Részlet Hatalmasságom naplójából

Láttam ezt a képet, és írni akartam egy hozzá illő történetet. Az lett a vége, hogy E/1-ben megszenvedhetitek Poroszország, Ausztria és Magyarország kalandjait. Canon-compliant történet, igyekeztem tartani magam a szereplőkhöz, és nagyon remélem, hogy Roderich nem lett túl béna. Cserében igyekeztem Gilbertet is kicsit hülyére venni, Magyarországot pedig Elisének hívják, mert az egy milyen vicces német becézője a nevének.

Erzsi utálja, ha becézik. Roderich szintúgy. Gilbert egyes pontokon Östiként hivatkozik rá, amit az Österreich-ból rövidítettem.

Az „Ungarn” németül Magyarországot jelent.

Egyes pontokon AusHun-utalások, és nekem sem egyértelmű, hogy most van-e PruHun, vagy nincs. Disznó viccek akadnak, egy kis GerItával, mert úgy szép az élet.

Egy ilyen gyökér holmi megérdemli, hogy gyökér zenét adjak hozzá, nemde?

Hatalmasságom naplója

Részlet a 3997. kötetből

A családi kirándulásnak vannak szabályai.

1. Ne menj bele semmiféle családi kirándulás szervezésébe.
2. Ha mégis belemész, ne menj el.
3. Ha mégis elmész, akkor ne hagyd, hogy a többiek közül bárki ellógja.
4. Ha a többiek mégis ellógják, akkor szórakozz pofátlanul jól a hiányukon.
5. A legfontosabb: Ausztria rá sem nézhet a térképre, megérintenie pedig szigorúan tilos!

Mind az öt pontot elbasztam.

A programszervezőnk Elise. Ugyan többnyire igyekszünk szabotálni a rosszabbnál rosszabb ötleteit, de néha így is be tud húzni a csőbe. Mikor javasolta, hogy el kéne mennünk túrázni, gyanútlanul azt mondtam, hogy menjünk. Lehet, hogy köze volt ahhoz, hogy West nekiállt átépíteni a konditermünk, és éppen mozgáshiányom volt. Valamiért annyira nem kikapcsoló a súlyzózás, ha a dolgok nincsenek a helyükön, eltenni meg ugye nem tudom, mert fel van robbantva az egész kondi.

Ezzel tehát megszegtem az első szabályt.

A második teljesen tudatos volt, megszerveztük öcsiékkel, hogyan megyünk Östihez. (De rühelli, amikor így hívom…) Történt azonban, hogy indulás előtt Főni telefonált, hogy Westnek adjuramisten-azonnal be kell vinnie egy papírt. Sírtam neki egy sort, hogy lekési a buszt, és akkor mehetünk autóval, és hol van akkor a környezettudatosság, de éppen ideges volt, mert nem találta azt az iratot. Megbeszéltük, hogy majd utánam jön kocsival, én meg buszozom. Feli ott maradt vele, hogy majd ne kelljen egyedül vezetnie, meg hogy oldja a feszültségét. Ez olyan jól ment neki, hogy öcsi nemigen tudott összefüggően beszélni, mikor felhívott, hogy nem jön. Már rég Roddy vidéki nyaralójában voltunk, és bő másfél órája vártunk rájuk, mikor eljutott odáig, hogy szóljon.

Szóval a harmadik pont is elcsúszott. A negyediket meg az a nyavalyás ötödik vitte magával.

Még várakozás közben történt, hogy Roddy a plafon bámulását elunva Eliséhez fordult:

– Pontosan hova is akarsz elhurcolni minket?

Hatalmasságom pedig végignézte, hogyan túrja ki fél kézzel Ungarn a hátizsákjából a térképet és adja át Roddynak. Én baromira unatkoztam, és nem esett le, hogy nem kéne ezt tenni, ő pedig tetrisezett, és azért nem figyelt. Ezzel hívtuk a fejünkre az univerzum haragját és visszavonhatatlan neheztelését.

