Gravitáció
Rám
tört a vágy, hogy RusAmét írjak. Romantika-mentes
Tonhal-féle filozófus-percek (túl sok kötőjel, lol), egy kis
bromance és kísérleti stílus. Kell nekem Magashegyi Undergroundot
hallgatni.
(este van már, lehet, hogy lesznek érdekes mondatszerkezetek)
Gravitáció
Emlékszem a napra, amikor végre
beleegyeztek, hogy menjünk. Az izgalomra, ami a végletekig
felpörgetett, Kanada aggódására, hogy talán vissza kéne
mondani, vagy szóljak Angliának, hogy ne utólag kapjon sokkot.
Emlékszem, hogy milyen
képet vágtál, mikor megjelentél a nagy nap reggelén. Ragyogott a
szemed, és igazi volt a mosolyod, olyan, amilyennek utoljára vagy
fél évszázaddal azelőtt láttam.
A testvéreinket nem engedték be
az indulásra. Csak mi ketten, egy kupac utolsó utáni vizsgálatra
beszaladt orvossal meg a ruhát ránk adó technikusokkal. Igazából
tömeg volt, de nem láttam őket. Csak te voltál és a várakozás.
Úgy tudom, az emberek nehézkesen
mozognak ebben a ruhában. Tény, elég nehéz volt, de mi ketten
országok vagyunk, a két legnagyobb mind közül. Nagyhatalmak. Erő
és befolyás, ezek vagyunk mi ketten. Mégis gyermekek voltunk abban
a pillanatban, ahogy beszíjaztuk magunk az űrsiklóba, és a
szívünk kalapált, a lélegzetünk hangos volt, a fülünkbe
csengett a visszaszámlálás hangja.
– Tíz… kilenc…
Ez volt az a pillanat, amikor
elbizonytalanodtam.
– Rendben leszünk, ruszki?
– Nyolc…
hét…
Láttam, hogy felém fordulsz, és
te érted, miért aggódom. A
vezetőinknek nem mondjuk el, de a határaink átlépése minden
esetben fájdalmas dolog. Elveszítjük a kapcsolatot az otthonunk
földjével, az egészből résszé leszünk. Bazsalyogva rázunk
kezet idegen politikusokkal, vezetőkkel, aláírjuk a szerződéseket,
és fogadjuk a másik ország szánakozó mosolyát, mert ők is
tudják, milyen rohadtul fáj az ellenség földjére lépni.
– Hat… öt…
– Az űr nincs egyikünk
birtokában sem – mondtad. – Nemzetközi vizek, jenki.
Nemzetközi vizeken csönd van. Ott
megszáll minket a belső béke, és sehol annyit nem tudok
filozofálni, mint a Csendes-óceánon egy lélekvesztőn. Aztán jön
a kikötés, a borotvaélen sétálás, a tüzes levegő magamba
szívása, és már értem, miért ment haza Anglia mindig olyan
gyorsan, mikor eljött hozzám látogatóba, miért nem vitt magával
soha, amikor hazament.
– Négy… három…
– Ha nem engedték volna, hogy
együtt menjünk, felmentem volna magamban.
– Heh, mert azt hiszed, én nem?
Haha! Egy hős nem veszít!
– Azért örülök, hogy itt
vagy, jenki.
– Kettő… egy…
Nem válaszoltam. Kinyújtottam
feléd a kezem, te pedig megragadtad. A kilövés bejelentését
elnyelte az életre kelő rakéták robaja, a fülemben doboló vér
hangja. A gyorsulás belepasszírozott a székbe, és be kellett
hunynom a szemem, mert attól féltem, hogy ha nem teszem, a
szemgolyóim egészen a koponyám leghátuljába nyomódnak.
Egyre nehezebb volt fogni a kezed,
és mintha hallottam volna, hogy hörögsz a nehézségtől. Vagy az
is lehet, hogy én voltam. Esetleg mindketten.
Hirtelen lett vége. A súly eltűnt
a mellkasomról, fellélegezhettem. Kinyitottam a szemem, és elakadt
a lélegzetem. Odalenn nappal van, szikrázó napsütésben
indultunk, egy darab felhő nem volt az égen, most viszont csillagok
közé jutottam. Olyan élénken láttam őket, mint még soha. Akkor
sem ragyogtak így, mikor gyerekként kimentem Kanadával a prérire,
hogy az eget bámuljuk, és formákat keressünk bennük.
