És az ég vérbe fordult #5

Számít, hogy milyen szavakat használunk.

Zene a fejezethez: With No Mercy

Forrás: kard, közép, kispofa (hát ezt elhánytam ._.)

Nincs kegyelem

Finom az a valami, amit eszel?

Az én ízlésemnek kicsit száraz, de amúgy jó.

Murtagh keze remegett kissé, az izmai még meg-megrándultak, még úgy is, hogy aznap egészen hamar végére kanyarodtak az edzésnek a beütemezett korai vacsora miatt. Örült neki, hogy együtt lehet Tövissel, hogy nem volt muszáj csak a saját lankadó figyelmére hagyatkoznia. Akkor is, ha nem volt nagyon mire figyelni: azok ketten megint az ősnyelven társalogtak, hogy Murtagh csak néhány szavukat értette. Fyrn – háború; sverd – kard; oro – nyíl. Tövis elméjében ott lebegett egy érzés-sejtés-ki nem mondott megjegyzés azzal kapcsolatban, hogy a tőlük kapott szókincse meglehetősen egysíkú. Igazat adott neki és nem volt hajlandó Eragonra gondolni.

A király magánebédlője nem változott semmit. A felszolgálók továbbra is úgy álltak a falak mellett felsorakozva, hogy ne takarják a Szolgák címereivel díszített, bíborszín lobogókat. Murtagh továbbra is a megszokott helyén ült, Morzan zászlajával szemközt, hogy a királytól két, Morzantól három szék választotta el. Gyermekként ezekben a vacsorákban az zavarta a legjobban, hogy egy helyiségben tartózkodott a királlyal, ezzel a távoli és félelmes alakkal, aki legfeljebb ha üdvözlésre méltatta, és Morzannal, aki… általában hozta a formáját. Ezúttal jobban zavarta az, hogy az ablaknak háttal ült, és hogy akkor se látott volna le a király magánkertjébe, ha nem így van.

Tövis odalenn volt. Meg az apja sárkánya és Shruikan is, amitől kissé szűkös lett a hely. A fekete sárkány nagyjából kétszer akkora volt, mint az apja sárkánya, aki elég magas volt ahhoz, hogy ne lehessen kilátni miatta az ebédlő ablakán. Murtagh Tövisen keresztül látta, hogy rezzenéstelen tekintettel merednek egymásra. Tövis nem akart közel kerülni Shruikanhoz, de ha Morzan sárkánya nem az udvar átellenes oldalán volt, akkor morogni kezdett, ami láthatóan irritálta Shruikant. Tövis így kettejük közé szorult és Murtagh azon kapta magát, hogy újra és újra a széke mellé pillant, mert Tövis balról tekerte maga köré a farkát, és a feszültsége miatt Murtagh egy-egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy neki magának nincs ilyen testrésze.

Neked legalább van mit enned, jelentette ki az ifjú sárkány síri hangon és megint küldött egy képet Murtagh-nak a komótosan fogyatkozó húskupacról Shruikan előtt. Tövis már az érkezésekor sem tudta megállapítani, hogy miféle jószág lehetett eredetileg, pedig jól megnézte.

Ez egy ilyen sárkány-dolog? Hogy az esik elsőnek, aki a legnagyobb?

Tövis hallgatott egy kicsit. Valamit motoszkált, megfakult emlékek között turkált, amik inkább voltak sejtések, mint konkrét képek vagy érzések. Murtagh egy kukkot se értett belőlük. Tövis ezúttal képekkel és benyomásokkal felelt: préda; az enyém; kedvellek; közös vadászat; ajándék. Eltartott egy darabig, mire a lassan forgó gondolataival sikerült összeraknia, hogy mire gondolt a másik; egy sárkány maga gondoskodik az ételéről, legfeljebb felkínálja ajándékképpen, ha kedvel valakit, de akkor is inkább közösen mennek vadászni.

Túl sokáig hallgatott. Tövisnek feltűnt, hogy nincs éppen csúcsformában.

Szerintem egyáltalán nem is éhes, csak azért eszi, hogy nekünk ne jusson.

Nagyon éhes vagy?

Igen. Nem. Te eszel és én is akarok.

Tövisnek voltak ezek a… pillanatai, amikor nem igazán tudta, hogy mit érez. Biztosan azért, mert a korához képest túl nagy volt és ezért még többet evett, mint Morzan sárkánya, aki két-három naponta fogyasztott el egy kecskét, vagy hetente egy marhát. Arról nem beszéltek, hogy Tövis hogyan jutott a maga élelméhez.

Morzan ugató hangon felnevetett, mire Murtagh visszafordította a figyelmét az ebédlőhöz. Futólag pillantott fel Morzanra, aztán már vissza is fordult a tányérján a medvehagymás tésztába burkolt hal utolsó falatjaihoz. Már a király is a maga adagja végén járt, és abban a pillanatban, hogy ő végez, a felszolgálók teríteni fognak a következő fogáshoz, ahogy azt az illem diktálta. Ugyanakkor Murtagh-nak arra is figyelnie kellett, hogy ne legyen sokkal hamarabb kész, mint a király. Akkor nem lett volna indoka rá, hogy a tányérját bámulja. Nem mintha ezek ketten törődtek volna vele.

A társalgásuk addig egészen kiegyenlítetten folyt, de Morzan nekikezdett történetnek. A király félig lehunyt szemmel figyelte őt, a szája sarkában mosoly bujkált, és időről-időre tett egy megjegyzést, ami után Morzan a következő mondatait sokkal lelkesebben hadarta el. Néha a jobb kezével lelkesen gesztikulált is hozzá.

Miért baj az, hogy a baljában van az a pótkarom?

Nem illik, válaszolt és próbálta elszakítani a tekintetét Morzan kezétől, a csonka gyűrűsujjától, amin megint viselte az aranykarikát.

Valahányszor edzés után kinn hevertek a kertben, holtfáradtan, gondolatok helyett csak lebegve egymás jelenlétében, Murtagh tudatában volt, hogy a sárkány az emlékei között bolyong. Legszívesebben mindenkit kizárt volna, de Tövis más volt. Tőle annyi mindent megtagadtak, legalább az a kevés benyomása legyen meg a szabadságról, ami neki jutott.

Éppen ezért egyáltalán nem kellett volna meglepnie annak, amit a sárkány mondott:

De neked is kényelmesebb a bal mancsoddal csinálni a dolgokat.

Nem illik, ismételte és megszorult a jobbjában a kés. A bal a rossz kéz.

Tövis utánakapott, nem hagyta, hogy elhúzódjon tőle. Megborzongott, ahogy átrohantak rajta a sárkány szavak nélküli érzései – meleg, hideg, kéz a pikkelyein, fontos, kedves, az orra hegye, ahogy az átizzadt, büdös, homokos gyakorlóinghez, és azon keresztül Murtagh oldalához ért, egy sötét helyiség, amit a kandallóban rőten izzó parázs világított meg kissé…

Murtagh leszegte a fejét, amikor megérezte, hogy azok ketten őt méregetik, egyformán kutató, éhes pillantással.

– Remélem, nem szakítottunk félbe semmit – szólt a király negédes hangon. Odakinn Shruikan pillantása elszakadt Morzan sárkányától és Tövis felé fordult.

– Tövis a vacsora etikettjéről kérdezett. Uram – felelte, túlságosan elfúló hangon.

Utálta, hogy ilyen gyönge. Utálta, hogy hajlandó meghajolni csak azért, hogy ne kelljen még egy mágialeckét végigszenvednie az Ikrekkel. De még jobban utálta volna, ha a viselkedése miatt nem őt, hanem Tövist büntették volna meg. Tövis nem vette észre, hogy vele gondol, lefoglalta, hogy meglapuljon a tanítója jeges pillantásának súlya alatt.

– Ilyet se hallottam még! – kuncogott fel Morzan, és egészen belereccsent a hangja. – Micsoda művelt kis sárkányfióka lesz belőle, mindjárt elolvadok!

Mondott még valamit Galbatorixnak, mire a király elmosolyodott. Murtagh rémületesnek, torznak látta tőle az arcát. Soha nem látta még Őt őszintén mosolyogni úgy, hogy annak nem valaki más szenvedése volt az oka. Aztán válaszolt, mély hangja körbeölelte őket és Murtagh gyűlölte, hogy még mindig kellemesnek találja hallgatni őt. Morzannak nem voltak efféle fenntartásai, ő teljes odaadással, olykor nyílt imádattal hallgatta a királyát.

Ő és Tövis egyszerre lazultak el, mikor végre Shruikan is elfordult, visszatért a maga vacsorájához és Morzan sárkányának bámulásához..

A közjáték csak arra volt jó, hogy Galbatorix beszéljen, ezért nem evett. Murtagh tányérja már üres volt. Galbatorix az este folyamán még nem ivott, emiatt sem neki, sem Morzannak nem lett volna szabad a kupájához érni, a halhoz tálalt szósz viszont előbb fogyott el, mint az étel, az utolsó falat után a torka szárazon kapart. Köhögésre ingerelte, és hiába próbált nyelni, nem múlt el. Nem bírta tovább, krákogott és a vacsora elején kitöltött italért nyúlt.

Meglepődött, de annyira, hogy Tövis azonnal felkapta a fejét odakinn, amivel megint maga felé fordította a másik két sárkány figyelmét, ami megijesztette. Közben Galbatorix is kinyúlt Murtagh felé, ami pedig őt ijesztette meg. Majdnem visszaköpte a kortyot, de le kellett küzdötte. Felkapta a szalvétáját, hogy abba köhögje ki a lelkét.

Egy szót se, hallotta a fejében a király utasítását.

– Próbálj meg nem megfulladni – jelentette ki Morzan. – Nem szép halál.

– Mintha hagynám neki, hogy a jelenlétemben elhalálozzon – horkant fel a király.

– Azért még mellőzheti.

– Elnézést kérek, uram – morogta és csak csöppet hangzott szarkasztikusan.

Megint ivott. Az itala még mindig volt inkább víz, mint bor.

– És te erre nem mondasz semmit? – kérdezte Galbatorix.

Murtagh a király felé lesett, aki Morzant nézte. Morzan felvonta a szemöldökét, mire Galbatorix kifejtette:

– Már mindenki tudja, hogy a fiad, nem kell úgy tennetek, mintha semmi közötök se lenne egymáshoz.

– Ja, hogy az? – Morzan megrántotta a vállát. – Úgy szólít, ahogy akar.

– Vigyázz, mit mondasz, még a végén kihasználja.

Morzan felnevetett, karistoló, mély hangja a magasba szökkent, egy fájdalmában vinnyogó kutyát idézve. Szokásos mosoly-vicsorával fordult Murtagh felé.

– Alig várom, hogy megpróbálja.

Elszorult a torka. Harmadjára is belekortyolt a kupájába.

Galbatorix tányérján még volt néhány falat, de intett, hogy szolgálják fel a következő fogást. A fal mellett az egyik felszolgáló a tányérokon maradt és a fel nem szolgált ételt szétosztotta két ezüsttálca között, majd az egyiken nekiállt egy villával kiforgatni a haldarabkákat a tésztabundából. Murtagh ismerte az eljárást, tudta, hogy a tiszta hús Shruikané, míg a másik tálcáról Morzan sárkányát fogják megvendégelni. Tudta azt is, hogy nincs joga felháborodni, mégis megfeszült, amiért Tövisnek nem terveztek vinni a finom falatokból.

