Babakék

Rendszerüzenet: el vagyok havazva a beadandóimmal, lehet, hogy a következő időszakban csak az ördögszekereket fogja erre fújni a szél… azért próbálkozom.

Mert, mint láthatjátok, beadandó-írás helyett most is ilyen hirtelen felindulásból elkövetett holmikat hozok. Leért bennem a Váratlan szépség című film.

A történetről: aki erre járt tegnap este fél tizenkettőkor, az már összefuthatott vele, ugyanis akkor raktam ki nagyon büszkén. Elolvastam még egyszer, mert posztolás után hirtelen sokkal több lesz a helyesírási hiba. Közvetlen utána rájöttem, hogy az első verzió még nekem is túl durva, szóval igyekeztem… finomítani rajta egy kicsit.

Anno Domini megkértetek rá, hogy jelezzem, ha egy sztorit nagyon gyilkosnak szánok. Tisztelettel, jelzem. Ismétlem:

Ha sírós vagy, készítsd a papírzsepit.

Franciaország x nyo!Anglia, mert a változatosság gyönyörködtet, és csak így voltak hajlandóak működni a felvázolt történetre. Mindemellett humán AU, és Anglia neve Rose, mert az Alice túl mainstream.

Zene: Theodore Shapiro – Olivia a fentebb már emlegetett filmből. Az ötletet is onnan loptam, azt tessék fikázni. Meg ha találtok ennek a zenének olyan változatát, ami alatt nem állatmentés meg cuki kiscicák mennek, akkor szóljatok, nekem még nem sikerült összekaparnom…

Babakék

Vannak néha pillanatok, cselekedetek, amikre az ember utólag nem tud magyarázatot adni. Rose már akkor érezte, hogy nem helyes, amit tesz, mikor megállt, és megbámulta a kirakatban a kötött pulóvert. A lábai a földbe gyökereztek, ő pedig meredély volt a pláza kavargó tengerében. Nem érdekelte a körülötte háborgó víz, nem érdekelte, hogy egy-egy nagyobb hullám odébb lökte. Tünékeny fények voltak csupán. Nem léteztek.

Nem tervezett túl sokat benn maradni a fűtött belső térben. Leszegett fejjel át akart vágni az embertengeren, hogy minél kevesebbet lásson a felaggatott karácsonyi díszekből. Nem akarta látni a kirakatok ócska műanyag-Mikulásait, az unott arccal prospektusokat osztogató manókat, a karácsonyt hirdető villogó feliratokat. De a szeme sarkából meglátta ezt a szelíd kirakatot, aminek csak a szélein vezettek körbe diszkréten egy fehér boát, csak két próbababára volt undorítóan giccses karácsonyi pulóver húzva. A kötött kesztyű vékony fonala az ujjába vágott, miközben az ajkát harapva morzsolgatta a vállán átvetett táska bőrszíját.

A belsőjében izzó sürgetéssel lépett be a boltba, hagyta maga mögött a kislányruhák habos-babos rózsaszín világát, és a bolt hátsó részébe sietett. A fiúrészlegen inkább a kék dominált, de abból is csak és kizárólag a vidám árnyalatok. Körbefordult az állványok között, de egyetlen fekete darabot sem talált. Nem is keresett. Neki az a kék-fehér pulóver kellett, amit kiterítve látott a kirakatban. Kezébe akarta venni, hogy tudja, tényleg abból a felhőpuhaságú fonalból kötötték-e, hogy tényleg abból a simogatni való anyagból varrták-e a mellére a gombszemű nyuszikát, mint ő azt gondolja.

– Segíthetek valamiben?

Összerezzent, mintha tiltott dolgon kapták volna. Egy férfi állt mögötte hatalmas, babakék szemekkel, foltokban borotvált állal. Elég volt egy pillantás a vidám színekben játszó felsőjére, hogy tudja, itt dolgozik. A mellére tűzött Francis vagyok, legyen szép napod kártya már csak a tejszínhab volt a forró csokin.

– Ne-nem. Köszönöm.

Minden egyes szótaggal hátrált előle. Az utolsónál a bokája meghódolt a magasított cipősaroknak és megbillent. Egy pillanat alatt visszanyerte az egyensúlyát, de ez elég volt ahhoz, hogy Francis felé lépjen.

Rose hátra sem nézve menekült ki a boltból.

