Ich will

Uramisten, egy külföldi cím! /O.O\

Németül van, azt jelenti, "akarom". Rammsteint hallgattam. Gilbert egyes életszakaszait remekül kiemeli. Ludwig ezt nem mindig díjazza, lást az irományt lentebb.

Rövidebben összefoglalva: Ludwig angstol, Gilbert meg első osztályú nagytestvér.

A jobbra húzott, dőlten szedett szöveg a szám magyar fordítása.

Kultúrtörténeti finomságok:

Reichstag: a Német Császárság törvényhozási épülete volt. 1933 februárjában (egy hónappal Hitler kancellári kinevezése után) máig tisztázatlan körülmények között leégett. Hitlerék nem hozatták rendbe, a háború alatt légvédelmi ütegek voltak benne. A háború után az épület Nyugat-Berlinhez tartozott, de még akkor sem volt célja, lévén, hogy az NSZK székhelye Bonnban volt. 1961-64 között részben felújították, és kiállításokat rendeztek benne. 1990. október 3-án itt tartották az újraegyesítési ünnepséget. Az egyesült Németország törvényhozása azóta is itt ülésezik.

Stadtschloss: avagy a Berlini Palota. A brandenburgi választófejedelem téli rezidenciájának épült, a porosz királyok is használták, végül a német császárok laktak itt. A szövetségesek bombázásaiban súlyos károkat szenvedett, 1950-ben az NDK lebontatta. 2013-ban megkezdték az újjáépítését.

Hitler elleni merénylet: Klaus Schenk von Stauffenberg porosz származású német ezredes bombát vitt be a Führer bunkerébe. Három társával együtt kivégezték.

Ich will

Akarom

1875.

Ludwig utálta, hogy olyan kicsi, a kilincsek pedig olyan magasan vannak. Nyújtózkodva is éppen csak az ujjai hegyével érte el. Néha úgy tűnt, mintha a saját szobája rabja lenne.

Végre sikerült kinyitnia az ajtót. Lehajolt, hogy felhúzza a hálóinge szegélyét, és ne essen el benne, míg átszalad a Stadtschloss egyik mérföldes hosszúságú folyosóján, és a hátában érzi a rémálmai szörnyetegeit. A visszhangok csak rontottak ezen, saját mezítelen talpainak csattogása verődött vissza a falakról. Már a sírás kerülgette, mikor a második ajtót próbálta kinyitni. Felugrott, de a kilincs még mindig végtelen magasságokban volt.

Zajt hallott, de hiába nézett körbe, a finoman faragott bútorok, az aranyozott eszközök között sok minden elbújhatott. Akármi van a nyomában, akár a barokk tapéta mintáját is felvehette.

Megmozdult az ajtó. Felkiáltott rémületében, de azonnal a szája elé kapta a kezét, mert a szörnyek megeszik a rémületét, és attól csak erősebbek lesznek.

Az ajtó mögött egy nagyon magas, hálóinges alak állt, kutató, vörös szemei álmosan csillogtak. Ludwig megkönnyebbülten ölelte át a bátyja lábait, aki lehajolt érte, a karjaiba vette, és bezárta az ajtót, kívül rekesztve a rémálmokat.

A délutáni játék alkalmával Gilbert ledobta a hatalmas, baldachinos ágyára, aztán végiggörgette őt a puha takarók között, nevetéssel töltve meg a díszes lakosztályt. Most nem dobta fel a levegőbe, helyette szorosan fogta fél kézzel, míg a másikkal felhajtotta a takarót, hogy be tudjon mászni alá. Ledőlt a puha párnákra, és hagyta, hogy Ludwig kényelmesen elfészkelődjön mellette. Szorosan Gilberthez simult, a fejét a vállára fektette, aprócska kezével megmarkolta széles mellkasán a hálóing finom anyagát.

– Alles ist gut, kleiner Bruder – hallotta a bátyja rekedt suttogását. – Ich bin hier mit dich. Alles ist gut.

