Eredet #4

Következő szakasz, avagy hogyan küszöböljük ki a tényt, hogy a filmben az alany egyke, de az extraktornak két gyereke van, míg itt Lovinónak van egy húga, Ludwignak meg csak egy fia.

Oh, azt mondtam, hogy a zenével nem a lejátszási lista sorrendjében fogunk haladni?
(Bocs, nem vettem észre, hogy hány órára van ütemezve :|)

Elkövető: Mano-chan. Szobrot fogok állítani neki.

Paradox

Ludwig torkában egyre nagyobb volt a csomó. A váró hatalmas üvegablakán át, Mr Hondával az oldalán nézte, hogyan helyezik be a repülőbe Augustus Vargas koporsóját. Ugyan a férfi is, és az egész családja is olasz volt, de a cég maga már Németországba települt, és jelenleg az öreg Dyk is Münchenben volt. Oda szervezték a búcsúztatót, ott lesznek a gyászbeszédek, minden. A temetés maga zártkörű rendezvény lesz Rómában, Vargasék családi birtokán.

Pont azért, mert így szervezték, került egy apró homokszem a gépezetbe.

– Ha felszállunk, és ön nem tartja be az ígéretét, otthon rács mögé kerülök egész életemre.

– Út közben elvégzik a munkát, aztán én telefonálok egyet a gépről. És többé már semmitől nem kell tartania.

Egy pillanatra a japán barna, majdnem fekete szemeibe nézett. Komoly arcán nyoma sem volt őszintétlenségnek, de Ludwig nem hagyta magát megtéveszteni. Ez a férfi üzletember, úgy tud hazudni, mint a vízfolyás.

Ez az egyetlen lehetősége, hogy újra lássa a fiát és a testvéreit. Ha elbukik, majd járhatnak hozzá beszélőre.

Nehéz szívvel szállt fel a gépre. Ügyelt rá, hogy végig Lovino nyomában legyen, és a sógora még véletlenül se láthassa az arcát. A férfi türelmetlen volt és ideges, olasz profánságokat dörmögött az orra alatt, mikor az első osztály ajtajában Alfred elállta az utat. Az amerikai hamisan dudorászva, látványos lassúsággal pakolta fel a holmiját a poggyásztartóra.

– Elnézést – mordult rá Lovino nyomatékos, „baszd meg magad”-hangsúllyal.

Alfred úgy nézett rá, mintha csak akkor vette volna észre. Széles, kajla vigyort villantott rá és félrehúzódott. Lovinónak így is oldalvást kellett elsasszéznia mellette. Az olasz észre sem vette, hogy egy tárcával szegényebb lett, mire a székéhez ért. Mire leült, a tárca már Ludwig kezében volt.

Gyorsan megnézte, mi van benne. Névjegykártyák, a sajátjából több is, bankkártyák, háromszáz dollár és kétszáz euró, plusz az apró. Ludwig várakozásával ellentétben a fényképtartóban volt egy kép, amin a negyvenes éveiben járó Augustus egy újsággal a kezében nézte, hogyan készít a pöttöm Lovino – Ludwig szíve megdobbant – a még kisebb Felivel szélforgót. A lány hatalmas, borostyánszínű szemei ugyanolyanok voltak, mint felnőttkorában.

Gyorsan becsukta a tárcát.

A terv szerint megvárta, míg felszáll a repülő. Kicsatolta az övét, és ellenőrizte a többieket. Egyedül Francis volt láthatóan ideges, ezt rajzolással próbálta kikúrálni. Talán Yao is az volt, mert a harmadik pohár pezsgőjét itta. Arthur felvonta a szemöldökét, mikor a pillantásuk találkozott, és jelezte, hogy amúgy kezdhetnének.

Rábólintott. Ez volt a jel, mert bejött az utaskísérő, és sokadjára megkínálta őket frissítővel. Előrehajolt, és hátulról megütögette Lovino vállát.

– Uram, azt hiszem, hogy ez az öné, bizonyára elejtette.

A szőke hölgy abban a pillanatban mellettük termett, hogy Lovino inkább őrá nézzen, miután átvette a tárcát és ne Ludwigra.

– Hozhatok önöknek italt?

Ludwig felelt:

– Vizet kérek.

Lovino éppen a tárcáját ellenőrizte, és csak fél szemmel pillantott fel.

