Vae Victoribus #4

 

Ideje van már egy közös képnek, hm? Tessen parancsolni, a rész, ami miatt ez a történet külön létezik és nem egy másik része.

Ez a rész igazából egy önálló novella és ami azt illeti, egészen elégedett vagyok azzal, ahogy sikerült. Annyiban más, hogy most nem végigrohanunk egy idővonalon, hanem megállunk egy pillanatban – és az a pillanat már az Alapítás után van. Galbatorixot már megkoronázták, de a világ még emlékszik, még forrong, a tüzek még égnek.

Jó éjszakát!

Képek: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9.

Cimarí

Kavarogtak körülöttük az esőcseppek. Mint erős szélben mindig, Cimarínak most is volt alkalma megtapasztalni, milyen csodálatos is az, amikor alulról felfelé esik az eső. A társa fejét védte, mert a sárkány nehezen viselte, ha a repülés közben víz ment a szemébe. Az fel se tűnt neki, hogy Cimarí önmagát nem védte az esőtől. Csapott egyet a szárnyaival, és újabb adag vizet zúdított a lovasa nyakába.

Úgy érezte, csekély penitencia ez azért, amiért arra kényszerítette a viharos széltől és a villámlástól rettegő társát, hogy repüljön.

Elég nagy volt a szél ahhoz, hogy Urû’baen nagy sziklája alatt is essen, így Cimarí rezignált sóhajjal nyugtázta, hogy a landolásuk sem lesz száraz. Az már nagyobb gond volt, hogy egyvalaki várta. A riadalmát megérezve, a társa felhorkant, hátra akart fordulni, a magassága gyorsan és sokat esett. Cimarí összeszedte magát, és minden erejével a leszállásra koncentrált. Csak azután adott teret az aggódásnak, hogy varázslattal segített a sárkánynak a szél ellenében a mélyzöld testéhez szorítania a szárnyait.

Tekár az oldalához szorította a könyökét, az ujjai a mellénye egyik gombjával babráltak ‒ le fogja tépni, Cimarí jelentős összegben fogadott volna rá ‒ és már megint csoszogott. Cimarí nem sokat látta az Alapítás óta eltelt néhány évben, de még így is feltűnt neki ez az új szokása.

‒ Naumandar? ‒ kérdezte, túlkiabálva az esőt.

‒ Odabenn ‒ bökött a fejével Tekár a palota felé. ‒ Nem akart vizes lenni.

Tekár a nyomába szegődött, mikor Cimarí megindult, hogy elvezesse a társát a sárkányistállóhoz. Régen bizonyára csak köszönt volna, aztán maga néz valami közepesen száraz alvóhely után. Ilyen szélben bizonyára nem kockáztatta volna meg, hogy felrepüljön a fejük fölötti sziklához bebújni az egyik barlangba vagy kisebb-nagyobb mélyedésbe. Az is lehet, hogy az esővel mit sem törődve egy kupacba tekeredett volna a többiekkel. Azok az idők viszont elmúltak.

Az istálló hatalmas állásai közül kilenc volt foglalt, de az érkezésük csak két másik sárkánynak tűnt fel. Vagy keltette fel az érdeklődését annyira, hogy foglalkozzanak is velük. Formora barna társa üvöltve vetette magát az őt bezáró, megigézett rácsoknak, kidugta a karját és a fehér karmai veszedelmesen közel kerültek hozzájuk. Ha Cimarí nem fogja vissza a partnerét, odakap. A másik természetesen Andehel társa volt. Ő nem üvöltött, csak megtámasztotta a fejét a mancsain, narancs szeme rezzenetlenül függött rajtuk. A vihar miatt kívülről nem érkezett fény, az istállóban égő két fáklya remegő fényében a piszkos szürkészöld pikkelyeinek egészen beteges árnyalata volt, főleg Cimarí társának élénk, telt színe mellett.

Cimarí utasítására a sárkány szelíden elhevert és letette a fejét a földre, hogy a tünde könnyebben hozzáférjen a nyerge szíjaihoz. Gondolattalan nézett rá vissza, mikor megparancsolta neki, hogy maradjon. Nem tett semmit az ellen, hogy rázárják az ajtót.

Tíz sárkány morajló lélegzete és a hátára vett nyereg egymáshoz ütődő fémcsatjainak csörrenése volt minden, amit kifelé menet hallott. Tekár a küszöbön állt és nyeldekelve bámult a saját társára, de a homokszín hím összegömbölyödve aludt, ügyet sem vetett rájuk.

Ketten tolták befelé a hatalmas ajtószárnyakat. Még nem értek össze, amikor valamelyik sárkány odabenn dühösen felüvöltött, mire másik kettő hasonló acsargással felelt. Az bizonyára Formora társa volt, aki megint a rácsoknak vetette magát. A sárkányok újra és újra dobbantottak, a hatalmas testük keltette rezgéseket Cimarí érezte a talpa alatt.

Tekár keze ott maradt az ajtó fáján. Tágra nyílt szemmel meredt maga elé. Biztos ő is arra gondolt, hogy néhány évvel ezelőtt már a szuszogása hangjáról megmondták volna, hogy melyikük társa áll a hátuk mögött. Cimarí óvatosan a barátja vállára tette a kezét. Az ember összerezzent, aztán felé fordult, az ajka remegős mosolyra húzódott. Az elfúló hangja árulkodott csupán a rettegésről, ami hirtelen erőt vett rajta.