Egy hét sem telt bele, és már megint hoznia kellett egy küldeményt a plázába. Leszállt a villamosról, hátulról bement, kigyakorolt műmosollyal átadta a papírdobozba rejtett tortát és az első bejárat felé indult, hogy metrón távozzék.

Az útja megint elvitt a baba- és kisgyerekruha bolt előtt. Megint meglátta a pulóvert. Megállt.

– Elnézést – mordult rá a bolt ajtajából egy ingerült nő, aki az egyik kezében egy zacskót, a másikban üvöltő gyereke kezét szorongatta.

Rose gyorsan félreállt az útjából. Követte a nőt a tekintetével, próbálta megfejteni a karokban mozgó izmok titkát, amik újra és újra dugattyúként összehúzták a nő kezét. Újra és újra rántott egyet a hisztiző gyereken, aki egy szót sem szólt, csak üvöltött.

– Szervusz, feltehetek neked pár kérdést? – toppant elé ezerwattos mosollyal egy srác, kezében egy tablettel. – A karácsonyi vásárlási szokásokat mérem fel és…

– Menj a francba! – köpte.

Nagy lendülettel sarkon fordult, és kitrappolt a bevásárlóközpontból. Csak az ajtónak feszülve jutott eszébe, hogy arcon csapta volna a férfit a derékig érő copfjaival, ha nem…

Megigazította a sapkáját, és megátkozta a hideget, mert a hidegben mindig folyik az orra. Szipogva indult meg a metró felé.

Még puhább volt, mint gondolta. Lehunyt szemmel markolt bele az anyagba, gyűrögette az ujjai között. A nyuszi egyre különösebb formákat vett fel.

– Látom, nagyon tetszik.

Megint Francis volt, ugyanazzal a barátságos mosollyal.

– Félregomboltad az inged.

– Előfordul.

Nem emelte fel a kezét, nem igazította meg a gombokat. Mintha még büszke is lett volna rá, hogy így tett.

– Az a pulóver hatéveseknek készült – mutatott Francis a pulóverre. – Nem lesz nagy?

– Nem. – Újból összeszorította az anyagot és reszketve szívta be a levegőt. – Pont jó.

– Oh. Ne haragudj, fiatalabbnak hittelek.

– Fiatal vagyok – vont vállat.

Francis összevont szemöldökkel meredt rá.

– Tizenhét évesen estem meg egy punk-rock fesztiválon – közölte faarccal. – Ne kérdezd, ki az apja.

A férfi elismerően biccentett.

– Ilyenkor mindig megnyugszom, hogy nem csak én vagyok különc, amiért nem házasodtam össze a barátnőmmel.

Rose felé nyújtotta a pulóvert.

– Ezt szeretném elvinni.

Francis elvette tőle és felpillantott rá azokkal a nevetségesen kék szemekkel.

– Biztos vagy benne?

Lenyelte a gégéje magasságába nőtt gombócot és bólintott. Ő csak haza akart menni. Nem akart tudni semmit ennek a férfinak az életéről, se a világról, se semmiről.

Végtelenül hosszúnak tűnő, rétestésztaként elnyúlt hetek után mégis egy kávézóban lelte az este, kezeit egy bögre oldalán melengetve. Odakint szakadt a hó, de túl meleg volt, a pelyhek azonnal toccsanós latyakká lettek a járdán. A hatalmas üvegen hosszú patakokban csorgott a víz, szétfolyt pacává húzva szét a körút fényeit.

– Nincs túl meleg a sapkához? – kérdezte Francis.

Összeszorított szájjal rázta meg a fejét, és a bögréje mögé rejtette az arcát.

Nem tudta, hogy került ide. Nem tudta, miért tért vissza minden egyes plázába vitt sütemény után a kelengyeboltba. Nem tudta, miért van szüksége erre a páros csöndre, ami néha úgy hevert körülöttük, mint egy hatalmas óriáskígyó, tekeregve, a saját farkába harapva.

– És… hogy van a barátnőd? – kérdezte esetlenül.

Francis derülten pillantott rá.

– Szakítottunk.

– Oh. Ne haragudj.

Ezúttal ő bámult ki az ablakon.

– Csak összecsomagolt és elment.

– Sajnálom. – Sokáig nem válaszolt, hát megint kérdezett: – Még mindig szereted?

– Igen.

A hangjában emlékek rezegtek, megannyi boldog pillanat. Rose belebámult a bögréjébe. Neki soha nem volt tartós kapcsolata. Előbb azért, mert nem akart, utóbb meg… megrázta a fejét.