– Öh, igen, én is, köszönöm. – Félig hátrafordult Ludwig felé, mire ő behúzódott a szék mögé. – Önnek is.

Hirtelen zavarni kezdte, hogy mindenki nagyon gyanúsan a maga dolgával törődik.

– Bocsánat, nem akarok tolakodni, de… nem rokona véletlenül az elhunyt Augustus Vargasnak?

Megült a csend. Hallotta, ahogy Lovino sóhajt egyet. Ugyanilyen nehéz szívvel válaszolt.

– De, igen. Ő az édesapám volt.

– Rendkívüli ember volt az apja, fogadja őszinte részvétemet.

Az utaskísérő megjelent mellettük, tálcán hozta a két pohár vizet. Ludwig elvette, Lovinóéba láthatatlan mozdulattal beleszórta Yao egyik kotyvadékát, és előrenyújtotta neki. Sógora rá se nézett, mikor megköszönte.

– Uram… az apjára. Nyugodjék békében.

Alig értek össze a poharaik a koccintáskor. Lovino alig egy kortyot ivott a saját vizéből. Hátrapillantott Yaóra, aki intett, hogy nem lesz gond, ez is kiüti, csak várni kell. Mintegy három percet tudott türelmesen ülni a fenekén, utána felállt, és kinyitotta a poggyásztartót. A zizegőbe csomagolt, helyhez járó takarót „véletlenül” Lovino ölébe ejtette. A férfi nem mozdult, oldalra bukott fejjel ült. Ludwig óvatosan megrázta a vállát, de az olasz még csak fel sem sóhajtott. Aludt, mint a bunda.

Intett a többieknek, mire a kabin egy percre felbolydult méhkassá változott. Alfred szólt az utaskísérőnek, aki behozta az álomhozót. Arthur segített elrendezni Lovinót, hogy mikor felébred, azt higgye, csak sziesztázott egyet. Kicsit hátradöntötték az ülését is, hogy ne álljon be a nyaka. A hölgy közben letette a koffert a kabin közepére, a többiek pedig kihúzták maguknak a csövet. Yao még gyorsan ledöntötte a maradék pezsgőjét, Francis elrendezte a feje alatt a párnácskáját. Ludwig is elfészkelte magát a székében, és bólintott a stewardessnek. A nő megnyomta az álomhozó gombját. Ludwig követte a csőben végigfutó folyadék útját. Sokadszorra próbálta ki, meddig bírja nyitott szemmel, hány másodperc kell ahhoz, hogy a mesterséges sötétség lehúzza őt, kirántsa az elméjét ebből a fájdalmas valóságból és…

Arthur kinyitotta a kocsi ajtaját a járdán cidriző Yaónak, és miközben odébb húzódott, odaszúrta neki:

– Pisilhettél volna elalvás előtt.

– Bocsánat.

Odébb ült volna, ha Kiku nincs a másik oldalán. Így csak igyekezett összébb húzni magát, hogy a csurom vizes férfi ne érjen hozzá. Odakinn ömlött az eső.

– Úgy látom, valaki túl sok ingyen pezsgőt ivott – röhögcsélt Alfred az anyósülésen.

– Haha, nagyon vicces.

Ludwig puhán indított.

– Annyiból jó, hogy ilyen időben biztosan taxival megy. – Hirtelen beletaposott. – Kapaszkodjatok.

Az autó zökkent egyet, ahogy hátulról nekimentek egy taxinak. Ott, az út közepén megálltak, a taxis meg nagy mellénnyel kiszállt, hogy leugassa őket.

– Te vadbarom, ha nem látsz, akkor ne vezess!

A német teljesen hétköznapi mozdulattal húzta ki a zsebéből a stukkert, és intett, hogy takarodjon. Arthur közben Kiku nyomában kiugrott az autóból, és befoglalta a taxit. Előbb nyomta ki az ordenáré hippizenét, minthogy elindult volna. Az anyósülésen Kiku lehúzódott, és próbált elbújni. Tiszta időben ez egy lényegesen nehezebb manőver lett volna.

Kiszúrta az egyik utcasarkon a kis Vargast. A férfi egyik kezével egy vékony aktatáskát tartott a feje fölé, a másikban a telefonját szorongatta. A táskával intett nekik, Arthur jó taxisként meg is állt neki. Lovino beszállt hátra, és letette a telefont.