– El fognak jönni értem, Cimarí. A sarkamban vannak.

– Nem, amíg én itt vagyok – felelt keményen. – Nem nyúlhatnak hozzád. Nem engedem.

Tekár keze az övére simult. Pislogott és már meg is feledkezett az alakokról, akiket csak ő látott.

– Hideg a kezed.

– Most repültem át egy viharon, nem meglepő.

Válaszul egy varázsigét kapott, ami megszárította. Cserébe gondja volt rá, hogy átvegye Tekártól a varázslatot, ami megvédte őket az esőtől és a sártól, míg átvágtak az udvaron.

‒ Morzan még nincs itt? ‒ Már az istállóban is feltűnt neki a vörös hiánya.

‒ De igen. ‒ Tekár újra tekergetni kezdte a gombját. A szavaiban keserűség bujkált: ‒ Ők együtt vannak.

– Durza ugye nem jön?

– Nem, tegnap vagy tegnapelőtt mondták, hogy elment világot látni. Galbatorix egy kicsit a szívére vette a dolgot.

– Annyira, hogy nem szabad emlegetni?

– Annyira. Ne is utalj rá.

Cimarí a száját húzta és azon tűnődött, mennyi esélye van annak, hogy erről majd később megfeledkezik, ha nem írja föl. Durza egyedül eléggé… kiszámíthatatlan tudott lenni, és akkor még finoman fogalmazott. Nem akarta, hogy betegye a lábát Belatonába. Vagy a város környékére. Annak örült volna a legjobban, ha az Árny távol tartaná magát minden olyan területtől, amit a király az ő gondjaira bízott.

Beléptek a palota sárkányistállók felőli oldalajtaján. Naumandar a puritán előszobában ült egy hokedlin és egy hímzett batisztzsebkendővel törölgette a szemét. Tekár azonnal otthagyta Cimarít, már rohant is hozzá, és átölelte. Csittegett és megnyugtatóan susogott a tündének. A várt hatás ellenkezőjét érte el, mert Naumandarból kitört a hangos és undorítóan sok testnedvet megmozgató zokogás.

Megsüllyedt valami a mellkasában. Nem kellett megkérdeznie, hogy Naumandar mitől került ilyen állapotba. Sokáig küzdött, sokáig kitartott, de a Nevek Száműzése elől nem menekülhetett ő sem. Csodálatra méltó, hogy Morzan még mindig tudta a társa nevét, de ezt a végzetet nem fogja tudni elkerülni ő sem, legyen bármilyen cseles.

Cimarí ebből semmit nem mondott ki. Odalépett ő is Naumandarhoz, hogy megsimogassa a vállát.

‒ Nem! ‒ kiáltott fel a tünde és felugrott, ellökve magától őket. ‒ Nem, nem fogom sajnáltatni magam. Megígértem, hogy nem fogom.

A plafonra nézett, hátha a felfelé bámulással ki tudja pislogni a szeméből a maradék könnyet és azok nem térnek vissza. Cimarí és Tekár megkövülten nézték, ő pedig megpróbált vidámnak tűnni, mosolyt erőltetni az arcára.

‒ Elvégre ez egy örömteli nap, nem? Rég volt már, hogy mind együtt voltunk.

A mind szónál egy kicsit habozott. Cimarí nem értette. Mind itt voltak. Nem ők voltak a bűnösök, amiért Haun és Glaerun már átléptek a semmibe.

Tekár régebb óta volt a palotában, és Naumandar hiába próbálta lerázni a bánatát, azért időről időre eltévedt a pillantása, így a rövidre szabott idegenvezetést Tekár intézte. Azt meg kellett hagyni, Galbatorixnak volt ízlése: a régi tünde épületrészeket megtartotta, de átalakíttatta őket. A falakon most tisztán emberi díszek futottak. Néhányat felismert: Ilirea és Aberon hasonló stílust képviselt, de a nyugati díszítmények közé keveredtek sokkal vaskosabb, erősebb formák, amikre Tekár azt mondta, hogy Dras Evaríból és a Középvidék többi nagyvárosából vannak. Cimarí szemének elnagyoltnak tűntek, befejezetlennek. Ha tündék csinálták volna őket, akkor cizellálták volna még őket, de éppen ez a szép az emberekben, nem? Megálljt tudtak parancsolni maguknak, mielőtt teljesen elvesztek volna a részletekben. Így a díszek csak díszek maradtak, nem vonták el a figyelmet a nagy egészről.

Ami még érdekes volt, és átöltözés közben is ezen gondolkodott, hogy nem látta, hol alkalmazták a varázslatot. Kellett, hogy legyen valami mágikus az újjáépítésben, mert varázslat nélkül emberek egy ekkora épületet nem tudnak néhány röpke év alatt felhúzni. A nagy gondolkodás közepette azért sietett az átöltözéssel, mert Naumandar és Tekár nem hagyták magára, ami azt jelentette, hogy elkésett. A sejtése bizonysággá vált, mikor rájött, hogy nem a trónterembe kísérik, hogy illendően köszöntse a királyát, hanem egyből az ebédlőbe.

