Eredet #1

Kísérletezzünk!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Tonhal, akinek az utóbbi időben nem volt ihlete. A szeptember az abszolút mélypont volt egész eddigi írói pályafutása során, mindemellett még a Blogger sem engedte neki, hogy felöltsön dolgokat úgy, ahogy ő akarja. Szóval most megpróbál kiszúrni a saját írói válságával, és fogott egy filmet, amit szépen, gondosan átírt Hetára.

Mivel pedig hosszú, ezért fejezetenként kapjátok meg. Jól széthúzva, hogy ellegyetek vele egy kicsit, nekem meg legyen időm kivakarni magam az Ihlettelenség Mocsarából.

A film: Eredet.

Ha szeretnétek, kaptok hozzá szereposztást is. Tartani fogom magam a filmhez, tehát aki akarja, elspoilerezheti magának. Még a párbeszédek egy részét is átemeltem (öh, ja, 100%-át, lol). Egyes fejezetcímek a filmzene egyes darabjai lesznek. Hans Zimmer. Imádjátok velem együtt azt a fickót.

Jó, rendben, elismerem, csak angstos GerItát akartam írni. Na.

Ötletet adó kép

(zárójelben: kellett egy gyerek is, aki a végén Seborga, aka Romeo lett.)

Dream is Collapsing

Annak ellenére, hogy a társalgóban legalább kétszáz ember kavargott, és lágy dzsesszre beszélgetett, a nappaliban olyan csend volt, mint egy ravatalozóban. Mr. Honda gondosan felnyársalt egy darab halat a villájával, és úgy tűnt, csak fél füllel figyel rájuk evés közben. Ludwig nem tudott ezzel mit kezdeni. Két mondat között Arthurra pillantott, aki teljesen nyugodtan intett neki, hogy folytassa csak. A japán felé fordulva úgy döntött, taktikát változtat.

Megköszörülte a torkát és kérdezett:

– Tudja, mi a világon a legveszélyesebb dolog?

Mr. Honda felnézett. Barna szemeiben nyoma sem volt az érdeklődésnek.

– A gondolat. Megfoghatatlan és ragályos. Ha egyszer beette magát a fejbe, jóformán kiirthatatlan. A tudatosított ötletből gondolat lesz, az pedig elraktározódik.

– Hogy maga ellophassa? – tette le a villáját a japán.

Ludwig megnyalta az ajkát, de szerencsére Arthur nem esett kétségbe.

– Igen. Az álomban nem működnek a betanult önvédelmi mechanizmusok és a gondolatokat el lehet lopni. Ez az extrakció.

Ludwigra pillantott, átadva a szót.

– Ki tudjuk képezni az elméjét az extraktorok ellen, Mr Honda. Ha kéri, akkor felvértezzük az elméjét, és egyetlen extraktor sem lesz képes behatolni az ön gondolatai közé.

– Ezt mi garantálja?

– Az, hogy a legügyesebb extraktor én vagyok. – Álszerénység lett volna mást állítani. Ebben a szakmában tényleg Ludwig volt a legjobb. Felállt és eltávolodott a hosszú asztaltól. Állva mindig is jobban szeretett magyarázni. – Ha beavat, ha megnyílik nekem, úgy, ahogy még a pszichológusának sem, ha elmondja nekem a legmélyebb gondolatait, csakis akkor tudunk segíteni önnek, Mr Honda. Addig a titkai nincsenek biztonságban.

A japán szeme oldalra rebbent. Ludwig megállta, hogy odanézzen. A férfi arcát nézte, aki megtörölte az ajkait, majd felkelt az asztal mellől.

– Megfontolom az ajánlatukat. További jó szórakozást, uraim.

Azzal sarkon fordult. A testőrei széthúzták előtte a tolóajtót, amin át kilépett a fogadás forgatagába. Ludwigékat a másik irányban kísérték ki, a verandára.

– Rájött – mondta Arthur fojtott hangon. – Honda tudja, csak játszik velünk.

