attól erdő választotta el, de a műholdas képen tisztán ki lehetett venni a ház tetejét, és a tengerbe nyúló mólót. Azt nem látta, hogy hol megy az út a fák között, hol tud Lukas kapcsolatba lépni az emberiséggel. Már ha akar egyáltalán.

Igazából, kinézte volna belőle, hogy valahol messze északon lakik, egy szigeten, jó távol mindenkitől, aki csesztetni akarja.

Állítólag négy és fél óra onnan az út Oslóba, és majdnem nyolc Bergenbe. A cége székhelye Oslóban van, a halászhajói anyakikötője Bergen. Nagyon megbízhat a beosztottjaiban, ha otthonról koordinálja őket, vagy az is lehet, hogy eldugott a fák között egy helikopter-leszállót, repülve biztosan gyorsabb.

Neki innen odaérni… megnézte azt is. Ha autóval menne, akkor nyolc és fél óra, ebből három és fél az, míg komppal átér Norvégiába. De ha hajóval menne… ha bedurrantaná a maga kis csodáját, azzal tuti le tud csípni belőle egy-két órát. Akár hármat is. Viszont kell vinnie kannában üzemanyagot.

A hajókról hirtelen elkapta a vágyódás a tengerre. Megleste az időjárás-előrejelzést. Viharos szelet akart, orkánt, mert úgy az igazi, ha küzd az elemekkel, a rádióból üvölt a parti őrség, hogy takarodjon be, Siggi pedig kezét-lábát az árbocrúd köré fonja, és a sírás határán létezik. Őt csak akkor kapja el az izgalom, amitől duzzad a melle és könnyű a lépte a részegen imbolygó fedélzeten. Csak akkor gyűri maga alá a tengert, ezt a csélcsap szajhát.

Elhúzta a száját, mert remek időt mondott, enyhe széllel. Abban semmi buli nincs, ha kimegy a nyolcvanhétezer vitorlázó közé.

De ha nem tud elmenni vitorlázni, akkor hogy veri ki a fejéből Lukast? Hogyan tereli el a figyelmét arról, hogy már idestova kilenc napja nem vitt ágyba senkit? Azon legfeljebb az orgazmushoz hasonlatos eksztázis segítene, de Siggi valószínűleg agyonverné egy vágódeszkával, ha nekiállna tépni.

Hiába frissítette a következő napokban néha tízpercenként az előrejelzést, nem változott. Kínjában átnézte a vállalat bővítési tervezeteit, megszemlélte, hogy állnak az amerikai és a dán projektek. Ha már ennyire benne volt, akkor megmutogatta Berwaldnak, milyen szépek a szélkerekei az Északi-tengeren.

– Nézd csak, ezzel kezdtünk – mutatta. – Ez egy Vindeby, a '91-es modell. Apuka ilyeneket épített, aztán lecserélte mindet, mikor megjelent a Middelgrund 2000-ben. Akkor kezdett felpörögni a szélkerék-építés, már nem 0,45 megawattot tudott egy kerék, ezek már két megawattosak. Amúgy egy négyfős családi ház átlagos éves áramfogyasztása négy megawattóra, ezt érdemes tudnod. Meg azt, hogy a mi turbináink tartják a világrekordot, 2010 júniusában négy rønlandi szélkerék hatvanhárom gigawattóra áramot termelt, ráadásul egyenként. Remélem, számoltál, Berwald. Az azt jelenti, hogy abban a júniusban az a négy szélkerék megtermelte hatvanháromezer háztartás egész éves energiaszükségletét. Így már nem meglepő, hogy szélenergiából van Dánia fogyasztásának húsz százaléka, ugye?

Nagyon büszkén hátradőlt a fotelban és kilőtte az erre vonatkozó Wikipédia-szócikket. Meglapogatta Berwald fejét, meg elnézte még egy kicsit a képkeresőben a szélkerekeket.

– S amúgy a legtöbb kicsike most Westermost márkájú. Azok hat megawattosak. Asszem mostanában lesznek kész a holland partoknál azzal a Burbo Bankkal, az már nyolcas. Meg böszme nagy.

