Eredet #2

Második fejezet, a történet folytatódik, a feszültség fokozódik! (Milyen szépen tudok lelkesíteni akkor is, ha egyszer a világon semmi eredeti nincs ebben a történetben... :| )

Amúgy hazudtam, lesznek a filmhez képest változások, mert gondoljuk végig logikusan: Eamusnak van egy rakás ötlete, az ő helyét pedig most Alfred tölti be éééés… értem én, hogy Amerika nem egy hülye ember, de no. A másik icike-picike probléma, hogy a későbbiekben Ludwignak kéne kiselőadást tartania az érzelmekről. Lol.

Szóóóval, egyes emlegetések erejéig Matthew is szerepet kap.

És most zenét!

Ez a felirat pláne fontos

We Built Our Own World

A karót nyelt német olyan volt, mintha az öreg prof negyven évvel fiatalabb változata ücsörgött volna mellette rövid hajjal. Francis újra belekóstolt a lattéba, és hallgatta a körítést. Valahogy csak nem akart szóba kerülni a munka, helyette az építészetről beszélgettek. Egy ponton még az álmok is szóba kerültek.

– Ha álmodsz, az elméd jóformán mindenre képes.

– Például?

– Tervezel egy házat. Tudatosan tervezel meg minden egyes részletet, nem igaz? De néha mégis úgy érzed, mintha a ház önmagát tervezné. Igaz?

Elmosolyodott. Éppen a minap élte át az élményt. Kicsit rontott rajta, hogy hajnal fél kettő volt, és másnap nagyon komolyan el kellett gondolkodnia rajta, hogy mi történjék: kihagyja a reggeli szemináriumot, vagy tegye próbára önnön és környezete türelmét azzal, hogy nem hódol teljes mértékben a szépítő alvás kegyelmének?

– Igen. Mintha én csak… felfedezném.

– Ezt hívjuk úgy, hogy megszállt az ihlet. Álom közben az agyad folyamatosan ezt csinálja. Egyszerre teremt és felfedez, mindezt olyan ügyesen, hogy nem is vesszük észre.– Ludwig összetámasztotta a kezeit, és azok felett fürkészte őt az öreg prof vízkék szemeivel. – Éppen ezért tudunk belépni ebbe a folyamatba.

– Tessék? – kérdezett vissza. – Mégis hogyan?

– Úgy, hogy mi leszünk a teremtők. Itt lépsz be te a képbe: te alkotod meg az álombéli világot. Az alany belép ebbe a kész világba és megtölti a tudatalattijával.

Francis nagyot szusszanva dőlt hátra. Még ha lehetséges is lenne, amit Ludwig mond, hogyan tudna ő megtervezni egy komplett világot? Ébren néha napokat kell szöszölnie ahhoz, hogy az elképzelt épületnek egyáltalán az árnyképét visszaadja, hogyan tudna egy olyan részletes és komplex képet összerakni, ami az álmaiban megjelenik?

Elfordult a lattéjától, és a kávézó teraszáról kibámult az utca gyér forgalmára. Szerette Párizs külső negyedeit – hordozták a város több szár éves lelkét, de nem voltak olyan zsúfoltak, mint a belváros és környéke. Főleg turistaszezonban. A tekintetével követett egy telefonálva elrohanó aktatáskás ürgét, aztán az ajkát megnyalva visszanézett Ludwigra.

– De mitől lesz ez olyan élethű és részletgazdag, hogy bárkit megtévesszen?

– Álom közben minden valóságosnak tűnik, amíg fel nem ébredsz. Csak ébredés után tűnik fel, hogy valami nem stimmelt. – Hátradőlt. – Kérdezek tőled valamit. Egy álomban sosem tudjuk, hogyan kezdődött, ugye? Valahogy mindig ott csak ott voltunk a közepében.

Rábólintott.

– Igen, ez így van.

– És mi? Hogy kerültünk ide?

– Úgy, hogy átjöttünk a… – hirtelen elbizonytalanodott.

– Gondolkodj, Francis. Vajon hogy kerültél ide? Mit gondolsz, hol vagy?

Kijöttek az egyetemről, és arról volt szó, hogy meglátogatják Francis kedvenc kávézóját, mert Ludwig nem ismeri Párizst. De ez nem a kedvenc kávézója. Soha nem látta még ezt az épületet, az utca maga sem volt ismerős. Ami azt illeti, fogalma nem volt arról, hogyan jöttek ide, pedig nagyon jól fejlett a térérzékelési képessége és soha nem szokott eltévedni.

Egyszeriben megvilágosodott.

– Álmodunk? – hitetlenkedett.

– A valóság szintjén te és én egy szobában alszunk. Csoportos álomlátogatás.

Meglódult a szívverése. Nem emlékezett rá, mikor feküdt le aludni. Nem emlékezett rá, mi történt az után, hogy kijött az egyetemről. Ludwig megnyugtatónak szánt hangsúllyal és mozdulattal csak annyit mondott:

– Ne ijedj meg.

Az álomvilágbeli utca egyszerre felrobbant. Nem volt tűz, nem voltak lángok, csak minden a levegőbe repült. A nagyobb darabok lassacskán felaprózódtak, az utcakövek is kis kavicsokká estek szét-

– Ha ez egy álom – kiabálta túl a destrukció zaját –, akkor miért kell megvédeni…

Berobbant mögöttük a kávézó, és valami fejbe vágta. Rémülten ült fel, és azon kapta magát, hogy egy nyugágyon fekszik, egy lepukkant, üres raktár közepén. Ludwig mellette egy másik nyugágyon ült fel, éppen az infúziót rendezgette a csuklóján. Az ő baljában is volt egy, a cső egy kofferig vezetett, ami mellett egy borzas, szőke férfi állt, olyan vastag szemöldökökkel, amit Francis még soha nem látott. Ebből, meg a frissen vasalt szűk mellényből egyből levágta, hogy angol.