A társaság nagyja már összegyűlt. Bendemon a körmét rágva dülöngélt előre-hátra, a pillantása semmin nem tudott megülni huzamosabb ideig. Kialandí egy kenőkést próbált kiegyensúlyozni a tompa hegyén és nem zavarta, hogy Bendemon az asztalt lökdösi és ezért az elhatározása eleve kudarcra van ítélve. Hiányzott az arcáról a már ismert frusztráció, de az abból fakadhatott, hogy Formora még nem volt a teremben, ugyanakkor a halántékán verejtékcseppek ütköztek ki – Andehel a terem túlsó oldalán a falnak támaszkodott és a pillantásával próbálta meggyilkolni.

Hallott róla, hogy Haun halála után történtek… dolgok. Galbatorix nem volt elragadtatva, és azóta jóval rövidebb pórázon tartja Andehelt.

Formora hangtalanul surrant be a nyomukban. Széles – túl széles – vigyort villantott Cimaríra, az orcáin a halvány sebhelyek meggyűrődtek, furcsa ráncokat rajzoltak a bőrére. Nem köszönt, azonnal Kialandíhoz sietett, hogy a szék mögül odahajoljon hozzá, megragadja a vállait és úgy gagyogjon neki, ahogy azt Cimarí az emberektől látta, amikor kisbabákkal vagy cuki szőrös kisállatokkal hozta őket össze a sors. Kialandí bosszús mordulással lerázta magáról a nővére kezét, és kétszer olyan feszülten próbálta kiegyensúlyozni a kést.

Formora persze elkomorult. Saerlith-hez fordult, aki a Kialandí melletti széken ült és a tünde érkezéséig halkan csevegett Enduriellel. A nő tenyérrel rácsapott a székére.

– Mit keresel itt?! Ülj máshova!

– Figyelj az ültetési rendre, Formora – sziszegte Kialandí. – A te helyed Morzan és Bendemon között van, amott.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Formora ettől menten dührohamot kap, mire Kieran talpra ugrott és a többiek helyett is lelkesedve köszöntötte:

– Cimarí! De jó, hogy itt vagy, már csak rád vártunk!

Érezte, hogy ideges mosolyra húzódik az ajka. Nem szeretett utolsó lenni. Galbatorix sem szerette, ha valaki utolsóként érkezik.

– Az időjárás. Megpróbáltuk megkerülni a vihart, de így is kénytelenek voltunk leszállni egy kicsit.

– Igen-igen, Dras-Leonából sem volt túl kellemes az út, még jó, hogy korábban ide kellett…

Kieran abban a pillanatban lenyelte a nyelvét, ahogy Morzan belépett. Vagy inkább berontott. A társaságuk legifjabb tagjának űzött tekintete átsuhant rajtuk, de Cimarí kételkedett benne, hogy látta volna bármelyiküket is. Ellépett az útjából, hogy a lélekben messze járó ember ne sodorja el, amikor eltrappolt mellette és levetette magát a főhellyel szemközti székbe.

Kicsit úgy festett, mint Naumandar egy évvel ezelőtt. Ő és a társa még tartották magukat, de csak cérnaszálon. Cimarí nem tudta elviselni azt a bizonytalanságot, a lebegést a semmi fölött. Maga kaparta le a nyeregről a saját neve alól a társáét, miközben ő odakinn vonyított. Förtelmes, gurgulázó hang volt és nem akart elhallgatni, pedig Cimarí a fülére szorított kézzel, szorosan lehunyt szemmel guggolt és sikoltott, hogy ne hallja, de az a vonyítás mintha a saját fejében szólt volna, pedig elvágta a kapcsolatukat, hogy ne érezze azt a… azt a…

Aztán csönd lett. Áldott, átkozott csönd.

Összerezzent és átkarolta magát, hogy ne fázzon annyira. Tekár mellette előbb két kézzel végigszántott a rövid haján, aztán a jobb kezével átfogta a bal csuklóját és megszorította, hogy amikor újra a hajába túrt, látszott, véraláfutások lesznek az ujjai nyomán. Naumandar újra törölgetni kezdte a könnyeit. Egyként rezzentek össze mind, amikor Kialandí levágta a kést az asztalra és a tenyerébe temette az arcát. Bendemon rögvest utána felvihogott, aztán a szájába gyömöszölte az ujjait és nyöszörgött. Kieran egészen közel hajolt a terítőhöz és úgy követte az egyik kanyargó, hímzett minta útját, mintha az élete múlna rajta, Saerlith őt bámulta, de igazából a semmibe meredt, asztmás hörgéssel kapkodta a levegőt, Enduriel pedig önmagát ringatta. Formora ernyedten hanyatlott hátra a székében, elnyíló ajkakkal bámult a plafonra. Andehel a falnak támaszkodva lassan a padlóra csúszott. Morzan egész testében megfeszült és lehunyta a szemét, az ajkai mozdultak, egy szót formáltak…

Galbatorix dudorászva lépett be közéjük.

– Mi ez a nyomott hangulat, kérem – tárta szét a karját. – Asztalhoz veletek, barátaim, ünnepelni jöttünk és nem búslakodni!