Felnevettem, és rád néztem, hogy
téged is annyira elbűvöl-e, mint engem, de hirtelen… nem zuhant
rám, mert nem volt gravitáció. Az egész testemben éreztem,
egyszerre támadt kívülről és fakadt belülről a fájdalom.
Elhagytuk a hazánk földjét, olyan területre merészkedtünk,
ahová nem szabad.
Elengedted a kezem. A mellkasodhoz
kaptál. Hallottam, hogy nyöszörögsz, szenvedsz te is, akárcsak
én. Nem tudtunk értelmesen válaszolni a rádió hívására.
Odalenn pánikba estek – gondolom. Az óceán végtelen csöndjét
az idegen terület fájdalma itatta át.
– Gemini, jelentkezz! Gemini, ha
hallasz minket, válaszolj! Gemini, jelentkezz!
Izzik, megfagyaszt, dörzsöl és
darabokra vág, miközben belülről mar és széjjeltép. Egyszerre
éreztem a fájdalom minden lehetséges formáját. Nem tudtam a
rádió gombjához érni, a kín megbénított.
– Gemini, lefújjuk az akciót,
visszahozunk titeket! Gemini, jelezzétek, ha veszitek az adást!
Odalenn önállósították maguk.
A siklónk után nyúltak, megfordították azt, az űr végtelen
sötétjétől vissza a Föld felé.
Belenéztünk anyánk arcába.
A fájdalom mellékessé vált.
– Olyan gyönyörű – rebegted
mellettem.
Ott volt előttem a Föld, rajta a
kontinensekkel és az óceánokkal, zöld és sárga földdel, felhők
tömkelegével. Én mégis egy mosolygó női arcot láttam, ami
egyszerre volt fiatal és öreg, energikus és megfáradt, boldog és
szomorú. Az ellentmondás maga. Fehér felhőhaja lobogott, ahogy
gravitáció-karjaival utánunk nyúlt, hogy az ölelésébe húzzon.
Éreztem őt. Az érintését az
arcomon, a hajamon, pedig törhetetlen üveg választott el az űrtől,
és még mindig szkafanderben
ültem a székbe szíjazva. Simogatott.
A nevemen szólított, az elsőn, amit kaptam, ahogy Kanada
szólított, és amit már réges-régen elfelejtettem. Alig mondta
ki, már ki is csúszott az emlékezetemből újra, azzal a tudással
együtt, hogy milyen a hangja. Magas vagy mély? Zengő vagy simuló?
Tiszta, mint a hegyi patak vagy kásásan robajló, akár a Niagara?
Az arcomon legördült egy
könnycsepp. Te anyánk felé nyúltál, utánakiáltottál.
Anyánk ölelésébe vont.
A gravitáció ismét a karjaiba vett minket, és alant a kékség
rohamosan közeledett. A rádiós könyörgött, hogy jelentkezzünk,
valamennyi műszer vészhelyzetet jelzett. Mi pedig boldogan tártuk
karunk anyánk felé.
Éreztem forró csókját a
homlokomon. Később azt mondták, hogy csak a tengerbe csapódástól
ripityomra zúzódó űrsikló fejemnek csapódó darabját éreztem,
de egészen biztos vagyok benne, hogy tévedtek. Akkor is, ha a
mentőhajó érkezésekor még halottak voltunk mind a ketten.
– Mr Jones! – kiáltott utánam
a NASA egyik beosztottja, Magas rangú valaki lehet, ha ismeri a
nevem – akkor is, ha csak a polgárit.
– Ki vele, pajtás! –
vigyorogtam rá.
– A múltkori fiaskóról lenne
szó, uram. Megtaláltuk a probléma gyökerét. Átsiklottunk az
ellenőrzéseknél egy fontos ponton, a NASA és az RKA már keresi a
felelősöket. Elnézését szeretnénk kérni a múltkori malőrért,
bármikor megismételheti az űrsétát, ezúttal természetesen
veszélytelenül.
Végighallgattam, mert kötelességem
volt. Elnézően mosolyogtam rá, mert nem tudta szegény, milyen
bolondságot beszél.
