Vae Victoribus #5

Mindenből van első alkalom. Még a talpnyalók összeszedéséből is.

Az előző fejezet után néhányan egészen irigyek lettek, hogy az ő fejezetüknek csak távoli E/3-as narrátora van. Ennek a palinak a története eredetileg 1890 szó volt. 7K-nál kezdtem pánikolni, azt gondoltam, hogy majd odateszem magam szerkesztésnél, aztán egy bizonyos valaki azt mondta, hogy ne aggódjak a hossz miatt, szóval ez történt. Így is keményen odatettem magam szerkesztésnél, de valahányszor töröltem egy bekezdést, két másik született helyette.

Azt hiszem, ez itt tulajdonképpen két fejezet: egy a felépítésnek, egy pedig a rémült toporgásnak mosolygós zsenik körül. Előre is elnézést, ha néhol úgy érződne, hogy csak pofázok.

 

Képek: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9.

 

Figyelmeztetések: a Rend szar, diszkrimináció, rasszizmus, gyilkolás részletezés nélkül, termékenységi problémák, csöpp utalás mentális problémákra.

Nem igazi figyelmeztetés, de lehetne:

• Shruikan szerepel ebben a fejezetben és gonosz voltam a kis drágával :(
• megígértem, hogy nem fogom néven nevezni az Esküszegők sárkányait, ami távoli E/3-ban, limitált szószám mellett még könnyű. Remélem, nem lesz nagyon kiakasztó a szóválasztás néhol.
• Egy ponton az egyik lovas véletlenül „testvér”-nek szólította a másikat, mintha szerzetesek lennének, vagy valami hasonlók. Elröhögtem magam rajta, szóval maradt.

Ez egy hosszabb lélegzetű valami, kérlek, helyezkedj el kényelmesen és szerezz magadnak enni és innivalót :)

Kieran

Kieran aznap se érezte magában a késztetést arra, hogy energiát fektessen az ételkészítésbe. Amit talált, azt beledobta a fazékba, csak arra figyelt, hogy elég legyen nagyjából három adagnak, azt’ már küldte is a fazekat a kemencébe. Egyszer állt meg, amikor hangosabb lett a kintről beszűrődő pikkely-surrogás, éppen úgy, mint a társa kuncogása a fejében.

Halkabban basszatok, légy szíves.

A sárkány játékosan megbökte a gondolataival, de nem használt szavakat. Általában ilyen volt, amikor egy vadat fújt hozzá a szél. Arra éppen elég volt, hogy Kieran tudja, hol járnak: a hím még csak tette-vette magát, próbálta lenyűgözni a társát, magával akarta csábítani őt a levegőbe. Elmenni az ablakig, hogy megnézze őket, hirtelen nagyon fárasztónak tűnt, pedig a csöpp őrtorony alsó szintjén, ami egyszerre volt konyha és fogadótér, még úgy is nehezen fért ez az a kevés holmija, hogy soha nem volt nagy konyhatündér és csak a legszükségesebbekre szorítkozott. Azt se értette, hogy a rend miért ragaszkodott a legalább hatszemélyes asztalhoz, meg hogy fogadótérnek nevezze ezt a helyiséget. Még társa se volt a világnak ebben a segglyukában, ki a fenével osztotta volna meg az ételét? A körposta futárai néha még arra se vették a fáradtságot, hogy a nyeregből leszálljanak.

A sárkánya úgy gondolta, hogy a hím őt is megvidámítja majd, húzta kifelé, hogy a torony előtt fogyassza el a reggelijét. Néha mondta neki, hogy jót tenne neki, ha nem csak az őrjárat idejére mozdulna ki a toronyból, de Kieran igazán nem tudta, mit csinálhatna odakinn. A sárkánya is csak hevert jobbra-balra, a gondolataik éppen úgy össze voltak kapcsolódva, akár kinn volt, akár benn, akkor meg nem mindegy?

Most igazat kellett adnia neki: az a hülye hím tényleg szórakoztató volt.

A méretéből becsülve, a sárgászöld vad legalább háromszáz éves volt. Nem zavarta se Kieran jelenléte, sem az, hogy az ő gyönyörűsége még a nyolcvanat se töltötte be. A sebhelyei alapján a vagy különösen ostoba, vagy nagyon is neves sárkány tekergett és galambként burukkolt, a pikkelyeivel surrogott és csattogott, mintha eleven kereplő lett volna. Kieran beleröhögött a táljába, amikor a sárkánya mély, búgó hangon felmordult és meglegyintette a másik oldalát a farka végével, mire a hím még kétszer olyan hevesen rázta magát. Már olyan hangja volt, mintha valaki nekiállt volna egy fémkannában egy marék aprót rázni.

Az ő drágája, az égett narancsszínű nőstény, felpúpozta a hátát, megmozgatta a szárnyait és Kieran is hallotta, hogyan kérdezi képekkel és érzésekkel, hogy a másiknak van-e kedve fogócskázni egy kicsit. A hím persze kapva kapott a lehetőségen, már ugrott is, hogy megcsípje Kieran társát, mire ő nevetve a levegőbe szökkent. A hím próbálta tartani a lépést a kisebb és fürgébb nősténnyel.

A sárkányok gyorsan eltűntek a szeme elől, és Kieran feltételezte, hogy az ő drágasága még egy darabig nem is fog előkerülni. Ha úgy is dönt a végén, hogy a vad nem felel meg a magas igényeinek és nem hajlandó táncolni vele, akkor is egy egész napot távol fog maradni, azt próbálgatva, hogy meddig tudja húzni a hímet, milyen hülyeségekre tudja rávenni egy ledér faroklegyintéssel. Sárkány- és emberszemmel nézve is gyönyörű volt, a hímek általában a csillagokat is lehozták volna neki az égről.

Kieran mosolyogva megcsóválta a fejét, és felmarkolta a székét, hogy kivigye szirt szélére. Nélkülük most kénytelen lesz a völgybéli urgal falut bámulni reggeli műsornak.

A völgyet átszelő, sebes sodrású kis patak partján nőtt néhány terebélyes kőris, azoknak az árnyékában rejtették el a vadak a sátraikat, valószínűleg abban az egy-két évtizedben, amikor az őrtorony üresen állt. Kieran érkezése napján mindent hátrahagyva elmenekültek, de idővel elkezdtek visszaszállingózni a holmijaikért. Miután rájöttek, hogy ők ketten nem sok vizet zavarnak, nem is foglalkoztak velük többé. Újabban már fel se néztek, ha a sárkánya fel- vagy leszállt, vagy Kieran egy nagyobb szabású varázslattal egy pillanatra mindent narancs színbe vont.

Egy kicsit azért sértette.

Elfogyott a reggelije. Nem volt kedve mosogatni. Ahhoz se volt kedve, hogy varázslattal tegyen úgy, mert amikor legutóbb próbálkozott vele, el kellett ugraniuk a legközelebbi városba, mert véletlenül a mázat is felkaparta az agyagtálakról. A mostani tányérjai fából voltak és még rondábbak voltak, mint az előzőek. De legalább nem tükröződtek. Kieran gondoskodott róla, hogy így legyen – ha valahol mégis szembetalálkozott önmagával, a sárkánya már ott is volt, hogy felvegye a hátára, és vitte repülni. Kieran olyankor próbált kiszakadni az önpusztító gondolatok spiráljából, mert nem akarta még egyszer megtapasztalni, milyen az, amikor a sárkánya a markába veszi és megpróbálja kirázni belőle.

A drága. Egy kis tünemény volt, de tényleg.

A torony második szintjén egy második Lovas szobájának kellett volna lennie, de mivel Kieran egyedül volt a posztján, azt csinált a helyiséggel, amit akart. Berendezte kutatószobának. Volt néhány hosszú asztala, temérdek jegyzete és egy nagy rakás könyve, mindez művészi rendetlenségben. Néhány hete volt egy kísérlete, ami a vártnál erősebben rúgott vissza. Annyival erősebben, hogy a sárkánya utána fél napot pörölt vele, mert majdnem megölte mindkettejüket. A sárkány biztos volt benne, hogy néhány pikkelye kifakult miatta. Utána meg azért volt rossz hangulatban, mert a tető kicsit megrogyott. Az urgalok a völgyben nem tudtak megfelelő gerendát előállítani – Kieran legalábbis ezt tudta kihámozni a kézzel-lábbal előadott beszélgetésből –, így azért is emberlakta településre kellett menniük, és neki kellett az egészet visszacipelni a toronyhoz.

Az a rengeteg fa Kieran véleménye szerint túl nehéz volt ahhoz, hogy a kicsikéje el tudja szállítani azt a levegőben. A társának az volt a véleménye, hogy ment volna egyszerre is, de a végén örült neki, amiért kétszer fordultak. A gerendák ugyan piszok hosszúak voltak, de ahhoz nem eléggé, hogy a drágája kettőnél több lábbal kényelmesen meg tudja fogni, és a második körhöz már takarókat vittek, hogy a durván gyalult fa ne kezdje ki a mancsa puha párnáit. Így is aggódott, hogy fognak kinézni. Kieran inkább a szárnyai miatt tördelte a kezét, meg hogy a végén szárnyízület-gyulladást fog kapni a szokatlan megterheléstől. Érkezés után nem volt nyugta, míg rá nem énekelt, a fáradt társa pedig elégedetten fogadta a fontoskodását.

Kieran megcsapkodta az egyik dúcot. Remekül kitartott. Megnézte volna, hogyan csinál hasonlót bármelyik rendtársa, akit nem vándortanár talált egy törpeváros emberi bányászkolóniáján. Cserébe még ki kell találnia, hogyan tudja értelmesen elhelyezni az asztalokat meg a polcokat, hogy a szoba végre ne legyen labirintus és ő mindenhez hozzá tudjon férni.

Tessék-lássék rendezkedni kezdett, de most sem jutott sokáig. A kezébe akadt Lakkan Különbségek Keleten és Nyugaton – az ősnyelv tájjellemző kifejezései című vaskos tanulmánykötete, és azzal begubózott a sarokba, mintha még látta volna az eredeti szöveget a jegyzetei mellett. Szereznie kellett volna még egy példányt, de nem fűzött sok reményt a dologhoz. Miután Ellesméra hatására Vroengard és Ilirea is nemet mondott a kiadásra, Lakkan egy cimborájával lefordíttatta az egészet egy keleti kereskedőnyelvre, és kinyomták a huginhuildri nyomdában. Most azért nem lehetett Nyugaton kapni, mert a helyi tündék nyávogtak, mert szerintük a nyomdában készült könyv „lelketlen”.

Kieran szerint csak irigykedtek. Ó, a Liduen Kvaethível bármit le lehetett írni, de az összevont jelek és szimbólumok a lehetetlennel tették határossá a gyorsnyomdai alkalmazást, a nemestündék igényessége mellett pedig gyorsabb volt kézzel másolni a tekercseket, mint egyesével kifaragni a dúcokat. Lehet, hogy Kieran előreláthatólag örökké fog élni, de úgy gondolta, hogy talán nem kéne egy évet szöszölni egyetlen oldallal.