Már rég nem félt. Mikor az ajtóban meglátta őt, már akkor tudta, hogy minden rendben van. A bátyja hatalmas és legyőzhetetlen. Vigyáz rá, az ellenségeit legyőzi, aki pedig Ludwigot próbálja bántani, azokat összetöri. A rekedt suttogás félelmet keltő üvöltés is tud lenni, az őt ölelő karok fegyvert fognak, hogy neki ne essen baja.

Gilbert felhúzta a takarót. Összebújva aludtak el alatta.

Akarom, azt akarom, hogy megbízzatok bennem
Akarom, azt akarom, hogy higgyetek nekem
Akarom, érezni akarom a pillantásotokat
Minden egyes szívverést kontrollálni akarok

1914.

– Meg tudom csinálni! – csapott az asztalra Ludwig.

– Hogyne, természetesen – bólogatott Gilbert és összefonta a karjait a mellkasa előtt. – De milyen áron?

– Roderich és Eliza támogat.

– Igen, két közép-európai. Ne feledd, hogy Roderich az utolsó háborúit elveszítette, Eliza pedig még mindig az ő alárendeltje.

– Szerzek más szövetségeseket – fogadkozott. – Feliciano megígérte, hogy velem lesz.

– Olasz – horkantott Gilbert. – Nem egy hűséges fajta. Amíg Romanóval együtt nincsenek itt Berlinben, és nem esküsznek meg Szűz Máriára és Isten minden szentjeire, én nem hiszek nekik.

A szemét forgatta. Miért nem hiszi el, hogy erős? Vilmos is támogatja a törekvéseit, ő pedig nem hajlandó meghajolni a gyarmattartók uralma előtt. Neki is kijár, hogy szolgálói legyenek, ő is megérdemli, hogy erős legyen.

– Babonás vagy – közölte kereken. – Mire a levelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek.

Szkeptikus szemöldök-felvonást kapott válaszul. Ludwig büszkén felszegett fejjel fordult meg és indult kifelé. Az ajtóban hozzátette:

– És azt fogom mondani neked, hogy én megmondtam.

Akarom, hallani akarom a hangotokat
Akarom, meg akarom zavarni a nyugalmat
Akarom, azt akarom, hogy jól lássatok engem
Akarom, azt akarom, hogy megértsetek engem

1933.

– Nem szimpatikus nekem ez a fickó.

– Nekem sem.

– Mégis nagyobb teret engedsz neki.

– Őrá szavaztak.

– Tényleg elhiszed, hogy a kommunisták gyújtották fel a Reichstagot? Most komolyan, Bruder?

– Inkább csináld ezeket a nyavalyás kakukkos órákat, Francis délután jön az új szállítmányért.

Gilbert nem nyomta az orra alá, hogy ő megmondta. Megtehette volna, de nem tette. Gilbert soha életében nem mondta még neki, pedig már elég sok alkalma nyílt rá.

Akarom, akarom a fantáziátokat
Akarom, akarom az energiátokat
Akarom, látni akarom a kezeiteket
Tapsban akarok elpusztulni

1944.

A porosz férfi helyzetéből kitelő legnagyobb méltósággal fogadta a halált. A börtönben összeverték és megkínozták, ki akarták szedni belőle, hogy kik voltak a Führer elleni merénylet kitervelői, de ő hallgatott. A testét összetörték, de a lelkét nem tudták.

Ludwig nem értette őt. A népnek az a dolga, hogy meghajoljanak az akarata előtt, amiért cserébe megadja nekik, amire szükségük van. Amint megnyeri ezt a háborút, megad nekik mindent, addig csak egy kicsit türelemmel kell lenniük. Figyeljenek rá, hallják őt, lássák és tiszteljék. Értsék meg, hogy miattuk győzi le a legmélyebb félelmeit, mert csak akkor teljesítheti be az akaratát. A győzelem után megjutalmazza őket.