A királyuk mély, erőteljes hangja kitépte őket az igézetből. Csak egy pillanat volt megrázni magukat és Cimarí máris viszonozta az ura könnyű mosolyát és ment, hogy elfoglalja a helyét Tekár és Naumandar között. Andehel is odasettenkedett közéjük, megszólította Morzant, aki már hasonlított önmagára, az ajkai arra a jól ismert kegyetlen, gőgös félmosolyra görbültek. Cimarí az felett hajlandó volt elsiklani, hogy idősebbnek tűnt, nem volt már olyan sima képű suhanc, mint amikor először találkoztak az Égő Mezőkön.

Mind idősebbnek tűntek. A legjobban talán Andehel, akit előbb a társa bukása, majd Haun elveszítése öregített meg. Cimarí nem ismerte a halandók fiziológiáját, nem tudta, mit jelent az, hogy a férfinak ráncok vannak a szeme sarkában, a haja pedig egészen megkopott és fénytelen, már majdnem szürke a halántékán. De Galbatorix arcán is látszódtak az elmúlt évek. Egyszerre találta megnyugtatónak és elkeserítőnek, hogy minden elesett bajtárs nyomot hagy az ő királyán.

Galbatorix alig érintette hozzá az ezüstkése pengéjét a metszett kristálypohár oldalához, de az olyan tisztán és élesen pendült, mint a hárfa húrja. Tökéletes hang volt, amivel elkezdhetett volna egy darabot.

– Barátaim – mosolygott rájuk a király és ők kihúzták magukat. – Köszöntelek benneteket Urû’baen új citadellájában! Innen fogom irányítani az én Birodalmam, és ti mind az én segítő kezeim lesztek ebben.

Nem kérdés volt, de rábólintottak.

– Mielőtt folytatnám… álljunk fel, és egy perc csönddel adózzunk azoknak, akik most nem lehetnek itt.

Csikorogtak a székek. Néhány cseléd hangtalanul körbeszaladt az asztal körül, hogy megtöltsék a nekik terített, nehéz ezüstkupákat. Cimarí torka elszorult, ahogy azt figyelte, hogyan simul el a kiöntött bor felszíne a magáéban. Végtelen lassúsággal nyúlt felé, és iszonyatos erőfeszítésbe került megemelni, megtartani. Ha Galbatorix nem szólal meg megint, talán megpróbálja belefojtani magát.

– Emlékezzünk azokra, akik mellettünk harcoltak és elestek, sárkányokra, tündékre és emberekre egyaránt. Emlékezzük Glaerunra és az ő társára, arra, hogy kik ölték meg, kiket sikerült legyőznünk. Elékezzünk Haunra és az ő társára, és ne feledkezzünk meg róla, hogy az ellenségeink még életben vannak.

Haun nevére Andehelből fojtott csuklással tört fel a fájdalmas kiáltás. Tekár oda sem nézve emelte fel a kezét és nyúlt át a kettejük között lévő üres szék felett, hogy meglapogassa a vállát. A királyuk várt egy pillanatot, hogy Andehel összeszedje magát.

– Emlékezzünk a ti csodálatos és elképesztő társaitokra.

Cimarí élesen beszívta a levegőt és lehunyta a szemét, hogy úrrá legyen az újra fellángoló fájdalmon. Nem figyelt a többiekre, csak a fals csengés maradt a fülében, ami nagyon hasonlított annak az embernek a hangjára, aki a Rend mesteréül jelölt ki, annak ellenére, hogy Cimarí tünde volt:

Rengetegféle és -fajta kapcsolat van, Cimarí. A tiétek lehet, hogy most olyan, mint egy rossz házasság, de talán idővel… tégy [Elfeledett] kedvére, és talán száz év múlva már nem azt fogja mondani, hogy a kikelése pillanatnyi elmezavar következménye.

A keze ökölbe szorult és hirtelen sajnálta, hogy nem látta, amikor Kieran elvágta a nyomorult torkát.

Kinyitotta a szemét. Az urára nézett. Galbatorix pillantása találkozott az övével és lassan bólintottak egymásnak. Aztán Cimarí várt, hogy a többiek is magukhoz térjenek, akkor velük együtt a magasba emelte a poharát.

Ő mondta, mások egyenesen kiáltották vagy éppen csak eldörmögték a bajszuk alatt a jelmondatot, hogy az egyszerre kiejtett szavaknak az ebédlő falairól visszaverődő hangja egyszerre lett szenvedélyes eskü és nyílt hadüzenet:

– Mostantól, mindörökké.

Kiürültek a kupák. Galbatorix intett és a szolgák megint előléptek, hogy töltsenek nekik.

– Most pedig örvendezzünk a sikereinknek! Leszámoltunk a kiskirályokkal és a félvazallus függelék-államokkal!

Megéljenezték.

– Megtettük, ami sem a tündéknek, sem az embereknek, sem senkinek soha korábban nem sikerült: egységessé tettük az országot Ceunontól Reavstone-ig!

Megint kurjantottak.

– És ti még ennél is tovább mentetek. Bejártátok az egész kontinenst, és egy kezemen meg tudom számolni, hány félig néptelen, ócska sárkányfészek van már csak hátra, ahová nem látogattatok még el.