Így, felrobbantott laborral, még ahhoz se volt kedve, hogy új széljegyzetekkel lássa el a jobb napokat látott könyvét. A pakolásra gondolni se akart, és nem volt ott a társa, hogy azzal ösztönözze, már majdnem elérte a minimum hosszt azzal a cikkel, amiben az ősnyelv néhány kedvelt kifejezésének jelentésbeli változásairól írt.

A tündék szerették azt állítani, hogy az ősnyelv nem változik. Kieran ezzel nem értett egyet. Új anyagok és új formák jelentek meg, amik új szavakat hoztak magukkal, melyek kiszorítottak régieket. A tündék azt is állították, hogy nem felejtenek, de Kieran azzal sem értett egyet. Az unalmas hétköznapok az ő emlékezetükből is kiestek, velük is előfordult, hogy összekevertek napokat, és idővel ők is beleszoktak a rutinjaikba, pont úgy, mint az emberek. Érdekes volt, hogy még úgy is tartották magukat ahhoz, hogy ők bizony nem felejtenek, hogy egy egész listájuk volt az elveszett szavakról, meg azokról a régi varázslatokról, amiket leírtak, de senki nem tudta, hogy pontosan mit csinálnak. Könyveket töltöttek meg az összevont szimbólumokkal, amiket már senki nem tudott feloldani vagy megfejteni.

Ezeket a listákat vette át a Rend és adta oda a kutatóinak. Egyesek azokat a régen tovatűnt szavakat próbálták fellelni régi írásokban, mások inkább a nyelvtanba ásták bele magukat. Pont azért, mert az ősnyelv merev volt és mert a tündék hosszú életűek voltak, nem igazán lehetett olyan változásokról beszélni, mint az ember- vagy a törpe-nyelvekben, de az adott kor kedvelt kifejezései, az általánosan elterjedt metaforák mind mások voltak. Kieran ezeket a változásokat igyekezett lekövetni. Illetve, igyekezett volna, ha nem dobták volna ki ide a világ végére, ahová a könyvtárosok nem szívesen küldték ki a köteteiket, arra meg közel sem volt elég a kutatási támogatás, hogy megvásárolja a szükséges szakkönyveket.

Az ebéd ugyanaz volt, mint a reggeli. Megtudta, hogy amit főzött, kihűlve még kevésbé ételszerű, mint melegen. A harmadik kanál után legszívesebben félretette volna az egészet, de akkor kiszúrta, hogy az urgalok odalenn táncmulatságba kezdtek. Koncentrikus körökben, egymás kezét fogva csoszogtak és dobbantottak a zene ritmusára, ami Kieranhoz már nem ért fel. Legfeljebb a kurjantásaikat hallotta, a több tucat, egyszerre toppantó láb mély dobbanásait. Látta az őrült kavarodást, ahogy a vadak elengedték egymás kezét és pörögve-forogva siettek, hogy párt találjanak. Tapsoltak, és párbajt imitáltak a szarvukkal, a kosok és a nőstények egyaránt. Újabb vad rikoltozás közepette kapaszkodtak össze újra, hogy elölről kezdjék az egészet. Hamar elunta, de nem volt ereje összekaparni magát és visszamenni dolgozni.

Villánként cikázott végig rajta az érzés, hogy valaki hozzáért az elméje pajzsához. Futó benyomás volt, mintha egy tollpihe szállt volna a kézfejére, de megijesztette.

Hamar fellelte a bűnöst: a fiatal vörös sárkány lustán feküdt a szélre, úgy vitette át magát a völgy felett. Ahogy elvitorlázott az egyik csúcs mellett, ami körül a saját társa is előszeretettel tekergett, Kieran már tudta, hogy milyen messze van tőle és valójában mekkora. Olyan tíz év körülinek tűnt és egy olyan vad fészekből származhatott, ahol nem nagyon figyeltek a fiókákra. Vagy csak magánzó volt, mert a mind a vad sárkányok, mind a Rend nagyon figyelt rá, hogy mindenki első álmából felébredve vissza tudja mondani az összes olyan helyet, ahol nem szabad nyitott elmével kóricálni. A Gerinc északi fertálya igen előkelő helyen szerepelt azon a listán. Miután senkinek nem volt halovány segédfogalma sem az urgal igemondók képességeiről, Kieran nem tudta nyugodt szívvel félresöpörni azt a figyelmeztetést, inkább tartotta magát hozzá.

Az ijedelem ahhoz elég volt, hogy végre legyen ereje fölkelni és visszamenni a toronyba. Még csak félúton volt a dolgozószobája felé, amikor hangokat hallott. Mozdulatlanná vált.

– … testvér? Kieran testvér, ott vagy?

– A kurva életbe – szakadt ki belőle és máris kettesével szedte a fokokat.

Hátránya az egymásba folyó napoknak: rohadtul nem tudta, hogy milyen nap van, és kiment a fejéből, hogy időnként megkeresik, hogy a hogyléte felől érdeklődjenek. A függönnyel letakart tükör a dolgozószobája sarkában állt. Kieran a szoba felé nézett, megállapította, hogy a helyiség vállalhatatlan, és gyorsan a másik irányba fordította a tükröt, elé rakott egy széket, majd a haja hátrasimításával megpróbálta úgy-ahogy rendezni a külsejét. Lerántotta a leplet a tükörről.

A tünde a túloldalon meglepetten felnyikkant, aztán félrefordulva kuncogott egy kicsit a saját reakcióján, végül nagy sokára úrrá lett az arcvonásain és mosolyogva Kieran felé fordult. Az udvarias érdeklődés ráfagyott az arcára, Kieran pedig érezte, ahogy az a régi harag belemarkol a zsigereibe.

– Atra esterní ono thelduin – csikorogta és a hagyományos kézmozdulattal fejet hajtott, mert a tünde a tükör túloldalán az egyenruhája hajtókájára varrt csíkok szerint Kieran elöljárója volt, mind korban, mind rangban. Az udvariasság még mindig remek módszer volt arra, hogy segítsen egy tündének észbe kapni. A nyavalyás máris mondta a köszöntés második felét, amit Kieran befejezett a harmadik sorral, hátha az elég lesz neki ahhoz, hogy összeszedje magát.

Utálta, ha új pofával kellett találkoznia. Az emberek még csak-csak, de a tündék képtelenek voltak tudtak túllépni Kieran képes felén. Lehet, hogy olyan rondának született, hogy az már szelektív kiválasztódás, de értékelte, ha ezt nem dörgölték folyamatosan az orra alá.

– Köszönöm, hogy fogadtál, Kieran testvér. – A testvér szót elég köhögősen mondta a rohadék. – Luanar vagyok, Lovasa a rézarany Agbornak. Elkáz mesternek ma az egyéb teendői nem engedték, hogy maga lépjen kapcsolatba veled, az ő kérésére én helyettesítem, remélem, nem okoz gondot.

Mióta kiküldték őt ide, egyetlen egyszer beszélt Elkázzal, még a legelső alkalommal. Az ember azzal kezdte, hogy füttyentett és megkérdezte, ki átkozta össze. Kieran azóta nem hallott felőle. Kérhette volna, hogy helyezzék másik felügyelő alá, Elkáz meg leadhatta volna, de őszintén? Vicces volt hallgatni a kifogásait, bár az utóbbi időben már nem mondta meg, hogy mi is az a konkrét elfoglaltság, ami távol tartja őt.

– Kár, pedig igazán szerettem volna szót váltani vele.

– Ha kérdésed van felé, szívesen átadom.

– Bizalmas természetű információ, testvér – hajtott fejet álszerény mosollyal. – Kivéve persze, ha te is a Nyelvészeti Osztály tagja vagy.

– Á, értem. Elnézésedet kérem. – Megint a torkát köszörülte és Kieranban égett a bizonyosság, hogy a másik nagyon is boldog, amiért végre lepillanthatott a jegyzeteibe, és nem kellett úgy tennie, mintha Kierant nézné a háttér helyett. Abban is biztos volt, hogy a tünde magában már régen megátkozta, amiért a fal felé néz a tükör, ha látná a szobát, akkor nem a csupasz meszelést kellett volna bámulnia. – Felmerült a kérdés, hogy miért volt szükséged nagy mennyiségű fára.

– Gerendákra, hogy pontosak legyünk. Múlt hónapban már elmondtam az okot Farna nővérnek, aki azt ígérte, átadja Elkáz mesternek. A részletes, írott jelentést elküldtem a károkról és a javításról, valamint az azzal járó költségekről néhány napja… vagy talán egy hete? Elnézésedet kérem, kissé összefolynak a napok.

– Elhiszem – bólogatott roppant megértően Luanar. – A körpostával küldted a jelentést?

– Igen. – Ki más jönne a tornya közelébe? Főleg lovon? – Nem emlékszem rá, hogy a páros bemutatkozott volna, elég sietős volt nekik, de a sárkánynak ragyogó ezüst pikkelyei voltak.

– Ó, bizonyára Glaerunnal találkoztál – bólogatott Luanar. A kezei már nem voltak benne a tükörben, Kieran csak hallotta, ahogy zizeg a papírral. – Itt is van! Tegnap délben szálltak le, de én még azelőtt kaptam meg az utasításokat Elkáz mestertől.

Kieran megpróbált nem hangosan felüvölteni. A kistestű sárkányt a társa úgy szólította meg, mintha a kortársa lett volna. Még meg is jegyezte, amikor azok duzzogva elvonultak, hogy akár ifjoncnak is hívhatta volna a kicsit, de ha tényleg Glaerun volt az… sok páros szolgált a Rendben, de voltak néhányan, akiknek ilyen-olyan okokból mindenki hallotta a nevét. Glaerun és az ő törpenövésű társa közéjük tartoztak.

A beszélgetés kicsit megfeneklett, mert a tünde nem tudott mit kezdeni a ténnyel, hogy a valószínűleg előre kitalált fontoskodása minden pontját aláásta azzal, hogy már elküldte a jelentését levélben. Már majdnem megsajnálta, de a Luanar még mindig nem nézett az arcába.

– A napokban történt, hogy egy urgal település elpusztult, körülbelül hat mérföldre észak-északkelet irányban a száznegyvenkettedik tengerparti jelkőtől. A füstöt látni lehetett az őrtoronyból, és kimentünk megvizsgálni a helyszínt. Az ott tapasztaltak alapján arra következtettünk, hogy az urgal belháború egyik újabb nyomát láttuk.

– Ezt miért nem jelentetted azonnal? – kiáltott fel Luanar.

– A belháború ügye nem kapott elég magas prioritást ahhoz, hogy direkt megkeresést intézhessek a feletteseimhez az ügyben.

Látta a másikon, hogy vitatkozni akar, hogy nyitja a száját, de a végén visszafogta magát. A kiselőadással csak a Vének döntését kérdőjelezte volna meg, és ő nyilván a jó kis tündék közé tartozott, akik soha életükben nem követtek el semmi rosszat.

– Az áldozatok száma?