Nem értette azokat, akik nem hódoltak be előtte. A mellette álló SS-ruhás albínó éppen ilyen volt. Megfosztotta minden önállóságától, a szabadsága utolsó morzsáit is elvette tőle, Gilbert azonban még mindig bejött hozzá és az asztalra csapott, ha úgy gondolta, hogy hülyeséget csinál.

Gyűlöli, hogy fiatalabb nála. Gyűlöli a tényt, hogy képtelen visszaszólni neki. Parancsot ad a bátyjának, ő pedig teljesíti azt, de gyakran kifejti a véleményét, vagy csak keresetlen kommentárt fűz hozzá. A saját jószántából segíti őt a háborúban, de a nézeteik nem mindig fedik egymást. Ott volt vele a gettók kiürítésekor, Párizs elfoglalásakor, részt vett az Egyesült Királyság bombázásában, Norvégia elfoglalását ő vezényelte le, és most a keleti frontról rendelték haza, hogy jelen legyen ezen a kivégzésen. Ez a merénylő azonban az övé, porosz. Gilbert nem szólt, hogy az egyik embere merényletre készül. Talán még remélte is, hogy sikerrel jár.

Nem értette őt. Talán még egy kicsit félt is tőle. Hiába küldte nehezebbnél nehezebb posztokra, hiába vett el tőle mindent, a szellemét nem tudta megtörni. Gilbert egyenes és büszke volt, mint az imént Klaus Schenk von Stauffenberg a vérpadon.

Gilbertnek az lenne a dolga, hogy kérdés nélkül teljesíti a parancsokat. Ludwignak ugyanez a dolga. A Führer ad egy parancsot, ő teljesíti. Átadja Gilbertnek azokat a parancsokat, amik őrá vonatkoznak, de Gilbertnek mindig vannak kérdései vagy megjegyzései.

Nem jó az a katona, amelyik túl sokat gondolkodik.

Láttok engem?
Értetek engem?
Éreztek engem?
Hallotok engem?

1945.

Mászott, egyre fel és fel. Ezt az épületet ítélte a legmagasabbnak, és látni akart. Néhány ponton a lépcsőből veszélyesen sok por és morzsalék hullott alá, de kitartott. Feljutott az épület legtetejére, és szétnézett a rommá bombázott fővárosán. Néhány helyen még mindig égtek a tüzek.

– Mein Gott – suttogta elhűlve. – Was habe ich gemacht?

Hallotok engem?
(Hallunk!)
Láttok engem?
(Látunk!)
Éreztek engem?
(Érzünk!)
Nem értelek titeket!

1989.

Ott állt előtte. A gazdasága romokban hevert, ami meglátszódott a soványságán, és a tessék-lássék módon ellátott sebein, aber er war da.

Akarom

Akarom!

2017.

Nehéz ám úgy beoldalazni az ajtón, hogy mindkét kezében két-három szatyor holmi van. És nem lenne nála ez a nagy rakás cucc, ha a bátyja, akinek amúgy segítenie kéne neki cipekedni, vagy minimum kinyitni előtte az ajtót, nem hívja át a haverjait (az ő távollétében) egy spontán sütögetésre, és nem szembesül vele, hogy grillezéshez amúgy nincs itthon semmi. Szóval fogták maguk és megettek mindent, amit találtak. Érezte, hogy haza kéne telefonálnia, de Feli meggyőzködte, hogy csak képzeli a hatodik érzékét, ami vészcsengő módjára csilingel, valahányszor a bátyja hülyeséget csinál. Arról már nem tudta, hogy reggel ne induljon olyan korán, hanem maradjon tízig, akkor tud neki reggelit adni. Elindult hajnalok hajnalán, hazajött farkaséhesen, és az fogadta, hogy egy darabka vaj meg két tojás kergetőzik a hűtőben.

