És az ég vérbe fordult #6

 

Minden a legnagyobb rendben van.

Zene a fejezethez: Phantom Light

 

 

Forrás: sárkány (tumbiról, az oldalt azóta törölték), repedés (elhánytam, de Pexelsről), gyufa

Lidércfény

Csökkenő hold éjszakája volt ‒ a keskeny sarló ahhoz még éppen elég fényt adott, hogy apró fénypontokká tompítsa a csillagok ragyogását, ahhoz viszont nem eleget, hogy lámpás nélkül ki lehessen lépni az utcára. Az éjszaka második órájában gyülekezni kezdtek a fellegek, megfosztva a földet attól a kevéstől is. Ha nagy ritkán felszakadt a felhőzet, a vékony fénypászmának Urû’baen! nagy sziklája állta útját. A városban sűrű, csaknem szirupos volt a sötétség. A babonásabb réteg ilyenkor kis mécseseket gyújtott és felakasztották azokat az ajtó fölé, a szemöldökfába fúrt kis kampókra, hogy megvédjék az otthonukat az éjszakában osonó, gonosz teremtményektől.

A lámpásokban a gyertyák két-három órát égtek. A drágább, kicsit nagyobb gyertyák éjféltájt kezdtek pislákolni, de már azok is régen belefulladtak a viaszukba, amikor Galbatorix jóleső sóhajjal kinyújtózott az asztala mögött. Ő nem vacakolt lámpással; egy krémfehér Eldunarí állt az asztalán egy aprócska állványon, abból áradt a meleg fény, aminél jól esett olvasni. És abban a fényben igazán remek választásnak tűnt a szoba valamennyi berendezési tárgya: a sötétre pácolt polcok, a puha, süppedős szőnyegek, és a kárpitozott bútorok. A borvörös szövet a sötétben mélybarnának vagy vörössel futtatott feketének tűnt, és megcsillantak benne a beleszőtt aranyszálak. Ez volt a másik indok arra, hogy ragaszkodjon az Eldunarí-lámpáshoz: a gyertyák nem adtak elég fényt, a lángtalan lámpások ragyogását viszont túl statikusnak találta. Az Eldunarí lassan pulzált, mintha lélegzett volna, és ezzel a fények is változtak a szobában.

A baj az volt, hogy Galbatorix hangulata is változott. Az egyik pillanatban még elégedett volt, mert alig három nap alatt megfejtette az ősi írás valamennyi írásjegyét anélkül, hogy igénybe kellett volna vennie az Eldunarík tudását, a következő pillanatban pedig elöntötte a sürgető késztetés. Menni kell, cselekedni kell, ha itt marad egy helyben, akkor a külső sötétség ki fog nyúlni felé, és elragad tőle valamit, valakit, mindent.

Nem volt méltó hozzá ez az érzés. Nem volt hajlandó engedni neki, hát a karfát markolta, a fogát csikorgatta és ülve maradt. Hallgatta a szaporán dobogó szívét és átkozta azokat, akik merészeltek közé és a céljai közé állni.

Shruikan ugyan nem szólt, de Galbatorix érezte, hogy a sárkány felfigyelt rá. A kései óra ellenére még ébren volt, mint mindig, amikor Galbatorix bezárkózott a privát könyvtárába, hogy kutasson. Galbatorix nem szeretett nem tudni dolgokat, de azt nem tudta, hogy a sárkány miért csinálta ezt. Nem is érdekelte. Helyette inkább arra figyelt, hogy milyen érzés Shruikan karma alatt a kő, ahogy a sárkány feszülten készül arra, hogy lenyelje, elhamvassza mindazt, amivel neki se kedve se ideje nincs megbirkózni és ezért inkább átadja neki. Bosszantó, hogy úgy csinál, mintha ismerné őt. Az is, hogy Shruikan küldött neki egy szótlan emlékeztetőt.

Még jobban bosszantotta, hogy a sárkánynak igaza volt.

Morzan tudott róla, hogy mi zajlik közte és Shruikan között, és bár egy szóval sem fejezte ki ellenérzését, azért érezhető maradt. Ha Galbatorix akkor etette fel Shruikannal a méltatlan érzéseket, amikor Morzan a városban volt, a másik magára hagyta és elment, hogy „megigyon egy pohárkával”, csak ha már ott volt, akkor az elsőt követte egy második és harmadik és sokadik, míg eszméletlenre nem itta magát. Miután volt az a dolog Murtagh-gal, meg Tövissel, meg az alkohol-megvonással, hetekbe tellett, hogy fölengedjen. Nem akarta, hogy a másik visszacsússzon a régi, rossz szokások börtönébe, sem azt, hogy megint haragudjon rá.

Már így is meglepte azzal, hogy Morzan egyáltalán hajlandó volt letenni az italt. Korábban akárhányszor próbálta kicsit… korlátozni, a vége az lett, hogy összevesztek és Morzan nagy dérrel-dúrral távozott, hogy aztán akár egy évig is távol legyen.

Galbatorix felszisszent. Felmarkolta a levélbontó kését és az asztallaphoz szögezte a darab papírt, amit addig fejtegetett. Kit érdekel, hogy régi és egyedi! Már letépte róla a védő varázslatokat, a tartalmát pedig megfejtette, megjegyezte, nem fogja elfelejteni soha, akkor pedig akár el is pusztíthatja, mert rajta kívül senki más nem érdemli meg, hogy tudjon róla.

Kizárta Shruikant, és szinte hallotta, ahogy a sárkány meglepetten felmordul a hirtelen visszahúzódásától. Az Eldunaríkat már akkor kizárta, amikor bejött ide, elvégre nekik semmi közük nem volt a kutatásaihoz. Az érzéseihez meg végképp. Ehhez a bizonytalansághoz semmiképp.

Fölállt az asztala mögül és kisurrant az olvasósarokból. Azt a kevés zajt, amit a léptei adtak, elnyelte a szőnyeg, de mégis: a szófán alvó Morzan arca meggyűrődött, a keze a csípőjére siklott, mintha álmában is kész lett volna kardot rántani.