Kieran gyors becslést végzett. Elrepültek néhányszor a sátorváros felett, de – a kis vörös sárkánnyal ellentétben – ő csak szabad szemmel figyelt arra, hogy mi van odalenn.

– A település kiterjedése alapján harminc és százötven között. Pontosabbat nem tudok mondani, elég sok függ attól, hogy sikerült-e bárkit is kimenekíteni, mielőtt a másik törzs feldúlta és felégette a falut. Nyomokat most sem láttunk, pedig még izzott a parázs, amikor leszálltunk.

Luanar gondterhelten csóválta a fejét. Kieran nagyjából erre számított. Amikor először jelentett falupusztulást, a Vének Tanácsa eseti ülést tartott. A Közlönyben még az urgalok integrációját célzó tervezetről is volt egy pár soros bejegyzés. Ugyan két év a Rend esetében egyáltalán nem számított hosszú időnek, de ha ilyen csönd volt egy téma körül, akkor tudni lehetett, hogy nem fognak foglalkozni vele. A Rend le se szarta, hogy mi történik az ugalokkal.

Az se nagyon érdekelte őket, hogy ők ketten ott fognak megrohadni.

– Azonnal értesíteni fogom a Tanácsot az aggasztó hírekről – ígérte Luanar. – Nekem nincs felhatalmazásom engedélyt adni rá, hogy beavatkozást kezdeményezz, ahhoz a Vének valamelyik tagjának kell felvennie veled a kapcsolatot, Kieran testvér. Kérlek, légy türelemmel.

– Természetesen, Luanar testvér.

– Hogy van a sárkányod? Válthatnék vele pár szót?

A társa már csak egy apró, pulzáló pont volt az elméje hátuljában, elég közel ahhoz, hogy halványan még érezze a jelenlétét, de elég messze ahhoz, hogy a gondolatait már ne hallja, a hangulatait meg csak nagy vonalakban tudja megbecsülni. De nem akart így tenni. A sárkánya bizonyára remekül szórakozott, és Kieran nem akart belerondítani azzal, hogy hagyja ezt a tündét gardedámot játszani.

– Attól tartok, ez most nem kifejezetten lehetséges – mondta. – Éppen vadászik.

Az ősnyelven beszéltek, de Kieran nem hazudott. A nőstény valóban vadászott: társaságra, áhítatra, figyelemre… egy hímre.

– Sajnálom. Azt is sajnálom, hogy megfeledkeztetek a mai beszélgetés időpontjáról. – A tünde finoman pirongatta, mintha ők ketten csak most kapták volna meg a tanítványi kinevezésüket. – Kérlek, legközelebb legyetek figyelmesebbek!

– Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt. – A legtöbb, amire képes volt, hogy néha ránézett a naptárra. Az már erején felüli teljesítmény lett volna, ha megpróbálta kitalálni a dátumot.

– Ez esetben kérlek, tedd meg te a társad beszámolóját!

Mintha valaha is beköpné, hogy mit csinál. Hát hülyék ezek odafenn?

– A szél fúj, a fák nőnek, és a szarvasok elfutnak, ha sárkányt látnak. Panaszkodott, amiért tönkretettem a tetőt és a Rend nem küldött senkit, hogy rendbe tegye. Most kénytelen egy letisztított földdarabon aludni.

– Oh. Ezt jelezni fogom.

– Köszönöm.

– És hogy áll a… társasággal?

– A sárkányok nem szeretik a Gerincnek ezt a részét – vonta meg a vállát Kieran. – Az urgalok eléggé kordában tartják a helyi állatállományt; ha a társam nem akar túl sovány vagy túl inas hegyi kecskét enni, akkor néhány órát délnek kell repülnie. Hiányzik neki, hogy nem tud összetekeredni a barátaival.

– Minden bizonnyal. Mélyen együtt érzek vele, de hogy áll az, öhm. Társasággal.

Kieran felvonta a szemöldökét. A tünde fészkelődött, de nem fejtette ki, Kieran pedig látványosan nem értette, hogy mire próbál célozgatni. Nevetséges, hogy prűdség tekintetében a besavanyodott egyházfik gyakran elbújhatnak egy tünde mögött. Ó, ők tökéletesen elfogadták a testiség minden formáját, csak ne kelljen azt hivatalos helyeken fölemlegetni, elvégre testnedvekről igazán nem lehet udvarias társalgást folytatni. Kieran úgy becsülte, hogy ha így haladnak, akkor száz éven belül már a baráti társalgásaik is olyan merevek lesznek, mint egy bírósági tárgyalás.

– Most mondtam el, Luanar testvér. A társam sokat unatkozik. Csekély vigasz számára, hogy időnként repülünk. – Rövid gondolkodás után hozzátette: – Ha meg tudnád kérdezni a nevemben, hogy mikor fogják elbírálni a kérvényemet, hogy elmehessünk Vroengardra részt venni azon a nyelvészeti konferencián…

– Persze, persze! Amint lehet, jelentkezem az ügyben.

Hopp, az egy ígéret volt. Luanar nem tűnt olyan alaknak, aki egy nemleges válasz esetén hajlandó lenne felbukkanni a tükrében, így akár el is könyvelhette, hogy a következő hónapban is új összekötője lesz. Aki valószínűleg megint össze fog rezzenni az ábrázata láttán. Kieran biztos volt benne, hogy nemet fognak válaszolni, de még elhúzzák egy darabig a kérvénye visszaküldését, vagy ha nagyon seggfejek, akkor megadják az engedélyt, cserébe a helyettesítésükre kiérkező páros valamiért késni fog és ezért ők éppen le fognak csúszni a konferenciáról. Úgy küldte el a kérvényét, hogy ott égett benne az elhatározás, hogy ha ezt be merik játszani vele, akkor ő szépen felül a nyeregbe és lelépnek laza száz évre. Mondjuk, a Beor keleti lábához. Kieran rég volt már otthon és arrafelé elég sok volt a vad sárkány, hadd legyen a társának is valami öröme.

Lehet, hogy jövő hónapban még kevesebb kedve lesz majd nézni a naptárat. Talán a járőrözést is át fogja ütemezni, elvégre a nap közepén sokkal értékesebb megfigyeléseket tudnak végezni, ha már a közelgő tél miatt mindenki kinn van és végzi a dolgát, amíg tart a fény.

– Köszönöm, hogy rám szántad az idődet, Kieran testvér. Kérlek, mához négy hétre, ebben az időpontban legyél elérhető!

– Hallottalak, testvér – bólintott.

A szokásos udvariasságok után a tünde végre eltűnt a tükörből. Kieran gondosan becsukta a szemét, még mielőtt megpillanthatta volna a saját tükörképét. Úgy is állt föl, lépett ki balra, és káromkodott, mert az asztallap sarka pont a combtövön találta. Kitapogatta az utat és szitkozódva megkerülte a tükröt. Akkor már kinyitotta a szemét, de a nyugtalansága csak akkor hagyott alább, amikor a tükröt végre megint takarta a függöny.

A bosszankodása nem csillapodott. Annyira nem, hogy még arra is hajlandó volt, hogy lement és összeszedte a kardját, hogy csináljon néhány formagyakorlatot az udvaron, mert állítólag a mozgás segít megnyugtatni az idegeket. Nohát, őt csak az nyugtatta meg, amikor az ő drágasága végre visszajött hozzá.

Rögtön szebb lett a világ, amint megérezte a közeledtét. Figyelte, hogyan bukkan elő a sárkány egy hegycsúcs mögül, a pikkelyeit érő napfényben a pikkelyei ragyogtak, mint megannyi sötét borostyánkő. Gyorsabb volt, mint a szél, úgy sietett hozzá. Kieran kitárta a karjait, és nevetett, amikor a sárkány előbb hajolt az orrával az ölelésébe, mint hogy a mellső lábaival is földet ért volna.

Drágám, súgta neki szeretettel. Gyönyörűm.

A sárkány a nevét énekelte vissza neki, és simult, simult, köré tekeredett és dorombolt neki. Ha egy hím nevezte őt gyönyörűnek, felszegte az állát és magától értetődőnek tekintette a bókot, de ha Kierantól hallotta, akkor úgy viselkedett, mintha a valaha kapható legnagyobb dicsérettel illették volna. Kieran ebben semmi kivetnivalót nem talált. Ő csak örült neki, hogy a sárkány ennyire szereti őt. Az udvarlói körülrajongták, nekik nem kellett dorombolnia, azt mind megtartotta Kierannak, ami büszkeséggel töltötte el őt. A sárkány tudott erről. Nem voltak titkaik egymás előtt.

Éppen ezért a nőstény hamar észrevette, hogy milyen kellemetlen napja volt. Kétszer olyan hévvel szerette, az orra apró pikkelyei már majdnem durván karistolták őt, de Kieran rá se legyintett. Mit jelent néhány horzsolás, amikor érezheti a társa vak szeretetét?

Kieran tizennégy éves volt, amikor egy vándortanár-páros, Shinna és Etra a falujába hozta az ő gyönyörűje tojását. Akkor már értette, hogy mit jelent az, hogy rondának született. Tudta, hogy az arcvonásai, a testrészei nem passzolnak egymáshoz. A sárkányát ez nem érdekelte. Ha Kieran már nem tudta gyűlölni többé azokat, akik összesúgtak a háta mögött a kinézete miatt, hát megtette ő. Egyszer ledorongolt egy kupac tündét, akik azt mondták, hogy nem véletlen, amiért a hozzá hasonló csúf koboldokat elhajtják Ilireából és a többi kiképzőközpontból anélkül, hogy próbára tennék őket.

A szokás szerint Dras Evaríba kellett volna vinni őt, Shinna viszont felkereste a központ egyik tanárát, Haunt, és elmondta neki, milyen helyzetben volt Kieran a sajátjai között. A két nő összebeszélt és elintézték, hogy ők ketten Shinna és Etra mellett maradjanak. Ez az ő kicsikéjét nem feltétlenül tette boldoggá – az már annál inkább, amikor a kiképzésük kiegészítésére Aberonba mentek. A tanáraiknak jó barátja volt az állandó jelleggel odahelyezett Imogen és Vrendrin. Nem ők voltak az egyetlenek a páros időszakos felügyelete alatt; sok diák, vagy a vándorlását töltő ifjú felavatott érkezett a városba, hogy tanuljanak tőlük. Még a Rend szigorú kötöttségei mellett is sokkal… könnyebb volt ott lélegezni, mint bárhol máshol. Imogen és Vrendrin értettek hozzá, hogyan tartsák kézben a dolgokat.

Az ő gyönyörűje rengeteg barátot és hódolót szerzett a városban, Imogen pedig segített Kierannak megtenni az első lépéseit a nyelvész-kutatói pályán. Nem mellesleg, megtanította neki fenntartani a nyugalom látszatát akkor is, amikor belül már üvöltött.

A sárkány megbökte a vállát, és Kieran hallotta a kérdését, hogy talán ideje volna megkeresniük a nőt. Egész testében összerándult a gondolatra, hogy úgy kéne leülnie a tükör elé, hogy azt még nem tölti be valaki más arca, de a függöny már nincs rajta.

