És az ég vérbe fordult #2

 Ebben a fejezetben van: Eragon és az ő hátfájása Durza legyőzése után; emberek, akik elhanyagoltnak érzik magukat; Saphira eléri a Coelho-idéző korszakát; némi kínzás (sajnálom); párkapcsolatok, amik nem kifejezetten megszokottak; érzelmek és kiváló megküzdési szokások; a vérvörös szín felbukkanása indokolatlan mennyiségben.

Ebben a fejezetben van némi ősnyelv. A helyneveket már a történetben lefordítottam, de ott vannak a történet végén is. A varázslatokhoz lásd szintén a történet végét. Igyekeztem a meglévő szavakra koncentrálni a varázslatokat, de ahol úgy éreztem, hogy túl szűk korlátok közé szorít a kánon, ott kitörtem ennek az ó-északi szótárnak a segítségével. Ahol még az se segített, ott a norvégoktól kértem segítséget.

Ha elkezdenél tűnődni: nem, a szöszök per pillanat nem azonos idővonalon mozognak. Eragon egy kicsit a jövőben van, de ha egyszer arról akarok írni, amikor dolgok történnek?

Zene: Through the Smoke and Flames.

Füstön és lángokon át

Eragon remélt, míg Arya vissza nem tért, a kezében egyetlen, véres szövetdarabbal. Akkor Saphirára kellett támaszkodnia, hogy a hátába belemaró, hirtelen fájdalmat el tudja viselni. Csak egy pillanat volt, de a tompa lüktetés vele maradt hosszú órákon át, míg körülötte kavarogtak az emberek. Brom maga mellett tartotta, magával vitte Ajihad dolgozószobájába. Leültette oldalt egy kupa felvizezett borral, hogy ne legyen útjában senkinek, míg ő elemi csapásként söpört végig minden problémán, amit Ajihad halála szült. Eragonnak eszébe se jutott megkérdőjelezni, miért engedelmeskednek neki. Ő is ezt tette volna a helyükben.

Elfogadni, hogy soha-soha nem térhet vissza az otthonába, hacsak nem akar bajt hozni a nagybátyja és az unokatestvére fejére, egy dolog volt. Harcolni egy csatában és látni, hogy emberek halnak meg körülötte, hallani, ahogy az ő vagy Saphira nevét kiáltják azért, hogy maguknak bátorságot adjanak, egy másik. És most íme, egy harmadik; ha csak egy kicsit gyorsabbak lettek volna, ha nem állnak meg azon a nyavalya dombon, hanem ugyanúgy elébe mennek a hazatérő harcosoknak, mint ahogy Bromot köszöntötték, ha…

Eragon, szólt rá Saphira, mielőtt a spirál teljesen magába szippantotta volna.

Megmentette az életemet. Eragon nem sírt. Marian néni halálakor vigasztalhatatlanul zokogott, nem értette, hogy most mégis mi a különbség. A háta fájdalma alábbhagyott, de a keze remegése megmaradt. Saphira a gondolatainak puha, meleg ölelésébe vonta. Megmentette az életemet, és én nem tettem érte semmit.

Dehogynem! Kiálltál érte. Ha egyedül jön ide, a vardenek széttépték volna, de neked hála, nem esett baja.

Nem is akart jönni! Csak miattam volt itt, mert hazudtam neki! Folyamatosan az életét kockáztatta, én viszont…

Megköszönte, emlékszel? Gondolj arra, meg az utazásunk örömeire, kicsikém! Ne mérgezd önváddal az emlékét.

Olyan könnyű volt elfelejteni, hogy Saphira milyen fiatal! Mintha nem csak fél éve lett volna, hogy Eragon az inge alatt bújtatta a gyapjútakaróba csavart csöpp fiókát, míg ő és Brom ott nem hagyták a kereskedőkaravánt. Aztán jöttek a kalandozások… a rejtőzködés, míg Saphira meg nem tanult beszélni, míg elég nagy nem lett ahhoz, hogy Eragon magára merje hagyni huzamosabb időre.

– Emlékszel, milyen képet vágott, amikor először mondtál neki valamit? – kérdezte halvány félmosollyal Saphirát. – Azért hittem azt, hogy még soha nem látott sárkányt.

Brom ugyan még mindig parancsokat osztogatott, de ezek szerint fél füllel őrá figyelt, mert most felé fordult. Talán mondani is akart valamit, de Arya a karjára tette a kezét. Ember és tünde összenéztek. Brom a szemét forgatta, majd ment, hogy beszéljen Jörmundurral. Arya volt az, aki odaült Eragon mellé.

– Volt a barátodnak másik neve?

– Hogyan?

– A királynak szokása volt új nevet adni a gyámolítottjainak, általában az Esküszegők után, mint Edure nagyúrnak vagy Forven úrnőnek. Neki volt másik neve?

Eragon elgondolkodott, még Saphirát is megkérdezte, hogy ő emlékszik-e ilyesmire, de végül felelt:

– Nem mondta, hogy lenne.

– A szülei?

– Annyit mondott róluk, hogy elég fontosak és magas rangúak voltak ahhoz, hogy a király maga mellé vegye, miután elárvult. Az apját kegyetlen, erőszakos embernek nevezte, aki élvezte, hogy az anyját gyötörheti. Az anyja is hűséges volt a Birodalomhoz, de rá szeretettel emlékezett. – Megsérti azzal az emlékét, hogy továbbadja azt, amit Murtagh az egész utazásuk alatt titokban tartott és csak azért beszélt róla, mert muszáj volt? Talán nem. Saphira emlékeztette rá, hogy milyen hangon beszélt Murtagh a cellában, mielőtt Ajihad elé vezették őket: mintha csak arra várt volna egész életében, hogy egyszer végre meghallgassa valaki. – Arról nem beszélt túl sokat, hogy milyen volt neki a palotában. Illetve… hallottad, mit mondott nekem a sebről a hátamon, ugye?

– Hogy olyan vagy, mint ő – biccentett a nő. Akkor, Eragon ágya mellett, Arya Murtagh-ra sandított, de a fiatalember nem érezte úgy, hogy bővebben ki kellene fejtenie, Arya pedig nem feszegette.

– Van… volt… neki is sebes volt a háta.

– Tudom. A vardeneknek van személyleírása a legtöbb udvarba bejáratos személyről.

– Azt is, hogy Morzan tette? Utánadobta a kardját, amikor még egészen kicsi volt.

A tünde ajka megfeszült, aztán a kezére nézett és kinyújtotta az addig ökölbe szorított ujjait.

– Tudom az átkozottról, hogy válogatás nélkül öl, hogy városokat gyújt fel, ha ahhoz van kedve, és hogy Surda kizárólag azért tudott elszakadni a Birodalomtól, mert ő és a többi Esküszegő akkoriban azzal volt elfoglalva, hogy levadásszák a megmaradt sárkányokat. De most mégis úgy érzem, hogy nőtt a megvetésem, amit iránta érzek.

A céltalan erőszakból nem is születhet barátság, zümmögött Saphira.

– Jól szólsz, Zafírpikkely – biccentett a nő. Mandulavágású szeme megint Eragonra szegeződött. – Osztozom a gyászodban, Árnyékölő. Szándékomban áll helyet adni neki Du Hage Hljödhrben azért, amit érted és rajtad keresztül Alagaësia jövőjéért tett. Megtisztelnél, ha csatlakoznál hozzám.

Nem értette, mit akar, és ha Saphira nem szól rá, csak bámul kukán. Gyorsan összeszedte magát:

– Hát persze. Ahogy kívánod.

Arya biccentett és magára hagyta őt. Eragon értetlenül nézett utána. Megürült helyét Brom vette át, aki lassú mozdulatokkal kezdett neki a pipája megtömésének.

– Tünde – mondta, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Felnézett Eragonra, meglátta, hogy a fiú milyen arcot vág és felhorkant. – Egy tünde meghívása szólhat aznapra és harminc év múlvára is. Azok a népek furcsán érzékelik az idő múlását.

– Ezért zárkóztak el az erdejükben?

– Azt majd elmondják ők. – Vállon veregette. – Légy jó és fogadj szót Aryának! Majd ő megtanít, hogyan ne tedd magad nevetségessé közöttük.

– Nem úgy volt, hogy te is jössz?

– Dehogynem, de így? Tronjheim megtámadása egyezségeket rendített meg, Ajihad halálával pedig őrizetlenül maradt a központi tűz. Azzal nem mozdítok elő semmit, ha elmegyek Ellesmérába zabot hegyezni, azt pedig a tündék sértésként fognák fel, ha csak beugrok köszönni és nem töltök velük legalább egy hónapot. Nem, a csontjaim azt súgják, hogy énrám most itt van szükség. Sajnálom, Eragon. – Meggyújtotta a pipáját, pöfékelt, majd Eragonra hunyorgott. – Nem mellesleg, most, hogy beszéltem Jörmundurral, azt hiszem, a Vének Tanácsa hajlik rá, hogy Nasuadának adja az apja helyét. A Farthen Dûr túloldaláról is látni, milyen nagyon okosnak hiszik magukat. Vétek lenne kihagyni a pillanatot, amikor rájönnek, mekkora bakot lőttek!

Eragon arcán halvány mosoly jelent meg, Saphira pedig morajló hangon felnevetett.

* * *

Galbatorix csak piszkálta a sültjét. Belebökte a villáját, szálakra tépte a húst, de nagyjából minden ötödik szúrás után emelte a villát a szájához, hogy bekapja a falatot. Egyszer sem pillantott felé. Morzannak tucatjával támadtak ötletei, hogyan terelje magára a figyelmét és mit mondhatna neki, hogy fenn is tartsa azt. Mit kéne tennie ahhoz, hogy a barátja megint mosolyogjon rá.

Kezdetnek például megjegyezheti, hogy soha többet ne csináljon olyat, mint az a tükrös malőr. Alig pár perccel a beszélgetés lezárása után a szél kifújta belőle a haragot és ha lett volna másik tükre, ő maga keresi meg a királyát, hogy bocsánatot kérjen. A fővárosba már úgy érkezett, hogy ha Galbatorix azt akarja, úgy hajlandó lett volna az egész udvar előtt leborulni és a bocsánatáért esedezni. Ahhoz viszont az kellett volna, hogy a barátja ezt megengedje. De nem tette. Irtózatos lassúsággal teltek a napok így, hogy Galbatorix éppen csak odavetette neki, hogy mit kéne csinálnia. A közös étkezéseik ilyen átkozott csöndben zajlottak, amitől ideges viszketés támadt a tagjaiban.

A bor felé pillantott és szárazon nyelt egyet.

– Arra gondoltam – szólalt meg tűnődve Galbatorix –, hogy kiküldök néhány embert, hogy szedjék össze a kölyöknek ezt a nagybátyját.

Morzan felé kapta a fejét. Galbatorix nem őt nézte, még mindig a sültjével volt elfoglalva. Óvatosan megszólította:

– Már úgy érted, Carvahallba?

