Hangok a vásznon

Századik bejegyzés az oldalon. Ennek kicsit nagy feneket akartam keríteni, és nagyon komolyan próbálkoztam azzal, hogy valami vállalhatót alkossak erre a nagy alkalomra. Természetesen az lett belőle, hogy rágörcsöltem, a megnyitott dokumentumok nem akartak együttműködni. Remélem, ezután jobb lesz.

Nevezhetnénk songficnek is, mert nagyban hozzájárult a Magashegyi Underground Arcok, Utcák, Nevek című dala. Egyébként SwissAus. OOC-k, de annyira, hogy gondolkodtam rajta, mi lenne akkor, ha neveket kicserélve originál műalkotásként posztolnám :P

Ez egy nagyon mély dolog lesz. Úgy képzeljétek el, mint egy viacolor járdát, amiből hiányzik egy tégla, és ebben a hiányzó lyukban kitöritek a bokátokat. Ez egy figyelmeztetés volt az angstos felhangra.

Állítólag ez official art.

(nagyon nehéz úgy írni meg posztolni, hogy a másfél napja megismert szobatársamat ne akasszam ki azonnal)

 

Hangok a vásznon

Vash biztos volt benne, hogy csak azért találkoztak, mert egy olyan kávézóba beszélték meg az interjút, amit Roderich is ismert. Egy ismerősével érkezett, akitől a kávézónál köszönt el, onnan pedig egy másikkal távozott. Eleinte nem értette.

– Te vagy a városom – mormolta neki egy alkalommal a férfi, ahogy az ujjaival követte a bőre alatt kacskaringózó erek csíkjait.

– Ez nem mentesít semmi alól. Katasztrofálisan tájékozódsz.

– Szerinted mégis miért ragaszkodtam a kicsi házhoz? – vonta fel a szemöldökét. – Éppen elég volt gyerekkoromban órákat bolyongani a folyosókon.

– Már nem vagy ott.

Tudta, hogy gyűlöl a gyerekkoráról beszélni. Azt nem tud, de cserébe átadja színekkel, képekkel. Kiskorában zongorista akart lenni.

– Túl kicsi a kezem – mormolta.

Nem tudta, mit mondhatna erre. Megragadta a csuklóját és a nyakába csókolt. Roderich felnevetett, és őszintén ragyogó szemekkel fordult felé.

– Miért lettél festő? – kérdezte tőle a sokadik interjú alatt.

Lustán hevertek az összegyűrt ágyneműn. Vash maga is meglepődött rajta, hogy képes ilyesmire. Az utolsó hely, ahol igazán el tudta engedni magát, az otthon volt, a mindentől távoli tanyán, ami a vad, művelhetetlen völgyre nézett, ami éppen ezért csak az övé volt. Elnyúlt a puha alpesi füvön és csak akkor kelt fel, mikor a húga szólt, hogy kész a tea.

– Alkotni akartam – válaszolta Roderich, folytatva a vénák tanulmányozását. – Mindig is szerettem rajzolni, de zenélni jobban. Kiskoromban zongorázni tanultam és bíztam benne, hogy majd megnő a kezem. Túl későn kezdtem hegedülni, nem voltam elég jó ahhoz, hogy felvegyenek a Zeneakadémiára, ahhoz kellett volna még egy évet tanulnom, de anyámék nem tűrték, hogy halasszak. Azt mondták, azonnal. Ahhoz elég jó voltam, hogy fessek. Így festek. Állítólag egész jól.

– Képeket festesz.

Ez Vash saját nyelvén valami olyasmit jelentett, hogy Roderich mindegyik képe nagyjából annyit ér, mint a Mona Lisa. Az osztrák arca kivirult a ritkán kapott dicséret hallatán.

– Tudtad, hogy színekkel ki lehet fejezni érzéseket? Vonalakkal emlékeket, pontokkal vágyakat, formákkal gondolatokat. Minden kép egy történet. Néha megpróbálom keretbe foglalni a fájdalmat.

– A kék flamingó. Mesélted.

Roderich azt a képét tartotta legtöbbre. A kritikusok szerint általános jelentőségű kép volt, nekik a Harsány jácint tetszett. Vash mindig felderült, mikor eszébe jutott, hogyan reagált azt a képét feszegető kérdésére Roderich. Akkor éppen Bécs utcáin sétálgattak, a férfi pedig eltátotta a száját, majd tiszta szívből kacagni kezdett.