A képernyőre meredt. Nagyon megfontoltan előrehajolt és Berwald fülébe súgta:

– Szerinted a tervezők verik a szélkerekekre?

A maci nem válaszolt. Szigorú pofija merev volt, a kopott gombszemeken már nem csillant meg a fény, így konstans olyan képet vágott, mint aki nincs túlságosan lenyűgözve gazdája teljesítményétől.

– Egyszer majd szerzek neked egy feleséget, meglásd – újította meg sokadszorra az ígéretét. – Csak sehol nem találok melléd való hejde asszonykát.

Megszorongatta a plüsst és lecsapta a laptop fedelét. A válla felett kiáltott hátra:

– Siggi! Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennénk üzemlátogatásra?

– Nem szerveztem programot – dörmögte Siggi. Ott állt mögötte és éppen fintorogva fogta a fülét.

– Remek, akkor holnap.

Ha Sigginek lett volna a kezében egy napelem, akkor be tudta volna gyűjteni a ház követező száz évre szükséges energiamennyiségét a vigyorából. Kár, hogy nem tette.

Üzemlátogatás, vagyis szúrópróba-szerű melóellenőrzés. Nem dobta volna fel az ötletet, ha nem látja a Nagy Előrejelző-táblában, amiben neki Atyaúristen-fokozatú hozzáférése van, hogy az egyik szélfarmon holnap fogják megejteni az éves karbantartást. Ez egészen felvillanyozta, Sigginek két mesét is olvasnia kellett, mire eléggé lenyugodott ahhoz, hogy aludni tudjon. Akkor megint erőt vett rajta a félelem a rémálmoktól. A kórházban töltött két éjszaka óta csak egyszer álmodott Lukassal, aznap éjjel, mikor az sms-ét kapta. Félni attól még félhetett tőle. Meg vágyott is rá. Az, hogy a zuhany alatt maszturbálva rá gondolt, legfeljebb egy hangyabokányit segített.

– Maradj itt – mormolta hunyt szemmel.

– Uram?

– Maradj itt velem.

Egyik kezével elengedte Berwaldot, és rámarkolt Siggi ingére. Az izlandi bizonytalanul vállon veregette. Hagyta, hogy megfogja a kezét. Kihúzott háttal, mereven ült az ágy szélén, az egyik lába a földön volt, a másik az ágyon.

Déjà vu érzése támadt, de az istennek sem akart eszébe jutni, hogy miért. Felpillantott Siggire és éppen meg akarta kérni, hogy jusson már eszébe helyette, de a torkára forrt a szó.

Siggi régen volt fodrásznál, a frufruja már kényelmetlenül a szemébe lógott. Az olvasáshoz egyik oldalt a füle mögé túrta a haját, és ahogy ott ült, kihúzott derékkal, merev arccal… már lekapcsolta az olvasólámpát, csak a folyosóról szűrődött be egy kevéske fény. A félhomályban akár azt is hihette volna, hogy Lukas ül ott az ágya szélén, szent elhatározással, hogy őrizze az álmát.

Visszaejtette a fejét a párnára és igyekezett megtartani a fejében a képet. Lukas, ahogy vigyáz rá.

Aznap éjjel nem voltak rémálmai. Kicsattanva ébredt, olyan energiákkal, amikről azt hitte, hogy a tizedik születésnapja táján megszűntek létezni.

– Menjünk már, menjünk már, menjünk már! – ugrált, és rohant cipőt húzni.

Már ezer éve készen toporgott az ajtóban, mire Siggi összeszedte magát. Akkor ugyan még vissza kellett rohannia a mappájáért, amibe összekészítette a próbaellenőrzéshez szükséges papírokat, és a kezeit dörzsölve ugrott be Siggi mellé az anyósülésre. Az asszisztense némán bámult a mappára. Denny először nem értette.

– Mondtam, hogy a feketék unalmasak, nem? Meg egyébként is, Elsa nagyon menő karakter!

Magához szorította a Jégvarázsos irattartót, hogy még véletlen se jusson eszébe a másiknak elragadni tőle és visszacserélni egy feketére. Siggi nem tette, csak érthetetlenül mélyet sóhajtott, és gyújtásra kapcsolt.

