Elvitte a cica a nyelvedet?

Ahol két világ találkozik, akadhatnak néha problémák.

Köszönöm szépen umunschaasnak az AU-t, amihez ez a történet íródott, és az engedélyt, hogy böködhettem egy kicsit a történetét ^^

Itt találtam

Elvitte a cica a nyelvedet?

A hüvelykujj nagy előnye az emberalaknak. Meg akkor már az is, hogy élesen lát közelre. Mindkettő hozzátesz a kényelmes könyvolvasáshoz. Nem mintha annyira nagyon figyelt volna arra az istenverte szövegre, ami a kezében volt.

Az ablakmélyedésben ült. Feküdt. Fekve ült, az ölében a könyvvel és úgy csinált, mint aki olvasott. A felesége néhány frissiben beérkezett jelentést nézett át a saját dolgozószobájában. Morzan dolga lett volna, de Selena átvállalta tőle. Nem mintha ettől kevesebb dolga lett volna, mióta a vardenek gondoskodtak róla, hogy csak négyen maradjanak, a teendői megint megsokasodtak. Nem sokat látták egymást mostanában. Nem mintha Morzan bánta volna. Az a hirtelen felismerése nem sokat segített a jó házasságban. Sem a veszekedések.

Néhány szobával odébb Murtagh megint felvisított, és Morzan hörögve szorította az arcára a könyvet.

Az ő egy szem, csöpp kicsi fia. Ha hazajött, napjában legalább háromszor meg akarta fojtani, mert hisztis és mert hangos. Azt remélte, hogy ember-alakban, amikor egy kicsit tompábbak az érzékei, annyira nem fogja zavarni, de a kiskölyöknek elég tüdeje volt hozzá, hogy az egész kastély zengjen tőle.

Selena azt mondta, hogy csak be kéne ruháznia szőnyegekre, faliszőttesekre meg függönyökre, azok megfognák a hangot. Morzan tisztelettel megvétózta az ötletet. Neki egy kastélya volt, enyhén fenyegető aurával, amibe már így is jelentősen belerondított, hogy itt-ott gyerekjátékokba botlott. Nem fog jósbarlangot csinálni belőle, ahol a falak már ki se látszanak a drapériák alól. Selena azt mondta, túlgondolja és nem ezt mondta. Morzan szerint éppen ezt mondta, és hogy még jelentőségteljesebbé tegye a mondanivalóját, aznap délután szétszaggatott egy függönyt. Hangsúlyozta vele az álláspontját, nem pedig beleakadt a rojtokba és felidegesítette magát, ahogy azt egyes asszonyszemélyek gondolták.

Murtagh még egyet visított és Morzanban feltámadt a vágy, hogy elmenjen a fenébe. Persze, ahhoz az kellett volna, hogy a sárkány…

A könyv felé fordult és a következő három sort hangosan olvasta fel. Az, hogy akarat-fókuszáló kristályokról olvasott, ami finoman súrolta az ezotéria határát és Galbatorix véleménye szerint annyi értelme sem volt, mint a horoszkópoknak és a madárbél-jóslásnak, nem azt jelentette, hogy kezdett kicsit pánikba esni. Biztosan akad ebben is valami igazság. Csak ki kell bányászni a szemét alól.

Meglepő módon, a figyelmét segített fókuszálni, hogy a porontya olyan sokat sírt. A kastélyon kívül általában eszébe jutott, hogy miért olvassa azt a nyavalyás könyvet, az pedig… nem volt jó. Még kevésbé, mint az, hogy a folyamatos sírástól lüktetett a halántéka.

Korábban Murtagh csöndes gyerek volt, a hangját se lehetett hallani, a nyűgösködése is csak nyöszörgés volt. Éppen ezért volt éles váltás, hogy úgy másfél hónapja nekiállt üvölteni. Nem volt jó semmi, alig lehetett lekötni a figyelmét és csak sírt. Sírt, ha öltöztették, meg ha vetkőztették, meg ha elvitték sétálni, meg ha visszahozták a sétából, és így tovább. Nagyjából csak akkor volt csöndben, amikor az anyja karján ült. De az anyja most lent volt jelentéseket olvasni.