Galbatorix utálta önnön gyöngeségét, hogy Morzan látványa mindig olyan nagy hatással volt rá. Megállt a szőnyegen, nézte a másikat, míg Morzan arca kisimult, és megint mélyre süllyedt az alvás tengerében, hogy úgy aludjon elnyílt szájjal, mint egy gyerek. Mellette a földön egy könyv hevert, bizonyára azzal szórakoztatta magát, míg Galbatorix minden egyes kérdésére azt felelte, hogy „mindjárt” vagy „csak egy pillanat”. Akkor vette észre, hogy elmosolyodott, mikor az a bizonyos mosoly lehervadt az arcáról. A fejre fordult könyv nem valami olcsó ponyva vagy haditechnikai enciklopédia volt, hanem egy régi klasszikusa a Rendnek: Repüléstan – tippek-trükkök a nyeregben maradáshoz kezdőknek és haladóknak. Semmi olyan, ami újdonságot jelenthetne neki, így bizonyára azért állt neki olvasni, hogy megfelelő szavai legyenek mindarra, amiket egy lovas és egy sárkány kis tapasztalattal már csak érzésekkel kommunikáltak egymás felé.

Ő maga mondta neki, hogy tanítsa rendesen Murtagh-ot, mégis… az irigység sem volt méltó hozzá.

Nevetséges ez az egész. Alig húsz évvel ezelőtt képes lett volna saját maga kitekerni Morzan nyakát, ha úgy hozta volna a szükség, ha végre rászánta volna magát arra, hogy minden gyöngeséget kiirtson magából. Aztán Morzan majdnem meghalt Gil’eadben, és ő… És akkor Galbatorix…

Nevetséges.

Főleg úgy, hogy ez a férfi előtte, aki olyan édesdeden alszik, nem is az igazi Morzan.

Viszketett a keze, már mióta, és pontosan tudta, hogy mi az egyetlen gyógyszer erre a viszketésre. Csak azért engedett neki, mert már észrevette, hogy javul a koncentrációja, ha így tesz. Egyszer hagynia kell a méltatlan érzéseknek, hogy pár röpke percig átvegyék fölötte az uralmat és utána erős lehet, ameddig csak akar.

(Ellenőriznie kellett, hogy tényleg kizárta-e Shruikant. Mintha hallotta volna, ahogy a sárkány felhorkan.)

Előrelépett. Morzan felsóhajtott, megmozdult és majdnem felébredt, mikor Galbatorix az arcára simította a kezét, ami véget vetett az átkozott viszketésnek. Azzal együtt az elméjét is megérintette. Morzan természetesen álmában is érezte a behatolást, az alapvető védekezés úgy mozdult, ahogy a test önkéntelenül reagál a fenyegetésre, de amilyen gyors volt a felbolydulás, olyan gyors volt az elcsendesülés. Még mindig az rácsodálkozott, hogy Morzan akkor is felismerte őt, amikor aludt, még mielőtt Galbatorix megérintette volna a falakat, amiket a másik védelmére emelt. Úgy hatolt át rajtuk, mintha ott se lettek volna, majd átkelt Morzan füstből és ködből emelt saját védelmén is, amit mintha szél fújt volna el az útjából. Morzan hagyta, hogy kedvére bóklásszon a lustán hömpölygő gondolatai között.

A darabokban heverő emlékei között.

Minden elme más és mindegyik elme, bár a felépítésük általában azonos marad egy életen át, folyamatosan változik. Galbatorix ezért is szeretett mások fejébe betekinteni. Néhány annyira izgalmas tudott lenni még a maga egyszerűségében is. Például a sárkányoké. Egyes vadak elméje felhő volt vagy köd, az elméjük védelmére pedig a folyó-feletti-csalóka-szelet rendelték. A tény, hogy ők nem csak hosszúságban és szélességben, de magasságban is gondolkodtak, mindig érdekessé tette velük a kommunikációt.

Morzan a maga keresetlen egyenességével leginkább egy magasba törő fára emlékeztette Galbatorixot. Az ő különlegessége az volt, hogy az elméjében mintha nem lett volna szilárd talaj, így a fenyőként nyílegyenesen növekvő fának a kanyargó, szerteágazó gyökereit is látni lehetett. Ha Morzan furcsa dolgokról kezdett beszélni, akkor lehet, hogy a gyökerek mentén állt neki tűnődni. Persze, valójában nem volt ennyire egyszerű, egyetlen elmét sem lehetett egyetlen konkrét dologhoz hasonlítani. Nem is volt igazán fa-formája az elméjének, a szerkezete pedig egészen más volt, mégis, a benyomás segített, hogy el tudja helyezni a varázslatokat. Szükség volt rájuk, csakúgy, mint az elmét körülhatároló szilárd falakra, amikhez kikötötte a fenyőt átfogó abroncsokat. Kellettek, hogy helyben tudja tartani a fát. Ott volt a lehetőség, hogy ettől Morzan némileg korlátoltabb lett anélkül, hogy ezt bármelyikük észrevette volna, és ez mélységesen bántotta Galbatorixot. Akkor ő lenne az egyedüli felelős azért, hogy ez a férfi előtte csak árnyéka volt annak a nevetős fiatalembernek, akivel akkor régen találkozott és aki vele tartott, amikor megszerezte Shruikant. De szükség volt a kötelékekre. Szükség volt mindegyikre, mert Morzan elméjének fenyőfája lassan száz éve csaknem a tövéig kettéhasadva állt. Lógó ágai közül néhányon csak mutatóban maradtak meg a tűlevelek, amiket Galbatorix mindig olyan kis helyesnek talált.

A viharként tomboló átok, aminek a villámcsapása ezt tette vele, mára csak enyhe szél volt, de Galbatorix még mindig tartott tőle, hogy derékba törné őt. Mert ahogy múlt az idő, úgy száradt ki a törzs. Úgy száradtak el a tűlevelek és hullottak alá, hogy szemétként megakadjanak a gyökerek között. És hiába tudta Galbatorix mindegyikről, hogy mit rejtett, honnan hullottak le, hiába próbálta visszaragasztani vagy visszanöveszteni őket, a szél letépte a kis hajtásokat, még mielőtt megerősödhettek volna.

Egy-két helyen eltéréseket látott. Néhány abroncs körül kinövések voltak, amiket helyre kellett volna hoznia. Nem először történt ilyen. Már nem töltötte el a látvány olyan mély aggódással, mint első alkalommal, de jobban örült volna, ha Morzan mégsem indulna útnak reggel.

Ha tudta volna, hogy azon az átkozott papíron nem azt fogja találni, amit olyan régen keres, megtette volna a helyesbítéseket már napokkal ezelőtt. De megint merészelt remélni, csak azért, hogy megint csalódjon. És most már nem próbálkozhat, mert ez a művelet órákig tart, ő pedig ‒ szégyen! ‒ túl fáradt ahhoz, hogy még néhány órát ébren legyen és tökéletes munkát tudjon kiadni a kezéből.