Hirtelen megremegett a föld. Meg kellett kapaszkodniuk a korlátban. Arthur szitkozódott és a tintafekete égre nézett:

– Mi a pokol folyik odafenn?

– Nem számít. A titok benne van a széfben, láttam, hogy ránézett.

– Azt én is láttam, de… – Arthur arcáról leolvadt minden. – Ő mit keres itt?

Ludwig a mutatott irányba fordult és megdobbant a szíve. A verandán egy fiúsan karcsú, alacsony nő közeledett, aki lopva újra és újra Ludwig irányába pillantott. Lenézett a verandáról, az alant morajló tengerre.

– Bízd rám, elintézem – vetette oda Arthurnak.

– Húzz bele, nincs sok időnk!

– Tudom, hogy dolgozni jöttünk.

Vissza se nézett. Csak Felit figyelte.

– Ha leugrom – kérdezte a nő bizonytalanul –, azt túlélem?

– Talán, ha jól ugrasz. Mit keresel itt?

Feli felmosolygott rá, a kiálló hajtincse göndörödött.

– Gondoltam, hiányzom.

– Tudod, hogy igen.

A verandának három bejárata volt, őket a bal szélsőn kísérték ki. Két testőr megállt az ajtó két oldalán, így Arthur kénytelen volt elmenni mellettük, mikor befelé igyekezett. Ludwig pont elkapta a szúrós pillantást, hát kézen fogta a nőt, és megindultak befelé. A fogadás végeztével a vendégek egy része távozott, a másik felük viszont Mr. Honda éjszakai vendégeként az épületben maradt. Ludwig éppen ilyen vendég volt.

A ráosztott szobában voltak az előre elrejtett kellékek. Míg ő elővette a fegyverét és a kötelet, Feli az egyik falon lógó vízfestményt tanulmányozta.

– Milyen ócska ez a kép. Arthur ízlésére vall.

– Az alany a háború utáni brit festészet nagy rajongója – válaszolta Ludwig. – Arthurnak éppenséggel van tapasztalata a témában. Gyere ide, kérlek.

Feli mosolyogva lépdelt oda hozzá, és hagyta, hogy Ludwig lenyomja egy nehéz fotelre. Gyors mozdulatokkal hurkot vetett a kötélre és a szék lábára erősítette.

– Hiányzom a kicsinek?

Ludwig megdermedt, és reszketegen sóhajtott.

– Ha tudnád, mennyire. Most kérlek, ne mozdulj. Levegőzöm egy kicsit.

Kidobta a kötél végét az ablakon, és maga is utánamászott. Alig ért szintbe a megfelelő ablak előtt, Feli odafenn már el is veszítette az érdeklődését és felállt. Szerencsére a szék megakadt az ablak mellett, így Ludwig csak három métert zuhant.

– Verdammt – sziszegte.

Visszamászott az ablakhoz, és felguggolt a párkányra, még mielőtt a szék megadja magát és esetleg utánajön.

Benn elővette a pisztolyát, feltekerte a végére a hangtompítót, és biztonsági állásba eresztve a fegyvert, macskaléptekkel suhant előre az épületben. Az őrök némán hullottak el a lövései alatt.

Visszasietett abba a helyiségbe, ahol Hondával beszélgettek. Félrehúzta az egyik kézzel festett, selyemmel borított tolóajtót, és szusszant egyet örömében. A tolóajtó mögött egy falba épített polc volt, mellmagasságban egy széffel. Ludwig az előre megszerzett számsort betáplálva felnyitotta és kivette a belsejében lévő borítékot. Félbehajtotta, majd egy hajszálra ugyanolyan borítékot húzott elő a zsebéből.

Egyszeriben meggyulladtak a lámpák. Ludwig megpördült, és Honda szemébe, illetve féltucat fegyver csövébe volt szerencséje belenézni.

– Dobja el a fegyvert! – szólította fel Honda.

Mögötte Feli lépett be a helyiségbe, utána két megtermett biztonsági Arthurt vonszolta be. Az angol arcáról egyértelműen leolvashatta, mit gondol Ludwigról és az „elintézem” mondatocskájáról.