Tövis elcsípte ezt a gondolatát és meleget érzett tőle a hasában, amit Murtagh nemigen tudott meghatározni. Az asztal mellett nem is nagyon akarta; elég volt Tövis érzéseire pillantania ahhoz, hogy elszoruljon a torka és gyanúsan viszketni kezdjen a szeme, és éppen eléggé megalázta már magát ennek a kettőnek a jelenlétében. Ezt nem láthatták.

Murtagh nem tudta, hogy melyikük ötlete volt ez az egész. Korábban is volt közös vacsorán Morzannal és a királlyal, mindig csak úgy, hogy mind a ketten jelen voltak, de még nem volt erre példa azóta, hogy Tövis kikelt. Az, hogy az Alapításnap előestéjén tartott, szokott kis vacsorájukra meghívták, teljesen váratlanul érte. Lehet, hogy nosztalgiázni akartak egyet, csak kicsit más ízzel, mielőtt holnap kimennek a nép közé, hogy részt vegyenek az egymást érő összejöveteleken és banketteken. Murtagh azt nem tudta, hogy Galbatorix hogyan érez ezekkel kapcsolatban, Morzant viszont minden évben hallotta panaszkodni, hogy mindez milyen átkozottul fölösleges és mennyire utálja. Most kifejezetten örült neki, hogy Urû’baen népe egyelőre nem tudott arról, hogy ő a városban van, és így nem kellett egész nap a király oldalán szobroznia. Elég lesz majd este, a bál alatt. Tövis is előre utálta.

Még úgy is, hogy határozottan ünnepi hangulata támadt attól, hogy megengedték Tövisnek, hogy jelen legyen. Még úgy is, ha az ifjú sárkány szívesen kihagyta volna azt a részt, hogy ő képezi a pufferzónát a két idősebb között.

A következő fogással meglepték. Az egészben sült vadkacsa egy dolog volt, de hármat hoztak: szokás volt, hogy ha egészben sült szárnyast szolgálnak föl, akkor abból annyi kerül az asztalra, ahány elsőrangú vendég van, így ha többüknek támadna gusztusa ugyanarra a részre, nem fognak összevitatkozni rajta. Murtagh-ot korábban a király után szolgálták ki, az, hogy most saját jogon volt egy egész kacsája, ami felett rendelkezhetett, kissé elbizonytalanította.

Miért? Aggódsz, hogy nem fogod egyedül megenni az egészet?

Tudom, hogy nem fogom egyedül megenni az egészet, javította ki. Nem vagyok sem sárkány, sem Morzan, hogy meg tudjak enni egy ültő helyemben egy kiló húst.

Tövis ezt roppant szórakoztatónak találta. Mutatott neki egy képet a legutóbbi prédájáról, aztán összehasonlította egy vadkacsával. Hozzátette, hogy ha egészben kapja be, még az ízét se érzi, ha megáll lefosztani, akkor meg sok hűhó azért a falatnyi húsért. Murtagh megérezte a mögöttes szándékát.

Szeretnéd, ha kivinném neked a maradékot?

Tövis lenyelte a kitörni készülő lelkesedését és nagyon diplomatikusan válaszolt: Ha biztos vagy benne, hogy nem kerülünk bajba miatta, akkor szívesen megkóstolom.

Nagy levegőt vett és a szünetet kihasználva már majdnem felszólalt, amikor Tövis mentálisan rálépett a szájára. Morzan sárkánya odakinn morgott, Shruikan pedig egész testében megfeszülve, vicsorogva meredt rá. Odabenn az asztal mellett sem volt éppen rózsás a hangulat. Azok ketten úgy szemeztek, hogy Murtagh áthelyezte magát a széke szélére, hogy ha Morzan esetleg egy tigrisbukfenccel átszökkenne az asztal fölött, hogy megpróbálja megfojtani a királyt, akkor ő ne legyen útban. Erre ugyan még nem volt példa, de még élénken élt benne, amikor Morzan egyszer hozzávágta a kését a királyhoz. Az apjának szokása volt éles dolgokkal dobálózni, amikor dühös volt.

Tövis egészen hozzásimult gondolatban, és szivacsként szívta fel az emlékét a király védővarázslatairól lepattanó pengéről.

‒ A Rimgar meghatározott mozdulatok kötött sorozata, megfelelő légzésütemre leszámolva ‒ mondta Morzan, mire olyan lapos pillantás volt a jutalma, hogy Murtagh volt az, akinek kedve támadt átgondolni rövid élete valamennyi rossz döntését. ‒ Amit én csináltatok vele, azok a lényegi mozdulatok. Nem értem, hogy mit vagy úgy oda, a múltkor ezzel a két felemás szememmel láttalak nyújtani!

‒ Igen, amikor beállt a vállam.

‒ Olyan merev, mint egy darab fa! Hát látom, hogy akadályozza őt a vívásban!

Lángolt borult az arca. A fenéért nem tudnak róla az ősnyelven vitatkozni. A fenéért kell felemlegetni azt a… valamit, amit Morzan parancsára újabban művelnie kell. Nem csoda, hogy úgy érzi, minden tagja le akar esni: Morzan néhány napja kitalálta, hogy az utolsó délutáni edzését Tornackal megrövidíti és azzal szórakoztatja magát, hogy mindenféle kicsavart pozíció felvételére ad parancsot neki, aztán olyanokat mond, hogy „ne csikorgasd a fogad” meg „akkor fordulj bele, amikor kifújod a levegőt, te kis hülye, így csak magadat szívatod”. Köze nem volt azokhoz a nyújtásokhoz, amiket Tornackal tanult és gyakorolt, hogy a vívással töltött órák ellenére szabadon tudjon mozogni.

(És hogy a háta ne akadályozza őt a szükségesnél jobban.)

– Tényleg? – kérdezte a király, letette az evőeszközeit, és hátradőlt. Az arca maga volt a megtestesült türelem.

Morzan jól felfújta magát dühében, ő is lecsapta a maga kését és végigszántott a haján, hogy oldalt néhány tincs kiszabadult a fonatából, zilálttá téve a kinézetét. Szólásra nyitotta a száját, aztán inkább meggondolta magát, és Murtagh azzal az elképesztő ritkasággal találkozott, hogy az apja megpróbálta moderálni magát.

Nem tudom, mit vannak úgy oda, dörmögött Tövis. Shruikan is azt akarja, hogy összevissza hajtogassam magam, és azt Ő még látta is, mégsem tett rá megjegyzést.

Őrültek. A fene se tudja, hogy éppen mi az, ami megmérgesíti őket.

– Uram, arra kértél, hogy vállaljam fel őt fiamként. Te magad mondtad neki, hogy úgy szolgáljon téged, hogy énnekem örömöm legyen benne. Márpedig nekem nem fiam az, aki nem tud dupla szaltóval le vagy fölszállni a nyeregből és… most mi van? Igen, szerinted ez ilyen vicces?

A király úgy nevetett, hogy majd’ leborult a székről. Morzan összeszorította a száját, az ajkait vértelen vonallá préselte, és valami olyasmit dünnyögött, hogy „röhögj csak, majd a torkodon akad”, azzal a kupájáért nyúlt.

A másodpercek elnyúltak, és Murtagh lassítva látta, ahogy Morzan megragadja a kelyhet, és az ajkához emeli. A király közben elhallgatott, a szemei két szikrázó, fekete drágakőként szegeződtek Morzanra, még mindig mosolygott… és Morzan oldalra fordulva kiköpte az italát.

– Ez meg mégis mi a búbánat?! – fakadt ki és a királyra meredt.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– A rohadt surdairól!

Ah, tényleg. Morzan valami furcsa oknál fogva szenvedélyesen utálta a déli borokat. Murtagh soha nem mert rákérdezni, miért, de mivel nem tudott felidézni egyetlen alkalmat sem, amikor aroughsit töltöttek neki, feltételezte, hogy a szőlőfajtával van baja és nem csak a nacionalizmus szólt belőle. Ezt a gondolatmenetet Tövis ráhagyta, annyival egészítette ki, hogy a szag tekintetében pusztán leheletnyi a különbség, de már meg tudja állapítani, hogy Morzan vörös- vagy fehérbort ivott-e.

– A menühöz ajánlották – így Galbatorix, félvállról, és maga is ivott, elégedetten csettintve a végén.

– Tényleg? Biztosan azt is külön kérték, hogy legyen felvizezve.

– Azt az orvos javasolta, és egyetértettem vele.

Nem mondta, hogy a maga egészsége vagy Morzané miatt. Morzan ökölbe szorult kézzel, elvörösödve meredt az urára, odakinn a sárkánya hörgött. Tövis és Murtagh mentálisan összenéztek és nagyokat bólogatva adtak hangot az egyetértésüknek.

Morzan olyan gyorsan állt föl, hogy Murtagh nem látta az átmenetet az ülés és az állás között. A széke nagy csattanással dőlt föl.

– Elmentem repülni – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon és öles léptekkel megindult az ebédlőajtó felé.

– A borostömlőid rongyosak voltak, elküldettem őket javításra – szólt utána Galbatorix.

Morzan éppen hogy nem füstölt, amikor bevágta maga után az ajtót.

A király komoly elégedettséggel az arcán vette újra a kezébe a kését.

– Elvárom, hogy a továbbiakban úgy teljesíts, hogy ne adj okot apádnak a… bánatra, Murtagh.

Nagyot nyelt. Nem tetszett neki a király hangszíne.

– Megértettél?

– Igen, uram.

– Kiváló.

Tövis szemén át látta, hogyan csörtetett ki Morzan az udvarra, kapaszkodott fel a sárkánya hátára úgy, hogy nem is volt rajta nyereg, aztán a vörös már ment is, felkapaszkodott a megerősített falra, ami elbírta a súlyát. A felszállásukkal járó, mennydörgésszerű hangot visszhangosan hallotta, egyszerre a saját- és Tövis fülével.

Shruikan küldött Morzanék után még egy lefitymáló pillantást, aztán abbahagyta a nyammogást a húskupacán. Összetekeredett és elszundított, Tövisre ügyet sem vetett.

– Tövis mennyire éhes? – kérdezte Galbatorix hirtelen.

Ezt még nem kérdezte soha. Általában kiderítette magától és Tövis utálta, amikor azt csinálta, pont úgy, ahogy Murtagh is utálta, amikor a fejében turkált.

– Meglehetősen, azt hiszem.

– Igen vagy nem? – csattant fel ő.

A korábbi jókedve vagy megjátszott volt, vagy megint túl gyorsan fordult át gyilkos indulatba.

– Túl gyorsan változik az éhségérzete ahhoz, hogy biztosan meg tudjuk mondani, uram – mondta óvatosan.

Galbatorix lőtt felé egy kétkedő pillantást, aztán mintha befelé nézett volna. Egy pillanattal később oldalt fordította a fejt, hogy a cselédek tudják, már nem Murtagh-hoz, hanem hozzájuk beszél:

– Morzan tányérját tartsák melegen, a desszertemet a könyvtárban szolgálják föl. Shruikan nem éhes, csak Tövist kínálják meg. Murtagh, ha befejezted, elmehetsz.

Tövisnek nem is kellett sürgetnie. Hivatalos vacsorán talán még soha ilyen gyorsan nem evett.