– Jó napot! Vigyen a harmadik és a Market sarkára, sietek.

Még végig se mondta a mondatot, Alfred beszállt a másik ajtón. Arthur indított, és az utastéri visszapillantóba nézve megállapította, hogy a szokott bőrdzsekijében van. Lovino álla három emeletet zuhant, és teljesen (jogosan) felháborodva rárivallt:

– Na de uram!

– Oh, azt hittem szabad a kocsi.

– Rosszul hitte.

– Azért elvihetnének.

– Nem, legyen szíves álljon meg, és… – mondókája félbeszakadt, mert Kiku felült az anyósülésen, és pisztollyal a kézben hátrafordult. Lovino megnyalta az ajkát és morcosan bólintott. – Nagyszerű.

Úgy tűnt, nem zavarja, hogy elrabolják. Mintha szokva lett volna a dologhoz, vagy csak szimplán nem érdekelte a saját testi épsége.

– Tessék a tárcám. Van benne vagy ötszáz dollár. A tárca is megér annyit. – Hozzátette: – Ha már itt vagyunk, a megadott címre elvihetnének, nem szívesen szállnék ki félúton.

Arthur nyitotta a száját, hogy nagyon udvariasan elmesélje neki, mi fog történni, de még bele se kezdett, már félbe is szakították. Lövések dördültek.

– Mi az isten ez?! – fakadt ki.

Sajnálatos módon Lovino projekciói olyan emberek voltak, akik a fegyverek dörgésére azonnal megálltak, kiszálltak a kocsijukból, és hanyatt-homlok elmenekültek. Arthur lélegzete csak és kizárólag káromkodásra futotta, ahogy egyik kezével a kormányt tekerte, a másikkal lőtt a felbukkanó, tengerászgyalogos-testalkatú férfiakra.

Megálltak az autók, tömött volt a sáv. Arthur úgy érezte magát, mintha város helyett egy tetrisbe álmodták volna magukat, annyi különbséggel, hogy a tetrisben ritkán szabad félrelökdösni a többi elemet. Márpedig Arthur előbb előrefelé lökte az autókat, utána a mögötte állónak hajtott neki. Az első és a hátsó lökhárító leszakadt, a szélvédőt végigrepesztette egy gellert kapott golyó. Egy különösen szép átkozódás szakadt fel belőle, mikor a vezetőoldali üveg a kezére robbant és a fejtámláján átment egy golyó.

Egy ipszilonnal a járda felé vette az irányt, közben mögéjük került az egyik fegyveres. Arthur gálánsan elütötte, és hátraszólt Alfrednak:

– Lődd már le!

Lovino a térde közé kapta a fejét és felkiáltott. Alfred kilőtte a hátsó szélvédőt, a fegyveres összeesett. Arthur tövig nyomta a gázt, és pattant egyet az ülésen, mikor felhajtott a járdaszegélyre. A gyalogúton folytatták az útjukat az előre kijelölt hangár felé.

– Mindenki egyben van?

Alfred a környéket fürkészte, mellette Lovino elég sajátosan festett.

– Igen, minden oké. Vargas is megvan, legfeljebb hányni fog.

– Kiku?

A japán nem válaszolt. Arthur kikerült egy betonbóját, csak utána nézett rá, és az egyre növekvő vörös foltra a férfi mellkasán.

– Francba.

Beletaposott a gázba.

Ludwig csak azután fordult le, hogy látta Kikut felülni és fegyvert szegezni Lovinóra. Egy kisebb mozi előtt, egy sarokkal odébb állt meg felszedni Francist, aki ugyanúgy bőrig ázott, mint Yao.

– Gyerünk!

Sebességbe tette az autót, gázt adott, és abban a szent másodpercben nekik ütközött valami, visszalökve az autót az út szélére. Ludwig dermedten bámult a mellettük elzúgó, az aszfaltot feltépő ezertonnás vonatra. Yao a hátsó ülésen éppen olyan kukán ült, mint ő, nem úgy Francis.

– Ludwig, ez nem volt a tervemben. Ludwig!

