Eredet #8

Ebből már csak egy fejezet, hogy úgy csináljak, mint aki csinál is valamit.

Előző fejezetet javítottam.

És el ne felejtsük a zenét!

528491

Fuldokolva ébredt. Köpködve ült fel a térdig érő, sós vízben, ami csípte a szemét és nem ért véget. Elborzadva bámult a végtelen óceánra.

– Jól vagy?

Ludwig hangját maga mögül hallotta, hát derékból hátrafordult, és megkönnyebbülve konstatálta, hogy a szárazföld mindvégig ott volt mögötte.

– Ez a világod?

– Ez volt – javította ki. – És itt találjuk Felit. Gyere!

Francis fel akart tápászkodni, de még csak odáig jutott el, hogy megtalálta az elzsibbadt lábait a zavaros-barnán játszó vízben, mikor Ludwig a hóna alá nyúlt és nemes egyszerűséggel talpra állította. Pislogott párat, és sietve követte a férfit, aki már meg is indult előre.

Előre, olyan épületek között, amilyeneket Francis még soha életében nem látott.

Modern műremekek, egymásba folyó hiperkockák, amiknek acél- és üvegfelületéről visszatükröződött a nap meleg fénye. És ezek az épületek minden modernségük mellett is tökéletesen megfértek és teljes harmóniában álltak azokkal a katedrálisokkal, barokk palotákkal és eklektikus sorházakkal, amik közé emelték őket. Ludwig többször rászólt, hogy siessen már, mert Francis megállt tátott szájjal bámulni néhány olyan házat, amik láttán Antonio Gaudi sírógörcsöt kapott volna.

– Ez… ez mind a ti művetek? Fantasztikus!

– Sok éven át készültek.

Ludwig azoknak az érdektelenségével lépdelt, akik már hozzászoktak a csodához. Francisnek emlékeztetnie kellett magát, hogy a német idelenn élt hatvan évet, ő ezek között az épületek között mozgott és létezett, éppen olyan tompává lett irántuk, ahogy már ő sem fordul utána Párizs minden csodájának.

Hirtelen mozgást látott a szeme sarkából. Egy aprócska, talán két, két és fél éves fiúcska szaladt el az épületek között, kezében egy lepkehálóval.

– Arra megyünk – bökött a fiúcska után Ludwig. – Feli mutatja nekünk az utat.

– Feli? De hát ő nem… vagy…

A német sóhajtott.

– Ő a fiam, Romeo. Vagy legalábbis az, ahogy emlékszem rá. Ahogy együtt emlékeztünk rá.

A hatalmas műremekek közül befordultak egy közönséges, kertvárosi kis utcába. Francis értetlenül bámult a teljesen világi, valóságos épületekre. Ezekben nem volt semmi csoda, mint az előző hiperkockákban, vagy a különböző korszakok szerint épült épületcsodákban. Itt a fű zöld volt, és térdig érő fehérre festett léckerítés szegélyezte mindegyik parcellát. A bejárati ajtókig betonjárda vezetett.

– Ez a régi utcánk.

Francis érezte a hangjában az erőltetett könnyedséget. A szeméből is megpróbálta kigyomlálni a fájdalmat, de nem járt sikerrel.

– Az életünk helyszínei. Az ott – bökött egy egyszerű, fehérre meszelt házikóra – az első házunk, aztán abba – ez is fehér, csak kicsit nagyobb, muskátlival az ablakában – költöztünk, és miután Feli terhes lett, oda költöztünk.

Az utolsó egy sárgás-földszínűre színezett, modern épület volt, a sarkoknál a gerendavázat látni engedő falazás mégis a német hagyományokat idézte. Összefolyt benne a múlt és a jelen. A verandán egy ottfelejtett csörgő hevert, ékes bizonyítékául annak, hogy az egy otthon, nem pedig egy közönséges ház.

– Képesek voltatok mindezt emlékezetből rekonstruálni? – kérdezte Francis.

– Rengeteg időnk volt rá.

Az utca végén kiszúrt egy házat, ami más volt, mint a többi. Fehér az is, de a stílusában különbözött, és Francisbe bevillant, hogy azért, mert nem észak-európai, hanem mediterrán lakot lát.

– Hát az?

