A legényanya

 

Volt az a ’89-es film, A legényanya. Na ez az, csak Morzatorix kivitelben. Az egész filmből amúgy csak arra emlékszem, hogyan történt az mpreg rész.

Ezer köszönet az inspirációért Light_Mare-nek és SirBananadragonnak! Ugyanakkor, minden kedves olvasó fogadja sűrű bocsánatkérésemet.

 

 

Terrwyn: első alkalom, hogy publikált írásban megnevezem Morzan sárkányát. Annyi történt, hogy megnéztem, mi a walesi szó arra, hogy bátor.

A legényanya

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú Lovas, akit sajnos az a szerencsétlenség ért, hogy Oromis mester tanítványa volt. Morzannak hívták, és az volt a kedvenc hobbija, hogy megpróbálta meggyőzni élete párját, Terrwynt, hogy szökjenek el messzire, ahol a vén tünde nem találja meg őt és nem ad neki ostoba feladatokat többé. Mint hogy „mondd fel újra a leckéd, Morzan, ezúttal csúnya szavak nélkül”, meg „írd le százszor gyöngybetűkkel, hogy többé nem teszek meztelencsigát Brom cipőjébe”. Aztán duzzogott, amikor Terrwyn azt mondta neki, hogy ezek azért némileg jogos meglátások a tünde részéről és ő talán inkább maradna.

Morzan mentségére szóljon, akkor éppen nem volt a legjobb passzban. A legutóbbi Holdünnepen találkozott egy Galbatorix nevű lovassal. Terrwyn soha olyan gyorsan nem adta még áldását arra, hogy udvaroljon valakinek, és Morzan két kezét összetette, amiért Jarnunvösknek sem volt kifogása az ő személye ellen. Bimbózó románcuknak egyedül a Rend állta útját, pontosabban a meglátásuk, hogy Galbatorix és Jarnunvösk ifjú páros még, szükségük van a tapasztalatra. Mi sem jobb tapasztalatszerzésre, mint egy három hónapos őrtorony-szolgálat.

Ha Morzan hagyta volna időben felkelni Galbatorixot, a másik talán (biztosan) meg tudta volna beszélni, hogy áthelyezzék őt egy északra tartó kis csapatba, egy rövid expedícióra. De sajnos, mire Morzan hagyta őt kimászni az ágyból, azok már elmentek, ő pedig így kénytelen-kelletlen mehetett valami dögunalmas toronyba néhány másik lovassal, ahonnan legfeljebb csak azért hívták ki, hogy igazságot tegyen egy üzleti vitában.

Küldtek leveleket egymásnak, meg beszéltek tükrön keresztül, amikor idejük engedte, de az mégsem volt ugyanaz, mint a másik karjában felébredni.

Morzan eleinte rongyosra akart verni mindenkit a gyakorlótéren, de sajnos a többiek már ismerték, így az nem működött. Egy egészen elmés bűbájjal megpróbálta elérni, hogy Brom nadrágjának felrepedjen az ülepe, amikor a tanítványtársa leül, de valamit elronthatott, mert amint Brom megérintette a nadrágot, az összes cérna elszakadt és a nadrág darabjaira esett a meglepett fiú kezében. Oromis amiatt is sipákolt.

Míg a büntető-háziját írta, bánatában megevett egy nagy üveg kovászos uborkát. Arra jutott, hogy az ecet a válasz a sajgó szívére, hát a következő napokban-hetekben felkereste a környék összes savanyúságot készítő műhelyét és értékelte őket a termékeik szerint. Arra legalább jó volt, hogy elterelje a figyelmét.

Meg arra is, hogy a rengeteg savanyú uborkától meg káposztától felfúvódjon, mint tehén a lucernásban.

A probléma nyilván váratlanul lépett fel. Egy reggel a nap fölkelt, ő meg nem. Maradt fekve és nyögött.

– Jól vagy? – kérdezte Brom aggodalmaskodva.

– Itt döglök rakásra.

– Morzan? Mi a baj?

Szenvedett. A hátára fordult, hogy Brom lássa, mennyire puffadt a hasa.

– Te jó ég, mi történt veled?

– Szerinted? – forgatta a szemét. – Terhes vagyok.

A tizenöt éves fiúnak majd kiestek a szemei. A pillantása ide-oda járt Morzan arca és a pocakja között.