Ha nincs a kétségbeesett francia, ítéletnapig bámulja a vonatot, az ő vonatát. Így viszont lerázta a srác kezét, és hátrafordult, hogy rükvercben elhajtson a vonat mellett. Fittyet hányt a közlekedési szabályokra – az alapján, hogy az út szélén posztoló rendőrök rá se hederítettek, Lovino maga sem tisztelte a közlekedési szabályokat, bár a húga vezetési stílusát ismerve Ludwig nem tudta, miért van ezen meglepődve –, de még így is az eredeti tervhez képest pár perces csúszással érte utol Arthur taxiját. Éppen akkor hajtottak fel a járdára. Az út túloldalán egy fegyveres jó pozícióba került, és lecövekelt, hogy rendesen tudjon célozni. Ludwig elütötte. Azt is, amelyik az ő autójukat célozta be. Francis mind a két alkalommal összerándult.

A taxi ért oda előbb a hangárhoz, holott a terv szerint nekik kellett volna ajtót nyitni. Arcát takaró maszkban kellett volna várnia Lovinót. Szerencsére Alfred feltalálta magát, zsákot húzott az elég zöld Lovino fejére, a vállára kapta és hátravitte.

Arthur éppen Kikut húzta ki az anyósülésről. Ludwig szíve megdobbant, ahogy észrevette a vörös foltot a mellkasán.

– Eltalálták? Mennyire súlyos?

Arthur a fejét rázta. Feltépte az inget és felszisszent. Ludwig csak egy pillanatra látta, a sebet, mielőtt az angol szorítókötésnek rányomta volna a saját felsőjét, de az is éppen elég volt.

– Uramisten.

– Hol voltatok? Mi történt? – nézett fel az angol.

– Bezavart egy tehervonat.

Arthur Francisre bámult, aki reszketett, mint a nyárfalevél.

– Vasutat raktál egy belvárosi kereszteződésbe? Idióta békaevő.

– Nem én voltam!

– Akkor kicsoda?

Közbevágott:

– És hogy lehet, hogy ilyen támadás ért minket, há? Ezek nem mezei projekciók voltak, ezeket kiképezték erre!

– Egen – ismerte el Arthur.

– Ki képezte ki őket? – kérdezte zavartan Francis.

Arthur, Honda mellkasán igazgatva a rögtönzött szorítókötést, elmagyarázta.

– Vargast egy… másik extraktor megtanította a tudat alatti védekezésre. Ennek ki kellett volna derülnie a kutatás alatt. Ezt elszúrtam. Bocs.

– És miért nem derült ki? – tudakolta Ludwig dühösen.

– Higgadj le, jó?

– Higgadjak, le, attól jobb lesz? – Kiabálni kezdett tehetetlen haragjában: – Pont ez lett volna a dolgod, ez lett volna a feladatod, hogy feltérképezd, mi vár minket Vargas fejében, hogy ne érhessen miket felkészületlenül egy ilyen meglepetés!

– Volt már dolgunk tudat alatti őrökkel! – vágott vissza. – Egy kicsit óvatosabbnak kell lennünk, ennyi!

– Ez nem volt benne a tervben! Kiku haldoklik! Nézd meg!

Ludwig csak a kattanásra kapta fel a fejét, arra, hogy Alfred éppen bepattintja az új tárat a helyére, miközben besétál. A pisztolyt Honda fejének szegezte.

– Ne hagyjuk tovább kínlódni.

– Nem, ne, ezt ne csináld! – ugrott elé Ludwig.

Elkapta a kezét, és a taxinak lökte.

– Mi bajod van, Ludwig? – meredt rá Alfred.

– Hagyd őt békén.

– Dehát haldoklik! Csak felébresztem.

– Nem, nem ébredne fel.

– Miért ne ébredne fel?

– Mert nem ébredne fel.

– Ha az álomban meghalunk, felébredünk. – Alfred úgy nézett rá, mintha nagyon ostoba lenne. Az egyik legalapvetőbb álomtörvényt mondta fel.

Yao halk cincogása ütötte meg a fülüket.

– Most nem. A nyugtató nem enged felébredni.

– De akkor mi lesz velünk, ha meghalunk?

– A váróba kerülünk – hajtotta le a fejét.

Arthur abban a pillanatban robbant.

– Ezt komolyan mondod?!

– M-mi az a váró? – érdeklődött Francis.

Arthur ezúttal sem hagyta magyarázat nélkül. Végig Ludwigra nézett az okítás közben, minden szava olyan volt, mint egy késszúrás.

