És az ég vérbe fordult #1

 Mondtam, hogy ez a történet igazából egy kupac szösz? Nem? Bocsi.

Nem szeretem ismételni azt, ami a kánonban történt, elvégre egyszer már olvasta mindenki (ha nem, akkor ideje odébbállni, nem fogsz érteni semmit), ráadásul CP tuti jobban megírta, a fordító pedig jobban fordította (kivéve Dranka Anitát. A Murtaagh fordításáért nagyon haragszom), szóval ez az első fejezet egy gyors átrohanás lesz az első könyvön. Oda kell érnünk ahhoz a részhez, ahol a dolgok elkezdenek megtörténni, eh?

Bromhoz még annyit: mivel a pali nem őrült meg Carvahallban tizenöt évnyi semmittevés után, valószínűleg muszáj volt leülnie feldolgozni egy keveset a traumáiból. Nohát, a nyugdíjazást én megtagadtam tőle, igazán nem ülhet a babérjain, míg Morzan szabadon mászkál, nem igaz? Ennek lesznek… folyományai.

Zene a fejezethez: While Justice Sleeps.

Míg alszik az igazság

Eragonnak mindig is felemás kapcsolata volt a téllel. Egyrészt, a tanyán alig volt mit csinálni, csak arra vártak, hogy változzon az évszak, ami néha őrjítően unalmas volt. Másrészt a tél volt az összejövetelek időszaka, amikor úgy mehetett be Rorannal a faluba találkozni a barátaival, hogy Garrow nem morgott miatta. Vagy morgott, de csak keveset. Amikor kicsi volt, mikor Marian néni még élt, ott sertepertélt a csigacsinálóban az asszonyok szoknyája körül, míg ők pletykálkodtak, és a kezük alól hopp-hopp-hopp peregtek az apró, sodort tészták, amiket utána megszárítottak, és belefőztek mindenfélébe.

És aratás után, de még az igazi tél előtt, jöttek a kereskedők! Olyankor az egész falu olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Nem csak azért, mert ilyenkor temérdek dolog volt, ami csak szem-szájnak ingere, vagy mert a falusiak is kitettek magukért, és ünnepi ételeket főztek, ami Garrow-t is arra ingerelte, hogy befogja Rorant és Eragont töltött káposztát készíteni. Elég macerás volt, de mind a hárman nagyon szerették, és ha lezárt edényben hűvösre tették, akkor sokáig elállt.

A másik ok, amiért várta a kereskedők érkezését, Brom volt. Az ősöreg, himlőhelyes arcú vándorbárd minden évben eljött, lanton kísérte magát, miközben édesbús történeteket mesélt sárkányokról, hősökről és hercegnőkről, egyszóval mindenről, ami legendás volt és irtó régen történt. És nem mellesleg, kedvelte Eragont. Amióta a fiú az eszét tudta, mindig ő volt az, akit az öreg ott fogott, hogy segítsen neki visszavinni a kellékeit a sátrába. A bárdnak ritka pocsék érzéke volt a sátorállításhoz, az előadóhelye és a szállása közé mindig sikerült becsúsznia az egész mezőnek. És mivel elég öreg volt már, ezért lassan sétált, meg-megállt, hogy kifújja magát, néha le is ült. Eragon állt mellette, markolta a lant és a háromféle furulya tokját, és jóformán vibrált az izgalomtól, miközben újabb és újabb történetet kért a férfitól. Hallott a világról, arról, hogy milyen hatalmas, kétkedve fogadta, hogy a Beor-hegység csúcsai állítólag még magasabbak, mint a Gerinc, hogy a törpék nagyja még nála is alacsonyabb – Eragon volt vagy tíz éves, amikor ezt megtudta, és utána egy egész évet kellett várnia a további részletekre. A segítségnyújtásért mindig kapott egy kis pénzt, amit utána gondosan el is vert a vásárban, nehogy Garrow vagy Roran megkérdezze tőle, honnan van.

Nem mintha Roran olyan irigy lett volna, hogy elszedje tőle, vagy mintha Eragon valaha megkérdezte volna tőle, hogy az unokatestvérének honnan került néha kicsit több költőpénze, mint amit Garrow adott nekik.

Brom lassan olyan lett számára, mint a télközépkor ajándékot hozó váltott macska, azzal a különbséggel, hogy utóbbiról nagyon korán megtudta, hogy nem igazi. Brom viszont az volt, és róla nem hallotta soha, hogy elviszi követ törni a rossz gyerekeket. Soha eszébe nem jutott félni a férfitól; miért tette volna, ha minden sétájukkor ott érezte maga mögött Garrow jelenlétét?

Abban az évben is pontosan így történt. Eragon, ha lehet, akkor még lassabban sétált, mint egyébként, szinte tyúklépésben vánszorogtak át a sátrak rengetegén, de Brom vagy nem vette észre, vagy hálás volt érte, mert szórakozott félmosollyal az arcán botorkált Eragon oldalán. Éppen azt bizonygatta neki, hogy igen, a Gerincben bizonyára rengeteg koros fa van, amiket két megtermett ember se ér át, de a tündék erdejében olyanok is akadnak, amiket húsz ember se érne körbe.

És akkor a világ egy kék villanással darabokra robbant. Eragont hanyatt vetette a lökéshullám. Ahogy felkönyökölt, aggódott, hogy mi lett vajon szegény öreg Brommal, de alig hitt a szemének – a megtört vénség helyén egy ősz, de nagyon is ereje teljében álló férfi állt. Úgy nézett ki, mint Brom, a sebhelyes arca és a furcsa, idegen ruhái nem változtak, de az, ahogy kihúzta a hátát, az, ahogy megvetette a lábát, az nem egy öregember volt.

Eragon ezen a változáson talán jobban megdöbbent, mint azon, hogy előttük több méretes körben a sátrak és a fű egyaránt porrá égtek. A kör középpontjában egy jókora, kék kő pihent.

– Barzûl – mondta Brom, és Eragon a hangsúlyból tudta, hogy egy idegen nép káromkodását hallja. Hangtalanul mozgó ajkakkal ismételte el a szót, miközben kissé szédelegve bár, de ülőhelyzetbe tornászta magát.

– Mi történt? Mi volt ez?

– Eragon!

A nagybátyja érkezett rohanvást, már ott is térdelt mellette, munkától kérges tenyere a homlokára simult.

– Jól vagyok, jól vagyok – bizonygatta, lerázta az aggódást és talpra kecmergett, Garrow tiltakozásával mit sem törődve. – De mi volt ez? Ó, mi az a kő?

– Indíts haza, fiú! Nem biztonságos itt! – szólt rá az ismeretlen férfi, aki az öreg Brom alakját viselte.

– Hogyan? Nem kéne hívni valakit? Te jó ég, az a sátor ég!

Brom és a nagybátyja pillantása összeakadt. Valamiért egészen csúnyán méregették egymást, aminek Eragon sem okát, sem értelmét nem látta. Grrow mondott valamit, fojtott hangon, hogy Eragon nem hallotta, és Brom ugyanolyan halkan válaszolt.

Ha már egyszer lefoglalta őket a vitájuk, és nem is figyeltek Eragonra, ő csöndben eloldalgott. Lépésről lépésre közelítette meg azt a kékséget a kör közepén. Megbökte a csizmája orrával a kék követ és hátraugrott, de nem történt semmi. Lehajolt, hogy kézbe vegye…

– Megállj! – rivallt rá Brom.

Elejtette a követ.

– Megfogtad – mondta sápadtan a férfi. – Te megfogtad!

– Nem én! Vagyis… csak egy kicsit?

– Ó, hogy enne meg a kíváncsiságod! – fakadt ki Garrow. – Mi az átkozott rossznyavalya az, Brom?

Brom arca megnyúlt és megszürkült, ettől valahogy még öregebbnek tűnt, mint amikor Eragon oldalán totyogott. A sátorváros közepe felé nézett, ahol már nagy volt a zsibongás, és már csak néhány magányos pillanatuk volt, mielőtt az emberek megérkeznek a vödrökkel és elkezdik az oltást.

– Mágia. Majd elmagyarázom, de most tűnés innen! Fiú, ha már egyszer megfogtad, akkor vidd a… a követ is, és az átkozott királyokra, nehogy más is megérintse! Le se tedd, mert amihez hozzáér, az úgy fog ragyogni azoknak, akiknek van szeme az ilyesmihez, mint egy fárosz, és azzal csak bajt zúdítasz az egész falura. Megértettél?