* * *

‒ Jó, most mondd vissza, amit a színlátásról tanultál.

Murtagh pislogott néhányat gyors egymásutánban. Morzan most legalább nem nyújtás közben állt neki kikérdezni. Nagy levegőt vett, hátha az alatt a töredékidő alatt rendezni tudja a gondolatait és nem fog hülyeséget mondani. Az Alapításnap előestéjén elköltött díszvacsora óta Morzannak még rövidebb lett a türelme, mint annak előtte. Ennek köze lehetett ahhoz, hogy a palotában már csak déli borokat szolgáltak föl, a király pedig temérdek munkával látta el. Murtagh egyszer szemtanúja volt annak, hogyan húzódik be Morzan egy oszlop mögé, nehogy a tanácsnokaival vitatkozó Galbatorix észrevegye, ahogy elmegy a folyosón. Tekintettel arra, hogy Galbatorix milyen sötét pillantást vetett az oszlopra, Murtagh nem kételkedett benne, hogy a király pontosan tudta, hol rejtőzik a jobb keze.

Annyi pozitívuma volt a dolognak, hogy Murtagh kezdett értelmes mintát látni abban, hogy mit tanultak és nem csak éppen végigvették azt, ami éppen a férfi eszébe jutott. Hátránya pedig, hogy Morzan jobban tudott figyelni, és Murtagh nem kételkedett benne, hogy a türelmetlensége miatt még gyorsabban járna el a keze, mint részegen. A sárkánya is kicsit… feszültebb volt, amikor Morzan a közelben volt.

Míg a válaszra várt, Morzan elfordult, hogy átvegyen két ív papírt a titkárától. Murtagh-ban felcsillant a remény, hogy ha elég gyorsan mondja, akkor Morzan nem rá fog figyelni, hanem arra, amit olvas. Talán akkor a kivont kard a kezében, amit aznap arra használt, hogy Tövis a levegőből jobban lássa a mozdulatait, miközben Murtagh a földön igyekezett képességeihez mérten helytállni. és aminek a lapjával most ritmust ütött a lába szárán, végre a hüvelyébe kerül.

‒ A sárkányok színérzékelése fajtától és színtől függ, a saját színüket látják a legélénkebbnek, és annak a komplementer párját a legkevésbé. A vörös sárkányok majdnem teljesen vakok a zöldre, a kék színeket tompán érzékelik, de ez a látásuk élességét nem befolyásolja, kitűnően látnak mind közelre, mind távolra, nappal és éjszaka egyaránt…

‒ Mely sárkányok látnak legjobban a sötétben? ‒ vágott közbe Morzan, fel se nézve az olvasásból.

‒ A fekete. Shruikan.

‒ Folytasd a növekedéssel.

‒ Az a koruktól, a teljes testtömegüktől, a testalkatuktól és a rendelkezésükre álló táplálék mennyiségétől függ. A kikeléstől fél éves korukig növekszenek a leggyorsabban, fél és egy éves koruk között a súlyukat durván megduplázzák, de a méretüket már nem. Utána a növekedésük fokozatosan lelassul, körülbelül száz éves koruk után pedig szinte észrevehetetlenné válik.

‒ Igen, valahogy úgy ‒ dünnyögte Morzan. Elengedte a felső papírt, mire az a földre vitorlázott. Nekikezdett a másodiknak, és a kardja még mindig tá-titi-tá-szün ütemben csattant a csizmája bőrén. ‒ Mit tudsz mondani az egészségükről?

‒ Többnyire ösztönösen tudják, hogy az adott bajukra mi használ? ‒ próbálkozott és hintázott a sarkán, mert nem volt biztos benne, hogy nem mond hülyeséget. Tövis felé pillantott, aki alig észrevehetően bólintott. Csak fél füllel figyelt rá; lekötötte, hogy a farkát csóválja. A névtelen csillogó szemmel kapkodott utána, ő nagyon élvezte az egyszerű játékot. ‒ Húsevők, az elfogyasztott növényeket nem vagy alig tudják megemészteni, ugyanakkor az emésztésük javítására fát, vagy bizonyos száraz fűféléket fogyasztanak.

‒ Például?

Aj, ne már!

‒ Széna, szalma, nád, és, uh, néhány gyékényféle, de azoknak a termése okozhat hányást, és a te sárkányod…

Morzan megint olyan gyorsan mozdult, hogy Murtagh már csak azt látta, hogy a titkár rángatózva a földre zuhan, a testét ágyéktól a kulcscsontig felhasító sebből ömlik a vér. Ezzel éles ellentétben, Morzan a kezében tartott papírt nagyon-nagyon lassan gyűrte galacsinná. Murtagh felé fordult, a nyakán megfeszültek az izmok, az orrlyukai kitágultak, a felső ajka újra meg újra megrándult. Pokolian dühös volt.

Murtagh hátrált, kiüresedő elméjében kapkodott az elmúlt percek minden elillanó emlékfoszlánya után, hogy rájöjjön, hol hibázott.

‒ Ne merd ‒ csikorogta a férfi és a véres pengét Murtagh-ra szögezte, minden lépése dobbant, mintha nem is ő, hanem a sárkánya lett volna az, aki Murtagh felé menetelt. ‒ Ne merd még egyszer így nevezni, megértetted?

Keményen belehátrált a gyakorlótér falába. Kiszaladt belőle a szusz. A falhoz lapult, és a közeledő kard hegyére meredt. Morzan viszont félredobta a fegyvert, kinyúlt felé és két kézzel ragadta meg őt a gallérjánál fogva, hogy felrántsa őt szemmagasságba.

‒ Ő nem egy tárgy ‒ sziszegte az arcába. ‒ Nem beszélhetsz róla úgy, mintha az enyém lenne, mintha csak egy átkozott szék lenne, amit csak úgy ide-oda pakolgathatok!

Eleresztette. Murtagh majdnem összecsuklott, ahogy földet ért, de mögötte volt a fal, hogy megtámassza. Morzan undorodva elhúzta a száját.

‒ Ő nem egy tárgy ‒ ismételte. ‒ Gyűlölöm, hogy lovasnak neveznek minket, mert a lovas az, aki irányítja a lovat, de te? Te csak ülsz a barátod hátán és örülsz neki, ha figyelembe veszi a véleményedet, amikor nekiindul! Ez, hogy mi vagyunk a lovasok, ő meg a sárkányaink, ez a régi rend felfogása volt, de mi nem a régi rend vagyunk, te kis hülye!

Murtagh megkövülten meredt az apjára. A férfi fel-alá járkálva folytatta a tirádát:

‒ Olyan hangzása lesz tőle, mintha a sárkány alávalóbb lenne ennek az átkozott kontinensek a többi fajánál! Nem vagy jobb nála, felfogtad?! Egy pár vagytok, és Tövis nem a sárkányod, hanem a társad, a partnered, a lelked másik fele, vagy nevezd úgy, ahogy megegyeztetek, de ő nem a tiéd, világos?!

‒ Igen, uram ‒ hebegte.

Morzan mérgesen szusszant egyet. Megfogta a felöltője alját és egy rántással lejjebb húzta, hogy elrendezze a kinézetét. Azzal, hogy nyugalmat erőltetett magára, Murtagh-nak feltűnt, hogy Morzan sárkánya… Morzan társa… a névtelen morgott és vicsorgott, a karmait a földbe vájva lapult, mert Morzan dühe őbelé is átszivárgott. Tövis nem tudta eldönteni, hogy melyikükre figyeljen, melyikük jelent nagyobb veszélyt. Megdermedt, ahogy Morzan visszafordult a palota felé. Murtagh is követte az apja pillantását, aki a földön heverő, halott titkárra meredt. A névtelen abbahagyta a morgást, így Tövis úgy vélte, hogy jobb lesz az, ha közelebb húzódik hozzá, valamivel távolabb a halottól, hogy ha Morzan esetleg egy varázslattal apró cafatokra akarná robbantani, akkor ne az ő frissen letisztogatott pikkelyeit mocskolja össze. A férfi azonban megint mély levegőt vett és két ujja közé csippentette az orrnyergét.

‒ Most nézd meg, mit csináltál! ‒ mordult rá Murtagh-ra. ‒ Évekbe fog telni, mire találok valakit, aki feleolyan kompetens, mint ez volt.

Kiviharzott az udvarról. A névtelen már ment is volna utána, de Morzan bemehetett a citadellába, mert csak feltámaszkodott a gyakorlótér falára, nem próbált meg átmászni rajta. Tövis és Murtagh összenéztek.

Azért dühödött fel, mert azt mondtad a névtelenre, hogy az ő sárkánya?

Úgy fest a dolog. Murtagh kényelmetlenül feszengett. Az baj, hogy így végiggondolva hajlok rá, hogy igazat adjak neki?

Tövis elgondolkodott.

Nem igazán izgat, hogy ki és mit gondol rólam, annak viszont örülnék, ha nem kéne mindenkinek külön elmagyaráznod, hogy nem vagyok buta. Megrázta a fejét és a farkával erősen a földre csapott. De nem! Úgy beszélt, mintha tisztelné a fajtámat!

Miközben ő és a többi Szolga voltak azok, akik megölték őket, fejezte be Murtagh kijózanodva. Igazad van. Nem áll össze a kép.

Kiegyenesedett. A titkár holtteste még mindig ott volt, és az udvar egyik őre sem mozdult, hogy eltakarítsa, vagy keressen valakit, hogy ezt megtegye. Morzan félrehajított, véres kardja is ott hevert a porban. Nem vette föl.

A névtelen bánatos nyarvintással ereszkedett le, tudomásul véve, hogy Morzan magára hagyta őt. Körbeszimatolt, talán alkalmas fekvőhelyet keresett. Még mielőtt bármelyikük észrevehette volna, mire készül, már el is kapta Tövist, hogy a földre döntse. Murtagh-ból a korábbi feszültség majdnem hisztérikus nevetés formájában robbant ki, amikor Tövis megint hangosan tiltakozott, ahogy mosdatni kezdte. Tornac elképedten lépett be az udvarra, amitől csak még jobban nevetnie kellett, pedig már fájt az oldala.

* * *

Eragon nem tudott eléggé hálás lenni az Agaetí Blödhren után. A sebhely, ami korábban határvonalat képezett az életében, eltűnt a hátáról, mintha soha nem is lett volna. A Vérünnep lett az új cezúra, és az új Eragon minden erejével azon volt, hogy kijavítsa a régi hibáit.

Úgy érezte, helyreállt a világ rendje. Boldogan csinálta végig a Rimgar gyakorlatait, amik végre ott és úgy mozgatták meg az izmait, ahogy kellett, nem érezte a hátában az izzó emlékeztetőt. A fájdalom nem vonta el a figyelmét. Tudott aludni. Tudott figyelni, tudott harcolni, döbbenten ébredt rá, mennyire és milyen mértékben befolyásolta őt, és rajta keresztül Saphirát is, az ezerszer átkozott sebhely. A heggel együtt eltűnt temérdek örökölt emlék is, kihullottak belőle, ahogy rostálás közben kiszáll a pelyva a gabonából.

Az volt, akinek lennie kellett. Akire szükség volt. Végre büszkén állhatott Saphira mellett.

A gondolatfolyamnak ennél a pontjánál Saphira felkapta a fejét és összeszűkült szemmel meredt Eragonra.