Azt hitte, hogy úgy, hogy képesek olvasni mások gondolataiban, ez az egész dolog a gyerekekkel majd sétagalopp lesz. Arra nem számított, hogy Selena húzódozni fog, nem akarja majd megérinteni a gyerek elméjét, mert „nem akarom elvenni tőle a személyes terét”, ami hülyeség, hát még beszélni se tud, hogy lenne neki olyanja. Arra sem számított, hogy a gyereksírás egy olyan hang, amitől ő nagyjából azonnal a plafonon lesz. Arra pedig végképp nem, hogy hiába nyúl ki a gyerek felé ő maga, minden, amit lát benne, csak az elsöprő szükség érzése lesz, arról nem lesz fogalma, hogy a kölyök pontosan mit is akart. Csak akart, hogy mit, azt ő maga sem tudta.

Nem akart többet tudni a gyerekről, mint amennyit feltétlen muszáj volt, de így is eljutott hozzá, hogy Selena aggódását a dadusok az egekbe emelték azzal, hogy a gyerek „elmaradott”, mert már elmúlt egy éves, de még mindig nem állt vagy ment, csak ha fogták, magától nem is próbálkozott vele.

Végre csönd lett. Morzan megkönnyebbülten sóhajtott és visszatért a könyvéhez. Ha nem úgy csinált, mint aki olvasott, akkor esetleg arra gondolt volna, hogy kinn a barlangban az Eldunarík milyen tetű lassúsággal dolgoznak…

– A harmadik fókuszkristály feladata a szándék stabilizálása, hogy az igemondó személyének változása esetén se következhessék be lényegi változás – olvasta hangosan.

Megnyikordultak az ajtó zsanérjai és Morzan tarkóján felállt a szőr. Ennek a szobának több ajtaja volt, és az egyiket mindig ember alakjában nyitotta ki, mert a macskaajtó minden zsírozás ellenére is nyikorgott, mint a fene. De ki a csuda piszkálta a macskaajtót?

Bármi baja volt is Murtagh-nak, ami miatt nem tudott felállni, úgy tűnik, abban nem akadályozta meg, hogy rájöjjön, ha Morzan váltott macskaként át tud menni a kastélya remek macskaajtóin, akkor azokon ő is át tud mászni négykézláb. Morzan félrebillentett fejjel nézte a kicsit, ahogy a szoba közepén leterített szőnyeghez tekert és elkezdte matatni a mintát a kis ujjacskáival. De legalább csöndben volt. Így nem volt vele semmi baja. Selena elmehet a fenébe a finom célzásaival együtt.

Elégedetlenül felmordult és lapozott egyet a könyvében. Vagy kettőt. Kit érdekel.

Nagyot sóhajtott, mire a gyerek felkapta a fejét. Csak akkor vette észre, hogy Morzan a szobában van, amit őt egy újabb sóhajjal konstatált. Megint feltámadt benne a késztetés, hogy ha kell, akár gyalog menjen el Urû’baenig, és vallja meg az érzései valódi mélységeit Galbatorixnak. A barátja legalább gyorsan pontot tesz az őt idegesítő dolgok végére.

Számítania kellett volna rá, hogy a fia elunja magát. Az egyik pillanatban még a szőnyeg mintáit bögyölőzte, a következőben az arca kezdett elvörösödni-eltorzulni, és Morzannak máris lüktetett a halántéka.

Felpattant az alkóvból. A hirtelen mozdulat megijesztette a gyereket és sírni kezdett. Morzan keze ökölbe szorult. Le akart olvadni az agya.

Szóval inkább átváltozott, úgy sokkal könnyebb volt felszökkenni a fal melletti komódra, hogy onnan a fal mellé tolt székek háttámláján egyensúlyozva az ajtóhoz menjen és úgy távozzon, hogy közben a létező legnagyobb távolságot tartja a gyerektől.