Hebegett valamit, de Garrow helyette is rábólintott a dologra. Az unokaöccséhez sietett és sürgette, hogy induljon megfele, de nem ám az út irányába, hanem át az erdőn keresztül.

– De tartozol egy magyarázattal! – szögezte a mutatóujját Bromra.

– Persze, persze.

– Brom!

Az öreg a szemét forgatta.

– Amint itt elcsitulnak a kedélyek, megyek hozzátok.

Garrow keményen bólintott, aztán Eragon vállára csapott, és máris a fák között voltak.

Elég szép volt az a kő a kezében. El nem tudta képzelni, hogy mi rosszat csinált azzal, hogy felvette, vagy hogyan lehet bármiféle boszorkánysághoz köze éppen neki vagy a falujának, de amíg Garrow így dúlt-fúlt mellette, nem is merészelt rákérdezni. Utána már semmire sem mert rákérdezni, csak állt a házban a tűzhely mellett, kezében a kővel, mert Garrow nem engedte neki, hogy leüljön. Valami olyasmit dörmögött, hogy ha nem lenne ilyen farkasordító hideg, akkor a házba se engedné be. Eragon nagyot nyelt és próbált láthatatlanná válni. Nem szeretett a nagybátyja dühének kiváltó oka lenni.

Hallották, ahogy valaki leveri a lábáról a havat odakinn. Mind a ketten megfeszültek, de az ajtón csak Roran jött be.

– Hű, hát ti már itthon? – mosolygott rájuk. – Nem is láttátok, micsoda ramazuri volt a mezőn, mi? Felrobbant a patikus sátra, ha Horst nem lép közbe, akkor talán meg is köcsögölik a fickót!

– Vigyázz a szádra! – dörrent rá Garrow, és folytatta a fel-alá járkálást.

Roran gyorsan átlátta a helyzetet, meg annak a kevéssé barátságos voltát. A pillantása Eragonra tévedt, felvonta a szemöldökét, ő meg behúzta a nyakát, és kicsivel erősebben szorította magához a követ.

– Hát az meg…

– Ha csak egy lépéssel közelebb mész hozzá, olyat kapsz, hogy megemlegeted! – csattant fel Garrow, és a hangsúlya miatt Eragon még el is hitte, hogy komolyan beszél. – Egy fenét a patikus tehetett róla, az a micsoda volt az, és Eragonnak nyilván bele kellett ütnie az orrát!

– De én csak…

– Igen, igen, te csak kíváncsiskodsz, mint mindig, de ha bajunk lesz belőle, akkor tél végéig a birkákkal alszol! És szót se többet, míg az átkozott mesekufár ide nem ér!

Roran nagy szemeket meresztett.

– Mesekufár? Mármint Brom?

– Azt mondtam, hogy egy szót se, hát a füleden ülsz?!

Roran beharapta az ajkát. Ő általában könnyebben ráérzett Garrow hangulataira, meg arra is, hogyan lehet kiszedni őt belőlük, de a férfi most nem hagyta beszélni. Eragon a sarkán hintázva nézte, ahogy az unokatestvére a padhoz araszol, és már majdnem leült, amikor Garrow megtorpant, végigmérte őket, aztán rámordult Roranra, hogy csináljon teát.

Mindketten magukba fojtották a sóhajt, mert annak csak újabb kör dühöngés lett volna a vége. Roran Eragonra mosolygott; ő ezt jó jelnek vette, neki viszont annyira nem tetszett a dolog. A nagybátyja általában méregbe és gondoskodásba fojtotta az aggódását, és a kettő néha egészen furcsán fonódott össze.

Roran leakasztotta a szögről a teáskannát és feltette a vizet. A csöndben csak Garrow léptei, a súlya alatt nyikorgó padlódeszkák és a tűz pattogása hallatszott, Roran ténykedésének halk neszeivel megbontva. Egészen nyugalmas lett volna, ha Garrow nem úgy viselkedett volna, mint egy gomolygó viharfelhő. Eragon nem kaphatta kézbe a maga italát, meg kellett várnia, míg Roran leteszi a bögrét az asztalra, és csak azután mehetett érte, hogy az unokatestvére ellépett onnan. Aztán mégse vehette fel, mert mégis a hidegről jöttek be, kinn voltak majdnem egész nap, akkor kell a fenyőteába egy-egy kanál méz is. Roran még el is keverte neki, ha már neki tele volt a fél keze azzal a furcsán könnyű, kék kővel.

Jól esett a meleg ital. A második korty már kevésbé, mert a frászt hozta rá a három gyors koppantás az ajtón, leforrázta miatta a torkát.

Brom úgy surrant be a házba, mint egy macska, és már nem is próbált vénembernek tűnni. Ez már csak Rorant lepte meg; Eragon csöndben belenyugodott.

– S akkor – fonta össze a karjait Garrow. – Mi a csudát szabadítottál ránk?

– Nem én hívtam ide – hárított a bárd.

– De miattad van itt.

– Ezt nem vitatom.

– Tessék? – kérdezte Roran.

– Nem rád tartozik – mondta Brom.

– Majd később – így Garrow, vele egyszerre, majd az énekmondóra förmedt: – Ne merészelj ilyen hangon beszélni a fiammal, mert megkeserülöd!

Brom nagy levegőt vett. Közben tenyérrel fölfelé megemelte a bal kezét, majd ahogy hosszan kifújta a levegőt, lefelé fordította, mintha lenyomott volna valamit. Valószínűleg a belső késztetését arra, hogy ostoba parasztnak nevezze őket. Garrow is pontosan így érthette a mozdulatot, mert a szeme alatt a bőr gyanúsan rángatózni kezdett.

– Mi. Az.

Brom lassan megnyalta az ajkát, majd nagyon megfontoltan mondta:

– Valami, ami elég értékes ahhoz, hogy nagy emberek jöjjenek utána, és bajt okozzanak nektek.

– Azt menten gondoltam. Efféle csecsebecsék nem szoknak csak úgy minden sarokban teremni. Még egyszer kérdem: mi az.

– Garrow – sóhajtott fel Brom és két ujja közé csippentette az orrnyergét. – Most mondtam el.

– Nem mondasz te semmit, bárd, és ez kezd nagyon bosszantani. Eragon mekkora bajban van?

– A lehető legnagyobban. Azt a holmit a királytól lopták el.

Roran felszisszent. Eragon sem volt nagy barátja a Birodalomnak, mégis kiszakadt belőle:

– Akkor nem lehetne csak úgy… visszaadni neki?

– Fiú, már azért is megölnének, hogy egyáltalán tudsz arról a kőről, hát még azért, hogy a kezedbe fogtad! – nevetett fel Brom. – Az egész falut kiirtják, ha megtudják, hogy itt volt.

Amit mondott, az egy dolog volt. Ahogy mondta, az már egy teljesen másik. Eragon szárazon nyelt egyet és a nagybátyjára pillantott. Garrow mereven bámult Brom szeme közé.

– Akkor vidd el! Eragon, add azt oda, te meg takarodj a tanyámról és színedet se lássam itt soha többé!

– Nem úgy megy az – rázta a fejét Brom. – Ha Eragon az egyetlen, aki megérintette, akkor csak keresni fogják a követ. Ha én hozzáérek, akkor legkésőbb két napon belül maga Morzan jön ide.

– Morzan! – kiáltott fel Roran.

– Az a Morzan? – kérdezte Eragon. – De hát ő már biztosan ősöreg!

– Ne tévesszen meg a kora – mondta sötéten Brom. – Éppen olyan ördöngös, mint a király. És nem hiszem, hogy szeretnéd megnézni, mennyit érnek Carvahall házai a sárkánytűz ellen.

– Eleget fenyegetőztél – mondta Garrow fojtott, rekedt hangon. – Ha ennyit tudsz arról, hogy mi történhet, biztosan van javaslatod arra is, hogyan akadályozzuk meg. És ahogy csavarod itt a szót, énekmondó, van egy olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni.

– Nem, nem fog. Eragon velem jön, amikor a kereskedők elhagyják a falut és velem tart, míg oda nem tudjuk adni a követ egy megbízható embernek. Utána rejtőzködnie kell majd egy darabot; minél tovább van nála a kő, annál tovább tart majd, míg lekopik róla a varázslat, amivel megjelölték. De néhány hónap, legfeljebb egy év után visszajöhet.

– Egy év! – szakadt ki Roranból és lerogyott a lócára.

