Szerelem a korona idején #3

 Jelen harmadik fejezetünkben a kedves francia unoka már meg is szólal. Nem sokkal ezek után Betsy mama egy kicsit mérges lesz Arthurra...



Sanszos, hogy ezt is Pinterestről loptam


Vidéken vajon mindenki pletykás?


Irene Webster egy glasgow-i tanulmányúton ismerkedett meg későbbi férjével, Allistor Kirklanddel. Egyikük sem nagyvárosban született, de a munkájuk miatt végül Londonban kötöttek ki. Arthur magára már tősgyökeres londoniként hivatkozott. Az is lehet, hogy egy kicsit lenézte a vidéki bugrisokat. Nem gondolta, hogy az ő városi neveltetéséből esetleg egy nap hátránya származna.

Ha nem is hátrány volt, de a mamánál élni mindenesetre sok fejtörést okozott neki.

Először is, maga a falu. Arthur a Richards-unokán kívül még egy negyven évnél fiatalabb lelket sem látott. Az még egy dolog, de második napja volt a mamánál, mikor az öreglány, elszalajtotta a boltba egy fél kilós kenyérért. Azon nem lepődött meg, hogy az eladón nem volt maszk, azon már inkább, hogy az úr (később megtudta, hogy ő Mr Cavendish) a nevén szólította a vásárlás végén. Ez sehogy nem fért a fejébe. Néhány nappal később megkérdezték tőle, hogy halad a főzési tudománya fejlesztésével, majd a kertrendezéssel töltött délutánja után két idősebb özvegyasszony is elkapta, hogy ugyan menjen már át hozzájuk is levágni néhány gallyat, nagyon hálásak lennének érte.

Nem értette. Aztán megvilágosodott: Kitty.

A „szobalány Kitty”-t Arthur egy huszonéves csitrinek képzelte, aztán kiderült, hogy az egész falu Kittynek hívja az ötvenes, eperszőkére festett hajú Mrs Catherine Hopkinst. Nevezett hölgy nem csak a település, de az egész térség valamennyi lakójának minden viselt dolgával tisztában volt, és ezeket igen lelkesen meg is osztotta másokkal. Mama meg nagyon szívesen mesélt az ő ügyes és okos és szerencsétlen városi kisunokájáról. Arthur egy idő után nagyon örült neki, hogy maszkban van és nem látják, mennyire vörösödik.

Mrs Hopkins egész gyakran látogatta őket. Arthur azt nem hagyta, hogy Mrs Hopkins betegye a lábát a házba, és azt is megkövetelte, hogy mamával tartsák be a meghatározott védőtávolságot. Ezen a két hölgy jól fel is háborodott és úgy hordták el mindennek, hogy ott állt mellettük és mindent hallott. Megpróbálta elereszteni a füle mellett. Mrs Hopkins süteményét azért kegyeskedett elfogadni, és nem is bánta meg.

Később Mrs Cavendish is hozott egy kis piskótát. Mama meg ezt látva ipari mennyiségű teasüteményt állított elő, karon ragadta Arthurt és végighurcolta az egész falun. Levizitelték mama összes ismerősét, ami nagyjából a teljes lakosságot jelentette.

Négy utcát számolt. Volt a főút, amin a buszok jártak és amin át lehetett menni a szomszédos településekre. Volt két keresztút, amiben egyik irányba a pub volt, a másikban pedig mama háza. A negyedik utca a dombtetőre ment fel, a templomhoz és a temetőhöz. Abban az utcában csak az évek óta lakatlan paplak állt. A kertet és a házat a falusiak rendben tartották, a tiszteletes pedig minden vasárnap átjött a szomszédos, valamivel nagyobb és jóval forgalmasabb út mellé települt faluból. Ott se laktak háromszáznál többen.

Arthur azt hitte, hogy mindenkinek addig tart a portája, ameddig a kerítés van. Azon túl már a határ meg a mocsár van, ahová nem is érdemes menni, cserébe a kerítések mentén nagyjából fél óra alatt körbe lehet járni az egész falut – csodálkozott is rajta, hogy van bolt meg kocsma, de a legkevésbé sem volt ellenére a dolog. Aztán megtudta, hogy a mama telke még jó messzire hátranyúlik. A hátsó kerítéstől vagy háromszáz méterre álló kidőlt-bedőlt fakalyiba tulajdonképpen a kert végét jelzi, az előtte lévő, szabálytalan rend szerint ültetett, még ki nem bomlott gyümölcsfák a mama tulajdonában vannak. Nem, egyáltalán nem zavarja, hogy a szomszéd néha az ő telkén legelteti a teheneit, legalább nem kell kaszálni. Miért érdekelné, hogy az öreg Mr Thompson rendszeresen átvág a telkén a vadászkutyájával? Ha neki eszébe jut átmenni Grace Harrishez, a kertek alatt megy és a hátsó ajtón kopog be, arra rövidebb. Igen, már vagy harminc éve arra jár, még senki nem tette szóvá, legkevésbé Grace Harris.