Murtagh viszont elhallgatott, amikor még végig se sétált a komódon. Legalább. Morzan fáradt volt. Leült. Megnyalta a mancsát egyszer, kétszer.

Aztán a fülét vékonyka nyávogás ütötte meg.

Selenát nézte. A hajában rózsákkal díszített koszorút viselt, a ruhája pedig új volt. Új, karcolás- és elszíneződésmentes aláöltözet, az övén rövid karddal. A combjára és a bal alkarjára tőröket szíjazott. Csinos volt.

A pillantása Galbatorixra tévedt. A barátja végig mosolygott rá a szertartás alatt és biztosította őt a támogatásáról. Hogy hisz benne, hogy az ötlete jó, és hogy Selena több szempontból is hasznos lesz számukra. Nem mellesleg, látja a nőben a lehetőséget arra, hogy olyan örömöt hozzon neki, amit Morzan eddigi szolgálata alatt nem tapasztalhatott meg.

Selena keze pici volt az övében. A ruhája sötét és fénytelen volt az ő vakítóra fényesített vértje mellett. Fénytelen volt a gondosan fényesre nyalt bundája mellett.

A ragyogásához egyedül Galbatorix ért föl, és akkor még nem értette, miért.

Selena hallotta a macskaajtót, de a fejét a dorombolásra kapta fel. Rég volt már, hogy Morzan dorombolva közelítette meg, hogy nem volt szüksége arra, hogy Selena előbb kisimogassa a feszültséget az éjfekete, selyempuha bunda alatt rejtőző izmokból. Különösen most, hogy a sárkány hosszú idő óta először megint beteg volt.

A sejtést, hogy ez csak ezért történhetett, mert Murtagh már viszonylag hosszú ideje csöndben volt, elhessegette.

Arra számított, hogy Morzan elterül valahol és hunyorog rá, míg Selena oda nem megy hozzá, vagy esetleg egyenesen felugrik az ölébe és nem fogja érdekelni sem az, hogy piszok nehéz, sem az, hogy a dagasztással kihúzza a szálat a nadrágjából.

Kedves férje ehelyett felugrott az asztalára, és valami szőrös izét hozott a szájában.

– Fúj, mi az?!

Volt egy szívdobbanásnyi csönd a dorombolásban, ahogy Morzan ránézett, és Selena le tudta olvasni még a macskaarcáról is, hogy „ne már.”

Lélekben már felkészült, hogy megint csöngethet a konyhára, hogy vacsorára a férfi vadászzsákmányát kell elkészíteni, csak aztán a szőrcsomó megmozdult, miután Morzan letette. Elborzadva futott le előtte, hogy itt fogja megölni az asztala közepén, ahol neki fontos holmijai vannak, de a gondolatát félbetörte, hogy a szőrcsomó vékony hangon nyávogott egyet.

Na, kit hoztam neked?, kérdezte Morzan. A mentális hangja roppant önelégülten csengett.

Alig kapott levegőt. A borzas, fekete szőrcsomó az ő gyönyörű kisfia volt, macskabőrben.

– Murtagh.

A kiscica felkapta a fejét, éppen úgy, ahogy a kisfia is mindig felfigyelt, amikor a nevén szólította. Megint nyávogott egyet, csipogó kis hangja hallatán Selena úgy érezte, menten elolvad.

A fiuk talpra kecmergett, és remegő-reszkető tagokkal, égnek meredő farkincával indult felfedezőútra az asztalon.

– Minden rendben van vele? – kérdezte aggódva Morzant, egy pillanatra sem véve le a pillantását a gyerkőcéről.

Hogyne. Ahhoz képest, hogy először próbálja, egész ügyes. Egy kicsit talán kicsi a korához képest, de az lehet azért, mert félig ember.

