Vae Victoribus #3

 

Töredezett emlékek, ismétlésben.

Ez a történet eredetileg úgy indult, hogy számba akartam venni, milyen hatással voltak az Esküszegők a „jelenre”. Tessenek parancsolni, Formora elég mély nyomot hagyott :)

Mindig is csíptem a headcanont, hogy Kialandí és Formora testvérek. Adtam nekik három év korkülönbséget, ami tündééknél bizonyára agyzsibbasztóan kevés. Hehe.

Aktuális figyelmeztetések: Formoráról van szó, szóval befigyelhet a kínzás felemlegetése, de nem fogok részletekbe menni. Mentális problémák, de ez talán ebben a történetben már ismerős lehet. A vardenek között lehetnek olyanok, akiknek kicsit más irányba mutat a morális iránytűje.

 

 

Képek forrása: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9.

Formora

Kettő az egy és egy a kettő. Minden, ami volt, ami valaha lehetett volna, összekeveredett benne. Az emlékei elcsúsztak egymáson és érezte hogy valami nem stimmel, de Kialandí nem tudott segíteni neki a helyrerázásukban. Elvégre Kialandí megváltozott, amikor a társaik neve eltűnt a semmiben. Nem emlékezett többé, legalábbis nem úgy, mint Formora.

Akkor fogalmazódott meg benne először a lázadás gondolata, amikor elválasztották őt a testvérétől. Ő és Kialandí mindig együtt voltak, az anyjuk méhétől kezdve mindig és örökké. Egymás kezébe kapaszkodva tették meg az első lépéseiket, együtt ültek és tanulták meg a betűvetést, elméjük egymásba volt gabalyodva és ezért lehetetlen volt megmondani, hogy melyikük volt az első, aki áttörte a valóság és a varázslat közötti hártyavékony falat, hogy egyszerre ejtsék ki életük első varázsszavát. Ez hazugság.

Kialandí babahájtól vastag ujjacskái az ő kezébe csúsztak, és Formora, aki idősebb volt nála, segített neki megtenni az első lépéseit. A fiúcska mosolygott rá, és ez őt boldoggá tette. Thrysta, mondta, és átrendezte a csontokat annak a gyereknek a karjában, aki fellökte az ő szeretett kistestvérét. Ez igaz.

Együtt szimatolták ki a titkokat. Együtt keresték azt, amit keresni lehetett, és együtt fedezték fel azt, amit nem. Egymás kezébe kapaszkodva léptek oda a Huginhuldr ajtaját őrző sárkányhoz, egyszerre nyújtották át a lovasának a behívót. Ez hazugság. Őt előbb tették próbára, és akkor az öccse nem volt jelen. Kialandínak néhány évvel később maga vitte el a behívót.

A lovas átvette az írást, rájuk mosolygott és útba igazította őket az erődben. Kialandí keze izzadt és remegett, ahogy beléptek a vár folyosójára, amiből korábban legfeljebb a tornyot láthatta, ahogy kibukkant a csúcsot örökké takaró felhőburokból. Végigsétáltak a folyosón, mint minden intelligensebb kétlábú, akit számon tartottak a Hodr folyótól keletre. Hallották a nyomdából kiszűrődni az egymáshoz érő fémek halk csilingelését, a nyomógépek halk kattogását, ahogy százszám állították elő a papírokat, amikre az írnokok könnyű kézzel utólag felírták a neveket. Hallották a szárnyak suhogását, ahogy a sárkányok jöttek és mentek, felkavarva a levegőben táncoló, láthatatlanul kicsi vízcsöppeket. Ez igaz. A lovas mindig megadta az útba igazítást, még úgy is, hogy Formora már évek óta a Rend tagja volt.