Gilbertnek az a marha nagy szerencséje, hogy felpucolt maga után, különben megnézhette volna, mit kap. A másik meg az, hogy Ludwig pontosan tudja, milyen rohadt másnapos tud lenni, és ezt tiszteletben tartva megvárja, míg valami vállalható kinézettel előkerül. Csak utána kapja le a tíz körméről. Azért egy fájdalomcsillapítót levitt neki.

Hosszas vitatkozás, és örökös veszekedés után Gilbert hirtelen felindulásból leköltözött a pincébe. Egy szép napon Francis és Antonio segítségével levitték az ágyát is, szóval maradandónak könyvelte el a változást. Felhozta a maga holmiját, és onnantól kezdve a korábban Gilbertnek kiutalt két szobát használta raktárnak.

A pincébe lépve visszarepült a gyerekkorába. A Stadtschlossba lépett be, Gilbert lakosztályába. Vastag tölgyfa ajtók, kézi szövésű, klasszikus mintájú szőnyegek, barokk tapéta a falakon. A modern kort a tévé, a hangszórók, a konnektorok a falban, meg az elektromos csillár képviselte. Még így is annyira kísértetiesen hasonlított, hogy meg kellett állnia a lépcső aljában. Egy pillanatra biztos volt benne, hogy ha még egyet előrébb lép, már nem száznyolcvan, hanem egy méter magas lesz, meztelen talpakkal fog végigosonni a folyosón, hogy a rémálmai elől a bátyja karjaiba meneküljön.

Ahogy letette az éjjeliszekrényre a fehér gyógyszert, eszébe jutott, hogy régen alig tudott felmászni erre az ágyra. Két kézzel rámarkolt a lepedőre, és minden erejét összeszedte, hogy felhúzza magát, de soha nem kellett a saját erejéből felkecmeregnie. Minden egyes alkalommal álmosan csillogó vörös szemek szegeződtek rá, amik ellágyultak, és Gilbert kinyúlt érte, felhúzta őt maga mellé, ő pedig a mellkasához fészkelte magát.

Egy Gilbert-féle felfuvalkodott alaktól azt várná az ember, hogy szétvetett karokkal-lábakkal elterpeszkedik az ágya közepén, és úgy horkol, hogy öröm hallgatni. Anno a Stadtschlossban volt ugyanilyen ágya; az a szárny, ahol ők laktak, bombatalálatot kapott '45-ben, az eredeti ott égett el. Ludwig emlékezett rá, milyen volt, és arra is, hogy Gilbert időnként hogyan hörgött, és milyen lelkesen vetődött bele, így a Német Egység második évfordulójára ajándékba kapott egy ugyanolyat. Gilbert nagyon sokáig nem mondott semmit, csak nézte a bútort. Ludwig már kezdett aggódni, de akkor a bátyja elpityeredett és a nyakába borulva ölelgette egy sort.

Az oldalán alszik, a testéhez szorított karokkal. Az arca sima, ajkai néha elnyílnak, és úgy szuszog, mint egy kisgyerek, mégis olyan az arca, mint a kerubokat ábrázoló szobrokéi. Emiatt az arca miatt volt az első világégés végéig szentül meggyőződve arról, hogy legyőzhetetlen. Elvégre bármi veszély jött, megvédte. Figyelmesen tanította a fegyverforgatástól a nyelvekig mindenre. Elvitte magával a tárgyalásokra, bevezette a politikába. Ő meg hálából kirobbantott két világháborút. Azok után, hogy a második hogyan végződött, hálás lehet, hogy Gilbert még itt van vele.

Csak Európában negyvenmillió halott, és a folytonos rettegés, hogy egy nap nem fogja idegesíteni, hogy egy nap nem lesz kihez odamennie, ha valami fogfájása van.

Gilbert álmában fázósan markolta mezítelen felkarját, hát feljebb húzta a takarót és elrendezgette rajta. Ő megrezzent. Az arcába tekintett, és megmosolyogta a fókuszálni próbáló arckifejezést.