Morzan elméjét illetően nem adhatott alább a tökéletesnél. Nem, ezt megtanulta a többiekkel. Bendemonnal, akin kipróbálta az első változatot. Kierannal, akit kiüresített, Formorával, akit megőrjített, Naumandarral, aki jól sikerült, de túl sokáig hagyta neki, hogy egyedül legyen, és a karbantartás hiánya megpecsételte a sorsát. Nem, Morzannal nem fog hibázni. Morzan nem lehet távol túl sokáig.

De nem is maradhat mellette túl sokáig, mert akkor fennáll a veszélye, hogy nem Morzan valóságához, hanem az ő elméjében (szívében) élő képhez alakítaná a varázslatot.

Így is éppen elég nehéz volt elviselni, hogy a béklyók mintha reagáltak volna a közelségére. Morzan sokkal inkább emlékeztetett a régi önmagára, amikor másokon keresztül látta, mint amikor Galbatorix mellett volt, akkor úgy tűnt, elhamvadt a lelkében izzó tűz. Morzannak el kellett mennie, hogy a visszatértekor önmaga lehessen, hogy Galbatorix végre megpillanthassa az igazi fényét, és ne csak a torz képet lássa róla, amit a saját kezével hozott létre. Talán az a rövid utazás, amit most Murtagh-gal és Tövissel fog tenni, elég lesz ahhoz, hogy a kötelékei megnyugodjanak és Galbatorix megint őt lássa. Talán utána úgy tudja majd igazítani az abroncsokat, hogy azok megtartsák és ne lekötözzék őt. Mint amikor hazajött Dras-Leonából. Akkor megigazgatta és önmaga volt. Aztán Galbatorix elrontott mindent azzal, hogy magára haragította őt. Igazából csodálta, hogy Morzan hajlandó volt a városban maradni.

Hosszan nézni a haldokló fát olyan volt, mintha kést forgattak volna a mellkasában. Elfordult és ment, óvatosan, hogy ne érjen hozzá semmihez.

Annyira akarta, hogy megint jól legyen! Hogy ne azért szólítsa uramnak és királyomnak, mert azt hiszi, hogy rangban alatta áll, hanem azért, mert incselkedik vele. A Gerincben még játék volt ez közöttük, vicc, hogy mennyire és hogyan tudják összezavarni a többieket. Morzan szerette a jó vicceket. Olyan édesen nevetett, amikor Galbatorix elmesélte neki, hogyan vitatkozott össze Kialandí és Formora azon, hogy akkor ők most szeretők-e vagy sem. Galbatorixnak akkor eszébe sem jutott, hogy a bensőjében megremegő szánalmas kis érzés gyöngeség lehet. Akkoriban csak a világot megváltó álmaik léteztek, meg Morzan szemeiben az a pimasz kis fény, ami azt ígérte, hogy valami történni fog, amin Galbatorix aztán nevethet, egy pillanatra megfeledkezve arról a rémítő és határtalan űrről, ami…

Levegő után kapott, ahogy a régi-ismerős-sosem szűnő fájdalom belemart. A melléhez kapott, remélve, hogy most végre képes lesz a bordák közé nyúlni, megragadni azt a suttogó kínt, kitépni és elhajítani. Össze akarta törni, ki akarta égetni, el akarta törölni még az emlékét is annak, hogy valaha létezett. Ha lenne rá varázslat, hogy megtegye…

– Torix. Vár a jelen.

Felpattantak a szemei, hogy azonnal rabjai legyenek annak a gyönyörű, felemás szempárnak. Morzan őt nézte, a hangja a rekedtsége ellenére a legpuhább simogatás volt. Morzan felemelt keze ott lebegett kettejük között. Nem érintette meg. Nem próbálta megérinteni őt anélkül, hogy előtte engedélyt kért volna. Azóta egyszer sem, hogy nem tudta kiolvasni a szót, amit a legfinomabb selyemből készült, vörös keszkenőre hímeztek, amit mindig és örökké a szíve fölött hordott.

Galbatorix ujjai merevek voltak, karmokká görbültek a mellén. Nem engedtek fel, azután sem, hogy végre elszakadt a keze a saját mellétől, hogy megragadja Morzanét. Előredőlt, a másik vállára hajtva a fejét. Szavak nélkül adott engedélyt. Szavak nélkül kért mindent, amit Morzan meg tudott adni neki.

Annyira szánalmas volt.

Ostobaság a részéről, hogy engedi neki, hogy hatással legyen rá, amikor ő az, aki életben tartja őt. Kifejezetten bolondság, hogy engedi magát szelíd erőszakkal a pamlagra húzni, amin pedig Morzan egymagában is alig fért el. Némi esetlen helyezkedés és a koronája méltatlan földre koppanása után végül oldalvást feküdtek. Galbatorix az Eldunarí pulzáló fényétől félhomályos szobát bámulta és próbált nem reszketni, amikor Morzan végre abbahagyta a fészkelődést mögötte. Forró lélegzete a tarkóját érte, a karjai kérlelhetetlen erővel szorították, és milyen találó, hogy Galbatorix volt az, aki a mélység peremén egyensúlyozott.

A kétségek így sem tűntek el. A kötelékek még mindig ott voltak a másik fejében, és Morzan néha még mindig nem emlékezett rá, hogy így volt. Soha, vagy szinte soha nem érintette meg mások elméjét, csak akkor, ha tudta, hogy képes lesz eltakarni önmagát. Ő azt hitte, hogy azért, mert igemondó létére elég megkérdőjelezhető volt az elméje rendszerezettsége. Galbatorix pedig elmondhatta neki százszor és ezerszer, hogy mi a helyzet valójában, Morzan elfelejtette. Sok mindent elfelejtett azelőttről. Sok mindent elfelejtett önmagából. Túl sok volt benne a társából ahhoz, hogy ne így legyen.

– Túl sokat gondolkodsz – mormolta Morzan a tarkójába.

– Te pedig nem eleget – felelt. Nem vagy elég jól ahhoz, hogy merjek nem gondolkodni.

– Kényelmesen vagy?

– Mindjárt leesek. – Ne mozduljunk el innen soha többé.

– Van egy remek ágyad is.

– Messze van. – Ha így mondod, az azt jelenti, hogy nem fogsz velem maradni.

Megszorította a másik karját. Megborzongott, amikor csókot kapott érte a vállára. Még a ruhán keresztül is égette.