Oromis és Glaedr talán nem lehetnek büszkék?

Nem így értettem, és ezt te is tudod.

Tudom. Te pedig azt tudod, hogyan értette volna az, aki csak a szavaidat hallja és nem érzi a gondolatot mögöttük.

Megölelte a sárkányát. Saphira megszimatolta és játékosan meglökte az orrával, hogy Eragon majdnem orra bukott.

Lökdösődsz? Komolyan? Mi van veled? Nevetett és megpróbált visszalökni.

Megkomolyodott, amikor megérezte Saphirában a változást, a korábbi játékos hangulata elmúlt. Megint az a furcsa, messzire nyúló érzés töltötte be a fejét, mint mindig, amikor tudatosan megállt meríteni az örökölt emlékeiből.

Ígérd meg, kérlek, hogy nem fogsz megsértődni.

Ez nem olyasmi, amit meg tudok ígérni, és ezt te is tudod. Nagyot nyelt. De azt megígérhetem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy a helyén kezeljem azt, amit mondasz nekem.

Saphira rábólintott, egy pillanatig még ott motoszkált benne a bizonytalanság, de nagyon gyorsan úgy döntött, hogy ez az érzés nem méltó hozzá és lerázta. Ezzel együtt hagyta, hogy leomoljon az elméjében egy fal. Eragont meglepte vele; tudott róla, hogy vannak elzárt helyek, ahova neki nincs bejárása, és ezt rendben el is fogadta, ő is örült (volna) neki, ha Saphira bizonyos pillanatokban magára hagyja, és később nem piszkálta azokat az emlékeket. Korábban azt hitte, hogy a sárkány azon a helyen is olyasmit őriz, amire Glaedr azt mondta, hogy csak sárkányok tudhatnak róla.

Kíváncsian, de mégis óvatosan kukkantott be oda, Saphira kérése-figyelmeztetése miatt ott volt benne a sejtés, hogy nem ez lesz élete legkellemesebb élménye.

Saphira gondosan megválasztott emlékeket zárt el oda, amik a tronjheimi csata óta történtek vele. Leginkább azokat a pillanatokat, amikor az járt a fejében, hogy óvatosnak kell lennie Eragonnal. Hogy finoman kell bánnia vele. Eragonban megmozdult a sértett büszkesége, és két lábbal kellett ráugrania, hogy ne vonuljon ki Saphira elméjéből nagy dérrel-dúrral. A sárkány érezte ezt, várt, amíg ő egy kicsit rendbe szedi magát, aztán szégyenkezve – szégyenkezve! – lerántotta a leplet az érzésről, ami az óvatossága alatt húzódott.

Volt rá példa, hogy Saphira hozzászólt, és Eragon odafordult, túl hirtelen, és akkor jött a roham. Eragon soha nem tartotta felelősnek ezekért az alkalmakért, hát mit tehetett Saphira arról, hogy ő törött volt? Nem úgy a sárkány. Ott és akkor Saphira megmutatta neki a saját bűntudatát, azt a hegynyi önvádat, amit mélyen eltemetett magában, mert nem akarta Eragont terhelni vele. Nem volt biztos benne, hogy a lovasa hogyan reagálna és ezért inkább úgy döntött, hogy ezeket az érzéseit elrejti előle.

Bocsáss meg, susogta Saphira.

Eragon megrázta a fejét, és szavak híján csak átölelte a nyakát, a pikkelyeinek szorította a homlokát.

Köszönöm. Köszönöm, hogy vigyázol rám.

Próbálkozom.

Azt kellett volna mondania, hogy „mindig, kicsikém”, de nem azt mondta, és a mögötte húzódó tapasztalat keserűségétől Eragonnak elszorult a torka. Kitárulkozott hát Saphirának, megmutatott neki mindent, hogy tudja, ha valamiért mégis számonkéri őt, akkor az valószínűleg a benne rejlő elnyomott feszültség miatt történik, és Saphira többet érdemel annál, hogy bármiért is haragudjon rá. Ő hasonlóképpen felelt. Hagyták, hogy az érzéseik szabadon keveredjenek, és csak lebegtek ebben a boldog, örökkévalóságnak tetsző együttlétben.

Ostobaságnak tűnt felmenni a saját ágyába. Miért is tette volna? Már tudott mozogni, már ki tudta mozgatni a megmacskásodott tagjait, és egyszerre a legfontosabb dolognak tűnt a világon, hogy ott maradjon, ahol érezheti Saphira pikkelyeit.

Ne mondj csacsiságokat, nevetett rajta a sárkány. Hess szépen az ágyadba! Abban igazad van, hogy a pikkelyeim gyönyörűek, de azt nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad. Ne aggódj, nem eresztelek el.

Nem?

Soha.

Hagyta magát meggyőzni. Felszaladt a szobájába és közben az motoszkált a fejében, hogy milyen szomorú, hogy mindenki, akit régen szeretett és tisztelt, nem ismeri Saphirát. Milyen kár, hogy nem mutathatta be őt Rorannak vagy Garrow bácsinak, hogy nem láthatták az ő gyönyörű sárkányát a carvahalli barátai, hogy nem tudják, milyen csodálatos teremtmény.

A Vérünnep óta nem aludt, legalábbis nem úgy, mint régen, de álmai voltak. Aznap éjjel bizonyára azért voltak olyan furcsák, mert lefekvés előtt a régi életére gondolt. Kora hajnalban kelt föl, amikor már nem tudta elviselni a zaklatott álmait, és inkább visszament Saphirához. A sárkány ásított és álmosan nézte, hogyan tesz-vesz körülötte, hogyan markol fel egy takarót és egy tükröt, hogy odakucorodjon mellé.

Gondolkodtál valaha a határvonalakon?, kérdezte a sárkányt. Hogy mennyi sok változás volt az életünkben, és mindegyiket vissza lehet vezetni egy sarkalatos eseményre?

Gondolkodtál már azon, hogy többet kéne aludnod, és akkor nem fogsz ilyen dolgokon rágódni?

Eragon ránevetett a sárkányra, aztán a tükörre nézett és kimondta a szavakat, hogy láthassa Nasuadát és hogy mi a helyzet a vardenekkel. Nem sokat látott, mert Nasuada éppen egy megbeszélésen volt, és a jelenlévők közül Eragon nem ismert mindenkit, vagy éppen igézetek védték őket, emiatt kósza árnyalakokként jelentek meg a tükörben. De amit hallott, az aggasztotta. Mintha a vardenek újra összecsapásra készültek volna.

Gondolod, hogy szükségük van ránk?

Szóltak volna nekünk, nem? De Saphira bizonytalannak hangzott, mocorgott, mert egyszerre kényelmetlenül esett neki a fekvés. Ő is aggódott.

A következő Roran volt. Nézte az unokatestvérét, egy pillanatra felvillant benne a jókedv, ahogy meglátta, milyen szakálla van. Aztán kiszúrta a keménységet a tekintetében. Tátva maradt a szája, amikor Eragon minden ismerőse közül éppen Jeod volt az, aki odalépett mellé. Mégis merre járt?

Utána a falut idézte meg. Elhűlten meredt arra, amit látott. Az üszkös romokra, a pusztulásra. Olyan gyorsan szakította meg a varázslatot, hogy egy pillanatig nem is tudta, igaz volt-e, amit látott, vagy csak egy régi rémálmát idézte meg, még a kezdeti időkből, amikor Saphira nagyon kicsi volt és ő attól tartott, hogy a Birodalom megtalálja őket, aztán elmennek Carvahallba, és a nagybátyja…

A torkában dobogott a szíve, és annyira megrémült, hogy Saphirának kellett elcsatornáznia az érzései egy részét, hogy képes legyen kimondani a szavakat.

És feljajdult, mert a tükörben Garrow bácsi helyett csak sötétséget látott, feketeséget és a túlontúl kavargó árnyalakjait, éppen úgy, mint amikor korábban elgyöngült és azt próbálta elhitetni magával, hogy mégis történt valami csoda és megpróbálta megidézni Murtagh-ot. De ahogy a barátját nem láthatta a síron túl, úgy Garrow is sötét ködbe burkolózott.

A tükör a földre esett és összetört. Saphira ölelte őt és zümmögött neki, hogy Eragon biztos lehessen benne, ott van mellette, még úgy is, hogy őt elvakították a könnyei.

* * *

Murtagh soha olyan sokat nem látta az apját, mint mióta visszahurcolták őt Urû’baenbe. Korábban jött és ment, mint a szél, néha hetekig vagy akár hónapokig távol volt, máskor egészen gyakran megjelent, mégis, három napnál tovább ritkán időzött a városban. Volt, hogy nem is aludt a szobájában, hanem elment, hogy aztán másnap reggelre visszatérjen. Murtagh elejtett félmondatokból tudta, hogy a király ügyeiben jár, de csak Tövis kikelése után tudta meg, hogy Morzan legfőbb feladata akkortájt Saphira tojásának hajkurászása volt.

Utálta magát, amiért belegondolt, hogy ő hogyan viselkedett volna akkor, ha folyamatosan kiszúrtak volna vele, megakadályozták volna a sikerben. Még jobban, amiért megértette, már majdnem jogosnak érezte, amiért Morzan időnként olyan irgalmatlanul dühös volt. De főleg azért utálta magát, mert a vardeneket is utálni kezdte, amiért olyan nagy szerepet játszottak abban, hogy az élete szarul alakult.

Egy darabig próbálta titkolni ezeket az érzéseit Tövis elől, de éppen eleget volt fáradt ahhoz, hogy ne legyen rá képes. Tövis inkább előbb, mint utóbb kiismerte őt. Idővel biztosan megsejtette volna; így legalább nem kellett törnie magát a titkolózással. Csak arra lett volna jó, hogy aláássa vele a kapcsolatukat.

Tövis éles gondolatai pedig lenyesték, legömbölyítették a régi emlékek fájó pontjait. Soha korábban eszébe nem jutott volna, hogy a szájára vegye az anyját, erre elsütött róla egy szarkasztikus megjegyzést, amikor Tornackal a délelőtti csörte után összepakoltak maguk után a páston. Észre se vette magát egészen addig, míg fel nem tűnt neki a vívómester meglepett arckifejezése. Utána egész nap furcsán érezte magát és nem volt nyugta, míg a gondolatai össze nem folyhattak Töviséivel.

Amikor a kiképzés után végre kimehetett a kertbe, hogy a barátja mellett heverve várjon arra, hogy az izmai megint működőképesek legyenek, már majdnem boldog volt. Tornac kedves volt, ő magukra hagyta őket, de voltak helyette mások. Katonák, akik iránt Tövis gyűlölete egyre mélyebbre vágott. Az Ikrek, akik láttán Murtagh-ot fojtogatni kezdte a tiltás, hogy nem árthat a király talpnyalóinak. És persze Morzan.

Minden vacsorán, minden összejövetelen és tárgyaláson déli bort szolgáltak fel, Aroughsból vagy annak környékéről, néha surdai vagy távol-keleti importot. Miután kiderült, hogy a távol-keleti borokat Morzan sokkal kevesebb fintorral issza, azok is elmaradtak. Aznap, amikor Morzan megtudta, hogy a palota pincéire a király védőigéket tett, hogy ne tudjon lemenni, Murtagh a palota valamennyi cselédjével egyetemben megpróbált láthatatlanná válni.

