Eredet #Vége

Éééés ki volt az a gyökér, aki elfelejtette beidőzíteni a fejezetet? Nyilván én.

Befejező rész, fogadjátok szeretettel!

 

Time

A lökés dübörgése lassan elhalkult, viszont az épület sokadik emeletén voltak, így a huzat csak enyhült, de nem szűnt meg. Feli mogyoróbarna tincsei libbentek, a nő ajkai remegtek. Újabb és újabb könnycseppek gördültek le az arcán, Ludwig pedig gondosan letörölgette mindegyiket.

– Emlékszel, mit mondtál, mikor megkérted a kezem? – susogta a nő.

– Igen.

– Azt mondtad, az az álmod, hogy együtt öregedjünk meg.

Megsimogatta felesége arcát, és elmosolyodott, mert tudta, hogy szereti, ha mosolyog.

– Úgy is történt. Nem emlékszel? Együtt öregedtünk meg, itt.

Hatvan évet éltek a váróban. Az elméjük és a testük is megvénült idelenn. Recsegtek az ízületei, a szemüvege pedig minduntalan az orra hegyére csúszott, mikor lesegítette Felit a sínekre. Reumás tagjaikkal nehezen ültek le a földre, de a nő, akkor már idős hölgy, a régi erővel szorította a kezét.

Milyen különös volt felébredni mellette! Önmagára nem figyelt, nem vette észre, milyen könnyedén mozdul. Csak Felit látta, gyönyörű Felit, amint tanácstalanul körbenéz és átkarolja a saját vállait. Ringatni kezdte a felsőtestét, és őszinte rémülettel kiáltott fel, mikor Ludwig hozzáért.

– Kimondhatatlanul hiányzol nekem. De kettőnk ideje lejárt.

Az álma teljesült. Együtt öregedtek meg, alig egy óra alatt. Távol a világtól, távol mindentől, a fiuk nélkül, de megöregedtek. Leéltek egy életet, ők ketten, együtt.

– El kell, hogy engedjelek.

A sírás újra megrázta felesége törékeny testét. Ludwig előrehajolt, és megcsókolta előbb a jobb szemhéját, majd a balt.

– El kell engedjelek.

A nő kezei még egyszer a hajába túrtak, mint régen, de az ujjaiban már nem érezte ugyanazt a tüzet. Már nem tudta elhinni, hogy az emlékei segítségével újra tudja teremteni őt. Egyszer már átlátott a káprázaton, többé már nem tudta elhitetni magával, hogy amit lát, az valóság.

Mivel pedig nem hitt a létezésében, Felit nem volt, ami életben tartsa. Még egyszer utoljára Ludwig nevét sóhajtotta, és lehunyta a szemét. Nem mozdult többé.

Kibújt a zakójából és betakargatta a nőt. Összeszorult torokkal tántorgott el a liftig.

Üvölteni akart, világgá kürtölni a veszteséget, vagy csak bekucorodni a sarokba és sírni. A fájdalom azonban megcsalta őt, ahelyett, hogy éppúgy magába szippantotta és elnyelte volna, mint azon a napon, most elhatárolódott tőle. Nem keltett tomboló vihart a lelkében, éppen ellenkezőleg. Megkönnyebbült.

* * *

Egy majdnem teljesen kopasz apóka ült törökülésben az alacsony japán asztal egyik végén. Ritkás bajsza hófehér volt, és hosszan lecsüngött az ajka két oldalán, végük remegett, ha beszélt. Kissé nagyot hallott, ezért az őr elég hangosan adta tudtára, hogy kihalásztak egy férfit a tengerből, a rezidenciájától nem messze.

– Félájult uram, de az ön nevét motyogta – fejezte be a férfi.

– Mutassátok – rendelkezett az apóka.

A férfi biccentett, és intett az ajtóban álló társainak, hogy hozzák be a másik férfit. Egy másik ősz öregember volt, hunyorgó bácsi. Az apóka ismerősnek találta, és úgy érezte, nem helyes, hogy a még mindig nedves fehér tincsek a férfi arcába hulljanak.

Az őr ismét letérdelt mellé.

– Nem volt nála más, csak ez, meg ez.

Az első tárgy egy pisztoly volt. Az apóka csak bólintott, és a másikra nézett, amit látva úgy érezte, kiürül a bensője. Egy aprócska fémtárgy volt, lekerekített sarkokkal. Az oldalára fektetve elsőre meg sem lehetett mondani, hogy egy pörgettyű az.

Intett az ajtóban strázsálóknak, és parancsba adta, hogy adjanak enni a bácsinak. Ő mohón falt, farkasétvággyal tömte magába az egyszerű tésztalevest.

– Tudom, hogy mi ez – szólalt meg hirtelen az apóka.

Felemelte a pörgettyűt, és megmutatta a bácsinak, aki abbahagyta az evést. Megbűvölten figyelte az apóka reszketeg kezét, ahogy finoman megcsavarintotta a tárgyat. A fél koppant a tömör fa asztallapon, és surrogva pörgött, egyre csak pörgött.