Szerintem van jobb dolguk is, mint egy magamfajtával társalogni.

A sárkány azt mondta, hogy butaságokat beszél.

Csak azért, mert téged körülugrálnak, nem azt jelenti, hogy engem is kedvelnek, jelentette ki síri hangon.

Nem akarta hagyni, hogy a társa meghassa holmi érzésekkel és képekkel. Ő viszont felvillantotta előtte azt, amikor Shinna átvette és felolvasta nekik az értesítőt, hogy a Véneknek elég az, hogy ő és Etra késznek találták őket, külön vizsgák vagy próbál nélkül is felesküdhetnek. A nő akkor nevetett, Etra rikoltott és Kieran ostoba elképedéssel bámult rá vissza, amikor ő összecsókolta és megszorongatta. Velük tartottak Vroengardra és végig-végig sugárzott róluk a büszkeség.

Azt már nem láthatták, amikor Kieran megszerezte a kutatási engedélyét. A sárkánya elvitte őt repülni a Hadarac-sivatag peremére, ahol nem volt más, csak végtelen homok, ezzel idézte fel neki a tanáraik emlékét. Egyike voltak annak a négy párosnak, akik a végsőkig és még annál is tovább maradtak menteni a Középvidék lakosait, amikor lecsapott az a kegyetlen vihar. Városok dőltek romba, folyók léptek ki a medrükből, tucatnyi vad sárkányt ölt meg a csalfa szél, és a Rend mindenkit, aki segített, hősöknek nevezett, akiknek a nevel méltó a halhatatlanságra. Alig húsz éve történt, de mintha már azt is elfelejtették volna, hogy valaha is éltek.

Talán egy kicsit hálás is volt, amiért azt már nem látták, ahogy száműzik őket.

Hivatalosan csak felmentették őket a száz éves vándorlásuk alól, hogy teret adjanak Kierannak, hadd foglalkozzon a kutatásaival. Gyakorlatilag mindenki tudta, hogy a Véneknek elege van a sárkányából. Persze, nem tették felelőssé semmiért, elvégre olyan nincs, hogy egy sárkányt számon kérjenek, főleg nem azért, mert nem tudott tojást rakni.

Akárhány specialista jött, akárhányszor hagyta az ő gyönyörűje, hogy megvizsgálják, mindenki azt mondta, hogy nincsen semmi szervi baja. A kedélye vidám volt, a hímek, akik táncoltak vele, azt mondták rá, hogy boldog volt velük, így azt is kizárták, hogy lelki gondok miatt maradnak el a Rend által régen várt fiókák.

A Vének összenéztek, és valaki óvatosan megkérdezte Kierant, hogy neki mi a véleménye a dologról. Ő megvonta a vállát, hogy ez igazán nem az ő dolga. Valamit félreérthetett, mert ezek után nagyon gyorsan itt találták magukat a végeken, hogy Kierannak „legyen ideje a kutatásaira” és hogy „el tudják mélyíteni a kapcsolatukat”. Nem volt kérdés, hogy akkor fogják elengedni őket innen, ha az időnként erre repülő hímek valamelyike nagy büszkén szétkürtöli a sárkányközösségben, hogy a korszak egyik leggyönyörűbb nőstényének rakott fészket.

Ezt senki nem vonta kétségbe. A kicsikéje fiatal volt, de egyike volt az öt legszebb sárkánynak. Keverék volt ő is; a felmenőit egészen a véreskü megkötéséig vissza tudta vezetni. A nagy klánok évezredeken át egymással keveredő vonásai különleges, páratlan szépséget alkotva kristályosodtak ki benne. A hosszú farka, ami a vándorok tulajdonsága volt és ostobán nézett ki a hegyek között élő kisebb, robusztusabb sárkányokon, rajta jól állt, mert a puszták és sivatagok sárkányainak gömbölydedebb vonalai társultak hozzájuk. A változó méretű tüskéit az állkapocs-csontja szélén, amiket a tengerparti sárkányok kinevettek az erdei rokonaikon, rajta elbűvölőnek találták, főleg azért, mert a rájuk jellemző finom csavar is megjelent bennük. A színe pedig, a sötét borostyán és az égett narancs ezer árnyalata, önmagában nem volt kifejezetten szép, a csillogó sárkánypikkelyek azonban olyan mélységet adtak a színnek, amire semmilyen más anyag nem volt képes. Izzott, mint a naplemente, mint egy zsarátnok, ami a lángra lobbanás peremén billegett.

És ez a gyönyörű sárkány éppen az ő kedvéért kelt ki. Kieran úgy érezte, nem lehetséges eléggé szeretni őt.

Legalább jól érezted magad?

A sárkány a szemét forgatta, hogy ennek a hímnek több volt a füstje, mint a lángja.

Pedig innen úgy festett, hogy nagyon érti a dolgát, és vigyorogva felvillantotta azt, amikor a hím a fejét ingatta és úgy rázta a farát, mint egy gyerek a csörgőt.

Az ő drágája csengő hangon nevetett, és egyetértett vele, tényleg elég nevetséges figura volt. Arra pont jó volt, hogy úgy érezze, megvakart magán egy viszkető pontot, de ennyi. Megosztotta vele az emlékeit, hogy Kieran is nevethessen rajta, mikre volt képes az a hím azért, hogy táncolni hívja.

A Rend egyen kefét. No és, mi van abban, hogy a jelenlétével megbolondította a hímeket? Tény, tetszett neki a sárkánypárbaj hogy akkor is összeugrasztotta a fiúkat, ha semmi kedve nem volt táncba menni, de arról Kieran már lebeszélte. Egyszer. Az, hogy a hímek elvesztették az eszüket, amint meglátták, az legyen az ő bajuk. Ahhoz pedig senkinek nem volt semmi köze, hogy vannak-e tojásai vagy sem.

A sárkánya még egyszer bocsánatot kért, amiért magára hagyta és bizonygatta, hogy most itt fog maradni vele sokáig. Kieran csak nevetett.

Persze, aztán majd jön egy másik kandúr sarkantyús csizmában és máris elcsavarta a fejed. A sárkány tiltakozott, de ő csak legyintett. Hagyd el. Örülök, hogy van szórakozásod.

Azért persze a földre csapott a farkával, hogy beleremegtek az őrtorony üvegablakai és a következő napokban ott szobrozott a torony mellett, hacsak nem mentek el járőrözni. Kieran a vastagabb ruháit vette föl, hogy ne zavarja, hogy egész nap kinn van, mert a sárkánya ragaszkodott hozzá, hogy vele legyen. Azzal érvelt, hogy a pikkelyeinek dőlve melegben lehet, és odabenn amúgy is addig halogatná a begyújtást, míg jól meg nem fázik.

Éppen a semmibe bámulva próbálta eldönteni, hogy az aktuális mondatban az ismeretlen szó vajon jelző vagy határozó, amikor feltűnt neki, hogy a semmibe bámulása fókuszpontja mozog. Összevonta a szemöldökét, aztán oldalba könyökölte a sárkányát és megkérte rá, hogy nézze meg helyette.

Az a kis vörös érkezett nagy sebességgel észak felől, akit a minap látott. Úgy repült, mint akit üldöznek, és a sárkánya már emelkedett, hogy kinyúljon felé, amikor kiszúrták, hogy a korábbi észleléssel ellentétben ezúttal volt rajta nyereg.

A kis vörös a völgy fölé ért és majdnem derékszögben kanyarodott a lefelé, hogy úgy harminc méterrel a föld felett megint egyenesbe hozza magát. Az elszórtan növekvő kőrisfák csúcsát csaknem súrolva suhanjon végig a falu felett. A nyomában hatalmas robajjal karmazsin lángok csaptak fel, bomlottak szét, mint megannyi véres rózsa.

A Lovasa a már falu határában leugrott a hátáról, és mit sem törődve a sárkánytűz pokoli hőségével, ide-oda táncolt, százszor gyorsabban, mint az urgalok néhány nappal korábban az ünnepségük alatt. A kardja elmosódó, vörös villanás volt a kezében. Úgy hasított a sárkány nyomában, ahogy forró kés vágja a vajat.

A kis vörösnek gondja volt rá, hogy csak a falut gyújtsa fel, az erdőt már ne, de a nagy sebessége miatt messze túlfutott. Egy pillanatra kitárta a szárnyait, aztán egy erőteljes farokcsapással lendületet adott magának ahhoz, hogy hirtelen megforduljon és átdobja magát azon a feltorlódott légtömegen, amit addig ő maga hozott létre a saját nyomában.

Kieran társában akaratlanul is felvillant az elismerés a manőver láttán.

Nem kaptak engedélyt a beavatkozásra, és a sárkányán nem volt nyereg. Mire Kieran kirohant a szirt szélére, a Lovas már a falu felénél járt, és a végére ért, mire a sárkánya visszaért. Kieran szaporán dobogó szívvel, kiszáradt szájjal meredt az előttük elterülő pokolra. A lángok túl lassan veszítették el a sárkány pikkelyeinek vörösét, túl lassan fordultak természetes színekbe.

Ezért nem találtuk soha az ellenséges törzset, villant fel benne a gondolat.

Hirtelen mindennek sokkal több értelme lett. A gyors, rajtaütésszerű támadások, a percek alatt véghez vitt mészárlás, ami azonos számú, ha nem kétszer annyi támadót sejtetett, mint az adott falu lakossága, de akik után soha nem maradtak nyomok. És nem számított, hogy Kieran milyen gyakran járt járőrözni, soha nem leltek a leírásnak megfelelő törzsre az elpusztított települések közvetlen közelében, még akkor sem, ha még égtek a tüzek, amikor a helyszínre érkeztek.

A Lovas felnézett rájuk, aztán a magasba emelte a kezét és intett. Egyszerű jelzések voltak, olyanok, amiket mindenkinek meg kellett tanulni, hogy akkor is tudjanak a levegőben kommunikálni, ha valamiért nem léphettek kapcsolatba gondolati szinten és túl erős a szél ahhoz, hogy átkiabáljanak egyik sárkányról a másik hátára. Zárkózz fel, landolás. Ezt jelezte neki a kis vörös Lovasa.

Összenézett a sárkányával. A narancs nőstényben végigrohantak a lehetőségek: teszik, amit mondanak, vagy menekülni próbálnak. A vörös odalenn sokkal kisebb volt, mint ő, rövidtávon biztosan gyorsabb volt nála. Kieran a nyelvi tudása miatt biztos volt benne, hogy tudna olyan varázslatokat alkalmazni, ami ellen a másik őrei nem védtek, de azok a rőt lángok megrémítették. Főleg úgy, hogy a Lovas nem a varázslat fenntartására koncentrált, hanem egy másikkal felgyorsította magát és harcolt. Elég látványos bemutató volt ahhoz, hogy meg tudják állapítani, Kieran a közelében sincs a másik vívóképességeinek.

A sárkánya nem magát féltette, hanem őt. Kieran csak azt látta a lelki szemei előtt, ahogy ennek a vörösnek a karmai az ő gyönyörűsége vállába vagy oldalába mélyednek, és…

Besietett a toronyba a nyeregért. A társa lassú mozdulattal tárta ki a szárnyait és óvatosan vitorlázott le a völgybe.