Ezzel együtt kiderült, hogy Morzan napjainak igen jelentős részét tehette ki az ivás, meg az ahhoz kapcsolódó szunyókálás, mert mióta kénytelen volt (szerinte) pocsék, vizezett boron tengődni, mintha mindenhol ott lett volna. Mindent szemmel tartott, és az egy dolog, hogy Murtagh az elmúlt hetekben többet látta őt, mint korábban egész életében összesen, az már egészen más, hogy most még beszélt is. Néha már majdnem úgy, mintha Murtagh lett volna a szavai címzettje, és nem csak azért neki mondta az amúgy névtelen, arctalan, láthatatlan alakoknak címzett mondókáját, mert neki volt szerencséje ott lenni.

Kora gyerekkorától kezdve naponta kellett gyakorolnia a fidulajátékot, hogy ha Morzan esetleg megjelent a városban és kifejezte az igényét, hogy az alkoholizmusa gyakorlásához legyen megfelelő zenei aláfestés, akkor a rendelkezésére állhasson. Miközben pedig Murtagh játszott, ő újra és újra kiürítette a kupáját és gyakran beszélt, összefüggéstelenül, darabosan. Minél részegebb volt, annál furcsább történetekkel jött elő. Évekig tartott, mire rájött, úgy a legegyszerűbb elviselni ezeket a találkozásokat, ha az apjának egyetlen szavát se hiszi el. Még jó, hogy ezt könnyebb volt mondani, mint megcsinálni. Talán ezért volt képes szinte az összes találkozójukat szóról-szóra felidézni Tövisnek. Tövis azokat az emlékeket is lassan legömbölyítette, ahogy a víz utat váj magának a sziklába.

A múlt helyett viszont ott volt a jelen. Ha a királynak dolga akadt vagy csak nem volt ingerenciája tanítani, akkor egy csuklómozdulattal Morzanra testálta a feladatot, aki többnyire kelletlen volt, de engedelmeskedett. Eleinte lélektelen hangon eldarálta azt, amit feltétlen szükségesnek gondolt, Murtagh később azt kívánta, bár engedné a király, hogy újra igyon. Akkor gyorsabban véget értek az óráik, és Morzan kevésbé figyelt oda. Nem kellett minden szót az elméjébe vésnie, hogy aztán a szúrópróba-szerűen feltett kérdésekre megfeleljen. Nem kellett végighallgatnia őt, amikor nagy ritkán vidám volt valamiért és közbeszúrt egy-két anekdotát, amikkel Murtagh nem tudott mit kezdeni.

A leggyűlöletesebb mégis az maradt, hogy végre együtt lehetett volna Tövissel, végre tehettek volna úgy, mintha egy normális sárkány-lovas páros lennének, de nem, Morzan időnként ott állt karba font kézzel az árkádok alatt, és őket méregette.

Tövis, ha nem volt annyira fáradt, hogy tényleg csak remegő tagokkal heverjen és fújtasson, megpróbálta teljesen magára vonni a figyelmét. Mintha őt nem zavarta volna a férfi jelenléte. Mintha ő nem tartott volna tőle. Murtagh nem tett róla említést. Tövis sem hozta fel.

Talán ezért is lepte meg annyira, amikor egy nap alig egy órával azután, hogy nekikezdtek a gyakorlásnak, Morzan egyszer csak elkapta a tőrt, amit Murtagh-nak mágiával kellett végigtáncoltatni egy sor cölöp tetején, és elhajította.

– Mára végeztünk – közölte kereken.

Murtagh-nak majdnem kiesett a szeme meglepetésében, annál viszont több esze volt, hogy nekikezdjen tiltakozni.

Azt pedig csak szimplán nem értette, miért kell egy irdatlan hosszú mérőszalagot hoznia.

Tövis idegesen várt rájuk az egyik gyakorlóudvaron. Murtagh látványa csöppet megnyugtatta, de az, hogy most nem az elmúlt időszakból már megszokott menetrend szerint követik egymást az események, az ő lelkét is megbolygatták.

Morzan új titkára lépett oda hozzájuk, meghajolt, szó nélkül átnyújtott az urának egy palatáblát, majd távozott. Morzan végigböngészte a tábla szélére már felírt néhány számsort, majd rájuk hunyorított.

– A fejével kezdd.

– Tessék?

– Mi a fenét nem értesz? – szusszant fel idegesen, és Murtagh azonnal hátralépett. – Menj oda Tövishez, kérd meg szépen, hogy hagyja magát megmérni, aztán mérd meg! Indíts!

Értetlenül fordult a sárkány felé, aki a saját érzéseit tükrözve bámult rá vissza. Azért leengedte a fejét, és próbálta úgy tartani magát, hogy Murtagh-nak ne kelljen nagyon nyújtózkodnia, amikor előbb az orra szélességét mérte meg, majd a feje átmérőjét három helyen. Utána következett a nyak, majd annak hossza – ahhoz Morzan odalépett segíteni, hogy megfogja a szalag végét –, a mar, és így tovább. Morzan minden adatot felírt, amit Murtagh bediktált. Ahogy követték egymást az számok, a végén már ugráltak a fejében a különböző méretek és biztos volt benne, hogy ha előkotorná az asztalfiókjából a régi geometriakészletét, akár fel is tudná szerkeszteni Tövist teljesen méretarányosan.

Tövis egy ponton kinyúlt Murtagh felé. Vonakodva nyitott aprócska rést a mentális védelmén, közben a szeme sarkából végig Morzant figyelte.

Kérdezd már meg, mit csináltok. Tövis farka vége billegett az elnyomott feszültségtől.

Nem akarok kérdezni tőle semmit.

Tövis egyik vörös szeme az arcába szegeződött, és Murtagh elhúzta a száját, mert a kettejük közötti kapcsolat miatt tudta, hogy most egy mérges pillantást lát.

Megköszörülte a torkát.

– Most mit is csinálunk pontosan, uram?

– Megmérjük Tövist, szerinted? – kérdezett vissza Morzan. A korábbi bosszúsága mintha eltűnt volna, amit Murtagh megint nem értett. Morzan a reggeli gyakorlásra tisztán érkezett és nem volt az udvaron cseléd, hogy tálcán kínálja a vizezett bort. Az apja most teljesen józan volt.

– Megkérdezhetem, hogy miért?

Morzan felnézett, a fekete szeme fölötti szemöldöke megemelkedett. Murtagh azonnal mozdulatlanná merevedett és megpróbálta legyűrni a késztetést, hogy lesüsse a pillantását. A sikerét annak tudta be, hogy kettejük között ott volt Tövis farka.

– Természetesen a nyereghez.

Tövis azonnal felkapta a fejét. Meg a farkát is. Murtagh majdnem az egyik tüskén végezte.

– Nem… nem kicsi még hozzá?

– Fiatalnak fiatal, de méretben már megfelelőnek tűnik. – Morzan megmutatta a tábláját Murtagh-nak. A temérdek szám mellett egy hevenyészett sárkány-ábra is szerepelt rajta. Murtagh legalábbis feltételezte, hogy egy sárkánynak indult az a túl rövid farkú, pálcikalábú, dagadt gyík. A mellső lábai alatt a két felhőcske bizonyára a szárnyait hivatott ábrázolni. – Úgy látom, hogy Tövis az eddigi összes értéknek megfelel. Illene még egyszer átszámolnom, de első blikkre azt mondom, hogy már nem kéne gondot okoznia annak, hogy a hátára vesz téged.

Tövis megint mocorgott egy kicsit, Murtagh felé fordult. A földet gyúrta, és Murtagh biztos volt benne, hogy egy laikus is látná rajta az örömteli, türelmetlen várakozást. Megint nagy levegőt vett.

– Ahhoz nem a szárnyát kéne megmérni?

– A szárny testarányosan növekszik. Tövis remek egészségben van, ha lenne bármi fejlődési rendellenessége, azt én vagy Galbatorix már régen kiszúrtuk volna. És nem mellesleg, – Tövisre pillantott, aki megrezzent – gondolom, te se örülnél neki, ha ki kéne terítened a szárnyad erre a szarra, hát tuti egy kín lenne leszedni a hártyáról.

Hogy hangsúlyt adjon a szavainak, még bele is rúgott a gyakorlótér nedves homokjába.

Tövis vörös szemei megint Murtagh-ra szegeződtek: Utálom ezt mondani, de igaza van.

– Szóval inkább lemérjük az egész testét – vonta le a következtetést Murtragh.

– Igen. Temérdek formula van rá, hogy ellenőrizzük, biztonságos-e, a méretek fele azért kellett, hogy biztosan meg tudjam mondani, Tövis melyik kategóriába tartozik.

Mert kategorizálva vagyunk?, kérdezett ezúttal Tövis. Nem érintette meg Morzan elméjét, csak a levegőbe lökte a kérdést, hogy bárki, aki nyitott elmével volt a közelükben, hallhatta volna. Morzan nem zavartatta magát.

– Igen, mert egészen máshogy nő egy homoki meg egy part menti sárkány. A méricskélés azért kell, mert miután volt az a szerződés meg az egész hacacáré a lovasokkal, a sárkányok sokkal nyitottabbak lettek a saját, nagyobb klánjukon kívül párt keresni. A számolás azért kell, mert megváltozik a súlypontod, ha egy ilyen nagy melák – bökött a fejével Murtagh felé – a nyakadba ül. Az egy dolog, hogy már régen elbírod, az egy másik, hogy biztonságos-e. Gondolom, nem akarsz izomszakadással kezdeni, vagy túlerőltetni magad, hogy aztán egész életedben krónikus nyakfájásod legyen.

Tövis hallhatóan nyelt egyet. Morzan megint Murtagh-ra pillantott:

– Ha kiskölyök lennél, nem strapálnám magam ezzel, akkor már mehetnétek.

Murtagh beharapta az alsó ajkát. és megpróbált megszabadulni a gondolattól, hogy miképpen is nézett volna ki az élete, ha Tövis nem néhány hete kel ki, hanem tízéves korában, mint ahogy az az apjával is történt. Annyival több ideje lennének a király rabszolgái, viszont éppen annyival több időt tölthettek volna együtt.

Aznap nem voltak kutya fáradtak, így Murtagh gondolatai sokkal könnyebben ugráltak egyik témáról a másikra, sokkal tudatosabban érezte Tövis hangulatának a villanásait. Ha volt is közöttük olyan, amit nem értett, nem mert rákérdezni, sem jobban megnyitni magát neki, mert Morzan még mindig ott volt. Leült az árnyékban és hümmögve számolgatott.

Azt biztosan tudta, hogy Tövist izgatottá és türelmetlenné tette a közös repülés lehetősége. Eléggé ahhoz, hogy el tudja fordítani a figyelmét Morzanról és megpróbálta azzal lefoglalni magát, hogy elég apró lángot fújt ahhoz, hogy az udvaron lévő pitypangok fehér bóbitáit egyesével gyújtsa fel. Elbűvölte, amikor a kis fehér szöszök elszakadtak a szártól, és még annál is jobban, ha azok közben égtek. Szórakoztató volt látni, hogy a barátját ennyire megmozgatta ez az apróság, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy amikor az utazásaik alatt rákérdezett, Eragon azt mondta, hogy egy sárkány nagyjából hat hónaposan kezd el füzet fújni. Tövis alig volt hat hetes, de a király megpiszkált valamit a bensőjében azzal a felkiáltással, hogy így többet tud majd gyakorolni, jobban készen fog állni arra, ami a csatatéren vár rá.