– Talán egy nap visszajön hozzád – jegyezte meg bizonytalanul.

– Nem fog. – Elmosolyodott, a szeme sarkában nevetőráncok szaladtak szét. – Hazament Franciaországba és beállt karthauzi apácának.

Francis a szeme sarkából rápillantott, és elnevette magát. Rose csak akkor jött rá, hogy leesett állal, elborzadva bámult a férfira.

– Ennyire szörnyű volt veled együtt élni?

Mire eszébe jutott, hogy talán ennyire bunkónak nem kéne lennie, már ki is csúszott a száján.

– Nem tudom. Én próbálom azzal biztatni magam, hogy ő csak ezzel tudta feldolgozni.

– Micsodát?

Francis teljes testével felé fordult. Figyelmesen fürkészte őt pár pillanatig, a kék szemek a veséjébe láttak. Rose nem tudta állni a tekintetét, zavartan félrefordult.

– A lányomat Madeleine-nak hívták. Beteg volt a szíve. Úgy hiszem, hogy megtettünk mindent, amit tudtunk, de… két évvel ezelőtt meghalt. Jeanne nem sokkal utána pakolt össze és ment el. Azóta nem írt, nem telefonált, csak az anyjától tudom, hogy mi van vele.

Rá akart kiáltani, hogy hallgasson. Fel akart ugrani, hogy elszaladjon, de nem tudott. Megvakult, megnémult, megsüketült. Ült a kávéház asztalánál, ujjait a forró bögre köré fonva, ami már égette a kezét. A gyapjúsapka szúrta a fejbőrét, a nadrág ráncot vetett a combján és kényelmetlenül megfeszült. Nem érezte.

Lebegett a sötétségben.

– Egy dolgot árulj el nekem – sóhajtott fel szokott vasárnap délelőtti sétájuk vége felé Francis. – A múltkor láttam az igazolványképedet. Mégis hogy tudod eldugni azt a rengeteg hajad az alatt a sapka alatt?

Őszinte volt az érdeklődést, hát Rose sietősebbre vette a lépteket. Francis felháborodva kiáltott fel, és sietett utána. Szélsebesen rohantak az ujjai a kaputelefonon, és már be is lökte az ajtót, mikor Francis elkapta a karját.

– Vá-várj! – lihegte. – Nem akartalak megsérteni, ne haragudj.

Túl sokszor rohan el. Túl sokszor fordul el a világtól.

Alig fogalmazódott meg benne ez a gondolat, már el is szégyellte magát. Mégis ki ő, hogy ezt merészelje gondolni? Ha nem teszi ezt, akkor egy idő múlva lehet, hogy megfakulnak az emlékek, lehet, hogy csak tompa nyomás lesz a most szaggató kín, és az nem lenne méltó.

Mégis kézen fogta a férfit és behúzta a lépcsőházba. Gondosan, óvatosan becsukta a nehéz bejárati ajtót, és ellenőrizte, hogy a vaskeretbe illesztett tejüveg nem válik-e áttetszővé az érintésétől. A pillantása a lépcsőház felé rebbent, de mélységes csend honolt.

Szégyenkezve lehunyta a szemét, míg meg-megakadva lehúzta az ócska sapkát a fejéről.

Francis lélegzete elakadt. Szinte szertartásos tisztelettel érintette meg az aláhullt, megtépázott tincseket. Voltak benne félarasznyi és akadtak vállig érő darabok is.

– Megengeded, hogy rendbe tegyem? – súgta.

A lakására gondolt. Megrázta a fejét.

– Kérlek.

Egyetlen pillanatra nézett a könyörgő arcra, és már össze is gyűrte a szanaszét álló haját, hogy betuszkolja a sapka alá. Hagyta, hogy Francis kézen fogva vezesse őt, ismerős-ismeretlen utcákon át. Fájdalmasan dobbant a szíve, ahogy megpillantotta a játszóteret, de nem hagyta, hogy megálljon, húzta maga után, mint egy évezredekkel ezelőtt látott anya a hisztiző kisgyerekét…

Francis lakása éppen olyan volt, mint a boltja. Élénk színek, puha, legömbölyített felületek, mégis üvöltött róla, hogy ennek a lakásnak soha egyetlen nő nem járt a közelében. Hiányzott belőle az a finom rend, a megfoghatatlan harmónia, amit csak egy évtizednyi ott élés vagy egy pár szerető kéz tud megteremteni.