Glaerun és az ő ezüst partnere feladták neki a leckét korbecslésből. Ez a páros nem ilyen volt. A kis vörösnek még rajta volt a seggén a tojáshéj, talán még tíz éves se volt, a Lovasa se volt több egy nyúlánk kamasznál. Roppant műgonddal törölgette a kardjáról a vért. Nem nézett fel, amikor Kieranék leszálltak. A sárkánya mögötte unottan végigmérte őket, aztán hátranyúlt a mancsával, elkapta a farkát és a szájához húzta, hogy stabilan tartsa, míg az utolsó szakasz kisebb tüskéi között tisztára nyalta a pikkelyeket. Nem zaklatta fel őket a lehetőség, hogy Kieran esetleg kocsonyává átkozza őket.

A sárkányának rossz érzése támadt attól, hogy rájuk nézett. Ő kérte meg rá, hogy szálljon le a hátáról és menjen oda a fiúhoz, mert biztos volt benne, hogy nem fogja megszólítani őket, abba pedig nem akart belegondolni, mi történne akkor, ha túl sokat várnak.

Biztos vagy benne?

A sárkány nem felelt, de a mélyről jövő zaklatottsága Kieranban is megpendített valamit, ahogy azt nézte, ahogy azok ketten egyszerre mozdulnak. Kéz húzta a rongyot a pengén, nyelv futott végig a pikkelyeken. Valami piszkosul nem stimmelt velük.

Körültekintően ért földet. Még egyszer a sárkányára nézett, aztán rendezte a vonásait és úgy sétált oda a kölyökhöz, mintha könyvtárban futottak volna össze. Bízva abban, hogy az udvariasság majd segít, Kieran a melléhez emelte a kezét, de még meg se forgatta a csuklóját, amikor a kölyök a torkának szegezte a kardját. Végre Kierant nézte, összeszűkült szemekkel, undorodva felhúzott felső ajakkal, mintha a hagyományos köszöntésnek már a gondolatától is felfordulna a gyomra.

Kieran a fiú arcába bámult és belehasított, mintha a bőrét érte volna a penge és nem tőle tenyérnyire lebegett volna mozdulatlanul – természetellenesen mozdulatlanul – a levegőben. Ez a fiú még úgy is szép volt, hogy az egyik szeme kék volt, a másik pedig fekete. Az apró tökéletlenség nélkül lehet, hogy ő is olyan ostobán állt volna, mint a hím sárkányok szoktak, amikor megpillantják az ő társát.

De a társa felől áradt a bizonyosság, hogy a kis vörös hím. Fiatal volt még, és az ilyen apróságok általában egészen megbolondultak, ha különleges szépség közelébe kerültek, de a társa nem látott változást a vörös a képén, és a szagán se érzett semmit. Abszolút hidegen hagyta őt a jelenléte és ez még úgy is az elevenébe markolt, hogy körülöttük minden lángolt.

A fiú végigmérte, legalább olyan pökhendi unalommal, mint a társa tette alig egy perccel korábban. Akkor fél fél kézzel visszatolta a kardját a hüvelyébe és megszólalt, a hangja mély volt, mint a törpetárnák, recsegett, mint a tűz, és Kieran megborzongott, mert ha egy sárkány képes lett volna érthető szavakat előcsalni a torkából, az egészen biztosan így hangzott volna.

– Velünk jöttök.

Nem várt választ. Nem érdekelte meg, hogy Kieran agyán végigfutnak-e a szavak, eljut-e hozzá a jelentés. Tett egy kijelentést, megmásíthatatlanul, megfellebbezhetetlenül és már meg is fordult, hogy úgy vonuljon oda a vöröshöz, mintha egy személyben akarna megtestesíteni egy győztes hadsereget. Fellépett a sárkánya mancsára, aki a vállához emelte őt, hogy át tudjon lépni a nyeregbe.

Kieran még abban se volt biztos, hogy képes lesz visszamenni a saját sárkányához, nem az, hogy felmászni a hátára. Eszükbe se jutott, hogy megpróbálkozzanak egy hasonló manőverrel. Az ilyesmi azt kívánta, hogy a sárkánya vagy mozdulatlan legyen, miközben elemeli az egyik lábát a földtől, vagy neki kellett volna kiváló egyensúlyozási képességgel rendelkeznie. Az évek és a napi gyakorlat nélkül biztosan nem tudott volna megállni a tükörsima pikkelyeken, amik ráadásul egyenetlen felületet képeztek a sárkányok mancsán. Kieran egyike volt azoknak a Lovasoknak, akik megigézték a csizmájuk talpát, nehogy véletlen előforduljon velük az a csúfság, hogy nyeregbe mászás közben mások szeme láttára csúsznak meg és úgy pottyannak le, mint egy érett szilva.

A sárkánya a vörös nyomában a levegőbe lökte magát. Igaza volt, a kisebb sárkány a maga méretei miatt sokkal fürgébb volt, mint ők. Jelentős előnyre tett szert, egy ponton eltűnt a szemük elől, a társának a levegőben utánuk maradt, enyhe szagot kellett követnie, hogy tudja, merre mentek. Az ébersége egy pillanatra sem csökkent, Kieran pedig minden irányba figyelt, nehogy csúf meglepetés érje őket.

Egy olyan hegy tövében vártak rájuk, ami úgy festett, mintha a tövéből egy irdatlan teremtmény kiharapott volna egy darabot. Ahogy ereszkedtek, a kis vörös odébb húzódott, de a napon maradt. Kieran társa úgy akart leszállni, hogy tartja a tisztes távolságot, de aztán riadtan irányt váltott, mert amit ő a szikla egy árnyékos foltjának vélt, egyszerre jeges kék szemekkel nézett vissza rájuk. A landolásuk kissé döccenősre sikerült.

Kieran leereszkedett a sárkánya hátáról, de nem lépett távolabb tőle. A gyönyörűje nem is engedte volna. A kis vörös mintha mulatott volna valamin, a fekete pedig a mancsát kezdte nyalni, ami… vérzett. Mindegyik, a karmai tövében. Kierannak az jutott eszébe, amikor még a mestere oldalán lecsaptak egy karavánra, ami embereket adott és vett, mintha azok állatok lennének. A rabok között voltak olyanok, akiknek letépték a körmét, hogy a fájdalommal bírják engedelmességre őket.

– Nem érdekelnek a kifogásaid! – Olyan hirtelen jött a hang, hogy Kieran és a társa egyszerre rezzentek össze. – Ígértél nekem valamit, és nem szeretem, ha az ismerőseim nem tartják magukat az ígéreteikhez. Akkor nem éri meg ismernem őket.

A sziklaperem mélyén egy néhány méter átmérőjű járat indult meg a hegy gyomra felé. Abból a járatból lépett ki az ember, akinek láttán Kieran megint azt érezte, hogy valami nem stimmel. A fekete sárkányhoz képest túlságosan idős volt, de muszáj volt, hogy ő legyen a Lovasa, mert olyan nincs, hogy egy fióka egy Árny kedvéért keljen ki.

Egész testében megfeszült és a kardjához kapott. Amit a toronyban hagyott. Aztán kiverte a hideg veríték, ahogy rájött, az ember pörölt az Árnnyal és nem fordítva.

– Eredj! – intett a férfi meghatározhatatlan irányba. – Csak felidegesítesz.

Az Árny mondott valamit, túl halkan ahhoz, hogy Kieran vagy az ő társa hallhassák. Az ember viszont hallotta. Megállt és visszafordult. Kieran nem volt biztos benne, hogy megszólalt, vagy csak nézte a másikat, de az Árny előbb a csizmája orrát kezdte mustrálni, aztán meghunyászkodva bocsánatot kért, és eloldalgott.

Egy Árny. Eloldalgott. Kieran elméje felajánlotta a lehetőséget, hát szentül hinni kezdte, hogy csak egy Árnynak beöltözött embert látott. Olyan a világon nincs, hogy egy Árny fülét-farkát behúzva megalázkodjon egy ember előtt.

A férfi végre feléjük fordult, és Kieran látta, hogyan törli le az arcáról egy pillanat alatt a bosszankodás minden jelét. Felszegett fejjel végignézett rajtuk, és ahogy megszólalt, a hangjából már hiányzott a baljós él. Helyette édes volt, mint egy darázscsapda.

– Ah, szóval sikerrel jártatok.

– Kételkedtél bennünk? – kérdezte a fiú, sárkány-hangjában nevetés bujkált.

– Ugyan, kérlek. Volnátok szívesek magunkra hagyni a vendégeinkkel?

– Shruikan marad?

– Ő marad.

A fiú a sárkánya vörösében még egyszer Kieran felé nézett, az arcán gúnyos vigyor, és nekivágott a barlangnak. A sárkánya elég kicsi volt ahhoz, hogy vele tarthasson.

Ott maradtak négyen, de Kieran kételkedett benne, hogy nagyobb biztonságban van, mint eddig.

– Érdekes történeteket hallottam rólatok – szólalt meg a férfi, az arcán tűnődés, mély szemeiben különös csillogás, aminek láttán Kieran sejteni kezdte, mitől ijedhetett meg az Árny. Megnevezte őket, előbb a sárkányt, majd az ő szüleit, aztán Kierant és az ő szüleit. Úgy nézett rájuk, mintha gombostűre szúrt lepkék lettek volna.

Hosszú szünetre volt szüksége, hogy meg tudjon szólalni:

– Miben lehetek szolgálatodra?

– Ó? Semmi ellenkezés, könyörgés vagy alkudozás? Csak így? Ennél azért többet vártam tőled.

– Láttuk, ahogy azok ketten feldúlták azt a falut. Ők a felelősek a többi urgal település elpusztításáért is, igaz? Az, hogy láthattuk, azt jelenti, hogy meghalunk… hacsak nem azért vagyunk itt, hogy valamiben segítsünk.

– Nézzenek oda, a Rend kivételesen tényleg az eszéért adott valakinek kinevezést – mosolygott a férfi. A sárkány – Shruikan – felé intett. – Az én drága barátomnak gondjai vannak egy varázslattal. Szüksége van rá, de a formula egy része nem megfelelő. Vagy a pikkelyei töve kezd el vérezni, vagy nem megfelelően hat rá a bájolás, vagy, mint látod, a karmait kezdi ki. Úgy véltem, egy specialista talán a szolgálatomra lehet.

– Nem vagyok gyógyító.

– A nyelvtant kell helyretenned, a kifejtendő hatáshoz semmi közöd.

Kieran megnyalta az ajkát. A sárkánya karmai a sziklát kaparták.

– Mi a biztosíték arra, hogy nem ölsz meg abban a pillanatban, hogy megadom a választ?

– Miért tenném?

– Úgy hallottam, volt már rá példa… Galbatorix.