Tövis annyira már nem volt izgatott, amikor a király lejött az udvarra. Volt szerencséjük végighallgatni, ahogy ő és Morzan összevitatkoztak. Szakkifejezésekkel és ősnyelvi megfelelőkkel dobálóztak, de úgy, hogy Murtagh és Tövis csak a kötőszavakat értették. Álltak és remélték, hogy a vitának ezúttal nem az lesz a vége, hogy valamelyikük dühös lesz, őket meg elverik.

Morzan előbb fogyott ki a szavakból, onnantól kezdve csak nagyon csúnyán nézett. A király még kétszer mondott neki valamit, utána csípőre tett kézzel bámult vissza ő is. Murtagh a citadella egyik díszes ablakrácsát figyelte és próbálta megállni, hogy elkezdjen a sarkán hintázni. A gerince mentén leszaladt egy verejtékcsepp, amitől kirázta a hideg.

– Jó – vetett véget Morzan a szemezésnek és felemelt kézzel elfordult. – Legyen úgy.

– Ezek szerint kitartasz a véleményed mellett? – vonta össze a szemöldökét a király.

– Határozottan.

– Murtagh!

– Uram. – Csak azt ne mondja, hogy döntsem el én, mert sikítófrászt kapok!

A király felmarkolta és hozzávágta a mérőszíjat. Alig tudta elkapni.

– Mérd újra Tövis vállszélességét, de ha megnyújtod a szíjat, akkor én is megnyújtalak téged!

Murtagh elfordult és lőtt egy aggodalmas pillantást Tövis felé. A sárkány éppen annyit értett a helyzetből, mint ő. Lekuporodott, Murtagh pedig átdobta rajta a szíjat, aztán átbújt a nyaka alatt, hogy a megfelelő ponthoz illessze a végét.

– Ne húzd össze magad! – jött az újabb utasítás a királytól. Murtagh megdermedt, és csak akkor jött rá, hogy az ura Tövishez beszélt, amikor a sárkány megmozdult a keze alatt. – Milyen sárkány vagy te, hogy gyáván megbújsz egy ember háta mögött?

Murtagh érezte a kapcsolatukon át, hogy Tövis erővel próbálja megragadni, megregulázni az érzéseit. Az izmai újra meg újra megfeszültek, de hiába próbálkozott, nem tudta elernyeszteni őket. Murtagh úgy, hogy az a kettő ne lássa, a marjának döntötte a homlokát.

Állj kicsit nagyobb terpeszbe. Próbáld meg nem a testedhez szorítani a könyököd!

Kicsit nehéz úgy, hogy alattam vagy és nem akarlak összelapítani!, mordult rá a barátja.

A szavai élén tompított Murtagh közelsége. Ő maga is érezte, hogy a lelkében csitult a vihar abban a pillanatban, hogy a tenyere az éles, forró pikkelyekre simult. Tövis kettejük csöpp örömeiből tudott annyi nyugalmat összegereblyézni, hogy ellazítsa az izmait, ne húzza magát össze olyan görcsösen kicsire. Murtagh-nak valamivel hosszabbra kellett engednie a bőrfonatot.

Leolvasta az eredményt. Morzan olyan képet vágott, mintha Murtagh azt jelentette volna, hogy a mostantól nem az, hogy déli, de semmilyen bort nem fognak felszolgálni neki, a király viszont határozottan elégedettnek tűnt.

– Ha végiggondolod, teljesen logikus. Pontosan tudod, hogy a többi sárkány mit gondolt arról a fészekről.

A feltételezés, hogy a többi sárkánynak baja lehetett vele vagy a felmenőivel, azonnali felháborodást váltott ki Tövisből. A feltörő mordulását megpróbálta köhögésnek álcázni.

Murtagh keze megszorult a fonott kötél körül. Egy pillanatra elképzelte, hogy nem egy mérőszíjat tart a kezében, hanem egy ugyanolyan ötágú korbácsot, mint amivel mostanában gyakorlatoztatták, csak most nem egy fogoly vagy egy varden kém volt a cölöphöz kötözve, hanem ez az ő ura. A fantázia megvidította Tövist.

– Jó, legyen neked igazad! – mordult fel Morzan. – De akkor már tényleg elég nagy.

A király a szemét forgatta.

– Nem fogom azzal pocsékolni egyikünk idejét sem, hogy leültetjük megtanulni nyerget készíteni. A többieké még megvan; nézzék meg a kisebbeket, válasszanak egyet, aztán felőlem mehetnek!

A király még egy utolsó pillantást vetett rájuk, majd az árkádsor végében toporgó udvaronc társaságában otthagyta őket. Morzan még húzta a száját egy darabot, dünnyögött valamit a bajsza alatt, amit Murtagh nem hallott, majd megrántotta a vállát és ezzel együtt – érdekes módon – mintha a bosszúságát is lerázta volna. Maga után intette Murtagh-ot, ahogy az udvar másik vége felé indult. Tövisnek maradnia kellett, mert az ajtó, amin át távoztak, elég alacsony és keskeny volt. Morzannak mélyen meg kelljen hajtania magát ahhoz, hogy ne fejelje le, ahhoz pedig túl szűk volt, hogy Tövis akár a fejét bedughassa utánuk. Az elméje hátuljában halványan érezte a barátja megkönnyebbülését, amiért nem kellett közelebb mennie a palotához, mint amennyire feltétlen muszáj volt.

Átvágtak egy cselédfolyosón, ahonnét Morzan egy tisztán tartott, de láthatóan használaton kívüli raktárhelyiségbe vezette őt. A bútorok fehér lepedőkkel voltak letakarva. Egyikből sem szállt fel porfelhő, amikor Morzan előbb egy méretes munkaasztalról, majd a fal mellett felsorakoztatott ládákról rántotta le a lebernyegeket.

Murtagh azt még el tudta helyezni, hogy Morzan dudorászott, amikor beléptek a helyiségbe. Azt már nem, hogy a férfi a ládák nyitogatása közben magyarázni kezdett, és közben időről időre Murtagh-ra nézett, hogy meggyőződjön róla, még mindig figyel. Mintha tényleg hozzá beszélt volna. Mintha tényleg neki szánta volna a mondandóját, úgy, hogy ezúttal nem szédítette meg őt a szavakat kísérő alkoholszag.

– Nyilván úgy lenne az igazi, ha magadnak csinálnád, de Galbatorixnak igaza van, csak azután lehet személyre szabni a nyerget, hogy már egy kicsit jobban ismeritek egymást. Voltak az alapnyergek, amiket néhányan utólag módosítottak. Itt van mindjárt Andehel nyerge, ezt még az elején használta, és ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs róla, miért tartott ki ez mellett a vacak mellett olyan sokáig. – Lekicsinylő pillantással dobott az asztalra egy viseltes nyerget, ami nagyjából háromszor olyan vastag volt, mint amivel anno Eragon és Saphira repült, még úgy is, hogy megrogyott a használattól. – Azt meg pláne nem értem, hogy minek van még ez itt, arra se jó, hogy méretet vegyünk róla, olyan pocsék állapotban van. Rég ki kellett volna dobni a francba.

Azért csak azon állt neki megmutatni, hogy miről beszél.

– Látod ezeket a mérföld-hosszú szíjakat? Azért vannak, hogy mindig a társadhoz tudd igazítani, hogy sokáig kényelmes legyen neki. Persze ennek van egy olyan hátránya, hogy amikor még kicsi, akkor ezeket vagy ötvenszer körbe kell tekerni rajta, amikor nagyobb, akkor meg neked lesz kényelmetlen a nyereg, mert egy bizonyos méret fölött már felépítményt használunk, különben nagyjából spárgáznod kéne kispajtásod hátán. Az is igaz, hogy a felépítményre csak akkor lesz szükséged, amikor Tövis hetven… hm, nem, ő északi, ők nem nőnek olyan nagyra… viszont jó széles a válla. Mindegy, a magasított nyergen majd gondolkodunk akkor, amikor odajutunk.

Murtagh kinyúlt Tövis felé, óvatosan, hogy ha megérezné a király mágusainak jelenlétét, azonnal visszahúzódhasson. De nem, most elérhette Tövist, aki azonnal és hálásan fogadta az érintését.

Úgy hallom, szeret a repülésről beszélni, jegyezte meg Tövis.

Murtagh-nak erről persze eszébe jutott, hogy Morzant általában akkor látta mosolyogni – mármint, rendesen és nem úgy, mint amikor éppen kibelezett valakit –, amikor elment repülni. A sárkány többnyire látványos, hirtelen fordulattal fékezte le magát a leszálló-teraszuk felett, Morzan pedig szélfútta külsővel, darabos mozdulatokkal csusszant le a hátáról. Ha nem híreket hozott, akkor leszállás után néhány percre a névtelen mellett maradt. Korában azt hitte, hogy azért, hogy a nyerget levegye róla, de most… Hiába ismerte meg Tövist csak most, az apja meg a király néhány hóbortja máris több értelmet nyert. Ezzel a gondolattal nyert magának egy mentális oldalba bökést Tövistől.

Morzan közben kipakolta azokat a nyergeket, amiket a Tizenhármak hátrahagytak. Kialandínak kettő is volt, két olyan élesen különböző darab, hogy Murtagh nem is értette, hogyan tartozhatnak ugyanahhoz a pároshoz. Tövis volt az, aki megpróbálta elképzelni, hogy ezek a szíjak mégis hogyan lesznek rajta és Murtagh az ő noszogatására kérdezett rá, hogy mi a különbség az egyes elrendezések között. Nyertek vele egy kiselőadást, ami során Morzan végigmutogatta a szíjvégeket, az egyes rögzítési lehetőségeket, majd Kialandí, Haun és Cimarí nyergét példának felhasználva bemutatta a lényegi különbségeket az egyes nagy Lovas-iskolák között: Huginhuildr, Dras Evarí és Ilirea hasonló, mégis más nyeregtípust használt.

– Hozzam le az enyémet? – tűnődött hangosan Morzan. – Engem itt tanítottak, szóval az én első nyergem, ami nincs itt, mert én nem őrizgetek szemetet, nyilván az ilireai szokások szerint készült. A keleti csatok szerintem jobbak, Dras Evaríban meg olyan szíj-elrendezést használtak, ami általában kényelmesebb a sárkánynak, bár az is igaz, hogy azokat inkább utazó-nyeregnek jó használni, mert nem adja meg azt a biztonságot, amire egy csatában szükséged van. Kétlábúaknak a nyugati nyergek a legkényelmesebbek. Amit most használok, az most lesz… huh, most lesz harminc éves, lehet, hogy ideje lenne másikat csinálnom? Abból a szempontból macerás, hogy az Urû’baenii kovácsok nyilván a fogukat szívják, ha keleti típusú csatot rendelsz tőlük. Jegyezd meg, kölyök: új nyereghez új csat.

– Igenis.

– Nem mintha számítana az, amit most elmondtam, mert egyelőre csak megkapod valamelyik nyerget, aztán mehettek. Egy-két próbakör után amúgy is kiderül, hogy mi az, amit Tövis szeret, meg hogy neked mire van igényed. Próbálj meg hamar megoldást találni a felmerülő problémákra, különben olyan lesz a repülés, mintha szűk csizmában kéne gyalogolnod.