– Igen.

– Nem hiszem, hogy sokat lendít az ügyünkön. A kölyök sose találkozott vele, és látod, hogy annak a cselédnek a jelenléte sincs rá komoly hatással.

– Ebben vitatkoznék veled, barátom – mosolygott a király, de még mindig nem nézett rá. – Azt kell hinnem, hogy rászánni az energiát Tornac mester megmentésére egyike volt a gyorsan kifizetődő ötleteimnek. Már korábban is felfigyeltem rá, hogy a fiú nagy tisztelettel viseltet iránta; hasznos eszköz lesz.

– És engedelmeskedni fog?

– Hát persze! Megmondtam neki, hogy minden megszólalása egy korbácsütés lesz, már amennyiben nem azt mondja, hogy „add fel, Murtagh.” Áttörésre számítok, méghozzá hamarosan.

– Á, akkor ezért volt, hogy ma egy szót se szólt – bólintott értőn Morzan. Összedörzsölte a kezét, aztán a kupa helyett inkább a vajas borsóért nyúlt. – Furcsának is találtam, hogy meg se nyikkant, miközben összefoltozta a fiút.

– Hm, akkor talán azért is verést kéne kapnia, ha Tornac néma marad. Mit gondolsz?

– Remek ötlet!

Galbatorix arcán szélesebb, őszintébb lett a mosoly. Futólag felpillantott rá, és a szoba egyszeriben sokkal… világosabb lett.

A hosszú asztal két átellenes végén ültek. Jobbról-balról hat-hat üres szék volt az asztal mellett, és így, hogy hosszú évek óta legfeljebb meghívott vendégek ültek bennük, Morzant kezdte zavarni hogy nem változnak. Kialandí például előszeretettel simogatta a karfáját, és mivel ő soha nem építtetett magának külön kastélyt, hanem a fővárosban, vagy nagy ritkán Formoránál lébecolt, így a bal oldali karfa sárkánya jóval kopottabb volt, mint a jobbé. Bendemonénak a háttámláját jókora repedés csúfította el, emlékeztetőül arra az esetre, amikor egyszer túlfeszítette a húrt és a király székestül repítette a falnak.

Körben a falon ott lógtak a bíborszín lobogóik, mennyezettől a padlóig takarva a virágmintás medalionokkal festett falat. Morzan sose értette, hogy miért abban a sorrendben vannak fenn, ahogy; logikus lett volna, hogy az övé vagy a háta mögött legyen, hogy ezzel is jelezze, ez bizony az ő helye, vagy Galbatorix mögött, vele szemben, hogy lássa. De nem, a vele szemközti falon csak Saerlith zászlaja lógott. Alig emlékszik a figurára, miért kell lassan századik éve néznie a címerét? És miért tizennégy főre készült ez az asztal, amikor a kastély felújítása utáni első közös vacsorájuk alkalmával már csak tizenketten ülhettek köré? Elvégre Glaerun elesett Dorú Areabában, Haunt pedig rebegő idiótává tette a Nevek Száműzése, nem csoda, hogy az éppen megalakult vardenek el tudtak bánni vele.

Galbatorix azt mondta, hogy ez a hely az emlékezésé. Morzannak erre csak annyi kérdése volt, hogy miért nem ehet meg még egy tál köleskását se úgy, hogy közben ne kelljen a többiek ronda pofáját és/vagy lobogóját bámulnia. Még egyszer sem kapott választ erre a kérdésre. Per pillanat nem érezte úgy, hogy Galbatorix örülne neki, ha megint előszedné ezt a kérdést.

– Egyébiránt, a kisebbik fiadra céloztam – tért vissza az eredeti témához Galbatorix. – Úgy tájékoztattak, hogy az ifjú Eragont a nagybátyja nevelte fel.

A kése megállt a levegőben. Tényleg, már kettő van belőlük. És ha belegondol, egészen logikus, hogy így történt.

– Ha nincs fennakadás, azt az utat akár négy nap alatt megjárom oda-vissza. – Magabiztosan hozzátette: – És nem hiszem, hogy lesz.

– Nem, barátom, terád most itt nagyobb szükség van. Amikor csak én vagyok ott a fiaddal, egészen máshogy viselkedik, mint amikor te vagy vele.

– Gondolod?

– Tudom – kuncogott. – Hacsak nincs ellenvetésed, persze.

– Kellene, hogy legyen?

Galbatorix félrebillentette a fejét, de megint csak felpillantott, a tekintete nem pihent meg rajta. Morzan fészkelődött, aztán abbahagyta, amikor a barátja megint megszólalt:

– A legtöbben sérelmeznék, hogy a gyermeküket kínpadra viszik.

– A legtöbben ostobák – vágta rá.

– Az is igaz. Akkor számíthatok rád?

Már tényleg nagyon kapart a torka. Felmarkolta a kupát, és tudva azt, hogy Galbatorix a szeme sarkából még mindig őt figyeli, belekortyolt az italba. Majdnem visszaköpte, úgy meglepődött. Hogy a barátja hangsúlyozza, mennyire haragszik rá, parancsot adott a cselédeknek, hogy csak lőrét szolgálhatnak fel neki. Ez a vörös viszont a saját birtokáról volt.

Oh. Akkor végre megenyhült valamennyire. Morzan hálásan kifújta a levegőt.

– Furcsa is lenne ez a világ, ha éppen énrám nem számíthatnál.

Tudta, érezte, hogy amikor felnéz, az ura tekintete végre rajta fog függeni. Igaza volt. Morzan át akart hajolni ezen a túlságosan hosszú asztalon, hogy belezuhanjon a szemei mélysötét kútjába.

* * *

Gil’ead és Urû’baen között félúton egyszer elkapta őket egy eső. Egy elhagyatottabb úton mentek, át egy erdőn, mert Eragon addigra már elég magabiztosnak érezte a térképészeti tudását ahhoz, hogy megállapítsa, arra rövidebb lesz. Murtagh az út hosszát tekintve igazat adott neki, de azt a véleményét sem rejtette véka alá, hogy ezzel a döntéssel Eragon akár a homlokára is írhatná, hogy azt szeretné, ha kirabolnák őket.

A fák ágai az út fölé borultak, védve őket a napsugaraktól. A szokatlan tavaszi hőhullám, ami egy nappal korábban levetette velük a zekéjüket, ott nem érte utol őket, és már Murtagh is éppen kezdett felengedni, amikor megtörtént az a kis… dolog. Előfordulhat, hogy Saphira elunta a nyílvesszők ideális tollazatáról szóló, roppant emelkedett eszmecseréjüket, és inkább elment vadászni. Túl messze volt és nem tudott szólni nekik arról, hogy gyorsan gördül feléjük egy megtermett esőfelhő. Utóbb Eragon megtudta tőle, hogy bízott benne, hogy megvan a magukhoz való eszük, és inkább menedéket keresett, mert tartott a viharral járó erős széllökésektől. Nem magát féltette, hanem Aryát, aki akkor eszméletlenül lógott a hasára kötözve.

Ők ketten akkor szembesültek az elkerülhetetlennel, amikor kiértek az erdőből. Jó negyed mérföldet vágtattak, remélve, hogy gyorsabban találnak egy elhagyatott pásztorkunyhót, mint ahogy leszakad az ég. Semmilyen tekintetben nem volt szerencséjük. Eragon előbb alig látott, mert próbálta menet közben magára kapni a köpenyét, amit a feltámadó szél folyton az arcába vágott. Az eső hirtelen jött, kövér cseppekben, amik csakhamar olyan sűrűn estek, hogy Eragon nem látott messzebb ötven lábnál. Úgy értek be a faluba, hogy gatyáig átáztak mind a ketten, és mindegy volt, hogy milyen jó a köpenyük. Félszívvel ellenkezett, amikor a barátja megállította a lovát a fogadó előtt, és elhallgatott, amikor Murtagh olyan csúnyán nézett rá.

Murtagh szobát is kért nekik, amire már csak azután kérdezett rá, hogy a fogadós magukra hagyta őket.

– Csak hatan nézték meg az íjamat, amikor bejöttünk – dörmögte a fiatalember. – És nem tudom, te hogy vagy vele, de én szeretném úgy kiteregetni a ruháimat, hogy nem kell azért aggódnom, hogy valaminek lába kél.

Közben már a holmiját pakolászta. Neki volt egy darab viaszosvászna, amibe elcsomagolt egy rend ruhát, az csodálatos módon száraz maradt. A fogadóstól kapott vödörbe csavarta a ruháiból a vizet és közben valamit dünnyögött a mosásról meg a vasalásról. Eragonnak akkor még fel is tűnt, hogy milyen jó minőségű az a ruha, amit a másik visel. A legsötétebb feketék voltak, amiket valaha látott – Brom fekete gyapjúból készült köpenye sötétbarnának tűnt volna mellette. Volt még valami abban a viaszosvászonban, amit Murtagh elpakolt. Eragon akkor azt hitte, hogy csak a harisnya, amit nem vett föl. Nem is lett volna értelme, a padlón jókora tócsákat hagytak már azzal, hogy bejöttek, és utána még forgolódtak is egy sort.

Akkor, átöltözés közben látta először a hátán a sebhelyet, illetve annak egy részét. Murtagh elfordult, ő pedig gyorsan félrekapta a fejét, hogy a másik nehogy azt higgye, leselkedik utána. Inkább arra koncentrálta az erejét, hogy elérje Saphirát, és amikor nem járt sikerrel, kifundálta, hogyan tudja varázslattal felgyorsítani a ruhák száradását. Nem akart egész este törölközőkbe meg pokrócokba csavarva üldögélni, és minden váltásruháját Arya köteléhez használta fel.

Ajihad temetése után őrá hárult a feladat, hogy eldöntse, mi legyen Murtagh holmijával. Szúrt a szeme és mélyeket lélegzett, ahogy végignézte azt a keveset, ami után maradt. Egy ló, a nyerge és az ahhoz tartozó szerszámok, lóápolási kellékek, meg a nyeregtáskákban a holmija. A személyes dolgai bizonyára akkor is nála voltak, amikor… hát. A táskákban volt néhány ruha, amit Saphira pikkelyei teljesen elnyűttek, és amiket a barátjának nem volt alkalma lecserélni. Azokon túl három rend alsóruha, egy vastagabb pulóver és az a bizonyos viaszosvászon táska volt.

Brom, Arya, Orik és Saphira halkan beszélgetett mögötte, és Eragon érezte a sárkánya elméjében, hogy egyikük sem tudja igazán, mit is kéne tenniük. Hagyják magára, vagy maradjanak vele? Tudnak neki támogatást nyújtani, vagy csak zavarják?

Nem zavarták.

Lassú mozdulatokkal kibontotta a csomagot. Az ing anyaga olyan puha és selymes volt, hogy felkiáltott meglepetésében. Brom összevont szemöldökkel már ott is volt mellette, és ő is megtapogatta az anyagot, ahogy Eragon felkínálta.

