Eredet #3

Játsszunk egyet. Én kirakom a jelen pillanatban engem legjobban összefoglaló képet, és ti is kirakjátok a tieiteket ^^”

Ennyire amúgy nem rossz a helyzet.

Adott fejezet: Egy kevés Kanada, meg egyebek. Poroszország-cameo, mert mint mondottam volt, mindenben szüksége van (legalább) egy kis szereplésre. Seborga kapott egy címkét (SB). Nem mellesleg, ha jól számoltam, és hirtelen nem jön meg a kedvem ahhoz, hogy átnyálazzam az egészet úgy, ahogy van, akkor éppen kilenc fejezet, a kiadott filmzene-album minden számának egy. Íme, a mostani címadó játékos.

Radical notion

Valamikor réges-régen Francis azt mondta Arthurnak, hogy hagyja békén, és majd hazamegy, ha ezt a tervet befejezte. Megszállta az ihlet, a ceruza magától mozdult a papíron, a szürke vonalak lassan kiadtak egy végtelen, önmagába folyó labirintust. Ludwig azt mondta, hogy minél kevesebb helyen tudnak kijutni szabad térre, annál jobb. Hálából felsorolt neki néhány elrettentő példát azokból az alkalmakból, amikor a célszemély elcsámborgott az álomban, és az álmodó olykor napokig nem tudott beszélni, annyira leterhelte az agyát a hirtelen rögtönzés. És az alany még így is tízből tízszer észrevette, hogy álomban van.

Francis soha az életben nem vette észre, hogy alszik. Lassan már a saját álmai is az álmokról szóltak, arról, hogy dolgokat épít. A valóságban ugyanezt csinálta, és csak akkor esett le neki, hogy alszik, mikor mellette a többiek elkezdték dobálni a szakmájuk szakszavait. Amiket ő természetesen nem ért.

De ébren ugyanez történik.

Megállt a kezében a ceruza. Reszkető kézzel kapott a sakkfigurája után, felállította az asztalon. A bábu fejére díszeket gravírozott, így tudta, hogy melle kell fordítania, és hol kell meglöknie. A múltkori álomban Arthur javaslatára kipróbálta. A király felborult és gurulni kezdett, egyre messzebb és messzebb. Utána kellett futnia. Az angol kiröhögte, de azért megmutatta, hogy hiába dobja el megfelelően a kockáját akár kétszer-háromszor, sosem hatos. Tegnap Francis látta, hogyan ül a számítógép előtt, böngészi órák hosszat a Vargasról szóló cikkeket, és átlag tízpercenként dob egyet. Paranoiás volt ő is.

Mind azok voltak, még Alfred is, pedig úgy tűnt, a röhögős amerikai semmit nem vesz komolyan.

A mutatóujjával feldöntötte a bábut, ami halkan koppant a falapon, majd egyet fordult és nem mozdult többet, a lesúlyozott oldala nem engedte. Francis hosszan kifújta a levegőt, sebesen kalapáló szíve végre lassított.

Egyszerre furcsa zajt, majd fojtott káromkodást hallott. Ugyanazt a frázist, mint amit az öreg prof szokott használni, ezért nem volt meglepve, hogy Ludwigot találta az egyik oldalsó szobában. Éppen az álomhozó beállításait bűvölte.

– Egyedül akartál lemenni? – kérdezte.

A hangja belehasított a csendbe. A német megrezzent, és rajtakapottan nézett fel.

– Hogy? Nem, nem, csak… ki akartam próbálni valamit. Azt hittem, nincs itt senki. – Francis kezére bökött. – Hát az?

A baljára nézett és rájött, hogy még mindig a királyt szorongatja.

– A totemem. Arthur mondta, hogy valami egyedi kell. – Felemelte a bábut. – Ez egy elegáns mód a tájékozódásra. A te ötleted volt?

Ludwig a fejét csóválta. Benyúlt a zsebébe és elővett egy fém pörgettyűt.

– Felié. Ez az övé volt; ha az álomban megpörgette, soha nem dőlt el. Csak pörgött és pörgött.

– Arthur mondta, hogy Feli meghalt.

Úgy tűnt, hogy a férfi meg sem hallotta, amit mondott – elmerült a gondolataiban. Hosszas hallgatás és semmibe meredés után Francis összerezzent, mikor a kék szemek az arcára szegeződtek:

– Hogy állsz az útvesztőkkel?

Egy intéssel maga után hívta a férfit. Visszamentek abba a helyiségbe, amit ő önkényesen befoglalt. Azóta be is lakta, a tervek és a makettek lassan minden vízszintes felületet elborítottak, a kuka pedig ki se látszott a papírhalom alól. A fel mellett egy mágnestábla állt, amire sematizáltan felrajzolt néhány dolgot, és felerősített mellé néhány sebtiben papírra vetett ötletet. Egy háromfelé osztott négyzetre mutatva mesélni kezdett az ötletéről:

– Sokat gondolkodtam rajta, hogyan is lehetne megvalósítani ezt az egészet. Az első két szinttel kapcsolatban még bizonytalan vagyok, de úgy gondoltam, hogy a legalsó egy kórház legyen, hogy Vargas behozza oda az apját.