A másik mosolya szélesebb lett. A pillantása még figyelmesebb lett, aztán körbejárta Kierant. Nem akart hozzáérni ehhez az emberhez, így kénytelen volt kicsit távolabb lépni a sárkányától, mire a drágája fenyegetően sziszegni kezdett- Shruikan a sarokban felhördült, mélyen, gyomorból. Kieran arra kérte a társát, hogy őrizze meg a nyugalmát, mire ő kibogozhatatlan érzéscsomaggal válaszolt. Csak annyi volt tiszta belőle, hogy ha nem lett volna biztos benne, hogy leütik az égből, amint szárnyra kap, már rég elvitte volna innen.

– Volnál szíves megosztani velem, hogy mi árult el?

Dacára a faramuci helyzetnek, felhorkant.

– Elég sok páros van ezen a világon, de ahhoz nem elég sok, hogy bizonyos történetek ne járják be az egész Rendet. Mindenki tudja az ilireai központ vezetőjéről, hogy csak ő tudta féken tartani azt a tanítványnak csúfolt, felemás szemű veszett kutyát, aki néhány hónappal a felavatása után lelépett egy renegáttal. Kaptam rólatok személyleírást, és hetekig figyelnem kellett, hogy látom-e valamelyikőtöket.

– Morzan nem kutya – jelentette ki Galbatorix ridegen.

– A pletykákat idéztem – védekezett. – Ha tudod, hogy hívták a szüleimet, akkor azt is tudod, hogy rólam mi sok szépet mondanak.

Galbatorix tartásából lassan kiolvadt a fagy.

– Az őszinteséged dicséretes. Az már nem, ahogy előadod magad.

Az arcába szökött a vér, és a félelme dacára felszegte a fejét.

– Nem fogok elkezdeni hajlongani.

– Nem? – nevetett fel. – Azt majd meglátjuk!

Széles mozdulattal Shruikan felé intett, és ahogy Kieran rájött, hogy kicsoda ez az alak, már azt is tudta, hogy milyen jellegű varázslatot fog letenni elé. Amikor két éve jött az a parancs Ilireából, nem kapott részleteket, úgy kellett könyörögnie egy futárnak, hogy meséljen. A kis fekete sárkány nagyobb volt, mint egy kétévesnek lennie kellett volna, megközelítette a kis vörös méreteit. Biztosan varázslattal gyorsították fel a növekedését, ami önmagában elég borzasztóan hangzott, de a leírt mellékhatások miatt a sárkányának is borsózni kezdett a háta.

Megkapta a varázsigét. Egy pillanatig hökkenten bámult előbb a papírra, aztán Galbatorixra, mert a lapon emberi rúnák sorakoztak.

– Tudom olvasni az archaikus Liduen Kvaethít.

– Örülök neki. Az, aki emlékezetből leírta nekem ezt a varázslatot, nem tud.

Megint a papírt nézte. Az egy dolog, hogy az ősnyelv szavait rúnákkal leírni szentségtörés, az egy másik, hogy a Liduen Kvaethí rendes betűi hangokat jelölnek, ezért a leírt szavakat közel tökéletes kiejtéssel fel lehetett olvasni. Itt az író próbálkozott, de néhány szó láttán Kieran sejteni kezdte, hogy nem mindegyik szó jelentését ismerte, mert egyet-kettőt egybeírt. Ezen túllépve leesett neki, hogy Galbatorix miért akart nyelvészt; ez a fajta megfogalmazás nem csak öreg volt, hanem majdnem egyidős a Renddel.

Kieran megköszörülte a torkát és hangosan felolvasta a szöveget. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy a kis fekete összerezzent. A szavakra koncentrált, a hangokra, a jelentésre. Megérezte a határaikat. A sárkánya segített neki: rajta keresztül kívülállóként is hallotta a saját magát, így sokkal könnyebben ráismert az egyes szavakra.

Előbb végigtapogatta a zsebeit. Dünnyögve megállapította, hogy nincs nála írószerszám. Galbatorixnál volt és kérés nélkül felkínálta neki. Kieran megköszönte, aztán letelepedett a földre és nekigyürkőzött a szövegnek. Tulajdonképpen izgalmas volt, alkalmazott néhány egészen speciális szintaxist, ami bizonyos félmondatokat egészen más jelentésbe helyezett, mint azt az egyszeri felhasználó gondolta volna. Néhány pontról azonnal látta, hogy utólagos betoldás, úgy festettek, mint egy megsérült épületen a vaskapcsok. A ködös megfogalmazás és a roppant specifikus leírások sajátos egyvelege volt a varázslat.

– Ez egy régi hiba – kezdte magyarázni Galbatorixnak. – Több ponton nagyobb teret engedett a szándéknak, máshol viszont pontos leírásokat adott. Néhány száz évvel a véreskü után kezdtek a tündék a szándék helyett a pontos megfogalmazás irányába mozdulni. Ezek a részek itt – aláhúzott két mondatrészt – biztosan utólagos betoldások, egyáltalán nem illeszkednek a szövegbe és ezt a szót – bökött rá egy másikra – még nincs kétszáz éve, hogy felfedezték.

Galbatorix szúrós pillantást vetett rá, de Kierant lefoglalta, hogy nekiálljon ábrát rajzolni, felvésni az egyes mondatok közötti kapcsolatokat, az előre- és visszautalásokat, az összekapcsolódó részleteket. Galbatorix egyszer kérdezett, akkor szórakozottan válaszolt. A férfi következő közbeszólása már az volt, hogy kijavította őt, és Kieran meglepetten vette tudomásul, hogy igaza van, figyelmetlen volt és hibázott.

Egy pillanatig habozott, hogy elmondja-e az archaikus mondatszerkesztés szabályait. A férfi megérezhette, hogy miféle dilemma zajlik benne, mert felé fordult.

– Ha azt hiszed, hogy megvéd, ha megtartod magadnak a tudásod, akkor elvágom a torkodat, visszamegyek a tornyodba és a jegyzeteidből szedem ki mindazt, amire szükségem van.

Miután képes volt értelmezni az ábráját és még bele is tudott javítani, Kieran el tudta képzelni, hogy tényleg meg tudná oldani segítség nélkül. Szóval Kieran elmondott mindent, amit tudott. Maga a feladat igazából nem volt sem nehéz, sem bonyolult. Pontosítaniuk kellett néhány ködös részleten, aztán Kieran egységbe rendezte a a mondatokat és készen voltak.

A kész írást átadta Galbatorixnak. A férfi áttanulmányozta, aztán hunyt szemmel állt és gondolkodott. Kieran nagyjából öt másodperc elteltével kezdte kényelmetlenül érezni magát, tíznél viszketni kezdett a tenyere, amire őszintén remélte, hogy csak természetes viszketés és nem veszély les rá. Csaknem fél perc eltelt, mire Galbatorix élesen beszívta a levegőt, és jól artikuláltan, hibátlan kiejtéssel formálni kezdte a hatalom szavait.

De nem úgy, ahogy azt Kieran gondolta. Ő egy apró töredékét magyarázta el annak, amivel fél évszázada napi rendszerességgel foglalkozott, azt hitte, hogy a másik bízni fog a tapasztalatában. Galbatorix viszont nem csak azonnal megértette, amit elmondott neki, de alkalmazni is tudta. Az a fél perc arra kellett neki, hogy átrendezze a mondatokat, az általánosságokból kiindulva haladt a kiemelt specifikációkig. Néhány egészen új mondatot is beszúrt, és Kieran egyetlen hibát sem fedezett fel az átdolgozott varázsigében.

Szerette volna hinni, hogy ennek a férfinak nem csak arra volt szüksége, hogy egy csöppet a távolba meredjen, miközben a saját elméjében összerendezte, amit kigondolt. Kieran a papírra nézett és elszégyellte magát, amiért neki ilyesféle segédanyagokra van szüksége.

Shruikan fájdalmas nyögésére kapta fel a fejét. Megpróbálta belevájni a karmait a sziklába és nyújtózott, vicsorogva rázta a fejét, ahogy a varázslat arra kényszerítette, hogy nőjön. Nem hozott látható, azonnali eredményt, de ha mindennap kezelnék ezzel a varázslattal… Kieran érezte a társa felől a szánakozást.

– Mondd, Kieran: miért használ a Rend még mindig ilyen ócska varázsigét?

– Mert bevált és működik. – Felállt és kirázta a karikalábait. – Valakinek egyszer volt valami baja, amit meggyógyíttatott, és a gyógyító a seggét a földhöz verte örömében, amiért működött, amit kitalált és nem halt bele, szóval onnantól kezdve azt a formulát alkalmazta. Egy tanítványa átvette, majd annak a tanítványa is, és mára már csak mondják a szöveget anélkül, hogy tudnák, tulajdonképpen mit is mondanak.

– Érdekes – hümmögött Galbatorix.

– Inkább bosszantó.

– Ezért mentél kutatónak? Hogy leszámolj azokkal a dolgokkal, amik bosszantanak?

Olyan intenzíven érezte magán a másik tekintetét, hogy el kellett fordulnia.

– Egy kutatótól nem elvárás, hogy társaságban legyen. Jobban kedvelem, ha hallom a saját gondolataimat

– Hazudsz – felelt ő lágyan. – Azt szereted, amikor vannak melletted. Azt nem szereted, ahogy rád néznek. A kutatásod egy pajzs, egy indok, ami mögé elbújhatsz. Ha arról beszélsz, amit tudsz, akkor téged néznek, de arra figyelnek, amit mondasz, nem pedig a külsődre, különben elszalasztják a lényeget és ostobának fognak tűnni.

Kieran összerezzent. Galbatorix kuncogott.

– Te igazán jól ismered az ősnyelvet.

– Nem elég jól – rázta a fejét. Ha még hatezer évig él, akkor se tudná kideríteni minden titkát.

– A te ismereteiddel és a sárkányod erejével gyerekjáték lenne módosítani a külsődet.

Jeges félelem kúszott fel a gerince mentén, könnyűvé vált a feje tőle, és valamiért nevetni akart. A sárkánya egészen megrettent az érzései színétől, ezért inkább nem tette.

– Ja, és akkor már nevet is változtathatunk mind a ketten, mi? A sárkányommal mit csinálok, fessem a pikkelyeit kobaltkékre? Ismernek minket, és a múltat nem tudom eltörölni. Elég egy apró részletnek a felszínre bukkanni ahhoz, hogy mindenki tudjon mindent, én pedig inkább vagyok híres úgy, mint korunk legszebb sárkányának Lovasa, mint az a fickó, aki annyira ronda volt, hogy magát se tudta elviselni.

Galbatorix szája széle felfelé rándult és Kieran érezte, hogy a másik tisztában van azzal, hogy így sem tudja elviselni magát.

– És veled mi a helyzet? – fordult hátra Galbatorix a sárkányához. – A Rend szerint még mindig csak tenyészkancának vagy jó?