Kész. Ott állt meglőve. Majszolta a süteményt és nem értette.

Értem én – legyintett mama. – Városon az embereknek biztos nincs annyi ideje egymásra. Azért a szomszédhoz ti is átjártok néha, nem?

Fogalmam sincs róla, hogy hívják a szomszédot – nézett fel Arthur. – Albérlet. A tulajt se ismerem, de átlag évente kivágja a bérlőit. Az utolsó kettőhöz nem volt szerencsém.

Ezúttal mama álmélkodott. De nem hagyta sokat mesélni a városi létről, már ment is tovább azzal, hogy mennek a dolgok falun.

A környék nagy pozitívum volt, azt már az elején megállapította. Festői tájkép a lankás dombokkal és az elszórt facsoportokkal. A fű szikrázóan zöld és eső után se néz ki dagonyának semmi – még ha azzá is válik. A dombok között megbúvó település pedig képeslapra illő angol falu, ami belefagyott az időbe. Itt egyetlen ház sem volt fiatalabb ötven évesnél. Betsy mama háza már száz is elmúlt. A tetőcserép megmohosodott, a kazettás ablakok kerete fából volt és nagyon-nagyon sok léc volt rajtuk. Tudja, mert a mama egy reggel azzal keltette, hogy ha már egyszer itt van, akkor igazán segíthetne neki lefesteni az ablakokat.

Hogy mit csináljak?

Le kell festeni az ablakokat, talán süket vagy? Itt van a naptáramban, felírtam.

A naptár egy szögre akasztott kockás füzet volt a kamrában, aminek az első bejegyzése 1997-re volt datálva.

Bob azt mondta, hogy az ablakkereteket két évente újra kell festeni, hát felírom, hogy megcsináltam és hogy két év múlva újra kell. Tavasszal szoktam, mert ilyenkor van, hogy egy hétig nem esik az eső, és már én se vagyok mai csirke, nem tudom egy nap alatt lefesteni az összeset. Régen inkább ahhoz kellett, hogy a festéknek legyen ideje megszáradni. Atyaisten, hogy némelyik milyen büdös volt!

Arthur nagy szemeket meresztett.

De mama.

Mondjad, bogárkám.

Bob az… most a papáról beszélsz?

Róla hát.

De a papa nagyon régen meghalt.

Hatvanegyben, Isten nyugosztalja.

És te azóta kétévente újrafested az összes rohadék ablakot?

Ne beszélj csúnyán, vagy ebéd helyett szappant főzök neked! Egyébként is, az ilyen virgonc fiataloknak, mint te, az ilyesmi meg se kottyan. Nekem már nem a régi a derekam, igazán segíthetnél egy kicsit.

Szóval ablakkeretet festett. Nem tudta hova tenni a dolgot. Azzal nem volt baja, hogy Betsy mama kertészkedni hívja, részben a választott szakmája miatt, részben azért, mert otthon is ő gondozta a növényeket – valahányszor ez eszébe jutott, sápítozva gondolt arra, hogy vajon mi lesz a harmadik emeleti lakás erkélyére zsúfolt, rajongásig szeretett kiskertjével a távollétében. A család tutira szarik rájuk.

Március végén már egészen meleg volt, áprilisban pedig kifejezetten jó idő köszöntött rájuk. Arthur pólóban merészkedett fel a tetőre, hogy kiszedje az ereszcsatornából a belenőtt mohát és a víz végre arra folyjon, amerre kellene neki. A létráról kényelmetlenül fért hozzá az operációs területhez, a tetőn állva viszont elfogta egy enyhe tériszony. Plusz végig motoszkált benne a félsz, hogy a fazsindelyes, mohos tető beszakad a súlya alatt.