– Hoztál nekem aszpirint? – kérdezte a szokottnál is rekedtebben. – Danke, Ludi.

– Néha nem vagyok benne biztos, hogy melyikünk az idősebb – jegyezte meg csipkelődve.

– Én. Te csak középkorúnak születtél – morogta, és kényelmesebb pozícióba fészkelte magát. – Az öcsém dirigál nekem, mekkora gáz…

– És az öcséd azt mondja, hogy pihend ki magad. Csinálok levest.

– Danke sehr.

– Bitte.

Még nem volt kész a főzőcskézéssel, mikor megjelent Gilbert. Egyik zsebében a telefonja, a nyakában a fejhallgatója, amiből a tűzhelyig hallja a dübörgést. A maga pop-rock ízlésével el sem tudja képzelni, mi a jó abban, ha valakinek szétszaggatja a basszus a hallójáratait. Pláne abban a stílusban, ahogy a bátyja nyomja.

– Hier kommt die Sonne! – bődült el Gilbert.

Valószínűleg énekelni akarta, de azt még ő is elismeri, hogy az énekhangja megtagadta a létezésnek még a gondolatát is.

– Legközelebb, amikor megesztek mindent, leszel szíves bevásárolni.

– Hajnal négykor nem volt nyitva semmi.

– A sarki Aldi egy éjjel-nappali.

– Szerinted mennyire voltam részeg hajnal négykor?

Odaállt mellé, hogy bele tudjon szimatolni a levesbe.

– Ah, Ludi, esküszöm, egy áldás vagy.

Hallotta, hogy vált a zene. Továbbra is Rammstein szűrődött ki a nagyvilágba, de már nem a Sonne, hanem az Ich will szólt. Ludwig mind a két számtól nagyon beteg tudott lenni. Alapvetően, a komplett együttestől nagyon beteg tudott lenni. Még csak két sor jutott el hozzá, de már érezte a bőrén feszülő SS-ruhát, a fülébe csendültek Hitler pattogós parancsai…

Gilbert kitépte a telefonjából a dugaszt, mire a zene elhallgatott.

– Bocs.

– Hogy vagy képes ezt hallgatni – nyögte, és megtámaszkodott a konyhapulton. Egyszeriben felfordult a gyomra a leves ínycsiklandó illatától.

– Te meg végignézted a valaha készült összes világháborús filmet, amiket meg én nem bírok, szóval kvittek vagyunk. Engedelmeddel, most elslisszolok, hatalmasságom megtiszteli a porcelántrónt jelenlétével.

Azzal Gilbert balra el. Az orra alatt az Ich will szövegét mormolta.

Utánanézett, aztán a fejét csóválva előbányászott az egyik még kipakolásra váró zacskóból egy üveg sört. Jól meghúzta. Telt, kesernyés íz töltötte be a száját. És valóban tény, rengeteg világháborús filmet látott. Ha egyedül, akkor a párnáját szorongatta, és valahol a film közepe felé beengedte a kutyáit a nappaliba, hogy el tudja viselni a rá nehezedő nyomást. Ha Felivel vagy Kikuval ült le filmezni, akkor minden alkalommal megpróbálta elrejteni az érzéseit, ennek megfelelően elég gyakran kiment a fürdőbe arcot mosni.

Ez viszont még mindig nem ugyanaz, mint amit Gilbert csinál. Ő ezt zenében hallgatja, felhúzza a fülesét és elmegy futni, erre kapálja a hátsó kertben a krumplit, csinálja meg a papírmunkát, amit Ludwig a gondjaira bíz. Még a csengőhangja is valamelyik Rammstein-szám. Koncertre is elment.

– Tudod…

Megrezzent. Gilbert ott állt az ajtóban, és az asztal lábát fixírozta. Gyorsan visszatért a leves-kavargatáshoz, hogy ne kelljen ránéznie.