– Várnom kell itt valakire – nézett fel az apóka. – Várnom kell itt egy férfira, akit egy elmosódott álomban láttam. Furcsa gondolatok foglalkoztatták azt a férfit.

– Azé a férfié volt a pörgettyű – intett a bácsi bizonytalanul a pörgettyű felé.

Az apóka levegő után kapkodva felnevetett. Kacagása alig volt több egy öregember rövid fuldoklási rohamánál.

– Ludwig. Ez képtelenség. Mindketten fiatalok voltunk. Én öregember vagyok.

– Aki megkeseredetten…

– … magányosan hal meg.

Ismeri a frázist. Tényleg ő az. Honda Kiku hitetlenkedve csóválta a fejét, és Ludwig Beilschmidtet nézte, aki még tanácstalanabbnak tűnt. Összeráncolt homlokkal meredt a semmibe.

– Visszajöttem önért, hogy emlékeztessem…. Valamire. Valamire, amit tudott. – Felcsillant a szeme. – Hogy ez a világ csak álom.

– Eljött, hogy számon kérje rajtam az ígéretemet – bólintott.

– Most önnek kell kockáztatnia – hajolt előre Ludwig. – Jöjjön fel… akkor újra fiatalok leszünk mindketten. Jöjjön fel velem.

Kiku a kezébe vette a pisztolyt és Ludwig arcát fürkészte.

Itt van ő, a fél világ ura. Mindenki azt teszi, amit mond, minden úgy történik, ahogy az ő akarata kívánja. És mégis itt ül egy szigeten, ki tudja már mióta, akár egy számkivetett. Elméletileg tudja, mi történik a nagyvilágban, gyakorlatilag Ludwignak akár igaza is lehet.

Várnia kell valakire, mert a világ, amiben él, csak egy álom, és az „odafenn” a valóság.

Megszorította a fegyver markolatát. Ha Ludwig hazudik, meghalnak mindketten. Ha nem, akkor előröl kezdődik minden.

Ősz öregember. Bármikor megtörténhet, hogy összeesik és meghal. Nincs vesztenivalója.

Célra tartott és lőtt.

* * *

Ha az álom egy apró halál, akkor minden új nap egy új élet. Minden alkalom, mikor kinyitja a szemét, egy születés. Ami előtte volt, olykor ködös, máskor tűéles.

Most egy mosolygós, szőke nő ébresztette. Valamiért az futott át az agyán, hogy nem ismeri ezt a nőt, ő csak egy segéd. Lassan beazonosította a kék kosztümöt is.

– Kendőt, uram? Körülbelül 20 perc múlva leszállunk Münchenben. Űrlapot adhatok önnek?

Nem tudta, mit feleljen. Elvette, amit a kezébe nyomtak, és hebegve megköszönte. Úgy nézett a stewardess után, mintha egy égi jelenés lenne. Az előtte lévő székhez sétált, és az ott ülőnek ugyanazokat a szavakat mondta, mint egy pillanattal ezelőtt neki. A mosolyán nem változtatott a minden kérdésére válaszul kapott, olaszosan ejtett nem.

Olasz. Lovino. Lovino Vargas ül előtte.

A kabin szimmetrikus volt, a másik oldalon az ő székével egyvonalban egy férfi ült, akinek vastag szemöldökei megemelkedtek, és nem tudta visszafojtani a mosolyoghatnékját, hát a tenyerébe rejtette azt. Arthur. Mögötte Francis, aki megkönnyebbülten összetette a két kezét.

Hátranézett. Yao a homlokát törölgette, Alfred pedig vigyorgott, mint a vadalma. Egyedül Kiku ült értetlenül. Ludwig szeme összeszűkült, mikor a tekintetük egy hosszú pillanatra összekapcsolódott. Valami aztán növekedni kezdett a mellében, mikor Kiku a mellényzsebéhez kapott, és előhalászta a telefonját.

Azt mondta, telefonál a gépről, és akkor őt átengedik a vámon. Nem történik semmi, leszáll, ellenőrzik az útlevelét és mehet. Nem fog börtönbe kerülni. Hazamehet az apjához, a testvéreihez, a kisfiához.

A léggömb egyre jobban növekedett a mellében. Alig kapott tőle levegőt, zihálnia kellett. Remegett a keze, mikor bekapcsolta az övét a leszálláshoz. Nem találta magát. Arthur vállveregetésére kelt fel a foteléből és szedte le a holmiját a poggyásztartóról. Lovino addigra már rég kívül volt az ajtón.

A szíve riadtan kalapált, miközben sorban állt a vámnál. Egy unott férfi vette át tőle az útlevelét, nézte végig az adatokat. Egykedvűen felnézett az arcába.

– Willkommen.

Visszaadta neki az útlevelet és türelmetlenül odébb hessegette. Ludwig nem bírta ki, hogy elmenőben ne nézzen vissza rá. Ennek a férfinak csak egy újabb munkanap, neki már a mennyország előszobája.