Térült-fordult, és felragadott egy rajzot, hogy Ludwig orra alá nyomja.

– Ezt viszont meg akartam mutatni neked…

A férfi azon nyomban elfordult és eltakarta a szemét.

– Ne, ne mutasd meg nekem, a részleteket csak az álmodó ismerje.

Megütközve engedte le a papírt.

– Az miért fontos?

– Azért, mert ha… ha esetleg beviszünk saját projekciókat, nem jó, ha kiismerik ott magukat.

– Konkrétan Felitől tartasz, igaz? Attól, hogy nem tudod őt kizárni.

Ludwig szaggatottan sóhajtott.

– Egen.

Úgy érezte, hogy kezdi érteni végre, mi folyik itt. A szavak súlyosan gördültek le az ajkáról.

– Azért nem mersz építeni, mert amit te tudsz, azt ő is tudja. Szabotálhatja az akciót.

Bólintott.

– A többiek tudják ezt?

– Nem. Nem tudják.

– Szólnod kellene, ha ez súlyosbodik.

Ludwig felcsattant:

– Mondtam én azt, hogy súlyosbodik? – Dühösen fixírozta Francist, aki keményen ráharapott az állkapcsára, hogy állni tudja a tekintetét. Nagy sokára tette hozzá: – Haza akarok jutni, ez az egyetlen, ami fontos számomra.

– És miért nem mehetsz haza?

– Azt hiszik, hogy én öltem meg.

A gyomra öt emeletnyit zuhant. Szóval Feli nem éppen természetes módon halt meg. Így tényleg nem csoda, hogy Ludwig álmaiban újra és újra feltűnik a nő.

– Köszönöm.

A német megindult az ajtó felé, Francis pedig zavartan szól utána:

– Micsodát?

– Hogy nem tetted fel a kérdést.

* * *

Mind-mind hosszan könyörögtek, mire Matthew hajlandó volt beadni a derekát. Mikor Alfred először említette a dolgot a telefonban, Matthew szó nélkül letette. Arthurt legorombította előtte. Ludwignak csak a negyedik csörgetésére vette fel, hogy azonnal a gorombaságokkal kezdjen.

Ekkor ébredt rá, hogy lehet, a kanadait mégis megviselte a lába elveszítése. Nem szokott ilyen durván beszélni, legalábbis mindez idáig azt hitte, hogy minimum Kanada lobogójának a meggyalázása szükségeltetik ahhoz, hogy a szelíd szőke magából kikelve profánságokat üvöltsön.

De szerencsére meggyőzték. Ahhoz nem ragaszkodtak, hogy személyesen tegye tiszteletét Párizsban, csak video-chaten volt a körükben. Míg Ludwig a technikát bűvölte, Francis odasasszézott mellé.

– Ki ez a Matthew? – kérdezte. – Az elmúlt napokban mindenki róla beszélt.

– Egy nagyon tehetséges extraktor volt.

– Azt hittem, te is az vagy.

Bólintott.

– Én inkább a tervezésben jeleskedem. Matthew viszont nagyon ért ahhoz, hogy felismerje, mik a mozgatórugók. Ha segít nekünk, akkor némileg egyszerűbb a helyzetünk.

Francis elgondolkodva rágcsálta az alsó ajkát.

– És már nem dolgozik?

– Nem. Az egyik alany sérelmezte, hogy kiszedtek egy titkot az agyából. Megkereste, hogy megölje. Az nem jött össze neki, de Matthew-nak amputálni kellett a bal lábát, azóta kicsit… rapszodikusan áll hozzá az álmokhoz.

– Nem tudom, miért vagy meglepve. A terepen van lába – szólt közbe Alfred. A szokásosnál halványabb volt a mosolya. – Korábban is függő volt, de ez betette neki a kaput.

Ludwig a szeme sarkából látta, hogy Francis csendben eloldalog a maga széke felé. Alfred is befoglalta a gurulós széket, Arthur pedig szokása szerint hintázott a maga fémkeretes, régi iskolai termeket idéző ülőalkalmatosságán. Yao a falat támasztotta, Hondát meg napok óta nem látták. Ludwignak ezzel nem is volt problémája, a japán nem értett az álmokhoz, és semmi szükség arra, hogy a legelső elcseszett ötleteket is hallja.

Márpedig az egy jó mellett általában rengeteg elcseszett ötlet van.

Végre életre kelt a gép képernyője, és Matthew arca betöltötte a chatablakot. Ludwig feltette a korábban kiszemelt helyre, fejmagasságba, ahonnan mind látták a kanadait, és ő is látott mindenkit.