– Negyvennégy évet lehúztam Ivannal – folytatta. – Az egy másik totalitárius rendszer volt, ahol mindig nagyon szívesen az orrom alá nyomták, hogy náci voltam. Ezt úgy adták elő, mintha ők csak egy fokkal jobbak lettek volna. Akkor is be kellett ülnöm a fekete autóba, és elvinni néhány, szerintük kevéssé jól szituált polgáromat, hogy elhagyatott helyeken belelőjem őket egy gödörbe.

Látta maga előtt a jelenetet, mikor ő maga tette ezt. Akkor egyedül az zavarta, hogy az egyik áldozat vére a frissen kipucolt csizmájára fröccsent.

– Néha elfelejtem, hogy te egy-két számuktól nagyon ki tudsz borulni, de… itt van például az Ich will. Néha olyan érzés hallgatni, mint amikor régen díszszemlén voltam, és két oldalról tömegek örültek neki, hogy milyen erős is vagyok.

– Mármint az ország.

– Egyre megy.

A válla felett Gilbertre sandított. Egészen átszellemült arccal támasztotta a falat.

– Segít, hogy ne verjen ki a frász minden alkalommal, mikor összefutunk a ruszkival. Értem, amit énekelnek, mert olyan, mintha én írtam volna az adott szám szövegét. Vagy rólam szólna. Nekem ez segít feldolgozni.

– Kelet-németek mind.

Pillantásuk egymásba mélyedt. Gilbert éles mosolya megint széles csíkot hasított az arcára. Odaszökkent hozzá, a másnapnak nyoma sem volt rajta. Lábujjhegyre állt, és homlokon csókolta.

– Ich bin hier, Bruder.

Fuldokolva kapott levegő után, és átölelte. Ez is egy olyan alkalom volt, mikor meglepődött rajta, hogy Gilbert izmos teste igazából egészen normális méretű. Együtt gyúrnak, és erős ő is, mint egy bika, de… de már nem látja őt olyan hatalmasnak és legyőzhetetlennek, mint régen. Néha még érzi, eszébe jut; minden alkalommal, mikor lemegy hozzá a pincébe, és visszautazik az időben. Mikor kinn vannak az utcán két hétig közrendőri munkakörben, és Gilbert mindegyik fagyiját elejtett kisgyereknek ad egy cukorkát, az eltévedt öregasszonyokat meg elkíséri egy darabon.

Sokkal emocionálisabb. Nem is tudja, mit kezdene a segítsége nélkül.

Gilbert elengedte, és a tiltakozásával mit sem törődve röhögve összeborzolta a haját. Ő morogva megigazgatta, addig a bátyja belenyalt a levesbe is, krákogott, mert megégette a száját, és Ludwignak a szíve szakadt meg, mert Gilbert kezén megint volt egy heg. Ludwig sebei három-négy másodperc alatt begyógyulnak. Gilbertéi egyre lassabban. Egyre inkább úgy, mint egy emberéi.

Nem akarja elveszíteni őt. Ha pedig mégis megtörténik, akkor csakis magát okolhatja érte. Túl sokat akart, túl gyorsan. Mások nyakára hágva akart feljebb jutni. És ő itt van, Németország áll, a bátyja pedig…

Szószedet: minden németül van, és soha nem beszéltem jól németül. Írni sem tudtam jól németül. Még jó, hogy éveken át tanultam :'D

Alles ist gut, kleiner Bruder – Minden rendben, kistestvér.

Ich bin hier mit dich. Alles ist gut. – Itt vagyok veled. Minden rendben.

Mein Gott. Was habe ich gemacht? – Istenem. Mit tettem?

Aber er war da. – De ott volt.

Danke, Ludi. – Köszönöm, Ludi.

Danke sehr. – Nagyon köszönöm.

Bitte. – Kérlek. (Itt szívesen értelemben)

Hier kommt die Sonne! – Itt jön a nap. (A Sonne refrénje)

Ich bin hier, Bruder. – Itt vagyok, testvér.