Az indulat végighullámzott a sárkányán, aki leszegte a fejét és vicsorgott, a szárnyai megemelkedtek, az élükre álló pikkelyei az arcukba tükrözték a napfényt, hogy Kieran felemelte a kezét, hogy eltakarja a szemét. Shruikan nem volt olyan magatehetetlen, mint az az állapota alapján hitte volna, már fel is ugrott, és úgy helyezkedett, hogy Galbatorix védve legyen mögötte. Ő valószínűleg nem próbálgatta hosszú órákon át a víztükör felett, hogy meddig szabad felhúznia a felső ajkát ahhoz, hogy a vicsorgás ne menjen a szépsége kárára.

– Csitulj – mormolta neki Galbatorix.

Alig ért hosszá a másikhoz, de a tenyerében a feketén kanyargó gedwëy ignasia felragyogott, pedig a fekete színnek nem lett volna szabad fényt kibocsátania. A sárkányok azonban mindig is szerettek olyan helyre tévedni a mágiájukkal, ahol áttörtethettek a természet által lehetetlennek bélyegzett dolgokon. Kieran a szavait nem hallotta, csak azt látta, hogy a másiknak mozdulnak az ajkai, éppen csak lehelte a szavakat, és Shruikan mancsain képtelen gyorsasággal begyógyultak a sebek.

– Gyönyörűm – kérte a sárkányát. Egyre mélyebbre vágott benne a félelem, hogy ez az… ember sok csúnya meglepetést okozhat nekik.

A sárkány borostyán pillantása őrá villant. Osztotta a véleményét, de aggódott érte. Óvatosan hátrébb húzódott. Shruikan nem eresztett a feszült tartásából, pedig ő még inkább fióka volt, mint az a kis vörös. Azt elengedték, hogy ő nem reagált megfelelően Kieran sárkányának jelenlétére, hát nem volt jól. Túlságosan karcsú volt, túlságosan beesett az oldala, a hasán a pikkelyes bőr ráncot vetett ahelyett, hogy szépen kisimult volna. De hiába volt a kis fekete csont és bőr, Kieran nem hitt neki. Úgy, hogy egy olyan mágus állt mellette, aki előbb serkentette a növekedését, aztán begyógyította a sebeit és nem fetrengett a földön habzó szájjal, nem.

– Érdekes egy páros vagytok, nem igaz? – kérdezte Gabatorix és Kieran utálta, hogy a szeme nem mosolyog az ajkával együtt. – Örülnék, ha még volna alkalmunk beszélgetni. Ehhez persze az kell, hogy tartsd a szád.

– Jelentést kell majd tennem. Az ősnyelven.

– Mintha bármit is érdekelné a Rendet, hogy mi történik itt északon, főleg az urgalokkal! – horkantott a férfi és a szemét forgatta. – Mintha nem tudnám, hogy milyen remekül képes vagy eltüntetni a nyomaidat.

– Nem értem, miről…

– Az a terméketlenségi varázslat, amit a sárkányodra raktál, egészen ügyes – vágott a szavába a férfi. – Kár lenne belepiszkálni.

A társa morgásából azonnal nyüszítés lett, majd elhallgatott, amint eljutott a tudatáig, hogy milyen méltatlan hang tört ki belőle. A riadalma a kötésükön keresztül átszivárgott a Lovasába, Kieran pedig megfeszült. Azt a varázslatot úgy alkotta meg, hogy csak akkor lehessen megtalálni, ha valaki ismeri a pontos szövegezést. Kieran több korszak nyelvhasználatát keverte, hogy még véletlenül se hibázhasson rá senki, a varázslat szálait pedig elrejtette a sárkány bendőjében, ahol az ő drágája veleszületett mágikus kisugárzásának el kellett volna takarnia azt. Galbatorixnak még a varázslat árnyékát se lett volna szabad megtalálni.

– Te a nyelvhez értesz, Kieran – pillantott le rá Galbatorix elnéző mosollyal, mintha hallotta volna a gondolatait. A fekete szemek megint rászegeződtek, felnyársalták, kivéreztették őt. – Én a mágiához. Van különbség.

Válaszolni akart valamit, de még a száját se volt képes kinyitni.

– Örömömre szolgálna, ha holnap vendégül láthatnálak ebédre.

– Itt?

Galbatorix felnevetett, és Kieran hátán felállt a szőr attól a hangtól.

– Van igazság abban, amit mondasz, elvégre a te társad már nem férne be az ebédlőbe. Igen, Kieran, itt. Holnap délben.

Galbatorix úgy ment oda a barlang szájához, hogy Kieran és az ő társa között vezetett az útja. Shruikan a nyomában kúszott, a kis fekete megemelt szárnyai eltakarták a szeme előle a sárkányát, és abban a pillanatban Kieran hidegnek és élettelennek érezte a kapcsolatukat. Rohant hozzá, amint az a kettő eltűnt és a félelem végre nem fagyasztotta őt egy helybe.

Az, ahogy felmászott a nyeregbe és visszarepültek a toronyhoz, összemosódott, zavaros volt. Landolás után Kieran jóformán lebucskázott a nyeregből, mire a sárkánya pánikszerűen felugrott, majdnem rálépett, amivel csak még jobban megijesztette saját magát.

Kieran végül a mellső lábai között kötött ki, a sárkány egészen köré tekeredett, hogy nem látott semmit a külvilágból. Együtt reszkettek végtelenül sokáig. Kieran lelki szemei előtt borzalmasabbnál borzalmasabb lehetőségek futottak le, hogyan bánthatnák az ő gyönyörűjét, hogyan ölhetnék meg őket azért, hogy a hallgatásuk biztosított legyen. A falu odalenn már nem is füstölt. Az a néhány holttest, ami nem lett a lángok martaléka, vonzotta a varjakat.

A sárkánya nyüszített. Ügyetlenül begörbítette a nyakát, hogy böködni tudja, és Kieran érezte, hogy az oldalán horzsolások és kék-zöld foltok lesznek a sárkány riadt aggódásától. Összekaparta magát annyira, hogy felülemelkedjen a félelmén és enyhítsen a társa bizonytalanságán. A varázslat, amit ráhelyezett, még mindig működött és érintetlen volt. Sokadik változata volt annak, amit réges-régen, még Aberonban helyezett rá. Miért ne tette volna, azok után, hogy élete legelső tánca után az ő kedvese zokogva jött vissza hozzá és könyörgött neki, hogy tegyen valamit?

Akkor is megtette volna, ha csak megkéri. De a sárkány sírt, így Kieran arra is hajlandó volt, hogy elviselje a Rend gyanakvását, hogy kizárólag az ő döntése miatt nincsenek fiókák.

A sárkány látta Kieran egyenruháját. Azóta látta a kardját is, hogy milyen színe van az égett narancsnak tompa és részlegesen fényes felületen. Tudta, hogyan viszonyulnak a hímek azokhoz a nőstényekhez, akik éppen tojás-formálással vannak elfoglalva. Látta, hogy néhányuknak mennyire megfakulnak a pikkelyei – közöttük a tulajdon anyjáé is. És látta azt is, hogyan viszonyulnak a fajtársai Kieranhoz, aki nem összeillő darabokból volt összerakva. Éppen úgy, mint ő, de kettejük közül csak neki volt ragyogó-csillogó pikkelyköpönyege.

Nem fogom hagyni, hogy bántsanak, súgta a sárkánynak. Nem engedem.

A sárkány nagyon csöndesen azt felelte, hogy neki kellene megvédenie Kierant a bajtól és nem fordítva.

Egyek vagyunk. Összetartozunk. Te véded a hátamat és én védem a te hátadat. Szeretlek.

Tulajdon vak szeretete önmagára mosolygott vissza, amikor a sárkány lelkébe nézett. A drágája dorombolt neki és szorította magához, az elméjében pedig körvonalazódni kezdett egy terv, amit Kieran jobb napjain kockázatosnak vélt volna.

Egyetlen napot kellett várniuk, de az maga volt a pokol. Lenn a völgyben a farkasok hordták szét a holttestek maradékát, vitték el az urgalok életben maradt háziállatait. A varjak károgása állandóvá lett volt, csak úgy, mint a vörös sárkány jelenléte. Ott körözött fölöttük, figyelte őket, és Kieran tudta, hogy az a szép, felemás szemű fiú ott terpeszkedik a nyergében.

A második találkozására Galbatorixszal már felkészült. Megfürdött, a sárkánya segítségével nagyjából elrendezte a szakállát. Tisztára igézte a kabátját és a csizmáját, aztán felkötötte a kardját. Indulás előtt felhozott a pincéből egy üveg bort, hogy lássa mindenki, ő nem egy hálátlan vendég.

Végig a hátukban érezték a kis vörös figyelő tekintetét, ahogy ott repült mögöttük. Felzárkóztak, mire landoltak. Morzan megint előbb ért földet, mint Kieran, és már az asztal mellett volt, amikor Galbatorx felemelkedett és mosolyogva köszöntötte őt. A bort megköszönte. A könyv láttán felvonta a szemöldökét.

– Morféma és szintaxis – magyarázta Kieran sietve. – Középhaladó olvasmánynak számít, de úgy érzem, boldogulni fogsz vele.

Morzan elégedetlenül csettintett egyet a nyelvével, amivel nevetésre ingerelte Galbatorixot. A bor láttán is szkeptikusnak tűnt, de nem fűzött hozzá megjegyzéseket. Kieran azért titokban hálás volt, egy őrtoronyban nem feltétlen volt hozzáférése a legjobb pincészetek boraihoz.

Az ebéd, Kieran legnagyobb meglepetésére, jól sikerült. Ehhez köze lehetett annak, hogy Galbatorix jobbjára kellett ülnie, végig a férfival társalgott és nem is kellett Morzanra néznie, aki az asztal másik felén ült és egész végig szúrós pillantással méregette őt. Még azok után is, hogy Kieran sárkánya elhevert, mint a híres Meztelen keleti című kép sárkány-megfelelője, amivel legnagyobb megelégedésére, végre sikerült felhívnia magára legalább a kis vörös figyelmét. Eléggé ahhoz, hogy magával csábítsa őt a levegőbe.

Galbatorix értelmes társalgónak bizonyult. Könnyű volt vele megtalálni a közös hangot, még könnyebb volt hagyni, hogy a férfi lendülete magával sodorja, még úgy is, hogy Kieran volt az, aki többet beszélt. Mire kettőt pislogott, már azt ecsetelte a feszülten figyelő, fekete szemű férfinak, hogyan fogja egyszer szilánkosra átkozni azokat, akik csak azért gáncsolták az előrehaladását, mert nem elég esztétikus a megjelenése. Rohadék tündék meg még rohadtabb szépségfelfogásuk. Aztán a rohadék tündék meg a rohadék fióka-adójuk, aminek a létezését se hajlandók elismerni, de azért rájárnak a társa nyakára, pedig milyen fiatal még.

A tirádája végén egy pillanatig bámult a kupájára és próbált nem elvörösödni, amiért Galbatorixot láthatóan szórakoztatta a szenvedélyes kitörése.

– Kérdezhetek valamit? – bukott ki belőle hirtelen.

Válaszul egy intés kapott, hogy csak tessék.

– Miért én? Nem hiszem, hogy csak most derítetted ki, hogy ki vagyok.