Összecsapta a kezét, hogy Francis és Arthur abbahagyják egymás szekírozását, a másik kettő meg ne a rajtuk röhögéssel múlassa az időt.

– „Feldarabolom az apám birodalmát” – kezdte. – Ez ugyebár egy olyan gondolat, amit a tudatos Lovino élből elutasítana. Ezért kell mélyen a tudatalattijába plántálnunk. Ötletek?

Tűnődő fintorokat és semmis hümmögéseket kapott válaszul. Ludwig már kezdett aggódni, hogy neki kell megszerveznie A-tól Z-ig a teljes akciót, mikor Matthew halk hangja reccsent fel a hangszórókban:

– A tudatalattiban a mozgatórugó nem az értelem, hanem az érzelmek. Le kéne fordítani a gondolatot valamilyen érzelmi anyaggá.

Arthur felhorkant:

– Hogy csinálunk egy üzleti gondolatból érzelmet?

– Pontosan ezt kell kitalálnunk – mutatott rá Ludwig. – Annyit mindenesetre tudunk, hogy Lovinónak feszült a viszonya az apjával.

Alfred a térdére csapott és elvigyorodott.

– Dolgozzunk ezzel! Sugalljuk neki, hogy úgy tud bosszút állni az öregen, hogy szétveri a cégbirodalmát.

– Én ennek nem dőlnék be – szólalt meg Francis. – És a pozitív érzelmek mindig erősebbek, mint a negatívak. Az ember lelke vágyik a kibékülésre, a katarzisra. Azt kéne elérnünk, hogy Lovino Vargas pozitívan élje meg ezt az egészet. – Rövid szünet után hozzátette: – Ha már egyszer elcsesszük az életét, legalább ennyi jó legyen neki benne, nem?

Ludwig elismerően nézett a franciára. Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen szabadult be közéjük, ez egy rendkívül jó ötletnek tűnt. A többiek csak leesett állal bámulták, mire ő felvonta a szemöldökét:

– Most mi van? Áthallgatok pszichóra, jók ott a csajok.

Arthur felnyögött. Majdnem elnyomta Matt suttogásnak is beillő hangját:

– Mit szóltok ehhez: apám belátta, hogy a saját utamat kell járnom, nem pedig az ő nyomdokait kell követnem.

Elgondolkodott.

– Talán jó.

– Talán? – Visszhangozta Arthur. – Egy talánnál azért több kellene.

Alfred abban a pillanatban szurkálódni kezdett:

– Ooh, egy konstruktív hozzászólás!

– Bocs, hogy igénylek némi specifikálást – mordult rá.

– Speci-mit?

A férfi a szemét forgatva, lassan és tagoltan, ahogy a nagyon buta embereknek szokás, megismételte:

– Specifikálást.

Ludwig kezdte unni, hogy folyamatosan tépik egymást. Arthurnak már csak vele és Yaóval kell összerúgni a port, és akkor senkivel nem fog tudni beszélgetni. Gyorsan közbevágott, még mielőtt a vita elmérgesedett volna:

– Az incepcióban a helyzet a specifikus. Ha bementünk az agyba, azzal kell dolgoznunk, amit ott találunk. Nem lesz egy könnyű menet, erre készüljetek fel.

Felkészültek. Lassan formálódni kezdett az alapkoncepció, a történet, amit az álmok köré írtak. Francis vezényletével az álmodók – Yao, Arthur és Alfred – elkezdték betanulni a helyszíneket. Az álomszintre levitt hosszas megbeszéléseket általában az első szinten tartották, mert Yao nem volt túl gyakorlott álmodó, és nem is volt hozzá olyan természetes tehetsége, mint Francisnek. Vele kőkeményen be kellett gyakoroltatni a szintet.

Nyilván egyszerűbb lett volna, ha egy: le se jön, kettő: ha már lent van, akkor megy az utolsó állomásig. Viszont Yao közölte, hogy ő az első szintnél mélyebbre, köszöni szépen, nem hajlandó menni, már az is jóval több, mint amennyit egy rendes munkával kapcsolatban elvállal.

Sajnos a valós időből is hosszú órákat vett el az ötletelés: A videochatet nem tudták levinni álom-szintre, Matthew-val viszont érdemes volt együtt dolgozni. Leginkább azért, mert Ludwig vele találta ki az egész terv gerincét.

– A felső szinten feltárjátok a kapcsolatát az apjával. A tétel: „Nem áll szándékomban az apám nyomdokába lépni.” Egy szinttel lejjebb: „Önállóan szeretnék valami nagyot alkotni.” A legalsó szinten pedig elő kell kapni a nagyágyút.

– „És apám se akarja, hogy kövessem.” – bólintott.

– Így van.