Eragon tudta, hogy a terveire gondol, arra, hogy azt akarta, egy év múlva ilyenkor Katrina már a felesége legyen. Iszonyatos erővel tört rá a bűntudat és átkozta a saját kíváncsiságát, meg azt az ismeretlent is, aki ezt a furcsa, káprázatosan szép kék követ ellopta a királytól.

– Egy év – ismételte Garrow is, majd furcsán nézett az unokaöccsére. – Az anyja is azt mondta, hogy legfeljebb egy évet lesz távol, aztán már csak a halálhírét hallottam.

Megrendítő volt ezt hallani. Eragon egy kezén meg tudta számolni, hányszor említette Garrow Selenát. Mindent, amit a nőről tudott, Marian mondta el neki a halálos ágyán, a láztól néha félrebeszélve, vagy a falubeliek történeteiből rakosgatta össze. Ezt, hogy az anyja ígéretet tett arra, hogy visszajön érte, még soha nem hallotta.

– Megesküszöm neked – szólt Brom komolyan, a hangja furcsa véglegességgel zengett az apró szobában –, hogy vigyázok Eragonra, ahogy az erőmből kitelik. Amíg énrajtam múlik, legkésőbb egy év múlva itt lesz veled újra.

– És mi az, ami nem rajtad múlik?

– Természetesen az, ha ő maga dönt úgy, hogy nem jön vissza.

Garrow megfordult, Eragonhoz lépett, és két kézzel megragadta a vállát. Aztán megrángatta a gallérját, hogy rendesen álljon rajta a ruha.

– Visszajössz, vagy magam megyek utánad és a fülednél fogva rángatlak haza. – A hangja forró volt az érzelmektől. – Ha úgy döntesz, hogy jobb neked a kinti világban, hát jó, de legyen benned annyi tartás, hogy hazajössz és elmondod az öregednek, megértettél?

– Igen, Garrow bácsi.

– Helyes. Énekmondó, nem vagy szívesen látott vendég a házamban. Eragon majd csatlakozik hozzád, ha eljött az ideje.

– A tűzben megsérült a kalmárok készlete – figyelmeztette őt Brom. – Már csomagolnak, holnap indulunk.

– Jó. Remek. Gyere, Roran, készítsük össze az öcsédet!

Brom meghajolt – konkrétan meghajolt, és Eragon nagyon furcsának találta ezt, hát legfeljebb a földesúrnak szoktak meghajolni, amikor nagy ritkán látogatóba érkezett – és további szó nélkül távozott.

Garrow keresett egy tarisznyát, ami elég nagy volt ahhoz, hogy beleférjen a kő. Ahogy Eragon beletette és ráhajtotta a tarisznya lapját, megfogalmazódott benne a gondolat, hogy valami menthetetlenül, végérvényesen megváltozott.

* * *

Az a rajtaütés nem pont úgy ment, mint kellett volna. Nyilván másképp történt volna minden, ha a nyomorult tündék nem énekelték volna rongyosra az átkozott erdejük minden rohadt fáját, hogy sárkány ne repülhessen föléjük, csak ha ők azt hagyják. Na de, most végre lett egy tündéjük Du Weldenvardenből! Durza játszadozhat vele egy kicsit, aztán ha elunták, hogy nem jutott vele semmire, akkor Galbatorix is rápillant, és akkor végre megindulhatnak. Éppen ideje volt már, hogy a tündék egy életre megtanulják, nem vehetik semmibe az embereket.

Morzan tulajdonképpen nevezhette volna sikeresnek az akciót. Volna, ha nem az lett volna a cél, hogy visszaszerezze a sárkánytojást. Nem esett ám jól, hogy tizenöt éve hajkurássza a határvidékeken. És ez a tünde, mindig ez a tünde volt az, aki visszanézett rá, és amikor már mindenki tudta, hogy megint megúszta, akkor az utolsó pillanatban még volt képe küldeni neki egy vidám mosolyt. Ezúttal Morzan mosolygott rá, miközben Durza leszaggatta róla az őrző varázslatait, majd az ezt követő mágikus sokkot kihasználva, lenyomta a torkán a vorgethalt és megigézte, hogy ne tudjon elmenekülni, vagy olyasmiket csinálni, ami nekik nem tetszene.

Az Árny a nő felé intett, mintha felkínálná neki. Gyorsan hatott a kábítószer, a tünde pillantása kezdett ködössé válni. Körülöttük az erdő vidáman égett, a változó árnyékok még jobban kiemelték a nő arcán a benne feltörő félelmet, ahogy Morzan közeledett hozzá. Helyes. Belépett a nő személyes terébe, mire ő megremegett és hátralépett volna, ha nem tartotta volna helyben az őt földhöz szögező varázslat. Morzan lehajolt hozzá, hogy az ősnyelven a fülébe súghassa:

– Tudod, Durza megfeledkezett néhány apróságról, amikor azt ecsetelte, hogy mit fog csinálni veled. Szerencsédre, itt voltam én és emlékeztettem rá, hogy mi teszi a különbséget egy Árny és egy ember között.

A tünde válaszul elájult. Morzan felnevetett és megengedte neki, hogy elzuhanjon.

– Éber álom, Durza. Ugyanúgy érezni fog mindent, csak beszélni nem tud majd.

– Ki lehet… szedni belőle? – sziszegte a férfi és Morzan esküdni mert volna rá, hogy a teste körvonalai együtt hullámzottak a körülöttük táncoló lángokkal.

– Mit tudom én – rántotta meg a vállát. Közben kivett az övéből egy fiolát, kiszedte belőle a dugót, és kiborított belőle egy darab fekete, ráncos aszalványt. Hangtalanul pottyant le a fűbe, a földet éréskor finom, szürke port pöffentett maga köré. – Megyek, beszélek a királlyal, kikérem a tanácsát. Majd jelentkezem.

– Mi volt az? – pislogott Durza és megrándult, ahogy a szétszóródó por egy része felvillant és elégett a mágikus védelmén.

Morzan az Árnyra nézett és mosolygott, több jókedvvel, és kevesebb gyűlölettel, mint amennyit valójában érzett.

– Csöpp ajándék, nevezzük ízelítőnek. Ez a kis apróság mindent felemészt, és éppen olyan nehéz kiirtani, mint a ragályt. Hegyesfülű barátaink elszórakoztathatják magukat vele egy darabig, elvégre nem tudják a nevét, hogy csak egy csettintésre el tudják tüntetni.

– Ki fogják vágni a fertőzött részeket – húzta a száját Durza. – Nem ostobák ezek.

– Nem, de szentimentálisak. Előbb megpróbálják majd lelassítani a terjedését, kiénekelni a fákból a szálakat, talán még mintát is visznek belőle másoknak, hogy megvizsgálják. Elég egy hiba és maguk terjesztik el a fertőzést az egész erdőben. Majd nézd át a csapatot, hogy megtapadt-e valakin.

Durza fejhangon vihogott. Morzan ezt végszavának fogta fel, sarkon fordult és lóra kapott, hogy végre kívül legyen az erdőből. Nagyon remélte, hogy ha egyszer végre sikerül megindítani az offenzívát a tündék települései ellen, akkor nem neki kell majd vezetni a seregeket, hát hányingere volt ettől a helytől.

Utólag belegondolva, Durzának is szívességet tett azzal, hogy széles sugárutat vágott magának, miközben kifelé lovagolt a társához. A sárkány már türelmetlenül várta. Amint meglátta őt, talpra kecmergett és megrázta a fejét. Mint egy ló. Az elméje méreteit Morzan Dras-Leona katedrálisához tudta volna hasonlítani. Az Alapítás óta mindkettő fénytelen volt és csurig telt mocsokkal. Kéretlen emlékeztető volt arra, hogy miért is jött és mit nem sikerült teljesítenie.

Nem kizárt, hogy miután visszatért Urû’baenbe visszaszolgáltatni a kölcsönkapott két Eldunarít, megnézte magának a borospincét. Pontosabban annak tartalmát, a saját lakosztályában. Az a rész már eléggé a ködbe veszett. Biztos volt benne, hogy egy ponton elküldetett a fiúért, hogy húzza el neki Cimarí valamelyik szerzeményét. Az már kiesett, hogy ez meg is történt-e.