Három órával később ugyanis ott voltunk Ausztriának azon a pontján, ahol egy tíz kilométeres sugárban biztos nem volt egy lélek sem. Természetesen légvonalban, és az Alpok valamiért nem arról híres, hogy lapos. Mivel a turistaútvonalakat túl mainstream végigjárni, ezért esélytelen volt, hogy belefussunk úgy akárkibe, aki tudja az utat, vagy van térképe. A mienk két órával azelőtt egy patakban végezte. Ketten ugrottunk utána Elisével, de összefejeltünk, úgy, hogy nekem felrepedt a szemöldököm. Mind a ketten fetrengtünk egy sort a patakparton, addig osztrák őkelme végignézte, ahogy a térképet elviszi a víz.

Nem akartuk kísérteni a sorsot, visszafordultunk. Roderich, akinek az erőnléte megegyezik egy egyhetes kismacskáéval, félpercenként fuldokolt pihenőért. Talán itt illene zárójelben megjegyeznem, hogy én is és Elise is nagyon mérgesek voltunk. Nem a térkép miatt, csak Elise nincs annyira szokva a hegyekhez, hogy úgy mondjam. És hiába futja az ember a kilométereket, vagy edz napi rendszerességgel, azért a hegymászás megviselő. Mivel előttem kaptatott felfelé, láttam, hogy remeg a combja a megterheléstől. És mivel büszke a lelkem, ezért nem vallja be, hogy nem bírja, inkább foggal-körömmel küzdött, és megvárta, amíg Roddy javasolja a pihenőt, ez pedig idegessé tette. Az egyik ücsörgés alkalmával szerzett magának egy botot, és nagyon lelkesen mondta, hogy majd hazaviszi és kifaragja. A következő szakaszon kevésbé remegett a lába, és sokkal jobb hangulatban volt.

Amúgy rájöttem, hogy igaza van, a faragott botok tényleg jól néznek ki, szóval én is vágtam egyet magamnak. És ennek semmi köze ahhoz, hogy az én is síkvidéki vagyok.

A nagy pihenőtartások miatt történhetett meg az, hogy egy ponton rossz irányba fordultunk. A fák tök ugyanolyanok, és olyan sűrűn nőttek, hogy francot nem láttunk, nem az, hogy a hegyek mintázatát körülöttünk! Már benn voltunk a völgyben, mikor Elisének eszébe jutott, hogy neki amúgy van egy iránytűje. És még Roddy állt neki morogni, hogy ez eszébe juthatott volna hamarabb. Az én morgásom teljesen helyénvaló volt. Elise közölte, hogy maradjunk nyugton a seggünkön, vagy lerúg mind a kettőnket a következő csúcsról.

Hegymászás közben az ember elgondolkodik rajta, hogy mily jó volt hozzánk a Teremtő, amiért mérhetetlen bölcsességében síkságokat alkotott. Nincsenek bazi magas cuccok, amiken át kell vergődni, hogy az ember másik helyre érkezzen. Egyszer eltéved, na bumm, feláll a hátizsákjára, vagy az első vakondtúrásra és máris tudja, merre kell menni. Továbbá a síkságokon nem érik az embert kellemetlen meglepetések. Látszódik, ha jön a baj. Túrázás közben a bajnak általában viharfelhő-alakja szokott lenni.

Az alföldön látom, hogyan gomolyognak a távolban a felhők. Nézem, hogyan jönnek egyre közelebb, mint egy szekéren guruló égi katedrális. Látom az esőfüggönyt, és meg tudom tippelni, hogy mennyi időm van fedett helyre érni. Nem úgy a hegyek között. Természetesen a közelben lévő egyetlen, kurva nagy tisztás kellős közepén piknikeztünk, mikor átbukott a felhő a hegygerincen. Hiába kezdtünk pakolni azonnal, még nem voltunk készen, mikor nyakunkba szakadt az áldás. Gatyáig vizes voltam, mire beértem a lombok oltalma alá.

Fák alatt állni az esőben azt jelenti, hogy az első pár percben védett vagy, utána átér a víz, és egyenletes sugárban folyik a nyakadba. Miután eláll, még bő negyven percig csöpög a mindenség. Elállni éppenséggel nem nagyon akart.

Nagyot szívtam az orromon, mikor megtörtem a percek óta tartó csendet:

– Bazd meg, Rod.

Elise fázott és reszketett. Rod fázott és reszketett. Én érzékeltem az alacsony hőmérsékletet.

– Vajon mennyi esélyünk van kikerülni innen? – kérdezte Elise, a vacogása miatt kicsit dadogva.