* * *

Az ötletbörzéken Francis ritkán jutott szóhoz. Néhány dologban segített, és a legjobb tudása szerint igyekezett megtervezni a szinteket. Mikor lementek Yaót tanítani, Ludwig általában elégedetten hümmögött, amit a Francis sikerként könyvelt el magában.

Voltak viszont olyan alkalmak is, amikor csak pislogott, mint egy bagoly napközben. Így esett ez Arthur megjegyzésével is.

– Három szint mélyen kártyavárként dől össze minden, már a legkisebb zavartól is. Ezzel mit fogunk kezdeni?

Yao rávágta:

– Nyugtató, az a megoldás. Három álomréteget is lehet stabilizálni, csak adni kell a koktélhoz egy nagyon erős nyugtatót.

Arthur volt az a szerencsés, aki a sorshúzásnál a legrövidebbet húzta, így ő lett a nyugtatók kísérleti nyula. Francis úgy látta, hogy ez volt Alfred életének egyik legszebb munkaelőkészülete, mert ő kapta a nemes feladatot, hogy próbálja meg a benyugtatózott bátyját éberré pofozni. Nagyon lelkes volt. Arthur ébredés után fájlalta az állát, tükörbe nézett, és üvöltött. Alfred utána két napig egy kéznyommal a bal orcáján mászkált.

Nem csak Arthur volt kísérleti nyúl. Francis ihlete érthetetlen szenvedéllyel viseltetett a késő éjszaka iránt, ezért a legjobb épületeit ilyen istentelen időpontokban tervezte. Ő maradt az egyik legtovább a raktárban. Egy alkalommal a másnapi, órára szánt terveivel a hóna alatt indult meg haza, mikor meghallotta az álomhozó kattogását.

Követte a zajt, és az egyik nyugágyon ott találta Ludwigot, akinek a karjából kifelé kígyózott az álomhozó infúziója. Már majdnem odament, mikor az asztal mellett megmozdult az árnyék, és Yao alakját vette fel.

– Jó éjt! – súgta neki a kínai halkan, mintha Ludwigot ennyivel fel lehetne ébreszteni.

Válaszul csak biccentett, és otthagyta őket.

Éppen egy újabb koktél tesztelése előtt voltak, mikor Arthur sérelmezni kezdte, hogy azt se tudja, mi van az elegyben. Yao csak a szemét forgatta.

– Nem patkányméreg. A szer, amit az álomközösséghez használunk, összekapcsolja az álomlátogatókat és felturbózza az agyműködést.

– Vagyis szintenként egyre több időnk lesz – kapta fel a fejét Ludwig.

– Az agyműködés az álomban kábé hússzoros sebességű. Ha az álomban is van egy álom, ez hatványozódik. Három szintnél ez húszszor tíz a…

Alfred megköszörülte a torkát.

– Bocsánat, matekból mindig gyenge voltam, tehát mennyi az annyi?

Ludwig hamarabb kiszámolta, mint Yao.

– Egy hét a legfelső szinten, hat hónapig tart a középső szint, a legalsó pedig…

Francis elhűlve mondta ki helyette:

– Tíz évig. – Mivel senki nem javította ki, jogosan ítélte helyesnek mind a fejszámolást, mind a kifakadást. – Ki akar tíz évig egy álomban élni?

Majdnem képen törölte Yaót, mikor a vegyész csak sanda mosollyal közölte:

– Az álomtól függ.

A nyugtatóból egyenesen következett Arthur kérdése.

– Hogyha elültettük az ötlet magját, hogyan jutunk ki? Remélem nem azt tervezitek, hogy főbe lőjük magunkat.

– Lökés – válaszolt igen tömören Ludwig.

Francis megint ott ült kukán, és úgy érezte, egy kicsit lealacsonyító, hogy mindig ő kérdez rá, hogy már megint miről van szó. Pláne úgy, hogy Ludwig többnyire tőmondatokban magyarázott, Yao sehogy, Arthur gúnyosan, Alfred pedig elmarhulta. Ilyenkor sajnálta, hogy a csendes kanadai az alapkoncepció kidolgozása után nem jelentkezett többet. Ő mindig kedvesen válaszolt a felmerülő kérdésekre.

– Mi az a lökés?

– Az? – vigyorodott el Alfred. – Nos az valami ilyesmi.

Kinyúlt a jobb lábával és megbökte Arthur székét, aki megint hintázott. A férfi kitárt karral előredőlt, rémülten próbálta visszaszerezni az egyensúlyát. A szék lábai hangosan csattantak földet éréskor. Arthur összeszorított ajkakkal sandított fel Alfredra, aki majd' leborult a székről nevettében.

Francis a markába röhögött. Ludwig szája sarkában is fellelhető volt valami mosoly-kezdemény, mikor Francishoz fordult, hogy bővebb magyarázatot adjon.

– Felébredsz, ha álmodban lezuhansz valahonnan. A lökés kiváltja ezt az érzést, ami kizökkent az álomból.

