Hangok a vásznon
Századik bejegyzés az oldalon. Ennek kicsit nagy feneket akartam
keríteni, és nagyon komolyan próbálkoztam azzal, hogy valami
vállalhatót alkossak erre a nagy alkalomra. Természetesen az lett
belőle, hogy rágörcsöltem, a megnyitott dokumentumok nem akartak
együttműködni. Remélem, ezután jobb lesz.
Nevezhetnénk songficnek is, mert nagyban hozzájárult a Magashegyi
Underground Arcok, Utcák, Nevek című dala. Egyébként
SwissAus. OOC-k, de annyira, hogy gondolkodtam rajta, mi lenne akkor,
ha neveket kicserélve originál műalkotásként posztolnám :P
Ez egy nagyon mély dolog lesz. Úgy képzeljétek el, mint egy
viacolor járdát, amiből hiányzik egy tégla, és ebben a hiányzó
lyukban kitöritek a bokátokat. Ez egy figyelmeztetés volt az
angstos felhangra.
![]() |
Állítólag ez official art. |
(nagyon nehéz úgy írni meg posztolni, hogy a másfél napja megismert szobatársamat ne akasszam ki azonnal)
Hangok a vásznon
Vash biztos volt benne, hogy csak azért találkoztak, mert egy olyan
kávézóba beszélték meg az interjút, amit Roderich is ismert.
Egy ismerősével érkezett, akitől a kávézónál köszönt el,
onnan pedig egy másikkal távozott. Eleinte nem értette.
– Te vagy a városom – mormolta neki egy alkalommal a férfi,
ahogy az ujjaival követte a bőre alatt kacskaringózó erek
csíkjait.
– Ez nem mentesít semmi alól. Katasztrofálisan tájékozódsz.
– Szerinted mégis miért ragaszkodtam a kicsi házhoz? – vonta
fel a szemöldökét. – Éppen elég volt gyerekkoromban órákat
bolyongani a folyosókon.
– Már nem vagy ott.
Tudta, hogy gyűlöl a gyerekkoráról beszélni. Azt nem tud, de
cserébe átadja színekkel, képekkel. Kiskorában zongorista akart
lenni.
– Túl kicsi a kezem – mormolta.
Nem tudta, mit mondhatna erre. Megragadta a csuklóját és a nyakába
csókolt. Roderich felnevetett, és őszintén ragyogó szemekkel
fordult felé.
– Miért lettél festő? – kérdezte tőle a sokadik interjú
alatt.
Lustán hevertek az összegyűrt ágyneműn. Vash maga is meglepődött
rajta, hogy képes ilyesmire. Az utolsó hely, ahol igazán el tudta
engedni magát, az otthon volt, a mindentől távoli tanyán, ami a
vad, művelhetetlen völgyre nézett, ami éppen ezért csak az övé
volt. Elnyúlt a puha alpesi füvön és csak akkor kelt fel, mikor a
húga szólt, hogy kész a tea.
– Alkotni akartam – válaszolta Roderich, folytatva a vénák
tanulmányozását. – Mindig is szerettem rajzolni, de zenélni
jobban. Kiskoromban zongorázni tanultam és bíztam benne, hogy majd
megnő a kezem. Túl későn kezdtem hegedülni, nem voltam elég jó
ahhoz, hogy felvegyenek a Zeneakadémiára, ahhoz kellett volna még
egy évet tanulnom, de anyámék nem tűrték, hogy halasszak. Azt
mondták, azonnal. Ahhoz elég jó voltam, hogy fessek. Így festek.
Állítólag egész jól.
– Képeket festesz.
Ez Vash saját nyelvén valami olyasmit jelentett, hogy Roderich
mindegyik képe nagyjából annyit ér, mint a Mona Lisa. Az osztrák
arca kivirult a ritkán kapott dicséret hallatán.
– Tudtad, hogy színekkel ki lehet fejezni érzéseket? Vonalakkal
emlékeket, pontokkal vágyakat, formákkal gondolatokat. Minden kép
egy történet. Néha megpróbálom keretbe foglalni a fájdalmat.
– A kék flamingó.
Mesélted.
Roderich azt a képét tartotta
legtöbbre. A kritikusok szerint általános jelentőségű kép
volt, nekik a Harsány jácint
tetszett. Vash mindig felderült, mikor eszébe jutott, hogyan
reagált azt a képét
feszegető kérdésére
Roderich. Akkor éppen Bécs utcáin sétálgattak, a férfi pedig
eltátotta a száját, majd tiszta szívből kacagni kezdett.
– Tudod, hogy lett a Harsány
jácint? Tudod? A galéria
tulaja közölte, hogy kell még egy kép ahhoz, hogy meglegyen
az egy kiállításhoz szükséges darabszám.
Vettem két kalapot, az egyikbe főneveket, a másikba mellékneveket
dobtam, ebből lett a cím.
Addig nem néztem meg, míg meg nem száradt az a mázolmány.