– Abban nőtt fel Feli.

– Nem lehet, hogy ott van?

– Ki van csukva – mormolta alig hallhatóan.

Földre szegezett tekintettel ment tovább, olyan sebes léptekkel, hogy Francisnek megint szinte futnia kellett mellette. A sietős tempónak hála, nagyon gyorsan haladtak, mintha Ludwig nem arra számítana, hogy temérdek idejük van.

Az utcának vége volt, visszatértek a műalkotások közé. Francis csakhamar azon kapta magát, hogy már nem tudja ugyanolyan néma csodálattal fürkészni az épületeket. Inkább a részleteket figyelte, az újra és újra felbukkanó részleteket, amik az alkotó kilétéről árulkodtak. Feli mindegyik épületén volt valahol egy kövér kis puttó, vagy az oromzatdíszen, de néha egy-egy modern ház üvegátriumában állt szökőkútként. Egy-két katedrális túl geometrikus és túl zömök volt ahhoz, hogy a nő keze munkáját dicsérje, azokban felismerte Ludwigot. Úgy tűnt, kölcsönösen próbálkoztak a másik területén is.

Egy konszolidált nagyvárosi épület előtt álltak meg. Két irodaház között állt megbújva, egyszerű, eklektikát idéző külsejével mintha a századfordulóról lépett volna ide. Nem illett sem a művészettörténeti leckének megfelelő túra, sem a modern hiperkockák közé.

– Szerettük az ilyen épületeket – intett Ludwig bizonytalanul a homlokzat felé. – Ugyan családi házat szerettünk volna, de egy hotelben nem kell eldönteni, hol szeretnél lakni.

A hatalmas előcsarnok kongott az ürességtől. A lépéseik visszhangja sokszorosan visszaverődött a márványlapokkal borított falakról, és Francis félősen behúzta a nyakát. Kirázta a hideg ettől a helytől.

– Hogy visszük fel Vargast?

– Összehozunk neki valamilyen lökést.

– De hogyan?

– Majd rögtönzök – vont vállat, és megnyomta a lift hívógombját.

* * *

Alfred a fejét csóválva ugrott fel Lovino mellől. Nem tetszett neki ez az egész helyzet. Az külön nem tetszett neki, hogy a projekcióktól elmart adóvevőből folyamatosan ömlött a félig angol-félig olasz szöveg. Annyit mindenesetre kihámozott belőle, hogy a projekciók folyamatosan jönnek.

– Nem is tudtam, hogy a tajgán ilyen jól lehet mozgósítani – dünnyögte a bajsza alatt.

Honda megint felköhögött. Szánakozva elhúzta a száját, és odasietett hozzá.

– Hé! Hé, megvan még?

A japán erőtlenül bólogatott, és megpróbálta magát tisztességes ülőhelyzetbe tornászni. Segített neki, ahogy tudott. Biztatóan vállon veregette.

– Ide figyeljen, maga fog vigyázni Vargasra, amíg én kirakom a bombákat, rendben?

Fájdalomtól ködös, mélybarna szemek keresték az övéit.

– Hogy valami hasznát is vegye a turistának? – kérdezte hörögve.

Harsányan felnevetett.

* * *

Csilingelve becsukódott a liftajtó, és az öreg európai liftek végtelen lassúságával megindultak felfelé. Ludwig kényelmetlenül feszengett mellette. Végül nagyot sóhajtott, és kibökte, ami a lelkét nyomta:

– Valamit tudnod kell rólam, és az… incepcióról. A gondolat olyan, mint egy vírus. Ragályos és kiirthatatlan. Az ötletmagból kifejlődött gondolat meghatároz téged… vagy elpusztít.

A lift megállt, az ajtó kinyílt. Nem egy folyosóra, vagy egy nagyobb térbe, nem. Egy ebédlőbe.

Az asztalnál nekik háttal egy csinos nő ült, aki szórakozottan rajzolta körbe az asztalon heverő késkészlet legnagyobb darabját az ujjával. Ugyanazon a sejtelmesen halk, lágy hangon szólalt meg, mint egy szinttel feljebb, mielőtt lelőtte Lovinót, vagy Ludwig álmában, mielőtt megpróbálta kitekerni Francis nyakát. Ez a rossz tapasztalat vitte arra, hogy a szoba legtávolabbi pontjára hátráljon, amint Feli kinyitotta a száját.