– Benyugtatózva érezni fogjuk a lökést? – Arthur még mindig duzzogott.

– Azt is megoldottam. – Yao nagyon lelkesnek tűnt. Már túrt is a csetreszei között, Francis pedig Arthur lemondó sóhajából konstatálta, hogy a férfinak a töke tele van vele, hogy minden szart rajta próbálnak ki, és lassan úgy néz ki a karja a sok tűszúrástól, mint egy rossz drogfüggőé. – Van egy spéci nyugtatóm, ami a belső fül működésére nem hat. Így aztán bármilyen mély is az álom, az alvó érzi, hogyha zuhan, vagy eldől.

A korábbi pofozós esetekből tanulva Alfred ezúttal a fal mellől nézte a kísérleteket és pofátlanul hangosan kacagott. A szer, amit Yao használt, nagyon erős volt. Rácsöppentett párat egy petricsészére, Arthur orra alá tartotta, aki három mély lélegzetvétel után már aludt is. Yao várt egy keveset, majd megborította a széket. A dőlésnek megvan az a szöge, ami után már bizonyos, hogy a jóember a padlón fog kikötni. Ezt a szöget elérve ébredt fel Arthur, és nagyon rémült képet vágott minden alkalommal. Megrándult és igyekezett védekező-pozícióba kapni a karjait. Három alkalommal nyalta fel a betont, és Yao a negyedik altató-adagot hozta, mikor gyönyörű szép kifejezésekkel tarkítva kifejtette, hogy mit csináljon az eszközeivel.

– De olyan lökések kellenek, amik egyidejűleg ütnek be, mind a három szinten – jegyezte meg Ludwig. – Ez megoldható?

A még mindig paprikás Arthur összefont karral, magától értetődő hangsúllyal közölte:

– Szinkronizáljuk őket a visszaszámláló-zenével.

Ettől a perctől kezdve már az álomban álom-lehetőséget is gyakorolták. Ludwig kintről figyelte őket és elindította a zenét, amikor kellett. Francis első alkalommal frászt kapott, mikor meghallotta Edith Piaf végtelenségig elnyújtott hangját. Utána pláne, mert Arthur kilökte őt egy ablakon, ami addig nem is volt ott. Lehet, hogy előtte nem kellett volna összevitatkozni vele.

Pár másodperces eltérésekkel ébredtek fel. Ludwig rábólintott, és a továbbiakban Francisre bízta a gyakorlást. Arthur addig sem volt tőle elragadtatva, mikor kettesben maradtak, akkor pláne.

Francis néha igazán kíváncsi volt rá, hogyan képes valaki ilyen szintű utálattal állni a világhoz. Pláne Párizsban, a szerelem városában. Ezt még meg is akarta kérdezni tőle, csak sajnos Alfred előbb futott be, és vágta le a holmiját egy bádoghordóra. Valószínűleg Francis szülei is hallották Toulouse-ban.

– Kész, feladom. Nincs betervezve se operáció, se fogorvos, semmi.

Ludwig összevont szemöldökkel fordult felé.

– De úgy volt, hogy lesz egy térdműtétje.

– Nem lesz. Nem altatják el mostanában, pedig legalább tíz órára el kellene lopnunk.

Összefonta a karjait és durcásan lebiggyesztette az ajkát. Francis majdnem felnevetett – pont olyan képet vágott, mint Arthur. Inkább nem mondta, nem tudta, hogy melyikük sértődne meg jobban, vagy adott esetben ki vágja szájba.

Mr Honda aznap éppen a szokott ellenőrzései egyikét tartotta. Kegyeskedett megosztani velük egy apróságot:

– Los Angelesből Münchenbe. Az egy igencsak hosszú repülőút, és Lovino kéthetente megteszi.

– De magángéppel repül, nem? – vetette ellen Ludwig.

– Nem fog, ha a gépe váratlanul meghibásodik.

– Egyáltalán, mit keres Münchenben?

– Augustus Vargas három éve oda költöztette a központot, jobbak az adózási feltételek – felelte Mr Honda helyett Arthur. – Repülűnek pedig egy 747-es kellene.

– Miért is?

Alfred a bátyja szavába vágva kifejtette:

– Mert azon a gépen fent ül a pilóta, az első osztály az orrban van. Meg…

A további technikai jellemzőknek Arthur elébe vágott.

– Nem járkál át rajta senki. De meg kell vennünk az egész kabint és az utaskísérőt is.

– A céget vettem meg. – Mr Honda kijelentésére megült a csend. A férfi végignézett a döbbent társulaton és alig láthatóan vállat vont. – Az egyszerűbbnek tűnt.

– Úgy fest, hogy meglesz a tíz óránk – biccentett Ludwig.

Ez lehetett a végszó, mert megindult kifelé, de pár lépés után megtorpant és visszafordult.