– Ez ceunoni len, méghozzá a legjobb fajta. Ilyen feketére csak varázslattal lehet festeni.

– Miért volt nála ilyesmi?

– Megfelelő helyen ezt is el lehet adni – hümmögött a férfi. – Egy ilyen ingért újonnan egy pimaszabb kereskedő egy jó ló árát is elkérheti.

Orik is odajött kíváncsiskodni, és elismerően füttyentett.

– Egy ilyen ingben is szégyenkezés nélkül jelenhetnél meg a király bármelyik ünnepségén!

Az ing egyszerre olyan nehéz lett a kezében, mintha Saphirát próbálta volna megtartani. Látta Brom arcán a várakozást, de nem tudta rávenni magát, hogy felpróbálja. A gondolat, hogy Murtagh ezt viselte, miközben ott állt Galbatorix előtt…

Félretette az inget és megsimogatta az ugyancsak fekete, hasonló anyagú bricsesznadrágot. Ha az ing önmagában olyan drága, akkor ezzel a nadrággal együtt vajon mennyit kóstál? Főleg úgy, hogy az oldalvarrás mentén fekete selyemcérnával aprólékos hímzéssel díszítették. Egyáltalán, minek? Eragon a fogadóban nem is látta, most is csak azért tűnt fel neki, mert a selyem megcsillant a lángtalan lámpások fényében. Azt nem hajtogatta ki, csak odébb tette és meglátta a táska legalján lévő darabot. Brom élesen beszívta a levegőt, Arya és Orik pedig megmerevedtek mellette.

Vérvörös, ujjatlan mellény pihent a kupac alján, aranyszállal steppelve és hímezve a szegélyeken. Az elején annyi gomb volt, hogy Eragon már abban elfáradt, hogy elképzelte, nekiáll végiggombolni. Abba bele sem akart gondolni, mit érezhet az, akinek ezeket fel kellett varrni. Neki odahaza a jobbik inge mandzsettáin volt egy-egy, és azokkal is néha addig bíbelődött, hogy Garrow megkönyörült rajta és begombolta helyette. Egyszer az egyik lepattant, azt hitte, hogy megőszül, mire végre sikerült visszavarrnia.

A többiek viszont nem a gombok, inkább a mellény szíve fölé hímzett lángminta miatt fagytak meg. Ezt még Eragon is felismerte: a király címere volt, olyasmi, amit nem hordhat csak úgy bárki emberfia.

– Még mindig azt mondod, hogy a barátod volt? – kérdezte Brom kemény pillantással. – Ezzel a gúnyával a tarsolyában mintha királyi menlevéllel mászkált volna az országban.

Eragon a száját nyitotta. Aztán becsukta. Saphira felelt helyette:

Azért ajánlotta fel Gil’eadben, hogy ő megy be a városba Eragon helyett.

– Ahol, mint hallottam, Eragon fogságba esett.

– Ha nem úgy történik, én ma Urû’baenben lennék – mondta Arya csendesen.

Ez belefojtotta a szót a férfiba. Orik olyan arcot vágott, mint aki roppant kényelmetlenül érzi magát.

Ha másért nem, hát azért örült a mellény előkerülésének, mert Brom utána nem forszírozta, hogy vigye magával a fekete ruhákat. Valahol biztos volt benne, hogy egyébként se tudta volna jó szívvel viselni őket, arról nem is beszélve, hogy Murtagh magasabbra nőtt nála és a válla is szélesebb volt. Biztosan nevetségesen festett volna bennük.

Nem kell kifogásokat keresned, kicsikém, duruzsolta neki Saphira. Nem akarod és kész.

Az olyan… gyerekes lenne.

Az indokokat tartogasd azokra az alkalmakra, amikor kérik őket. Egyébként sincs közük hozzá, hogy mit miért csinálsz.

Ezt mondd meg nekik te.

Hmm, pont azt terveztem, hogy jöttél rá?, hunyorgott Saphira és könnyedén rálehelt, hogy Eragon szívén enyhüljön a szorítás.

* * *

Azt mondják, idővel mindent meg lehet szokni. Bárki találta ki ezt a hülyeséget, Murtagh fejbe akarta ütni. Vagy meghívta volna, hogy cseréljenek helyet, töltsön el ő néhány órát egy kőlaphoz láncolva, tudatában annak, hogy nincs menekvés. Egyetlen kiút volt előtte, de Murtagh arra nem fog rálépni, amíg ép eszénél van.

– Szünet – mondta Yarek.

Intett, mire Tornac az asztal mellé lépett és óvatosan kioldotta a béklyókat. Murtagh kábán tűrte, hogy felhúzza. Lekerültek róla a bilincsek, szabad volt, és csak hárman voltak a teremben. Jobb esélyeik voltak, mint amikor tél végén meg akartak szökni és ő azt hitte, hogy Tornacot meghalni hagyta hátra. De a végtagjai nem engedelmeskedtek neki, bénán lógtak, és izzottak, együtt a szíve dobogásával. Tornac valami csípős anyaggal lekezelte a sebeit, lemosta róla a vért, aztán puha gyolccsal bekötözte, de Murtagh úgy érezte, hogy a sok vágás és verés megkeményítette a bőrét. A fájdalmat még érezte, a gyöngédséget már nem, és ez még ilyen zavarodottan is megcsavart benne valamit, hogy a könnyek megint égetni kezdték a szemét, pedig azt hitte, hogy már mindet elsírta.

Tornac sápadtan meredt rá. A pillantása a másik három felé rebbent. Kettő három ellen. Nem jó arány, de mindketten jó vívók, szóval annyira talán nem is rossz. Yareknak csak fél keze van, a segédjéről viszont nem tudott semmit, és egy kezdő vívó még veszedelmesebb lehet, mint egy mester. A harmadik viszont… ó, kegyelem…

– Ha elszaporítod a patkányokat a palotában, nem csak fél kezed, de fél lábad is lesz – mondta Morzan sötéten.

– Csak három-négy darab kéne – erősködött Yarek. – Kell a hangulathoz. Nem igaz, hogy ez a világ egyetlen tömlöce, amiben nincsenek patkányok!

– Igen kiváló pókjaink vannak helyettük – vitatkozott Morzan.

Murtagh összerándult. Csak a pókokat ne!

A tanítója keze az arcára simult és ettől megint megremegett. De nem, Tornactól nem volna szabad félnie, régen ismerte már, látta az arcán, hogy őt is kényszerítik. De mivel?

A beszélgetés elhalt. Murtagh élesen beszívta a levegőt, tudta már, mi jön most.

– Van valami mondanivalója, Tornac mester? – kérdezte Morzan, már majdnem kedvesen.

Tornac arcán érthetetlen rángás futott át és kibökte:

– Add fel, Murtagh.

A szavai máshogy égettek, mint a billog vagy a jéghideg acél. Máshogy fúródtak belé, mint a király elmetörőinek gondolatdárdái. Mélyre vágtak, égettek, és hogy van az, hogy Yarek minden nap más kínzással áll elő, hogy ne készülhessen fel, hogy ezzel is bizonytalanságban tartsa őt, és hiába tudta ezekről a szavakról, hogy jönni fognak, mégis ugyanúgy fájtak most, mint amikor Tornac először mondta ki őket?

Elfordult. Magát átkarolva összehúzódott, a lelke begubózott, és úgy érezte, eltávolodik a testétől. Aláhullott, át a húson, át az asztal és a padló kövén, hogy átolvadjon a föld fundamentumán. A fájdalom nem tompult el, de változott, a szívében szétáradó ürességgel mintha egy kicsit elviselhetőbbé lett volna. A végtelen messzeségből eljutott hozzá, hogy az apja megint összevitatkozik Yarekkel, de a szavak értelme már nem tudott beszivárogni az elméjébe.

Zuhant és már nem érzett semmit.

* * *

A tündék fogadták őt. Ebben benne volt minden, és Saphira tanácsa szerint Eragon nem próbált rágódni rajta, hogy néhányan miért néznek rá olyan… furcsán. Helyette örült annak, hogy vannak tanáraik. Eragon néha még mindig hitetlenkedett, és azt hitte, hogy álmodik, amikor eszébe jutott, hogy nem ő az utolsó szabad Sárkánylovas Alagaësiában. Akkor tényleg megcsípte magát, amikor először sikerült megnevettetnie a mesterét.

– Bromra emlékeztetsz – mondta a férfi és kuncogva csóválta a fejét.

Nohát.

– Ismered Bromot? – kérdezte félrebillentett fejjel.

– Nem mondta neked? – kérdezte ő felvont szemöldökkel.

– Hát, a királynő azzal fogadott minket, hogy nem beszélhetünk rólatok…

Oromis hümmögött, de a reakciója alapján Eragon arra következtetett, hogy Brom, ha akarta volna, megtalálta volna a módját annak, hogy szóba hozza a tündét. Fúrni kezdte az oldalát a kíváncsiság.

– Honnan ismeritek egymást?

– Ezt nem az én tisztem elmesélni – hárított a Oromis.

Hanem, mordult fel gondolatban és megpróbálta visszafogni a hirtelen támadt ingerültségét. Ha csak egyszer sikerült volna kerek egész választ kicsalnia a tündéből!

De nem kapott egyet sem. Oromis azt mondta, hogy fejleszteni akarja a logikai gondolkodását. Ha valamire nem jön rá, mondja el Saphirának, elvégre a sárkányok okosabbak, mint egy ember. Bromról megkérdezte Saphirát, de ő a mentális vállvonás sárkány-megfelelőjével felelt és nem is foglalkozott vele többet. Néha meglepte Eragont azzal, hogy egyes dolgok egyáltalán nem érdekelték, pedig általában legalább annyi kérdése lett volna, mint neki. Csak jobban álcázta.

Azon se próbált rágódni, hogy abban az ágyban kellett volna nyugodtan aludnia, ahol régen Vrael hajtotta a párnákra a fejét. Ha végre sikerült letennie a nap izgalmait és talált egy kényelmes pozíciót, amiben nem húzta a sebhelye körül a bőrt, még mindig meg kellett birkóznia utána a temérdek rémálommal. Saphira segített; Eragon sokszor érezte őt, ahogy őrt állt a tudata peremén. De ha a sárkány figyelt, akkor ő volt az, aki nem pihent, és másnap fáradt volt, nyűgös, könnyebben hibázott, amitől ingerült lett és gyakran jóformán felcsattant, amikor megszólították. Neki is szüksége volt a pihenésre, és ezzel mindketten tisztában voltak. Mégis, valahányszor Saphira túl fáradt volt ahhoz, hogy felébredjen az ő álmaira, másnap reggel Eragon érezte, ahogy a sárkány megpróbálja a háttérbe szorítani és elmaszkírozni a bűntudatát, amiért nem tud segíteni neki.