Galbatorix előbb kutatón nézett rá, aztán az arcára derűs fény költözött, amiből Kieran megsejtette, hogy őszinte választ fog hallani.

– Azt tartott sokáig kideríteni, hogy hol vagy. Egy konkrét párost megkeresni olyan, mintha tűt keresnél a szénakazalban. Megkérdezni, hogy ki van szolgálatban az itteni helyőrségen? Egy perc volt kideríteni. Két évvel ezelőtt találkoztunk volna, ha nem csak a minap szúrta volna ki [Elfeledett] a kabátod színét.

– Hé – szólt közbe Morzan, az ebéd során először.

– Ez nem kritika volt, barátom – csitította őt Galbatorix, egészen más hangszínt használva, mint amivel Kieranhoz beszélt. Nem tudta hova tenni. – Remek munkát végeztetek a rejtőzéssel.

Amaz morgott valamit, hogy jobban örülne, ha nem kéne többet rejtőzködnie. Galbatorix elengedte a füle mellett, Kieran pedig követte a példáját.

– De miért én? – ismételte értetlenül. – Sok nyelvész van.

– Mert gondolod, hogy Haredí a segítségemre lett volna? – Kieran nem tudott nem vigyorogni. A karót nyelt tünde elvileg bevezető előadásokat tartott, gyakorlatilag szabadon dobálózott szakszavakkal, és amikor valaki merészelt rákérdezni az adott kifejezés jelentésére, felkapta a vizet és azt kérdezte, mit keres az óráján olyan, ha még ennyit se tud. Nem, Haredí előbb dőlt volna a kardjába, mint hogy egy Morzan-féle suhanc utasításának engedelmeskedjen. – Úgy sejtettem, hogy a hasznomra leszel. És nem tévedtem. Örülnék neki, ha ez a jövőben is így maradna.

Tudta, hogy az életük múlik a válaszán. A sárkánya odafenn a magasban olyan ideges volt, hogy a fordulásai kezdtek suták lenni az izaiba beleálló görcstől.

– Örülnék neki, ha így lenne, Galbatorix.

– Uram – javította ki. – Szólíts uradnak, akkor megfontolom.

A sárkánya megbökte, hogy ne csak tátsa a száját. Kieran lesütött szemmel, alázatosan fejet hajtott.

– Mielőtt elmész, szeretném, ha hűséget esküdnél nekem – folytatta Galbatorix, mintha észre se vette volna, hogy Kieran keze megszorult az evőeszközén. Mintha ennyit számított volna neki az, hogy azt akarja, tegyék az életüket a kezébe. – De ne mondjátok, hogy türelmetlen vagyok, természetesen megvárjuk, míg a kedves társad visszatér.

– Kö-köszönöm. Uram.

Galbatorix elégedetten somolygott, Morzan viszont olyan erővel döfte a villáját a tányérján lévő húsba, hogy a hangja miatt Kieran egy pillanatig várta a húsba vágó fém fájdalmát.

Morzan azt az egy alkalmat kivéve nem szólt. Galbatorix nem foglalkozott vele, lefoglalta, hogy Kierant szóval tartsa. Intelligensebb témák kerültek szóba és Kieran kételkedett benne, hogy a kölyök érti, miről beszélnek.

Asztalbontás után Galbatorix elment Shruikannal foglalkozni. Kieran kisétált a sziklapad szélére, onnan figyelte, hogyan „játszik” a sárkánya odafenn.

– Érdekes beszélgetést folytattál Galbatorixszal – mordult fel mellette a fiú.

Kieran sem nem látta, sem nem hallotta a közeledését, úgy megijedt, hogy a szívéhez kapott. Élesen beszívta a levegőt és megköszörülte a torkát.

– Érdekes ember, és sok dologban egyetértünk.

– Hát persze. Azt hiszem, akkor ideje, hogy mi is egyetértsünk néhány dologban.

– Úgy gondolod?

– Nem tudsz kitúrni a helyemről, higgy akármit – csikorogta Morzan. Az ősnyelven, hogy hangsúlyt adjon a szavainak. Meglepően jó volt a kiejtése. – Nem tudsz lecserélni, sem helyettesíteni. Ha összevitatkozunk, ő az én pártomat fogja fogni. Világos voltam?

Kieran nem tudott mit felelni, csak bámult fel a másikra és nem tudta megmondani, hogy Morzan mikor lépett hozzá ilyen közel, mikor állt meg így, fölé tornyosulva. Akkor tűnt fel neki igazán, amikor Morzan hátralépett, és könnyebb lett levegőt venni.

– Úgy hallom, otthon vagy a pletykákban – mordult fel a kölyök.

– Mindenkinek kell egy hobbi – nyekeregte megjátszott érdektelenséggel. – És a pletykák többsége baromság.

Morzan lekezelőn végigmérte.

– Éppenséggel vagy olyan ronda, mint ahogy azt elmondták.

A harag megint felvillant. A társa odafenn felkiáltott és messzebb lökte magát a kis vöröstől, felé kapott, amikor közelebb akart repülni hozzá. De akkor Morzan odalenn Kieranra villantott egy mosolyt, csupa fog, csupa éles vonal-mosolyt, amitől megint olyan érzése támadt, hogy ezzel a fiúval valami nincs rendben.

– Ha csak rosszul nézel Galbatorixra, megtudod, hogy én mennyire vagyok az a láncos kutya, akinek tartanak.

A kis vörös odafenn nevetett és kicselezte a sárkányát. A fogai egy pillanatra összezárultak a nyakán, túl gyorsan, túl durván. Egyszerre rettentek meg.

Az a riadt félelem visszatért, valahányszor összetalálkoztak a veszett kutyával és az ő vörös szörnyetegével. Hiába tudta meg idővel, hogy Morzan valóban inkább csak szórja mint kitalálja a varázslatokat, ellentétben vele, hiába tudta, hogy a sárkánya jobb szereti az egyenes támadást a trükkök helyett, ellentétben az ő gyönyörű partnerével, nem jelentett semmit. Még tizenegy csatlakozott hozzájuk, de Morzannak igaza volt, talán nem ő ült Galbatorix jobbán az asztalnál, de a pozíciója az uruk jobbjaként megingathatatlan maradt. Hiába alkotott Kieran Galbatorixszal olyan varázslatokat, amik láttán még a Vének is kegyelemért könyörögtek volna, az igazi erő mégis annak a párosnak jutott, akik az elsők voltak. Galbatorix utasításai szerint, az Árny hathatós segítségével végezték el a finomhangolásokat a képességeiken, hogy az uruk és parancsolójuk – a királyuk – leghasznosabb fegyverpárosává nőjék ki magukat.

Kieran biztos volt, hogy a többiek az urukat rettegték. Benne is volt egy kis egészséges félsz, de ha az a vörös ördög megjelent, úgy érezte magát, mint egy őz, amikor sárkányt lát.

Az a félelem benne maradt.

Vele maradt.

Beleégett, kísértette, mindig ott volt a sarkában, mindig ott sejtette maga mögött. Nem tudta elviselni a vörösnek már a látványát sem, és az ura tudta ezt. Amikor fellelte azt a két csupasz förmedvényt és két – négy – társa segítségével az ura elé hurcolták őket, akik aztán meghódoltak, jutalmul azt kapta, hogy nem kellett többé Morzan közelében lennie. Az ura mindig az ország másik felébe küldte, de még akkor is ott érezte őt a sarkában, lecsorgott a hátán, mint az esővíz. És az ő gyönyörűségének megfakultak a pikkelyei, nem volt rá képes többé, hogy elcsavarja a fejét a kis vörösnek. Nem érdekelte, hogy leolvadt róla a varázslat, ami megakadályozta, hogy fiókái legyenek. Nem jelentett változást; a fiúk sem érdekelték többé.

A sárkány őt nézte, tompa, borostyán szemeiben nyoma sem volt az életnek, a bensője kongott az ürességtől. Csak halovány visszhangja maradt benne valaminek, amiről Kieran hinni akarta, hogy réges-régen szeretet volt.

A híre messziről megelőzte, és ezért nem mertek ránézni, de ez… dühítette. Kavargott benne valami, és a sárkánya nem nyúlt ki érte többé, és ezért az érzés marta őt belülről, hát odavágott, ha azok a kis csótányok a közelében ítélkezni merészeltek.

Az utolsó ember, aki ítélkezés nélkül tekintett rá, egy inas volt, aki a védett ház küszöbén állva várt rá. Kieran legalábbis inasnak vélte. Brom hamar eloszlatta a téveszméit.

>>> Következő fejezet >>>

Utánaolvastam a hüllőknek, meg megnéztem egy dokumentumfilmet a gyíkokról. Bevallom, zavarba jövök, ha emberek szexelnek a képernyőn, és életemben először zavarba jöttem, amikor gyíkok szexeltek a képernyőn. Biztos azért, mert kutatási anyaghoz volt. Mindegy, remélem, a Véreskü a sárkányokban is megváltoztatott néhány apróságot, különben ez az egész szaporodás-dolog nagyon kényelmetlen nekik.

A meztelen keleti c. képet Goya Meztelen majája ihlette.

Elég sokat gondolkodtam rajta, hogy egy sárkány mekkora súlyt tud vinni a levegőben. Figyelembe véve, hogy már magához a repüléshez biztosan mágiát használnak (mégis mekkorának kellene lennie a szárnyfesztávjuknak, hogy elbírják azt a súlyt???), lehet, hogy elég sokat. Saphira már öt hónaposan elbírt egy lovat, aztán nyolc hónaposan egy sziklát, de aztán leültem számolgatni egy kicsit. Azok a fák, amiket Kierannak beépíttettem abba a toronyba, a fa típusától függően 3-6 tonna között lehettek. Nnnnem, nem cipeltetünk ekkora súlyt sárkányokkal.

Ugyanitt: Galbatorix nem hazudott, csak kicsit. Csak azért nem ölte meg Kierant, mert Shruikan nem volt jól, ő pedig nem tudta, hogy mennyi ideje van. Utána pedig meggondolta magát, és úgy döntött, hogy Kieran kiérdemelte, hogy élvezhesse az ő jelenlétét. Reméljük, hogy soha nem fogja megtudni, hogy Kierannak micsoda rövid életű identitásválságot élt meg Morzan miatt.

A távoli E/3 amúgy remekül alkalmas arra, hogy rávilágítson: Kieran azt hiszi, hogy mindenki utálja őt a kinézete miatt. Nohát, nem teszi könnyebbé senki életét azzal, hogy lyukat bámul beléjük és mindenkiről azt feltételezi, hogy utálják őt. Lehet, hogy kissé keserű a lelkem. A társa félelmeinek egy részét megmagyaráztuk, ugyanakkor szeretnék rámutatni, hogy ő pedig nem akarta, hogy bárki tudjon róla, hogy nem akart fiókákat, mert akkor egészen biztosan változott volna az udvarlói száma. Inkább a szándékaik változtak volna meg, mármint, egészen biztos vagyok benne, hogy voltak sárkányok, akik úgy voltak vele, hogy aha, nem, én nem fogok a gyerektartással szarakodni, pák.