– Tedd le a fegyvert, Ludo. Kérlek. – Feli angyalian mosolygott rá.

Soha nem tudott ellentmondani neki, ha így nézett. A hosszú asztalra tette a pisztolyát, és Felihez csúsztatta.

– Ő mondta meg, vagy végig tudta? – kérdezte Hondától, természetesen a feleségére célozva.

Honda ajka megrándult.

– Azt, hogy meg akar lopni, vagy azt, hogy mindketten alszunk? – Ludwig nyelt egyet. Ezek szerint tényleg tudta. – Tudni akarom, hogy ki bízta meg.

Feli felemelte a kezét. Még mindig ártatlanul mosolygott, de a kezében már egy pisztoly volt, amivel előbb Ludwig, majd Arthur fejére célzott. Ludwig megnyalta száraz ajkait.

– Hiába fenyegeted. Hisz ez csak álom, igaz, Feli?

– Attól függ, mivel fenyegetem. Ha megölöm, felébred. De a kín… – Lefelé fordította a fegyvert és elsütötte. Arthur felüvöltött, a szétroncsolódott térdéből vér fröccsent a padlóra. – A kínt az agy szüli, és a díszletből ítélve, most a te agyadban vagyunk, Arthur.

Ha szemmel el lehetne intézni a dolgokat, Arthur jóvoltából már a pokolban égnének mind.

Feli átsétált a másik oldalára, és emelte a pisztolyt, hogy a másik lábába is belelőjön. Honda, az őrök, Feli, mindenki Arthurt nézte. Ludwig vetődött, a simára polírozott asztalon csúszva kapott a pisztolya után. Az első golyót Arthur kapta. A férfi kifejezéstelen arccal esett össze.

Oldalra gördült, és rohanni kezdett, ki a szobából. Mögötte Honda felkapta a leejtett borítékot, feltépte, de csak üres lapokat talált benne.

– Utána! – kiáltotta.

Ludwig ina szakadtából rohant, követte a ház labirintusát. Beugrott egy alkóvba, ott előtúrta a papírokat a zakójából, és lázasan forgatni kezdte azokat. Nem olvasott, csak átfutotta a papírokat, számokat, kulcsinformációkat keresve. A harmadik lap közepén azonban a sorok feketék voltak, bármi is volt odaírva, ő azt nem láthatta. Tehetetlenségében elkáromkodta magát. Azon nyomban meg is bánta, mert meghallották, lövések fúródtak mellette a falba.

Ismét futásnak eredt. Vissza kell mennie Hondához, ki kell szednie belőle a kitakart sorok információit, még mielőtt a remegő talaj kisiklik a lába alól, még mielőtt az álomvilág végleg darabjaira hullik, és ők felébrednek.

* * *

Arthur káromkodva ugrott fel a fotelből. A szoba másik felén Ludwig ült előrebukott fejjel, az ő széke egy asztalon állt, mögötte egy kád víz. Arthur rá se hederített, felmarkolta a széke mellett lévő koffert és átrohant a másik szobába. Letérdelt az ágy mellett, amin Honda aludt. Kinyitotta a táskát, majd egy hosszú csövet kapott elő, aminek a végén egy tű volt.

Borisz rémült képpel került elő a konyhából. Addig a függöny ráncai között leskelődve az utcán randalírozó tüntetőket figyelte, akik autókat borogattak és Molotov-koktélokat dobáltak. Ettől volt az álomban a földrengés.

– Mit csinálsz? – nyüszítette. – Ez még korai!

– Lehet, de az álom összeomlik. Hondát még megpróbálom lenn tartani. Jók vagyunk.

Belenyomta az infúziót Honda karjába. A férfi forgolódott és morgott, Arthur pedig a fejét csóválta. Ő már felébredt, és ő volt az álmodó, az ő elméje teremtette a világot, amiben léteztek. Nélküle előbb a kép perifériája, így az óceán és a kert, majd maga az épület is szétesik. Lebuktak, odalenn már tűzharc lehet. Elég egyetlen törmelékdarab, vagy egy golyó, ha a japán meghal, lesheti a lenn tartást.