A bába hangja csengett a fülében, ahogy suttogva mondja neki, nehogy véletlen más is hallja, hogy a gyermeke talán nem fog sokáig élni, mert mégiscsak félvér.

Murtagh folytatta a téblábolást, próbált szimatolni is, de amilyen bizonytalanul állt a lábán, inkább csak beütötte az orrát az asztallapba, mint szaglászott. Időről időre csipogott egyet, amire Morzan mindannyiszor felelt. Selena látott már ilyesmit, amikor odahaza megfialt a macskájuk, de Morzanról nemigen mondhatta el, hogy nőstény. Két ujjal simított végig a férje gerincén, mire ő megemelte a fejét, de nem vette le a szemét az asztal széle felé araszoló gyerekről. Kiscicáról.

– Most nem sír ugye?

A váltott macskák nem sírnak.

Selena belemarkolt Morzan nyakán a hosszú bundába, amiről tudta, hogy a férfi szereti. Hallani az asztal deszkáján csikorgó karmait mosolyra késztette.

– Ezt majd ismételd meg, kérlek, amikor télen nyervogsz az ajtó előtt, mert a hideg miatt nem akarsz átváltozni, de fáznak a tappancsaid.

Az nem sírás.

– Hát persze, hogy nem az – biccentett Selena és megint a kisfiukat nézte, aki akkor tápászkodott fel egy esésből. – Lehet, hogy egész idáig azért volt nyűgös, mert át akart változni, de nem tudta, hogy kell?

Miből gondolod ezt?

Eszébe jutottak a bálok, még azelőttről, hogy Murtagh megszületett. Egyszer Alapításnapkor a királynak szinte folyamatosan igénye volt Morzan jelenlétére és mivel állandó társaságban voltak, a férfi végig emberként volt jelen. A hét végére már kész lett volna az emberi körmeivel szétszedni egy függönyt, annyira frusztrálta a feszültség, ami a tagjaiban lappangott.

– Csak egy megérzés – felelt végül.

Ne gyere megint az anyai ösztöneiddel.

Megmosolyogta, de közben a még mindig a fiát nézte. Milyen kicsi lett hirtelen!

– Mekkora segítség lett volna mindkettőnknek, ha ilyen picinek születsz.

Kérlek, ahhoz neked kellett volna macskának lenni, horkantott Morzan.

– Milyen szakértő lettél hirtelen, pedig korábban nem tudtad, hogy tud majd ilyet.

Morzan legyintett egyet a farkával. Aztán megnyalta a mancsát, és Selena tudta, hogy nem fog válaszolni. Még egyszer megsimogatta a férjét, mire egy pillanatra felé villantak a felemás szemek.

Nem fog összetörni, ha őt simogatod meg.

– Biztos?

Egészen.

Hitt neki. Egy kicsit még így is gonosznak érezte magát, amiért a kicsikéje melle és hasa alá nyúlt, hogy felvegye. Milyen furcsán nézett ki, mint egy legfeljebb három hetes kiscica, ugyanakkor elég nagy volt ahhoz, hogy Selenának két kézzel kelljen megfognia. De milyen könnyű lett hirtelen! És milyen pihe-puha szöszös volt a kis bundája!

Könny szökött a szemébe, amikor a kis drágája dorombolni kezdett.

‒ Vissza is tud változni, ugye?

Morzan megdermedt, a fülei megrezzentek. Selena érezte, hogy kinyúl az elméjével Murtagh felé, mire a kiscica felé fordította a fejecskéjét.

Add csak ide!

Kissé bizonytalanul hagyta, hogy a férje kivegye a kezéből a macskává lett gyermekét. Meglehet, hogy a szíve kihagyott egy dobbanást, amikor meglátta a pici nyaka körül összezárulni azokat a fogakat, amiket már látott emberekbe mélyedni, életeket elvenni. De Morzan behozta ide Murtagh-ot, és nem lett baja az ő szeme fényének.

Morzan leugrott az asztalról. A zökkenést látva Selena összerezzent.