Rodra néztünk, aki kettőnk között kucorgott. Behúzott nyakkal pislogott, ami azt jelentette, hogy halvány lila gőze sincs róla, hol a bánatban vagyunk. Ez az a dolog, amit hajlandó vagyok elengedni, mindegyikünkben van valami… illetve nincs valami, ami a többiekben megvan. Ugyan nehezemre esik, de hatalmasságom annyira csodálatos és szerény, hogy hajlandó vagyok felvállalni a tényt, hogy soha nem tudtam fél óránál tovább megülni a seggemen, pedig az politikai pályán elég fontos. Elise csak szimplán fura és képes elviselni ezt a hülyét. Én meg a változatosság kedvéért megint ott ültem velük, nyakig a ganyéban.

– Az iránytűd? – kérdeztem.

– Beázott – mutatta fel az olcsó vacakot.

Az iránytű tűje nedves lett, és hozzátapadt a tűt védő műanyaghoz. Miközben megpróbáltuk leszedni a műanyagot, az egész szerkezet atomjaira hullott, és a kisebb darabok elvesztek a fűben.

– Térerő? – próbálkoztam újra.

Östi pillantása elég beszédes volt.

– Próbáljuk meg kitalálni, hogy merre van észak? – javasolta Ungarn.

– És mégis hogyan, tündérkém? – horkantam fel. – Szakad az eső, nem látjuk az eget.

– Van az a dolog a mohákkal…

– Ennek a fának minden oldalán van moha – jegyezte meg Östi. – Annak is. Meg azoknak is, ott.

– A faszom.

– Elise, azt hittem, megbeszéltük a tizenharmadik században, hogy neked olyanod nem fog nőni.

Szerintem magánál hord egy portálkaput, amin át előkapja a serpenyőjét, mert hogy pakoláskor nem láttam nála, az is biztos.

– Szerintem az életem kétharmada várakozással telik.

Ez van, ha unatkozom, akkor egy idő után filozofálni kezdek. Éppen fészkelődtem a fa alatt, egy olyan pontot keresve, ahol relatíve kevés víz jön rám, de összeér a vállam meg a hátam a többiekével, és melegen tartanak.

– Előbb a csaták előtti csend, aztán megvárni, amíg a konferenciákon Főniék eldöntötték, hogy mi a szart akarnak, most bejött még a tömegközlekedés is…

– Igaz – hagyta rám Elise.

– Az életem kétharmada azzal telik, hogy megpróbállak kiebrudalni a birtokomról – mesélte el Roddy saját tapasztalatait.

– Látod, van az életednek egyharmadnyi ideje, mikor nem nálad baszom a rezet – mutattam rá.

– Igen, abban az egyharmadban még nem éltél.

Elise felröhögött.

– Tényleg, el is felejtettem, hogy te vagy hármunk közül a legfiatalabb!

– Haha, röhög a vakbelem.

Östi persze nem állhatta meg kommentár nélkül:

– Lehet, hogy ő a legifjabb, de ez még nem mentség arra, hogy annyi esze legyen, mint egy hintalónak.

– Lehet, hogy nem vagyunk mind egyformák, de ez nem mentség arra, hogy eltévedj a saját nyavalyás országodban! – vágtam vissza. – Franc essen beléd, meg a nem létező tájékozódási képességeidbe.

Roddy erre duzzogva elhúzódott tőlünk. Nem mondtam semmit. Elise se mondott semmit. Rod pár perc múltán eléggé fázott ahhoz, hogy inkább visszajöjjön.

– Esik még?

– Igen.

– Még mindig?

– Igen.

– Még mindig esik?

– Gilbert, baszd meg, ha még egyszer megkérdezed, feldugom a kolbászt a seggedbe.

Nagyot szusszantam. Elise egy olyan csípős darabot hozott, amivel még neki is meggyűlt a baja, pedig szerintem ilyen magas kapszaicin-bevitel mellett már nincsenek is ízlelőbimbói.

– Tudtok valami jó pletykát? – kérdeztem inkább.

– Most meg inkább pletykálni akarsz? – horkantott Rod.

– Mert mi a retket csináljak? Itt ülök egy fa alatt, a nyakamba csurog a víz, cuppog a bakancsom, és már csak egy kurva csípős kolbászunk van, egyébként elfogyott a kaja is.

– És még a fa is vizes – merengett. – Pedig tök jó lenne tüzet rakni.