– De hát… az nem lehet.

– Ó Brom – mosolygott Morzan kedvesen. – Hát Oromis neked nem mondta el a történetet a madarakról és a tojásokról? Nem kérdezted meg soha Saphirát, hogy mit csinált, amikor elugrott néhány napra azzal a hetyke zöld kandúrral?

Brom azonnal olyan vörös lett, hogy még füle is lángolt. Morzan nem soká hagyta őt az áldott tudatlanságban, csakhamar megtudta, ki és mindenekelőtt hogyan tette állapotossá a tanítványtársát. Brom némileg szédelegve hagyta el a hálókörletüket és biztos volt benne, hogy soha többé nem lesz képes Galbatorix szemébe nézni. De még Morzanéba se.

Ráadásul Saphira és Terrwyn gyakorolni voltak Glaedrral messze a Ramr fölött, nem érhette el a szíve párját, hogy nyugalmat kérjen tőle.

Vakon kóválygott a toronyban. A kábulatból Oromis hangja rántotta ki:

– Minden rendben?

– Jaj, mester, semmi sincs rendben!

És elmondott mindent. Oromis nagyot sóhajtott, meglapogatta Brom vállát, megkérte rá, hogy tegyen rendet a tökéletesen rendezett asztalán, aztán elment meglátogatni Morzant. Lassan sétált, hátha menet közben eszébe jut valami, ami tényleg ráveszi Morzant, hogy viselkedjen. Nyolc év semminek tűnt a hétszáz mellett, amit már maga mögött hagyott, mégis valahogy túl hosszúnak tűnt.

Kettőt kopogtatott. Tudta már régen, hogy Morzan megismeri őt a kopogtatásáról, szóval nem várt válaszra. Adott tizenöt másodpercet a tanítványának, hátha annyi idő alatt elunja magát, és ezúttal nem fogja kiszámítottan kompromittáló testhelyzetben fogadni őt. Benyitott.

Arra számított, hogy Morzan olvasni fog, esetleg firkálgat az asztalánál vagy a padlón fekve bámulja a plafont és az ősnyelv szavaival versenyre ösztökél néhány legyet. De nem, Morzan az ágyában feküdt, a fal felé fordulva, nyakig felhúzott takaróval. Nincs neki annyi türelme, hogy ilyen keményen kitartson egy vicc mellett. Terrwyn segítsége nélkül semmiképp.

– Morzan? – szólította meg.

– Menj el.

Eddig rendben volt.

– Brom szólt, hogy nem vagy jól.

– Nincs semmi bajom – morgott és a fejére húzta a takarót. Mint általában, ha megfázott és nem tudta meggyógyítani magát. Oromis az ágyhoz lépett és gyöngéden meglapogatta a takarót ott, ahol a fiú vállát sejtette alatta.

Morzan egy sértődött mordulással lelökte a takarót. Oromis megpillantotta a puffadt hasát.

És aztán eszébe jutott, hogy Morzan egészen sokat panaszkodott hasfájásra manapság, hogy megváltoztak az étkezési szokásai, állandóan rágcsált valamit, és mikor is jött össze ezzel az ő barátjával, aki néha akkor surrant ki a tanítványa szobájából, amikor Oromis megjelent, hogy emlékeztesse rá, aznap órája van? Úgy fél éve, nem sokkal Morzan születésnapja után, a téli holdünnepkor, nem igaz?

És Oromis húsz éves kora óta sárkányok között élt, akik köztudottan nehezen viselték, ha a kétlábúak azt mondták nekik valamire, hogy lehetetlen.

Le kellett ülnie egy kicsit.

* * *

Toriiix.

Tudom, hogy unatkozol, már mondtad, Galbatorix sóhajtott, és nem nézett fel a levélírásból. Kérlek, mondj rímeket arra, hogy „karcsú derekad”

Már régen levetted a lábáról a párodat, minek a szóvirágok?

Szóvirágokba öltöztetve valahogy jobban néz ki az, hogy ezerszer szívesebben tölteném vele az éjszakáimat, mint ezen a dögunalmas helyen, mordult föl és a halántékát dörgölve hátradőlt. Hiányzik. És ezt nem mondhatod meg neki!