– Nem ragaszkodom az újabb
túrához. Elértem, amit akartam, köszönöm.
Otthagytam az elképedt férfit.
Rohanni akartam, de moderálnom kellett magam. Várni a megfelelő
pillanatig, még egy kicsit, még egy kicsit, remek, már nem
érdeklem őket, most mehetek.
A préri nem változik. Fűtenger,
ameddig a szem ellát. Ebbe a tengerbe hevertem bele, próbáltam
átfogni a karjaimmal a világot. Önmagam után nyúltam, és
mélyebbre ástam. Önmagamon túl ott találtam őt. Rám mosolygott
és megsimogatott.
Azt mondod, te is több időt
szánsz újabban találkozni vele. Elmeséltem Angliának, ahogy te
is a többieknek. Anglia csak a fejét csóválva mosolygott, mint
régen, amikor szaladtam hozzá, hogy felfedeztem a világot, és nem
akart kinevetni. Kanada magyarázta el, hogy ők már mind
megtalálták anyát, csak mi ketten voltunk vakok. De már mi is
látunk. Felnőttünk.
– Életem legjobb döntése volt
ez a tévedés – hangoztattad. – És örülök, hogy ott voltál
te is.
Rád mosolyogtam, és egy intéssel
bátorítottalak a folytatásra.
– Kerestem a szavakat, amikkel
leírhatnám a testvéreimnek, mit láttam. Hogy tudnám leírni
nekik magát a nagybetűs Ellentmondást, ami mégsem az. Hogy tudom
nekik leírni anyánk édes-bús arcát.
– Hogy érted, hogy anya nem
ellentmondás? Nekem annak tűnt.
– Ha van egy fix pontja, akkor
már nem ellentmondás –
ráztad a fejed.
– Leírni is teljesen egyszerű –
vontam vállat.
Mindkettőnknek volt egy kérdése,
amire a másikunknál volt a válasz. Magam elé húztam egy lapot,
kitapogattam a zsebemben a tollat, és kattintással életre
keltettem. Egyetlen vonal.
– Rajzolj egy kört – toltam
elé a lapot. – Ez a Föld.
Kérdőn pillantottál rám, de
széttártam a kezem. Ez a válaszom. Kör. Végtelen alakzat, se
eleje, se vége. Bezár vagy elszeparál, mégis magában hordozza a
végtelenséget. A pi miatt
legalább egy pontja van, ahol a számok csak követik egymást
tovább és tovább, mégis ez a legtökéletesebb alakzat.
Ellentmondás.
Bólintottál, hogy érted. A te
válaszod is egyszerre volt egyszerű, mégis nehéz.
– Anyának van két állandó
tulajdonsága.
Kettő.
Vonz és szeret.
Ez mindig is elgondolkoztatott, hogy vajon mi lenne, ha az országok elhagynák a Földet... habár én arra a gondolatra jutottam, hogy túl tudnak élni, ha a embereik is ott vannak. Bár itt mondjuk csak kíváncsiságból mentek, és így érthető az eredmény. Annyira látom magam előtt, hogy ez a két lökött együtt megy, mert nem akarják, hogy a másik megelőzze.
VálaszTörlésKöszönöm, elgondolkodtató volt olvasni. ^^
Jaja, volt szerencséd a "Sosem halunk meg" c. írásodhoz... két napig beteg voltam utána. Azóta se tudtam kommentelni hozzá.
TörlésÉn köszönöm, hogy olvastad, azt is, hogy írtál! :D
Ezen még nem is töprengtem el, hogy egy országnak mennyire fájhat elhagyni a területét. Eddig úgy voltam vele, hogy valami különös, enyhén ürességérzésszerű érzés lehet, de érdekes ez a teória. Az is elgondolkoztató milyen lehet a "nemzetközi vizeken", illetve milyen lehet egy országnak felmenni az űrbe. És... és még sorolhatnám xD Tetszett ez a fick, érdekes volt :3 Sok eltöprengeni valót tartalmazott, és hagyott is maga után
VálaszTörlésNekem mondhatod, én nyitott vagyok :D
TörlésKöszönöm a visszajelzést, örülök, hogy tetszett ^^
Na ezt erdekes volt olvasni. :3 Eddig nem merul fel bennem hogy ilyen esetben mitornene de ez erdekes volt :3 Meg tetszet is :3 Ezt o volt olvasni :3
VálaszTörlés*Tonhal meghajol*
TörlésÖrvend a szívem, hogy elnyerte tetszésed. Remélem, máskor is fogadhatlak blogom felületén, hogy mindenféle indokolatlanságokat megosszak veled és a többi kedves olvasóval.