– Ez így nem fog menni – dünnyögte. – Borisz, ébreszd fel Ludwigot!

A bolgár átszaladt a másik helyiségbe. A csattanások erősségéből ítélve meg sem próbálkozott a finom pofozkodással.

– Nem megy!

– Lökd bele!

– Mi?

– A vízbe! – forgatta a szemét.

Honda még mindig mocorgott, ami aggasztotta. Ellenőrizni akarta az infúziót, de a pisztolycső az arcába nyomva mozdulatlanná dermesztette. Lassan, megadóan felemelte a kezeit.

Honda durván mögé került, és a fejének tartott fegyverrel átvezette a nappaliba, aminek a sarkába ők vitték oda a fürdőből a kádat. A nappaliból nyílt a második emeleti lakás egyetlen ajtaja, Honda azt célozta be.

Ludwig szerencsére már a kád szélét markolta. Felbukkant a víz alól, és egyetlen pillanat alatt felmérte a helyzetet. Ugrott, közben Arthur félreütötte Honda kezét. A fegyver elsült, a golyó a falba csapódott. Ludwig azzal a csinos mázsájával ledöntötte a kis japánt a lábáról úgy, hogy Arthur még mindig a csuklóját markolta. A férfi keze kicsavarodott, de nem kiabált, csak vicsorgott és fájdalmasan sziszegett. Azt is csak egy pár pillanatig. Visszavitték a szobába és kikötözték egy székhez. Akkor már éppen olyan kiismerhetetlen volt az arca, mint addig.

– Jól felkészült – ismerte el Ludwig.

A víz jól hazavágta szigorúan hátrazselézett haját. Arthurnak azonban kisebb gondja is nagyobb volt ennél – az utcán randalírozó tüntetők egyre közelebb kerültek a lakáshoz.

Hondának csak a szemei mozogtak, mikor felmérte, hol van.

– Erről a lakásról még a testőrségem se tud. Hogy találták meg?

– A maga pozíciójában nem nagyon lehet elrejteni egy szerelmi lakot, főleg, ha egy férjes asszonyról van szó – vetette oda Arthur.

Valamikor beszélnie kellene Ludwiggal. Feli nem először lőtte meg munka közben, és nem a legjobb érzés, arról nem is beszélve, hogy a nőnek nem kellene ott lennie.

– Ő biztos nem beszélt – csóválta a fejét Honda.

– Nem? – horkant fel. – De igen.

– Volna még egy apróság – tette össze a kezét Ludwig.

– Közelednek – aggodalmaskodott Borisz.

Honda felszegte a fejét.

– Megkapta, amit akart.

– Még nem. Tudta, hogy jövünk, és egy információt eltitkolt előlem. A szövegből hiányzott egy rész. Mi az? Mit titkol előlem? – előredőlt. – Ha tudta, hogy jövünk, miért engedett be?

– Teszteltem.

– Tessék?

– Lényegtelen. Elbuktak.

– Kiszedtünk minden információt az agyából.

– De a módszereik átlátszóak.

– Ludwig! – csattant Arthur. A tüntetők már tényleg a kapuban voltak.

A férfi felpattant, felmarkolta a pisztolyát az asztalról, és Hondához sietett. A fejéhez tartotta a pisztolyt.

Közben Borisz a szoba másik felében felkapta a fejét. Hirtelen Arthur fülét is megütötték Edith Piaf elnyújtott énekhangjai. Kezdenek kifutni az időből.

– Ki vele. Mit titkolt el?

– Kénytelen lesz közölni a megbízóival, hogy kudarcot vallott.

– A megbízóim csak sikeres munkát fogadnak el – sziszegte. – A kudarc egyenlő a halállal.

– Ludwig! – sürgette Arthur.

A férfi erre felrúgta a széket. Honda nagyot kiáltott, ahogy felborult és az arca a hosszú szálú szőnyegbe nyomódott.

– Mondja el, amit tud! Mindent, amit tud, MOST!