Egyszer tényleg majdnem leszédült, bár ennek az oka inkább a Richards-unoka volt. Sajnos a nagymamája elég zárkózottan élt, alig mozdult ki és nem nagyon érintkezett a többi falusival, ennek megfelelően az ő unokájáról sokkal lassabban terjedtek el a hírek, mint Arthurról. Viszont ő – Arthurral ellentétben – nem érezte szükségét annak, hogy a kisboltban tett látogatásait a legrövidebb időtartamra szorítsa. Arthur egyszer elkapta a beszélgetése végét Mr Cavendish-sel, de abból csak annyit tudott meg, hogy a másik jól, de erős francia akcentussal beszél angolul. A részletekért meg kellett várnia Mrs Hopkinst. Mr Cavendish természetesen elmesélte a feleségének, mit beszélt a külföldi fiúval, ahogy a faluban nevezték, Mrs Cavendish pedig még azon melegében ízekre szedte a beszélgetést Mrs Hopkinssal. Arthur így tudta meg, hogy a neve Francis.

Francis tehát majdnem a vesztét okozta, mégpedig azzal, hogy a szokásos délutáni egészségügyi sétáját ezúttal kabát vagy kardigán nélkül járta meg. Megint magas derekú nadrág volt rajta, karcsúsított inggel. Ennél jobban csak akkor látta volna a teste vonalait, ha nem visel semmit.

Szóval ja, szégyentelenül megbámulta. Mi van abban. Ezúttal még a mama sem volt mellette, hogy zavarja.

Az utcában mindkét oldalon hat-hat ház állt. Mamáé a negyedik volt, de a tőle jobb kéz felé, ezzel együtt a főúthoz közelebb eső ház az úthoz közelebb épült, ezért Arthur csak addig csodálhatta Francis lépteit, míg a francia a házuk elől elsétált az utca végéig, majd vissza. A mamája miatt jó lassan ment.

Már visszafelé jöttek. Arthurnak eszébe se jutott, hogy Francis esetleg felnézhet, de a mocsok természetesen nézelődött. Összeakadt a pillantásuk. Francis szemöldöke meglepetten megemelkedett, az ajka pedig felfelé görbült. Arthur azon nyomban fülig vörösödött és visszafordult a mohaszedéshez. Oké, hogy nem mindennapos látvány az, ha valaki a tetőn térdel és könyékig saras… de legalább a kedvenc szaggatott Pink Floyd pólója volt rajta. Az is egy kicsit földes meg mohás. Mi a francért nem tud csak egyszer kulturáltan a másik szeme elé kerülni, a boltban is csak a hangját hallotta, látni nem látta.

Bár jó messze volt tőle, Francis mosolyogva ráköszönt:

Bonjour!

Hah! Azt hitte, kifoghat rajta. Arthur szinte érezte a zsebében a C1-es nyelvvizsgáját. Roppant nyelvtani nehézségeket megütő válaszában ugyancsak.

Bonjour! Comment ça va?

A másik egészen felderült. Arthur egy pillanatra azt hitte, hogy megáll vele beszélgetni, de ha azért is tört meg a lépései üteme, hogy lassítson, a mamája vitte tovább. Még beszélt is hozzá, de Francis éppen úgy figyelmen kívül hagyta a mondandóját, ahogy időnként Arthur eleresztette a füle mellett Betsy mama végeérhetetlen monológjait.

Ça va bien! Ça va?

Ca va.

Mit csinálsz a tetőn?

Arthur felmutatta a mohát.

Takarítok.

Eddig jutottak. Mivel pár lépés múlva Francist eltakarta volna a szeme elől a szomszéd ház, salut-t mondtak egymásnak.

Arthur indokolatlanul ideges lett. Lefejelte a kezét, amitől elveszítette az egyensúlyát és majdnem lezuhant a magasból. Megtanulta a leckét, a jó hátsókon való elmélkedést elhalasztotta akkorra, mikor már nem volt három méter magasan.

Francissel szóba elegyedni olyan volt, mint amikor veszi a fáradtságot arra, hogy kikeressen valamit a szótárban, vagy csak ráguglizzon. Mint amikor rákeresett a parafrázis szó pontos jelentésére. Onnantól kezdve másfél hétig minden áldott nap szembejött vele. A végén annyira elege lett belőle, hogy amikor a kedvenc kortárs szerzője könyvbemutatóján az egyik előolvasó azzal kezdte a nyitóbeszédét, hogy „ez a regény egy Hamlet-parafrázis”, sarkon fordult és azóta se vette a kezébe azt a nyavalyát.