Emlékeim szerint megmondtad neki te, amikor legutóbb beszéltetek, így Jarnunvösk és szemügyre vette a bal mellső karmait. Mikor is volt? Három órája? És máris levelet írsz neki? Ej-ej, Torix, még a végén féltékeny leszek.

Galbatorix lőtt a sárkány felé egy pillantást, hogy tudassa vele, nincs elalélva a megjegyzéseitől. Jarnunvösk kuncogott. Aztán mocorgott, a pikkelyei ezernyi apró csengettyű hangját idézték, ahogy összekoccantak. Megemelte egy picit a bal szárnya csuklóízületét, hogy Galbatorix lássa a mellső lábai között a zugot, ahová szeretett beülni. A sárkány szavak nélkül hívta, ő pedig nem tudott nemet mondani neki.

Azt pedig nem tudta nem észrevenni, hogy a sárkányban volt egy csöpp aggódás. Megböködte, mire Jarnunvösk felsóhajtott.

A többiek – érted, mindenki, aki nem azzal tölti a nap minden éber percét, hogy leveleket ír, meg tükrökbe bámul – mind arról beszélnek, hogy milyen pletykák terjednek éppen a Rendben.

És te még nem adtad tovább őket? Szégyelld magad.

Azt vártam, hogy a párod mikor fogja felhozni.

Galbatorixnak összeszaladtak a szemöldökei. Igen, emlékezett rá, hogy Morzan mostanában meglehetősen frusztrált valami miatt, de ha rákérdezett, a másik mindig csak legyintett, hogy csak a szokásos, a Rend megint hülye, és majd elmúlik.

Ha Morzanról van a pletyka, akkor a másik büszke lenne rá, nem? Kivéve, ha kínos. És ha igaz. Galbatorix megdörgölte az állát. Jarnunvösk nem hozná ezt fel csak úgy, ha nem gondolná fontosnak, nem igaz?

(Meg talán amúgy is kíváncsi volt egy kicsit.)

A sárkány összetette a két mancsát, hogy Galbatorix egészen a melléhez szorult. Körbevették a forró, lila pikkelyek és hallotta a surrogásukat, ahogy Jarnunvösk a farkát csóválta.

Az a hír járja, hogy a párod tojást fog rakni.

Hogy mi.

Elég régi a hír ahhoz, hogy ide is elért, azért is voltam meglepve, hogy még nem tudsz róla. És mivel Morzan húzódozik attól, hogy elmondja neked, kicsit aggódom.

Hogy mi?

Az emberfiókáknak több törődésre van szüksége, nem? Ha már a tojásról sem tud beszélni veled, mennyit fog beszélni a későbbiekben a többi problémáról?

– Hogy micsoda?! – fakadt ki Galbatorix.

Oh. Oh, ne haragudj, nem is mondtam. Gratulálok, apuka leszel!

Galbatorix hitetlenkedve meredt a sárkányra. Valahol, valami motoszkált az elméjében, de valahogy mintha… nem működött volna minden rendben odabenn. Csak arra tudott gondolni, hogy pontos megerősítésre van szüksége.

– Hozom a nyerged.

Kikecmergett a sárkány karjaiból és igyekezett minél gyorsabban előkeríteni a kulcsát annak, hogy visszajusson Ilireába. Már a levegőben voltak, mire feltűnt neki, hogy Jarnunvösk nevet. Egy duzzogással később az is eszébe jutott, hogy neki amúgy van egy tükre is. Jarnunvösk ettől még jobban nevetett, hát még akkor, amikor Galbatorix felhozta a pletykákat Morzannak, aki olyan éktelen káromkodással felelt, hogy majdnem elejtette a tükröt. Még jó, hogy leszálltak, egyébként a sárkány lepottyant volna az égből. Galbatorixnak rá kellett dobnia egy köbméter hideg vizet, hogy valamennyire lehűtse magát.

* * *

–Oromis egy pillanatra!

Oromis megállt, kényszerítette magát, hogy finom mosolyra görbüljön az ajka, aztán megfordult, hogy lássa, hogyan lassít le, majd áll meg Zestera tanácsos. Még mosolygott is. A nyavalyás, pedig megszólította, neki kellett volna mondania a köszöntés első sorát, még akkor is, ha Oromis hat évvel ifjabb volt nála. Ahogy múltak az évszázadok, az a csöpp korkülönbség kettejük között úgy zavarta egyre jobban.