Honda halkan felkuncogott. Arthur összevont szemöldökkel fordult meg. Nem mindennapos, hogy egy halálos fenyegetés közepette az ember nevetést hall.

– Mindig is utáltam ezt a szőnyeget – mormolta Honda. – Utáltam a színét, a foltjait. Azt mégis tudom, hogy gyapjúból van. És én most… – Ludwigra pillantott – egy műszálason fekszem, vagyis ez nem az én szőnyegem. Még mindig alszom. – Mosolyra rándult az ajka. – Álom az álomban. Ön valóban méltó a hírnevéhez, Mr Beilschmidt.

Arthur fülébe csengett az ébresztő, és egy másodpercen belül már a vonaton ült. Az álomhozó mellett a földön ott ült a srác, akire rábízták a holmit.

– A szentségit! – csapott a karfára.

– Hogy ment? – kérdezte a kölyök.

– Rosszul – morogta.

Ludwig egy másodperccel később ébredt, mint ő, Borisz hárommal. Ő volt az álmodó, neki kellett legtovább lenn maradni. Honda nem mozdult. Amennyi nyugtatót beadtak neki, Arthur nem is csodálkozott rajta.

– Féleszű! – dörrent Boriszra. – Elcseszted a szőnyeget.

– Nem tehetek róla!

– Te vagy az építész!

– Honnét kellett volna tudnom, hogy bele fogja nyomni a képét?

– Elég legyen – szólt Ludwig. Éppen Honda pulzusát ellenőrizte.

– Te se voltál éppen százas – vetette oda.

Elmondott még néhány kellemetlenséget, miközben összerámolta az álomhozót.

– Tudtam, mit csinálok – felelt Ludwig hangsúlyok és érzelmek nélkül.

– Igen? – gúnyolódott. – Akkor milyen, amikor nem tudod?

Ludwig mélyen beszívta a levegőt. Leszedte a bőröndjét a poggyásztartóról, és kihúzta a kupé ajtaját.

– Erre most nincs időnk. Leszállok Kyotóban.

– Nem fog benézni minden fülkébe – szólt utána.

– Nem arról van szó, csak nem szeretem a vonatokat. Tokióban találkozunk.

Mire kettőt pislogott volna, a német már el is tűnt.

– Nagyszerű – dörmögte.

Nem mintha még soha nem rontottak volna el munkát úgy, hogy az életük tették fel a sikerre. Őt csak az zavarta, hogy megint neki kellett kifizetnie az alkalmi munkaerőt. Belenyomott egy kisebb köteg pénzt a szélesen vigyorgó srác kezébe, majd fogta a maga táskáját, az álomhozót és az esernyőjét, és másik ülőhely után nézett.

* * *

Órákkal később kettőt koppantott egy szállodai szoba ajtaján. Ludwig pillanatokon belül ajtót nyitott. Megint zaklatott arccal a semmibe meredt. Akkor szokott olyat, mikor telefonja volt otthonról. A szoba ablakán beragyogó nap irányába nézett, hogy hunyorgással leplezhesse szánakozó fintorát.

– Megjött a gép – mondta köszönés helyett.

– Megyek – biccentett, és valóban nekiállt összekapni azt a kevés holmiját, amit kiszedett a sporttáskájából.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Igen. Miért?

Keményen próbálkozott, hogy a következő mondata ne legyen vádló, de így is belecsúszott egy kis sértettség. Amire mellesleg minden joga megvolt, neki lőtték szét már megint a végtagjait.

– Feli megint ott volt.

– Ja igen… bocsánat a lábad miatt. Nagyon sajnálom.

– Ez egyre rosszabb.

– Bocsánatot kértem, érd be ennyivel – torkolta le. – Hol van Borisz?

– Még nem futott be. Megvárjuk?

– Nem. Két órája kellett volna leszállítanunk Braginszkijnak Honda terveit. Már tudják, hogy elszúrtuk. Ideje felszívódni.

Otthagyták a szobát, és a hotel lépcsőjén megindultak a tető felé. Arthur hosszú hallgatás után kérdezett:

– Hová mész?

