Idill

Hátő. Láttam ezt a képet és muszáj voltam.

Meg ne feledjük, hogy a Spanyolország/Ausztria, avagy a Habsburg Pair nem hivatalos neve… (dobregés) … Spaus.

(ba dumm tss)

Parancsoljatok, hangulatalapozó zene.

Atom jól néz ki ebben a tróger gatyában...

Idill

Roderich megint fordítva mutatta be a grafikonokat. Már nem győzött elnézést kérni. A főnöke nem volt lenyűgözve, de a tárgyalópartnerük csak mosolyogva legyintett.

– Csak nem fáradt? – kérdezte.

– Kissé. Még egyszer elnézésüket kérem… megpróbálom összeszedni magam.

A férfi csak nagy hangon felröhögött.

– Na, majd megnézem, amikor lesz két gyereke!

Vegyes érzelmekkel a bensőjében, féloldalasan elmosolyodott, és csendesen annyit mondott:

– Már van.

Ha volt valami, amit Roderich teljes szívből utált, akkor azok a viharok voltak. Nem azért, mert kinn laktak vidéken, és az esetleges áramkimaradások miatt akár egy egész napig ott voltak villany nélkül, vagy mert az eső kimosta, elmosta, összetörte, faágakat sodort rájuk, adott esetben teljes mértékig elpusztította és még az írmagját is kiirtotta imádott virágainak. Nem.

Roderich utálta a viharokat, mert kétszeres apuka volt.

Felrezzent a dörgésre. Mélyen beszívta a levegőt, egy kicsit benn tartotta, és akkor még pislákolt benne a remény, de az ablakot verő eső hangját túlkiabálták a törpék.

– Mamaaa!

Próbálta lélekben felkészíteni magát arra, hogy megint Lovi pöttöm lábacskájával az oldalában fogja tölteni az éjszakát, de letargikus mélázásába belerondított a felesége, aki a bordái közé könyökölt.

– Te jössz.

– De téged hívnak…

– Te jössz.

Csendes lemondással szedte magát talpra, és vánszorgott át a gyerekszobába. Feli ágya üres volt, Lovié szintén. Az álmosságtól merev tagokkal nehéz volt térdre ereszkednie és benéznie az ágy alá, ahonnét két rémült kisgyerek bámult rá vissza. Hívnia se kellett őket, a következő villámlásnál Feli már a nyakában volt a kilencmillió plüssállatával együtt, Lovi pedig a kezét szorongatta.

– Én nem félek, én nem félek!

Félálomban botorkált vissza a szülői hálóba. Addigra Isabela már rég visszaaludt, ő meg Felinek hála erős légszomjtól szenvedett. Berámolta a kölyköket az ágyba, és visszamászott a helyére. Addigra élete párja is félig-meddig ébren volt – két kölyök próbált a gyomrán keresztül visszamászni a méhébe. Odébb taszigálta őket.

Éppen akkor, mikor Rod kényelmesen elhelyezkedett, és valami mérhető mennyiségű takarót sikerült szereznie magának, Feli elkezdett nyüszíteni, hogy az egyik plüssét elejtette útközben és mi lesz így vele. Isa jelentőségteljesen pillantott a férjére. Engedélyezett magának egy hosszú pillanatot, míg felállt, hogy visszamenjen az elszórt plüssért.

Megérte. Mikor belépett az ajtón, a gyerekei úgy néztek rá, mintha hős harcos volna, aki legyőzte a sárkányt. Lovi ennek hála nem az anyjához, hanem hozzá bújt oda. Betakargatta, Felinek is adott egy nyolcszázadik puszit és végre letette a fejét.

Jó éjszaka volt. Csak háromszor ébredt fel az elsőszülöttje mocorgására. Kora reggel, mikor ő is, és Isabella is az éjszakai közjátéktól karikás szemekkel végezték a reggeli teendőiket a fürdőben megjegyezte:

– Haladunk. – Megmutatta a zöld foltokat az oldalán Isának. – Legutóbb lila voltam.