Alig hajtottak ki a felhajtóról, szöszölni kezdett a rádióval. Az első piros lámpa mintegy kétszáz méterre volt a háztól, Siggi egészen odáig bírta,

– Uram, maga egyetért azzal a nézettel, hogy a sofőr választja a zenét?

– Miért, talán bajod van vele?

– Nem feltétlen kenyerem a holland heavy metál.

– A Cirith Gorgor black metált játszik.

– Lényegtelen. Ha nem kapcsolja ki, kiszállok.

– De akkor ki fog vezetni? – rémüldözött.

– Esetleg maga, én meg megvárom otthon – vetette fel Siggi.

Magába szállt. Van kedve egyedül menni? Megkockáztatja azt, hogy Siggi nincs ott mellette, és vészhelyzet esetén nem szól rá? Mert vannak azok a pillanatok, amikor nagyon kell neki a pia, és akkor Siggi a kezére csap vagy szól, hogy ne tegye. De ha nincs mellette, akkor ki szól rá? Meg akkor biztosan viszi magával a táskáját is, és látta, hogy abba rakta az ebédet indulás előtt.

Kinyomta a zenét. Siggi megköszönte.

Akkor már nem mondott semmit, mikor a rádióadók tekergetése közben talált egyet, ami countryzenét játszott, csak nagyon erősen szorította a kormányt a következő három órában, míg Esbjergbe értek. Denny az első egy órában a rádióval énekelt, utána egy olyan válogatás következett, amit nem ismert, akkor látványosan haldoklott és minden második villanypóznánál megkérdezte, hogy ott vannak-e már. Siggi minden kérdésére végtelen türelemmel válaszolt.

– Vajon hány halból áll egy halraj?

– Legalább kettőből.

– Nem tudod véletlenül, hol van eltemetve Provence-i Hugó?

– Nem.

– Konfucius, Zarathusztra vagy Arisztotelész volt nagyobb hatású filozófus?

– Szerintem Jézus.

– Milyen íze van a polisztirol csomagolómogyorónak?

Siggi összevont szemöldökkel nézett rá. Denny felmutatta a nevezett tárgyat. Úgy nézett ki, mint egy darab pufi. Hátha olyan az íze is.

– Kérem, ne egye meg.

– De milyen íze van?

– Leginkább műanyag. És tegye le. Nem tesz jót magának.

A válla fölött a hátsó ülésre dobta a töltőanyagot. Malmozott. A következő húsz kilométeren számolta, hogy hány piros autó mellett mennek el. Huszonhatnál elvétette a számolást, akkor abbahagyta.

Egyszerre eszébe jutott, hogy a világon semmit nem tud Siggiről. Jó, azt tudja róla, hogy izlandi. Meg azt, hogy hajóval jött Dániába, és nem tudott dánul. Ez milyen vagány volt már tőle.

– Siggi.

– Igen, uram?

– Hol születtél?

A fiú – nem, nem férfi, ahhoz túlságosan gyerekarcú – a szeme sarkából rápillantott.

– Reykjavíkben.

– Milyen hülyén mondod! Reykjavik.

– Maga dánosan ejti, én úgy, ahogy mi mondjuk. Reykjavík.

– Pff. És tesóid vannak?

– Miért érdekli ez önt ilyen hirtelen? – kérdezett vissza.

Vállat vont.

– Van még egy óránk Esbjergig, én meg uncsizom, és eszembe jutott, hogy csak annyit tudok rólad, amennyi benne van a munkaszerződésedben, az meg nem túl sok.

– Még a nevemet sem jegyezte meg, akkor meg minek kéne…

– Siggi Merevpofa Izlandsson.

Siggi elhallgatott, és megint őt nézte. Denny érezte, ahogy az ajka felfelé kunkorodik.

– Maga mindig… meglep, uram.

– Akkor mesélsz?

– Nem.

Folyt. köv.

Denny megszólalása az elején:

Ne hívj nőstényeket az ágyam köré, dánra fordítva a Google szerint úgy kezdődik, hogy „Ring ikke kvinder.”