– Mert egy álom mindig több, mint egy álom – folytatta a leckét Ludwig, mintha mi sem történt volna. – Jegyezd meg, hogy minden, ami odalenn történik, valóság, amíg fel nem ébredsz. Ha megsérülsz, az fáj, éppen úgy, mintha ébren lennél.

– A csoportos álomlátogatást a hadsereg fejlesztette ki – vette át a szót a valóban angol férfi. – Kiképzéskor a katonák álmukban gyakorolták a gyilkolást.

A mellkasára tette a kezét, hátha ezzel csillapíthatja versenylóként nyargalászó szívverését.

– És miért van szükség építészre?

– Valakinek meg kell terveznie az álmot – dőlt vissza fekvő helyzetbe Ludwig. – Meg is nézzük, mit tudsz. Arthur, kérünk még öt percet.

– Öt percet?! Legalább egy órát beszélgettünk!

– Álom közben az agyunk gyorsabban működik – magyarázta Arthur. – Öt perc valós időt egy bő órának érzékelsz.

– Kezdetnek próbáljuk meg az előbbi utcát, rendben? – kérte Ludwig.

A férfi lehunyta a szemét és elfészkelte magát. Francis még mindig kicsit rémülten és ijedten pillantott a másikra.

– Csak lazulj el – kérte. – Nem lesz semmi gond.

Ettől pont nem lazult el.

Lehunyta a szemét… és máris ott állt az utcán.

– Elsőre nem is rossz – hümmögött mellette Ludwig, mire Francis nagyot ugrott. – Az alapok megvannak, a könyvesbolt, a kávézó. Gyere, fedezzük fel a városod.

– Szóval ezt most én álmodom? – kérdezte.

– Igen.

Érezte, hogy mosolyra görbül az ajka. Hitetlenkedve fordult körbe, és csodálta meg a századfordulós épületek homlokzatait, az erkélykonzolok aprólékos faragását. Ébren legalább egy napig kéne rajzolnia akár csak egy ilyen homlokzatot.

– És azt csinálok, amit akarok?

– Igen. Viszont menet közben ne nagyon változtass, mert akkor a projekciók felfigyelnek rád.

– A kik?

– Az álomtér lakosai – mutatott körbe a város népén Ludwig. – Az álmodó adja a világot, az alany pedig megtölti a tudatalattijával.

Csak fél füllel figyelt a magyarázatra, lekötötte önnön nagyszerűsége. Azért egy csinos lánynak utánanézett és megeresztett a németre egy kaján vigyort.

– Szóval ez a te tudatalattid?

– Igen. – bólintott merev arccal. – Ha gondolod, beszédbe is elegyedhetsz vele, így is szoktunk információt kinyerni.

– És még hogyan?

– Úgy, hogy építünk egy zárt helyet, egy széfet vagy egy cellát. Az agy automatikusan oda zárja el azt, amit meg akar védeni.

Egy sarokkal odébb meglátott egy újságosbódét. Könnyed léptekkel indult meg arra, jóformán repült. Hirtelen támadt egy vad ötlete.

– Az lenne a kérdésem, hogy itt mennyire érvényesek a fizika törvényei?

Arra volt kíváncsi, hogy rá tudná-e hajtani a város egyik felét a másikra. Mire végigmondta a kérdést, a távolban a világ már meg is mozdult, és az épületek teteje összeért. Alattuk is utca volt, a fejük felett szintén. Az emberek mégsem estek le. Elképedten nézte a csodát, amit alkotott.

– Jól csinálod – ismerte el Ludwig. – De jegyezd meg, minél kevesebbet változtass, mikor már a helyszínen vagy, mindent előre kell kitalálnod.

– De miért? – nevetett.

Istennek érezte magát. Csak akarnia kell, és kinő a földből!

– Mert ha sokat változtatsz, az alany rájön, hogy ezek nem az ő álmai, és keresni kezdi az álmodót.

Hirtelen feltűnt neki, hogy minden járókelő őt nézi. Egy vállvonással letudta, mentek tovább.

Az út, amihez kilyukadtak, elég forgalmas volt. Ludwig megnyomta a zebránál a gyalogos lámpa gombját, de Francisnek nem volt jövése várni a zöldre. Minek, ha egyszer itt ő az Atyaúristen? A képzelete segítségével hidat emelt. Még kész sem volt, mikor már rálépett.

– Mondom, minél kevesebbet változtass!

Egy ember meglökte a vállával, miközben elsétált mellette.

– Hé, szólj rá a tudatalattidra! – vetette hátra flegmán.

– Ha rá tudnék szólni, nem lenne tudatalatti.

– Egyre bunkóbbak – rázta meg a haját, mikor már a harmadik ember lökte meg.

– Igen, mert újabb és újabb részleteket adsz hozzá a készhez. A tudatalattim érzi, hogy te alkotod ezt a világot. Minél többet változtatsz, annál erősebben vonzod a projekciókat.

– Miért?

– Idegennek érzékelik az álmodót. Megtámadják, mint a fehérvérsejt a kórokozót.