– És Francis… nagyot alkottál. Köszönöm.

Azzal távozott. Fél óra múlva Francis azon kapta Arthurt, hogy pakol; leszedte a mágnestáblákra felragasztott cetliket, listákat, letörölte a feliratokat. A székeket visszavitte oda, ahol először találta őket.

Kicsit se füle-se farka volt ez a búcsúzás. Francis azt hitte, hogy ennél azért több lesz. Értékelte, hogy a merev, karót nyelt német megköszönte neki az együttműködést. Azt is értékelte, hogy a délután SMS-t kapott a bankjától, miszerint pénz érkezett a számlájára. Mikor meglátta az egyenlegét, le kellett ülni egy pillanatra. Azt már a repülőtársaság megvásárlásánál sejtette, hogy Mr Honda nem egy csóró alkat, de arra nem számított, hogy ez előbb-utóbb hozzá is elgyűrűzik majd.

Számíthatott volna rá, hogy ez nem egy olcsó munka, ha egyszer Arthur minden nap másik háromrészes öltönyben szaladgál.

A pénz viszont nem tölti be az ürességet. Ez volt az egyetlen dolog, amit a holmija összepakolása közben érzett. Két A/1-es mappába rakta el a terveit, és fájt értük a szíve, mert Arthur nyomatékosan megkérte rá, hogy égesse el mindet. Pedig nagyon szép tervek.

Soká tartott, mire rendesen összepakolt. Megint hajnal egy volt, mire megindult hazafelé. Az egyik ajtó előtt vacakolt a mappákkal, mikor meghallotta az álomhozó jellegzetes zümm-szlörcs hangját.

Ledobta a holmiját, és követte a hangot. Arthur a mai gyakorlás után azt mondta, hogy már a töke tele van a hotellel, legközelebb a meló alatt akarja látni. Yao és Alfred is kívülről fújta már a maga szintjét, náluk jobban már csak Francis ismerte az alaprajzokat. És ha nem ők vannak lenn, akkor ki?

Ludwig ugyanazon a nyugágyon feküdt, mint a múltkor. A haldokló lámpa fénye betegesen sápadttá tette az arcát, a kezei keresztezve feküdtek a mellkasán. Álmában békésnek tűnt.

Francis beharapta az alsó ajkát. Körbenézett, hogy meggyőződjön róla, tényleg senki nincs a környéken. Csak utána engedett a benne bujkáló kisördögnek, ami a székbe parancsolta. Kihúzta az egyik csövet a kofferből, betűzött a végére egy új tűt, és belenyomta a karjába.

Míg alámerült, eszébe jutott, hogy talán nem kéne a következő hetekben megmutatnia a meztelen karját az anyjáéknak. Nem biztos, hogy meg tudná magyarázni a tűszúrások nyomait.

Egy klasszikus, rácsos ajtajú felvonóban „ébredt”. A lift lefelé ment, és belátott a szintekre. Nem mind volt szoba, az egyik egy pályaudvar volt, amin éppen átrohant egy tehervonat.

A lift akkorát zökkent a megálláskor, hogy majdnem elesett. Egy kellemesen elsötétített házban találta magát. Az asztalon gyertya égett, ez volt az egyetlen világítás. Fényénál alig tudta kivenni a kanapén üldögélő Ludwigot, aki egy nő kezét szorongatta. Emlékezett rá: ugyanaz volt, aki Ludwig elméjében a hídon leszúrta őt. Rövid hajú, karcsú teremtés volt, vékony, de nem sovány. Egyik kezével Ludwig arcát cirógatta, a hangja lágy, se nem túl magas, se nem túl mély.

– Tudod, hogy hol találsz meg. Tudod, hogy mit kell tenned. – Előrahajolt, és csókot nyomott Ludwig homlokára. – Emlékszel, milyen volt, amikor megkérted a kezem?

– Sose felejtem el.

– Azt mondtad, van egy álmod.

– Hogy együtt öregedjünk meg.

– Megtehetjük… – Feli hangja csábító volt, ahogy közelebb húzódott Ludwighoz. Egyetlen pillanatra nézett félre. És abban a pillanatban észrevette a liftajtóban ácsorgó Francist. Megmerevedett.

Ludwig derékból megfordult, az arcán féltucatnyi érzelem vonult át egy pillanat alatt. Felpattant, és odacsörtetett hozzá, a karjánál fogva visszapenderítette a liftbe.

– Mit keresel te itt?! – rivallt rá.

Rátenyerelt a lift irányító-paneljére. A legfelső szint felvillant, és Francis még egyszer elment ugyanazok a képek mellett: a tehervonat ugyanúgy zakatolt át a vágányon, egy erdő, egy ház… nagyon régi és lassú volt az a lift.

– Kíváncsi voltam, milyen kísérleteket végzel éjszakánként.