Isa büszkén nézett rá, kiköpte a fogkrémet, és mentolos csókot nyomott az arcára.

– Imádlak titeket. A szemem fényei vagytok. A csillagot is lehoznám az égről a kedvetekért. Amelyikőtök még egyszer rajzolós papírnak használja az előszoba falát, annak szíjat hasítok a hátából.

Eliza néninek hála, meghonosodott a házukban a szokás, hogy december hatodikán csokoládét ajándékozzanak. Mindenkinek ki kellett tennie a kifényesített cipőjét az előszobába. Mivel Isa nem merte rájuk bízni a cipőpucolást, ez a rész leginkább reá maradt. Meg az öröm, mikor végignézte, milyen nagy műgonddal rendezgetik el a gyerekek a cipőjüket, és hogyan tárgyalják meg, hogy melyikük mennyi csokit fog kapni. A hároméves Lovi kitárt karral természetesen nagyobb kupacot tudott mutatni, mint a kétéves Feli. Feli ettől teljesen kétségbeesett, hogy ő nem fog annyi csokit kapni, és Isának nagyon komoly munkája volt benne, hogy megnyugtassa.

Utána a gyerekek nagyon jól szórakoztak valamin. Pisszegtek egymásra, nevettek, és nagyon nézték az apjukat. Rod összenézett Isával, de a nő csak vállat vont.

– Apa, neked nem fog hozni semmit a Mikulás, ha nincs kipucolva a cipőd – állt meg előtte Feli csípőre tett kézzel.

Kicsi lánya nagyon szigorúan nézett rá. Nem tudta megállni, elnevette magát, és maga is kifényesítette az egyébként tegnapelőtt vásárolt új cipőjét. Bemutatta, hogyan rakja oda a gyerekek meg Isa csizmája mellé. Kis tündérkéi helyeslőn bólogattak.

Hagyományosan ő volt az, aki hajnalok hajnalán megtöltötte a gyerekek cipőcskéit csokival és mogyoróval. Huncut pillantással lopózott a konyhában motoszkáló felesége mögé, elkapta, a nyakába csókolt, és letett a pultra egy csokimikulást. Isabela majd' elolvadt.

– Nem haragszol meg, ha elosztom a kicsik között? – búgta. – Tudod, a fogyókúrám…

– Csak tudnám, minek csinálod, gyönyörű vagy.

– Kedves tőled, hogy ezt mondod, de olyan vagyok, mint egy tehén.

– Nekem százhúsz kilósan is tetszenél – biztosította.

– Istenem, ennyire rossz a helyzet?! – riadt meg Isa, és azonnal szemügyre vette a feneke méretét az első tükröződő felületen.

Olyan sokszor eljátszották már ezt, hogy már csak legyinteni tudott. Tökmindegy, mit mondott, Isa a végén azt szűrte le, hogy ő kövér, és nem fog tetszeni neki, hiába győzködte, hogy szerinte gyönyörű. És amikor elmentek a céges partira, gyakran el sem mozdulhatott a felesége mellől, hacsak nem akarta, hogy kocsányon lógó szemű férfiak legyeskedjenek a felesége körül. Szegényke elég naiv teremtés, fel sem tűnik neki, hogy mi van, míg az első kíváncsiskodó rá nem csap a fenekére.

Mikulási teendőinek ellátása után ráébredt, hogy késésben van. Beleugrott a cipőjébe, és már rohant is munkába. Bő húsz percet kellett vezetnie, és egész végig azon nyűglődött, hogy valami kegyetlenül nyomja a lábát és sehogy se jó. Végre az irodában lehúzta a cipőjét. A szomszéd asztalnál ülő Feliks szájában megállt a kávéskanál, mikor meglátta, hogy valami undorító trutyi borítja a zokniját. A fénymásoló mellett szobrozó Francis arcán az őszinte horror tükröződött.