Galbatorix szavait ezúttal csönd fogadta. Mély, csikorgó, gyűlölettől terhes csönd volt ez. Cimarí keze megszorult a kupáján és egy pillanatra a szívében égő fájdalomra fordította a tekintetét. Minden egyes sárkány izzó kard volt, aki részt vett a rájuk vetett átok létrehozásában. Most, hogy alig maradtak, sokkal könnyebbé vált a légzés. Már csak néhányat kell kihúzni, és akkor végre béke lesz. Már csak néhány penge van, amibe bele kell tenyerelni, hogy aztán a fájdalom iránymutatását követve felleljék a rohadékot, aki miatt a társaik névtelenné lettek. Már nincs sok hátra.

Galbatorix magasba emelte a kupáját.

– Megkockáztatom, hogy előre iszom a sikeretekre, drága barátaim.

Vele tartottak az ivásban is. Ki-ki a maga vérmérséklete szerint tette le a kupáját az asztalra. Cimarí keze alatt koppant, Andehel úgy levágta, hogy a kerek talp pereme elvágta a terítőt és belenyomódott a fába. Morzan hátradobta a válla felett és vigyorogva az asztalra tenyerelt.

– Ha mi veled, ki merészel ellened menni, nagyuram?

Gúnyos, egyetértő kacagás volt a kijelentés jutalma. A királyuk csak mosolygott.

– Pontosan tudod, hogy kik vannak ellenem. De előbb vagy utóbb velük is leszámolunk, és hogy is tartja a mondás ezen a vidéken? Időnk, mint a tenger.

Egy láthatatlan jelre a cselédek hordani kezdték az ételeket, előbb a különféle sülteket, vadat és halat egyaránt. Formora arca izgatottan felragyogott és mohón követelte, hogy a cseléd ne vacakoljon azzal, hogy helyet keres a ragunak az asztalon, tegye elé az egész tálat. Zöldséggel és gyümölccsel megrakott tálcák is érkeztek, valószínűleg a régi idők emlékére. Talán éppen azért Naumandar volt az egyetlen, aki nem nyúlt húshoz. De az is lehet, hogy a társa miatt volt, legalábbis ha Cimarí jól látta, akkor a férfinak az egész lakoma alatt egyetlen gránátalmát sikerült legyűrnie. A leszopogatott magokból labirintust rakott ki a tányérjára.

Egy ponton Kialandí elvigyorodott, majd elmesélt egy történetet, ami annyira lényegtelen volt, hogy Cimarí a lakoma végén már nem tudta visszaidézni, miről szólt, akkor viszont tele szájjal nevetett rajta, éppen úgy, mint a többiek. Az ő történetét Formora elhadart anekdotája követte, ami annyira darabos és összefüggéstelen volt, hogy Cimarí alig értette, de nevetett azon is. Gyorsan fogyott az étel, de még annál is gyorsabban a bor.

A lakoma édes és sós sütemények garmadájával folytatódott. Morzan majdnem egészben kapott be egy szelet húsos pitét, ami részint elég gusztustalan látvány volt, másfelől a pite tésztaburka volt az első olyan dolog a tányérján, ami nem hús volt. De ki volt Cimarí, hogy ítélkezzen felette? Még Bendemon se volt elég őrült ahhoz, hogy merészeljen Galbatorix jelenlétében megjegyzést tenni arra, aki az első volt az egyenlők között.

Csak azért maradt meg benne, hogy Morzan hogyan viselkedett, mit csinált, mert ő volt az első, aki felállt az asztaltól. Az egyik pillanatban még a fejébe szállt bortól dülöngélve kacagott, a következőben, az arcán a pír már a dühből és a fájdalomból fakadt. Felkiáltott, aztán a székét feldöntve felugrott, és az ajtó felé vetődött. Hátra sem nézve rohant el.

– Ezt tekintsük végszónak – jelentette ki Galbatorix és letette a kezében tartott osztrigakést.

Szedelőzködni kezdtek. Bendemon volt az egyetlen, akit úgy kellett elrángatni az asztaltól, mert hirtelen nagyon megtetszett neki egy diós szelet. Kialandí egy másodperc alatt köddé vált, nehogy Formora lecsaphasson rá. A nő idegesen vakargatta a tarkóját miatta, éles körmei vörös csíkokat húztak a bőrére, kísérteties testvéreit azoknak, amik az arcán virítottak.

Naumandarnak persze leesett, hogy nem azért nem értették Morzant, mert túl gyorsan vagy túl artikulálatlanul szólalt meg, hanem azért, mert a társa nevét mondta, amire rajta kívül valószínűleg már senki a világon nem emlékezett. Erről persze rögvest a maga társára gondolt és máris eltörött a mécses. Tekárral a hóna alá nyúltak, hogy ki tudják kísérni.

– Cimarí, maradj egy pillanatra.

Természetesen megtorpant. Tekár lőtt felé egy aggodalmas pillantást, de Naumandar a keze alatt megint felzokogott. Cimarí lassan pislantott egyet, hogy menjen csak. Bármit is akar tőle a királyuk, az egyedül kettejükre tartozik. Tekár beharapta az ajkát, aztán bólintott, és magával húzta a magatehetetlen barátjukat.

Megfordult és a pillantását a szőnyeg szélére szögezve térdet hajtott.

– Uram.

– Sétálj velem.

– Ahogy uram kívánja.