Elég hideglelős volt az a végtelenül nyugodt hangsúly, amivel ezt a német elmondta. Azért sem hitt neki.

– És ránk fognak támadni? – kérdezte hanyagul.

– Ránk? Nem. – Vidáman felhorkant. – Csak rád.

Hirtelen a Szajna partján kötöttek ki. Francis nem tudott ellenállni a lehetőségnek – bevezette Ludwigot egy kis pavilonba, körbesétáltak, és mire kiértek a hurok végén, már a folyó felett voltak egy hídon.

– Nagyon szép munka – biccentett lenyűgözve a német.

Nem is figyelt arra, amit Ludwig mondott. Akkor már inkább, mikor rémülten utána szólt:

– Ez egy létező híd?

– Igen – értetlenkedett. – Minden reggel átsétálok rajta.

– Nem jó – rázta a fejét. – Soha ne dolgozz emlékekből, mindig a képzeletedet használd!

– A képzeletnek is kell valami alapanyag – forgatta a szemét.

– Csak részleteket vegyél át, egy lámpaoszlopot vagy egy telefonfülkét, komplett tereket soha!

– Miért ne?

– Azért, mert ha emlékekből építkezel, a a végén nem fogod tudni megkülönböztetni a létező világot az álombelitől.

Francis felnevetett.

– Áh, szóval ez történt veled.

A vidámsága odalett, mikor a német megragadta a felkarját, és maga felé fordította.

– Na ide figyelj! Szállj le erről, nem rólam beszélünk!

– Ezért kell nekem építenem az álmaidat?

Elég volt belenéznie a hidegen csillogó szemekbe a válaszhoz. Megpróbálta kirántani a kezét Ludwig szorításából. Hiába emlékeztette magát, hogy ez csak egy álom, a férfi vasmarka fájdalmasan zárult a felkarja köré. Feldúlt arca és összevont szemöldöke pedig egészen megrémítette.

A további okítást félbeszakította, hogy Ludwigot néhány megtermett projekció arrébb rángatta, míg Francis-t lefogták. Ludwig korábbi szorítása semmi volt ezekhez képest.

– Ne! Ne bántsátok! – kiáltott Ludwig. – Feli, ne!

A tömegen egy angyalarcú, csinos nő vágott át. Tengerészcsíkos ruhát viselt, aminek ráncai közül egy nagykést húzott elő.

Francis felüvöltött.

– Ébressz fel!

Ludwig azonban még mindig a nőnek könyörgött, aki lendületet vett. Francis felkapta a kezét, hogy azzal védje magát, és minden erejével azon volt, hogy felébredjen, de nem tudott. Sikoltott, a kés pedig becsusszant a bordái közé.

Másodszor ült fel szaporán dobogó szívvel a nyugágyon. Még érezte a szúró fájdalmat, még nem kapott levegőt.

– Hé – kapta el a vállát Arthur. – Hé, nézz rám, nincs semmi baj. Nyugodj fel.

– Hah… ha… mi-miért nem ébredtem fel? – Minden ízében reszketve nézett a férfira.

– Amíg nem telik le az álomidő, nem tudsz a felszínre jönni, csak ha meghalsz.

– Kell neki egy totem – kelt fel a másik ágyról Ludwig.

Rá sem nézett, botladozva talpra kecmergett. Francis kezdett elveszni a hirtelen rázúduló újabb és újabb információk alatt. Szinte reflexből kérdezett:

– Egy micsoda?

Arthur készséggel mondani kezdte:

– A totem egy apró tárgy…

Ludwig megindult kifelé. Muszáj volt félbeszakítania a magyarázatot:

– Hé, gratulálok a bájos tudatalattidhoz, Ludwig! Igazán elbűvölő!

A szívverése kezdett lassulni, ezzel együtt végre megértette, hogy csak álmodott, nem történt semmi baja. Attól még fájt. Megrázó volt. Nem szerette azokat az álmokat, amelyekben meghal. A angol sem javított a hangulatán, aki somolyogva a sarkára ült a nyugágya mellett.

– Áh, megismerted Frau Beilschmidtet.

– Az a felesége?

– Egen. – Annyiban is hagyta a dolgot. – Szóval, a totem. Egy kisméretű tárgy legyen, minél nehezebb annál jobb, de olyan legyen, hogy mindig magadnál tudd tartani.

Egyszerre rázni kezdte a hideg.

– De mi? Például egy pénzérme?

– Nem. Az a fontos, hogy egyedi darab legyen. Ez például egy cinkelt kocka.

Elővett a zsebéből egy közönséges dobókockát. Francis át akarta venni tőle, de Arthur elhúzta a kezét.

– Ne, nem adhatom oda. Nem foghatja meg senki más, csak én. Én tudom, hol a súlypontja, hogy kell eldobni, ettől egyedi. Amikor ránézel a totemedre, tudhatod, hogy nem valaki másnak az álmában vagy.

Francis felnézett a férfi káprázatosan zöld szemeibe.

– Nem tudom, hogy nem vetted-e észre, vagy nem akarod észrevenni, de Ludwignak súlyos problémái vannak, amiket megpróbál eltemetni magában. Én nem szállok be semmilyen… agybéli kalandba egy ilyen emberrel!

Azzal felugrott, felkapta az ágy mellett heverő cókmókját és elrohant az ajtó felé. Mikor becsukta, még látta, hogy Arthur utánanéz.