Tövis nem tudta, milyen a szűk csizmában gyaloglás. Annyira Murtagh sem, egész életében méretre készíttetett lábbeliket hordott, amiket előre betörve adott át neki az udvari cipész.

Morzan dobolt egy sort az ujjaival egy nagyobb nyereg kápáján, közben végignézett az összes többin.

– Nem igaz, hogy Bendemoné nincs meg.

Megdörgölte az állát, felemás szemei a szobát pásztázták. Benézett még néhány lepedő alá, amik többnyire székeket takartak, aztán az egyik asztal alatt talált még egy ládát és diadalmas kiáltással szedett elő belőle egy nyerget, ami valamivel kisebb volt, mint azok a monstrumok, amik ott sorakoztak Murtagh előtt az asztalon. Morzan elégedetten vitte oda hozzá a többihez képest egészen egyszerű, barna nyerget, amin csak néhány textilberakás volt díszítésnek. Az anyagdarabok már annyira kifakultak, hogy Murtagh nem tudta eldönteni, eredetileg kék vagy szürke színűek voltak-e.

– Nohát, egy kommersz elővarrott nyereg egészen pontosan így néz ki, azzal a különbséggel, hogy ha megnézed, akkor ez tényleg bőrből van.

Murtagh felvonta a szemöldökét és a többi nyeregre nézett. Ő nem látott különbséget. Morzan megrántotta a vállát.

– A legtöbb ember meg nem mondja, hogy a többi nem az. A tündék ebben a tekintetben nagyon trükkösek, csak akkor veszed észre, hogy nem bőrholmi van nálad, amikor megpróbálod vékonyítani. A tünde-bőr maga elvileg több réteg ragasztott lenvászon, a tetején egy ráénekelt réteggel, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda. Ilyen barna trutymó volt a vödörben, ami mindig elég gusztustalanul nézett ki. Attól lesz bőrjellege a dolognak. Szerintem erre az anyagra az ősnyelvin kívül nincs is külön szó, mert tényleg csak akkor látod a különbséget, ha dolgozni próbálsz vele. Bánni ugyanúgy kell vele, ha víz éri, ugyanúgy összemegy.

– De akkor minek bajlódtak vele? – tette fel a kérdést Murtagh. – Nem lett volna egyszerűbb csak simán bőrt használni?

Morzan erre elnevette magát.

– Ó, fiacskám, hát nyilván egyszerűbb lett volna, de a tündék nem esznek húst és nem tűrik, hogy olyan dolgok vegyék körbe őket, amibe egy állat belehalt. A rend velem azzal kezdte, hogy hazaküldték minden ruhámat és hordhattam helyette a kincstári vackokat, mert a bőr meg a szőrme nem fért össze a nagyra becsült felfogásukkal. Pfuj!

Murtagh megint a nyeregre nézett. Aztán fel Morzanra.

– Bendemon nem tünde volt?

– De. Meg egy kicsit őrült is. Na jó, elég a mesedélutánból, hozzad ezt a kettőt, megnézzük, hogy Tövis melyikre mit mond!

Murtagh nem vitatkozott, a vállára lendítette a nyerget, amit Morzan a kezébe nyomott, és próbálta úgy fogni a másikat, hogy nem esett hasra a lelógó szíjakban. Morzan hasonlóan felpakolva ment előtte. Murtagh óvatos maradt, a félelem még ott motoszkált benne, hogy nem létezik, hogy Morzan ilyen vidám legyen, azonban a kapcsolatukon keresztül érezte Tövisben az egyre növekvő izgatottságot, és az benne is megmozdított valamit. A késztetést, hogy készenlétben kell maradnia, elsimította Tövis szemében ez a csillogás, a billegő farka, a hullámzó oldala, ahogy odasietett hozzájuk – egészen közel került közben a falhoz, de ezt az észrevételét Murtagh gondosan eltakarta a barátja elől – és megszimatolta Murtagh kezében a nyergeket.

Hamar kiderült, hogy nyerget próbálni olyan, mint készre varrt ruhát méretre igazíttatni. Tövis az elsőnél még elég izgatott volt ahhoz, hogy elviselje, ahogy Morzan becsatolt rajta mindent, a másodiknál már kicsit kevésbé. A harmadikat Murtagh-nak kellett volna feladni rá, de a csatok feléig se jutott, amikor Tövis közölte, hogy ő ezt köszöni, de nem kéri. A negyedikkel nyújtózkodott, tekergette magát, aztán a hátsó lábaira emelkedett és körözött a vállaival.

Az első jobb volt, jelentette ki végül, mikor visszaereszkedett a földre. Ez bal oldalt olyan furcsa érzés.

– Akkor az első! – bólintott Morzan, miután Murtagh tolmácsolta Tövis szavait.

Morzan megvárta, míg Murtagh leszedi a leszavazott nyerget és visszateszi a többi mellé, akkor egy eltúlzott, teátrális mozdulattal nyújtotta át neki Bendemon nyergét.

– Meg ne lássam Tövis hátán, míg rendesen be nem zsíroztad, kis bogyóm. És ha már itt tartunk, ezeket a vacak kék díszeket is lekaparhatod róla. Ha van rá ingerenciád, akár át is festheted, ez a barna elég döglöttnek tűnik Tövis színe mellett.

Csettintett két katonának, hogy vigyék vissza a többi holmit és kerítsenek valakit, aki rendet tesz a raktárban. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, otthagyta őket. Ruganyos léptekkel, zsebre vágott kézzel lejtett ki az udvarról. Murtagh bámult utána, akkor kapott észbe, amikor Tövis megbökte őt az orrával.

Jól vagy?

Murtagh Tövisre nézett, és nem volt egészen biztos benne, hogy gondolatban vagy hangosan kérdezte:

– Kis bogyóm?

* * *

Murtagh szeme aznap éberen csillogott. Tornac régen látta őt ennyire… nem, a lelkes nem a jó szó. Jelen lenni, az jobb, de nem tökéletes. Milyen kár, hogy kettejük közül mindig is Murtagh volt az, akit érdekelt a költészet, ő meg csak arra tanította, hogyan tud éles vasakat lóbálni.

Éppen azért, mert a tanítványa aznap jelen volt, Tornac nem fogta vissza magát. A vardenek se fogják majd, amikor valóra válik Tornac régi rémálma, és a király kiküldi őt harcolni. Éppen elég csatáját vívta meg a tavaszi hadjáratnak ahhoz, hogy tudja, a legjobb vívó ellen is dolgozhat a hadiszerencse.

– Újra! – mondta keményen, és Murtagh ismét felvette az alapállást.

Megtaníthatta neki mindenféle rendű és rangú fegyver használatát, meg hogy hogyan küzdjön ellenük, de mit ér az, ha áldozatul esik egy nyílzápornak vagy letarolja egy lovasroham? Mit ér a képesítése, ha egy kevésbé lovagias ellenfél egyszerűen leszúrja őt hátulról? Tornac megint érezte a bordái között a téli fagytól hideg pengét és megborzongott.

Kis híján a csörtébe került neki a csöpp figyelmetlenség. Murtagh ügyes volt, mindig is ügyesen kezelte a fegyvereket – egyikük se mondta ki, de mindketten tudatában voltak, hogy a vérében volt – és a hosszú évek gyakorlása meglátszott rajta. Magasabbra nőtt, mint Tornac, de szerencsére nem olyan képtelenül magasra, mint az… apja. Ügyesen ki is használta, hogy magas, ha Tornac hagyta támadni, akkor csak úgy záporoztak rá a felülről érkező csapások, egészen addig, míg a védelme túlságosan magasra koncentrálódott, akkor Murtagh megforgatta a kardját, hogy a pördülő penge alulról csípjen belé. A következő csapás megint felülről érkezett, elég nagy erővel ahhoz, hogy ha Tornac blokkolni próbálná, belesajdulna a karja.

De ismerte már a tanítványát, éppen ezért az utolsó pillanatban megdöntötte a kardját és kilépett oldalra, hogy Murtagh-ot vigye tovább a lendülete. Ő felkiáltott a hirtelen váltástól, de már fordult is, kapkodva táncolt odébb, hogy Tornac ne tudja elkapni.

Nem akarta elkapni. Leengedett karddal állt, és megvárta, amíg a másik ugyanígy tesz.

– Miért? – kérdezte Murtagh, csaknem számonkérően.

– Nem vagy gyakorlóbábu – rántotta meg a vállát. – Te tudod, mikor van vége a küzdelemnek.

Murtagh összevonta a szemöldökét, és Tornac nagyon remélte, hogy a kérdése tényleg csak arra vonatkozott, hogy miért nem vitte be a végső ütést. Vagy hogy nem volt semmi mélyebb, mögöttes tartalma, és nem próbált többet látni a válaszába, mint amennyit ő gondolt. Hogy megkímélje, rászólt:

– Újra!

Murtagh megrázta a tagjait, hogy megint könnyedén tudjon mozogni. Nem volt nála pajzs, így megint két kézzel markolt rá a kardja markolatára, de a mozdulatból Tornac azt is látta, hogy kezd fáradni. Ha belegondol, az imént az utolsó felső ütésnél mintha a bal keze lett volna felül – tudta azt is, hogy akkor feledkezett meg a kéztartásáról, amikor kezd fáradni. Becsülendő képességnek kellett volna lennie, hogy mindkét kezével egyformán jól vív, ugyanakkor Tornac tudta, hogy ha Murtagh-on múlt volna, akkor az udvar megvetésétől való félelme miatt tisztán jobbkezes vívó lenne.

De nem rajta múlt. Ami azt illeti, még csak nem is Tornacon.

Murtagh-ra figyelt, a vívásra figyelt, és ez majdnem elég volt ahhoz, hogy kiverje a fejéből a király jobb kezét, akinek az elmúlt hetekben megszaporodtak a Murtagh képzését illető megjegyzései. Korábban is akadt néhány, főleg amikor Murtagh még új volt Tornac keze alatt, de egy idő után ezek elmaradoztak, és Tornacnak eltartott egy darabig, mire sikerült helyre tennie magában a tényt, hogy Morzan elég jónak ítélte a képességeit ahhoz, hogy szabad kezet adjon neki a fia oktatását illetően.

Tornac ezúttal nem várta meg, míg Murtagh támad. Előrelendült és gyors döféssorozatot indított a fiatalember felsőtestére célozva, ami meglehetősen lovagiatlan volt, figyelembe véve, hogy ilyesmivel nem illik akkor indítani, amikor már jó ideje a gyakorlótéren vannak. De ahogy az a legutolsó levelében megírta Olának, az ellenfelek sem lovagiasak. Murtagh-nak készen kellett állnia minden lehetőségre. Tornac ennél többet nem adhatott neki.