Az egyik reggel vidáman jött le a hálószobájából, és igazán nem értette, hogy Saphira miért néz rá olyan megrendülten. Hát végre egyszer sikerült kialudnia magát, nem zavarta meg a pihenését egyetlen furcsa álom vagy hirtelen széllökés sem, és ha Murtagh még egyszer azt mondja, hogy… akkor érte őt utol a valóság. Csak álom volt, hogy Murtagh jól volt és vele jött és segített neki lavírozni a tündék végeérhetetlen udvariaskodásának labirintusában.

A gyász olyan hirtelen szakadt rá, hogy egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát. Kinyúlt a fal felé, hogy megkapaszkodjon, de rosszul mozdult és a hátán végigfolyt az izzó kín. Összeesett és hiába kaptak Saphirával egymás felé, a fájdalom gyorsabb volt.

* * *

Az érzés, ami gyökeret vert Morzan tagjaiban, roppant különös volt. A csaták után érzett hasonlót, amikor a szíve még dübörgött az izgalomtól, még nem érezte a fáradtságot, csak a mellét feszítő könnyűséget, amitől nevetnie kellett és amitől úgy érezte, minden gond nélkül le tudna vágni még egy századra való tündét. De mégsem volt egészen olyan; valahol beleszivárgott a sárkányháton töltött hosszú órák zsibbadása, amikor már annyira összerázták az ütemes szárnycsapások és a védővarázslatok ellenére annyira kifújta a tagjait a szél, hogy a földet érés utáni első lépéseit bizonytalannak érezte, mintha az út során a teste és a lelke különváltak volna.

Már elmúlt százhúsz éves és biztos volt benne, hogy ez az érzés új.

Ezen töprengett, miközben a szobája felé lépdelt, gondosan odafigyelve minden mozdulatára, mert hirtelen nem bízott benne, hogy a kora gyermekkorban megtanult és azóta folyamatosan gyakorolt tudást – a járást – rábízhatja az ösztöneire. Mert nem elég a saját teste furcsasága, még a levegőnek is íze volt. Fátyolos és csípős, amitől minden valószerűtlenül éles és világos lett. Morzan reflexből elmormolt egy bűvigét az érzékeit befolyásoló támadások ellen, de a szavai hatástalanul tűntek tova.

A lakosztályához tartozó teraszon ott aludt a vörös sárkány, orrlyukaiból minden egyes kilégzésre füstpamacs szállt fel. Az, és a rángatózó hátsó lábai megállították. Morzan megérintette az elméjét, hogy megbizonyosodjon róla, rendben van, és egy pillanatra betekintést nyert az álmaiba, amik friss húsról, jó harcokról, a repülésről és… visszahúzta a gondolatcsápot, mielőtt láthatta volna önmagát, de a tudást nem tudta eltörölni, hogy a sárkánynak ő egy állandó pont.

A korábbi könnyűségbe belerondított az elnehezülő szíve, ami nyomban a pohárszék felé fordította. Bort töltött, hátha a pohár fenekén megleli a magyarázatát annak, hogyan lehet az, hogy a legprimitívebb ösztönökig és még azoknál tovább is lecsupaszított sárkány még mindig… még mindig…

Felhajtotta az italt. A kupa alja éppen olyan üres volt, mint amikor megtöltötte, legfeljebb kicsit nedves lett. Miután lecsapta a terítőre, jó egylábnyira a tálcától, amiről felvette, az a nedvesség meggyűlt a pohár alján, a sötétvörös csepp akkorára hízott, mint a kisujja körme. Ah, akkor ez belatonai lesz, ott csinálnak olyan vörösbort, ami éppen olyan tömören átlátszatlan, mint a vér.

Megdöntötte a kristály boroskancsót, újra megtöltve a poharat. A bor folyt, és a könnyűség visszatért, de ezúttal sokkal sietősebben jött a nyomában a zsibogás, felkúszott a nyakán, végig a fejbőrén, valahol a hajvonala alatt csorgott be a koponyájába, hogy aztán a csontokon keresztül rohanjon végig a testén.

Túltöltötte a poharat. Szitkozódva rántotta fel az üveget és dühödt mozdulattal lökte vissza bele a dugóját, közben odébb lépett, mert a szekrényre terített hímzett abrosz nem volt elég ahhoz, hogy felfogja a nedűt, az végigfolyt az intarziás előlapon és szomorú tócsába gyűlt a padlón.

Lent a fogdában nem volt terítő. A fiú vére sűrűbb volt, mint a bor, valamivel lassabban is folyt, de mire a király vagy Yarek azt mondták, hogy mára elég, csaknem ugyanilyen tócsa gyűlt a kőlapra meg az köré.

– Vin safna – mondta és összerándult a saját hangja hallatán.

Tudatában volt annak, hogy mélyebbnek hallja a saját hangját, mint amilyen, de hallotta már önmagát másokon keresztül, és tisztában volt az udvar suttogásaival is. Tudta, hogy a nemesség körében népszerű volt az a feltételezés, hogy a fiú hangja és kinézete a királya igézeteinek megfelelően alakult. Galbatorix állította, hogy soha nem piszkált volna bele a fiú fejlődésébe az ő megkérdezése nélkül. Még fel is ajánlotta, hogy az ő kedvéért megváltoztat rajta egy-két dolgot, de Morzan rövid tűnődés azt mondta neki, hogy hagyja. Az udvar néha kifejezetten kreatív elméletekkel állt elő, hogy magyarázatot találjon a közöttük lévő hasonlóságra és a találgatásaikkal nem csak őt, de a barátját is szórakoztatták.

Hiába próbált azonban Forven úrnőre, meg a nevetséges selypítésére gondolni, egyedül az a kérdés zakatolt a fejében, hogy vajon idővel a saját üvöltése is ilyen rekedté válna-e. Az is így visszhangozna végig a börtön nyers kőfalai között?

A kiömlött bor közben a parancsának megfelelően egy másik pohárba vándorolt. Még a terítőből is folt nélkül kijött. Hagyta, hogy egy kortynyit leszívjon a saját italából is, csak utána szakította meg a varázslatot, így legalább fel tudta venni a kupát.

Sarokszobája volt; az egyik oldalon volt a terasz a sárkánnyal, a másik oldal ablakai Urû’baen gazdag városrészére néztek. A varázslattal készített, víztiszta üvegen keresztül nézte a kora délután is nyüzsgő utcákat, a megannyi életet, akik tudatlanul siettek a maguk dolgára.

A király szolgálatában eltöltött évek során Morzan többször járt már kínzómesterek műhelyében, mint számon tarthatta volna. Általában szemlélő volt, vagy elrettentő erő, miután a barátja a sokadik vérbe fagyott hulla után ciccegve arra jutott, hogy Morzannak nincs türelme a művészetekhez. Igaza volt, mint általában, és Morzan örült, hogy felmentették a kétes dicsőség alól, hogy neki kelljen szóra bírni a foglyokat. Egyszer megkínozni valakit szórakoztató, ha információt kell kinyernie közben, akkor kevésbé, de amikor ugyanazt a kérdést kellett feltenni újra és újra… Hallgatni is unalmas volt, de nem idegesítette fel magát rajta, ha hagyhatta, hogy elkalandozzon a figyelme.

És most itt volt a kölyök. Morzan látta, hogy Yarek – a megboldogult Formora egyik legígéretesebb tanítványa – milyen örömmel nyúl az általa kedveskedve csinibabáknak nevezett módszerekhez. Ritkán volt alkalma egy alanynak egynél többet bemutatni, és emiatt Morzan kezdte azt hinni, hogy Yarek őszintén reméli, még egy darabig nem tudja megtörni a fiút, mert annyival tovább játszadozhat vele.

Tegnap Yarek egész álló nap azon lamentált, hogy nincsenek patkányok. Morzan nagyon örült neki, hogy nincsenek patkányok, több évtizedes kemény munkájába került, hogy így legyen, nem fogja ezt elrontani a kölyök kedvéért. Feldobott helyette egy módszert, amiről még tanítványkorában olvasott. Elég sótlan leírás volt, de még úgy is izgalmasabbnak bizonyult, mint a száraz értekezés, amit Oromis le akart nyomni a torkán, és mivel a tanárának nem tetszett, hogy milyen jellegű írásokkal múlatja az idejét, természetesen az utolsó szóig beleégett a memóriájába.

Maga a módszer nem hangzott úgy, mint amivel bármit el lehetne érni. Yarek még meg is gyanúsította, hogy szerezni akar a kölyöknek egy nyugodt estét. Morzan csúnyán nézett rá, mire a mesterkém sietve elnézést kért és már csettintett is a segédeinek, hogy Morzan utasításainak megfelelően rendezzék be a kölyök celláját. Beállítottak egy padot, arra rákötözték a gyógyításhoz kiütött fiút – éppen elég enyhülés volt neki, hogy eszméletén volt, amikor a tanítója időről-időre ellátta, a sebek összeforrasztásával járó megkönnyebbülést nem érdemelte meg. Voltak felettébb kellemetlen módjai is a gyógyításnak, de azok mindig idegpályák sérülésével jártak, és igazán kár lett volna olyan pontokat létrehozni a fiún, ahol nem érez fájdalmat –, a feje fölé egy kisebb hordót helyeztek, aminek rosszul zárt a csapja, így egész éjjel csöpögött belőle a víz, éppen a homloka közepére. A pad két oldalára felszögeltek egy-egy deszkát, satuba fogva a fiú fejét, hogy ne tudjon fickándozni.

Reggel a mesterkém tanítványai azzal fogadták őket, hogy miután elmúlt az altatóvarázs hatása és a kölyök megébredt a csöpögésre, úgy egy órát bírta nyugton. Előbb üvöltött, majd sírt, és talán le kéne hívni a királyt, mert úgy néz ki, mint aki nagyon-nagyon szeretne engedelmeskedni. Tényleg elég pocsékul festett, de annyira azért nem, hogy hűséget esküdjön. Galbatorix némi szemlélődés után azt mondta, hogy a módszert jegyezzék föl, de a fiún ne alkalmazzák többet, egyelőre nem motyogó őrültként van rá szüksége. Emiatt az aznapi szeánszuk is rövidebbre sikeredett, mert Yarek is, és az elméjét megtörni próbáló mágusok is úgy látták, hogy túl közel táncolt a visszafordíthatatlan károk pereméhez. A király szava pedig szent, így hagyták annak a cselédnek, hogy tutujgassa egy kicsit a fiút. Yarek hétrét görnyedve röhögött, amikor a férfi első tétova érintésére a fiú felvonyított, és menekülni próbált.

Morzan arra jutott, hogy a poharak mérete a gond. Túl gyorsan ürültek ki, a palackok viszont nagy általánosságban túl nagyok ahhoz, hogy kényelmesen lehessen inni belőlük. Visszasétálni újratölteni valahogy… fárasztónak tűnt. Lassan kifújta a levegőt és letette a poharát az ablakpárkányra.