Formora később úgy emlékezett, hogy ketten voltak csak, hogy a saját lélegzete hangját hallotta visszaverődni mindenhonnét, kettejük apró lábacskáinak zaja pedig hangosabb volt, mint egy sárkány üvöltése. Kialandí állította, hogy tömve volt minden, tündékkel és emberekkel egyaránt, hogy a szüleik mindkettejüket elkísérték a próbára annak ellenére, hogy húszévesen már felnőttek voltak. A saját próbáján ott álltak a hátuk mögött és hallotta az apjukat odasúgni az anyjuknak, hogy reméli, a fia már elbukik. Sárkányokkal kötött szent szerződés ide vagy oda, neki kellett a plusz két kéz odahaza.

Formora nem emlékezett a szüleire. Lényegtelenek voltak, hát hagyta őket kifakulni. Soha nem is ment haza, hogy felkeresse őket, azt a fivérére bízta.

Egymás kezét fogva léptek a hatalmas sárkány elé, aki a tojástermet őrizte. Az ezeréves teremtmény végigmérte őket, laposan pislogott rájuk félig leeresztett szemhéja alól. Az árnyékos folyosón nem lehetett eldönteni, hogy a pikkelyei korallszínűek-e, vagy valami teljesen más, amit a színes ablakokon átszűrődő fény mutat annak.

Formorában akkor fogant meg a Renddel szemben viselt neheztelésének magja, amikor a sárkány hatalmas elméje megérintette az övét, egyetlen mozdulattal félresöpörte a védelmét és lecsupaszította őt. Soha nem bocsátotta meg neki, hogy nem kérte az engedélyét, hogy egy pillanatra sebezhetővé tette őt.

Lépjetek be, zúgott át rajtuk a sárkány mélységesen mély, mégis kedves hangja. Kedves volt, de érezni lehetett rajta, hogy már fáradt. Egész nap ott ült a tojásterem ajtajában, már ki akart nyújtózni, de ez a terem az elmúlt kétszáz évben zavaróan kicsi lett és már a farkát se merte meglegyinteni, mert a végén levert volna valamit. És ott van a saját tojása is; hamarosan eljön az ideje, hogy magára hagyja a lovasát, hogy leszálljon a fészekbe, ami már készen várta őt. Rég volt már, hogy tojást rakott, és még az a kicsinye sem kelt ki. Ott volt a háta mögött a teremben, a hamvas barackszínű tojásban még mindig aludt a fióka, olyan mélyen, hogy félt, nem is fog felébredni soha… miért, ó miért van az, hogy ő nem mondhatja el magáról, hogy hány nagyszerű sárkánynak az őse?

Egyetlen pillanatra ért hozzá, de Formora látta ezt és még többet is. Akkor határozta el, hogy történjék bármi, ő soha nem fog gyermeket szülni. Ez igaz.

Kialandí az oldalán volt, amikor belépett a terembe. Vonakodva elengedték egymást, amikor rájuk szóltak, hogy összezavarják a fiókákat, ha ennyire egymásba vannak gabalyodva, hát Formora elengedte Kialandí kezét, elszakította a bátyjától – vagy öccsétől? – a gondolatait, és fájóan üresen elindult, hogy bekötött szemmel végigsétáljon a korlát mentén, minden egyes tojáson megpihentetve a kezét.

Miután körbement és várt egy kicsit, megkérte a tojásőröket, hogy hadd mehessen vissza. Megkérdezték, melyik tojáshoz. Nem tudta megmondani; középtájt volt. De melyik? Nem tudta. Csak azt érezte, hogy valami húzza vissza, pedig az öccse – vagy bátyja? – mellett lett volna a helye, akit akkor már egy másik tojással elküldtek egy különterembe. Oly fiatal volt még, fojtogatta a sírás.

Megkeresték a tojást, ami hívta őt. Átküldték egy terembe, ahol túlságosan meleg volt, hogy ott legyen egyedül a tojással. Akkor levehette a kendőt, és csalódott. A kezében a tojás barna volt: a bútorok sötét, olajozott színe, a termékeny föld mélysége volt benne, de mégis, barna, amivel mindig és örökké csak élcelődtek. A fehér és a fekete sárkányok után a barna sárkányok látták tisztán a legtöbb színt, tudja ezt mindenki, akinek valaha is köze volt a sárkányokhoz, mégis, ha összeveszett a testvérével, akkor előbb-utóbb előkerült, hogy az ő társa csak egy közönséges kis barna.