A gyerekei csintalan mosolyára meg a cipője árára gondolt, mikor belenyúlt, és kihúzta az orrából az összenyomott csokimikulás celofánpapírját. Francis nem kapott levegőt a röhögéstől. Feliks a gusztustalanságokról motyogva tolta félre a kávékölteményét és a megfelelő társaság hiányára hivatkozva ment ki lábat lógatni.

Francis gonosz vigyorral bökdöste.

– Hej, Roddy! Úgy látom, hogy mióta apuka vagy, bárhol és bármikor tudsz aludni – kacarászta. – Eddig is hallottam, hogy ez egy ilyen spéci képesség, amit a férfiak kifejlesztenek magukban, miután megszületik az első porontyuk. Mondd, azt is kibírod, amikor keresztben mászkálnak rajtad?

Karikás szemekkel nézett fel a munkatársára. Nem volt energiája a hülyeségeire.

– Tudod, az éjjel arra ébredtem, hogy Feli üvölt. Elmentem megnézni, hogy mi baja. Ott ült a legóskosárban, nyilván úgy, hogy a dolgát már elvégezte. És még ő sírt, mikor nekem kellett kipucolni azokat a nyomorult legókat!

Francis arcáról lehervadt a mosoly.

– Természetesen egy óra múlva Lovi kezdett rá, aztán reggelig fosvahányt mindkettő.

Francis köhécselve elnézést kért és elsomfordált a maga asztalához.

– Apa, apa, apa!

Feli őszinte rémülettel rohant oda hozzá és ölelte át a lábait. A karjaiba kapta a rémült kislányt.

– Mondjad, kicsim.

– Apa, én nem látom a szemgolyóim!

Megkukult. Hátrafordult Isabelához.

– Erre mégis mi a fenét mondjak neki?

Valami csörömpölt. Leengedte az újságot, és már készült felállni, vagy ültéből felkiáltani, hogy mi volt az, mikor Lovino behúzott nyakkal besomfordált az ajtón. Letette maga mellé az újságját. Kicsi fia megállt előtte, felnézett rá és krákogva kérdezte:

– Apa, szeretsz?

– Szeretlek – bólintott.

– És mindig szeretsz?

– Mindig.

– Akkor is, ha rosszat csinálok?

– Igen, akkor is.

– És… és akkor is, ha eltörtem a pici szökőkutat, amit Eliza néni hozott abból a fura orrgyárból?

Lehunyta a szemét, sóhajtott egyet, majd kinyújtotta a kezét a fia felé. Lovino szégyenlősen tette bele saját picike pracliját az ujjai közé.

– Kicsikém, én mindig nagyon szeretlek, legfeljebb mérges vagyok rád, esetleg csalódott. És amit eltörtél, azt Eliza néni nem orrgyárból, hanem porcelángyárból hozta, és az egy számozott Zsolnay dísztárgy volt, amit nem értek, hogy törtél össze, mert direkt a legmagasabb polcra tettem fel.

– Arthur azt mondta az oviban, hogy nem tudok célozni, és gyakoroltam a pattogós labdámmal – motyogta.

– És a porcelánt céloztad.

Hátradőlt. Egészen elképesztő ez a gyerek.

– Nem, azt a pucér libás fiút, amit Vash bácsi hozott, és a mama szerint nagyon csúnya. – Megtörölte a szemét és szipogott egyet. – Csak nem tudok célozni.

Hát. Legalább beismeri, ha téved.

Készséggel elismeri, hogy a konyha nem az ő szakterülete. Hacsak kedves felesége nem mutatja meg, hogy mi hol van, akkor teljesen elveszett. Az is igaz, hogy ha minden hozzávaló kinn van az asztalon, és a nagymamája receptes füzete ott van a kenyértartó tetején a megfelelő oldalon felütve, akkor hetedhét határban mindenkit hazavág a rétesével. Viszont Isabelára mindenképpen szüksége van, hogy ehhez mindent megtaláljon.