– Téged ismerve, leégne az erdő – jegyezte meg Elise. – Amúgy Feröer megint hisztizik Dániával.

– Feröer mikor nem hisztizik Dániával? – kérdezett vissza Rod.

– Majdnem annyit hisztiznek, mint Anglia és Skócia – bólogattam.

– Vagy az olaszok és Seborga.

– Vagy Kína és Tajvan.

– Most csak példákat soroltok, vagy van konkrét híretek is? – vágott közbe nő.

Hallgattunk mind a ketten. Ha Roderichet még mindig annyira érdeklik a kémjelentések, mint a világháborúk alatt, akkor gőze nincs a nemzetközi helyzetről, tőlem meg West egy huszárvágással elvette az ilyen ügyek kezelését. Nem értem, miért, csak egyszer ittam le magam annyira, hogy a nemzetbiztonságról tartsak rögtönzött kiselőadást. Egy spanyol kocsmában, tizennegyedik századi némettel. Szerintem Tonin és Frannyn kívül nem értette senki, akkor meg miért… Oh.

Ungarn utálja, ha becézzük. Még jó, hogy a köznapi neve olyan gyakori, hogy temérdek becéző forma született rá az idők során.

– Elise, Else, Liz, Lizi, Lisa, Betti, Bettina…

– Lisbeth, Beth, Liesel, Liesl…

– Elslin.

– Elßlinn. Elslichi.

– Az isten verjen meg mindkettőtöket.

– Itt fogunk meghalni – nyöszörögtem a vihar harmadik órájában. – Mind itt halunk.

– Jaj nekünk – dörmögte Elise.

– Az utókor soha nem fog rálelni rothadó csontjainkra ezen az istentelen helyen.

– Óh, mi szegények – sajnálkozott Rod is.

– Gilbird utánam fog halni bánatában.

– Tényleg, a madarad merre van? – kapta fel a fejét Elise.

– Otthon maradt, fájt a feje.

Rod és Elise megütközve nézett rám.

– Mi van?

– A madaradnak fájt a feje – visszhangozta hüledezve Elise.

– Igen. Néha szokott neki. Meg úgyse tudnám elküldeni segítségért ilyen retek időben. Esőben nem lehet repülni.

– Akkor mindhármunknak végünk – horgasztotta le a fejét Ungarn.

– Ugye, megmondtam!

– Én nem fogom megenni ezt a kolbászt – közöltem kereken. – Vizünk már nincs annyi, hogy elvegye a csípősségét, akkor meg idehalok, ha nem csinálunk vele valamit.

– Kivételesen egyetértek vele – bólogatott Östi is.

– Vadásszunk? – vetette fel Ungarn félhangosan.

Bámultam rá.

– Mivel? – kérdeztük egyszerre Roddal.

A nő szétnézett maga körül. Felállt, hogy egy kicsit nagyobb körben tudjon szétnézni. Követtem a példáját, és csakhamar mind a hárman odavoltunk fegyvert keresni. Rodnak kiadtuk ukázba, hogy vagy szúrjon le botokat lépésenként, vagy hagyjon elég egyértelmű nyomokat az útvonaláról, hogy ha mégsem tudná követni azokat visszafelé, akkor legalább mi tudjuk, merre ment. Megegyeztünk, hogy háromszázig számolunk el, utána visszamegyünk az ideiglenes táborhelyre. Az első visszaérkező még kétszázig elszámol, és ha addig valaki nem ér vissza, akkor szükségállapotot hirdet, és nekivág megkeresni.

Ungarn huszonegynél járt, mikor én visszajöttem, és kilencvenhétnél, mikor Roddy befutott. Pontosabban kilencvenhétnél tartott, mikor hallottuk, hogy Roddy feljajdul, ahogy keresztülesik egy faágon. Saras volt a térde, mikor visszajött. Mondjuk nem voltam benne biztos, a zuhogó eső miatt még mindig úgy festett, mint egy vízbe fúlt patkány, én meg nem mondhattam semmit, mert menet közben pofára estem. Szemből sár borított tetőtől talpig.

Elképedten bámultunk rá.

– Most mi van?! – rivallt ránk felháborodva. – Kikérem magamnak, ennyire én sem vagyok béna! És egyébként is sért a feltételezés.