Van az a másnaposság, amikor az ember beszélni nem tud, még a maga nyelvén sem, nem az, hogy az ősnyelven. A mágiahasználat akkor ki van zárva. Olyankor ült az ablak mellett, mert feküdni szar, hunyt szemmel tartotta az arcát a fénybe, mert a téli napsugarak gyönge érintése jól esett neki, de ha látta, akkor mintha jeges tőröket döftek volna az agyába. A jeget meghagyta a borogatásnak, amit a fejére szorított, hogy ha már lüktet, akkor legalább meleg ne legyen.

És csak nem akart elmúlni.

Fél nap késéssel esett le neki, hogy nem is a fejfájást érzi, hanem a vészjelzést, amit ő maga tett a tojásra. És nem a veszélyben vagyok, ments ki innen-fajtát, hanem átkozottul a másikat.

A fejfájásról megfeledkezve felugrott és rohant a barátjához. Galbatorixot a dolgozószobájában találta, ahogy sötét arccal rakja az aláírásra váró kérelmeket egyik kupacból a másikba, és közben a szokásosnál jóval több végezte a hamuvá égve a padlón.

– Érezted te is, igaz? – kérdezte a király. Újabb iratot tartott a gyertyalángba és érdektelenül nézte, hogyan falják fel a lángok a papírt. A tekintete Morzanra villant. – Kikelt.

* * *

Már akkor rojtosak voltak az idegei, amikor kiosontak az istállóba. Murtagh szíve a torkában dobogott, minden sarok mögött Morzant sejtette, holott pontosan tudta, hogy nincs a városban. Morzan ezúttal egyáltalán nem tervezett a városban maradni, csak beugrott jelentést tenni, és ment is volna tovább, hogy helyretegyen délen néhány lázadó elemet, ha a király nem kérte volna, hogy maradjon még néhány órát. Az a privát audiencia viszont, amire a király Murtagh-ot meghívta, valóban négyszemközt zajlott. Az uralkodó ezúttal a dolgozószobájában fogadta, és nem volt ott más, csak ő, a király, az érzés, hogy valaki áll a háta mögött, és az ígéret, hogy Cantos elpusztítása után Morzan majd csatlakozik hozzá a további parancsokkal.

A lovak rongyba csavart patája alig adott hangot a kövezett utakon. Néha az esti szellő meglibbentett egy zászlót, vagy egy kiterített ruhát, és olyankor Murtagh összerezzent. Amikor egy kinn maradt lepedő hangos csattanását hallották, Tornac is a hang irányába kapta a fejét, azt leszámítva viszont megőrizte a nyugalmát. Ha ő nem lett volna ott mellette, ha nem érezte volna a tanítója sziklaszilárd jelenlétét, Murtagh talán el sem jut a kapuig.

Ott azonban várták őket. Kemény, hideg csomót érzett a torkában, ami lassan lecsúszott a gyomrába, ahogy Tornac próbát tett a helyzet kimagyarázására. Tizenkettő kettő ellen, pocsék egy arány, akkor is, ha Tornac állt ott mellette, a birodalom legjobb vívója, harcedzett katona. A férfi pontosan tudta, hogy milyen esélyeik vannak, éppen ezért a mondat közepén rántott kardot és rontott rá az ellenfeleikre, hogy meglepje őket. Murtagh igyekezett követni a példáját.

Talán szorult némi lovagiasság ezekbe a nyomorultakba, hogy egyesével… nem, nem támadtak egyesével. Murtagh hátrarázta a köpönyegét, hogy könnyebben mozogjon és hárított, hárított, vágott, döfött, ahogy tanulta. Az első alkalommal, mikor a fegyvere nem az ellenfele kardján vagy pajzsán csattant, hanem érezte a húsba vágó fém iszonyatos érzését, a szíve megkeményedett. Mintha kívül került volna a saját testén, majdnem úgy, mint az arénában, amikor Teirmi Goreth ellen harcolt.

És ott feküdt Tornac, a hátában a késsel, neki pedig a torkát szorította a sírás, de azt tanították neki, hogy mindig, mindenhol, mindenkor azt kell tennie, aminek ideje és helye van. Erősnek kellett maradnia. A mestere köhögött, és Murtagh megragadta a kezét. Ott és akkor bármit megadott volna azért, hogy ezt a förtelmes hörgést megszüntesse.

Még mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, az éjszaka megremegett a sárkányszárnyak ismerős, ritmusos, félelmes huppanásaitól. Murtagh minden szőrszála égnek állt.

– Fuss – hörögte Tornac és ellökte a kezét. – Fuss, fiú, vissza se nézz!

Nem tudta megbocsátani magának, hogy engedelmeskedett.

* * *

Eragon kezdett jó ismerőse lenni Brom Hangulatainak. Így, nagybetűvel, mert ahogy különbség van lovas és Lovas között, úgy különbség van hangulat és Hangulat között is. Saphira általában hülyeségnek gondolta, hogy ilyen különbségeket tesz, de abban a pillanatban nem tett megjegyzéseket.

Miután Brom jó öt percet azzal töltött, hogy fel-alá járkált Jeod dolgozószobájában és a megszeppent Eragon illetve a házigazda pillantásának tüzében felváltva káromkodott legalább három nyelven, Eragon már mindent kinézett belőle, és eszébe se jutott, hogy megkérdőjelezze a férfi utasításait a távozásukat illetően. Brom kisebb kerülővel előreküldte Saphirát, mondván, hogy a sárkányok könnyebben megérzik egymást, és még Morzan ostoba szörnyetegének is feltűnne az ifjú fajtársa jelenléte. Aztán Brom átviharzott a szomszédba Angelához, vett tőle egy kazal érdekes kinézetű növényt, és bízva abban, hogy a kapuőrök egyike sem hobbibotanikus (– A botanikus az, aki a növényeket tanulmányozza – magyarázta a szót Jeod Eragonnak és rajta keresztül Saphirának.), megjátszhatják magukat elégedett urû’baeni kereskedőnek, akik már éppen elégszer láttak sárkányt röpködni ahhoz, hogy ne hozza őket izgalomba Morzan érkezése.

Szóval mentek, mintha végeztek volna egy szokásos vásárlással és nem végeérhetetlennek tűnő heteket töltöttek volna a városban. Eleinte még érdekes volt, mert Eragon soha nem járt még ilyen nagy városban, de amikor falvakban bujkáltak, sokkal könnyebben ki tudott osonni a településen kívülre Saphirához. Utazás közben úgy érezte, hogy csinál valamit, és akkor estére még el is fáradt, nem csak arra a testmozgásra kellett hagyatkoznia, amit Jeod szűk hátsó kertjében vívással ki tudtak préselni egymásból. De legalább Zar’roc nem tört el, nem úgy, mint azok a botok, amiket eleinte használtak. Teljesen megérte az a kitérő Yazuac után, amit a kard miatt tettek abba a régen elhagyatott, félig leomlott toronyba. Ahhoz a véleményéhez tartotta magát, hogy sokkal gyorsabb lett volna, ha az öreg nem makacsolja meg magát, és hagyja, hogy Saphira felvigye őket arra a hegyre.

Amikor Brom először állított be a búvóhelyükre azzal, hogy Morzannak a fülébe jutott, hol bujkálnak és menniük kell, Eragon még félt. Azóta ezt megismételték még néhányszor, így a dolog elveszítette az újdonság varázsát, főleg úgy, hogy Eragon egy árva pikkelyt, annyit se látott az állítólagos üldözőjükből. Annál persze több esze volt, hogy ezt meg is jegyezze, Brom egészen biztosan dührohamot kapott volna miatta. Már az se tetszett neki, hogy Eragon a munkásokat nézte, miközben kifelé mentek a városból. Az öreg végig ott tartotta maga mellett, noha több helyen is kényelmetlenül beszűkültek az utcák a magas rangú úr érkezését megelőző sürgölődés miatt. Egymás után húzták fel a zászlótartó rudakra és tűzték ki a magasabb tetők hegyibe a skarlátvörös lobogókat. A fekete jelvényt nem tudta kivenni rajtuk, részint a távolság, részint a változó erősségű széllökések miatt, amik ide-oda csapkodták az anyagot. Ráadásul valahányszor a városi munkásokra tévedt a tekintete, Brom küldött felé egy gondolat-tüskét, hogy előre nézzen.

– Szerintem a nézelődés nem fura – szűrte a fogai között.

– Az nem, a szájtátás igen – dörmögte Brom a bajsza alatt.

Nem is tátom a számat, dünnyögött, már csak magának. Furcsa sajgás támadt benne, amiért Saphira túl messze volt ahhoz, hogy válaszoljon neki.