Galbatorix nyomában kilépet az ebédlő másik ajtaján. Lementek egy csigalépcsőn, aminek az aljában Galbatorix megállt, felnézett rá, majd tett egy lépést oldalra, szavak nélkül kérve őt, hogy zárkózzon fel mellé. Cimarí úgy is tett. Némán bandukoltak az egyik belső kert körüli árkádos kerengőben. Odakinn még mindig szakadt az eső.

– Ha volnál szíves – törte meg a némaságot Galbatorix.

Cimarí elsuttogott parancsára apró bolygóláng született. Az éjszaka nem lett sokkal világosabb a halvány, sötétzöld derengés miatt, de még mindig többet ért, mintha Galbatorix idézett volna fekete tüzet. Maga fölé parancsolta a gömböt, hogy kövesse őket, ahogy folyatják a sétát.

Arra tüntetőleg nem gondolt, amikor egyszer az ura keze körül a mágia fénye fekete helyett lila színben ragyogott fel. Arra sem, hogy a faragott oszlopfőkön táncoló árnyékokat látva halvány sejtés támadt benne, miért is kezdte Tekár félni a sötétséget.

– Hogy áll a kutatásod, Cimarí?

– Haladok. – A hangjában több volt a keserűség, mint akarta. Gyorsan megmagyarázta: – A Dauthdaert igazán trükkös feladat, uram. Amikor azt hiszem, hogy megtaláltam a nyitját, kiderül, hogy csak egy újabb réteggel mélyebbre jutottam, ahol legalább annyi felderítésre váró varázslat van, mint az előzőn.

– És hányadik rétegnél tartasz?

– A harmadiknál, uram.

Nem mert többet mondani, pedig Galbatorix hümmögése arra késztette volna, hogy mentegetőzzön. Mondja el, hogy eddig hány izgalmas felfedezést tett, vagy hogy mindegyik rétegben másfajta logikát követve épült fel az igézet, így az adott szinten újra kellett gondolnia, hogy mire gondolt a kovács, miközben a fémet kalapálta? Nem, az ura most túlságosan mélyen a gondolataiba mélyedt. Ilyenkor jobb csöndben maradni.

– Azt már sikerült megállapítanod, hogy hány réteg van?

Nagyot nyelt, hátha akkor nem sóhajt fel. Nem volt biztos benne, hogy melyik pótcselekvés nagyobb árulója az idegességének.

– A Dauthdaert másmilyen technikával készült, mint a lovas-kardok általában. Minden réteget más kovács készített, más varázsigékkel, de feltételezem… nos, ha mindegyik hajtásvonal külön réteg, akkor száznégy, uram.

Galbatorix némán lépkedett. Cimarí feszengett és a lenyelt, darabos mentegetőzése belülről égette őt.

– Idővel bizonyára gyorsabban tudsz majd haladni, ahogy ráérzel a fegyver nyitjára.

– Merem remélni, uram.

– Rendben. De ne hidd azt, hogy azért hívattalak, hogy a lándzsával zaklassalak; biztos vagyok benne, hogy amint megfejted a titkát, jelentkezel.

– Természetesen, uram.

– Most azt szeretném kérni tőled, hogy tedd egy kicsit félre azt a feladatot!

Cimarí megtorpant elképedésében. A királya felé fordult, aki komoly arccal fürkészte őt, még sötétebb szemekkel, mint a barátságtalan, csillagtalan éjszaka körülöttük.

– Nehéz döntés előtt állok, Cimarí.

– Állok szolgálatára, nagyuram.

– Láttad, hogy mennyire… megviselte a társaidat ez az átok.

Elszorult a szíve. Meg a torka. Mindene. Alig tudta kibökni:

– Hazugság volna azt mondanom, hogy énrám nem volt hatással.

– De neked sikerült megőrizni a józan eszed, és ezzel már előrébb vagy, mint a többség.

Fájt, hogy ezt mondta. Cimarí bizonyára félreértette, az ura bizonyosan nem akart ilyen könyörtelen lenni.

– Én voltam az, aki magamra vállaltam az uralkodás terhét – folytatta Galbatorix tűnődve. – És most az én drága Szolgáim szétszóródtak a világban, hogy a sebeiket nyalogassák vagy leszámoljanak azokkal, akiktől kapták azokat.

– Ha nagyuram úgy kívánja, mi azonnal…

– Nem, jól van ez így. Ha valamelyikőtök kéri, még segítek is, de úgy hiszem, igazságtalan lenne beavatkoznom. A bosszúállás joga egyedül a tiétek.

Cimarí szíve a torkában dobogott. A hangja recsegett, mintha most vágott volna át a sivatagon. Mintha nem is tünde lenne, hanem ember.

– Mit kíván tőlem, uram?

– Visszavonulnék egy időre, Cimarí. Nekem is megvan a magam kutatása; most, hogy egy kicsit lenyugodtak a kedélyek, végre foglalkozhatok velük.

Megborzongott. Egyszerre fázott és lett melege; Galbatorix még az első időkben ígérte meg nekik, hogy végére jár az átoknak és segíteni fog nekik elhárítani vagy megszüntetni, kerül, amibe kerül. Nem véletlen, hogy kérdés vagy ellenvetés nélkül tartottak vele arra az öngyilkos küldetésre, ami Dorú Areaba ostroma volt. Minden erejük és előkészítésük ellenére Cimarí még mindig hihetetlen teljesítménynek tartotta, hogy egyedül Glaerun halt bele abba a pokolba.