Duzzogva leszórta elénk a szerzeményeit, egy nagyobb követ, két makkot, egy hosszabb botot és egy virágot. Utóbbit azért szedte, mert szép volt. Ungarn három nagyobb követ hozott, egy makkot, egy hajlékony indát és egy zöld kavicsot, utóbbit azért, mert szép volt. Nekem négy nagy kövem volt, három szál csalánom, amit a zoknimmal szedtem le, egy viszonylag rövid botom, meg egy tobozom. Utóbbi azért, mert frankón szép, és fogalmam sincs róla, hogy kerülhetett egy tölgyerdőbe.

– Úgy látom, követ mind hoztunk – szemlélte meg a gyűjtögetés eredményét Ungarn. – Gilbert, minek a csalán?

– Tudok csalánfőzeléket csinálni, meg a kacsák szeretik, szóval lehet csalinak használni, és állítólag jó potencianövelő, szóval örülj, Roddy, gondoltam rád.

– Köszönöm szépen, a teljesítményemmel nincs semmi probléma – fortyant fel.

Elisére néztem, aki feltartotta a kezeit.

– Én nem mondok semmit.

Felröhögtem, Östi meg felháborodott:

– De Elise!

– Azt mondtam, hogy én nem mondok semmit! – kiáltotta. – A pöcsösszeméregetést rátok hagyom, de egyikőtöket se véleményezem, rendben?!

Dühösen odébb trappolt. Roddyval bámultunk utána. Osztrák őkelme nézett rám elsőnek. Én pislogtam. Biztos a szemembe folyt az esővíz. Rod fura képet vágott.

– Most azt mondta, hogy…?

– Biztos félreértettük – jegyeztem meg.

– Végül is, nőből van, a fene se tudja, mire gondol – bólogatott.

– Az is lehet, hogy megvan neki – mutattam rá.

– Igen, azért lehetett olyan fura egész nap!

– Akkor megvan neki.

– Meg bizony.

Lepacsiztunk. Tudván, hogy férfiúi képességeinkkel nincs semmi probléma, nyugodtabban folytattuk az előkészületeket.

– Elise – nézett fel a csapdakészítés negyedik percében Rod. – Ha odaadom az övem, akkor azt tudod parittyának használni?

– Zseniális ötlet! – csillant fel Ungarn szeme.

Nyomott az arcára egy hatalmas puszit, és mire kettőt pisloghattunk volna, már ki is csatolta az övét, és úgy megrántotta, hogy az osztrák a karjaimba tántorodott.

– Ilyen hevesen se kapta még le rólad a nadrágot, mi? – dörmögtem neki.

– Hát nem.

– Vegyük át még egyszer – sóhajtott a magyar.

Talált valami bogyót, aminek a nedvével tudott fekete csíkokat húzni az arcára, hogy közölje, harci festés nélkül nem igazi vadászat a vadászat. Östi is kapott néhányat, én meg valami agyagos vacakba fejelhettem bele, mert akárhogy mosta az eső, nem akart lejönni. Elise egy bottal mintákat rajzolt bele, és közölte, hogy ne merjek hozzáérni. Rod úri becsületszavára esküdött, hogy egyetlen pejoratív, vagy rám nézve sértő dolog sincs rajtam.

– Nekiállok zajt csapni és hajtani az állatokat – mondtam, büszkén a tényre, hogy megjegyeztem a szerepem. – Feléd hajtom, te lelövöd a parittyával, ha mégsem megy, akkor továbbszaladnak a csapdák felé.

– Rod, neked mi a dolgod?

– Zajt csapok és feléd hajtom az állatokat, te lelövöd őket a parittyával, ha mégsem, akkor továbbszaladnak a csapdák felé.

– És mit csinálsz mindeközben?

– Fél kézzel fogom a gatyámat, hogy ne csússzon le, én meg ne essek el benne, és ne nézzek ki úgy, mint Gilbert? – tippelt.

– Pontosan – bólintott nagyot a nő, vállon veregetett minket és elindult az őrhelye felé.

Megvártam, míg Elise elég messzire kerül, csak utána léptem fenyegetően közel Östihez. Fölébe tornyosultam.

– Ez egy célzás volt az arcberendezésemre?

– Ez egy célzás volt arra, hogy saras vagy, ostoba – hűtötte le a kedélyeket. – Inkább menj a helyedre, kezdek éhes lenni.