A társát odakinn felébresztette egy elrepülő madárraj. Nagyot ásított, a hátát púpozva nyújtózott, a szárnyaival az ég felé kapaszkodott, majd csapott velük egyet-kettőt, jókora szélvihart kavarva. A gondolatai szétloccsantak, mint egy adag kocsonya, amit túl hamar akartak feltálalni. Azonnal észrevette, hogy Morzan a közelében van, a feje az épület felé fordult és kérdőn felmordult. A fészkelődését átvette az izgatott várakozás, amikor Morzan megérintette, majd körbefonta a gondolataival az elméje lehatárolt, ködös ürességét. Egy hirtelen mozdulattal összerántotta őt, mintha az övét húzta volna meg. A sárkány megborzongott, a pikkelyei surrogva összeütődtek és boldogan dorombolt neki, hagyta, hogy Morzan egészen picire összegyömöszölje, és utána a csomóvá gyűrt burkot kitöltse önmagával. Még meg is hempergett a teraszon elégedettségében, további karcolásokkal és mély vájatokkal gazdagítva az amúgy is teljesen leamortizált márványborítást.

Érezte a csalódottságát – pontosabban, a csalódottságnak egy halvány árnyékát, annál többre már nem volt képes –, amiért nem adott bele mindent a játékba. Felmordult és kaparni kezdte a követ, amikor a kopogtatás végleg elvonta Morzan figyelmét.

– Szabad!

A belépő pofa a kancellária egyenruháját viselte és egy levelet szorongatott. Az illemnek megfelelően meghajolt, valahányszor megszólította Morzant.

– Bocsásson meg a zavarásért, méltóságos nagyuram! A levelezéséről lenne szó…

– Később – legyintett és elfordult.

– Tisztelettel, a futár ezt úgy hozta, hogy azonnali figyelmet kíván és…

– Mondom, később!

– De már egy hete az asztalán van, nagyuram!

Morzan dühösen felmordult, mire a pofa még mélyebbre hajolt, a homloka csaknem a térdét érte.

– Akkor mire vársz? Ide vele és takarodj!

A cseléd példás gyorsasággal tett eleget a kívánságának.

Nyilván nem foglalkozott a levelekkel. Külön írnokokat tartott rá, hogy kezeljék a nevére érkezett küldeményeket, válaszoljanak azokra, amik választ kértek és figyelmen kívül hagyják azokat, amik nem. Kevés olyan levél akadt, ami érdemesnek bizonyult rá, hogy bevigyék az írószobájába és személyesen foglalkozzék vele. A magas rangú nemeseknek általában több eszük volt annál, hogy leírják hasfájásukat, tudván, hogy egy közrendű fogja majd felbontani a borítékot. Ahhoz, hogy bontatlanul tegyenek egy levelet az asztalára, az kellett, hogy a viaszpecsét peremébe még lágyan a megfelelő elrendezésben húzzanak néhány vonalat. Nagyon kevesen tudtak erről a jelről, azért nem is feltételezte, hogy kéne az írószobája felé mennie. Galbatorix jobban szerette egy mentális bökéssel magához rendelni vagy – Morzan távolléte esetén – látótükrön keresztül megbeszélni azt, ami azonnal beavatkozást igényelt. Utoljára talán Selenától kapott így levelet, de ő a maga leveleit fekete viaszba nyomott fekete kéz pecsétjével zárta. Ezen a levélen a pecsétbe a mérete alapján egy hüvelykujjat nyomtak. A színe nyers opálfehér volt, mintha csak egy közönséges gyertyáról csöpögtették volna rá.

Nem érzett rajta igézetet. Feltépte, átfutotta az írást, és elnevette magát.

Galbatorix azonnal reagált a mentális bökésre.

Momentán elfoglalt vagyok, mordult rá, és Morzan egy pillanatra a barátja szemén át látta, ahogy az egyik ágyasa narancsot pucol neki.

Csak szólni akartam, hogy átugrok Dras-Leonába egy kicsit. Úgy két nap múlva jövök.

Galbatorix valamit mondott a nőnek, mire ő sírva fakadt, aztán a figyelme újra Morzan felé fordult:

Egészen biztosan nem holnap este?

Megoldjam?

Igen.

Akkor holnap.

Galbatorix maradt még egy pillanatot, talán azért, hogy egészen biztos legyen abban, hogy Morzan komolyan gondolta, amit mondott, aztán elégedetten megszakította a kapcsolatot. Morzan a zsebébe gyűrte a levelet, aztán küldött a társának egy képet a repülésről. A sárkány pupillái kitágultak és izgatottan csóválni kezdte a farkát. Úgy viselkedett, mint a vihar idejére bezárt kutya pár pillanattal azelőtt, hogy szabadon engedik.

Leakasztotta az úti köpenyét a fogasról, és elszalajtott egy cseléd, hogy hozzon neki egy tömlőben vizet. Amíg a kérését teljesítették, felszerszámozta a sárkányt. Féken tartani az izgatott teremtményt éppen elég embert próbáló feladat volt ahhoz, hogy félresöpörje az érzést, hogy valaki figyeli. Nyilván figyelték, hát az őröknek az volt a dolga, hogy itt álljanak és bámulják őt, meg úgy mindent, hogy ne szakadhasson a nyakába semmi ostobaság. Nem varázslattal figyelték, azok ellen kidolgozott és százszor ellenőrzött védelme volt. Egyvalakinek volt felhatalmazása megidézni vagy ráolvasni, de a királya egyébként is azt tehetett vele, amit akart, abban pedig egészen biztos volt, hogy hentergés – vagy kínzás, nála ezt nem mindig lehetett tudni – közben nem arra figyel, ahogy ő a nyeregszíjaival bíbelődik. Morzan bízott benne, hogy nem téved, bízni is akart benne, ez a hirtelen jött baljós viszketése a sebezhetőségnek nem több futó paranoiánál. Ami pedig teljesen érthető, hát hány csatát harcolt meg? A harcostársai már mind elhullottak, már csak ő állt a barátja élete és az üresség között. Teljesen normális, hogy néha ki akar mászni a bőréből, még akkor is, ha ez irritálja, dühíti, addig a pontig, hogy amikor a vízért elküldött cseléd váratlanul megszólította, kardot rántott. A férfi elejtette a tömlőt, amikor hátratántorodott és elesett, aztán kapálózva odébb mászott. A nadrágján jókora foltot ejtett, hogy már a földet éréskor eleresztett a hólyagja.

Visszalökte a névtelen, ócska vasat a hüvelyébe és az elmúlt tizenhat év hagyománya szerint megátkozta Bromot, amiért ellopta Zar’rocot. Összeszorított állkapoccsal állt, míg a társa várakozón meg nem bökte a vállát, hogy mi lesz most, akkor mehet repülni, vagy sem?

Éppen eleget jártak a Leona-tó felé ahhoz, hogy a sárkánynak ne legyen szüksége irányításra. Ment, ahogy egy ló nekivág a megszokott útnak az istálló és a karám között. Morzan eleresztette, csak félig figyelt oda rá, hogy mit csinál és helyette hagyta magát ellazulni. A repülés megnyugtatta. A feje kiürült, a gondolatai kitisztultak, és biztos volt benne, hogy ez régen is éppen így történt.

Dras-Leona még mindig az a rohadvány volt, amivé Kieran tette. Mondta Galbatorixnak, hogy ha már várost akar adni annak az agyhalott idiótának, akkor valami elzártabb helyet válasszon, ne a Birodalom (akkor) második legnagyobb városát, nem tudna vele mit kezdeni, amennyire megbolondult. Nem is tudott. Megtalálta azt a két csupasz, repülő förtelmet, amivel sikerült vagy öt percre boldoggá tennie az urukat, beköltöztette őket a Helgrindre, aztán jól megölette magát, és Morzannak most fájhat a feje amiatt, hogyan vágjon alá a papoknak, hogy azok ne szerezzenek túl nagy hatalmat.

Az ilyen pillanatokban megesküdött volna rá, hogy a többiek mind egy szálig ostobák voltak, és Galbatorix még mindig nem hagyta jóvá a tervezetet, ami néhány megbízható nagyúrra hárítaná azoknak a teendőknek egy részét, amik a néhai nevet felvett társai helyett immár Morzanra hárultak. Durza is elmehet a fenébe, hogy jön ahhoz, hogy hagyja egy rövidnadrágból most szökött fiúnak, hogy csak úgy szíven szúrja? Az, hogy lovas, nem sokat változtat ezen a tényen. Még az se, hogy Morzan saját vére. Akármilyen pokolba került a nyomorultja, Morzan remélte, hogy legalább háromszorosan érezte minden kínját, valahányszor az ő feladatait kellett végeznie.

A sárkány elbizonytalanodva felmordult. Morzan gyorsan a végére kanyarodott a belső monológjának. Amikor először gondolkodott a pokolról – úgy nyolcvan éve, amikor Formora kicsontozta Bendemont – a sárkány félreértette és nekiállt tüzet okádni. Azzal még nem is lenne gond, Morzan mindig is imádta a partnere rőt lángjait, de egy Dras-Leona méretű város elveszítése már tényleg gondot okozna a költségvetésben.

A költségvetés volt az ő saját, személyes kis pokla ezen a világon.

A társa elegánsan leszállt az egyik lapos tetejű bástyára. Most is, mint mindig, ha előzetes bejelentés nélkül érkezett, az ügyeletes őrkapitány a nyakát törve rohant, hogy a kedvére tegyen. A helytartói palota felé lovagolva látta, hogyan húzták fel az ő lobogóját is. Mindig megmelengette a szívét a birodalmi vörös alatt a saját színét látni.

Még a lovaglás is eseménytelen volt, pedig az elmúlt hetek pangófeszültsége után már tényleg viszketett mindene egy kis izgalomért. Legalább egy orgyilkost küldhetne rá valamelyik ostobább vidéki nemes! Régi szép idők, amikor még nem fosták össze magukat attól, ha csak a nevét kimondta valaki. Persze az is hasznos, de kifejezetten zavarta, hogy újabban a küzdelmei egy jó részét azzal nyeri meg, hogy az ellenfelei nyúlcipőt húznak, amint megneszelik a közeledtét.

Marcus Tábor a palotája előtt állva várt rá, hajlongott és talán csak akkor lett volna tenyérbemászóbb, ha Galbatorixszal találkozik. Morzan nem is számított másra, miután a barátja alig néhány hónapja valóban járt itt, hogy kicsit megrendszabályozza a fickót. Az etikett szerint Morzannak a legelső meghajlása után mondania kellett volna valamit a bókolás szükségtelenségéről, de úgy vélte, ha neki nem is jut ki a testmozgásból, attól még Tábor nagyúr egészségének megőrzésére tekintettel lehet.

– A fogoly?

– Nagyuram és hőn szeretett királyunk kívánságának megfelelő elbánásban részesült.