– Elég egy apró gondolat, például, hogy a világod csak egy álom. Egyszerű kis gondolat, mégis mindent megváltoztat. – Felmosolygott Ludwigra. – Olyan biztos vagy a világodban! A valóságodban! – A pillantása ezúttal Francisen állapodott meg. – Vajon ő is az? Vagy olyan elveszett, mint amilyen én voltam?

Ludwig végre megmozdult. Óvatosan ereszkedett le a Feli melletti székre, majd a kezébe fogta a felesége aprócska kezeit, hogy addig se a késekkel játszadozzon.

– Tudom, hogy mi a valóság.

– Sehol egy megbúvó kétség? – vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét. – Nem érzed úgy, hogy üldöznek, Ludo? A rendőrök és a névtelen nagyvállalatok éppen úgy kergetnek, ahogy a projekciók az álmodót. Ismerd el, már nem hiszel az egyetlen valóságban!

Izgatottan dőlt előre, megsimogatta a férje arcát, és a mosolya még szebbé tette őt. Francis hirtelen rájött, miért is nevezte Arthur a nőt elbűvölőnek.

– Válassz közülük! Válaszd ezt itt! Válassz engem!

Ludwig a nőére simította a kezét. Végtelenül nyomorultan nézett rá.

– Tudod jól, hogy vissza kell mennem. Visszamegyek a fiunkhoz, mert te elhagytad. Elhagytad őt és engem.

– Ez nem igaz!

A hangja ezúttal ostorcsapás volt, az arca pedig egycsapásra megkomolyodott.

– De igen.

– Össze vagy zavarodva! – nevetett fel, és ismét maga volt az angyali bűbáj. – Romeo itt van. És te nagyon szeretnéd újra látni az arcát.

– Igen, de én odafent szeretném látni őt.

– Miket beszélsz? Hol az az odafenn? Ez itt a mi fiunk, meglátod!

A lift melletti folyosó felé fordult és a fia után kiáltott. Francis is arra nézett. A szomszéd szobában egy kisfiú felkapta a fejét – Ludwig pedig azonnal a másik irányba fordult.

– Ne csináld ezt, Feli, kérlek. Ő nem a fiunk.

– Ezt hajtogatod, de magad se hiszed el, amit mondasz!

– Nem hiszem, tudom.

– És mi van, ha tévedsz? Ha én tudom, mi a valóság? Mondogatod magadnak, amit tudsz. De mi az, amit hiszel? Mi az, amit érzel?

Ludwig arca, akár az ősi obszidiánkések. Kemény, éles, és mégis, végtelenül törékeny.

– A bűn. Bűntudatot érzek, és bármi történik velem, bármennyire boldogtalan és zavarodott vagyok, az a bűntudat mindig bennem van és emlékeztet az igazságra.

Feli arcáról minden egyes szóval egyre jobban olvadt le a mosoly. A végére már csak egy elborzadt nő maradt, aki reszketegen hátradőlt a széken. A keze kicsúszott Ludwigéból.

– Mi az igazság?

Látta, hogyan nyel.

– A gondolatot, ami felborított benned mindent, tőlem kaptad.

– Te ültetted az agyamba a gondolatot? – Elcsuklott a hangja, gyönyörű arcán leszaladt egy könnycsepp.

Francis nem bírta tovább magába fojtani a szót.

– Miről beszél?

A német rezignáltan sóhajtott.

– Azért tudtam, hogy az incepció lehetséges, mert elvégeztem rajtad. A saját nejemen.

– De miért? – fakadt ki Feli.

– Mert itt ragadtunk! – kiáltotta elkeseredetten. – Én tudtam, hogy el kell mennünk, de te maradni akartál. Mert száműzted az igazságot. Bezártad mélyre. – Reszkető kezével Feliét kereste. – Eleinte tudtad, de aztán úgy döntöttél, elfelejted. Ezért lettél rab, ezért döntöttem úgy, hogy segíteni akarok neked. Átkutattam az agyad minden zugát, és a végén… a végén megtaláltam a titkos helyet.