A hajtás nem volt túl sikeres, az állatok a vackuk mélyére húzódtak, és akárhogy kiabáltunk, és ráztuk a bokrokat, egy fia nyúl, vagy fácán, annyi se került elő. Ha volt is valami a közelben, azt már elzavarhattuk korábban azzal, hogy egyáltalán itt voltunk, de a nagy kajabálásra biztos az egész völgy kiürült.

– Tudod – kiáltott oda nekem Roderich. – Szerintem az utóbbi ötven évben nem csináltam olyan marhaságot, mint most.

– Az utóbbi ötven évben Elise nem akart elmenni kirándulni!

– Nem, akkor csak minden más marhaságot csináltunk.

– Szerinted, ha West jött volna, akkor jobban sül el ez a holmi?

Roderich megállt és csípőre tette a kezét. Utána lenézett, hogy mégis miért fázik, rájött, hogy térdig lecsúszott a nadrágja és gyorsan visszahúzta. A nadrágja derekán folytatta a csípőre tett kézzel a távolba meredést.

– Szerintem az öcséd akkor Italien nyugtatásával lenne elfoglalva.

– Ki van csukva – fintorogtam. – Azt se tudná, mi van, az első tíz percben szerzett volna magának egy mókus barátot. Az a srác egy kibaszott Disney-hercegnő.

– Már mér.

Körülményeskedve megmagyaráztam:

– Ha végiggondolod, akkor minden stimmel: amikor nem az egyenruhájában van, akkor teljesen különc, cuki holmi van rajta, és van egy állandó szárnysegédje. Minden passzol.

– Nem láttam vele kisállatot.

– Az öcsém a szárnysegédje – nyomatékosítottam.

– Így már stimmel.

Egyszerre Ungarn hangja ütötte meg a fülünk:

– TALÁLTATOK MÁR VALAMIT?

Visszaüvöltöttem:

– EGY KALAP SZART SEM!

A nagy vadászat sarába holt. A tüzünk is, mert a vizes fát nem tudtuk meggyújtani. Még mindig a harci festéssel a képünkön ültünk, egymás hátának dőlve, mikor Elise hirtelen kihúzta magát, mi meg Roddal elborultunk.

– Tudom már! –A nő felénk fordult, az arca csak úgy ragyogott. – Rod, te tudsz jódlizni!

Hatalmasságom úgy elkezdett röhögni, hogy az oldalam sajdult belé. Rod csak igyekezett méltóságteljesen, és nem túl cuppogva kikelni mellőlem a sárból.

– Hát… mondhatni.

Elise ügyet sem vetett rá, úgy folytatta:

– Felmegyünk a hegytetőre, és te jódlizol segítségért!

Erre már elhallgattam. Rod is elgondolkodó képet vágott.

– Végül is, ha megfelelő irányba fordulok, akkor a hegyek messzire viszik a hangot… – Tűnődve bámult ki a tisztás felé, a hegyekre. – Nem emlékeztek rá, hogy pontosan merre voltunk? Csak mert akkor kitalálhatjuk, merre kell kajabálnom.

Meglapogattam a vállát.

– Figyu, először fel kell caplatnunk arra a tetves hegytetőre. Ebben te vagy a szaki, neked kell szétnézni, és megállapítani, hogy merre megy legmesszebb a hang, arra beállsz, és eljódlizod szépen, hogy a bécsi Aldiban „Vigyél magaddal egy osztrákot a sajtpulthoz”-akció van, és akkor Svájc tíz percen belül itt van értünk.

– De nincs ilyen akció – ráncolta a szemöldökét. – Vash kicsinál, ha a semmiért iderángatom.

– Majd kiszúrjuk a szemét Macisajttal – legyintettem, Ungarn szörnyűséges, ömlesztett, sajtnak csúfolt borzalmaira gondolva. A smucig svájcinak biztos megteszi. Meg Vash csak nem olyan pénz-orientált, hogy egy ilyen kis apróságból ügyet csináljon…

Mindeközben egy berlini hálószobában egy roppant relaxált Németország hirtelen felült. Feli álmosan pislogott fel rá.

– Valami baj van, Doitsu?

Az izmos német ugyanis már az ágy mellett kereste a nadrágját és feldúlt arccal nézett az olaszra:

– Jelez a hatodik érzékem. Gilbert valami oltári nagy hülyeségre készül…