Jó tíz mérföldet megtettek a várostól, mire az út mentén ritkulni kezdtek a város körüli falvakba és a tanyákra vezető útelágazások. Brom javaslatára letértek egy észak felé elágazó kisebb útra, azt követték egészen a Gerinc tövében egy kis erdőig, ahol Saphira egy bozótosba rejtőzve várta őket. Az elméjük már előtte is összeölelkezett, de még mindig az volt a legjobb érzés a világon, amikor odarohant hozzá, és átölelte a nyakát, Saphira pedig halk tutúlással végigszimatolta.

Kicsikém, súgta neki annyi szeretettel, hogy egy egészen nagy tavat meg lehetett volna tölteni vele. Eragon boldogan lubickolt benne.

– Vissza a fák közé! – csattant fel Brom hirtelen. – Vissza a fák közé, mind a ketten!

Eragon vissza akart kérdezni, de Saphira elkapta és magával húzta egy sűrűbb bokorcsoport mögé. Ott lapultak, míg Brom újra meg nem szólította őket:

– Jó. Kijöhettek.

– Morzan volt az? Én miért nem nézhettem?

– Mit miért! Ha meglát, kacsaeledelt csinál belőled, azért!

Miért pont kacsaeledelt?, hökkent meg.

Értek én a hozzád hasonló kétlábúak hasonlataihoz?, kérdezett vissza Saphira,

Amennyi találós kérdést mondtok egymásnak Brommal, igen.

Saphira ráfújt, a lélegzete megborzolta a haját.

Ne bosszankodj, Eragon. Csak meg akar védeni. És én személy szerint nem akarok találkozni egyik gyilkos-árulóval sem. Egyelőre, legalábbis.

Brom eközben újrakezdte a fel-alá járkálást, meg a szakálla simogatását, és magában beszélt.

– Hogy a fenébe kerültek ide? Rejtve voltunk! Elkerültük a nagyobb utakat, még arra is figyeltem, hogy a föld ne adja tovább a jelenlétünk! – Ezt Eragon nem tudta mire vélni, de Saphira figyelmeztette, hogy ne szóljon közbe. – Nem, túl sokszor bukkan fel ahhoz, hogy ez véletlen legyen.

Eragonra sandított, ő pedig gyorsan a másik irányba nézett, mintha addig nem Bromot bámulta volna csészealj méretűre tágult szemekkel. Érezte, ahogy a vér az arcába szökik, azt meg hallotta, hogy Brom felhorkan.

– Felteszek egy kérdést és szeretném, ha őszintén válaszolnál.

– Mindig őszinte vagyok! – jelentette ki sértetten.

Brom hunyt szemmel szusszant egyet, a keze pedig mozdult, föl és le. Eragon tudta, hogy nem neki szól a nyugtató mozdulat, de ettől valahogy még sértőbb lett.

– Mit csináltál Saphira tojásával?

– Elástam, ahogy mondtad.

– És nem tartottál meg belőle egyetlen apró darabot sem? – kérdezte a férfi és kutatón a szemébe nézett. Eragon úgy érezte magát, mintha a férfi a következő pillanatban bekönyökölne a lelke tornácára körbenézni.

– Nem. Egyetlen darabot sem. Azt csináltam, amit mondtál.

– Kár.

– Hogy… micsoda? Az a bajod, hogy szót fogadtam?

– Most éppen igen. Ha a tojáson még rajta lenne az igézet árnyéka, akkor foghatnám arra, hogy azért jön utánunk az a rohadék, mert érzi, hogy merre vagyok. De ha nem, hát nem. Én hiszek neked.

Úgy mondta, mintha egyáltalán nem hinne Eragonnak. Eléggé bökte a csőrét, hogy az öreg néha mennyire lenézte. Vagy csak nem vette komolyan.

Fióka vagy még, csitította Saphira. Engem se vesz komolyan, pedig le tudnám harapni a lábát, mire pislog egyet.

Ezt elképzelte, Saphira látta, és közösen kuncogtak rajta.

Brom megint a város felé nézett, savanyú képet vágott és egy mélyebb heget piszkált a bal arccsontja alatt. Kisvártatva megint Eragon és Saphira párosát kezdte méregetni.

– Rendben. Elég ügyesek vagytok, nem igaz? Ha adok neked egy térképet, eltalálsz Dras-Leonába egyedül is, ugye?

– Tessék? – pislogott Eragon. – Úgy érted, Saphira nélkül?

– Amikor azt mondtam, hogy egyedül, úgy értettem, hogy csak ti ketten, te tök. És nem hiszem, hogy Saphira örömmel állna neki kérdezősködni, hogy éppen hol van.

Tudod, kinek van rá szüksége!

– Miért, már a levegőből, első blikkre tudod, hogy éppen melyik várost látod? – vonta fel a szemöldökét Brom.

– Egyáltalán, miért kéne egyedül mennünk? – Eragon észre sem vette, hogy aggódva karolja át önmagát. – És te mit fogsz csinálni?

– Mit, mit, szervezek nekünk egy kis figyelemelterelést, hátha nyugton el tudunk jutni a barátaimhoz. Jegyezd meg, Eragon: Dras-Leona, az északi kapu oldaláról menj be, harmadik utca balra, a Rőtsipkáshoz címzett fogadót keresd. Nincs kiírva, de a cégére eltéveszthetetlen.

Mi az a rőtsipkás?, kérdezte Saphira csak tőle.

Egy csúf kobold. Majd elmesélem.

Brom utasítására elismételte az útba igazítást. Összeszorított foggal nézte, ahogy Brom leszórja a földre a drágán vásárolt furcsa gizgazokat és visszaül Hattyú hátára. Ha Saphira nem csitítja, dühödten állt volna neki kérdőre vonni a férfit, hogy miért nem viszi magával. Brom maga mondta, hogy Eragon remek vívó, meg tudja védeni magát. Nem lenne láb alatt.

A csöndes duzzogásból meglepetés lett, amikor Brom dobott neki egy kis szütyőt, ami csörrent, amikor elkapta. Elég sokatmondó volt a súlya is.

– Oszd be – nézett rá szigorúan az öreg. – Ha megérkeztél, ne sokat tekeregj, Dras-Leona az ország legmocskosabb városa, és ha rossz helyre keveredsz, hamarabb elvágják a torkodat, minthogy Saphira egyáltalán megérzi, hogy veszélyben vagy. Öt napot várj rám, ha addig nem jelentkezem, indulj északnak, Gil’ead felé! Keresd Dormnadot, ő majd útba igazít. Szatócsboltokban kérdezz utána, sehol máshol, megértetted?

– Miért ne várhatnálak meg? – értetlenkedett.

– Megértetted? – ismételte Brom nyomatékosan. – Bízom benne, hogy Saphirának lesz esze helyetted is, de azt akarom, hogy itt és most letedd nekem a nagyesküt, hogy nem fogsz ökörséget csinálni.

Eragon elmorogta a választ, aztán sötét arccal nézte, ahogy Brom megsarkantyúzza a lovát és ugyanazon az úton távozik, amelyiken jöttek.

Ne aggódj miatta, biztatta Saphira. Újra csatlakozik hozzánk, mielőtt észbe kapnál.

Mert azt fogod csinálni, amit mond?, sandított rá Eragon. Csak így, minden ellenvetés nélkül?

A sárkány hunyorgott, és Eragon felnevetett, ahogy megsejtette a sárkány elméje mélyén a csintalan gondolatokat.

Furcsa volt Saphirával kettesben utazni. Gyorsan haladtak, mert Eragonnak csak magára és Cadocra kellett figyelnie, nem kellett Bromhoz igazodnia. Ugyanakkor lassúak is voltak, mert legnagyobb bosszúságukra kiderült, hogy Saphira egyformának találja az összes települést, Eragon pedig közel sem boldogult olyan jól a térképpel, mint eredetileg gondolta, ráadásul hiába mutatta a papírt Saphirának, a világ egészen máshogy nézett ki a magasból. Többször vissza kellett fordulniuk, egyszer visszafordultak, pedig nem kellett volna, és Eragon káromkodva lovagolt végig aznap harmadjára is ugyanazon az útszakaszon.

Dras-Leonát meglátva – mert egészen biztosak voltak benne, hogy ez a város a nagy falaival meg a hatalmas katedrálisával már tényleg Dras-Leona volt, nem úgy, mint az előző kettő – Eragon járt egy kisebb örömtáncot, majd közösen megígérték egymásnak Saphirával, hogy azokat a kis kitérőket nem fogják megemlíteni Bromnak, amikor újra találkoznak. Amíg az öreg konkrétan rá nem kérdez, addig semmi értelme.