* * *

Alfred a fogai közül a nyelvével próbálta kipiszkálni az előző hamburgerből beragadt uborkahéjat. Két ujja között két zsetont dörzsölgetett.

– Hiába dörzsölöd össze őket, attól nem szaporodnak – szólalt meg felette valaki.

Hátrafordult, és a körülötte kavargó embertömegben kiszúrta Ludwigot. Rávillantott egy mosolyt, és visszafordult a rulettasztalhoz.

– Majd meglátjuk. – Azzal letette a két korongot a tizenhármas számra.

– Iszunk valamit?

Repült a golyó. Megbűvölten figyelte, hogyan marad ott a maradék pénze is az asztalnál. Egyetlen vállvonással letudta a veszteséget, és mire felállt, már megint mosolygott.

– Te fizetsz.

Átfurakodott a mombasai kaszinó tömegén, és a kasszákhoz ment. Ott lerakott két csinos oszlop zsetont a beváltáshoz. Ludwig elemelte az egyiket.

– Látom, a helyesírás nem az erősséged.

– Kuss legyen.

– Kézírást tudsz?

– Ezerfélét.

– Remek.

Megkapta a hamis zsetonokért a lóvét. Ezzel a pénztáros is kiérdemelt egy széles, boldog mosolyt. Kibélelt zsebekkel még olyan vidáman csapta hátba Ludwigot.

– Mit szeretnél, pajtás?

A német arca megrándult, és szokás szerint cseszett megszólalni, amíg egy pohár sör és egy rikító, napernyős koktél társaságában le nem ültek egy hangulatos kocsma erkélyére. Akkor viszont belevágott a lecsóba:

– Incepció. És mielőtt azt mondanád, hogy lehetetlen, hadd mondjam el, hogy…

– Nem, abszolút lehetséges, csak rohadt nehéz – kacsintott.

– Ez érdekes. Arthur azt hajtogatja, hogy képtelenség.

Felkacagott.

– Á, Arthur! Kicsit korlátolt, nem unod még?

– Amit csinál, azt jól csinálja.

– Tűrhetően – helyesbített. – De fantáziátlanul.

– Nem úgy, mint te – mutatott rá Ludwig.

Ha utalni is akart ezzel valamire, hát Alfrednek nem sikerült levágni, hogy mire. Beleivott a szájösszeragasztóan édes koktéljába.

– Incepciót nem hozol össze fantázia nélkül, az biztos.

– Csináltál már ilyet? – nézett rá Ludwig nagyon komolyan.

– Megpróbáltuk. Beültettük az ötletet, az agy meg kidobta.

– Nem tettétek elég mélyre?

Alfred a fejét rázta.

– Igazából nem a mélység számít. Az ötlet magját kell elültetni, hogy a gondolat már az alany agyában szülessen meg. Mi meg nem vetettünk, hanem palántáztunk, vagy hogy is mondta Mattie. Mindegy. Máshogy nem jön össze.

– Matthew még dolgozik? – vonta fel a szemöldökét Ludwig. – Szerinted segítene nekünk?

Fájdalmasan sóhajtott, és a kanadaira gondolt, akivel fogadott ikertestvérek voltak.

– Nem dolgozik, mióta elvesztette a lábát. Az incepciós balhé egy egyszeri visszatérés volt a részéről, mert külön megkeresték, de miután bebuktuk, hazament Québecbe, és kihajít a házból, ha egyáltalán szóba hozom az álmokat. – Biztatásképpen, meg mert Ludwig olyan elveszett arcot vágott, hozzátette: – De tanácsot biztosan ad, ha arról van szó.

Ludwig bólintott. Valószínűleg átgondolta az életét a terhes csöndben, mert Alfrednek volt ideje elábrándoznia azon, milyen marha régen volt meglátogatni Mattet. Már legalább két hete nem rontotta nála a levegőt, ez mégis micsoda dolog…

– Kár, hogy már nem dolgozik – sóhajtott végül Ludwig. – Volt érzéke a munkához.

– Fél lábbal akkor sem egyszerű – mutatott rá. – Na de, a munkáról mesélj, pajti! Milyen gondolatot kéne beültetni?

– Egy örökösnek fel kell darabolnia az apja vállalatbirodalmát.

Elismerően füttyentett.

– Hát, ebbe aztán tényleg minden bekavar a politikai helyzettől az anti-monopolisztikus nézetekig. Megkerülhetetlenek az alany előítéletei. Itt le kell menni a leges-legalsó szintre.

– Mire gondolsz?

– Az apjához való viszonyára – vágta rá.

Ludwig szeme megvillant, Alfred meg büszkén kihúzta magát. Szerette, ha értékelik az ötleteit. Ötletekről jut eszébe…

– Vegyészed van már?

– Még nincs.

– Ez esetben van egy alkalmas jelöltem – szélesen vigyorgott. – A neve Yao. Nagyon… kreatív a koktélkészítésben.

– Elmehetünk hozzá? – csapott le az ajánlatra.

– Ha leráztad az emberedet. Ott ül a bárpultnál.

Ludwig fáradtan sóhajtott.

– Braginszkij küldte. Csak azt nem tudom, hogy élve akarnak-e, vagy holtan.

Kihalászta a narancskarikát az italából és vidáman elrágcsálta.

– Majd kiderül. Nyerjek neked időt?

– Fél óra múlva, lenn a bárban.

– Ugyanitt? – nézett fel meglepetten.

– Kétszer nem keresnek egy helyen.