* * *

Mintha egy pillanattal ezelőtt lett volna, hogy otthagyta Felit, aki éppen elmerült a legújabb katedrálisa építésében. Közel voltak, hát ide tudott sietni, be tudott menni Feli gyerekkori házába.

Augustus Vargas a gazdagságot finoman fitogtatta. Nem a méretekkel, hanem a minőséggel. A cédrusparkettával és az esztergált bútorokkal, a drága képekkel és a kézi csomózású szőnyegekkel. A gyerekei játékaival ugyanez volt a helyzet. Felinek kislánykorában egy hatalmas babaháza volt. Ebben állt a széf.

Nem kellett sokat gondolkodnia a kombináción. Május 22-e, az évfordulójuk napja.

A széfben a pörgettyű pihent, féloldalt fekve, mozdulatlan.

Megszorította Feli kezét.

– Megtaláltam a titkos helyet – súgta félve. – És elültettem egy gondolatot.

Csak annyi volt a dolga, hogy megemelje azt a pörgettyűt és megforgassa azt. Az apró fém pedig forgott és forgott, egy helyben, mindörökké.

– Hogy a világod csak egy álom.

– És nincs más menekvés, csak a halál.

Feli pillantása az övébe mélyedt. Pont úgy, mint azon a napon, oly nagyon régen, mikor végre elindultak innen. Mikor lefeküdtek arra a sínre, megfogták egymás kezét, és Ludwig elmondta azt a versikét, amit azóta végtelenül sokszor elátkozott.

– Vársz egy vonatra.

Dübörgés kelt a távolban.

– Egy vonatra, ami elvisz messzire. Reméled, hogy elvisz oda, ahova akarod.

Egyre erősebb lett a zaj, fel kellett emelnie a hangját.

– Nem tudhatod biztosan, de nem is fontos.

Az utolsó mondatot már kiabálnia kellett:

– Miért nem fontos?

A szeme sarkából látta, hogyan közelít a tehervonat, de nem érdekelte. Feli két szép szemét nézte, az egyetlen dolgot, ami valóságos volt ebben az istenverte világban. A nő túlkiabálta a szerelvény robogását és a vészfékek hangos sikítását:

– Mert ott is együtt leszünk!

Felébredtek. Felébredtek, és Feli ugyanolyan elveszett volt, mint itt és most, vele szemben.

– De azt nem tudhattam, nem sejthettem, hogy az a gondolat elburjánzik, akár a rák. Hogy az ébredés sem szabadít meg tőle, és a valóságot is álomnak fogod tartani, amiből a halál az egyetlen kiút.

– Megfertőzted az agyamat! – sírt fel Feli.

– Csak segíteni akartam!

– De még jóvá tudod tenni… – kapott utána a nő, bizakodó mosolya megremegtette Ludwig szívét. – Még beválthatod az ígéretedet. Velem lehetsz, a világban, amit együtt építettünk.

– Ludwig! – kiáltott fel Francis. – Ludwig, vinnünk kell Lovinót!

– Nem viszitek őt sehová!

Alig ismert a feleségére abban a dühös fúriában, aki Francisre meresztgette a szemét. Gyilkos féltékenységgel fixírozta őt, és csak akkor volt hajlandó levenni róla a tekintetét, mikor Ludwig megcirógatta a felkarját és felajánlotta:

– Ha én itt maradok, elengeded?

– Ezt nem teheted – rázta a fejét Francis.

Teheti-e, vagy sem, hatott. Feli engedett. Szégyellősen intett az erkélyajtó felé. Francis választ sem várva rohant és feltépte az ajtót. Azonnal huzat lett, az abrosz, a kampókra akasztott konyharuhák és kötények, Feli haja, minden csapkodni kezdett a szélben.

– Itt van!

Villámlás cikázott át az égbolton. A mennydörgés nem sokat váratott magára.

– Itt az idő, mennünk kell, gyere!

Francisnek igaza van. Ez a lökés. Alfred most kezdi el újraéleszteni Lovinót.

– Nem maradhatsz idelenn vele, Ludwig! – üvöltötte túl az égzengést Francis.

– Tudom. – Keserű mosolyra húzódott az ajka. – Nem maradhatok idelenn Felivel, mert ő nem létezik.