– A strukturálatlan álomtér. Csak az üres, parttalan tudatalatti. Semmi nincs odalenn, legfeljebb az, amit otthagyott egy olyan útitárs, aki már egyszer időzött a váróban. – Jelentőségteljes szünet után hozzátette: – Van köztünk ilyen. Te, Ludwig.

– És mennyi ideig lennénk oda bezárva?

Miután ő nem válaszolt, egy emberként fordultak Yao felé.

– Legalább addig, amíg teljesen el nem múlik a nyugtató hatása – vonogatta a vállát.

– Mennyi ideig, Yao? – kiáltotta türelmetlenül Alfred.

– Évekig, évtizedekig! Nem tudom, őt kérdezd, ő volt már odalenn! – fakadt ki, és Ludwig felé mutatott.

Az angol összeszorított szájjal meredt rá, és Ludwig szinte érezte az összes halálnemet, amit a férfi gondolatban kívánt neki. Alfred nem volt ilyen jólnevelt, ő kimondta, amit gondolt.

– Ez remek. Köszönjük. Tehát ülhetünk összezárva Vargas kis magánhadseregével, és ha meghalunk, ülhetünk a váróban, amíg meg nem zápul az agyunk. Király.

Arthur nagyot nyögött, ahogy Alfreddel feltették Kikut az asztalra.

– Kötszerünk van? – kérdezte és körbenézett. Francis, aki az egész hóbelevancot tervezte, már közeledett is egy orvosi táskával. – Remek. Ért valaki az elsősegélyhez?

Speciel ő értett hozzá, de hagyta kibontakozni a többieket, úgyis volt pár szava Ludwighoz. Elkapta az ajtón belépő német felkarját és félrehúzta.

– Tudtál a kockázatról, de nem szóltál.

A német érckemény arccal felelt:

– Nem lett volna semmilyen kockázat, ha nem golyózáporral fogadnak.

– Ehhez nem volt jogod.

– Csak így mehetünk le három szint mélyre.

Megnyalta az ajkát, és odaszólt Yaónak:

– Te hogy mehettél bele ebbe?

– Bíztam Ludwigban! – védekezett a kínai.

– Ja, hogy bíztál! – bólogatott mosolyogva. – Mégis mennyit ígért, a pénze felét?

– Nem, az egészet. – Arthur csípőre tette a kezét. – És azt mondta, csinált már ilyet.

Megfagyott a vég az ereiben.

– Csináltál ilyet – visszhangozta, és visszafordult Ludwighoz. – Mármint Felivel? Az biztos jól sikerült!

– Annak ehhez semmi köze! Én csak haza akarok menni a fiamhoz.

Alfred szúrt oda neki:

– Csakhogy bezártál minket egy csatatérre, tesó!

– Ki fogunk jutni – jelentette ki Ludwig rendíthetetlennek tűnő nyugalommal. – Folytatjuk az utat, elvégezzük a munkát, amilyen gyorsan csak lehet, és aztán kimegyünk a lökéssel. Úgy, ahogy terveztük.

Alfred felhorkant.

– Felejtsd el, ha lejjebb megyünk még jobban beszorulunk. Én inkább elmalmozom itt, ezen a szinten.

– Vargas testőrei bekerítenek és megtámadnak minket. Tíz óra ezen a szinten egy hetet jelent, és annyi idő alatt bőven megölnek mindannyiunkat. A kivárás esélytelen. Csak úgy úszhatjuk meg, ha továbbmegyünk és elvégezzük a munkát. Előre, most lefelé vezet az út. Készüljetek.

A fejét csóválva szedte elő a szekrényből a holmit. Yao kiment a garázsba, hogy félreálljon azzal a két kocsival, amivel érkeztek, és az ajtóhoz álljon azzal a furgonnal, amivel majd távoznak, és aminek a vezetését már unalomig gyakorolta az elmúlt időszakban. Álomidőben négy hónapot töltött a szintje és a furgon kiismerésével. Arthur nagyon remélte, hogy elég lesz ennyi.

A hátizsákjában egy másik ruha volt, és egy maszk. Mindkettő azért kellett, hogy Lovino még véletlenül se azonosíthassa őt a taxissal. Nem mintha valaha is találkoznának, ha egyszer felmentek a felszínre, de akár emlékezni fog képekre az álomból, akár nem, különösnek találhatja, hogy valamennyi utastársát furcsán ismerősnek találja.