Érdekes gondolat róluk és arról, hogy meddig mehetnek. C: Most felmerült bennem a kérdés, hogy ha az emberek fel tudnak menni a holdra, plusz vannak ilyen elméletek (most ne nézzük azt, hogy komoly e vagy hülyeség) miszerint egyszer átköltözünk a Marsra, akkor a majd ott alapított országok nem látogathatják meg az ittenieket mert az fáj nekik, vagy akkor már átjárhatnak, mert az emberek belakták a helyet? :"D
VálaszTörlés.....Ne kérdezd....
Amúgy ez nem rossz magyarázat arra, hogy miért nem maradt Anglia a kis Amerikával, viszont ellenkezik azzal, hogy magában az animében ha jól emlékszem Japán ment át Göröghöz chillelni. ...Asszem' igen. Vagy fordítva. Mindegy, nem nézem vissza, majd kijavítasz ha nem. ^^" De ott úgy tűnt elég kellemesen elnézelődtek meg pihengettek. Nem úgy tűnt mint akinek fáj az a másik országban nyaralás.
Na se baj, fan elmélet az fan elmélet olvasni meg jó. Olvasásról jut eszembe! Így az iskola kezdésével eszünkbe jutott barátnőimmel, hogy a tanár nyárra kiadott házit, miszerint kortárs írótól kellene olvasni valamit és fogalmazást írni róla. Na, mi ezt nem csináltuk meg. Ekkor összenéztünk és egyszerre benyögtük, hogy "Tonhal nem ér? Kortárs, és még ha csak az interneten is, de ismert. Róla nem írhatunk?" Erre a harmadik barátnőnk is beszáll: "Szerintem simán. Csak ne Tonhalat írjatok oda, hanem az igazi nevét és akkor még talán el is fogadja a tanár."
Szóval kitaláltuk, hogy megkérdezzük a neved, mert mennyivel egyszerűbb lenne ha az itt olvasott -mondhatni- novellákról írnánk mert azt még élveztük is és nem kellene most elolvasnunk valamit az első magyar óráig. xD
Na de ezt ne vedd komolyan. Nem faggatunk itt nevekről. Csak gondoltam leírom, hogy milyen beszélgetés zajlott köztünk. :')
Hali!
TörlésElnézést a magamhoz képest kései reakcióért, szakgyakon vagyok - és én ki akartam rakni valami újat vasárnapig, lol. Köszönöm szépen a véleményt, meg a rávilágítást az elmélet hibájára. Elgondolkodtam rajta, hogy miként lehetne mégis talpra állítani, de aztán rájöttem, hogy minek, csak megint angstolom őket.
A másik témához... melengeti a szívem, hogy szóba kerülök néha csak így :D Majd rátok fogom, ha csuklok. Egyébként találjatok ki álnevet, imádom a neveket... főlleg azokat, amik jelentenek is valamit :3
Kortárs magyar írók közül meg meleg szívvel ajánlom On Sait, becsületes nevén Varga Beát. A blogján vannak fenn novellái, de a regényeit is imádtam. Szeret ő is sztereotípiákat rombolni. Meg megborítani holmi szerelmes lányregényeket agykutató apák szemszög-szereplővé tételével, nem mellesleg becsüli a fanficeket, egy időben voltak is írásai Merengőn, csak aztán leszedte őket :(
(Egyébként Könyvhéten meg Könyvfeszten általában fellelhető vagyok a standja körül. Hja. Hardcore rajongója vagyok. Nem, a fanfic-pályázatára nem küldtem semmit, elkezdtem, de a végén asszem Heta lett belőle.)
Aw köszönöm az ajánlást! Egyből rá is nézek az írónőre! :D
TörlésÖrül a szívem, hogy szórhatom a kultúrát ^^
Törlés