Így akart maradni mindörökre. (Ennek az árnyéknak nem lenne szabad parancsolnia neki.) Helyesnek érezte. Megnyugtatónak. (Minden szétesne nélküle.)

Utálta, hogy nem tudott megszabadulni a kétségektől és a félelmektől, mert azok nagy része mind-mind őhozzá kapcsolódtak. Utálta, hogy Morzan és az ő társa – nem sárkánya, nem szabad ezt mondani, arra érzékeny – hiába bízták rá minden emléküket, Galbatrixx képtelen volt rá, hogy megtartsa őket önmaguknak. Hiába minden hatalma, hiába a növekvő tudása, a sárkány még mindig csak egy kutya, Morzan pedig fakó utánzata annak a csodálatos valakinek, aki egyszer régen örök hűséget ígért neki.

Századik éve volt király. Több esküvőn vett részt, mint ahányat meg tudott volna számolni, és tisztában volt vele, hogyan változnak az emberek érzései. Amikor Morzan bemutatta neki Selenát és letérdelt előtte, hogy megkérje rá, adja össze őket, Galbatorix azt hitte, hogy ennyi volt, eddig tartott a másiknak az örökké. Csúnyán összevesztek. Ha Kialandí nem lépett volna közéjük, Galbatorix talán… valami ostobaságot tett volna. Ehelyett évekig alig-alig beszéltek egymással, és Galbatorix nem törődött azzal, hogy rendben tartsa a varázslatot, ami helyben maradt, annak ellenére, hogy Morzan elméjének fája nőtt és változott.

Azt hitte, képes lenne élni nélküle. Shruikan nem hitt neki. Rámutatott, hogy minden célja valahogy-valamilyen módon kapcsolódik Morzanhoz, és ha elengedi őt, akár a kardjába is dőlhetne, egyszerűbb lenne mindkettejüknek. Galbatorix kinevette.

Aztán Morzan majdnem meghalt Gil’eadben, és az ottani vereség annyira megváltoztatta, hogy az abroncsok a fejében majdnem megölték őt. Napokba tellett helyrehozni a kárt, amit az érdektelensége okozott, és közben remegett, remegett, remegett, mert a veszteség lehetősége túl közel került hozzá.

Shruikan merészelt arra gondolni, hogy igaza volt. Galbatorix csak azért nem reagált rá, nehogy a sárkány azt higgye, ő is így gondolja.

Gyöngeség volt a szívében, és az a gyöngeség a vesztét fogja okozni, ha elveszíti Morzant.

Nevetséges.

– Maradjunk még? – kérdezte Morzan, a karjai megszorultak Galbatorix körül, hogy létrehozzák az abroncsot, ami őt tartotta össze.

Maradjunk még? – kérdezte akkor régen a vörös sárkány, és nevetett rajtuk, meg Morzan lába belegabalyodott a takaróba és így nem tudott azon nyomban fölugrani, hogy duzzogva elvonuljon. A sárkány emlékei szerint aztán Galbatorix elkapta és visszahúzta magához, nagyjából akkor, amikor Morzan megérezte a sivatagi éjszakák hidegét és meggondolta magát. Látta magukat összebújni a takaró alatt.

Lehetetlen, hogy úgy történt.

‒ Visszajössz ‒ parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. ‒ Elintézed, amit kell, aztán visszajössz.

‒ Úgy lesz.

‒ A társad életére esküszöl?

‒ Az övére és a tiédre.

Érezte Morzan karjait maga körül, és megpróbálta eltaposni a hangot, ami azt suttogta a fülébe, hogy forduljon meg, hagyjon mindent szétesni, adja át magát a gyöngeségnek. Meg kellett mozdulnia, hogy el tudja nyomni. A szűk hely miatt Morzan vele mozdult, megemelkedett, fölé hajolt. Galbatorix keze magától mozdult, hogy Morzan füle mögé simítsa azt a kósza tincset, ami kiszabadult a másik hajfonatából. Morzan ezt engedélynek vette, ráhajolt és a világ egy rövid pillanatra megint tökéletes lett.

* * *

A kezdeti pánik lassan lecsengett. Morzan feléjük se nézett, a társa lassú, egyenletes iramot diktált. Mármint Tövis szerint lassút. Murtagh megosztotta vele a tudását a lovaglásról, hogy egy kicsit lehűtse.

Nem vagyok ló!, szólalt meg Tövis felháborodva.

Nem mondtam olyat, hogy az vagy.

Hja, csak lovakhoz hasonlítasz.

A helyzetet hasonlítottam! De mondhatnám azt is, hogy olyan ez, mintha vadászaton rohannék a szarvas után. Azzal se érek el semmit, mert könnyedén lehagy, és csak elfáradok. Be kell osztanom az erőmet, hogy hosszú távon képes legyek követni. – Murtagh bosszús volt. – Most jó? Jobban esik, hogy magamhoz hasonlítalak?

Abban a pillanatban, hogy kimondta, bűntudata támadt a nyersesége miatt. Tövis kapott éppen eleget, nem kellett volna még neki is tetéznie a gondjait.

Tövis óvatosan megbökdöste a gondolataival. Lassan elengedett a gubó, amibe a visszahúzódott, a gondolatai megint megérintették a sárkányét. Jobb szeretett volna hangosan szólni Tövishez, de Murtagh nem lehetett biztos benne, hogy az apjának mennyire éles a füle. Tövis nem távolodhatott el túlságosan, ha nem akart kikerülni egyrészt abból a könnyű légáramlatból, amit találtak, másrészt a névtelen sárkány megtörte előttük a légtömeget, és Tövis úgy repült mögötte, ahogy a vadkacsák vándorolnak.

Maradt hát az, hogy gondolatban társalognak, és Murtagh próbálta az elméje hátuljába száműzni a nyitottság borzasztó érzését. A védelemből nem engedett: éppen úgy levédte a kapcsolatukat, mint amikor Tövis még kicsi volt, és neki kellett vigyáznia rá, nehogy a névtelen véletlenül bántsa őt. Nem akarta, hogy ha Morzan kinyúlna feléjük, akkor akár csak egy szikráját meglássa annak, ami kettejük között zajlik.

Lefoglalja a repülés, duruzsolta Tövis.

Aha.