Átvette a bőröndjét. Yao után nézett, aki szitkozódva vágott át a csarnokon, hogy elérje a pekingi csatlakozó járatot. Arthur és Francis egy fal melletti padról mosolygott rá, mindkettejüknek volt még egy bő órája a gépe indulásáig. Kiku a telefonján keresztül tárgyalt, Alfred a reptér büfékínálatát belegyömöszölte egy zizegő reklámszatyorba és egy hamburgeren csámcsogva ballagott Arthurék felé. A burgerrel intett neki és megpróbált teli szájjal vigyorogni.

Látta Lovino hátát, mikor a sógora a csomagját maga után húzva, sebes léptekkel kiment az előcsarnokba, a megannyi újságíró hiéna közé. Idegesen legyintette félre a keresztapja üdvözlő kézfogását.

Vele együtt az újságírók is távoztak. Csak néhány ember maradt, köztük egy hosszú hajú, erősen ősz férfi, akinek nagyítóval kellett keresni a mosolyt a szája sarkában. Öleléssel köszöntötte.

– Apa.

– Isten hozott, kisfiam. Gyere.

Saját, gyerekkori énje jutott eszébe. Ugyanilyen tágra nyílt szemekkel bámult ki a kocsi ablakán át, ugyanilyen néma csodálattal adózott a tovatűnő házaknak és domboknak. Itta magába a régen látott látványt, a haza földjét.

Egy pillanatra megtorpant a ház bejáratához vezető kövezeten. Beleborzongott, mikor belegondolt, hogy ő, most, tényleg és megmásíthatatlanul itthon van. Kiku elintézte, nem kell többé félnie. Nem fogják elvinni.

Az apja nyomában ment végig az előszobán. Éppen olyan érzés volt, mint az álmaiban, hát az ebédlőben elővette a zsebéből az aprócska totemet, és megpördítette az asztalon. Aldrich letette a csomagokat az asztal mellé, és a hátsó ajtóhoz ment.

– Romeo, fiúk! Nézzétek, kit hoztam!

Felkapta a fejét.

Aldrich mellé sietett, és ott álltak ők.

Gilbert ugyanúgy a grillsütővel szöszölt, mint mikor elment. Széles, csálé vigyor ömlött zsét az arcán, mikor megpillantotta őt, és a grillcsipesszel integetett neki. A csipeszből kirepült a kolbász, amit fogott, és Rodeich ölébe esett, aki sikoltva ugrott fel, mikor a forró hús hője átért a lenge nyári nadrág anyagán. Eliza nyakon vágta érte a férjét.

Romeo Gilbert lábai között írt le nyolcasokat. A nagyapja szólítására felnézett, és Ludwigot megpillantva tágra nyíltak azok a csodaszép szemei, amiket az anyjától örökölt.

– Apa!

Magasba emelt karokkal rohant felé. Ludwig megelőzte, két lépéssel átszelte a verandát, leugrott a négy lépcsőnyi magasságból, és a karjába kapta kicsi fiát.

– Édesem! – súgta neki szeretettel, és eltartotta magától. – Nézzenek oda, mekkorát nőttél! Kész férfi vagy!

– Hja, mert etetjük rendesen, nem csak olyan nyúltáppal, mint ne anno – horkantott fel Gilbert.

– Megnézed, mit építettünk? – kérdezte ragyogó szemmel Romeo, mikor ismét biztosan ült a karján.

– Micsoda, építettetek valamit?

– Igen, nagyapáék építettek nekem egy igazi házat a diófán.

– Egy igazi házat? Ezt mindenképpen látnom kell.

– Bizony, de előtte egyél valamit – lépett oda hozzá Eliza, és megpaskolta a karját. – Csupa csont és bőr vagy, szegénykém. Gilbert, ne sajnáld az öcsédet, szedj neki egy emberes adagot!

– Parancs értettem! – tisztelgett a csipesszel.

Megint eldobott egy kolbászkát, de Roderich ezúttal félrehajolt. Dörmögve megjegyezte, hogy talán nem kéne közveszélyesnek lennie a grilleszközökkel. Gilbert erre paprikásan megjegyezte, hogy ha nem tetszik neki valami, akkor válthatja őt a pult mellett, és ő fog ülve jó tanácsokat osztogatni.

Hosszú ideje először mosolygott őszintén, úgy, hogy, belülről fakadt. Igen, éppen ez az otthon. A testvérei veszekedése, Eliza, ahogy a békítéssel próbálkozik, végül anya kiált oda nekik a ruhaszárító mellől, hogy ha nem fejezik be, akkor kipaterolja mindannyiukat, és egyébként is felnőtt emberek, igazán lakhatnának már a maguk házában. Nem használ semmit. Apa pedig, anya rimánkodása ellenére, csak ül a hintaágyban, újságot olvas és somolyog.

Az ebédlőben hagyott pörgettyűről megfeledkezett. Az surrogva forgott és forgott. Egy pillanatra megremegett és…

Vége