Még nem volt kész, mikor Yao feljött. Felmarkolta az asztalról Lovino bőrtárcáját és beleszagolt. A tükör előtt tollászkodó Alfred felhomályosította, hogy a tulaj szerint ötszáz dollárba került.

– Micsoda? – hitetlenkedett a kínai. – Mégis mi kerül egy ilyenen ötszáz dollárba?

– Mi van benne? – kérdezte Ludwig. A maszk már ott volt sapkának feltekerve a fején, ő már kész volt.

– Pénz kártyák, jogsi, meg ez.

Kiszedett a tárcából egy képet és átadta Ludwignak. A német arca egy pillanat alatt megváltozott, mire Arthur odalépett hozzá, hogy ő is meglesse. A másik oldalról Alfred kíváncsiskodott. Egy fénykép volt, amin az öreg Vargas újságolvasás közben a fiára pillantott, aki egy kislánnyal éppen egy szélforgót készített. A háttér eléggé elmosódott volt. Egyike volt a klasszikus, rossz beállítású családi képeknek, de Lovinónak sokat jelenthet, ha egyszer álmaiban nála van.

– Ez játszik? – kíváncsiskodott Alfred. – Arthur, a lány fontos?

Bokán rúgta, de a félhülye sajnos már kimondta. Ludwig megnyalta az ajkát.

– A lány a húga. Alfred, készülj, egy órád lesz.

– Egy órám? – ismételte leesett állal. – Úgy terveztük, hogy ezt reggelre nyitom ki.

– Meg úgy terveztük, hogy nem lövik mellbe Kikut. Egy órát kapsz, hogy szerezz valami használhatót.

Alfred biggyesztett ajkakkal fordult vissza a tükör felé, és próbálkozott meg újra a nyakkendővel.

– Arthur, gyere, dolgozzuk meg.

Lehúzták a maszkot az arcukba, és átsétáltak a mosdóba. Lovino ott volt a mosdóhoz bilincselve. Arthur egy mozdulattal letépte a fejéről a durva vászonzsákot. Az olasz pislogott párat a hirtelen fényben. A haja kicsit összeborzolódott, az egyik tincs elkülönült, és begöndörödött.

Lovinót nem hatotta meg a dolog. Ugyanolyan sztoikus nyugalommal, mint a kocsiban, kijelentette:

– A biztosítóm fizet maguknak, akár tízmilliót is. Simán elintézzük.

– Kuss legyen! – dörrent rá Ludwig. Lehet, hogy ezért nincsenek jó kapcsolatban a sógorával.

Arthur folytatta:

– Nem elég, minket a páncélszekrény érdekel, ami az apád irodájában van! Mondd a kombinációt!

Lovino összevont szemöldökkel bámult rájuk vissza. Arthur és Alfred találta ki a dolgozószobai titkos széfet, és ezek szerint éppen olyan légből kapott ötlet volt, mint amennyire a tervezőasztalnál annak gondolták.

– Nem tudok semmiféle széfről.

– A kombinációt attól még ismerheted. És most megmondod.

– De nem tudom – ismételte Lovino jól tagoltan.

– Hiteles forrásból tudjuk, hogy tudod – dörmögte Ludwig.

Az olasz felhorkant:

– És ki az a forrás?

Ludwig otthagyta Arthurt, és átment a másik szobába. Ő összefonta a karjait maga előtt, és még jobban kihúzta magát, erősítve a gonosz elrabló képét. Pár másodperc múlva üvöltés ütötte meg a fülét.

– Ez mi? – nézett fel rá Lovino.

– A forrásunk.

Az üvöltés megismétlődött, ezúttal hosszabban, darabosabban. Arthur hallotta benne a fájdalmat, és azt, hogy egy idősebb férfitől származik. Gondolatban elismerte, hogy Alfred tényleg ért ahhoz, amit csinál, mert Lovino arcából kifutott a szín.

– Ned bácsi. – Szabad kezével végigtörölte az arcát, és könyörögve nézett fel rá. – Kérem… kérem, hagyják abba.

– A kombinációt – közölte zordan. Talán még egy kicsit jól is esett neki, hogy most ő van nyeregben.

– Fogalmam sincs róla.

– És miért mondja Dyk, hogy tudod?