Murtagh megkapaszkodott a nyeregben, amikor Tövis mintha húzott volna egyet az elméjén. Nem tette, csak egy nagyobb adag benyomást akart átadni neki. Murtagh kelletlenül hagyta, hogy a kapcsolatuk kitáguljon, hogy Tövis teljesen be tudjon lépni az elméjébe. Még mindig meglepte, hogy a sárkány nem viharzott át rajta, vagy állt meg, hogy egyesével cafatokra tépkedje az emlékeit, ahogy azt a király tette. Udvariasan megállt az előtérben, letette, amit hozott és hagyta, hogy Murtagh a maga ütemében nézze át.

Egyiküknek sem volt szabad megérintenie a névtelen elméjét. Murtagh mióta ismerte már, tudta, hogy nem kifejezetten okos, de azt nem tudta, hogy a beszédre képes-e. Tövisnek az volt a benyomása róla, hogy néha furcsán reagál a dolgokra, összehasonlításként azt hozta fel, amikor Murtagh Eragonnal beszélgetett, és nem mindig értette, hogy a másik pontosan mit akar, vagy az északi tájszólása, vagy a neveltetésbeli különbségek miatt. Tronjheimben Murtagh egy árva szót nem értett abból, amit a törpe poroszlói egymás között beszéltek, ugyanakkor az arckifejezéseik elég emberiek voltak ahhoz, hogy a grimaszaikból le tudja követni a hangulatukat. Tövis valami hasonlót élt meg most a névtelennel. Az idősebb sárkány zavaros gesztusaiból Tövis szűrte azt le, hogy a névtelen örül. A dallamtalan zümmögés, ami időről időre megütötte Murtagh fülét, Tövis értelmezésében valami olyasmit jelentett, hogy „itt van, megvan, ketten vagyunk, együtt vagyunk”.

Félretéve a tényt, hogy valaki éppen az apjának képes így örülni… nem, nem tudja félretenni.

Csak volt bennük valami közös, ha egyszer kikelt neki, mutatott rá Tövis. És önszántából állt a király oldalára, nem?

Azt mondják.

Ha lehet beleszólásom abba, amit csinálsz, akkor én rád ülnék, mielőtt butaságot tennél.

Kösz. Tényleg, dörmögte szárazon.

Tövis válaszolni akart, de a figyelmét elvonta, hogy követnie kellett a névtelen manőverét. Murtagh kapaszkodott, és megpróbálta gyorsan kiverni a fejéből a kérdést, hogy Saphira vajon mennyi idő után jutott el az értelemnek arra a szintjére, mint most Tövis. A király varázslata miatt a társa nőtt, mint a gomba, de éppen emiatt voltak napok, amikor Tövis nem tudott másra figyelni, csak a testében bekövetkezett változásokra. Murtagh tudta, érezte, hogy mennyire kényelmetlennek találta a saját bőrét. A rosszabb napjain azt is alig vette észre, hogy Murtagh megbökdöste a gondolataival, csak akkor kapta fel a fejét, amikor a keze a pikkelyeire simult.

Megborzongott. Tövis érezte a hirtelen támadt rossz hangulatát, mert megnyugtató érzéshullámot küldött felé. Murtagh egyszerre akart nevetni, sírni és ordítani miatta.

Hajnal előtt indultak a fővárosból és csak kétszer álltak meg pár rövid percre. Már lefelé állt a nap, mire megérkeztek a Gerinchez. Tövis addigra egészen kifulladt, és Murtagh hibába csapolta meg Yngmar erejét, az Eldunaríét, akit a király rendelkezésükre bocsátott, a sárkány fáradtsága nem az izmaiból fakadt. Az elméje elcsigázottságát legfeljebb azzal a varázslattal tudta volna csillapítani, amit a király szokott használni, amikor Murtagh rosszul aludt, az viszont néhány óra elteltével hasogató fejfájást okozott, és annak nem akarta kitenni a barátját. Végül több próbálkozás – és egy jóféle vita – után megállapították, mi az ideális energiamennyiség, amivel Tövis tudja tartani a tempót, nem pottyan le az égből és nem kezd zsibongani a pikkelyei töve a túl sok erőtől. A sárkány a lepottyanás résznél tiltakozott. Murtagh-nak kedve támadt ellenkezni, de ezúttal már azelőtt bűntudata támadt, hogy egyáltalán nekikezdett volna, szóval inkább ráhagyta. Tövis győzelemként könyvelte el a dolgot.

Murtagh az apja éles füttyszavára kapta fel a fejét. A férfi hátrafelé fordult a nyeregben, és egy kézzel körözött a feje fölött. Lovas-jel volt arra, hogy maradj felettem. Ezt követte a landolás széles karmozdulata, majd a várj a jelre fel-le intése. Murtagh bal kézzel elengedte a nyerget, kinyúlt oldalra, úgy csinált, mintha megragadott volna valamit, majd azt a láthatatlan dolgot a mellkasához húzta. Parancs, értettem.

Morzan még csak félig fordult vissza, amikor a társa már le is bukott, mint egy vadászó sólyom.

Tövis felmordult és egy nagyobbat csapott a szárnyával, kicsit bosszúsan, amiért ő nem mehet. A gondolatatai lelassultak, de a fáradtságtól még élesebbnek tűntek, mint egyébként.

– Még mindig kíváncsi vagy a kastélyra? – kérdezte és megsimogatta a sárkány nyakát a nyereg mellett.

Tövis tudata felvillant, mint mindig, amikor a hangját hallotta.

Hát persze. Látni akarom a fészket, ahol kikeltél.

Soha nem fogja megérteni, honnan jöttek neki ezek a sárkány-kifejezések, amikor Tövis félig-meddig rajta keresztül tanult meg beszélni, és pontosan tudta, hogy az emberek megszületnek és nem kikelnek.

Murtagh megrántotta vállát és érdektelenséget sugárzott a másik felé.

– Nincs rajta sok látnivaló. Kisfiú voltam még, amikor elhoztak innen.

De visszajársz.

– Évente egyszer, ráadásul apámmal. Soha nem volt egy karnevál, nekem elhiheted.

Tövis hümmögött, aztán nem is várt Murtagh beleegyezésére, a várt jelnek tekintette Morzan társának bömbölését és csigavonalban megkezdte az ereszkedést lefelé. Azért nem egyenesen tette, mint korábban Morzanék, mert velük ellentétben neki fogalma sem volt róla, hogy néz ki a landolási terület. És nem mellesleg, amikor leszálltak az első pihenőre, Murtagh-ot megint fejbe kólintotta a hirtelen nyomásváltozás. Morzan merev arckifejezése láttán próbált úgy tenni, mintha nem lenne semmi baja, de Tövis visszajelzése alapján nem sikerült hihető alakítást nyújtania.