Arthur néha, néha, három sör és némi tömény után hajlandó elismerni, hogy egy kicsit kemény fejű. De tényleg csak egy kicsit.

Innentől kezdve viszont mindenhol Francisbe botlott. A srác olyan volt, mint egy slusszpoén, feltűnt a semmiből. Ha szabad levegőn voltak, akkor rámosolygott, ha nem, akkor is, csak hál’istennek, a maszk akkor takarta.

A sétái a nagymamával a napi rutint képezték, mert ha Arthur három óra tájban kinézett az ablakon és éppen nem szakadt az eső, akkor csakhamar feltűnt Francis, karján a nagymamájával. Kissé ringatózva lépdelt a mamája oldalán, hogy elszórakoztassa magát valahogy, ha már ilyen csigalassú tempóra kényszerül. Látta elmenni a kisboltba, látta hazasétálni onnan. Egy hét alatt úgy hitte, kiismerte annyira a másik rutinját, hogy ne kelljen háztól-házig lopóznia, amikor kimozdul. Nem mintha tartott volna tőle, hogy még egyszer beszélgetnie kell vele. Vagy úgy egyáltalán. Később tényleg kínosan érezte magát, valahányszor látta, mert mikor nagy mellénnyel végigsétált a falun és benyitott a boltba, úgy képen törölte vele Francist, hogy amaz felkiáltott fájdalmában.

Onnantól kezdve jogosnak érezte az elkerülő-stratégiát.

Még így is zsinórban a negyedik napon kapta magát azon, hogy a beadandója felett Francis fenekén mereng. Lekevert magának egy pofont. Nem használt. Megleste, merre kóvályog a mama – éppen kipakolta az összes konyhaszekrényt, mert be akarta bizonyítani Mrs Hudsonnek, hogy nincs nála az a süteményes tálcája, amit annyira keres. Feltápászkodott és kiment a fürdőszobába, mert az ilyet mégis ott lehet a legjobban előadni.

Miután a mama elmesélte, mi történt Rita nénivel, már értette, hogy a tükör miért a fürdőszoba szekrény ajtajának a belső oldalán van. Kinyitotta az ajtót, majd egy darabka vécépapírral kiékelte, hogy úgy is maradjon. Szigorúan a tükörképe szemébe nézett. Még a vastag szemöldökeit is összevonta.

Felemelt ujjal fenyegette meg a másik Arthurt.

Nem. Te is tudod, hogy kibaszottul semmi kedved ehhez. Most a mamára figyelsz és nem kezdesz neki semmilyen kretén keringőzésnek. Emlékszel, mi történt azzal a japán cserediákkal is, ugye? Azt akarod? Teljesen belezúgni, aztán pofára esni, amikor kiderül, hogy egyrészt, egyáltalán nem érdeklődik irántad, másrészt a zuhany alatt kitalált személyisége egyáltalán nem passzol a valósághoz?

Ez mintha használt volna. Gyorsan rátett még egy lapáttal:

Hányszor beszéltél vele? Kétszer, baszki.

A másik ettől egészen elszomorodott. Arthur a fejét csóválta.

Nem érted. Majdnem eltörted az orrát egy ajtóval. Egy ilyet nem lehet olyan könnyen elfelejteni. És egyébként sincs rá semmi garancia, hogy meleg.

A kérdő pillantásra elismerte:

Rendben, francia, az már tényleg garancia. Viszont a történelmi példák azt mutatják, hogy az angol–francia kapcsolatok ritkán végződnek jól. Ezt akarod?

Nem, a másik ezt nem akarta. Most, hogy megingatta, rámosolygott és biztatta egy kicsit:

Arthur, nyugi. Kezeld a helyén a helyzetet. Menni fog. Kimész, iszol egy csésze jóféle teát, eszel egy kekszet, aztán dolgozol. Mindjárt itt a félév közepe, az meg leadásokkal jár. Még nincs kész az a rohadványos babos prezentációd, koncentrálj arra. Francis várhat. Jó seggeket egyébként is nézhetsz, amikor csak kedved szottyan rá, azért van az internet, nem? Na. Legyél jó fiú.

Bólogatott egy sort, elégedetten konstatálta, hogy minden rendben van, és a babokról már amúgy is lőtt képeket, már csak ízléses tablót kell összeállítania róluk.