Kialandí előbb ment külön szobába, éppen ezért többet várt, mint Formora. A sárkányaik egyszerre keltek ki. Rendjén való volt, hogy így történjen. Úgy lett volna, ha Kialandí próbája alatt ő nem egy közeli ablakmélyedésben olvasott volna, míg a társa az erőd feletti ködben kergetőzött néhány barátjával.

Gyűlölte, hogy az oktatóik elválasztották őket egymástól. Formora szerette, imádta a partnerét, de akkor volt igazán egész, amikor a bátyja – vagy öccse – mellett volt. És fájt, fájt, örökké fájt, hogy bár jó volt, nem lehetett a legjobb, bár szép volt, nem lehetett a legszebb, bár ügyes volt, nem lehetett a legügyesebb, és a szívét markoló hiány mindig is túl erős volt ahhoz, hogy igazán jól tudja érezni magát. Fájt, hogy amikor később visszagondolt ezekre az időkre, csak töredékeket, villanásokat látott, amikből soha nem tudott értelmes egészet összerakni.

Magától értetődő volt, hogy amikor az a vicces kis emberke elmondta a mondókáját, akkor engedett neki. Túl szép volt az ígéret, túl erős volt a csábítás, hogy számon kérje a Renden mindazt, amit korábban megtagadtak tőle.

A sárkánya pedig?

Rá nem emlékezett többé.

Volt egyszer egy könyv, vékony lapok százai egy gerincbe fogva, a kopár tisztaságukat az ő tolla rontotta meg. A barna sárkány üvöltött és falakat döntött, miközben ő ült és lázas sietséggel jegyzett le mindent, amit a lény valaha neki mondott.

Befejezte a művét. Felnézett. A barna sárkány még mindig pusztított. Megérintette az elméjét, hogy megkérje rá, hagyja abba, de a partnere gyönyörű gondolatai helyett ürességet talált, és akkor Formora sikoltott és sikoltott, felkapta a könyvét, hogy az ürességet belefojtsa a társa szavaiba, de a sietve felírt szöveg értelmetlen volt. Oldalak százai, tele értelmetlen ákombákommal.

Előbb a lapokat tépte ki. Nem volt elég. Akkor összetörte az asztalt. Puszta kézzel szaggatta fel a veranda pallóit. Sikoltott és sikoltott, és amikor még mindig nem volt elég, a haját tépte ki, csillagezüst fürtök hullottak körülötte a földre, a fejbőre fájt és vérzett, és ha Kialandí nem jött volna, kikaparja a saját szemét.

(Nem Kialandí kapta el a kezét. Nem Kialandí parancsolt rá, hogy aludjon.)

A haja nem nőtt vissza. A fejbőre a koponyájára feszült, a jobb füle felett egy anyajegy illegette magát, a bal füle fölé egy sárkány képét tetováltatta. Ő hümmögött, míg a művész a tűvel böködte, ügyetlen emberkeze néha egészen a csontig tolta a festéket a bőre alá, de ha fel is szisszent, nem hallotta senki, mert a szomszéd asztalon egy másik ember üvöltött, míg a hangszálai el nem pattantak, onnantól kezdve a saját vérében fuldokolt. Kimúlt, mint egy kutya. Formora lehetett volna elégedett is, de nem volt az.

Kialandí nem volt ott.

Engedelmeskedett egy ember kívánságainak, mert szórakoztatta Galbatorix kezdeti ügyetlenkedése. Aztán az, ahogy lassan ráérzett az uralkodás módjára, ahogy néhány évtized múltán a sárkánymágia eléggé kitágította az elméje határait ahhoz, hogy végre felfogja, mit jelent az öröklét. Formora nevetett, és a kezébe vett egy kést, hogy újabb vágással próbálja megértetni a maga előtt fekvővel, mit jelent az, hogy Kialandí. Nem. Volt. Ott.