A felesége hitetlenkedve felhorkant.

– Rajtam kívül nincs már semmi, amiben hinnél, Ludo.

– Az jó volna – bólintott. – Hidd el, mindennél jobb volna, de azt a csodálatos valakit, aki voltál, az én képzeletem nem tudja újrateremteni. Sajnálom.

Megsimogatta Feli arcát, követte a haj vonalát. Emlékezett ezekre; a bőr simaságára, a szeme színére, a lehetetlen, soha le nem lapuló hajtincsre. Emlékezett rá, hogy mindig meg tudta lepni. Hogy reggelente durcásan a fejére rántotta a takarót, és nem is volt hajlandó előbújni, míg meg nem érezte a bivalyerős kávé illatát. Csak azok a reggelek jelentettek kivételt, mikor Romeo ébresztette őket, akkor mosolygott, és nyögve bár, de kimászott az ágyból. Énekelt, miközben főzött.

De hiába emlékszik ezekre, nem elég.

– Te csak egy árny vagy. Az árnyéka az én feleségemnek. A legtöbb vagy, ami tőlem tellett, de még így is nagyon-nagyon kevés.

Feli ajka megremegett. Peregtek az arcán a könnyek. Ludwig nyúlt, hogy letörölje, ehhez pedig el kellett engednie a kezét. Álombéli felesége azonnal ki is használta a lehetőséget, felkapta az egyik kést és a vállába döfte. Felkiáltott, és elzuhant.

– Ez elég valódi neked?! – sikoltotta a nő, és másodszor is emelte a kezét, mikor…

Dörrenés hasította szét a levegőt, és Feli elzuhant. Ludwig rémülten kapott utána, ezzel együtt a saját fegyvere után, hogy felkészüljön az újabb támadásra.

Nem találta a pisztolyát. Francisnél volt, aki dermedten állt az erkélyajtóban, kinyújtott kézzel tartott célra.

– Mit művelsz?! – rivallt rá.

Kizökkentette. A fiú kitágult szemei rászegeződtek, és immár ő került a célkeresztbe.

– Rögtönzök.

– Ne, várj! Kiku mostanra már biztos meghalt, őt is meg kell keresnem!

A francia melle még mindig sebesen emelkedett és süllyedt. Végignyalta az ajkait. Mögöttük az égen újabb villám tűnt fel, a mennydörgés elnyújtott hangjára pedig minden ízében összerezzent. Leengedte a pisztolyt, és hagyta, hogy a fegyver kicsússzon az ujjai közül.

– Ne ragadj itt, Ludwig! Keresd meg Kikut és hozd fel!

Rábólintott. Ígéret volt ez, éppen olyan szent eskü, mint amit a feleségének tett.

Francis még egyszer végigmérte, ahogy ott térdepel a parkettán, magához szorítva a félig eszméletlen, sebesült projekciót, aztán kifordult az erkélyre, a gallérjánál fogva megragadta Lovinót és kihajította a viharba. Nem nézett vissza, csak keresztet vetett és utánaugrott.

* * *

A húga járt a fejében. Veneziana, ahogy otthon szólították. Együtt jártak táncolni, amíg anya meg nem halt. Utána csak akkor táncoltak, mikor elment meglátogatni őt Velencébe. Kegyetlen volt apától, hogy abba a városba küldte őt börtönbe, amiről elnevezték…

Fájdalmas rántás térítette magához. Egy pillanatra nem kapott levegőt, ettől pánikba esett. Valaki felpofozta.

A vasajtó előtt ült, amin be kell mennie. Mellette az egyik férfi térdelt, annak a Fernándeznek valamelyik segédje.

– Be kell mennie! – mutatott az ajtóra. – Gyorsan, menjen már!

Még el se jutott a tudatáig, hogy a másik mit akar, fel kellett dolgoznia a nyúlós amerikai akcentust. Nem jutott el idáig, a másik talpra állította, hiába méltatlankodott. Csak lökdöste előre, egészen az ajtóig, amin egy számzár volt.

Hátrafordult, hogy megkérdezze a kombinációt, de a férfi már rég a szoba túlfelében térdelt, egy másik fekvő alak mellett. A bizonytalanság most is, mint mindig, elkocsonyásította a térdeit.