– Mondhattad volna, mire készülsz, akkor segítek.

Morzan aztán felugrott a párnázott padra és előbb megnyalta a kiscica nyakát ott, ahol az előbb fogta, lesimítva a bundáját, aztán az orrával oldalba bökte. Kurrogott neki, míg a kiscica felé nem fordult. Addigra Selena is odaért hozzájuk; mire pedig leguggolt a paddal szemközt, Morzan már emberként ült a padon, és óvatosan, puha kézzel megsimogatta a kisfiukat.

‒ No? ‒ kérdezte, mély hangja alig volt több rekedt mormolásnál. ‒ Változz szépen.

Elvette a kezét. A kiscica nyávogott. Selena mosolygott rá.

Hozzászokott már ahhoz, hogy Morzan gyorsan változik. Hogy néha lépés közben méretet vált, hogy nyújtózkodik és aztán a ruhája úgy hullik le a földre, hogy ő már nincs benne. Éppen ezért meglepte, hogy Murtagh milyen nagyon lassan változott. Hosszú másodpercekig figyelték a teste bizonytalan, remegő körvonalait, mire megállapodott ‒ ugyanabban a pozícióban, ahogy kiscicaként állt, négykézláb, csakhogy a pad nem volt elég széles, a kezecskéi már a levegőben voltak, és ha Selena nem kapja el, a földre bucskázik.

‒ Hogy te milyen nagyon ügyes vagy!

Összecsókolta. A kisfia előbb nevetett, aztán türelmetlenül mocorogni kezdett. A szusszanásai közé elégedetlen nyöszörgések vegyültek. Selena már aggódni kezdett, hogy megint sírni fog és Morzan nem fog tovább velük maradni, de akkor megérintette az elméjét. Selena efölötti meglepetését elsöpörte az éhség, amit közvetített.

Morzan felnevetett.

‒ Erre számíthattam volna! Amilyen kis pöttöm vagy, neked még minden erődet össze kell szedned ahhoz, hogy átváltozz, nem igaz?

Könnyedén megérintette a gyerek állát, aztán jókedvűen felállt a padról és megindult az ajtó felé.

‒ Morzan?

‒ Hm?

‒ Vegyél magadra valamit, kérlek.

Morzan lenézett és úgy csinált, mintha először fordult volna elő vele, hogy a ruhája nem jött vele, amikor bőrt váltott.

– Beszélhetek veled?

„Most is azt csinálod.”

– Az ilyen vicceket majd csak azután, kérlek, hogy megszületett a pici.

Selena leült mellé – vagy inkább leereszkedett, elég nehezen mozgott már azzal az irdatlan pocakkal. Morzan gyorsan elfordította a fejét. Aztán önkéntelenül is kinyújtózott, amikor a nő végigsimított a hátán.

– Gondolkodtam.

Morzan hunyt szemmel szusszant egyet.

„Ha azt akarod mondani, hogy megint meggondoltad magad a neveket illetően, felállok és kimegyek.”

– Lehetne, hogy… hogy ezt úgy beszéljük meg, hogy ember vagy?

Csapott egyet a fülével. A hideg tavaszi estéken a kandalló előtt ejtőzés született előjoga volt, erre megint kétlábra erőltetik. Azért átváltozott. A ruhákkal nem bajlódott, amúgy is utálta mindet, Selena meg jól ismerte már.

– Hallgatlak.

– Azt akartam kérdezni, hogy amikor macska vagy…

– Váltott macska –javította ki.

– Macska-alakban vagy – forgatta a szemét Selena. – Mennyire gondolkodsz úgy, mint egy igazi macska?

– Csomót beszéltünk már úgy, hogy négy lábam volt és komolyan most kérdezed? – vonta fel a szemöldökét.

Selena az ajkába harapott és félrenézett.

– A pici miatt kérdem. Nem tudom, hogy… hogy…

Morzan felnyögött.

– Nem vagyok kandúr. Nem fogom megenni.

– Ez biztos?