Mosolyognia kellett, mert Murtagh hátrahőkölt és hárított, kilendült és félreütötte a kardját, így Tornac nem is tudta befejezni a figurát. De nem hagyta, hogy a fiatalember megint védekezésbe szorítsa, újra támadt, aztán újra. Meglátott egy rést Murtagh védelmén és megbökte őt a vállán – alig érintette, így nem tekintette olyan sérülésnek, ami éles fegyverekkel küzdve mozgásképtelenné tenné őt, így nem is állt meg, hogy jelezze a győzelmét. Csak arra volt jó, hogy Murtagh elfintorodjon és hátráljon, megpróbálva időt nyerni a védelme rendezésére, de pont a hátralépéssel megint rést nyitott, és Tornac előrelendült, olyan veszélyes közelségbe, amit a csatatéren soha nem engedett volna meg magának, de így könnyebben rá tudott mutatni a védtelenül hagyott láb hibájára.

Csak azt nem vette figyelembe, hogy Murtagh, ha nagyon szorongatott helyzetben van, akkor támad. Tornac túl közel volt hozzá, a lesújtó kardot csak úgy tudta elkerülni, hogy jóformán kifordította a karját, hogy a keresztvassal fogja fel a pengét, ráadásul a keze felőli oldalról, ami nagy hiba, onnan már tényleg csak néhány centi választja el attól, hogy elveszítse az ujjait. De a kardja továbbra is pozícióban volt, és így is sikerült hozzáérnie Murtagh lábához. A térdét találta el, oldalt és kissé hátul, elég erősen ahhoz, hogy a lökéstől az ízület meghajoljon, és Murtagh elessen.

Szóval a végén Tornac nem hárított, hanem próbálta elkapni a tanítványát, aki miatta próbált meg ráesni. Egy pillanat erejéig mindketten hallgattak, aztán Murtagh, Tornac legnagyobb meglepetésére, elnevette magát.

– Mint valami kezdő – horkant fel és talpra állt. Még azt is hagyta, hogy Tornac segítsen neki.

– Azt hiszem, mára végeztünk – mondta Tornac. – Még mielőtt kibökjük egymás szemét.

Murtagh még mindig mosolygott és nem próbálta lerázni Tornac kezét, amitől egy pillanatra úgy érezte magát, mintha a régi Murtagh állna mellette. Ez az új nemigen viselte az érintését. Úgy általában senkiét, ami egészen érthető volt annak fényében, hogy mi történt vele. A vörös gyík kivétel volt, amiről Tornac nem mondhatta azt, hogy teljesen értette, de próbálkozott.

Már csak azért is, mert ha ez az új Murtagh mosolygott, annak ilyen-olyan okból mindig Tövis volt a kiváltó oka.

– Akkor mehetek? – kérdezte a fiatalember, és már nem is tűnt olyan fáradtnak, ahogy kihúzta magát és az arcán új fény ragyogott fel.

– Sipirc.

Nem kellett sokat biztatnia. Murtagh már ott se volt, csak lecsapta a gyakorlókardját az állvány mellé és már rohant is a nyergéért.

Tornac a fejét csóválta és rendet tett a páston, aztán lassú léptekkel átballagott a másik udvarra, ami elég nagy volt ahhoz, hogy ott Tövis kényelmesen le tudjon szállni. Murtagh már ott volt, amin Tornac nem volt meglepve. Mióta délutánonként nem volt „szabad” teljesen kifárasztania őt, hogy gyakorolni tudják a repülést, Murtagh lovaglónadrágban járt le a pástra, hogy annak az átvételével se veszítsen időt. A kabátot, amit Morzan a repüléshez hozott neki, össze se gombolta.

És persze, Tövis. A sárkány karmai időről-időre a földbe vájtak, és Tornac szinte érezte a lény feszültségét. Úgy mozdult, hogy Murtagh-ot ne akadályozza a nyereg felszíjazásában. Akkor fordította hátra a fejét, amikor Murtagh ellépett mellőle, akkor is csak annyira, hogy az orra hegyével óvatosan megbökje a lovasa vállát.

Tornac látta, hogyan fordul felé a fiatalember és mosolyog rá. Aztán az a mosoly leolvadt róla, amint visszafordult Morzan és a király felé.

Morzan addigra már ott volt mellettük, úgy ellenőrizte a nyerget, mint egy elkényeztetett nemesifjú aggodalmaskodó lovasoktatója a tanítványa paripáját a délutáni sétalovaglás előtt. Minden áldott nap így tett, függetlenül attól, hogy Murtagh minden nap hiba nélkül látta el a feladatát. Míg a király jobb keze el volt foglalva a nyereggel, a fia begombolkozott, hogy amikor Morzan visszafordult felé, az ő megjelenésében se találjon kivetnivalót.

Morzan egy kurta biccentéssel hagyta jóvá Murtagh munkáját, mire Tövis már ki is nyújtotta a lábát, hogy segítsen Murtagh-nak a nyeregbe kerülni.

Tornac keményen elhatározta, hogy soha nem fogja elmondani Murtagh-nak, hogy szerinte csak azért tudott olyan mélyen ráhajolni a combjára,, hogy be tudja csatolni a lábán a szíjakat, mert Morzan abajgatja őt azokkal a furcsa, kitekert nyújtásokkal.

Hirtelen azt kívánta, bár vele lenne Ola, függetlenül attól, hogy az álmai csak addig voltak nyugodtak, míg a felesége távol volt ettől a fővárosnak nevezett viperafészektől.

Tövis felmordult, és úgy mozdult, mintha ki akarná vetni Murtagh-ot a nyeregből. Egy mosolyt és egy paskolást kapott válaszul, megint úgy, hogy azok ketten ne lássák. Nem tűnt helyesnek látni azokat az intim pillanatokat közöttük, szóval Tornac is az árkádok alá ballagott, hogy a királytól néhány méterre álljon meg, miközben Morzan ellenőrizte, hogyan húzta meg Murtagh a szíjakat. Megint csak olyan volt, mint egy lovasoktató, mert az egyiket meghúzta, aztán megrángatta, majd meglazította.

‒ Felőlem mehettek! ‒ rántotta meg a vállát, és hátat fordított nekik, mintha nem is érdekelné a dolog.

Tövis hátrafordította a fejét, hogy lássa a király intését, és már neki is indult, mint az útjára bocsátott nyílvessző. Felkúszott a falra, mint egy nagyra nőtt, vörös gyík, közben Murtagh sebesen hadart valamit a hátán. Tornac soha nem látta felszállni őket, mire elérték a külső falat, már láthatatlanok voltak. Érdekes módon a hangját se hallotta; Morzan felszállásai mindig iszonyatos szélrohammal és mennydörgésszerű hanggal jártak, ami miatt a felszállóhelyük közelében dolgozó cselédeknek szokása lett, hogy amint Morzan megjelent a sárkány mellett, hanyatt-homlok rohantak valami fedett helyre.

De hát, ha van láthatatlanná tévő varázslat, bizonyára van hallhatatlanná tévő is. Vagy a sárkányok tudnak lopakodni is, csak az Morzannak nem vág a stílusába.

Morzan visszaért a király mellé, aki abba az irányba nézett, amerre az ifjúság eltűnt.

‒ Szerinted ma sikerül megúszniuk, hogy a kölyöknek eleredjen az orra vére? ‒ kérdezte Morzan, elég hangosan ahhoz, hogy Tornac is hallhassa.

‒ Érdekes jelenség, az kétségtelen ‒ hümmögött Galbatorix és a szakállát simogatta. ‒ Tulajdonképpen megmagyarázza, hogy a régiek miért ragaszkodtak hozzá, hogy vándortanárok novíciusai ne repüljenek, csak azután, hogy a saját társuk elég nagy lett ahhoz, hogy maguk hordozzák őket.

‒ Gondolod, hogy varázslat van a dologban?

‒ Hát persze! Morzan, a te várad magasan van a hegyekben, nem volt még olyan, hogy valamelyik vendéged felfelé vagy lefelé menet panaszkodott rá, hogy pattog a füle? Soha egyetlen lovast, legyen ember vagy tünde, nem hallottam még ilyesmiről beszélni, ellenben a bevett utasvédő-igékben külön passzus van a nyomás ellen, ha emlékszel rá. Az, hogy nekünk ezzel soha nem volt bajunk, bizonyosan mágia eredménye. Az első és leggyorsabb változás lehet, ami a kötés révén végbemegy.

‒ Azért előadhatná egy kicsit gyorsabban.

‒ Ebben kénytelen vagyok igazat adni neked.

A gond az volt, hogy ebben Tornac is egyetértett velük. Amikor Tövis az első alkalommal leszállt az udvaron, Murtagh kissé kótyagosan mászott le a hátáról, és akkor vette észre, hogy vérzik az orra, amikor földet ért. Abban a pillanatban, hogy ezt konstatálta, megdermedt, a pillantása a semmibe révedt és nem reagált semmire, míg a vér el nem tűnt. A királyt is és Morzant is mélységesen felbosszantotta vele.

‒ A kérdésedre válaszolva: nekem ugyan egyik vendégem se panaszkodott, hogy bármi baja lenne a fülével.

‒ Próbálták volna meg, hm?

Morzan farkasvigyorral felelt és Tornac elgondolkodott rajta, hogy néhány lépéssel odébb mozdul.

‒ Igen ‒ hümmögött a király. ‒ Igen, ez jó lehet.

‒ Már micsoda?

‒ Egy hosszabb repülés alatt megtanulhatják, hogyan osszák be rendesen az erejüket, mind a sajátjukat, mind azt, amit a rendelkezésükre bocsátok. Idén még nem jártál a birtokodon, jól tudom?

‒ Azt javaslod, hogy vigyem őket magammal?

‒ Elsőre jobb figyelemmel kísérni őket, és ha te vele vagy, akkor nem nekem kell csinálni.

Morzan hümmögött és áthelyezte a jobb lábára a testsúlyát, hogy a bal lábfejével meg tudja vakarni a jobb bokáját.

‒ Ahogy akarod. Úgyis a körmére akartam nézni az intézőmnek, szerintem sikkaszt.

Galbatorix hátravetett fejjel nevetett.

‒ A te intéződ, barátom? Valószínűbbnek tartom, hogy csak elszámolt valamit. Az ilyen kutyák túlságosan féltik az életüket ahhoz, hogy bármivel próbálkozzanak.

‒ Emlékeim szerint Enduriel torkát a saját intézője vágta el.

‒ Azért hangsúlyoztam, hogy a tied. Remélem, a közted és Enduriel között lévő különbségekre nem kell rávilágítanom.

Morzan ajka fölfelé görbült és kicsit jobban kihúzta magát. A király hasonló elégedettséggel fogta össze a kezeit a háta mögött.

‒ Még nem is gratuláltam neked, amiért két fiad is érdemesnek találtatott.

Morzan sandán felvont szemöldökkel nézett a királyára.

‒ Ha ezzel most arra akarsz célozni, hogy igazán összehozhatnék egy harmadikat is, akkor kösz, de nem. Csináld te.

‒ Ennek az országnak sok mindenre van szüksége, de a királyné nincs közöttük. Neked sokkal jobban áll a házasélet.

‒ A feleségem halott, és nem fogok nekiállni másikat keresni.

‒ Miért nem? Nagyon szórakoztató vagy szerelmesen.

‒ Ez esetben meglep, hogy nem látlak többet mosolyogni.

Galbatorix nem fordult felé, hogy lássa a forró pillantását, de ezúttal ő volt az, akinek halvány mosoly költözött az arcára. Még mindig az eget fürkészve kinyúlt a tábornoka felé, hogy megfogja a kezét és Tornac azon a ponton fordult sarkon és hagyta el a helyszínt.

>>> Következő fejezet >>>