Felröhögött a jó indokot hallva. Ludwig felállt, mire a férfi a pultnál is szedelőzködni kezdett. Alfred lendületesen felugrott, felmarkolta az itala maradékát, és megindult a fickó felé.

– Matthew! Matthew Williams! Hát nem hiszek a szememnek, tesó, mi van veled? – jó erősen vállon csapkodta és ránevetett.

A pali értetlenül meredt rá. Az utcáról kiáltozás szűrődött fel, válasz helyett a férfi elhajolt mellette, észrevette, hogy Ludwig leugrott az erkélyről, mire hanyatt-homlok rohanni kezdett a kijárat felé.

– Úgy látszik, tévedtem – jegyezte meg vidoran Alfred, és felhajtotta az utolsó kortyokat. – Ebből még egyet. Meg vagy három hamburgert, ha már itt vagyok.

Kivette a zsebéből Ludwig tárcáját, és fizetett. Tíz percet üldögélt a bár bejárati lépcsőjén, közben elmajszolta a kajáját, mire befutott egy kellemesen karcsú és fekete Mercedes. Lehúzott ablakán Ludwig integetett ki.

– Érdekes lerázási technikád van – nevetett teli szájjal.

– Ez másik csapat – lohasztotta le a jókedvét Ludwig. Maga mellé mutatott: – Ő Honda Kiku, a megbízónk.

– Egy pillanat.

Beszaladt a bárba, és elkérte az összes, éppen készen lévő burgerüket. Fél perc múlva hét darab szezámmagos csodával lépett ki az ajtón, egy nyolcadikat majszolt. Beült az anyósülésre, és még azelőtt hátradobta Ludwignak a kicsit soványabb tárcáját, hogy a német kérte volna.

* * *

Arthur a hetedik újságcikket vágta ki, mikor halk köhintés ütötte meg a fülét. Az ajtóban a francia kölyök állt.

– Ludwignak igaza volt – biccentett.

– Tessék?

– Azt mondta, visszajössz.

Francis a tarkóját vakarta.

– Én nem akartam, de…

– Túl nagy volt a kísértés – hagyta rá.

– Ez a valami… ez függővé tesz.

Felhorkant.

– Mert szerinted másként mi a fenéért foglalkoznánk ezzel? Totemed van már?

Végigtaperolta minden zsebét, majd a zakójából előhúzott egy hüvelykujj-méretű, fém sakkbábut. Egy királyt.

– Mutasd csak – kérte.

Francis azonnal hátrált egy lépést, mire Arthur elismerően bólintott.

– Megtanultad. Helyes.

Hátrafordult és félig az asztal alá mászva elkezdett túrni az álomhozó után. Valahol ott kellett lennie a két bőrönd meg az iratalom és a papírhullafék között.

– Amúgy Ludwig merre van?

– Elment összeszedni a csapat többi tagját.

– Csak te vagy itt?

Nagyot szusszanva felegyenesedett, kezében a holmival.

– Hidd el, én se vagyok oda érte, hogy pont nekem kell bevezetni egy csigaevőt a szakma rejtelmeibe, de szükség van rá a melóhoz. Tedd le magad és fogd be.

Francis fintorgott, átvette a felé nyújtott álomhozót, és letette annak a széknek a tetejére, ahol múltkor látta. Arthur nagy vonalakban elmagyarázta neki, hogy mi az a ketyere, hogyan működik, hogyan kell használni.

– Erre mi szükség? – kérdezte a fiú az okítás harmadik másodpercében.

– Mert mindig kell valaki, aki kintről vigyáz a gépre. Hacsak nem szervezünk be még egy embert, úgy ez te leszel. Ludwig nem akar levinni terepre.

– Várjunk csak, értsem úgy, hogy megcsinálom a munka oroszlánrészét, ti meg learatjátok a babérokat? – hüledezett.

– Nem, te megtervezed a díszletet, mi meg eljátsszuk a darabot. Most pedig lemegyünk, és tanítok neked néhány dolgot a struktúráról…

Francis nyafogott tovább:

– Ha nem akarjátok, hogy én is veletek menjek, akkor miért akarsz most levinni?

– Ismerned kell az álom logikáját ahhoz, hogy olyan dolgokat tudj tervezni, amiket hasznosítani tudunk. – Agyérgörcsöt fog kapni ettől a sráctól, komolyan. – Meg már mondtam, hogy az agyad hússzor gyorsabb odalenn, és nem mindegy, hogy egy órát, vagy öt percet vesz el egy napból, hogy elmondjak neked valamit.

– Ezt úgy mondod, mintha lenne más dolgod azon túl, hogy itt ücsörögsz és portást játszol – forgatta a szemét a szőke.

Kezdte nagyon bökni a csőrét a francia.

– Képzeld, van. Most pedig fekszik, és befogja, különben véletlenül csak tizenhetedjére fogok vénát szúrni rajtad.

Odalenn elmagyarázta a hálátlan borvedelőnek a paradox építmények hasznát, elmondta, hogyan kell tisztességes útvesztőket tervezni, és milyen munkához milyen helyszín illik. Mivel értetlenkedett, így kénytelen volt szájbarágósan elmondani. Ők ismerik az útvesztőt és kiigazodnak benne, nem úgy az álmodó és a projekciók. Francisnek az a dolga, hogy megtervezze a helyszínt, amit ők megtanulnak. Az egyetlen, aki eltéved, az alany lesz, illetve a titkait védő projekciók.