– Remek. A többi?

– Uraim óhaja szerint helyeztük el őket is.

Morzan megtorpant és a férfihoz fordult.

– Hogy van a családja? – érdeklődött. – A kedves felesége és a leánya?

– Köszönöm kérdését, uram… – elakadt a lélegzete, amikor Morzan felvonta a szemöldökét. Nyelt egyet. Morzan kicsit megbillentette a fejét. Tábor nagyúr habozva pislogott, mire Morzan jelentőségteljesen az övéről lógó ócskavas markolatára tette a kezét. A helytartó meghajolt. Morzan újra összefogta a kezeit a háta mögött és elégedetten figyelte, hogyan csikorgatja Tábor nagyúr a fogait. – Köszönöm kérdését, uram, kiváló egészségnek örvendenek.

– Ezt nagy örömmel hallom. Nem látom a helyettesét. Csak nem váltotta le?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések feltevésével szórakoztatta magát, míg a helytartó dereka jól hallhatóan ropogni nem kezdett. A szokatlan megterheléstől a hangja is remegni kezdett.

– … mindamellett jó eredményekre számítunk. – A helytartó halántékán legördült egy verejtékcsepp, és még mielőtt Morzan újra kérdezhetett volna, újra meghajolt: – Óhajt nagyuram frissítőt?

– Talán majd később. Nem foglalkozhatom ilyen dőreségekkel, amikor ki kell hallgatnom valakit. Vezessen a fogolyhoz!

A tágas folyosókról egy kényelmetlenül alacsony mennyezetű lépcsőn kísérték le a boltíves alagsorba. A Leona-tó közelsége miatt a falak annyira vizesedtek, hogy a vak is láthatta, mágia nélkül ezek a termek használhatatlanok lennének. Legkevesebb, hogy dohos és penészes lett volna az egész pince, már ha nem kellett volna bokáig vízben gázolnia. Varázslattal viszont sikerült az elviselhető tartományba visszaszorítani a dohszagot, és a feketepenész is csak foltokban virágzott a falon.

A ra’zacok a jelentésük szerint három foglyot hoztak északról, de ő kizárólag emiatt az egy miatt érkezett, aki a szűk vasszékben ülve várta őt. Morzant megmosolyogta, hogy a férfi nem merte a karfák végén nyitott állkapcsokként ásító bilincsek közé tenni a kezét, helyette összefonta az ujjait a mellkasán és a könyökét kifelé nyújtotta, egy olyan testhelyzetben, ami a legkevésbé sem lehetett kényelmes. Morzan a háttámlájánál fogva ragadott fel egy széket a fal mellől és a szoba közepére perdítette.

– Sógor. Takaros kis levelet rittyentettél nekem, az már biztos.

Garrow-nak szeme se rebbent.

– Ha már egyszer hagytál egy címet, kedves rokon.

– Jó tudni, hogy nem feledkeztél meg rólam. Mikor is találkoztunk? Lassan tizenhat éve már, nem? – Morzan hunyorogva mosolygott rá. – Azt hittem, ha valaha hallok felőled, az azért lesz, hogy segítsek valamelyik fiadnak szakmát szerezni, hogy ne a földet kelljen túrniuk a megélhetésért.

– Az legalább tisztességes munka – mordult fel Garrow.

– Mert segíteni a királyt a Birodalom kormányzásában nem az?

Garrow összeszorította a száját és láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy ne fintorogjon. Morzan elfojtotta a kikívánkozó nevetését és megnyitotta az elméjét. Garrow-nak semmilyen mentális védelme nem volt és ha Morzan odafigyelt az érintésére, úgy akár könyékig is beletúrhatott volna a sógora a pszichéjébe anélkül, hogy ő észrevenné. Nem számított túl sokra; az emberek többségének egy nagy massza volt az elméje, mindenféle hülyeségeken tűnődtek, gyakran párhuzamosan. Néha két értelmes mondatot nem tudtak fejben összefűzni, és akkor Morzan még nem vette számításba a zenét. Az istenverte zenét. Egyszer hallott valaki egy nótát, emlékezett belőle fél sorra, de csak azért is azt a strófát dudorássza egész nap, esetleg költ hozzá néhány új versszakot. Ha nem hallotta a Lány a kútnál című dalt legalább annyi változatban, ahány lakója Urû’baennek van, akkor egyszer se.

Egy mágus gondolatai sokkal átláthatóbbak, elvégre egy tisztességes igemondó hosszú éveket tölt azzal, hogy megtanuljon rendet tenni és rendet tartani a fejében. Az előre elhelyezett csapdákat leszámítva, könnyen lehetett navigálni az emlékei között. A varázstalan népek ezzel szemben… nos, az elméjükben konkrét információt keresni olyan, mint ősz szálat a halhatatlan király szakállában, ahogy mondani szokták. Sokkolni kellett őket valamivel ahhoz, hogy kikristályosodjanak az emlékeik.

Ha sokk nem is, de félelem volt Garrow-ban, méghozzá dögivel. Az erejét nagyrészt lefogta, hogy megpróbálja legalább a nyugalom látszatát fenntartani. Félt a ra’zacoktól, holott a teremtményeknek Galbatorix meghagyta, hogy nem okozhatnak kárt a foglyokban. Az is igaz, hogy a madárfejű fattyak a „kár” szót általában elég tágan értelmezték, így megeshet, hogy egy-két szemgolyóval vagy füllel kevesebbel szállították le a berendelt népeket. Garrow félt Morzantól is, olyan gyomorban fészkelő, hideg karmú félelemmel, amitől jóleső borzongás futott végig a hátán.

Tudta, hogy milyen hatást akar elérni. Félrefordította a fejét, megnézte magának a szoba sarkát. Lassan olvadt le az arcáról a könnyedség, maradt helyette a bosszúság és a keménység. A szeme sarkából pillantott Garrow-ra, aki akaratlanul is megrezzent.

A hangja nyersen verődött vissza a nedves falakról.

– Miért kerestél meg?

– Azt mondtad, ha valaha szükségét érzem, írjak. Szükségét éreztem.

– Nem sok jót árul el rólad, ha tömlöcbe kell kerülnöd ahhoz, hogy gondolj a rokonokra, sógor.

– Nem sok jót árul el az országról, hogy a saját katonái vették ostrom alá a falumat.

– Az engedetlenség jussa a halál, ez mindig is így volt.

Garrow felső ajka megrándult és felszegte a fejét.

– Koholt vádakkal jöttek, hogy elvigyék a fiamat és a leendő menyemet. Meg sem próbáltak meghallgatni, amikor cáfolni akartam az állításaikat. Felgyújtották az otthonomat, megölték a barátaimat, és Quimbyt megették.

Morzannak már nem kellett tettetnie a bosszúságot. Összeszorított ajkakkal meredt Garrow-ra.

– Téged és családodat őrizetbe vettek volna. A bíráid előtt lehetőséged lett volna a védőbeszédre, de te nem engedtél. Ahelyett, hogy kiálltál volna az ártatlanságodért, megbújtál. Ez sem téged, sem az ügyedet nem tünteti fel jó színben.

– Magunkat védtük…

– És ezért, ha eddig ártatlan voltál is, most felségárulásért kell felelned – vágott közbe Morzan. – Egyazon királynak felelünk, öcsém. Nem fogok szembemenni az ígéreteimmel.

Garrow szemöldöke felfelé rándult, az elméjében pedig a félelem egy pillanatra helyet adott a meglepetés egy erős, tisztán kirajzolódó gondolatának: Nem gondoltam volna, hogy ezt pont egy Esküszegő szájából fogom hallani.

– Nem tartozom magyarázattal a tetteimért! – csattant fel, meghökkentve Garrow-t. – Senkinek nem tartozom magyarázattal, főleg nem neked, amikor van képed a szemembe hazudni, Garrow, Cadoc és Orla fia.

Garrow hátrahőkölt, ahogy megemelte a hangját. A félelem fagyos glédába állította a gondolatai, Morzan azt olvashatott volna ki belőlük, amit csak akart. Mély levegőt vett, és jóval csendesebben folytatta, végig Garrow szemébe nézve, aki nem mert elfordulni.

– Tizenhat évvel ezelőtt elmentem hozzád, hogy tőlem, és ne hírnök útján kelljen hallanod, hogy a feleségem, a te testvérhúgod, itt hagyott minket ebben a kietlen világban. Válaszoltam a kérdéseidre és felajánlottam a segítségemet, ez pedig sokkal több, mint amit az elmúlt száz évben bárkiért tettem, két embert leszámítva. És te mivel háláltad meg ezt?

Végigmérte a parasztot, aki nem összegörnyedt, hanem kihúzta magát. Vastag nyaka volt, az már biztos. Milyen kár, hogy Morzan tudta, hol fogja meg.

– Még meg is jegyeztem, hogy csecsemő van a háznál.

Garrow lesápadt.

– És neked eszedbe se jutott, hogy tájékoztass róla, Selena néhány héttel korábban a vendéged volt, és tenálad hagyta… a kisfiam.

A sógora nagyot nyelt. Morzan előredőlt, mire Garrow a széke háttámlájának lapult.

– Az árulásoddal megsértetted a királyt. A hazugságaiddal megbántottál engem. Nem áll jól a szénád, drága öcsém. Szóval árult el: miért írtál?

Nagy levegőt vett, és ahogy a pillantása egy másodpercre oldalra rebbent, Morzan tudta, hogy hazudni fog. Egy lecsapó sárkány sebességével nyúlt előre, a tenyere Garrow homlokának csattant, a férfi felkiáltott, ahogy a feje a szék háttámlájának ütődött, és üvöltött, amikor Morzan csavart egyet az elméjén.

A fájdalom kellemetlenné tette az elmében turkálást, de a másik addig sem tudott megmozdulni. És minél nagyobb fájdalmat okozott, Garrow annál jobban félt, a félelme pedig helybe fagyasztotta az emlékeit. Átlapozhatta a férfit, mint egy könyvet. Látta a reményt, hogy Morzan talán nem tud a kiskölyökről, és csak azért küldték a katonákat a falujába, mert Brom – már megint Brom! – kavart valamit. Ott volt, bár a reménynek csak halk visszhangjaként, Garrow nem is igazán hitt benne, de mégis felmerült benne a lehetőség, hogy Morzan talán tényleg szerette annyira Selenát, hogy az emléke kedvéért hajlandó legyen segíteni, megszabadítani Garrow-t meg a lányt a börtönből. És a legnagyobb indok: lehetett Morzan akármilyen „ördöngös”, egyszerre ő sem tudott két helyen lenni. Amíg vele foglalkozott Dras-Leonában, egészen biztosan nem eredt Garrow fiának nyomába, akinek így annyival több esélye volt biztonságos helyre jutni, legyen az akárhol a világban.