– Buenos Airesbe. Egy időre eltűnök, aztán ha lecsengett az ügy, keresek melót. Te?

– Hazamegyek.

Mire végiggondolta, már ki is csúszott és legszívesebben tökön döfte volna magát. Szerencsétlen német nem mehet haza, és csak időnként telefonálhat, különben bemérik a hívását. Pocsék lehet, ha az ember nem látja a rokonait. Mondjuk, személy szerint ő pont megvolt nélkülük, de kinek mi. Ha olyan rokonai lennének, mint Ludwignak, még talán hiányolná is őket.

A tetőn egy helikopter várta őket. Már a leszálló szélén álltak és a fejhallgatókat is felvették, mikor nyílt a gép tolóajtaja, és meglátták, hogy már ül benne valaki. Honda Kiku figyelmes barna szemei fürkészték őket.

– A francba.

Hát, ez kicsúszott. És a fejhallgató miatt hála istennek mindenki hallotta.

Ami még szebbé tette, az a Hondával szemközt ülő, megverten pislogó Borisz volt.

– Hozzám fordult.

Végigfutott a hátán a hideg. Fura, ha az ember fülébe közvetlen közelről szólnak bele, pláne úgy, hogy egy fél nappal ezelőtt ezt a fickót még nagyban hajkurászták egy álomban.

– El akarta adni önöket, hogy mentse a bőrét. – Intett az egyik emberének, aki Ludwig mellé lépett és egy pisztolyt nyújtott a német felé. – Az öné a jog, hogy elégtételt vegyen.

Ludwig a fejét rázta.

– Nem élek ilyen módszerekkel.

Honda bólintott és kettőt koppantott az üvegen. A másik oldalt is nyílt az ajtó, és egy megtermett japán kirángatta Boriszt a gépből. Ketten hurcolták odébb, míg két másik férfi finom noszogatására Arthurék beszálltak. Honda fürkésző tekintetét állva egyre erősebb volt benne a késztetés, hogy kivetődjön a helikopter ajtaján, még úgy is, hogy már percek óta repültek.

– Mit csinál vele? – kérdezte halkan Ludwig.

– Én? Semmit. – Rövid, jelentőségteljes szünet után hozzátette: – Ivan Braginszkij nevében nem tudok nyilatkozni.

Összenézett Ludwiggal. Nagyon rosszat szimatolt.

– Mit akar tőlünk, uram? – kérdezte Ludwig óvatosan.

– Incepció. – Arthur felkapta a fejét. – Szóba jöhet?

– Lehetetlen – vágta rá.

– Ha ki tudnak lopni egy gondolatot az agyból, akkor miért ne tudnának berakni egyet?

Arthur gúnyosan mosolygott.

– Rendben. Elültetek önben egy gondolatot. Azt mondom, hogy ne gondoljon elefántra! Most mire gondol?

Honda magától értetődően felelt:

– Egy elefántra.

– És ön tudja, hogy ez nem saját ötlet volt, hanem tőlem kapta! Az elme vissza tudja keresni az egyes gondolatok eredetét. Az ötlet születése nem hamisítható.

– Ez nem igaz – mormolta Ludwig.

Legszívesebben kirúgta volna a gépből. Éppen most bizonygatja, hogy a dolog lehetetlen, és talán elengedik őket anélkül, hogy hiányozna valamijük. Vidáman hazamehetne megenni a bátyja borzalmas haggisát, erre benyög egy ilyet!

– Képes rá? – kérdezte Honda.

– Most választást kínál nekem? A dolgot Braginszkijjal magam is meg tudom oldani.

– Akkor van választása.

– És én szeretnék elmenni.

Akkor mi a francnak nyögted be, hogy lehetséges, tündérbogaram. Lesz egy hosszú és kínos beszélgetésük, annyi szent.

Leszálltak. Honda a kifutón várakozó magángépre mutatott.

– Adja meg nekik az úticélt.

Kiszálltak. Arthur sietősen indult neki, és reménykedett, hogy nem most fog utánuk szólni. Hát de.