– Még jó, hogy az én tudatalattim jámbor – nézegette a saját projekcióit a francia.

– Most még. De ha nekiállok úgy pipiskedni, mint te múltkor Ludwig fejében, akkor hamar bepöccen. Senki sem szereti, ha egy idegen jár az agyában.

Ment tovább és elmondott még két dolgot, mire észrevette, hogy Francis lemaradt. Az égre nézett és elmormolt néhány szitkot, aztán visszaballagott hozzá. Egy festményt nézett, amit Arthur csak úgy poénból lógatott ki az üvegfalú irodaházba.

– Ludwig már nem tud építeni, igaz? – kérdezte Francis.

Mi a francért érdekli. Beszéltek nagyjából három órát.

– Nem kizárt, hogy tudna, de nem akar. Szerinte jobb, ha nem ismeri a struktúrát.

– Miért?

– Nem tudom, nem mondta. – Ha mondta volna, sem adná tovább ennek a pofátlan görcsnek. Még egyetemista, pedig biztos van annyi idős, mint ő.

– Tipped sincs?

Vállat vont.

– Gondolom, Feli miatt.

Francis áh-zott egyet.

– Az exe?

– Nem vált el tőle.

– Hogyhogy, akkor még együtt vannak?

Arthur félrenézett, és a tőle telhető legnagyobb tisztelettel mondta:

– Az sem. Feli meghalt. Akit láttál, az csak a kivetülése.

Francisnek leesett az álla.

– Oh. Hát… életében milyen volt?

Csendesen felelte:

– Maga a végtelen jókedv és kedvesség.

* * *

Ludwig nem akarta mondani, hogy sérti a fülét Alfred hamis fütyörészése. Mr Honda pár lépéssel lemaradva követte őket, és alaposan megbámulta a rekkenő hőségben is bőrdzsekit viselő srácot.

– Ő a tolvaj? – kérdezte.

– Nem lesz szükségünk tolvajra – rázta a fejét Ludwig. – Bár tény, hogy ért hozzá. Hamisításban viszont verhetetlen. Terepen alakváltást is tud.

Honda bólintott, és Alfred széles karlendítését követve beléptek egy patikába. A srác nem a fal mentén ment el, ahol ritkább volt a tömeg, hanem a legsűrűbbjén verekedte át magát, jó hangosan köszönve meg, hogy utat engednek neki. Az éppen sorra kerülő elé furakodott és a pultra tenyerelt.

– Halihó, Yaót keressük!

– Kedves fiú, kár, hogy minden szavát üvölti – tette a következő megjegyzését Hondának.

Hátraküldték őket, ahol egy kupac jeltelen, töltött ampullákkal és üvegekkel teli szekrény alatt egy hosszú hajú, meghatározhatatlan korú kínait találtak. Egyetlen pillantást vetett Alfredre, és az arca elsötétült:

– Aiya! Nem adok kölcsön több pénzt, aru!

– Nem, nem, most nem kölcsönözni jöttem, éppen ellenkezőleg. Mr Belsch–khhh, szóval Ludwig munkát kínál.

Sose fogja megérteni ezt a kölyköt. Rengeteg szörnyűséget látott már életében, a szemei mégis úgy ragyognak, mint egy óvodásnak, aki meglepetés-jégkrémet kap.

– Ludwig Beilschmidt. – Yao végigmérte. – Az extraktor.

Válasz helyett csak bólintott.

– Vegyész kellene?

– Igen.

– Aki eredeti koktélokat is tud?

– És hajlandó lejönni a terepre.

Yao a fejét csóválta.

– Nem-nem-nem, én csak nagyon ritkán megyek terepre.

– Pedig odalenn kell összerakni azokat a koktélokat, amikre szükségünk lesz – sóhajtott.

Yao megnyalta az ajkát.

– Mihez is?

– Mélyre megyünk.

– Álom az álomban – csettintett. Ludwig szinte látta peregni a szemei előtt a hatványozódó összegeket. – Két szint.

– Három – javította ki.

A kínai elnevette magát.

– Nem jön össze. Már egy álom az álomban is túl instabil.

– De igen – cáfolta Ludwig. – Összejöhet. Egy kevés nyugtatóval.

Yao előrehajolt.

– Egy lórúgásnyi nyugtatóval, aru.

Szemeztek egy kicsit. Elég magabiztosan tette le a kínai elé a nemrégiben kapott előleget ahhoz, hogy a férfinak ne legyen több ellenvetése.

– Hány tagú a csapat?

– Öt.

– Hat – javította ki Honda, Hátrafordult hozzá, a japán pedig közelebb lépett hozzájuk. – Csak úgy tudom meg, hogy sikerrel jártak-e, hogy ha lemegyek magukkal.

Alfred csücsörített.

– Ilyen munkára nem vihetünk magunkkal turistát, Mr Honda.

– Pedig ezúttal kénytelenek lesznek.

Ludwig próbált kitalálni valamit, amivel gyorsan elsimíthatja a keletkezett feszültséget, de Yao megoldotta a gondot helyette:

– Vállalom. Van néhány szerem, aminek jó hasznát vehetitek, aru.

* * *

Kissé kibővült csapattal arra tért vissza Párizsba, hogy Arthur és Francis vég nélküli vitába bonyolódtak a… hát, úgy kábé mindenről. Akkor éppen egy lépcsősorról volt szó. Arthurnak nem voltak elég szélesek a fokok, míg Francis a keskenyítésre játszott.