Pocsék egy indok volt mindegyik, de miért is képzelt többet egy ostoba paraszttól? Selena gyöngyszem volt abban a koszfészekben, vétek lett volna otthagyni.

Visszapörgetett a sógora fejében tizenhat évvel korábbra, amikor találkozott a feleségével, de Garrow nem törődött az emlék épségének fenntartásával, az megfakult és eltorzult. Garow nem emlékezett Selena arcára, csak a haja és a szeme színére, amit a gyermekükben látott viszont. Morzant bosszantotta, hogy a felesége hangja helyett Garrow-ét hallja, mert a férfi számára a húga már csak egy ködös árny volt a múltból. A nő mondanivalójának lényegére emlékezett, arra nem, ahogy mondta, pontos szavak nélkül pedig a férfi semmire sem volt jó. Tizenhat évvel ezelőtt kellett volna átvizsgálnia a fejét.

Eleresztette Garrow-t, kézzel és elmével egyaránt. A férfi feje előrebukott, hevesen zihált. Morzan a vonásait tanulmányozta, míg Garrow magához nem tért annyira, hogy fel tudjon nézni. Az, ahogy a szürke szempár rászegeződött, kissé összeszűkülve a félelemmel vegyes gyűlölettől, roppant ismerősnek tűnt.

– Ah, szóval a szeme Selena oldaláról van! – állapította meg diadalmasan. – Gondolkodtam rajta, tudod. Kedvem támadt meggyanúsítani az én kis feleségem, hogy a hátam mögött másokkal hált.

Garrow túlságosan félt ahhoz, hogy látható hatást váltson ki belőle a kijelentés. Kár volt érte, az emberek néha annyira furcsán kezelték ezt a házasság-dolgot, nyakon öntötték egy rakás fontoskodással. Mintha megígérték volna egy szakácsnak, hogy mostantól csak az ő főztjét eszik.

Mivel Morzan szerint semmi értelme nem volt a dolognak, azt a házastársi hűségre vonatkozó részt mindenestül kihagyták az egymásnak tett esküjükből. Ha Selenából nagy ritkán előbújt a falusi neveltetése, akkor Morzan erre mutatott rá, és máris jobban tudta végezni a dolgát, amiben szerepet kapott a csábítás és a gyilkosság is. Ha nem működött, akkor elkezdte mesélni a nőnek, hogy ő mennyire veszi komolyan a házastársi hűséget – soha nem tudta befejezni még az első mondatot sem, a nő mindig félbeszakította változatos, ámbár mindig kellemes módokon. Néha úgy viselkedett, mintha attól félt volna, hogy egy nap nem fog többé Morzanhoz tartozni. Mintha nem ígérte volna meg neki, hogy az övé lesz, mindig és örökké, míg át nem lép a semmibe.

És Garrow-nak volt képe megkérdőjelezni a szavahihetőségét. Morzan tűnődve jegyezte meg:

– Az a gond, kedves sógor, hogy ha maradt is bennem bármi együttérzés azok után, amit a társammal tettek, azt eltemettem a húgoddal együtt.

Meg tudott roskadni az a váll, csak elég türelmesnek kellett lennie. Bezzeg az a nyavalyás fia nem akarta ilyen könnyen föladni. Bosszús lett már attól, hogy eszébe jutott. Morzan nem szerette, ha bosszússá tették.

– Lamar, sitja entha.

Parancsszavára Garrow karjait egy láthatatlan kéz a szék karfáira szorította. A bilincsek a helyükre kattantak, és Garrow is a többséget képviselte, akik értetlenül meredtek a változásra és megpróbálták kihúzni a kezüket a vasból. A fia nem tett ilyesmit, amikor őt ültették egy ehhez nagyon hasonló székbe. Pontosan tudta, hogy mi történik és mi vár rá, tudta azt is, hogy tehetetlen, így rezignált nyugalommal tűrt, amíg tudott, aztán üvöltött, amíg bírta levegővel.

Garrow is megpróbálta tartani magát. Egy ponton még fel is idegesítette, onnantól kezdve Morzan nem törődött azzal, hogy úriemberként viselkedjen vele. A sógora középmagas és reszelős hangja megmosolyogtatta. Cseppet sem hasonlított a kölyökére.

A dolga végeztével vidáman dudorászva hagyta el a pincét. Tábor nagyúr megint ott volt, hozta a beígért frissítőt. A kupa jólesően hideg volt, de a bor helyett mintha ecetet kóstolt volna. Belatonai volt, talán még az évjárata is ugyanaz, mint annak a testes vörösnek, amit indulás előtt a palotában ivott. Úgy csapta vissza az italt a tálcára, hogy a fele kilöttyent.

– U-uram?

– Megyek. Öröm volt látni, helytartó. Viselkedjen rendesen!

Hát fog ő a feltétlen szükségesnél tovább Dras-Leonában maradni, ha egyszer a helytartói palota még mindig Kieran undorító ízlését tükrözi! És Torix egyébként is azt kérte, hogy siessen vissza. Majd jól meglepi azzal, hogy már reggelre ott lesz.

A társa a Leona-tavat nézte. Morzan látta a fejében, hogy elbűvöli a hullámokon megtörő, egyre alacsonyabb szögben érkező, egyre inkább vörösbe hajló napfény játéka. Halakra gondolt, a friss, még mozduló húsra. Pikkelyekre gondolt, és vágyott a megfeszülő izmok boldogságára, arra, hogy elkapjon és a földre szorítson egy másik sárkányt, a száját megtöltse a forró vér.

A vér, amiből a kölyök jóvoltából olyan sokat látott mostanában. Most, Garrow-nak hála, egy kicsit enyhült a feszültsége, de amint visszatér Urû’baenbe, ott folytatódik minden, ahol abbahagyta. Nincs azzal semmi gond, hogy a kölyök szenved. Hibázott, hát viselje a következményeit, de mégis… a pokolba is, a kisebbikkel biztosan egyszerűbb lenne. Látta a képét a sógora fejében, ő tényleg inkább az anyja családjára ütött. Vele biztosan nem mocorogna a gyomrában ez a furcsa érzés, hogy éppen a saját tükörképét nézi, ahogy darabokra szedik. Akkor talán nem lenne olyan érzése, mintha a saját vérét látná tócsába gyűlni.

A társa reagált a gondolataira. Felé fordult és felmordult, a gondolatai zavaros mocsara egy pillanatra kitisztult. Szag és kép, az érzés, hogy majdnem-de-mégsem. Morzan felismerte a fiát és pislogott egyet.

Szöget ütött a fejében valami. Egy kérdés, amit egyszer már feltett Galbatorixnak, de a barátja akkor a fejét rázta. Helyette inkább azt feszegették, hogy örökölte-e a kölyök az anyja képességeinek legalább egy apró szilánkját. Roppant elkeserítő válaszokat kaptak. Most viszont kiderült, hogy a kisebbik fia… hogyishívják… a neve érdektelen, viszont sárkánylovas. És Morzan elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, az Alapítás óta az ő kifejezett engedélye nélkül egyedül a kölyök tudta megközelíteni a partnerét.

Küldött a társának egy figyelmeztető gondolatot, hogy készüljön fel az indulásra. A sárkány üres pillantása megtalálta őt és bánatosan felmordult.

– Jaj, ne csináld már itt nekem a fesztivált! – csattant fel. – Szedd magad, megyünk vissza, hát meg se kottyan neked egy átrepült nap!

Felkapaszkodott a hátára és elhelyezkedett a nyeregben. Még nem indultak, a sárkány még nem rúgta el magát, mert csak azt érezte, hogy Morzan vár, és régen betanította, hogy ne mozduljon, ha ez a helyzet. Magába tekintett és rádöbbent, hogy a sárkánynak igaza volt. Tényleg várt: a válaszra, egy régen elfeledett hangra.

A harag úgy tört fel benne, mint az epe.

* * *

– Hogy érzed magad Ellesmérában? – kérdezte Arya, mintha nem ezt kérdezte volna minden alkalommal, amikor találkoznak.

Eragon ugyanazt válaszolta, mint mindig:

– Bizonyára jobban érezném magam, ha nem lennék halálosan fáradt minden alkalommal, amikor elindulok megnézni a városod, Arya Svit-kona.

Arya most is, mint mindig, halvány mosollyal felelt. Ezúttal nem egy természeti jelenséghez vagy egy mesterségéhez annyira kiválóan értő tündéhez vitte őket látogatóba; egy fát vettek célba, ami éppen úgy nézett ki, mint a körülötte lévők, mégis más volt. Saphira szimatolt, még a nyelvét is kiöltötte, hogy megízlelje a levegőt, de a fa sem színében, sem küllemében nem különbözött a többitől. Ugyanolyan égbe törő, elképesztő átmérőjű fenyő volt, mint a többi. Még az ablakai is olyanok voltak, mint a többinek.

Arya kopogás nélkül nyitott be az élő házba. Eragon követte, Saphira ezúttal csak kukucskálni tudott utánuk a nyitott ajtón, mert nem volt számára elég hely ahhoz, hogy bedugja a fejét. A belső tér egyetlen helyiség volt, a fa rostjai úgy borultak össze a középpontja felett, hogy Eragon azt hihette, ezen a helyen egy méretes fej fokhagyma nőtt, amit aztán elhasználtak mindenféle ételekbe, és itt maradt a helyén ez a lyuk. A befelé dőlő falakból három sor polc nőtt ki, amiken úgy araszonként egy-egy nyers agyagcserepet helyeztek el. A színüknek megegyező, ugyancsak festetlen kerámiatányérral takartak le őket. A szoba közepén fa asztal állt, de nem a házat teremtő fa anyagából volt; ezt világos színű puhafából készítették. Talán juharból, esetleg nyárból. Furcsa volt ilyen világos erezetű fát látni az Ellesmérát körülölelő végtelen fenyvesekben.

Az asztalon egy könyv pihent. Ez és a cserepek a polcon volt minden tárgy ebben a furcsa helyiségben; nem is volt más ajtó, sem más helyiség. A legpuritánabb dolog volt, amit eddig Eragon Ellesmérában látott.

– Ez itt a Fëonsafn, a virágtár.

Eragon felvonta a szemöldökét.

– Azt hittem, a virágokat inkább kertekben szokás nézegetni.

Arya ránézett, és Eragon rájött, hogy valamit félreértett. Már éppen elnézést akart kérni, amikor Arya megelőzte:

– Bocsáss meg. Újra és újra beleesem abba a hibába, hogy elmagyarázok neked dolgokat, amiket már tudsz, és arra számítok, hogy tudsz dolgokat, amiket nem.

– Igazán nem a te…

– Ellátogatni Du Fëonsafnba – folytatta Arya, belefojtva Eragonba a szót – elképzelésem szerint olyan lehet egy tündének, mint egy embernek betérni a sírkőkészítőhöz. A halottaink fölé általában fát ültetünk, de ha nincs test, akkor virágot ültetünk a kedvéért. Megígértem neked Tronjheimben; most már látlak mosolyogni, és úgy éreztem, már készen állsz rá, hogy segíts nekem megfelelő virágot választani Murtagh emlékére.