Legyen elég annyi, hogy Isabela a házasságuk első hónapjában megtanulta, hogy őt nem szabad elküldeni boltba, mert napestig nem tér vissza. Azonban a hányás-hasmenés vírusnak van egy olyan ronda szokása, hogy terjed, és Isa volt a következő áldozat. A kölykök már meggyógyultak, teljes energiával pörögtek és igényelték a megfelelő táplálékot is, szóval Isának muszáj volt tisztességesen főznie, viszont mivel folyamatosan fennállt a „légiveszély”, Roderich volt kénytelen elmenni bevásárolni. Kicsit elveszetten kapta kézbe a bevásárlólistát.

Mielőtt nekiindult, a szupermarket parkolójában, a boltban minden termék kosárba helyezésekor és a futószalag mellett is ellenőrizte, hogy minden megvan-e.

1. cukor

2. tojás (tucat!)

3. felvágott (amilyet szoktunk, az előre csomagolt)

4. mosószer (Tomi, színes ruhákra)

5. padlizsán (kb. akkorát, mint egy nagy arasz)

6. keksz (töltetlen, sima – hasmenésem van, kicsim)

Mintegy fél órán belül otthon volt a megpakolt szatyrokkal. Isa szemöldöke egy kicsit felszaladt a láttukra. Rod észre sem vette, csak lepakolt a konyhaasztalra és boldogan a feleségére mosolygott.

– Képzeld, az egyik eladó volt olyan kedves és megmutatta nekem, hogy mit hol találok!

Elkezdte kirámolni a szerzeményeit. Egy kiló cukor, két tucat tojás, három csomag felvágott, négy csomag mosószer, öt padlizsán… egyszerre azt vette észre, hogy kedves neje az asztalra borulva kapkod levegő után, úgy nevet.

– Rod, az egy számozott lista volt!

Az öröme nyomban semmivé lett.

Élete hibája volt spanyol nőt feleségül venni. Élete hibája volt kiszámolni, hogy olcsóbban kijönnek, és hamarabb odaérnek, ha autóval mennek, mintha repülnek. Hajnal négykor indultak el, és nyolc órányi kocsikázás után éppen ebédidőben fékezett le a ház felhajtóján. Kinyitotta a hátsó ajtót kikötötte Lovit, utána áthajolt a visító fián, maradandó halláskárosodást szenvedett és kicsatolta Felit is. A két gyerek rakétaként vágódott ki a kocsiból, és támadta le a semmiből előkerült nagyszülőket. Addigra Isabela is visszarázta a helyükre megmacskásodott tagjait.

– Mi a baj, harcos? – duruzsolta a nő és megsimogatta a mellkasát.

– Hétkor ébredtek fel – nyögte lehunyt szemmel. – Az öt órája volt.

– Megtiltom anyámnak, hogy gyerekdalokat tanítson nekik – bólintott Isa. – Nem akarom még egyszer három órán keresztül hallgatni ugyanazt.

– Ha tanítja őket, akkor változatosabb lesz a repertoárjuk – vetette ellen, és nagyot nyögve kihúzta magát. – Nem, én csak azt várom, hogy Lovino megszerezze a jogosítványát… első dolgom lesz beülni mögé, és öt nyavalyás órán át rugdosni az ülése hátulját.

– Jaj, szegénykém! – nevetett Isa és hozzábújt.

– Tudod – ült le mellé egy alkalommal Francis –, nagyon sokat mesélsz a gyerekeidről, meg a feleségedről, meg az életedről, de egy dolgot árulj el nekem: amellett a sok szerencsétlen dolog mellett tudod szeretni őket?

– Hát hogyne – derült fel az arca. – Imádom őket, mikor nem csinálnak semmi rosszat.