És túl kicsi volt. Túl jól berendezett. Túl kevés lom foglalta a helyet a sarokban, a szemöldökfák fölé felrakott kispadlásokon. Elköltözött, miután a lánya meghalt.

Összeszorult torokkal foglalt helyet a konyhában. Francisnek úgy kellett rászólnia, hogy ne fészkelődjön, mert esetleg megsérti a bőrét.

A férfi gyorsan és pontosan dolgozott. Meg sem próbálkozott a társalgással, cseverészéssel, csak szomorkásan sóhajtott minden alkalommal, mikor egy hosszabb tincset kellett levágnia. Ugyanaz a bánat ült az arcán, mikor összesöpörte a csempére hullt hajat.

– Gyere, nézd meg.

Átvezette a fürdőbe. Rose alig ismert rá a fiúsan rövid hajú, fáradt teremtésre a tükörben. Bele sem mert gondolni, mióta kerülte őt. Meg kellett támaszkodnia a mosdókagylóban, hogy elviselje a látványát.

Francis megszorította a vállát. Ez adott neki erőt ahhoz, hogy otthon összeszedje a nappaliban és a fürdőben a fal mellé söpört cserepeket. Emiatt térdelt egész éjjel a nappali szőnyegén, hogy az utolsó szálig összeszedje padlóra szórt szőkeségét.

A tavasz új kollekciót hoz, új pihe-puha ruhácskákat, amiktől az ujjaiban felzokognak örömükben az idegvégződések. Francis már bezárt, ő csak bepimaszkodott zárás előtt, és ha már ott volt, segített rendet tenni. Vagy ezzel az indokkal beletúrni a vadonatúj plüsspulóverek halmába, hogy kihúzza az egyiket, és meredten nézze hosszú perceken keresztül.

– Nagyon jól állna a fiadnak – állt meg mellette Francis, kezében egy seprűvel.

Kihullott az ujjai közül az anyag, vissza a halomra. A hangja éppúgy reszketett, mint a könnyek a szeme sarkában.

– A fiam meghalt, Francis.

Életében először mondta ki. Mázsás súllyal zuhant rá a valóság.

Mögötte a seprű nyele koppant a földön. Francis keze már az ő vállát fogta, a karjai őt tartották, hogy legalább fizikailag ne zuhanjon össze.

– Tudom – mormolta a férfi. – Abban a pillanatban tudtam, mikor először beléptél a boltomba.

Felsírt. Csukladozva és csúnyán. Hamarosan ott ült a próbafülkék előtti puffon, az ölében egy csomag zsebkendővel, közben ömlött belőle mindaz, amit addig nem tudott elmondani. Ami lenn volt a mélyben és rágta őt, mint a féreg, mérgezte az életét, ő pedig nem tudta elengedni, mert rettegett, hogy azzal meggyalázná a fia emlékét.

– Ő volt az én kis napsugaram. És csak hat éves volt! – sírta. – Én… én nem akartam őt, először el akartam vetetni, de kicsúsztam minden határidőből, mert nem volt pénzem, utána örökbe akartam adni, mert csak akkor töltöttem be a tizennyolcat, és nem akartam gyereket, azt se tudtam, hogy ki az apja…

– Értem – csitította Francis halkan, türelmesen, hogy alábbhagyjon a reszketése.

– De aztán a kezembe adták a szülőszobán. – Francis kék szemébe nézett, és megpróbálta szavakba önteni a csodát, azt az érzést. – Kicsi volt és vörös és nagyon csúnya, de az én vérem volt, érted? Ő egy darab volt belőlem, éreztem őt kilenc hónapig, tudtam minden rezzenéséről, és a szülésznő hülyének nézett, mikor azt mondtam neki, hogy Alfred rám mosolygott.

– Tudom – bólintott Francis.

Ő tényleg tudta. Egyszer ő is tartott a kezében egy aprócska életet, az öröklét egy szilánkját.

Görcsösen felzokogott.

– Leukémiás volt.

– Jaj, Rose!

A mellére vonta és ölelte, míg el nem apadtak a könnyei. Még utána is.

Egy fagyos kedd reggelen történt. Talán milliomodszor ment el a Győztes Britannia szobra mellett, aznap reggel mégis olyan magasságbeli fényglória ragyogta körbe a nőalakot, hogy Rose megtorpant. Úgy tűnt, mintha mosolyogna, éppen őrá, aki a járdáról bámul fel rá.