Volt néhány emléke a belső udvarról, egy régebbi arról is, ahogy Morzanék leszálltnak, de ő vagy soha nem látta a magasból a kastélyt vagy nem emlékezett rá, a földközeli szemszög pedig nem volt elég ahhoz, hogy kiokoskodják, pontosan mekkora helyre kellene Tövisnek bepasszíroznia magát. Nem mintha számított volna, Tövis nem volt biztos benne, hogy ő maga pontosan mekkora. Annyival kellett beérnie, hogy az udvar nem túl nagy, az egyik oldalon ott a hegyoldal, a másikon a fal meg egy zömök bástya. Morzan azt mondta nekik, hogy ha akár egy cserepet le mernek sodorni, mindkettejüknek szíjat hasít a hátából.

Egyikük sem merte képes beszédnek felfogni a fenyegetést.

Ó, ez nagyobb, mint vártam!

– Te is nagyobb vagy, mint vártad – dörmögte Murtagh.

Kuss.

– Nem froclizásból mondtam! – csattant fel.

Inkább legyél a szemem hátrafelé.

– És? Szóljak egy pillanattal azelőtt, hogy a farkad elviszi a kaputornyot?

Tudsz varázsolni, nem? Állítsd meg!

Murtagh a szemét forgatta és nem mondta, de jelentőségteljesen gondolta, hogy ha ez megtörténne, akkor Tövis úgy esik pofára, hogy öröm lesz nézni. Kihajolt a nyeregből, hogy ő is lássa, merre mennek. Egy kicsit megbillent – nem tartotta magát tériszonyosnak, de nem segített, hogy a gyerekként olyan hatalmasnak látott vár kilapult bélyegképből változott lassan makett-méretűvé. Az udvar, amire Tövis azt mondta, hogy nagy, számára aggasztóan kicsinek tűnt, főleg úgy, hogy Morzan társa csaknem a negyedét elfoglalta még úgy is, hogy egy sarokba húzódott, hogy nekik helyet adjon.

Figyelt Tövis helyett hátrafelé. A kilátásba helyezett büntetést figyelembe véve még arra is hajlandó volt, hogy teljesen megnyissa az elméjét a barátjának. Hagyta, hogy Tövis az ő érzékelését is bevonja mindazon dolgok hosszú sorába, amire a landolás egyébként is sokkal nehezebb folyamata során figyelnie kellett. A végén tényleg majdnem megcsapta a farkával a kaputornyot, de Murtagh-nak nem kellett megállítania. A benne feltámadó pánik elég volt ahhoz, hogy Tövis nagyon gyorsan felkapja a farkát, amitől csak megbillentek, de nem estek arccal a kőre. Ahogy a föld megint a megszokott súllyal húzta őket lefelé, egy pillanatra mozdulatlanná váltak, várva, hogy utolérje őket a hibájuk. Ez elmaradt, így Tövis roppant gondossággal behajtogatta a szárnyait, Murtagh pedig kicsatolta a lábát tartó szíjakat. Ők ezt pont így tervezték. Minden simán ment.

Tövis kinyújtotta a bal lábát, hogy Murtagh azon ereszkedjen le. Kissé megbillent. Egy egész napos lovaglás során nem folyamatosan a lova hátán ült, akkor is voltak időszakok, amikor a hátasa pihentetésére mellette sétált, így ez a mostani út még azzal a két rövid pihenővel együtt is elnyerte a leghosszabb nyeregben töltött nap díját. Volt egy olyan sanda gyanúja azonban, és ezt a megérzését Tövis is osztotta, hogy nagyon sok ilyen napjuk lesz még a jövőben. Csak azt remélte, hogy Tövis – meg a feneke – azokat már jobban fogja bírni. Szinte érezte, ahogy a sárkány hasába lyukat mar az éhség, pedig indulás előtt evett.

– Nem is rossz – jegyezte meg Morzan és ha Murtagh nem ismerte volna az apját, azt hihette volna, hogy büszkeséget lát az arcán. – Sőt, elsőre egész jó.

Tövis vele együtt küzdött a hirtelen feltámadó örömmel, amiért megdicsérték őket. Murtagh felszegte a fejét és összefonta a kezeit a háta mögött, ahogy az apja általában elvárta tőle. Nem volt hajlandó jól érezni magát.

Morzan feléjük intett:

– Előfordulhat, hogy a jövőben a fiam és a társa megfordulnak itt, akkor legyenek szívesek és ne lőjék le őket.

Az apja színeibe öltözött helyőrség tisztelgett és teli torokból üvöltötték, hogy megértették. Tövis összerezzent tőle, olyan hangos volt. Urû’baenben a válasz tisztelgés volt, legfeljebb az ügyeletes tiszt szólalt fel az egész gárda nevében. A király nem szerette, ha hangoskodtak körülötte.

Murtagh pillantása a falak felé tévedt, és eszébe jutott, hogy a külső tornyok tetején valóban jókora dárdavetők vannak. Korábban azt hitte, egyfajta kifacsart díszek, elvégre ki az a megveszekedett idióta, aki pont Morzan kastélyát próbálná megtámadni? Fel sem merült benne, hogy az apja sárkányok ellen tetette oda őket. Egyáltalán, milyen sárkányok ellen? Csak nem azt hitte, hogy a többi Szolga ellene fordul?

Tövis az orrával megbökte a vállát, mire gyorsan visszairányította a figyelmét az udvar történéseire. Morzan ráparancsolt két cselédre, hogy vigyék a nyergét a helyére ‒ nem ők vették le, a névtelen nem tűrte, hogy mások érintsék, ahogy Tövisnek sem tetszett a lehetőség, hogy nem Murtagh az, aki a nyereggel ügyködik ‒ és kerítsenek egy fél birkát. A társát könnyű, barátságos hangon kérte, hogy menjen szépen a barlangjába. Utána a tartózkodásukat részletezte a vár intézőjének, Cilliannek, miközben Murtagh és Tövis kettőse felé indultak. Murtagh gyomrát jeges kéz szorította össze, amikor Morzan feléjük fordult, és a mindaddig záporozó utasításai elapadtak.

– Fiam?

Olvasta már regényekben a kifejezést, hogy valakinek megszólaláskor szárazabb volt a szája, mint a Hadarac-sivatag, de most volt alkalma személyesen is átélni az élményt.

– Tövis, ő Cillian, a kastély intézője, az úr távollétében a birtok gondnoka. Cillian, ő Tövis, a társam.