– Cimarí, azt akarom, hogy vedd át a helyem egy időre.

– Nagyuram, nekem… boldoggá tesz, hogy alkalmasnak talál a feladatra, de én nem… egy várost is nehéz kormányozni, nemhogy egy országot!

Galbatorix felkuncogott, és egy pillanatra lehajtotta a fejét.

– És ezt az mondja nekem, aki elérte, hogy az aberoni nemesség csaknem húsz éven át úgy táncoljon, ahogy ő fütyül.

– Én csak… én csak segítettem, uram! Tekár és Naumandar, ők tudják, ők…

– Mind a ketten használhatatlanok – vágott közbe Galbatorix, és úgy nézett rá, hogy ha Cimarí nem ismerte volna, a feszes arckifejezését barátságosnak gondolhatta volna. – Láthattad te is. Ha Naumandarnak is sikerül eredményesen átvészelnie ezt a kezdeti stádiumot, akkor a te példád szerint kelleni fog neki néhány év, hogy összeszedje magát, és semmi sem garantálja, hogy olyan lesz, mint annak előtte. Tekár már képtelen elviselni az ilyen nagy nyomást okozó feladatokat, és te nem a társa vagy, hogy meg tudd akadályozni azt, hogy összeroppanjon.

Igaza volt. Az Árnyak vérére, igaza volt.

– Naumandar találta ki, hogyan csináljuk – suttogta. – Mindig Tekár szerepelt, én csak segítettem. És a társaink…

A torkán akadt a mondat, és a mellkasára szorította a kezét, hátha úgy sikerül neki a kalapáló szívét a bordái ketrecében tartani. A gondolat pedig elillant. Nem emlékezett rá, mit tettek a társaik.

A királya mosolya megenyhült, éles, húsba vágó fegyverből igazivá lett.

– Segítettek benneteket – mondta az ember kedvesen, megnyugtatóan, mintha Cimarí nem felejtené el azonnal, mit mondott neki róluk, amint véget ér ez a beszélgetés. – Figyeltelek titeket. Tudom, hogy a társaitok egy része tovább él bennetek, és látom benned a te társadat. Az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy egyáltalán elkezdjétek; ő hozott össze téged a többiekkel. Az ő akarata már tebenned él tovább. És te? Te tudod, hogyan kell az árnyékból cselekedni, és nekem most éppen erre van szükségem. Tartsd fenn a látszatot. Legyen rend, de ha támadna egy kis felzúdulás itt-ott, akkor ne avatkozz be. Tűnjön úgy, mintha nem törődnék vele.

– De akkor…

– Csak úgy tűnjön, Cimarí. Legyen mindenhol szemem és fülem. Ha végzek a feladatommal, akkor azt akarom, hogy elég információm legyen ahhoz, hogy egy évszak alatt rendbe tehessek mindent.

Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, próbálta megzabolázni a feladat irdatlan méretétől remegő lelkét. Vett egy nagy levegőt, és próbált mindarra koncentrálni, amit tudott. Valóban ott volt délen, valóban segített kiépíteni a kapcsolatokat, amik révén kellő támogatásra tettek szert az emberi nemesség köreiben ahhoz, hogy ne csak névleg vegyék át az ország irányítását.

– A régi ilireai nemesség egy része délre menekült, uram. És ha megpróbálnának… kiszakítani egy részt az országból?

– Ahogy mondtam: mintha nem érdekelne semmi. – Elgondolkodva megsimogatta a szakállát: – Ami azt illeti, tényleg nem érdekel. Tudnak ártani nekünk bármilyen módon, ami számít?

Cimarí megszorította a jobb kezével a balt. Ó, tudott volna sorolni ezer és egy dolgot, amivel fájdalmat lehetett volna okozni neki, de Galbatorixnak igaza volt. A legnagyobb kínokat már megélték.

– Túl szigorú vagy magaddal, Cimarí. Túl szigorú és túl szerény ahhoz, hogy számon kérd Tekáron és Naumandaron, hogy nélküled soha nem jutottak volna messzire. Szükségük volt rád; éppen úgy, ahogy most nekem van szükségem rád. Rád, és a te és a csodálatos tudásodra.

Elpirult. Nem akart, de megtörtént. Galbatorixnak soha nem jutott eszébe szidni őt, amiért tünde létére fegyvereket kutatott. Hogy ráénekelt tárgy volt vagy nem, nem számított; Cimarí könyvek és fóliánsok között töltötte az életét, amióta tudott olvasni. Hét változatát tanulta meg a törpék nyelvének, hogy az ő forrásaikat is kutathassa, hogy képes legyen megalkotni a tökéletes kronológiát, a fegyverek fejlődésének valódi és igaz leszármazási fáját az idők kezdetétől a jelenig.

A Rend megvetette az érdeklődése miatt. Az oktatója félrehívta és azt mondta neki, hogy azért veszik be az embereket olyan fiatalon, hogy még azelőtt elfelejtsék a vonzódásukat a háborúhoz, hogy egyáltalán megszületne bennük. Ne ő, ne egy tünde legyen az, aki ennek ellene megy. Ezzel az érdeklődéssel meggyaláz mindent; a fajtáját, a Rend értékeit, a családja jó hírét.