Kialandí nem volt ott, így az ő ura és parancsolója tartotta a karjaiban, mikor a padlón ült, és tenyerébe temetett arccal zokogott, mint egy közönséges halandó. Az ura azt mondta, hogy ő a legszebb, a legügyesebb és a legokosabb, és soha senkinek nem jutott volna eszébe olyan dolgokat kitalálni, mint neki. Hogy Formora különleges és pótolhatatlan.

Megbűvölten hallgatta az ő királyát, aki minden sikeres küldetésért, minden találmányáért, minden új módszeréért azzal jutalmazta, hogy beszélt hozzá. Ő pedig hallgatta, mert Galbatorix mindig megtalálta a szavaival a gyenge pontjait. Mindig tudta, hogy mit kell mondania ahhoz, hogy Formora lelkében egy pillanatra elüljön a szél, a fejében elcsituljon sírás.

(Soha nem tudta megérteni, hogy nem Kialandí hiányzott neki olyan nagyon.)

Az ő urának parancsai szerint inkognitóban járt el. A sárkányát egy hegytetőn hagyta. Kikötötte, hogy a vérszomjas, ostoba szörnyeteggé lett gyönyörűsége ne kóboroljon el és pusztítson el és égessen fel mindent, ami az útjába kerül. Formorát szórakoztatta volna, de mindig is jobban szerette, ha ott lehet, amikor az emberek, azok az apró, törékeny kis senkik, szétzúzzák magukat a kezei között.

Kilépett a házból, ahol találkozott az ügynökével. Elindult az utcán. Rálépett a hídra, amit tündék építettek, amikor először erre a földre tették a lábukat, száz és ezer évvel ezelőtt. Ügyet sem vetett a mellette kavargó tömegre. Lefoglalta a megszerzett információ, ami túlságosan felzaklatta ahhoz, hogy igazán oda tudjon figyelni a környezetére.

Bizonyára másképpen történtek volna a dolgok, ha Kialandí akkor vele van.

A lehetőség túl csábító volt és a cél szentesíti az eszközt. Négy mágus együtt mondta az igét, ami megszüntette a híd kövei között a kötést. Egy ötödik varázsló egy pillanattal később eresztette el a varázslatot és a kő, amire Formora akkor rálépett, megérezte a föld hívását.

Ha a hidat emberek vagy törpék építették volna, állva marad. Azok a népek szerették a szépet, de még annál is jobban szerették a biztonságot. Egy törpe megépít egy hidat és az áll. Egy ember megépít egy hidat és megigézi, hogy úgy is maradjon. Egy tünde kifundálja, hogyan érik el a törpék és az emberek, hogy a hídjaik megálljanak, aztán amikor őrá kerül a sor, mindazt a tudást félretéve csinos hídformára bájol egy rakás kőtörmeléket, aztán megy a dolgára.

A híd összerogyott. Formora felkiáltott, a meglepetéstől a karjait felfelé csapta, a hívása végigzengett a világon, a sárkánya pedig üvöltött a hegytetőn, ahová ki volt kötve és még jobban rázta magát, mint annak előtte.

Záporoztak a kövek. Emberek üvöltöttek. A folyó az évnek ebben a szakában harminc láb széles volt, de csak három láb mély, elég sekély ahhoz, hogy Formora szárazon maradjon a törmelék tetején. Ott feküdt, szédelegve a fájdalomról és a kimerültségtől, mert az őrei megvédték ugyan a zuhanó kövektől és testektől, segítettek neki, hogy ne süllyedjen a víz fenekére, de erőt, azt nem hagytak benne. A homlokán egy kavics sekély vágást ejtett, amiből a szemébe csorgott a vér.

Az a négy mágus, akik megszüntették a híd kövei között a kapcsolatot, habzó szájjal haldokoltak. Az, amelyik kitolta az első követ, szédelgett a kimerültségtől és nem mert a bajtársaira nézni, mert tudta, hogy akkor megpróbálna segíteni rajtuk, akkor pedig velük hal ő is.