– Selena, ne idegesíts fel.

Murtagh nem volt egy gőgicsélős fajta. Selena hallotta a hangját, de általában csak meglepett nyögések voltak, esetleg szusszanások, rövid, kérdő hangocskák. Meg persze a sírás, az nagyon ment neki, de ha nem sírt, akkor csöndes fiúcska volt.

Selena az egyik kendőjébe csavarta a gyerekét, úgy szorította magához. Néha fészkelődött egy kicsit, amikor Selena puszit adott neki, de egyébként simult, mintha még mindig cica lenne.

Morzan nem jött vele. Selena ragaszkodott hozzá, hogy vagy ruhában lépjen ki a szobából, vagy legyen bundája, de – életében talán először – Morzan húzódott az átváltozástól.

‒ Nem hiszem, hogy egyedül képes lenne átváltozni – dörmögte Murtagh-ot nézve. – Talán csak utánoz, amikor látja, hogy én csinálom.

– És az baj?

– Túl fáradt egy újabb változáshoz, még ha sikerülne is neki, nem lenne ereje újra embernek lenni. Vagy csak beragadna félúton, ami nem egy vicces dolog.

Miután Murtagh megszületett, a kastély társalgója lassan gyerekszobává avanzsált. Egyébként se használták sokat; a kastély privát részében volt, ahová csak keveseknek volt bejárása, Morzan és Selena pedig általában a maguk dolgozószobájában, vagy a keleti torony tövében berendezett olvasószobában töltötték a napjaikat. Az elmúlt egy évben talán csak akkor került vissza minden játék a megfelelő ládába, amikor a király meglátogatta őket.

Az ajtó nem volt rendesen becsukva, éppen ezért Selena már messziről és remekül hallotta az odabent folyó veszekedést.

‒ Mert most nyilván hallgat a kis cafat! Nem válhatott kámforrá csak úgy!

‒ Keresd jobban! Hova a pokolba bújhatott?

‒ A fenének nem figyeltél rá!

‒ Ó, most már hirtelen az én saram?!

‒ Igen! Igen, a tiéd! A te hibád lesz az is, ha az a szörnyeteg vagy az a feslett ribanc hiányolni kezdené!

Ennyi éppen elég volt. Selena benyitott és a két perlekedő nőre mosolygott.

‒ Ez a feslett ribanc szeretné a szörnyeteg nevében elnézésüket kérni, amiért nem szólt, hogy elhozza hozzám a fiunkat. Aki, mint hallom, úgy ment oda a férjemhez, hogy maguk nem tudtak róla.

A két nő arcát kiverte a víz. De Murtagh nyűgösen mocorogni kezdett a kezében. Selena ringatta egy picit, és vetett rájuk még egy gyilkos pillantást.

‒ Erre majd még visszatérünk. Most szeretném, ha távoznának és beküldenék a szoptatós dajkát.

Pukedliztek és futólépésben siettek ki.

‒ Ne haragudj, kis drágám! ‒ mondta a kisfiának, miközben feladott rá egy csinos, hímzett ingecskét. ‒ Gonoszok voltak veled, és azért sírtál olyan sokat? Apukádnak igaza volt, át kellett volna vizsgálnom az elméjüket és esküket kellett volna kérnem tőlük, nem igaz? Semmi baj, kicsi kincsem, anya vigyáz rád.

Átölelte és Murtagh a nyakába fúrta az arcát. Selena aggodalmasan összevonta a szemöldökét. Magától értetődőnek vette, hogy csak azért, mert Murtagh nem tud beszélni, azt sem érti, amit mondanak neki. Talán az ő okos kisfia többet ért, mint gondolná.

Selena a széles mosolya és a meleg hangja miatt választotta ezt a szoptatós dajkát, de ugyancsak ő volt az, aki kiválasztotta a két dajkát, akiket az imént kizavart. Megrendült a bizalma. Átadta a nőnek a kisfiát, de közben gyanakodva méregette a gödröcskéket az arcán. Óvatosan megérintette a nő elméjét, miközben ő mellre vette a kisfiát. Észre se vette, ahogy Selena puha kézzel átvizsgálta az elméjét.

Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a nő, bár rettegett Morzantól és Selenától is tartott, nem is kicsit, de ez a félelme csak abban nyilvánult meg, hogy kissé feszélyezettnek érezte magát a jelenlétükben. A gyerekükre nem terjedt ki. Pont emiatt a feszélyezettség miatt most nem dúdolt Murtagh-nak, pedig általában szokott.

Selena leült, tartva a távolságot.

‒ Rendesen eszik? ‒ kérdezte óvatosan. ‒ Tudom, hogy a dajkának mindenről beszámol, de attól tartok, ő nem teljesen őszinte velem.

‒ Ne aggódjék miatta, naccsád ‒ nevetett fel a nő, és kicsit feljebb emelte a fiát. ‒ Az ifiúrnak mindig is jó huzatja volt, sokkal jobb, mint az én kicsikéimnek, de ma úgy látom, különösen lelkes. Nem tetszett ebédet adni neki? Még a végén nem is fog jóllakni a tejjel!

A nevetése meleg volt és kedves. Selena érezte, hogy lassacskán ő is mosolyog.

‒ Aztat tessék még megmondani, naccsád, meddig lesz énrám szükség? ‒ nézett fel az asszony. ‒ Az ifiúr már elmúlt egy éves, nem kellene már elválasztani?

‒ De igen ‒ mondta, a hangja gyönge volt, és a fiát nézte. Milyen gyorsan eltelt ez az egy év! És ő milyen nagyon keveset látta a babáját! ‒ De igen, lassan el kell kezdenünk gondolkodni rajta.

‒ No nem mintha én panaszkodnék ‒ nevetett megint az asszony, kicsit feszélyezetten. ‒ Kigyelmedék igen jól fizetnek a tejemért.

Selena kérdezett, a nő pedig elmesélte, hogy három gyereke van, és mindegyikük mellett fel tudott venni még egy gyereket némi plusz pénzért. A hangja akkor akadt el, amikor Morzan belépett a helyiségbe, megint mezítláb, egy szál hosszú tunikában, ami alatt nyilvánvalóan nem viselt semmit. Selena még mindig figyelte az asszony elméjét, és így látta azt is, hogy nem a félelem, hanem az alulöltözöttség miatti megbotránkozás volt az, ami elhallgattatta. És hogy nagyon örült neki, hogy Murtagh egy elégedett sóhajjal végzett. Ellenvetés nélkül visszaadta a gyereket Selenának és már távozott is.

Morzan eddig soha nem folt kíváncsi rá, hogy megy az etetés. Nem is nagyon tudta hova tenni a figyelő tekintetét, míg fel-alá járkálva, a gyerek hátát simogatva várta, hogy büfizzen. Annál már csak az lett volna meglepőbb, ha elkéri tőle Murtagh-ot, hogy maga is részese legyen ennek a folyamatnak, de úgy tűnik, ezt a határt még nem akarta átlépni.

Végül nem bírta tovább.

– Hát te?

– Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem akar átváltozni.

– Baja lenne tőle?

– Tele hassal néha furcsa érzés, szerintem hányna tőle.

– Hallod, kicsikém? – fordult Selena a fiához, és puszit adott neki. – Maradj így szépen.

A kisfia valamit nyöszörgött. Selena látta, hogyan fut át egy árny Morzan arcán.

– Kölyök, te most embertestben próbálsz nyávogni?

Selena kuncogott.

– Nem hiszem. Szokott ilyet csinálni.

– Igen? És mit még?

– Csak figyelj.

És Morzan maradt és figyelt. Selena nem értette a férfit. De talán nem is kellett. Talán csak örülnie kéne neki, hogy Morzan végre talált valamit, ami miatt kötődni akar a fiukhoz. Ha néha úgy is érezte, hogy a házasságuk végképp zátonyra futott, jó volt tudni, hogy nem csak vegetálni fognak egymás mellett.