– Hogy mit csinálok, az egyedül rám tartozik.

– Amit álmodban csinálsz, az nem, mert együtt fogunk álmodni – vágott vissza.

– De nem ezt. Ezek a saját álmaim.

A legfelső szint az olasz tengerpart volt. A homokos fövenyen Feli mosolyogva homokvárat épített egy aranybarna hajú kisfiúval, nevetett és csengő hangon egy olasz dalt énekelt.

Elszakította pillantását a gyerektől, és Ludwigra meredt.

– Miért teszed ezt magaddal?

A férfi nyelt egyet.

– Már csak így tudok álmodni.

– Miért olyan fontos álmodni? – kérdezte szörnyülködve.

Feli hirtelen felnevetett. A kisfiú vele, Ludwig arca pedig megrándult a fájdalomtól.

– Álmomban még együtt vagyunk – lehelte.

Lehunyta a szemét. Francis lélegezni se nagyon mert, csak behátrált az egyik sarokba, mikor Ludwig berántotta a lift rácsát, és megnyomott egy másik gombot.

Harmadszorra nézve az egyes szintek jeleneteit hirtelen leesett neki, mit lát.

– Ezek nem is álmok. Ezek emlékek. – Felháborodva vetette a német szemére: – Azt mondtad, nem használunk emlékeket!

– Igen, azt mondtam.

– Életben akarod tartani. Nem tudod elengedni.

Ludwig megcsóválta a fejét.

– Te ezt nem értheted. Meg kell változtatnunk emlékeket. Megbánt pillanatokat.

A lift konzolára pillantott. Tizenkét szint. Ők a nyolcadikra mentek. Az imént a kilencediken találkoztak. Mégis mi lehet a tizenkettediken, a legalsón?

– Mi van lent, amit megbántál? – pillantott fel rá.

Felemelte a kezét, hogy megnyomja a gombot, de Ludwig félreütötte a kezét.

– Van egy dolog, amit mindenképpen tudnod kell rólam.

Megállnak egy házban. Napfényes folyosóra nyílott a liftajtó, jobbra ablakok, balra festmények a falon. A falak lágy karamellszínűek voltak, a padló sötétbarna. Az ablakpárkányon virágok, ezeknek az egyik fele halott volt, a másik fele halott akart lenni. Otthonszaga volt.

Átvágtak egy nappalin, aminek a sarkában egy hatalmas, fekete zongora terpeszkedett, a tetején kézzel írt kották garmadájával. Ludwig megkerülte a hangszert és a hátsó ajtó felé vette az irányt. Francis megunta a néma szemlélődést.

– Ez az otthonod?

– A közös otthonunk a családdal.

– Feli hol van?

– Ekkor már nem élt.

Ludwig megállt a hátsó bejárat előtt. Francis kikukkantott mellette.

A zöld gyepen egy hordozható grill állt, mellette egy napernyővel. Az ernyő árnyékában egy albínó férfi állt, borzasztóan rekedt fahangon dudorászott valamit, miközben a grillrácsra pakolta a kolbászokat. Mellette az aranybarna hajú kisfiú guggolt.

– Ő a fiam, Romeo. Kiás valamit, vagy gilisztát keres. Ő pedig a bátyám, Gilbert. Gondoltam, odakiáltok nekik, hogy felém forduljanak és mosolyogjanak, és lássam az arcukat, de már nem tehetem.

Francis összerezzent, mikor mögötte felcsendült egy érzelemmentes hang. Egy öltönyös pacákhoz tartozott, aki egy repülőjegyet tartott Ludwig felé.

– Most rögtön, vagy soha, Beilschmidt.

Ludwig lassú, megfontolt mozdulattal átvette a papírt. Nem is figyelt rá, hogy az öltönyös abban a pillanatban semmivé lett.

– Aztán jön a rémület. Rájövök, hogy ezt meg fogom bánni, mert… látnom kell még egyszer az arcukat. De elmúlt a pillanat.

Egy másik férfi a Gilbert és a Romeo nevet kiáltja. A ház másik végéből szólt ki az udvarra, a körbefutó verandán állt, és jóformán görcsösen markolta a korlátot. Mire Francis felé fordult, már elfordulva beszélt valakihez, aki a házban volt. Egyikük arcát sem látta. Gilbert és Romeo is úgy mozdult, hogy az arcuk végig takarásban legyen.

Francis Ludwigra nézett. A német vágyakozva bámulta a rokonait, nem érdekelte, hogy Francis mögötte lassan hátrálni kezdett a lift felé. Szinte magának mondta:

– Ő Roderich, a kisebbik bátyám. Gilbert feleségével, Elizával beszél, aki megígérte, hogy aznap magyar ételt készít. Roderich azt nem szereti, az ő ízlésének túl csípős. Mire felnéztem, már ő is elfordult, és utólag ezen már nem tudok megváltoztatni. Ha kiáltani akarok nekik, elmennek. Csak úgy láthatom még egyszer az arcukat, ha hazamegyek. A valóságban.