– Che, tipik Arthur – horkant fel Alfred.

Az angol felkapta a fejét, meglátta a vigyorgó, integető srácot, és olyat káromkodott, hogy még Mr Hondának is felszaladt a szemöldöke.

– Ezt a nyavalyás fattyút minek hoztad?! – mutatott rá.

– Én arra voltam kíváncsi, hogy egy ilyen karót nyelt köcsög, mint te, mit keres itt – vigyorgott Alfred.

– Mindig meglep, hogy mennyire kedvesek vagytok egymással – dünnyögte Ludwig. Beavatta a homlokát ráncoló többieket: – Testvérek.

– Csak félig! – vágták rá egyszerre.

Még egy utolsó undorodó pillantást vetettek egymásra, majd Arthur vezetésével átmentek a raktárnak arra a pontjára, ahol az angol pár székből és egy mágnestáblából berendezett egy ötletközpontot. Alfred kislányos visítással vetette bele magát az egyetlen forgószékbe, és nagyon vidáman elvolt benne a megbeszélés végéig.

– Ki a célpont? – fordult Ludwig Hondához.

Helyette azonban Arthur válaszolt:

– Lovino Vargas, a Vargas Auguste Energiakonszern örököse. Szóljon, ha tévedek.

– Hogy tudta meg?

Arthur széttárta a karját.

– Azt mondta, idézem: „a legfőbb vetélytársam egy öreg és beteg ember.” Augustus Vargasra tökéletesen ráillik a leírás, pláne úgy, hogy az öreg haldoklik. A felső fiókban van az elmúlt hetek minden újságcikke, ami velük foglalkozott.

– Helyes – biccentett Ludwig. – Viszont ez nagyban bonyolítja a helyzetünket.

– Miért? – fordult hozzá Honda.

– A feleségem Augustus Vargas lánya volt. – Ó, drága Feli. – Az öreg nem bírt elviselni. Lovinóval soha nem találkoztam, csak egy levélben küldött el egyszer melegebb éghajlatra.

– Ha sógorságban vagytok, akkor hogy lehet, hogy soha nem láttad? – értetlenkedett Alfred.

– Úgy, hogy Feli hozzám akart jönni, ezért az öreg kitagadta – válaszolta egyszerűen. – Ezt pedig Lovino nem volt hajlandó megbocsátani nekem.

– Ez kelthetett közöttük egy alap konfliktust – kezdte fejtegetni rögtön Arthur. – A cikkek szerint is feszült volt köztük a viszony.

Ludwig kiszedte a mappából a fényképeket, és körbeadta.

– Pletykákra nem alapozhatunk – csóválta a fejét. Visszafordult Hondához. – Pontosan mi vele a problémája?

– Ahhoz magának semmi köze.

Visszatette a mappát az asztalra és megtámaszkodott.

– Mr Honda, látom, még mindig nem érti. Amire mi készülünk, az nem egyszerű ipari kémkedés. Fontos, hogy tisztában legyen vele, hogy az incepció, amit kér, egy nagyon komoly beavatkozás. A gondolatmag, amit beültetünk, kifejlődve hatással lesz annak az embernek a személyiségére. Megváltozhat tőle a… lehet, hogy más ember lesz belőle.

Honda összeszorított szája egyetlen vonalban egyesült.

– Ha minket legyőznek, egyeduralkodóvá válnak az energiapiacon. És már nem bírjuk a versenyt. Ők fogják ellenőrizni a fél világ energiaellátását. A Vargas Auguste önálló szuperhatalommá válik! – Először látta dühösnek a japánt. – Mindnyájunk jól felfogott érdeke, hogy Lovino Vargas feladja a tervét.

Alfred megkopogtatta a széke karfáját, és feltartott egy képet.

– Össze tudna hozni egy találkozót ezzel az emberrel? Edmund van Dyk. Az öreg Vargas jobb keze, és Lovino Vargas keresztapja.

Honda hümmögött.

– El lehet intézni. De jó referenciák kellenek.

Alfred harsányan felkacagott.

– A referenciáknak én szakavatott gyártója vagyok, Mr Honda.

Arthur öklendezést imitált.

* * *

Az öreg Vargast Amerikában kezelték, és ahol a főnök, ott az igazgatósági ülés. A marha hosszú repülőút után Alfred vidáman lépett a szabadság földjére. Arra nem számított, milyen rohadt unalmas lesz ott ülni abban az irodában. A holland pasas végig a szakmáról beszélt az ott üldögélő igazgatókkal és ügyvédekkel – egy ilyet játszott el maga Alfred is. Két ajtó volt a teremben, az egyik, amin bejöttek, és a másik, ami mögött nem tudta, hogy mi van. Közvetlenül mellette ült, és időnként erős gyógyszerszag csapta meg az orrát.

Az őszülő holland végül ledobta az aktuális mappát az asztalra, és döntött.

– Makacskodnak, nincs megállapodás. Odacsapunk nekik.

Az egyik igazgató – fiatal újonc – megszólalt:

– Elnézést, Mr. Dyk. Úgy tudtam, Augustus Vargas lehetőség szerint kerüli a pereskedést.

A holland fenyegetően lassan fordult a férfi felé, aki nyomban megpróbálta felvenni a széke mintáját.

– Ha úgy gondolja, adjuk elő Augustusnak a fenntartásait.

– Annyira nem fontos – cincogta.

– De, de igen, a lesz a legjobb.