– Mr Beilschmidt! – Visszafordultak. – Nem szeretne hazamenni? Németországba. A családjához.

Arthur majdnem hozzávágta a táskáját. Ez elég övön aluli húzás volt.

Ludwig egyetlen pillantást vetett rá, és visszasétált a géphez. Arthur mellett megjelent az egyik gorilla, hogy elkérje a fejhallgatóját, de egy kézmozdulattal megkérte, hogy várjon. Erre a beszélgetésre kíváncsi volt.

– Nem tudja elintézni. Az lehetetlen.

– Akárcsak az incepció.

– Ludwig, gyere, menjünk! – kiáltott oda neki.

A férfi toporgott.

– Mennyire összetett a gondolat?

– Igen egyszerű.

– Egy gondolat sem egyszerű, hogyha bele kell ültetni valakinek a fejébe – szögezte le.

Honda sóhajtott.

– A legfőbb vetélytársam egy öreg és beteg ember. A fiának, aki rövid időn belül megörököl tőle mindent, úgy kell döntenie, hogy feldarabolja a vállalatbirodalmat.

Ez hol a francban egyszerű.

– Hagyjuk ki ezt a munkát, Ludwig!

– Várj még – szólt hátra neki a válla felett.

Oké, ő a főnök, mégiscsak ő a legjobb ebben a rohadt szakmában, de azért szeretné, ha az ő véleményére is adna.

– Hogyha elvállalnám, hogyha… meg lehetne csinálni, akkor milyen garanciát kapnék? Honnan tudjam, hogy hazajuttat?

– Sehonnan. De én tudom. Vagy azt választja, hogy kockáztat… vagy azt, hogy ha öreg lesz, megkeseredetten és magányosan hal meg.

Ludwig lehajtotta a fejét. Arthur már fogalmazta is azt a rövid monológot, amit majd a gépen a fejéhez vág. Talán felveszi és másolatban elküldi ennek a nyomorult japcsinak is. Az ötletelés szilárd elhatározássá érlelődött, mikor Ludwig bólintott.

– Gyűjtsön csapatot, Mr Beilschmidt! És válassza meg jobban az embereit.

Sajnos felszállt, mielőtt kioszthatta volna. Bosszúból kért abból a steakből, amivel a gépen megkínálták. És még finom is volt. Megfeledkezett miatta a repülés iránti fóbiájáról. Bezzeg Ludwig csak ült a saját tányérja felett, és nagyon komolyan bámulta a felhőket.

– Figyelj, tudom, hogy szeretnél hazamenni, de ez a meló nem fog összejönni.

– De sikerülhet. Csak elég mélyre kell menni.

– Nem tudhatod.

– Csináltam már ilyet – vallotta be.

– Na és kivel?

Kerülte a pillantását. Szóval Felivel. Olyan mélyet sóhajtott, hogy innen a levegőből is súrolta a Marianna-árok alját.

– Miért megyünk Párizsba? – váltott témát.

– Mert kell egy építész.

* * *

Koppant a cipője alatt a márványpadló, az ajándékszatyor madzagfüle átnedvesedett a tenyerében. Tudta, hová megy, nem kellett útbaigazítást kérnie. Emeletre fel, harmadik előadó balra. Ott is volt, a katedra mögött ült, a méretes asztalon szét voltak teregetve a papírjai, a táblán mögötte számítások. Ráncosabb volt, mint mikor utoljára találkoztak, de a haja még mindig szőke, igaz, egyre világosabb. Meg nem mondta volna róla, hogy már elmúlt hatvan éves.

– Apa – állt meg a lépcső tetején. – Még mindig nem szereted az irodádat?

Aldrich Beilschmidt felnézett és letette a tollat. Azt a halvány valamit produkálta, amit a családjuk merevebb arcú tagjai boldog mosolynak neveztek.

– Nem lehet gondolkodni abban a cellában. Nem túl veszélyes itt lenned?

– Te is tudod, hogy amilyen bürokrácia itt van, sosem adnának ki Németországnak.