– Én sem értem! – rázta a fejét Lovino. Hirtelen felcsillant a fény a szemében. – De ha beszélhetek vele, megkérdezem tőle.

És még csak nem is kellett sokat győzködni arról, hogy ő maga javasolja a beszélgetés ötletét. Arthur húzódozott egy kicsit, hagyta, hogy Lovino könyörögjön, aztán az ajtóhoz ment, és résnyire kinyitotta. Biccentett Ludwignak, aki visszahúzta a fejére a maszkot, és durván beráncigálta maga után Alfredet, aki addigra felvette Lovino holland keresztapjának alakját. Gyűrött öltönyben, és izzadt arccal tántorgott, elcsigázottan hagyta, hogy Ludwig a másik mosdó mellé ültesse, és odabilincselje.

Mielőtt kimentek volna, Arthur odavetette:

– Egy órát kaptok, egy perccel sem többet!

Alfred úgy gondolta, hogy színi iskolát kellett volna végeznie, mert remekül tud alakítani. Alig csukódott be a gyökér bátyja mögött az ajtó, Lovino már aggodalmasan meg is érintette a karját.

– Megvertek? Istenem.

– Ezek a vadállatok két napja kínoznak – hörögte. – Bejárásuk van apád irodájába és ki akarják rabolni a széfjét. A kombinációt kérdezték tőlem, de én azt nem tudom!

– Én még kevésbé – csóválta meg a fejét.

Döbbenetet színlelve meredt az olaszra.

– Mi? Augustus azt mondta, hogy a halála után neked kell kinyitnod a széfet.

Lovino kínlódó mosollyal a fejét csóválta.

– Neem, nem mondta meg nekem a kombinációt.

– Vagy megmondta, csak azt nem, hogy az a kombináció.

– Ezt meg hogy érted? – sandított rá.

– Hát, hogy van egy olyan szám… – megakadt, mert hirtelen nem jutott eszébe az a szó, amit Dyk pedig annyit mondott a tárgyalás alatt, de szerencsére beugrott – mittudomén, egy számsor, amihez nektek egy közös élményetek fűződik…

– Nem igazán bővelkedtünk közös élményekben az apámmal – dörmögte.

Legalább nem kell sokat tippelned – szerencsére visszanyelte, mielőtt kicsúszott volna. Inkább olyan óvatosan kérdezett, ahogy csak tudott:

– És édesanyád halála?

Lovino felkapta a fejét és összeszűkült szemekkel meredt Nedre.

– Tudod, mit mondott azután, hogy anya meghalt? – Remegtek az ajkai, az arca pedig kipirult, az a furcsa, kiálló tincs még jobban begöndörödött. Mégis nyugalmat erőltetett az arcára, és elmélyített hangon eljátszotta, hogy az apja. – Azt mondta: „Lovino, ne öntsd a gyászt szavakba.”

– Ah, az érzelmekkel mindig is hadilábon állt – sóhajtotta Alfred.

– Tíz éves voltam! – fakadt ki.

Ez teszi az álomrablást ennyire hatékonnyá. Az agy álomként érzékeli a környezetét, és azt hiszi, hogy magában van, akkor pedig bőbeszédű és igazat mond, vagy azt, amit ő igaznak gondol. A legmogorvább, legszótlanabb embernek is pörögnek a fejében a gondolatok, aprócska hangok nyomják a szövegüket. Ha az elmétől kérdezel valamit, válaszol, és őszintén teszi mindezt. Lovinót most kérdezte, hát felelt, méghozzá úgy, ahogy éber pillanataiban soha nem tette volna. Azok után, ahogy Los Angelesben a nagybátyjával beszélt, nem.

– Életemben először szólított Lovinónak – idézte fel. – Korábban ő is becézett, mint anya, vagy Feli. Nem sokat volt otthon, és akkor is alig szólt hozzám, inkább Felivel foglalkozott. Akkor este… Feli végigsírta az éjszakát, és a végén velem kiabált, hogy találjam ki, miért hisztizik a húgom. Utána küldte bentlakásos iskolába, hogy… hogy is mondta, hogy tanuljon egy kis fegyelmet. Soha nem ment el meglátogatni, és nekem se akarta megengedni, mert a húgom hisztis, és az nem tesz jót nekem. Hisztis, mikor meghalt az anyja, ő pedig csak hét éves, és azt akarja, hogy valaki elmondja neki, mégis mi az isten történt!