Nyugalom, duruzsolta az elméjében Glaedr. Ha a társa nem lett volna olyan jó barátságban Elmarellel, biztosan nem erőlteti meg magát az udvariasság terén.

– Bocsáss meg, hogy feltartalak, Oromis, de szerettem volna megkérdezni, miért hagytál ki egy olyan jelentős eseményt a jelentésedből, mint a tanítványod állapota.

Oromis ügyelt rá, hogy a mosolya ne szélesedjen ki. Meg hogy ne szaladjon össze a szemöldöke és egyáltalán, ne ránduljon görcsbe az emlékezés kínjától.

Mélyen lent hallotta, hogy Glaedr megszólítja a másik sárkányt. Mivel gondolatban sokkal-sokkal gyorsabban tudtak társalogni, mint ők szavakban, Glaedr már válaszolt a másik kérdésére a hogylétét illetően, és éppen röhögcséltek egy légi bukfencen, amit Elmarel ifjú tanítványa követett el egy tüsszentés után. A fióka olyan meglepett képet vágott, hogy ha Oromis bármikor máskor talán még el is nevette volna magát.

– Elnézésedet kérem, de úgy vélem, hogy a tanítványaim személyes problémái nem tartoznak az osztályozó értekezlet témái közé.

– No de mégis! Egy tanítvány, aki teherbe esik, ráadásul férfi létére! – Oromis tisztán látta, hogy a nő alig tudja visszatartani a nevetését.

– Emlékeim szerint nem tiltja a szabályzat – hümmögött. – Sem nem, sem faj hovatartozásában nincs kikötés arra vonatkozóan, hogy tanoncévek alatt nem dönthet valaki a… családja bővítése mellett. És mivel Morzan már nagykorú, így úgy vélem, hogy semmilyen beleszólásom nincs az ügybe.

Zestera szeme összeszűkült. Oromis figyelt, próbálta kitalálni, hol fog lecsapni a másik. Sajnos Zesterának utoljára húsz éve volt problémás tanítványa, bár neki közel sem kellett olyan sok ügyét eltussolni, mint Morzannak. Oromis háta mögött összefogott kezei megszorultak egymáson. Csak egyszer szedje össze a fiatalember a vizsgához szükséges tudást!

Glaedr kisegítette. Megkérdezte Elmarelt, hogy mutatta-e már neki valaki, amikor a lovasa majdnem leszédült a székéről a tanácsteremben. Akkor történt, , amikor ő elveszítette a párbaját, amit Íormúngrral vívott a szép Vervada szerelméért. Csodálatos küzdelem volt, igazán semmi szégyen nem volt abban, hogy azt Elmarel elveszítette – a lovasa oldaláról volt botlás, hogy ilyen hibát vétett. Ráadásul kezdőkre jellemző, ostoba hiba, főleg az, hogy ezt megpróbálta eltitkolni a sárkánya elől. Elmarelt természetesen érdekelte a dolog, mert a sárkányoknak igen kedvelt beszédtémája volt a kétlábúak bénázásai, különös tekintettel a sajátjukra. Oromis készségesen átadta az emléket Glaedr-nak, aki azon nyomban továbbította a másik sárkánynak, és azok ketten megint kuncogtak.

Zestera arckifejezése elsötétült.

– Hát persze. Milyen… érdekes, hogy az emberek ilyen gyorsan felnőnek.

– Valóban – bólogatott Oromis. – Kissé hirtelen faj, de hát, egy időben mind azok voltunk, nem igaz?

– Valóban – csikorogta a nő.

A szertartásos befejező mondatokra nagyon kellett koncentrálnia, mert sajnos, a legkevesebb jószerencsét sem kívánta Zesterának.

Olcsón megúszta ezt a közjátékot és csak kicsit csinált bolondot magából. Három folyosóval odébb még egy mentális sóhajt is megengedett magának. Glaedr még mindig Elmarellel trécselt, és Oromis egy pillanatra sajnálta, hogy a sárkánynak egy ekkora seggfej a lovasa.

Nagy levegőt vett, és úgy lépett be a tanítványaihoz, hogy lerázta magáról a tanács problémáit. A tanításhoz nincs szüksége a pletykákra és a…

– Morzan, ha én még egyszer káposztát látok a tányérodon…!

Vége.