Éppen le akart ülni, remélve, hogy elmúlik ez a különös érzés, mikor támadt egy ötlete. Felegyenesedett, és beírta a hatjegyű kódot, amit korábban ő maga talált ki. 528491.

A nehéz acéllemezek olyan könnyedén siklottak félre, mint egy fotocellás ajtó szárnyai egy szupermarketben. Arculcsapásként érte a bentről kiáramló kórház- és betegségszag. A modern környezetben álló régi baldachinos ágy, amit apa a két kezével aprított fel tüzelőnek anya halála után.

Az ágy mellé botladozott. Lenézett a csontvázzá soványodott, aszott testre. A kórházi ing alól kilátszódott egy-két tappancs, amik folyamatosan mérték a szívritmusát. Az infúzió csöve anya fekhelyén át tekergett az állványig.

Az éjjeliszekrényre nézett. A tetején egy pohár víz és temérdek gyógyszer hevert, mellettük a fénykép, amin ő és Feli szélforgót csinálnak. Sütött a nap, és gyönyörű idő volt, ők ketten mégis újságpapírból akartak szélforgót csinálni, hogy azzal játsszanak. Apa mellettük újságot olvasott, és sokáig csendben figyelte, hogyan ügyködnek. Végül elunta és letépte a magazinja kartonált borítóját.

– Az újságpapír túl könnyen hajlik, próbáljátok ezt.

Nevetett rajtuk, mikor megállapították, hogy ezzel tényleg lényegesen egyszerűbb. Utána a hóna alá kapta őket, és kiszaladt velük játszani a kertbe, forgatta őket és velük volt. Talán akkor utoljára, mert örökké dolgozott, soha nem volt otthon, és anyáról nem sokkal később derült ki, hogy beteg.

Utána soha többé nem látta őt mosolyogni. Neki se volt szabad, apa mindig haragudott érte.

A haldokló felhördült. Lenézett rá. Nehéz volt elhinnie, hogy ő, az egykor hatalmas valaki, aki egy óriásnak tűnt a szemében és egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy szereti, most itt fekszik előtte, összetörve, küszködve minden egyes lélegzetvételért.

Apa sípolva, fuldokolva birkózott a szavakkal.

– Csa… csalod… csalo…

Letérdelt az ágya mellé. Megfogta a kezét és, bár átfutott a fején, hogy apa ezt utálta, hagyta, hogy a zavar mosolyra húzza az ajkait.

– Igen, tudom. Csalódtál bennem, mert nem vagyok olyan… olyan, mint te.

Bánatosan nézte őt. Apa arcáról lehervadt minden érzelem, csak az enyhe döbbenet maradt rajta. Éppen ilyen volt az arca, mikor meghalt. Próbálta megerősíteni magát, hogy végig kell néznie még egyszer.

– Nem – hörögte a férfi. – Nem… hanem mert… megpróbálsz olyan lenni… mint én, Romano.

A szívéhez kapott, olyan erősen hasított belé a fájdalom.

Anya mindegyiküknek ilyen furcsa beceneveket adott. Apát Rómának hívta, Felit Venezianának, őt pedig Romanónak. Elvégre ő apa fia. Állítólag még hasonlít is rá. Apának anya halála óta eszébe sem jutott így szólítani őt.

Nem kapott levegőt. Apa keze után kapott, ő azonban az ágy mellé intett, elcsigázottan, erőtlenül. Engedelmesen követte a mozdulatot, és kinyitotta az éjjeliszekrényt. Egy széf bújt meg benne, és már nem is kellett gondolkodnia, mikor beírta a hat számjegyű kódot. A széf kattanva nyílt.

Két polca volt. A felsőn egy vastag, könyvnek is beillő mappa feküdt, rajta a La volontà di Augustus Vargas felirattal. A végrendelet.

Észre se vette.

Megrendülten, remegő kézzel nyúlt ki az alsó polcon keverő tárgy felé. Szertartásos óvatossággal vette a kezébe a hurkapálcát, aminek a végére a szélforgó volt erősítve. A szárnyain gyerekesen girbegurba betűkkel a Romano és a Veneziana szavak álltak.

Kibuggyantak a könnyei és felnézett az apjára.