Ezen elgondolkodott, majd a helyzet tisztázására hozzátette:

– Imádom őket, mikor alszanak.

Lovino nagyon vidáman ment ki játszani a kutyával. Roderich anyósa hálás mosollyal ült le az asztalhoz.

– Úgy örülök, hogy végre megbarátkozott Enriquével!

Csakhamar elveszítette a beszélgetés fonalát. A többiek túl gyorsan beszéltek, ő meg még mindig csak törve tudott spanyolul.

– Apa – rángatta meg az inge ujját Feli. – Apa, te hogyhogy nem érted, amit beszélgetünk?

Megnyalta az ajkát és spanyolul válaszolt a gyereknek:

– Ha ilyen gyorsan beszélnek, azt nem értem, egyébként igyekszem javítani a spanyol tudásomat.

– Én miért tudok jobban spanyolul, mint te?

– Mert neked csak két év tapasztalatát kell lefordítani, nekem huszonnyolcat – simogatta meg mosolyogva a buksiját. – Te nem akarsz kimenni játszani a kutyussal?

– Nem – rázta a fejét nagy komolyan. – Enrique ijesztő. Én cicát szeretnék.

Isabela kuncogva puszilta meg a kislányát, majd kikiáltott a kertajtón:

– Lovino! Gyere csak, kapsz paradicsomsalátát!

Nem kellett sokat biztatni, a paradicsommániás kis huszár mindjárt benn volt a házban.

– Kinn pisiltem az udvaron – újságolta nagy büszkén.

– Nagyszerű. Kérlek mondd, hogy nagyanyád díjnyertes dáliáira. – A nagyi felé fordult, akinek már sötétedett az arca. – A nevében is elnézést.

Mindig is tudta, hogy Isabela szüleinek soha nem sikerült teljesen megbarátkoznia a ténnyel, hogy ő a lányuk férje. Még az sem enyhítette az ellenszenvüket, hogy nem Ausztriában élnek, hanem Genfben. Nekik egyre ment, német-német, és minden német tahó. Akkor is, ha minden áldott alkalommal kikérte magának, hogy ő osztrák.

– Nem – húzta el a száját Lovino felháborodva.

Nagyi a szívére tette a kezét, és láthatóan nagy kő esett le a szívéről.

– Enriquére pisiltem. Olyan volt neki, mint egy zuhany.

Nagyapa kezéből kiesett a villa.

Végül természetesen ő is áldozatul esett a vírusnak. Az összes gyomorforgató tünet mellé beszedett egy gyilkos harmincnyolc fokos lázat is. Úgy érezte, végnapjait éli.

– Apa – állt meg az ágya mellett Lovino. – Ha meghalsz, alhatok én anyuval?

– Egy kis vírusba nem fog belehalni – hessegette el Isa. – Apátok egyébként is egy hős. Most pedig sipirc, és tegyétek vissza az építőkockákat a dobozba, vagy hátrakötöm a sarkatokat!

A gyerekek indokolatlanul sok energiával rohantak ki, és a zajok alapján a szétszórt építőkockáknak a közelükbe se mentek.

– Szóval egy hős vagyok? – mosolygott fel bágyadtan Isára.

– Az – bólintott. – Az én kedves, halandó hősöm, akit lever a lábáról a láz – Roderich a szemét forgatta –, nem tudja, hogy néz ki egy bevásárlólista – erre felnyögött –, illetve hiába pelenkázta két évig a kisebbik gyerekét, még mindig szentül meg van győződve róla, hogy egy fia és egy lánya van.

Összevonta a szemöldökét.

– Várjunk. Azt akarod mondani, hogy…

– Hogy nem Fiorella, hanem Feliciano. Mégis hova tetted a szemed, kicsim?

– Ühh. Tudod mit, szólj csak nyugodtan Lovinak, hogy már az este alhat veled, én addig belehalok a szégyenbe.

Vége