Alfred kicsit hátrébb húzódott, ahogy a holland elment mellette, és benyitott a másik helyiségbe. A betegség keserű szaga ömlött közéjük. Az egyik igazgató gondolkodás nélkül állt is fel ablakot nyitni.

Mr. Dyk besétált az elegáns, faborítású helyiségbe. Körben könyvespolcok álltak, azok előtt kis emelvényeken antik tárgyak. Természetes fény csak a szoba hosszabbik falán lévő, üveges beugrón át jött a szobába. Ebben a fényben álldogált Lovino Vargas, és az alant korzózó népséget figyelte. Alfred csak a hátát látta, és az ellenfényben egészen feketének tűnő körvonalait.

Az egyetlen, ami nem illett a klasszikus berendezésű szobába, maga Augustus Vargas volt, a rácsos kórházi ágyán. Az ágy mellett egy nővér szorgoskodott, éppen a csipogó-sípoló kijelzők adatait olvasta le és vezette át a naplójába.

A vezérigazgató-helyettes lassan sétált be. Éppen apa és fia között félúton állt meg, majd az mozdulatlanul fekvő főnökét szemügyre véve, az ifjabbik Vargashoz fordult:

– Hogy van? Én nem akartam őt zavarni ezzel, de…

Augustus Vargas szemei felpattantak és felkiáltott, de olyan hirtelen, hogy Alfred összerezzent a székén. Az addig mozdulatlan Vargas-fiú is felkapta a fejét.

– Lovino! Megmondtam, hogy… tüntesd el ezeket a…

A hangjában parancs. Hozzászokott, hogy azt teszik, amit mond. Inteni akart a fiának, a lendületes mozdulattal levert valamit az ágya melletti szekrényről. Egy képkeret volt, ami csattant a földön. Az üveg kitört belőle.

Lovino az apja mellé sietett. A nővér előbb ért oda, igyekezett megnyugtatni. Az öreg, aki nem volt teljesen magánál, észre se vette a fiát, aki megállt, leguggolt, és kézbe vette az összetört képet.

– Várj! Jól van, csináld… Hozd! Jöhet, gyerünk!

Levegőt is alig kapott, de azt mind arra pazarolta, hogy az árnyaknak parancsoljon. A nővérke megpróbálta nyugtatni.

– Soha, soha! Nem hallod? Oda tedd! Megmondtam, hogy…

Augustus delíriumában Lovinóra pillantott. Pár rövid pillanatig meredtek egymásra, addig az öreg egészen mozdulatlan volt, és a nővér be tudott adni neki egy injekciót. Augustus feje oldalra bukott. Lovino, kezében a képpel, lassan visszalépdelt addigi őrhelyére. Felnézett, mikor a keresztapja odalépett hozzá és a vállára tette a kezét.

– Ez biztos kedves emlék számára.

Lovino szeme összeszűkült.

– Én tettem az ágya mellé. Rá se pillantott.

Mr. Dyk sóhajtott, és keresztfia vállára tette a kezét.

– Lovino. – Kis szünetet tartott, és folytatta: – Muszáj tisztáznunk az ügyvéd kérdését. Tudom, hogy…

– Ne! – lépett el mellőle a fiatal férfi. – Ne most.

– El kell kezdened gondolkodni a…

– Ned bácsi.

Nem is mondott egyebet. Hátat fordított neki, és a törött üvegű képet a hóna alá szorítva tovább bámulta az utcán kavargó népeket..

Alfred megállta, hogy ne füttyentsen. Azt csak akkor eresztette ki, mikor ismét Párizsban volt.

– Hát, nem volt egy szép túra, az egyszer biztos! – csapta le a megfigyeléseit tartalmazó cetlit.

Ludwig a fecnire pillantott, és nyomban vissza is adta neki, hogy lehetőleg Arthur keze írását imitálva vésse le egy másik jegyzetlapra. Alfred nem értette, miért mondja azt mindenki, hogy a saját írása olvashatatlan. Oké, lehet, hogy olyan krikszkrakszok a betűi, mint amilyen jól utánoz, de ez nem indok. Az orvosok kézírását is elolvassák valahogy. Végül az egyszerűség kedvéért tartott egy rögtönzött kiselőadást a megfigyeléseiről.

– No srácok, elmesélem, milyen hősies voltam. – Hallotta Arthur szaggatott sóhaját, mire elvigyorodott. – Ez a van Dyk nagyon keveri a szálakat. Az öreg Vargas még meg sem halt, de már most úgy viselkedik, mintha ő lenne a kiskirály.

– El tudod játszani az első szinten? – kérdezte Ludwig.

Egyszerre néztek rá elképedten. A német vállat vont.

– Beszéltem Matthew-val. Sokat gondolkodott az incepción, és van néhány jó ötlete. Így az is, hogyha te, Alfred, eljátszod az első szinten Dyket, és sikerül manipulálnod, akkor…

– … akkor a második szinten a saját Dyk-projekciója visszaigazolást adhat! – jött rá, hogy mit akar Ludwig.

Büszkén kihúzta magát. Arthur megnyalta a száját.

– Így saját magának adná az ötletet.

– Pontosan! – mutatott rá. – Amúgy megjegyeztem Dyk mimikáját, még a legjellemzőbb szavajárása is megvan, szóval el tudom játszani.

Arthur hátradőlt, és bólintott.

– Alfred, le vagyok nyűgözve.

Széles mosolyt villantott rá.

– A leereszkedő bókjaidat mindig nagyra értékelem, kedves Arthur.