Azért persze elment szétnézni a városban. Tényleg olyan förtelmes volt, ahogy Brom mondta. A második nap este, a város kapuinak bezárása után támadt a tenyerében a baljós viszketés, ami nem akart elmúlni. Az egész éjszakát a szobája sarkába húzódva, Zar’rocot ölelve töltötte, minden baljós reccsenésre felkapta a fejét. Reggel elgyötörten, fáradtan fizette ki a szállást a fogadósnak és rohanvást távozott a városból.

Saphira is nyugtalan volt, pedig rajta nem is volt jel, hogy viszkessen.

Rajtad keresztül érzem. Arra késztet, hogy felkapjalak és repüljek, messzire, míg le nem esnek a szárnyaim, vagy olyan helyet nem találok, ahol biztonságban tudhatlak.

Milyen kedves tőled! Mi legyen, maradjunk a város körül, vagy induljunk Gil’ead felé?

Én azt mondom, induljunk. Nem tetszik ez a fészek.

Vásárnap lehetett, mert tömve voltak az utak. Saphirának nagyon óvatosnak kellett lennie, hogy ne lássák meg, Eragon pedig az álmatlanul töltött éjszaka után ingerült volt és nyűgös. Alig haladtak valamit, de legalább a tenyeréből kiállt a viszketés.

Este egy kis ligetben vertek tábort. A meghitt nyugalom és Saphira jelenléte elzsongatta. Álmos lassúsággal mesélt az otthona különböző ünnepeiről és táncos mulatságairól.

Mint a gallérja alá csurranó jeges vízcsepp, úgy érte a viszketés visszatérte. Feljajdult; és a következő pillanatban a magasból rontott Saphirára egy nála is nagyobb, szárnyas, csupasz teremtmény. A hátáról két groteszk alak ugrott le és támadt rá Eragonra. Riadt kiáltással kapott a kardjához és állta a sarat becsülettel, de aztán a szárnyas lény a hegyes csőrével megsebezte Saphira jobb vállát, amit Eragon a maga testén érzett, és a elejtette a kardját. Az egyik támadó kihasználta, hogy védtelen, már előre is lépett, kard helyett ököllel sújtott le rá. Eragon eszmélete fényes villanással és égő fájdalommal kihunyt.

Az ébredés hasogató fejfájással, és Brom riogató történeteinek hála, gyomorban fészkelő szorongással köszöntötte. Biztosra vette, hogy egy tömlöcben lesz, Saphira pedig láncra verve sínylődik valahol…

Shh, itt vagyok, duruzsolta a sárkány. De vendégünk van.

Eragon erőt vett magán és kinyitotta a szemét. Egy másik mezőn voltak, egy új tábortűz mellett, amiről még ilyen kótyagosan is meg tudta mondani, hogy takaros egy darab. A tűz másik oldalán egy sötét ruhákba öltözött, komoly arcú fiatalember ült. Eragon kérdésére különös hangon, ami egyszerre volt nyugodt és dacos, elébe lökte a nevét:

– Murtagh.

* * *

Saphira dühösen vicsorgott és a földre csapott a mancsával. Murtagh megfeszült és szinte hallotta, ahogy Morzan türelmét veszítve csettint egyet, mire a sárkánya darabokra szaggatta a beszélgetőpartnerét. Nem szerepelt a terveiben, hogy meghaljon, bár kétségtelen tény, hogy ironikus lett volna, ha éppen Gil’ead határában hal meg, egy olyan sárkány karmaitól, aki a Birodalom ellensége.

– Nem fogsz belemászni a fejembe – ismételte meg magát és összefonta a karjait maga előtt. – Tudsz bólogatni. Ha valami nem tetszik, akkor felmordulsz, és keresek másik megoldást.

Saphira összeszűkült szemekkel meredt rá. Egyedül a farka vége billegett, egyébként éppen olyan mozdulatlan volt, mint egy macska, egyetlen pillanattal azelőtt, hogy elkapja az egeret. Murtagh-nak egyáltalán nem tetszett, hogy ő az egér. Azt hitte, azt a szerepet Urû’baenben hagyta.

– Ismerem a várost – folytatta. – Te meg nem, legalábbis Eragon az elmondása alapján még nem járt itt, így gondolom, te sem. Így van?

A sárkány még zordabbul meredt rá.

– Nekem sem tetszik, hogy nincs itt! – fakadt ki. – Ha ki akarjuk szabadítani, akkor szükséged van rám, ha egyedül mész oda, lenyilaznak vagy elfognak, érted?

Dühös mordulással kapta félre a fejét. Megmozgatta a szárnyait, a földet gyúrta és Murtagh nagyon próbálta kiverni a fejéből azt a férfit, akit Morzan varázslattal a földhöz szögezett, és a sárkánya ökölbe szorított mancsának egyetlen kinyújtott karmával böködte halálra. Saphira most gondolkodott, és az apja sárkánya pont azt nem tudta. A gondolkodást. Hála az ismeretlen erőknek, hogy Shruikannal soha nem találkozott, a fekete sárkány hírhedten rossz természetű volt. Éppen elég gondot jelentett neki szemmel tartani Morzan aktuális hangulatingadozásait.

Úgy érezte, valami végigsimít a bőrén.

– Ezt most hagyod abba, vagy sarkon fordulok, és megoldhatod Eragon kiszabadítását egyedül.

Saphira felnyávogott kínjában és lekuporodott. A fejére borította a szárnyait, és Murtagh nem tudta tovább nézni. Fájt a szíve neki is, segíteni akart, de tartott tőle, hogy az elméje minden zuga azzal van tele, hogy ki az apja. Morzan titokban kívánta tartani a közöttük lévő kapcsolatot, és Murtagh-nak már gyerekfejjel feltűnt, hogy azok a cselédek, akik elkezdték őt és az apját sokatmondó gyanakvással méregetni, viharos gyorsasággal eltűntek, és nem volt kétsége felőle, hogy a tartósabb fajta eltűnést szenvedték el. Morzan – vagy talán maga a király – bűvölése lehetett a dologban. És mivel nem tudta, hogy ki és milyen fajta varázslatot tett rá, sejtése sem volt róla, hogyan kerülje meg, azt pedig nem akarta, hogy Saphirának vagy Eragonnak baja essen.

Még egy ok, hogy a sárkány a fején kívül maradjon.

Saphira felnézett rá, két hatalmas, kék szeme csupa bánattal és könyörgéssel volt tele. Murtagh beharapta az ajkát, és megint a fejét rázta. Kicsiként nem csak azért próbálták távol tartani az apja sárkányától, mert tartottak tőle, hogy a lény megeszi őt, hanem azért is, mert akinek elkalandozott a figyelme és hagyta az elméje pajzsait megremegni, azokat megölte a gondolataival. Morzan egyszer félrészegen azt mondta, hogy olyan érzés lehetett nekik a halál, mintha rájuk esett volna egy megpakolt társzekér.

Nem volt szép dolog tőle, hogy csak azokra a pillanatokra gondolt, amikor a jószág a vérszomjasságáról tett tanúságot, de a dühös Saphira társaságában nem is merenghetett kora ifjúságának azon perceiről, amikor az apja sárkányának mellső mancsai közé telepedve játszott a faragott játékkatonáival.

Tudta, hogy Saphira okos. Tudta, hogy nem akarja bántani, hogy a félelme irracionális, és csak hátráltatja, de nem tudott szabadulni tőle. Minél többet gondolkodott rajta, hogy csak egy kicsit lazít a védelmén, rátört a félsz, ami nem hagyta nyugodni, míg a korábbinál is magasabbra nem emelte az elméjét védő bástyákat.

Ökölbe szorította a kezét, hogy ne látszódjon a remegése.

Aztán rémülten összerándult, amikor úgy érezte, mintha valami megérintette volna a hátát. Már meg is pördült, kivont karral várta a támadást. Nem jött, és ostobának érezte magát, mikor körbefordulva látta, hogy Saphira őt figyeli. Visszalökte a kardot a hüvelyébe, aztán majdnem orra esett, amikor nagyon-nagyon messziről hangot hozott felé a szél. Egy fiatal nő, vagy talán inkább gyerek hangját.

Hallasz?

– Saphira? – sziszegett rá a sárkányra. – Van itt valaki!

A sárkány diadalmasan felrikoltott.