A barna szemek mélyén már kihunyt a fény. Kihullott a kezéből a szélforgó és megragadta a kezét, kereste a meleget, kereste az életet, kétségbeesetten szólongatta, de apa nem válaszolt.

* * *

Alfred az ajtófélfának támaszkodva figyelte Lovinót, ahogy zokogva az apja mellére borul. A második szintről érkező, szinte a felismerhetetlenségig elnyújtott dallam lassan a végéhez közeledett. Hátrapillantott a válla felett.

Francis éppen akkor ült fel kissé szédelegve. És ha ő megvan, akkor biztosan Ludwig is. Sem ő, sem Lovino nem volt abban az állapotban, hogy kikérje a véleményüket, hát felemelte a kezében tartott detonátort és vigyorogva megnyomta a nagy piros gombot.

Az álombeli robbanószerkezeteknek az a legcsodálatosabb tulajdonsága, hogy soha nem sülnek be, és az indítás után azonnal robbannak. Az egész épület pillanatok alatt a levegőbe repült.

Neki csak annyi volt a dolga, hogy, becsukja a szemét. Finom zökkenést érzett, akkor kinyitotta. Arthurt látta, ahogy egy lift sarkában kuporog, és kapaszkodik, hunyt szemmel, ajkai számokat formáltak. Megint becsukta a szemét, és a világ újra zökkent egyet.

Nem szép dolog arra ébredni, hogy egy vízbe csapódó furgon hátsó ülésén ül, zsákkal a fején. Franc a többiekbe, amiért olyan hitelesek akartak lenni. Egyáltalán, mikor húzták rá?

A beömlő víz erős áramlatai egy darabig nem engedték, hogy bármit csináljon. Előbb érzett meg két kezet az övcsatjával matatni, minthogy ő maga eljutott volna odáig. Volt annyi esze, hogy felvegye Dyk alakját, mikor a kezek a zsákkal kezdtek matatni.

Lovino megkönnyebbülten nyugtázta, hogy még él és rendben van. Az ő nyomában úszott ki a furgonból és kecmergett ki a partra. Nem mentek messzire. A kis olasz az első kőre lerogyott, Alfred pedig zihálva mellé.

Lovinónak Újra és újra meg kellett törölnie az arcát, mert a hajából az egész a szemébe folyt. Vagy talán sírt. Szerencsére az eső már elállt, így azt kizárhatta az okozati tényezők listájából. A másik viszont még így is nagyon elveszett képet vágott. Nem tudta kitalálni, mit mondhatna.

– Sajnálom.

Az arckifejezése azonnal megváltozott. Dacos büszkeséggel felszegte az állát, és felé fordult.

– A végakarat azt jelenti, hogy meg kell állnom a magam lábán. Apám ezt akarja. És így is lesz, Ned bácsi.

A fogadalom sokat könnyített rajta. Ezek szerint sikeres volt a meló, és kifejezetten biztató, ha az ember tudja, miből fog élni a következő évben. És nem mellesleg, jól esett látni, hogy a sztoikus, érdektelen férfi szemében új, tetterős fény csillog.

* * *

Arthur megvárta, míg a zavaros folyóvíz elnyeli Alfred és Lovino alakját, csak utána nyúlt be az ülés alá és szedte elő a búvárpalackot. Vett pár mély lélegzetet, majd átadta a szipkát Francisnek, aki követte a példáját, és passzolt Yaónak. Arthur szíve szerint nem azt, hanem egy selyemzsinórt adott volna neki, hogy kösse fel magát.

Az sem lendített a hangulatán, hogy úgy elfáradt, hogy majdnem belefulladt a folyóba. Kiterült a köves parton, az sem érdekelte, hogy mi és mennyire nyomja a hátát. A cuppogásból ítélve, Francis követte őt. Csak fél szemmel ellenőrizte, és elégedetten konstatálta, hogy igaza volt.

– Mi történt? – kérdezte.

– Ludwig ott maradt.

– Felivel? – ült fel.

A fáradtsága egy csapásra eltűnt, de a francia csak a fejét rázta.

– Megkeresi Kikut.

– Nem jön ki – jelentette ki.

Francis vállba vágta.

– De, kijön. Megígérte.