Egyre nagyobb lépésekkel hátrált, a folyosón pedig már egyenesen rohant. Ludwig észre se vette, hogy eljött, de azért nagyon-nagyon gyorsan magára rántotta a lift rácsos ajtaját, és rátenyerelt a legalsó szint gombjára.

Egy feldúlt hotelszobába érkezett. A bútorok felborogatva, az egyik párna selyembélését feltépték. Apró tollak táncoltak a nyitott ablakon beáramló légáramlatban. Francis óvatosan tett előre pár lépést, és rémülten lefelé kapta a fejét, mikor roppant valami a cipője talpa alatt.

Feli szinte a semmiből bukkant fel az egyik kanapén. Francis nagyot nyelt.

– Te hogy kerülsz ide?

– A nevem…

– Tudom, hogy ki vagy – vágott közben. – De mit keresel itt?

Hebegett-habogott. Figyelte, hogyan áll fel az olasz nő, leomló óarany ruhája kiemelte a haja és a szeme színét, vékony teste körvonalait. Lassú léptekkel megindult Francis felé. Benne akaratlanul is felszínre törtek az első álmodói tapasztalatai, amit fokozott, hogy az egyik szófa karfájába döfve meglátott egy nagykést.

– Én csak… szeretném… megérteni…

– Hogy érthetnéd meg ezt? – nevetett fel Feli. Jókedve hirtelen undorba fordult. – Tudod te, milyen szerelmesként egy egész felének lenni?

– Nem.

A nő lustán végigmérte. Széles karmozdulattal elfordult, és becélozta az utolsó állva maradt kisasztalt.

– Egy találós kérdés. Vársz egy vonatra. Egy vonatra, ami elvisz messzire. Reméled, hogy elvisz oda, ahova akarod. Nem tudhatod biztosan. De nem is fontos. A kérdés az, hogy miért nem fontos, hogy hova visz az a vonat?

– Mert ott is együtt lesztek.

A szívéhez kapott Ludwig hirtelen hangjára.

Feli azonban nyafogós hangon támadt a férjének:

– Hogy hozhattad el őt ide?

– Mi ez? Hol vagyunk? – kapott a kérdésen.

– Ebbe a hotelbe jártunk a házassági évfordulóinkon.

– Mi volt itt?

Hirtelen nagyon sok dolog történt. Ludwig megint elkapta, és a liftbe lökte, ő megbotlott és kiterült a fémkalitka padlóján, Feli pedig feléjük lendült. Kirántott a kést az ülésből, és a felvonó rácsai közé döfte. Hajszálon múlott, hogy nem találta el Ludwigot.

– Megígérted! – sikoltotta. – Hogy együtt leszünk!

– Kérlek, Feli, muszáj most itt maradnod…

– Megígérted, hogy együtt leszünk! Azt ígérted, hogy együtt öregszünk meg! – kiabálta a nő, és két kézzel, ököllel verte a rácsot.

– Eljövök érted. Ígérem – bizonygatta Ludwig és megnyomott egy gombot.

A nő eszét vesztve sikoltott és toporzékolt, gyilkos pillantással fürkészte őket, míg felfelé igyekeztek. Francis levegő után kapkodott, és csak akkor tudott megszólalni, mikot pár pillanat múltán a lejárt álomidővel járó zúgás felhúzta a valóságba.

– Azt hiszed, be tudod zárni őt az emlékeidből épített börtönbe? – kiáltott. – Komolyan azt hiszed, hogy ezt megállítja?

Ludwig válaszolni akar, de nem tudott. Még mielőtt akár egy szót kinyöghetett volna, Kiku, sarkában Arthurral, megjelent az ajtóban.

– Itt az idő. Augustus Vargas meghalt Los Angelesben.

Francis igyekezett nem nagyon, csak kicsit dühös arcot vágni, látva, hogy a német kapva kap a témaváltáson.

– Mikor temetik?

– Csütörtökön lesz a búcsúztatója, Münchenben.

Arthur hozzátette:

– Lovino Vargas a halottal utazik, legkésőbb kedden. Készüljünk.

– Rendben.

– Veletek megyek, Ludwig – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

– Kiku azt kérte, hogy ne gyere – ellenkezett.

Francis az asztalra tenyerelt.

– Kell egy ember a csapatba, aki tudja, hogy mivel kell megküzdened! – Húzódozását látva hozzátette: – Nem fontos, hogy én legyek az, de akkor Arthurt is vidd le oda, ahol voltunk!

Mélyen a szemébe nézett. Ludwig adta fel előbb. Nagyot sóhajtva kiegyenesedett, és elkezdte összetekerni az álomhozó csöveit, úgy szólt oda Mr Hondának:

– Kellene még egy hely a gépre.