Egy felhő mozdult, a mennyei dicsfény tovatűnt. Rose folytatta az útját, és csak akkor ébredt rá, hogy viszonozta a szobor mosolyát.

Dermedten meredt a bolt rácsára. Egy egyszerű post-it volt felragasztva rá, rajta kapkodós betűkkel, hogy betegség miatt zárva. Francis soha nem lenne ilyen közönséges, hogy így adja nagyra becsült vásárlói tudtára a rendkívüli zárva tartást.

Sarkon fordult, és sebesen kopogó cipővel sietett a villamoshoz. Francis mindössze három megállónyira lakik ide, már ha nem dönt úgy, hogy inkább sétálna. Gyakran tesz így, karácsony előtt is bejött, vörösre dagadt orral és láztól lángoló arccal, hogy kiragassza a kirakatra a papírt. Ha nem jön be, akkor valami nagy baj van.

Toporgott a társasház bejáratában. Felcsöngessen, vagy inkább ne tegye? Gyorsan eldöntötte a kérdést, hogy a férfi alsó szomszédja a telefonjába magyarázva jött ki az ajtón. Hátra se nézett, nem érdekelte, hogy Rose mögötte elkapja a becsukódó ajtószárnyat.

Macskaléptekkel szaladt fel a fokokon. Ez a finomság nem volt meg a kezében, mikor megdöngette a francia ajtaját. Másodszor is emelte a kezét, hogy még hangosabban kopogjon, de aprócska rés támadt, amin egy bedagadt, kivörösödött szem kukkantott ki. Rose kihúzta magát, az ajtó pedig kitárult.

Hát így néz ki Francis, mikor szétesik. Egyébként kihúzott vállait leejtette, babakék szemei olyanok voltak, mint a túl tömör matt festékre húzott fényes máz. A pizsamája két össze nem passzoló darab volt, az inget nem is egy, de két gombbal gombolta mellé. Frottír fürdőköpenye a nyomorúság palástja, Rose mégis azt kérdezte:

– Minden rendben?

A beálló súlyos csendben Francis lehorgasztotta a fejét és lassan nemet intett.

Rose felemelte a kezét, de a mozdulat félbemaradt. Nem tudta, hol érintse, hogyan érintse, ha egyáltalán szabad. Ujjai szétnyíltak, megremegtek, mintha egyenként is elgondolkodnának rajta, hogy összecsukódjanak-e, vagy sem. Vissza akarta húzni, mikor Francis felnézett, a háta mögé akarta rejteni, hogy visszaszívja, de a nagy, erős tenyér már az övébe simult, kecses ujjak kulcsolták imára kezeiket.

Francis így húzta közel magához, hogy átölelhesse és a vállába fúrhassa az arcát. Nagyon-nagyon össze kellett görnyednie ehhez, és Rose szinte elrúgta magát a földtől, mikor lábujjhegyre emelkedett. Francisnek az a dolga, hogy erős legyen, neki nem szabad összezuhanni, mert akkor őbenne ki tartja a lelket?

Megundorodott ettől az önző gondolattól.

– Menjünk be – kérte halkan. – Menjünk be, meséld el.

Ezúttal Rose nyomta le Francist a konyhában egy székre. Végignyitogatta a szekrényeket, de végül megtalálta, amit keresett: kakaóport, cukrot, tejet és egy lábast. Alig egy perc alatt összedobta a házi kakaót, ami ínycsiklandozó illattal töltötte meg a konyhát, és a nyitott ajtó miatt valószínűleg az egész kis lakást.

Otthonillatot hozott, olyat, amit Rose azóta nem érzett, hogy tavaly csak a legszükségesebbekre szorítkozva elköltözött.

Koppant és súrlódott a porcelánbögre, ahogy a férfi elé tolta. Francis belebámult a bögrébe.

– A fiadnak is ilyet csináltál? – nézett fel tompán.

Lassan bólintott.

– Ez az egyetlen, amit úgy tudok főzni, hogy nem rontom el – vallotta be. – Sütni tudok, de… de főznöm ne kelljen. És Alfred szerette a kakaót.

Csikorogva kihúzta magának a másik széket és helyet foglalt. Két kezét a combjai közé szorította.

– Mi történt?