Hosszú hetek teltek el, de az elesett barátja neve még mindig furcsa húrokat pendített meg a szívében. Arya tiszteletteljes csöndben várt, amíg megint őrá figyelt. Eragon sóhajtott és bólintott:

– Mit vársz tőlem? Tőlünk? Saphira is ott volt; amikor fogságba estem Gil’eadben, ketten tervelték ki a szöktetésem, utána pedig együtt utaztunk. Éppen annyira ismerte őt, mint én.

– Láttad az elméje színét? – kérdezte Arya Saphirától.

Nem, felelte sajnálkozva a sárkány. Ugyan kifundáltam, hogyan tudok közvetlenül szólni hozzá, de nem igazán örült neki, így nem erőltettem. Olyan érzés volt beszélni hozzá, mintha Teirm vagy Dras-Leona városfalának tövében álltam volna és úgy kiabáltam volna fel neki a fal tetejére. Azt hiszem, ha akartam volna, sem tudtam volna kapaszkodót találni rajta, hogy bepillantást nyerhessek az elméjébe.

– Nagyon erős volt a védelme – bólintott Eragon is. – Az egyik Iker megpróbáltak betörni a fejébe, de az a pár perc, amíg Orik hagyta őt próbálkozni, nem juttatta semmire.

Arya bólintott.

– Ez alátámasztja, hogy elhatározásában szilárdnak találtam. Kiindulási pontnak éppen olyan jó, mint a többi. Gyere!

Átlapozták a masszív könyvet. Bal oldalon mindig az adott virág képe volt, kézzel festett, egyedi illusztrációk, de éppen olyan pontosak voltak, mintha fairth-ek lettek volna. A másik oldalon kapott helyet a szöveg a virág jelentésével, a hozzá társított szimbólumokkal és tulajdonságokkal. Voltak, amiket azonnal átlapoztak – a nefelejcs, bár nevében szép üzenetet hordozott, a maga szerény kis virágaival egyáltalán nem illett egy olyan karakterhez, mint Murtagh.

– Mondott valamit, hogy mihez szeretne kezdeni a jövőben? – kérdezte Arya, miután átrágták magukat a liliom vagy húsz fajtáján.

– Nem – rázta a fejét Eragon. – Nem mesélt sokat sem magáról, sem a múltjáról, míg el nem értünk a vardenekhez és ki nem derült, hogy hová valósi. Az első esténken nagy vonalakban elmesélte az életét, utána pedig ejtett utalásokat, de a jövőre már nem… maradt időnk.

Próbára tett titeket az igazság, bölcselkedett Saphira. És miután látta, hogy nem rendített meg téged a királyhoz vagy Morzanhoz fűződő kapcsolata, elmélyült a bizalma.

Eragon megérezte a sárkány szavainak helyességét és újult erővel tört rá a gyász, amiért nem volt rá lehetősége, hogy egyszer igazán mélyen beszélgessenek. A másik fiú árva volt, bizonyára megértette volna azt a gyökértelenséget, amit Eragon érzett az apja hiánya miatt. De Murtagh előbb börtönben volt, aztán jött a csata, utána Eragon jó másfél napig eszméletlen volt, és még igazán fel se ocsúdott, amikor már… Elszorult a szíve.

– Brom mellett is és egyedül is kerültünk néha szorult helyzetbe, de nem… – Eragon nem tudta, hogyan folytassa. Vagy hogy egyáltalán mit akar pontosan mondani. Kavargott benne minden, és nem tette egyszerűbbé, hogy Arya olyan merőn nézte. Saphira nélkül a világ végéig ült volna ott kukán. – Láttam embereket meghalni. Átmentünk Yazuacon, amit kiirtottak, de Murtagh így is azt mondta rám, hogy egy kerekképű, naiv idióta vagyok, és hogy a világ nem olyan, mint amilyennek képzelem. – Szívott egyet az orrán. – Én erre azt mondtam neki, hogy ő meg hegynek lefele kapálja a földet és akkor se venné észre a szépet, ha az kiütné a szemét, meg hogy a világ nem olyan sötét és kegyetlen, mint ahogy ő gondolja.

Arya nem felelt, csak hümmögött. Újabb virág – egy büdöske – képe tűnt fel. Eragon nem látta soha a virágot, de a nevéről az állott szalmára kellett gondolnia, amiről a sokkal frissebb szalma jutott az eszébe.

– Gil’ead felé menet Saphirának egyszer elég messzire kellett mennie vadászni, akkor bekönyörögtem magunkat egy tanyára aludni. Ő nem aludt semmit, mert meggyőződése volt, hogy hamarosan rajtunk ütnek, és akkor se nyugodott meg, amikor belenéztem a gazda meg a gazdasszony fejébe és azt mondtam, hogy csak kedvesek, és éppen olyan közönséges utazókat látnak bennünk, mint akiket bármikor máskor el szoktak szállásolni. Csak annyi volt a dolgunk, hogy segítsünk egy kicsit a ház körül. – Felhorkant az emlékre. – Akkor kellett volna rájönnöm, hogy úrifiú. Ahogy a kapanyelet fogta, te jó ég…! Nem csoda, hogy átkunyerálta magát az istállóba.

Miután a Beor tövében összeakadtak azokkal a rabszolga-kereskedőkkel, Murtagh azt mondta neki, hogy mosolyogva fog felmenni a saját vérpadjára és talán még akkor se fog feltűnni neki, hogy kivégezni viszik, amikor már a nyakába vettették a hurkot. Akkor egyszer beszélt vele olyan durván, és nem csak azért, mert Saphira megfenyegette, hogy még egy ilyen és kettőbe harapja.

Túl sokat nézte a rózsát; eleget ahhoz, hogy Arya óvatosan rákérdezzen, több is volt-e közöttük, mint barátság. Eragon egy pillanatig köpni-nyelni nem tudott, aztán amíg Saphira a hely hangulatára tekintettel próbálta visszafogni a nevetését, kibökte, hogy inkább a tüskék miatt szemezett a virággal, avagy ha Aryának van egy olyan virága, ami egyszerre szép és tüskés, mint egyes urû’baeni neveltetésű ifjak, akkor nagyon szívesen veszi az ajánlásait. Arya mindkettejüket megfeddte; a választott virágnak nem csak Murtagh-ot kell reprezentálni, hanem azt is, amit ők éreznek iránta.

Nem figyelte az időt, míg Aryával a könyvet bújták. Végül döntöttek, a polcról levették a megfelelő cserepet. Arya az asztalra borította a két tucat termést, hogy Eragon segítsen neki ráérezni, melyik lesz az igazi. Miután visszatették a többi kaszatot a cserépbe, azt pedig a helyére a polcra, Arya vezetésével átvágtak a már sötétségbe borult városon arra a helyre, ahol el lehetett ültetni a virágot. Ha Saphira nem szól rá, megkérdezi, hogy miért van a Virágtár olyan messze a, mondhatni, temetőtől.

Du Hage Hljödhr. A Néma Kert méltó volt a nevéhez, mert egy hang, annyi sem hallatszott. Nem szűrődött be az olykor-olykor éjszaka is felcsendülő tünde-nevetés, de még bogarak döngicsélését sem lehetett hallani. A virágok csukott kehellyel várták a napfelkeltét, lágyan ringatóztak az üdítő esti szellő érintése nyomán.

Eragon még nem tartott ott a tanulmányaiban, hogy virágot énekelhessen. Arya amúgy is ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálja, mondván, soha nem volt alkalma megköszönni Murtagh-nak, hogy segített megmenteni az életét. Szóval Eragon csak állt, Saphirával megosztották a erejüket Aryával és figyelték, ahogy az eltemetett kaszat helyén lassan kinő egy növényszár, leveleket hajt, szétágazik, végül a kacsok végén bimbót nevel és szirmot bont az éjszakába. Hárman nézték csöndben az újonnan született bazsarózsa vérpiros szirmait és a szívükben felidézték Murtagh alakját.

Hiába fogta vissza a hangját a leghalkabb suttogásig, az mégis mintha feltépte volna az éjszaka szövetét:

– Nyugodj békében, barátom.

Arya összefűzte az ujjait és tündemód meghajolt. Saphira bánatát érezte, éppen úgy, ahogy a sajátját.

Talán azért volt Néma Kert a hely neve, hogy biztosan tudja, nem szól senki, és az, hogy Murtagh hangját hallja, csak az érzékei játéka. Úgy hallotta a másik fiatalembert, mintha ott állt volna mellette. Lehunyta a szemét és látta is.

Murtagh könnyedén lépett át egy padot, hogy összeszedje az asztalon felejtett páncélkesztyűjét. Szinte dudorászott, amit Eragon nem tudott mire vélni. Igen, a csata közben neki is forrt a vére, utólag viszont egyetlen idegszála sem kívánta a halált.

– Biztosan ki akarsz menni? – puhatolózott.

– Hát hogyne! – mondta Murtagh. – Figyelj, a javasasszony azt mondta, hogy a fejemnek már semmi baja. Utálom, hogy úgy koslatnak a nyomomban, mintha valami tehetetlen nagyúr lennék, aki fizetett őrséget tart, mert saját maga legfeljebb egy kenőkést tud használni.

– Azért ígérd meg, hogy vigyázol magadra!

Murtagh hátravetett fejjel felnevetett, a szeme izgatottan csillogott és volt benne valami vadság, amit Eragon korábban legfeljebb Saphirában látott.

– Vigyázzanak magukra ők!

>>> Következő fejezet >>>

A megígért szószedet:

Vin safna – bor, gyűlj

Lamar, sitja entha – kezek, legyetek mozdulatlanok

Du Hage Hljödhr – A Néma Kert

Du Fëonsafn – A Virágtár

Fura Morzatorixot ígértem. Van nekik ez a nyitott-de mégse nyitott kapcsolatuk, talán megszórva egy kis poliamoriával. Gondoltam rá, hogy a sötétben hagylak titeket, aztán meg arra, hogy ennyire mégsem vagyok gonosz, szóval ha a jövőben Morzan kedves elhunyt feleségéről elmélkedne, akkor ezt a zenét játsszátok a háttérben. A fura emlékezete a jövőben még visszatérő elem lesz.

Ha olyan infót láttok, ami a Vae Victoribusban foglaltakkal ellenkezik: egészen sok szándékos, de világítsatok rá nyugodtan, hogy rábólinthassak, tényleg egy olyanon estetek keresztül, ami szándékos. Vagy egy olyanon, amit szándékossá kell tennem, haha.

A virágok jelentéséről: a mai modern virágnyelv gyökerei sok esetben a viktoriánus korszakból származnak, de a) mi most a középkorban vagyunk; b) ez egy tök másik világ, legyetek szabadok, feleim! És a bazsarózsa amúgy is szép.