– A te esetedben szerintem azért összehoznák valahogy.

Leballagott hozzá, és feltette a kezében szorongatott ajándékszatyrot az asztalra.

– Küldenék… egy kis ajándékot Romeónak. El tudod vinni?

– Ha hébe-hóba kap tőled egy plüssállatot, még nem győzi meg, hogy van apja.

Sóhajtott.

– Tudom, de… a mostani munka más. A megbízóim nagyon befolyásos emberek, el tudják intézni, hogy megszüntessék ellenem a körözést. Ha összejön, haza tudok menni.

Jó nagy ha. De még mindig több remény, mint amije egy héttel, vagy akár csak egy nappal ezelőtt volt.

– Cserébe csak hagynom kéne, hogy megrontsd az egyik tehetséges diákom, nemde? – tippelt Aldrich. Fia arcába nézett és horkantott. – Sejtettem.

– Tudod, hogy mit ajánlok.

– Veszélyt és még több veszélyt.

– Korlátlanul használhatja a fantáziáját, kiszabadulhat a valóság szűk keretei közül, a semmiből emelhet városokat.

– Álmokban élne, akárcsak te – bólintott.

– Nem kell belépnie az álomba, elég megterveznie és betanítania a szinteket – rázta a fejét.

Apa szkeptikus volt.

– Tervezhetsz magad is.

Ludwignak akkora csomó nőtt a torkába, mint a sógornője palacsintasütője.

– Feli nem engedi.

Aldrich arcán átfutott az aggodalom. Előredőlt és halkan, könyörögve kérte:

– Térj vissza a valóságba!

– A valóságba? A fiam, a te unokád, arra vár hogy hazamenjek. Ez lesz az utolsó munka, ez elvisz hozzá. Nem lennék itt, ha tudnék más megoldást, apa. – Könyörögve összetette a kezét. – Kérlek, segíts. Kell egy építész, aki olyan jó, mint én voltam.

Aldrich hunyorgott.

– Akad egy, aki még jobb is.

Követte őt az épület másik szárnyába. Míg arra vártak, hogy vége legyen az előadásnak, Aldrich mesélt neki arról, hogy mi van otthon. Hogy van a kisfia, mekkorát nőtt, hogy megy Gilbertnek az építőipari vállalkozása, Roderichet végre kiengedték a szanatóriumból, és otthon próbálja kiheverni a depresszióját. Az apja panaszkodott, hogy ennek örömére folyamatosan mélabús zenéket komponál.

– Így vissza fog esni – csóválta a fejét. – És még csak az sem lendít a hangulatán, hogy már felkéréseket kap és imádják minden hangját.

Haza akart menni hozzájuk. Anyához, apához, két fivéréhez, a kisfiához.

Álmodozását a termekből kitóduló diákság zavarta meg. Aldrich fürkészni kezdte a tömeget, majd odakiáltott egy szőke férfinak:

– Francis!

Egy viszonylag alacsony fiatalember volt, vállig érő hajjal és pamacsszakállal. Mosolyogva nézett fel Aldrichra.

– Francis, engedje meg, hogy bemutassam a fiamat, Ludwig Beilschmidtet. Kínálna önnek egy állást.

– Gyakornokit? – fordult felé.

– Többet annál.

Biccentett egyet az apjának, és egy kézmozdulattal maga után hívta a fiatalt az udvarra. Az aktatáskájából előkotort egy vázlatfüzetet és egy filcet.

– Ez egy tesztfeladat.

– Elmondanád, hogy milyen munkáról lenne szó?

– Előbb bizonyítanod kell, hogy alkalmas vagy a feladatra.

– Miért?

– Ez a munka nem kifejezetten legális.

Francis szemöldöke felszaladt, de nem kérdezett többet a teszt végéig. Két perc alatt terveznie kellett egy egy perc alatt megoldható labirintust. Kellett neki néhány bemelegítő-kör, és és fel kellett cukkolnia egy kicsit, de akkor olyat tett le elé, hogy Ludwig megemelte a kalapját.

– Jó. Ez tetszik.