– Tudod, hogy lett a Harsány jácint? Tudod? A galéria tulaja közölte, hogy kell még egy kép ahhoz, hogy meglegyen az egy kiállításhoz szükséges darabszám. Vettem két kalapot, az egyikbe főneveket, a másikba mellékneveket dobtam, ebből lett a cím. Addig nem néztem meg, míg meg nem száradt az a mázolmány. Annyit tettem, hogy elindítottam egy zulu nyelvtanuló programot, és mindegyik szó után festettem valamit, ami arról eszembe jutott. – Vidáman felhorkant, és kicsit idegesebben hozzátette: – Annak a képnek nincs jelentése, az csak néhány véletlenszerű szó alapján összeválogatott impresszió. Akár a padlóvédő-vásznam is kiállíthattam volna, ha a kutyám nem akkor pisilte volna le, bár az kétségtelenül egyéni színezetet adott volna a képeimnek.

Impresszió.

Roderich szimbolikus realistának vallja magát, némi expresszionista beütéssel. Ehhez képest megannyi irányzatot ráhúztak már a képeire, és Roderich mindegyiket sztoikus vállvonással fogadta.

– A képeim addig jók, amíg a néző talál benne jelentést. Soha, egyikük sem fogja ugyanazt megtalálni, amit én beleraktam.

Vash soha nem is remélte, hogy megérti Roderich képeit, de hosszú hónapok finom érintései és lassú csókjai után megenyhült a főszerkesztő irányában. Vash harctéri tudósító volt. Az egész életét egyik csatából a másikba rohanva töltötte. Tudott bánni a fegyverekkel, mindenféle járművet tudott vezetni, és szívét-lelkét szöges acéldrótba csomagolta. A szoros csomókat egy aprócska kéz tudta megbontani. Csak félig kellett eljutnia, mert ő maga belülről bontogatta a kemény vázat, hogy ne essen baja ennek a finom léleknek, ami úgy döntött, vagy csak úgy találta magát, hogy benne lel múzsájára.

Vash már számát sem tudta, hányszor hallotta Roderichnek azt a mondatát, hogy állj. Hányszor kellett mozdulatlanná merevednie néha a mozdulat kellős közepén, hogy Roderich lefotózza vagy az emlékezetébe vésse a pillanatot. A saját arcát ennek ellenére soha nem látta viszont a képeken, amiket először csak a galériában látott.

Roderich egyetlen egyszer tett kivételt. Egy finom szövésű kendőt kötözött a szeme elé. Ha kinyitotta volna a szemét, átlátott volna rajta. Bízott benne, és tudta, hogy örömet akar szerezni neki, hát lehunyta a szemét, és hagyta, hogy vezesse. Még úgy is, hogy tudta, hogy a műhelybe mennek.

Kattant az ajtón mind a négy zár, amit Vash minden erőfeszítés nélkül, talán csukott szemmel fel tudott volna törni. Hunyt szemmel követte Roderichet, levetkőzve a golyózáporban beléivódott kényszert, hogy uralja a teret. Csak akkor rándult meg, mikor megálltak, és Roderich elengedte a kezét, amíg mögé került, hogy kioldja a szemkendő csomóját.

– Kinyithatod. – A fülét csiklandozta a lélegzete.

Tizenhat kép volt a műhelyben. Néhány a falra akasztva, néhány az állványon, az egyiket csak a falnak támasztották. Fák, tengerpart, a piac forgataga, egy hajó, levelekkel fedett zongora, sarokba állított, feltekert szőnyeg, minden volt.

– Megtalálod magad? – kérdezte Roderich.

A mosolya arról árulkodott, hogy viccel vele, pontosan tudja, hogy nem beszéli a művészet nyelvét, nem érti a képeket, és nem fogja kitalálni, Roderich melyik képbe próbálta meg beleönteni őt.

Roderich szemébe nézve behátrált a terem közepére és magabiztosan az egyik falon lógó képre mutatott.

– Az vagyok én. A térkép.

Kedvese arcán az első döbbenet után földöntúli boldogság ült meg. Eltalálta.

– Te vagy a városom – mormolta, és odalépett hozzá, hogy csókkal jutalmazza.

Ő inkább bástyaként gondolt magára. Esetleg sárkányként, ami ezúttal nem bebörtönöz, hanem megóv. Óvja ezt a finom, művi lelket attól, hogy összetörjön, hogy eltévedjen, ámuldozó barangolás közepette azon kapja magát, hogy nem tudja, hol van.

Nem volt szüksége többé kísérőre, mikor egyik helyről a másikra ment. Vash ott állt mellette mindig és mindenhol.

Kivétel volt az a sértődött öt perc, mikor a galériában meglátta, hogy az őt ábrázoló képnek Roderich a Sündisznó címet adta.