Engem hallasz! Ó, de furcsa így beszélni hozzád, nem is…

A hangja elhalt a semmiben, ahogy Murtagh pánikszerűen végigrohant az összes olyan elmevédelmet erősítő feladaton, amit az oktatói belevertek. Hol juthatott be a sárkány a fejébe? Mit látott? Hol volt a gyenge pontja?

A lányhang most még messzebbről érkezett, félig-meddig elveszett a szélben:

Ne! Ne erősítsd magad tovább, így is éppen elég nehéz elérnem!

A szíve olyan szaporán dobogott, hogy már fájt.

– Muszáj? – kérdezte kínlódva.

Saphira olyan átható figyelemmel tanulmányozta őt, mintha a lelke mélyére látott volna. Murtagh remélte, hogy így van, mert akkor nem csak azt látja, hogy kik voltak a szülei, hanem azt is, hogy mennyire nem akar visszamenni a királyhoz. Hogy ő tényleg csak segíteni akar.

Saphira végül megrázta a fejét. Nem jött többet sem a furcsa, fátyolos érzés, sem a hang, amit mintha a szél súgott volna a fülébe.

* * *

Volt ez a kimondatlan megegyezés közöttük, hogy Galbatorix repülés közben nem keresi, aztán most mégis ott zümmögött a hívás az elméje hátuljában. És mivel nem akart elhallgatni, Morzan nem túl lelkesen előkotorta a tükrét a nyeregtáskából. Galbatorix már ott könyökölt a maga tükre előtt, vagyis ő sem volt éppen rózsás hangulatban. Talán azért, mert Morzan enyhe célzásul hagyta neki, hogy néhány percig a nyeregtáskája sötét belsejét bámulja.

– Haldokolsz? – kérdezte a barátját.

– Mi? Nem, de…

– Ha nem élet-halál kérdésről van szó, akkor mégis mi a fenének zargatsz ilyenkor?

Galbatorix kedves érdeklődéssel felvonta a fél szemöldökét. Morzan füstölgött és juszt se kért bocsánatot.

– Egyébként ráhibáztál. Durza meghalt.

Mondott egy cifrát.

– A rajtaütés a vardeneken?

– Még kérdezed?

– Az urgal hadsereg?

– Még kérdezed?

A következő káromkodása már csak gondolatban hangzott el. A társát megzavarta a dolog, veszített a magasságából, szüksége volt néhány gyors szárnycsapásra, hogy megint felfeküdhessen a légáramlatra. Morzan a Beor-hegység snalglí-sebességgel közelgő csúcsait nézte, fintorgott és próbálta kisakkozni, mi lenne a legcélravezetőbb lépés.

– Fél nap és beérem Bromot meg a csapatát.

– Addigra beérsz a hegyek közé?

– Az előhegyek közé biztosan.

– Nem rajtad keresztül akarom megtudni, mennyit fejlődtek a törpe dárdavetők az elmúlt száz évben. Fordulj vissza.

– Ahogy akarod. – De piszok nehéz volt kimondani!

A vörös sárkány kiterítette a szárnyait és lustán körbefordult. Morzan gyorsan ellenőrizte, mennyire fáradt, de a hirtelen támadt aggodalma semmivé vált, ahogy rájött, a társa csak egy másik légáramlatot használt ki a manőverhez.

És a fene egye meg, Galbatorix még mindig ott volt a kézitükörben.

– Még valami?

– Hogy van az, hogy személyesen soha nem beszélsz velem ilyen hangon?

– Beletiportál az énidőmbe.

– És most meg fogsz sértődni?

– Még valami? – ismételte már ingerülten.

– Azt csiripelték a kismadarak, hogy drága kisfiad ott harcolt a vardenek oldalán.

Véletlenül kicsúszott a kezéből a tükör, miután kipróbálta, hogy tud-e dobó mozdulatot végezni sárkányháton ülve. A tenyérnyi tárgy gellert kapott a társa magasba emelkedő szárnyán és pörögve eltűnt a mélyben.

Ezt ne csináld soha többet, hangzott fel a fejében Galbatorix hangja.

Válasz helyett összefont kézzel hátradőlt a nyeregben és morgott.

* * *

Eragon az alagút végében állt és alig fért a bőrébe. Mellette néhány varden és törpe katona malmozott, elvileg azért, hogy ha az urgal horda maradványaiból valami becsorogna, akkor legyen valaki, aki vigyáz rá. Gyakorlatilag érezte Saphira elméjében a sejtést, hogy ezek az emberek csak azért vannak itt, nehogy ő valami olyasmit csináljon, amit nem kéne. Azt el nem tudta képzelni, mégis mit csinálhat úgy, hogy csak annyi a dolga, hogy strázsál egy alagút végén és várja, hogy Brom mikor bukkan már fel.

Ezt mondd a bajnak, amikor megtalál, kuncogott fel Saphira.

A sárkány oldalára vágott, mire ő még jobban nevetett.

Az alagúton végigvisszhangzott a patadobogás, hol halkabban, hol hangosabban. Már jó félórája hallgatták, mikor az első lovaskatona felbukkant. Eragon olyan gyorsan fordult felé, hogy a hátába belenyilallt a fájdalom. Saphira aggodalmas bökésére küldött egy gyors megnyugtató gondolatot, aztán a nyakát nyújtogatva várakozott, míg a sokadik megfáradt katona mögött végre kiszúrta Bromot Hattyú hátán. Eragon válláról leesett az aggodalom tonnás súlya, még úgy is, hogy a férfi mogorván ült a nyeregben és mélyen a gondolataiba mélyedve pipázott. Eltartott pár pillanatig, mire észrevette őket, pedig Saphira igazán nem egy mindennapi látvány. Akkor az ő arca is felderült, kivált a csapatból és odaléptetett hozzájuk.

– Ilyen illusztris fogadtatásban is rég volt részem – mondta és leszállt a lóról. – Hallom, csinos melléknevet szereztél magadnak, fiú!

Eragon érezte, hogy már fülig ér a szája és boldogan ragadta meg Brom kezét.

– Saphira nélkül nem ment volna. Meg Arya nélkül. Meg a többiek nélkül.

– Ez már csak ilyen, lehetsz te Alagaësia legjobb vívója, ha valaki kést állít a hátadba, ugyanúgy meghalsz.

Ez a mondat annyira összecsengett azzal, amit Murtagh a tanítójáról hallott, hogy azonnal a fiatalember jutott az eszébe.

Jobb, ha most mondjuk el neki, figyelmeztette Saphira. Addig is van ideje felkészülni.

Biztos? Nem gondolod, hogy…

Te is láttad, milyen volt Teirm után. Szenvedélyesen gyűlöl mindent, amihez Morzan valaha hozzáért; ha nem figyelmeztetjük, előbb állít kardot a barátodba, minthogy ő megszólalhatna.

– Na, látom, remekül kitanultátok az öregek figyelmen kívül hagyását – mondta Brom vidoran.

– Egyáltalán nem! – tiltakozott Eragon. – Csak Saphira emlékeztetett valamire.

– És azt meg tudja tenni akkor is, amikor befelé tartunk?

– Máris. Ajihad azt kérte, hogy azonnal hozzá kísérjünk.

– Tényleg? Eh, pedig ölni tudnék akár egy tál kásáért is, csak meleg legyen!

Eragon megmosolyogta a kijelentést. Ahogy felkapaszkodott Saphira hátára, hirtelen bánni kezdte, hogy ő nem Cadoc hátán érkezett, így sokkal-sokkal magasabban lesz, mint az öreg. A sárkány persze rámorrant, amiért ilyen gondolatai vannak. Mit képzel, hogy Lovas létére képes lenne rendes lovak hátán ülni. Eragon emlékeztette rá, hogyan érkeztek Tronjheimbe, de Saphira a farka egy billentésével figyelmen kívül hagyta az ő indokait. Helyette erőt adott neki ahhoz, hogy a legfontosabbról kérdezzen, és ne minden másról. Pedig Eragonnak rengeteg kérdése volt: hogyan tudta megszerezni Brom Zar’rocot? Tényleg Morzané volt a kard? Miért nem mondta el neki korábban?

Eragon nagy levegőt vett.

– Bocsáss meg, hogy nem vártunk meg Dras-Leonában.

– Hát igen, balszerencsés, hogy elkerültük egymást, de utólag örülök, hogy így történt. Minél messzebb vagy a királytól, annál jobb.

– Mi?

– Járt Dras-Leonában, nem is hallottál róla?

Eragon megszédült.