Tövis tudta, hogy mi a bemutatás sorrendje és roppant elégedetté tette, hogy Murtagh őt jelölte meg magasabb rangú személyként. Mintha nem lett volna nyilvánvaló. Cilliannek viszont jól láthatóan fogalma sem volt róla, hogy mit kellene tennie, ami Morzant felettébb szórakoztatta.

– Tövis mellett nem kell olyan komolyan vennie az elméje őrzését, ő nem olyan… mondjuk úgy, ragaszkodó, mint az én társam. Ha nem kíván szót váltani vele, jelezze, hátha hajlandó lesz a fiamat szócsőnek használni.

– Hát persze, uram – nyögte Cillian.

Nagy szemeket meresztett Tövisre. A sárkánynak nem tetszett, hogy a férfinak nehezére esik elhinni, hogy ő nem fog némán ácsorogva várni a parancsra, mint a névtelen fajtársa. Az intézőnek csak tessék-lássék mentális védelme volt, arra pont elég, hogy az a pár pillanat, amit Morzan társának társaságában kellett töltenie, ne az élete dicstelen végét jelentse, ahhoz viszont messze nem volt elég, hogy Tövis hangját kívül tartsa.

Üdv. Szeretnék inni.

– Má-üh-máris, öh, ühm, Tövis uram?

– A helyes megszólítás Rubinpikkely lenne, de Tövis bizonyára majd kifejti magának a preferenciáit – villantott egy éles félmosolyt Morzan. – Amint itt végzett, várom a dolgozószobában.

– Igenis, nagyuram.

– Kiváló. Tövis, ha van kedved, csatlakozz hozzánk, a nyitott folyosókon még el kell férned. Azért próbálj meg odafigyelni a farkadra.

Igyekezni fogok.

– Fiú, utánam.

Morzan már ment is, így ő sem ülhetett a babérjain. Hátat fordított Tövisnek, akiből kezdett kiállni a leszállás és az új, ismeretlen hely okozta feszültség. Mivel a sárkány fáradt volt, csak most lett ereje odafigyelni a környezetére. Példának okáért arra, hogy milyen magasak körülötte az épületek és milyen közel vannak a vár falai.

Murtagh azonnal megtorpant és visszafordult, de Tövisben addigra már gyökeret vert az aggódás. Murtagh a maga bőrén érezte, hogyan kezd beszűkülni az udvar, hogy a falak egyre inkább befelé dőlnek, és még lőrések is voltak, éppen úgy, mint abban az ezerszer átkozott Urû’baeni cellában.

Testben egyet előre, fejben egyet hátra lépett.

– Hé – szólította meg gyöngéden.

Tövis felmordult, hogy álcázza az oldalán átfutó remegést.

– Hé – ismételte és visszament hozzá, felé nyújtotta a kezét és a gondolatait. Habár tudta, hogy most többet használna a kimondott szavakkal, nem akarta, hogy az udvarra kicsődült népség tudjon a bajukról, hát gondolatban folytatta: Itt vagyok. Semmi baj.

Tudom, de… jaj!

A pupillája összezsugorodott, ahogy egy cseléd közelebb lépett, és mivel itt nem csak a helyőrség, de a kiszolgálók vöröset viseltek, Tövis egy pillanatra azt hitte, hogy egy katonát lát.

Tennie kellett valamit. Valamit, még mielőtt Tövis teljesen elveszíti az eszét.

– Apám! – kiáltott fel.

A társa lélegzete elakadt és ő is nagyot nyelt. Morzannak Urû’baenben mindig is „uram” volt a megszólítása, annál pedig több esze volt, hogy kettesben bármivel kapcsolatban hozzá forduljon. Talán Morzan is érezte annak a súlyát, hogy életében először szólítja meg így mások előtt és szeretne kérést intézni hozzá, mert megtorpant. Pillanatnyi szünet után megfordult a tengelye körül és várakozva félrebillentette a fejét. Murtagh kihúzta magát, hogy a barátja helyett is magabiztos legyen.

– Tövis elrepülhet a kastélyból?

Az apja felemás szeme a sárkányra villant.

– Ez a hegy védett, tövétől a csúcsáig. Annál távolabb az engedélyem nélkül egyikőtök sem mehet.

Tövis már le is kuporodott és Murtagh elkapta a felszálláshoz használt, lelógó kengyelt. A losna szóra a nyerget rögzítő összes csat egyszerre kioldott. Murtagh megrántotta a szíjat, és odébb ugrott, hogy a földre zuhanó nyereg ne üsse őt agyon. Tövis elrugaszkodott, egyetlen szárnycsapással olyan légáramlatot keltett, hogy az udvaron mindenki védekezőn az arca elé kapta a kezét, az őt imént megriasztó cseléd pedig egy kiáltással felborult. Murtagh számított rá, hogy valami ilyesmi fog történni, ő csak megtántorodott, de nem sokon múlt, hogy hasonló sorsra jusson.

Sajnálom, nyüszített fel Tövis.

Semmi baj.

Nem akarlak egyedül hagyni vele.

Semmi baj, mondta megint, és előtúrta a legkorábbi emlékszilánkjait a kastélyról, amikor még gondtalanul szaladgált a folyosókon. Ezeket adta a sárkánynak. Tövis tudta, hogy nem a valóságot látja, hanem a régmúltat és Murtagh érezte, hogy utálja magát, amiért ennek ellenére csökkent az aggodalma. Miattam ne aggódj. Ha úgy érzed, hogy vissza tudsz jönni, gyere. Várni foglak.

Nélküled nem fogok tudni leszállni.

Akkor majd kijövök és segítek.

Murtagh.

Nem csak a nevét mondta, hanem ezzel együtt felvillantott egy sor benyomást is. Nagy levegőt kellett vennie, hogy kordában tudja tartani az érzéseit.

Eldobta a még mindig szorongatott bőrdarabot, és megindult Morzan felé, akit mintha odaszögeztek volna a kövezethez. Talán a haja se libbent meg Tövis sietős távozásától. Murtagh erővel nem vett tudomást róla, hogy néma figyelemmel kíséri az ő minden mozdulatát. Helyette megint Yngmar felé nyúlt, hogy elég erőt adjon Tövisnek ahhoz, hogy oda repüljön, ahová akar.

Nem megyek messzire, ígérte ő.