Annyit tettem, hogy
elindítottam egy zulu
nyelvtanuló programot,
és mindegyik szó
után festettem valamit, ami arról eszembe jutott. – Vidáman
felhorkant, és kicsit idegesebben hozzátette: – Annak a képnek
nincs jelentése, az csak néhány véletlenszerű szó alapján
összeválogatott impresszió. Akár a padlóvédő-vásznam is
kiállíthattam volna, ha a kutyám nem akkor pisilte volna le, bár
az kétségtelenül egyéni színezetet adott volna a képeimnek.
Impresszió.
Roderich szimbolikus realistának
vallja magát, némi expresszionista beütéssel. Ehhez képest
megannyi irányzatot ráhúztak már a képeire, és Roderich
mindegyiket sztoikus vállvonással fogadta.
– A képeim addig jók, amíg a
néző talál benne jelentést. Soha, egyikük sem fogja ugyanazt
megtalálni, amit én beleraktam.
Vash soha nem is remélte, hogy
megérti Roderich képeit, de hosszú hónapok finom érintései és
lassú csókjai után megenyhült a főszerkesztő irányában. Vash
harctéri tudósító volt. Az egész életét egyik csatából a
másikba rohanva töltötte. Tudott bánni a fegyverekkel, mindenféle
járművet tudott vezetni, és szívét-lelkét szöges acéldrótba
csomagolta. A szoros csomókat egy aprócska kéz tudta megbontani.
Csak félig kellett eljutnia, mert ő maga belülről bontogatta a
kemény vázat, hogy ne essen baja ennek a finom léleknek, ami úgy
döntött, vagy csak úgy találta magát, hogy benne lel múzsájára.
Vash már számát sem tudta,
hányszor hallotta Roderichnek azt a mondatát, hogy állj.
Hányszor kellett mozdulatlanná merevednie néha a mozdulat kellős
közepén, hogy Roderich lefotózza vagy az emlékezetébe vésse a
pillanatot. A saját arcát ennek ellenére soha nem látta viszont a
képeken, amiket először csak a galériában látott.
Roderich egyetlen egyszer tett
kivételt. Egy finom szövésű kendőt kötözött a szeme elé. Ha
kinyitotta volna a szemét, átlátott volna rajta. Bízott benne, és
tudta, hogy örömet akar szerezni neki, hát lehunyta a szemét, és
hagyta, hogy vezesse. Még úgy is, hogy tudta, hogy a műhelybe
mennek.
Kattant az ajtón mind a négy zár,
amit Vash minden erőfeszítés nélkül, talán csukott szemmel fel
tudott volna törni. Hunyt szemmel követte Roderichet, levetkőzve a
golyózáporban beléivódott kényszert, hogy uralja a teret. Csak
akkor rándult meg, mikor megálltak, és Roderich elengedte a kezét,
amíg mögé került, hogy kioldja a szemkendő csomóját.
– Kinyithatod. – A
fülét csiklandozta a lélegzete.
Tizenhat kép volt a műhelyben.
Néhány a falra akasztva, néhány az állványon, az egyiket csak a
falnak támasztották. Fák, tengerpart, a piac forgataga, egy hajó,
levelekkel fedett zongora, sarokba állított, feltekert szőnyeg,
minden volt.
– Megtalálod magad? – kérdezte
Roderich.
A mosolya arról árulkodott, hogy
viccel vele, pontosan tudja, hogy nem beszéli a művészet nyelvét,
nem érti a képeket, és nem fogja kitalálni, Roderich melyik képbe
próbálta meg beleönteni őt.
Roderich szemébe nézve behátrált
a terem közepére és magabiztosan az egyik falon lógó képre
mutatott.
– Az vagyok én. A térkép.
Kedvese arcán az első döbbenet
után földöntúli boldogság ült meg. Eltalálta.
– Te vagy a városom – mormolta,
és odalépett hozzá, hogy csókkal jutalmazza.
Ő inkább bástyaként gondolt
magára. Esetleg sárkányként, ami ezúttal nem bebörtönöz,
hanem megóv. Óvja ezt a finom, művi lelket attól, hogy
összetörjön, hogy eltévedjen, ámuldozó barangolás közepette
azon kapja magát, hogy nem tudja, hol van.
Nem volt szüksége többé
kísérőre, mikor egyik helyről a másikra ment. Vash ott állt
mellette mindig és
mindenhol.
Kivétel volt az a sértődött öt
perc, mikor a galériában meglátta, hogy az őt ábrázoló képnek
Roderich a Sündisznó
címet adta.
Nagyon tetszett az egésznek a hangulata és Roddy és Vash kapcsolata is olyan jól megvolt írva.��(azsebajhaoockicsit)
VálaszTörlésJól esett a lelkemnek így egy hosszú sulis nap után szóval köszi hogy olvashattam. ^^
Én köszönöm, hogy olvastad, és tetszett ^^
Törlés