Hallgatták a finom, halk hangokat, amiket a kisfia kiadott, majd lassan elcsendesedett, ahogy elernyedt és Selena vállára borulva jóllakottan elaludt.

‒ Az kavarhatott be, hogy félvér – tűnődött Morzan. – Lehet, hogy figyelnünk kell rá, hogy nagyjából ugyanannyi időt töltsön mindkét formájában, és rendben megtanuljon embernek is és váltott macskának is lenni.

– Tapasztalat?

– Nem igazán. Én olyan hat vagy hét éves voltam, amikor először átváltoztam, és az se önszántamból történt. Négy lábon sokkal kényelmesebb gyereknek lenni.

Kutató pillantást vetett a férjére, de most se mondott többet a múltjáról.

Murtagh kezdett nehéz lenni, hát átvitte a szobájába, hogy letegye. Morzan kitalálhatta, hogy mit akart, mert roppant segítőkészen kinyitotta előtte az ajtókat. Közben gondolkodott valamin; Selena ismerte már ezt a tűnődő arckifejezését. Annyira nem esett jól neki, hogy Morzan a válla felett átnézve a gyereküket figyelte azzal a pillantásával, miközben Selena elrendezgette rajta a takaróját.

‒ Legközelebb, amikor átváltozik, meg kéne néznünk, hogy vannak-e már fogai – mondta Morzan.

‒ Ennyire más lenne a két alakja? Már van neki négy foga, komolyan végig kell játszani az egész fogzást még egyszer?

‒ Megkönnyíti a dolgot, ha vannak neki ‒ hümmögött.

Selenának egyszerre nagyon rossz érzése támadt.

‒ Ha azt akarod mondani, hogy nyers húst akarsz vele etetni…

‒ Szüksége van rá.

‒ És aztán visszaváltozik és beteg lesz! Morzan, az ég szerelmére, Murtagh félig ember, nem etethetsz vele nyers húst! ‒ Eszébe jutott, mire próbálta egyszer rábeszélni a férfi még a terhessége alatt. ‒ Főleg nem emberhúst!

‒ Nincs benned kalandvágy ‒ biggyesztette a száját a férfi.

‒ Nem, csak nem akarom eltemetni a fiamat ‒ dohogott ő. ‒ Hozhatsz neki nyulat, vagy tudom is én, de hagyd, hogy átsüssék a konyhán. Kérlek.

Morzan kelletlen volt. Ideje volt témát váltani. Meg alkudni egy kicsit.

‒ Nem vagyok elégedett a dajkáival. Úgy beszéltek róla, mintha nem tudnák, hol van.

‒ Furcsállottam is, hogy csak úgy kíséret nélkül jelent meg mellettem.

‒ Le akarom váltani őket.

‒ És a régieknek meg töröljem az emlékeit, mi? ‒ forgatta a szemét. ‒ Neked is menne, miért én csinálom a nehéz munkát?

‒ Mert nekem sokáig tartana és másfél napra kidőlnék tőle, neked pedig meg se kottyan. De nem, ezekhez a mostaniakhoz nem ragaszkodom. Tégy velük belátásod szerint.

Új fény ragyogott fel a férfi felemás szemeiben, ahogy elvigyorodott.

Selena pedig nem talált semmi kivetnivalót abban, hogy a következő közös ebédjük alkalmával csak ő ült széken az asztal mellett. A férje a főhelyen aranyozott tálból falatozta a nyers májat. Selena kartávolságon belül tartotta a kisfiát, hogy meg tudja akadályozni abban, hogy egész testével belemásszon a tányérjába, és ne legyen tényleg mindene csupa szaft. Murtagh reszketősen, és hangosan csámcsogva evett, mint minden kiscica. Az aprócska kis fülecskéi mozogtak, ahogy rágott.

És dorombolt, amikor Selena megsimogatta.