A férfi reszketeg sóhajjal lehunyta a szemét.

– Azt hittem… azt hittem, sikerült. Hogy rendet tettem magamban, és vége van.

Fájt a szíve, ahogy dobogott.

– Meghalt a kislányod, Francis. Soha nem lesz rend benned.

Nehézkesen bólintott, és a csuklójával megtörölte a szemét. Rose végigtúrta a zsebeit, és adott neki egy zsebkendőt. Francis hálásan nyöszörgött, és hangosan kifújta az orrát.

– Ma van az évforduló? – kérdezte olyan gyöngéden, ahogy csak tudta.

Francis ismét megrázta a fejét.

– Nem. – Mosolyt erőltetett az arcára. – Csak meglátogatott Jeanne.

Azonnal hátradőlt.

– Félreértesz – kezdett magyarázkodni azonnal. – Nem azt mondta, hogy kezdjük újra, vagy bármi ilyesmi… csak azért jött, hogy megbocsásson.

– Hogy micsoda?!

– A fejébe vette, hogy Madeleine énmiattam…

– Ezt most felejtsd el! – vágott a szavába. – Te nem vagy felelős érte. Nem tehetsz róla, hogy a kislányodnak beteg volt a szíve.

– Genetikai rendellenesség volt – nyöszörögte a férfi elfúló hangon. – Lehet, hogy éntőlem kapta.

Rose megnyalta az ajkát.

– Milyen volt? Madeleine. Milyen volt a kislányod?

Francis kinyitotta babakék szemeit. Nehezen emelkedett fel az asztaltól, a kezét nyújtotta és átvezette őt a nappaliba. Főhelyen volt kiállítva a fotó, amin egy pöttöm, szemüveges kislány egy fehér plüssmedvét ölelt. Hosszú, mézszőke haját két piros szalaggal kötötték két copfba. Az apja hatalmas szemeit örökölte, csak a színük nem egyezett.

– Nagyon szép.

– Ugye? – derült fel Francis. – Sose hitte el, amikor én mondtam neki. Akkor mindig belefúrta a fejét a mackójába, és fülig pirult.

Rose már rég nem a képet nézte, hanem őt, ahogy megelevenedik az arca, új fény ragyog fel a szemében. Vagy inkább egy régi árnyéka, ami gyorsan tovatűnt, a büszke mosollyal együtt megfakult, akár egy régi fénykép.

– Jeanne nem tudott benn lenni, mikor lekapcsolták a gépeket. Kinn várt a kórház előtt és végig zokogott. Ott ültem a folyosón, magamba roskadva, és képtelen voltam… bármire. Csak ültem és szorongattam a maciját. – Visszanyelte a könnyeit. – Szentül meg volt győződve róla, hogy a játékmedvéje egy nap majd életre kel, és addig vigyázni kell rá. Amikor befektették a kórházba, odaadta nekem, hogy mivel ő most nem tud gondot viselni rá, ezért csináljam én. Ne felejtsem el minden nap megsétáltatni, megetetni. Mindig elvittem, mikor látogatóba mentünk hozzá. Jeanne azt akarta, hogy hagyjam benn vele, mert mindig a macijáról beszélt, amikor nem volt jól… de megígértem neki, hogy én vigyázok rá, amíg ő elég jól nem lesz.

Elfordult a képtől és a szemben lévő falhoz állított üvegvitrinre nézett. Rose követte a pillantását. Ott ült szemmagasságban a fehér, gombszemű jegesmedve.

– Idejött, és előadta nekem ezt az egész vallásos maszlagot. Hogy a kislányunk már egy jobb helyen van és az Úr megbocsátja, amiért bűnben fogant és bűnben nevelkedett. Mert nem vettem feleségül Jeanne-t, azért volt bűn. Nem értem a problémáját, ha elvettem volna, akkor most az lenne a baja, mert akkor nem mehetne ájtatoskodni…

Tehetetlen düh töltötte be a mozdulatait, a szavait. Ő maga sem tudta, hogy kire haragszik, csak haragudott, perben állt a mindenséggel, amiért elvette tőle a legdrágább dolgot.

Nem tudta, mit mondjon. Talán nem kéne mondania semmit, de akkor még a lehetőségét is eldobná annak, hogy segítsen rajta.