– Nem. – Átfutott rajta, hogy mi minden történt a városban, amikor ott volt. Megborzongott. – Épp azután, hogy elhagytuk a várost, belefutottunk néhány furcsa… lénybe. Azt mondták, ra’zac a nevük.

– Ra’zac! – szakadt ki Bromból. – Áldom a szerencsédet, hogy élve kikerültél abból a csávából!

– Nem sikerült volna, ha nincs a barátom – ismerte be. – A véletlen hozott össze minket, de utána velem tartott Gil’eadba megmenteni Aryát – Brom szemöldöke a magasba kúszott és Eragon gyorsan folytatta, hogy a részleteket majd azután mesélhesse el, hogy Brom már evett valamit –, aztán velünk tartott a Beor-hegységbe, még legalább kétszer megmentette az életemet és segített életben tartani Aryát.

– És neve is van ennek a hűséges útitársnak? – kérdezte Brom pöfékelés közben.

– Ígérd meg, hogy nem fogod bántani őt.

Brom szeme megvillant.

– Eragon, hacsak nem egy Árnyat, egy ártó szellemet vagy magát Morzant hoztad, akkor a barátodnak nincs tőlem félnivalója.

Eragon nagyot nyelt.

– Nem, ő… a neve Murtagh, és…

Brom egyszerre akart nyelni, beszélni és levegőt venni, szóval a végén jól letüdőzte a pipafüstöt és krákogva kapkodott levegő után.

– Az istenekre, fiú, mégis hogy sikerült összeakadnod azzal a patkánnyal? És hogy jutott eszedbe idehozni?!

– Nem akart jönni, ami azt illeti – sietett leszögezni Eragon. – Ha nem lettek volna a nyomunkban az urgalok, és nem… hát, nem hazudtam volna azt neki, hogy itt tud hagyni minket, akkor már a hegység tövében elváltak volna az útjaink. Nem akart a vardenekhez jönni.

– Meghiszem azt! Tudod te egyáltalán, hogy ki az a kölyök?

– Elmondta. Galbatorix gyámfia és Morzan felügyelte a neveltetését.

– Pontosan! És te ezt nevezed barátodnak?!

– Igen – felelt Eragon nagyon komolyan. – Amikor megérkeztünk, bezárták. A csata előtt engedték ki és ott harcolt az oldalamon. Többször lett volna lehetősége megölni vagy megsebesíteni, mint bárkinek, de nem tette.

– Cserébe leleplezte a vardenek rejtekhelyét.

– Egészen korán elmondtam neki. Annyi lett volna a dolga, hogy foglyul ejt; kullok voltak a nyomunkban, hamar elkaptak volna. Saphira valószínűleg nem kockáztatta volna meg, hogy bajom essen.

Azért szerintem kifundáltam volna valamit, mondta Saphira csak neki és Eragon érezte a sanda pillantást, amit neki küldött.

Tudom, de engedd, hogy meggyőzzem.

Csak ne az én káromra, kicsikém.

– Tudom, hogy vannak füvek, amik elfojtják a mágiát, vagy mérgek, amik kiütnének egy sárkányt is. Ő egyiket se használta, pedig egészen sokszor csinálta a vacsoránkat. Ezer és egy módon árthatott volna nekünk, de nem tette, Brom. Én bízom benne. A barátom. És nem mellesleg, egy hajszálnyival sem kedveli jobban a Birodalmat, mint te vagy én.

De a vardeneket se szívleli. Saphira továbbra is úgy beszélt hozzá, hogy Brom ne hallja. És nem kell ennyire törnöd magad, úgy emlékszem, Murtagh sem volt elragadtatva a lehetőségtől, hogy találkozhat Brommal.

Majd megenyhül, bizakodott Eragon.

Úgy tűnt, az öreg rájött, hogy épp annyi értelme van folytatni a vitát, mint a gazt ápolni. Mélyen a gondolataiba süllyedt, és Eragon nagyon örült neki, hogy megint láthatja, ahogy a pipája szárát rágcsálja, a homloka pedig ezer ráncba szakad. Azt nem tette szóvá, hogy látta az arcán átsuhanni az „egye fene, adjunk neki egy esélyt” gondolatot. Amikor legutóbb megtette, Brom nyomban meggondolta magát.

– És hol van most ez a te barátod?

– A csata óta kisebb-nagyobb csapatok vadásznak a leszakadt urgal csapatokra a Tronjheim körüli alagutakban. Ajihad minden nap kimegy legalább egy rajtaütésre, és viszi magával Murtagh-ot is.

– És ennek mi az oka?

Eragon elhúzta a száját.

– Ajihad azt mondta, tisztességtelen lenne visszaküldeni őt a cellába, ahol korábban tartották, de nem te vagy az egyetlen, aki csak a király neveltjét látja benne. Ha nem Ajihaddal, akkor velem van, vagy valaki mással, aki mellett nem mernék megtámadni őt.

Nagyobb testőrsége van, mint a fészek urának, nevetett Saphira.

– És ha jól értem, akkor mindig olyasvalaki van vele, aki közel áll a tűzhöz – dörmögött Brom. – Veszélyes játékot játszol, fiú! Ha Murtagh kimutatja a foga fehérjét, akkor csúnyán megüthetjük miatta a bokánkat.

Válaszul annyit mondott:

– Arya az aktuálisan érvényben lévő papírmágia kicselezésén dolgozik, hogy Murtagh elmondhassa nekünk azt, amit tud.

– Ami nem lesz túl sok. Mindenki tudja, hogy a kölyköt mellőzték az udvarban. Csak arra volt jó, hogy Galbatorix idegesítse vele Morzant. – Kiköpött. – Tényleg hasonlít rá?

– Sose láttam Morzant.

– Soha ne is lásd!

– Ajihad azt mondta, hogy felismerhető a hasonlóság, de nem ötlik azonnal az ember szemébe. De szerinte a hangja majdnem, vagy teljesen ugyanolyan.

– A hangja? – vonta össze a szemöldökét Brom és önkéntelenül is megrántotta a kantárt, mire Hattyú prüszkölt egyet.

– Valami gond van?

– Csak érdekes. A kinézetet lehet varázslattal alakítani, azért lehet eltüntetni mondjuk, a nyúlszájat. Gyerekek esetében ez még könnyebb. A hang az már feladja a leckét, az komolyabb beavatkozást igényel, sokszor meg kell változtatni miatta néhány kapcsolatot az elmében, hogy az illető ne bolonduljon bele, amiért sokáig nem olyannak hallja a hangját, mint amit megszokott. Ha pedig a király beleturkált a fejébe, akkor sok csúfságot hagyhatott maga után. – Megint megrágcsálta a pipaszárat. – Az elméjét azért megvizsgálták, ugye?

– Nem hagyta.

Brom ingerülten felszusszant, mire Eragon rezignáltan sóhajtott.

– Brom, kérlek. Neki is megvannak a maga okai arra, hogy mit miért csinál; úgy fogalmazott, hogy az elméje nyugalma az egyetlen hely, amit még nem vettek el tőle, és előbb hal meg, mint hogy bárkit beengedjen. Abba se egyezett bele, hogy a csata alatt bárki gondolatban kapcsolatba lépjen vele.

– Akkor sem tetszik ez nekem.

– Nem azt kértem, hogy boruljatok össze, hanem azt, hogy… hát, ne bántsd. Kérlek.

– Rendben, rendben! De fenntartom a jogot arra, hogy a színét se akarjam látni.

Kezdetnek megfelelt, szóval Eragon beleegyezett. Brom dünnyögött még valami keresetlent az orra alatt, amin Saphira kuncogott, de Eragon úgy döntött, meg se hallotta.

Arya egy lanka tetején várt rájuk. Már messziről köszöntötte őket felemelt kézzel, Eragon pedig lelkesen visszaintegetett. A tünde ekkor széles mozdulattal a rés felé intett, amin keresztül akkor már jöttek elő a vardenek. Előbb kis csapatba tömörültek, aztán ahogy az utolsó törpét is felhúzták a valamivel mélyebben fekvő járatból, felsorakoztak. Eragon látta, hogy Murtagh ott feszít Ajihad mögött, egy törpe mellett. Elindultak a város felé.

És akkor beütött a ménkű.

>>> Következő fejezet >>>

Eragonnak mázlija volt, gyász nélkül tudta lezongorázni Saphira első fél évét. Na majd most :)

A térképekről: az is egy készség, amit el kell sajátítani, és nem kizárt, hogy Brom elfelejtette megtanítani nekik.