Cimarí megpróbálta. Nem tehetett róla, hogy néha ott ragadt Rhunön műhelyében és hallgatta, hogy milyen eszközöket készített a nő. Micsoda árulás, a kovács foglalkozhatott fegyverekkel, elmesélhette, hogy mi teszi a különbséget a jó kard és a tökéletes között, de ha Cimarí leült, hogy ezt papírra vesse, hogy szavakba öntse a különbséget az egy és a kétélű penge között, majd ezt az alkalmazásbeli példákkal alátámassza, valamiért már nem felelt meg a Rend magas igényeinek. Az átkozottak! Bezzeg, amikor azt mondta, hogy zenét szerezne, azt a választ kapta, hogy ezer és egy zeneszerzője van a fajtájának, miből gondolja, hogy ő kiemelkedne közülük? Menjen inkább világot látni, legyen jó lovas, próbáljon meg végre méltó lenni a társához…

Mély levegőt vett, hogy úrrá legyen az érzésein. Utálta, hogy ennyire elragadták a gondolatai, és utálta azt is, hogy Galbatorix nem szakította félbe, csak figyelte őt és hallgatott. Az ura rezzenéstelen tekintete olyan érzést keltett benne, mintha Galbatorix anélkül is képes lett volna olvasni a gondolataiban, hogy megérintette volna az elméjét.

– Állok uram szolgálatára. Amiben csak kívánja, mindig és örökké.

– Itt leszek – bólintott a király. – Keress meg bizalommal, ha segítségre szorulsz. Használd a társaidat, de persze csak azokat, akik éppen elérhetőek. Ha jónak látod, vesd be a fegyvereidet is.

– Uram jól tudja, hogy én azokat csak készíteni tudom, alkalmazni nem. Ahhoz kérje Formorát. Vagy Andehelt. Vagy…

– Morzant most hagyd! – vágott a szavába Galbatorix. – Az a képességed, hogy el tudtad fogadni ezt a… nem is találok szavakat arra, amit veletek tettek. És te kiálltad, emelt fővel. Csodállak, Cimarí.

– Morzan erősebb, mint én.

– A bölcs sárkányok leszállnak, ha viharfelhőt látnak. Azért is volt több bölcs sárkány, mint erős.

– Uram attól tart, hogy nem fogja túlélni?

Galbatorix arcán sötét árnyék futott át. Cimarí azonnal hátralépett és mélyen meghajolt.

– Bocsásson meg, királyom. Túl messzire mentem.

– Most az egyszer még elnézem neked. Menj, Cimarí! Teljesítsd a feladatod.

Még mélyebbre hajolt, de nem annyira, hogy úgy tűnjön, mintha kettőbe akarná hajtani magát. Levegőt venni sem mert, míg Galbatorix vasalt csizmasarkának koppanásai el nem haltak a távolban.

Remélte, hogy Naumandar hamarosan jobban lesz. És tényleg jobban lesz, nem úgy, mint Tekár, aki a társával együtt néhány lényeges darabot is elveszített önmagából. Nem úgy, mint Kialandí, aki néha éppen úgy ült és ingatta a fejét jobbra-balra, mint az ametiszt sárkány az istállóban.

Cimarí Galbatorix arcára gondolt, az öregedésnek azokra az apró jeleire, amik úgy jelentek meg rajta, ahogy ők szenvedtek. Mi történne vele akkor, ha Morzan tényleg belehalna az átok megszilárdulásába, vagy ha belőle is csak egy üres héj maradna, mint Haunból? Csak fáradtnak tűnne, vagy neki is megjelennének a szarkalábak a szeme sarkában, mint amilyeneket Andehel szerzett?

Megrázta a fejét, kirázta belőle az áruló gondolatokat. Az urának joga volt bárhol és bármikor belenézni az elméjébe közé. Jobban teszi, ha nem ad neki okot, hogy megharagudjon rá.

Sarkon fordult és ment. Ha tényleg irányítania kell egy országot, akkor jobban teszi, ha gyorsan utánanéz, hogy is kell az ilyesmit csinálni.

>>> Következő fejezet >>>

Hupsz :)

Alapnak ezt a roppant érdekes idővonalat használtam, és módosítottam, ahol nem szégyelltem. Az én idővonalamon a Bukás első nagy csatája az Égő Mezőkön volt, utána történt a Nevek Száműzése, és utána rongyoltak az Esküszegők elfoglalni előbb Vroengardot majd Ilireát. Ha jól értettem, a kánonban Ilireánál két csata volt, ami oké, a valóságban simán megtörténhet, de miért. Énnálam csak egy volt.

Oromis azt mondta Eragonnak, hogy Galbatorix kissé visszahúzódott az első években és Surda azért tudott elszakadni. Azt mondtam erre, hogy oké, a király nem ért rá, de mi volt az Esküszegőkkel? Azzztán eszembe jutott, hogy volt ez a dolog a Nevek Száműzésével. Meg hogy az nem volt csupa móka és kacagás és hopp, ez a történet történt. Mivel Cimarí és az ő társa nem voltak mindig jó passzban (az évszázad szépítése), elég nehéz lett volna velük még a Bukás előttről írni. Ez nem azt jelenti, hogy nem hiányzik neki :)