– Krónikus mieloid leukémia, röviden CML. Világszerte százezerből egy-két új ilyen típusú megbetegedés van évente. Hosszú a lappangási ideje, általában csak akkor veszik észre, mikor már akuttá vált. Nagyon ritkán érint gyerekeket, és azoknak a többsége is kezelhető. – Felmondta, mint egy leckét. – Nem mondták meg, mikor alakult ki Alfrednál. Azt nem tudom, hogy azért, hogy nekem ne fájjon, vagy azért, mert ők sem tudták.

Francis végre a szemébe nézett.

– Egy évig volt kórházban, kemoterápiás kezelést kapott, és mindent, amire csak szüksége volt. És mégsem volt elég. Örökké mosolygott, és meg akart gyógyulni, de… De nem volt elég.

Nem sírt. Már nem.

Leült a férfi mellé a kanapéra, engedte, hogy megfogja a kezét. Francis még szipogott egyet-egyet.

– Kicsit morbid, hogy a gyerekeink halála miatt találkoztunk, nem gondolod? – kérdezte Francis.

Hümmögött, és előtúrta a farzsebéből a telefonját. Nem kellett sokat keresnie a képet. Francis akaratlanul felkuncogott, ahogy meglátta a teli szájjal vigyorgó kisfiút a csúszda tetején, a fején Burger Kinges koronával. Kék-fehér nyuszis pólóján zöld és barna foltok virítottak, ahol beletörölte a kezecskéjét.

– Úgy látom, életrevaló gyerek volt.

– Ez egy roppant erős eufemizmus volt a hiperaktív örökmozgóra – horkantott fel. – Nagyon hiányzik.

A következő vasárnap délutáni séta alkalmával messzire barangoltak, kézen fogva fedezték fel újra a várost. Francis egyszerre megtorpant. Rose kérdő pillantott rá, mire a férfi az utca túloldalán lévő vendéglő felé bökött a fejével.

– Volna kedved megpróbálni?

Egyetlen kérdésben összefoglalt egy többoldalas monológot. Nem csak azt kérdezte, hogy volna-e kedve bemenni az étterembe, ami öles betűkkel hirdette, hogy most nyílt, hanem azt is, hogy akar-e vele menni így, kézen fogva. Akarja-e megpróbálni vele. Akar-e az lenni, aki a kék szemek mélyén a melankólia csillogását örömre váltja. Akarja-e, hogy az övéi legyenek a szerető kezek, amik megteremtik a férfi életében a harmóniát, amik reggelente rendbe szedik a notóriusan félregombolt ingeket.

De nem csak az akaraton múlott, hanem azon is, hogy képes-e rá. Soha nem fogja elfelejteni az ő gyöngyöző kacagású, kitárt karral szaladgáló is gyönyörűségét, ahogy azt sem, mikor az utolsó napokban sápadtan, kopasz fejjel mosolygott fel rá a párnáról, és körülötte tucatnyi gép csipogott. De itt és most, most nem róla volt szó.

Képes lenne újrakezdeni? Egyáltalán, elkezdeni?

Francis segített neki, hogy kikászálódjon a mocsárból, hogy megtalálja az egyensúlyt. Segített neki, hogy úgy tudjon létezni, mint egy ember, nem pedig úgy, mint egy sebes patak színén sodródó falevél. Tudna-e úgy vele lenni, hogy a jelenben él és a jövőbe néz, a múltja pedig meghatározza és nem gúzsba köti?

Egyre hosszabbra nyúlt a csend. Francis jobb szemöldöke várakozón megemelkedett.

Rose végre megérkezett a legfontosabb kérdéshez.

El tudná viselni, ha nem ő lenne az, aki Francis oldalán lépdel?

Ez volt az egyetlen olyan, amire kapásból tudta a választ. Elmosolyodott, és finoman megszorította Francis kezét.

– Menjünk!

Igen, a cím egy szójáték volt és nagyon szégyellem magam miatta.

Madeleine: Kanada

karthauzi rend: katolikus szerzetes közösség, arról ismeretesek, hogy nekik van az egyik legszigorúbb regulájuk, és a szerzetesek külön cellákban/házikókban élnek. Némasági fogadalmat tettek, ami azt jelenti, hogy nyomós indok nélkül nem szólalhatnak meg. És Jeanne-t a jelen hozzáállásával ki fogják rúgni.

 Jeanne: Jeanne D'Arc, a katolikus egyház szentje, és emiatt fokozott tisztelettel elnézését kérem a méltatlan szerepeltetésért.