Régi emlék volt, de láthatóan még mindig felzaklatta. Alfred igyekezett tisztázni magában a történteket, onnantól kezdve, hogy Lovino sosem volt túl jó kapcsolatban az apjával, addig, hogy az öreg Vargas ezek szerint a húgát kedvelte, egészen a neje haláláig, utána a lánykát elküldte valahova, majd ki is tagadta, miután ő Ludwig felesége lett. A hév, amivel a férfi a húgáról beszélt, arra engedett következtetni, hogy nagyon szerette a lányt. Ha pedig ő tíz éves volt az anyja halálakor, Feli pedig hét, akkor három év van köztük. Lovino mennyi idős? Nem lehet több harmincnál. Arthurral lehet egyidős. Inkább Arthur és Ludwig között valahol. Akkor a neje még fiatalabb lehetett, mint Francis.

Alfred a fogát szívta, és úgy döntött, témát vált.

– Ezek megölnek miket, ha nem mondjuk meg a kombinációt.

– Csak váltságdíjat akarnak – legyintett.

– Hallottam őket. Bezárnak minket a kocsiba, aztán velünk együtt a folyóba lökik.

Lovino a szemét forgatta és nagyot sóhajtott, majd a csempének döntötte a fejét.

– Tudjuk, mi van a széfben?

Végre egy kérdés, amire az eredeti forgatókönyv szerint válaszolhat!

– Az ajándékod. Apád azt mondta, ott van a legnagyobb ajándéka számodra. – És mi lehet egy üzletember legnagyobb ajándéka? – A végrendelet.

Lovino nem volt lenyűgözve. Zavartan pillantott rá.

– Úgy tudtam, az az ügyvédeknél van.

– Náluk is van egy – helyesbített. – De az lesz az érvényes, ha te úgy döntesz. A Vargas Auguste Konszern feldarabolásáról szól. Hogy szét kell zilálni az apád cégbirodalmát.

Lovino meghökkent és felnevetett.

– Tegyem tönkre az örökségem? Miért javasolna az apám ilyet?

– Ne tőlem kérdezd.

Elfordult. Lázasan törte a fejét, hogy mit mondhatna még, hogyan tudna még információt kicsikarni. Nem jutott eszébe semmi.

Vajon ő minek örült volna legjobban? Ő mit szeretett volna hallani az apjától? Egyszer találkozott vele, de akkor nem jutottak el a beszélgetésig, amint megtudta, ki ül vele szemben, ököllel arcba nyomta, pont úgy, ahogy az összes testvére tette volna a helyében. Egy seggfej volt az öreg, aki tíz év házasság után ráunt Arthur anyjára, meg a négy gyerekükre, és megpattant Amerikába. Az ő anyjával talán egy hónapot kavart, majd otthagyta a várandós Ameliát, hogy kezdjen magával valamit. Alice szentül meg volt róla győződve, hogy „az amerikai ribanc” csábította el tőle a férjét, ezért nem volt hajlandó segíteni nekik, nem mintha Angliából olyan sokat tehetett volna értük.

Utána nem sokat hallottak a férfiról. Nyolc évvel ezelőtt került elő utoljára, mikor megkereste Alice-t, hogy szánja-bánja, szeretne visszajönni. Azt a két hetet szúrta ki, amikor egyik gyereke se volt otthon. Ők már csak arra jöttek haza, hogy az anyjuk egy pozitív terhességi teszttel, zokogva ül a nappali közepén. A kis Peter csak fényképről, meg a bátyjai érzékletes leírásából ismerte az öreget. Vele kapcsolatban egyikük sem fogta vissza magát.

Talán egy dolognak örült volna. Nem hitte volna el, de jól esett volna, ha hallja.

– Szeretett téged. A maga módján.

– A maga módján – horkantott fel Lovino. Alfred pont ugyanezt mondta volna a helyében. – A halála előtt… még utoljára odahívott magához. Már alig tudott beszélni, de mindenképpen mondani akart még valamit. Magához húzott, de nem értettem meg, csak egy szót.

Alfred felé fordult, hogy lássa az összeszorított állkapcsát, hogy milyen vádlón bámulja a szemközti oldalon a furnér-lemez budiajtókat.

– Azt mondta, „csalódott”.

Összeszorított szemmel, szaggatottan sóhajtott.