Egy hatodik alak lépett elő. Ő nem volt igemondó, nála egy szál estoc volt, egy méter hosszú, életlen kard, de hegyes, mint egy tű. Arra találták ki, hogy meg tudja találni egy lemezpáncél darabjai között a réseket, hogy át tudja szúrni a láncinget. Az egyetlen döféssel bevégzett küzdelmek fegyvere volt. A nő a kivont kardját maga előtt tartva leugrott a partról a kőhalomra, és óvatosan megközelítette hátán fekve levegő után kapkodó Formorát. Az estoc hegye kicsit lejjebb ereszkedett, ahogy végre kivette a tünde bal füle felett a sárkány-tetoválást.

– Hát tényleg te vagy az.

– Sokakat megöltetek csak azért, hogy erre rájöjj – zihálta Formora.

– Nem többet, mint te – vágott vissza a nő.

– Ez így igaz – mondta Formora és vigyorgott.

A nő fintorgott és szíven szúrta, mintha Formora nem tünde, hanem egy Árny lett volna. Az utolsó varázslat, ami az Esküszegőt körülfogta, éppen úgy csapott vissza, mintha az lenne. A mágiája barna fénye villant, és a gyilkosai testéből csak a falra égett árnyékuk maradt.

Kialandí – suttogta és meghalt.

A sárkány, akivel össze volt kötve, és aki ott volt kikötve a hegyen, megdermedt. Az égre vonyított, hosszan és fájdalmasan, a napon kérte számon a lovasát, mielőtt elnyúlt volna a földön. Lehetett névtelen és gondolattalan, de mindaz, ami belőle maradt, Formoráért volt. Nélküle nem élhetett tovább.

Formora nem volt többé, pedig a birtokában volt néhány fontos információnak, amik felzaklatták és feldühítették, ezért figyelmetlenebb volt, mint általában. Formora nem látta át az egész képet; ugyan tünde volt, és emiatt sok dologra ráérzett, amire egy ember nem, de így is szüksége volt a kirakós darabjaira ahhoz, hogy dolgozni tudjon. És a többi darab Morzannál volt, neki kellett volna elvinnie az üzenetet, ő tudta volna összerakni a teljes képet. Morzan keresett valakit, akkor már nyolcvan éve, hogy pontot tudjon tenni egy ügy végére és nyugta legyen, megölje azt, akit azok a nyomorult lázadók az Esküszegők átkának neveztek.

De Formora meghalt, és Morzan emiatt dühösen tért haza, hogy szétkergesse azt a kisebb összejövetelt, ami a kastélyában várta. Hiába volt ott a felesége, a nő ezúttal semmilyen praktikával nem tudta megnyugtatni.

A dajka a szokott rend szerint lekísérte az úrfit az ebédlőbe, hogy az anyja a kedvét lelhesse benne. Morzant általában nem érdekelte a gyerek jelenléte, csakhogy aznap már azelőtt dühös volt, hogy felmarkolta volna a borral teli serleget.

Alacsonyan égett a tűz a kandallóban, narancs és vörös színnel lopva egy kis meleget a sötét ebédlőbe. Vörös fényfoltok táncoltak a falovacska lakkozott testén, aminek meggyulladt a farka és ami megijesztette a kisfiút, aki ettől elsírta magát. Vörös volt a villanó kardpenge. Vörös volt a fájdalom és a nő sikolya, vörösen ragyogtak az arcán legördülő könnyek. Egyedül az asszony mágiája volt más, fekete ködpászmák vonták árnyékba a kezeit, de a fiúcska csontjaiba maró hideg megint vörös volt, lángoló és mindent elemésztő.

>>> Következő fejezet >>>

Thrysta – lökés, nyomás

Hoppá-hoppá, csak nem vendégszereplők? :O

Ezt a részt kicsit zavartabbnak, kuszábbnak szántam. Kérdés, óhaj-sóhaj esetén állok szíves rendelkezésedre :)

Legyen szép napod!