A kérést, hogy ne engedje el, nem mondta ki, Murtagh viszont megsejtette. Tövis számára nem volt rossz érzés kinyúlni mások felé a gondolataival, őt nem töltötte el a sebezhetőség pokoli érzése. Számára biztonságot adott, ha megérinthette őt. Murtagh tudta ezt, pont azért igyekezett legyőzni a saját viszolygását, hogy nyitva tudja tartani azt a rést a védelmén és a sárkány akkor érintse meg őt a gondolataival, amikor csak lehetősége akad rá. Megpróbálta elfojtani a messzire elnyúló kapcsolatuk jelentette védtelenség kényelmetlenségét és gondolatban rábólintott.

Megállt Morzan előtt, elég messze ahhoz, hogy ne kelljen túlságosan hátrabillentenie a fejét ahhoz, hogy felnézzen rá.

– Indíts – mondta a férfi.

Murtagh pedig indult, árnyékként követte őt, ahogy nekivágtak a kastély emlékektől terhes folyosóinak.

* * *

Arya már régen nem volt Ellesmérában, amikor Eragon összekészülődött az induláshoz. Orik olyan rikkantással ment a holmija után, hogy majdnem megsüketült tőle.

Oromis tartóztatta, de ő menni akart. A tünde hunyt szemmel ült, az arcán olyan bánattal, amitől Eragonnak a szíve szakadt volna meg, ha nem lett volna már eleve törött a szülőfaluja látványától. A vardenekre gondolt, csak rájuk koncentrált. Saphira azt mondta, hogy szabad… Garrow-ra gondolnia, de Eragon a fejét rázta.

Még az sem volt elég régen, hogy Murtagh-tól tisztességesen el tudott búcsúzni, és hiába kötötte össze őket a tény, hogy megmentették egymás életét, Murtagh így is félig-meddig ismeretlen volt számára. Nem úgy a nagybátyja, aki hosszú éveken át apja helyett apjaként nevelte őt.

Oromis mélyet sóhajtott.

‒ Félek, jobban hajt a bosszú, mint a vágy a segítségnyújtásra, Eragon-finiarel.

Eragon gondosan megvizsgálta az érzéseit és csak hosszú szünet után felelt:

‒ Nem tagadom, hogy nőtt bennem a harag, amit a Birodalommal szemben érzek, ugyanakkor őszintén hiszem, hogy ebben nincs igazad, mester. Szükség van rám.

– Látom, nem tartóztathatlak.

– Ígérem, visszatérünk, mester.

– Ne ígérj olyat, aminek a megtartásában nem vagy biztos, Eragon – felelt ő és az ajka fájdalmas mosolyra rándult. – Kérlek, vigyél el valamit a kedvemért Bromnak. Egyszer nálam hagyta megőrzésre; éppen itt az ideje annak, hogy visszaadjam.

– Hát persze, mester.

Egy ládikót kapott, ami elég kicsi volt ahhoz, hogy az ember a hóna alá csapja, de túl nagy volt ahhoz, hogy bele tudja gyömöszölni bármelyik nyeregtáskába. Külön szíjakkal kellett hozzáerősítenie a nyereghez, és meg is kellett bűvölnie, nehogy ledörgöljék a Saphira pikkelyei az intarziás díszeket.

Közvetlenül indulás előtt még egyszer körbejárták a várost, és Eragonnak fájt, hogy ezúttal nincs vele Arya. Egy kicsit még mindig zavarta, ugyanakkor örült is neki, hogy a Vérünnep óta a tündék meghajlásai már neki is szóltak, nem csak Saphirának. Szerencsére, senki nem akarta őket megállítani, zavartalanul léphettek be a Néma Kertbe. Eragonnak feltétlen szándékában állt, hogy Oriknak is megmutassa, hogyan bűvölte meg Saphira a virágot, hadd mesélje el a barátja Hrothgar királynak, hadd tudják meg a törpék, hogy mire képes a sárkánymágia. Azt is tervezte, hogy ha a növényen van bimbó, akkor ráénekel. Látni akarta, ahogy még egyszer szirmot bont, mielőtt elhagyja a várost. Elvégre ki tudja, mikor jön vissza?

Már ha visszajön valaha. Ha visszajöhet valaha. Igaza volt Oromisnak; a jövő bizonytalan, és az ő sorsa…

Saphira kinyúlt felé, hogy kibillentse őt az egyre mélyebbre gyűrűző gondolatspirálból, de a gondolatai megmerevedtek. Eragon riadtan kapta a sárkánya felé a fejét, aztán követte a pillantását és úgy érezte, mintha gyomron vágták volna.

Az őszirózsát hat láb széles közben pajzs vette körül, egy áthatolhatatlan energiaháló. Benne egy kismadár teteme hevert, aminek a testét már szinte teljesen felfalta a feketeség. Ugyanaz a sötét, élettelen kórság volt, amit Oromis mutatott neki az üveggömbben, ami már belerágta magát a földbe. És a virág, Murtagh virága, félig elszáradva, megfeketedve nyújtózott az ég felé, mint egy fuldokló, ahogy elmerülve még egyszer utoljára a víz színe fölé löki a kezét, remélve a segítséget.

Egy síró tünde lépett elé.

– Kérem, Árnyékölő – hajolt meg. – Bocsássa meg, de meg kell kérjem, hogy most távozzanak.

Eragon megrendülten nézte a haldokló virágot és a védőpajzs mellett térdeplő másik tündét, aki egyre szőtte a varázslat fonalát, ami hamarosan berobbantja a pajzs belsejét, elpusztítva az utolsó apró organizmust is, ami a földben van.

– Megyek – mondta, de a hangja túl rekedt volt, nem lehetett érteni, amit mond.

Kábán kapaszkodott fel Saphira hátára. Orik vállon veregette.

– Sajnálom, cimbora. Pocsék egy ómen, mit ne mondjak, de ha Helzvog rámosolyog, a csontjai visszatérhetnek majd a kövekhez. Vagy megtörténik vele az, amiben ti, emberek hisztek.

Saphira felmordult, az állkapcsa feszülten összecsattant. Eragon érezte a sárkányban fellobbanó dühöt, amiért a Birodalom elpusztítja a világ szépségeit, köztük olyanokkal, amiket ő maga segített megalkotni. Szárnyra kapott, a szél Eragon arcába vágott. A fiatalember válasza Oriknak ott maradt Du Hage Hljödhr kapujában, hogy ahány város, annyi hiedelem, ahány ház, annyiféle babona, és hogy fogalma sincs róla, hogy Murtagh miben hitt.

Valószínűleg semmiben. És nem úgy, ahogy azt a tündék csinálták.

>>> Következő fejezet >>>