Ebéd után mama azzal a nemtörődöm sündörgéssel közelítette meg, amit már jól ismert tőle. A tetőre mászást is ezzel kezdte, meg azt is, amikor le kellett porszívóznia a szekrények tetejét.

Bogárkám, nem érem fel a legfölső szekrényeket, segítsz?

Nyilván segített. Mama meg nyilván a világ összes mütyürjét, fél ételhordóját és Arthur szerint használhatatlan lomjait tartotta a legfelső polcokon. Azokat Arthur is csak székről érte el. Szorgosan adogatott mindent mamának, aztán még le is törölte a polcokat, morgott, amikor Betsy mama a visszapakolás elé hirtelen felindulásból beiktatott egy mosogatást is.

Ezt mi az öregistennek mosogassam el? Csupa repedés, ránézek és összetörik!

Nincs ennek semmi baja!

Mama, ne basz… ne idegesíts fel, légy szíves.

Te meg ne káromkodj, mert tényleg kimosom a szádat!

A következő litániát akkor vágta le, mikor Arthur „véletlenül” elejtette azt a tányért mosogatás közben, és összetört.

Nem kellett sokat várnia a bosszújára. Mama kitalálta, hogy neki most ki kell söpörnie az egész lakást, ahogy van.

De ott a porszívód!

Tudod, milyen drága a porzsák? Nem, fiatalúr, előbb felsöprök, aztán a maradékot majd felporszívózom! De úgyis én fogom csinálni, akkor meg mit nyavalyogsz?

Arthur csúnyán nézett rá. Éppen Betsy mama utasításainak megfelelően tologatta félre a fotelokat, hogy jobban menjen majd neki a söprögetés. Régi darabok voltak, ezeket még anyagból csinálták és ez a súlyukon is látszott. A fotelek után zsörtölődött, mert mama dirigálta még egy kicsit, hogyan is kellene feltekernie a szőnyegeket.

Nagyot szusszanva ült le és gálánsan figyelmen kívül hagyta a gondolatot, hogy úgyis neki kell majd mindent visszatologatni a helyére. Nem örülhetett túl sokáig. Mama alig kezdett neki, máris tüsszögni kezdett.

Jaj, hogy te milyen anyámasszony-katonája vagy! – kiáltott fel mama a huszadik tüsszentés után. – Ki veled az udvarra!

Meg kell írnom ezt a retket!

Ezt mondtad tegnap is. Mi lesz ebből, regény? Akkor azt a röpke félórácskát igazán megvárhatod, amíg kisöprök. Sipirc!

Fél óra?

Annyi, de ha még egyszer tüsszentesz, bizony isten, gutaütést kapok!

Bakancsot húzott és ment. Toporgott egy kicsit az udvaron, megsimogatta a macskát, aztán gondolt egyet, hogy ha már fél óra körbesétálni a falut, akkor akár sétálhat is egyet. Nagyon szép, napos idő volt. Gyorsan meggyőzte magát.

Előbb felfelé ment a domboldalon, ahonnét szépen látszott a környék valamennyi virágzó növénye, de Arthur inkább a lába elé nézett, hogy ne lépjen birkaszarba. A nagy út mellett átugrotta az árkot. Átmászott egy kerítésen, a rosszallóan felnéző birkára meg rákacsintott. A mező túlsó oldalát egy régi kőfal határolta. A fából ácsolt átjárónál négy fiatal szilfa nyújtózkodott.

Francis a kőfalon ült és hátrahajtott fejjel élvezte a napsütést.


Egyszer majd lesz következő fejezet is.


Legjobb tudomásom szerint a francia betét abszolút helyes.

Megjegyzések

  1. Kedves Tonhalszendvics!
    Ne haragudj, hogy ezt mondom, de csalódtam benned. A történet sok kívánni valót hagy maga után. Éretlen, nincs kidolgozva, a karakterek nem életszerűek, olyan tessék-lássék próbálkozásnak tűnik. Nem biztos, hogy erőltetni kéne az írást, blogolást.
    Üdv, Elise Glenn

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Elise!

      Köszönöm szépen a konstruktív kritikát! Ez a blog szórakoztató írások gyűjtőhelye, arra szolgál, hogy nekem és a tisztelt olvasóknak örömet okozzon. Az esetek többségében ez megvalósul, ha más végletről nem, hát az én oldalamról.
      Nem bántásból kérdezem, de mi vitt rá arra, hogy a megjegyzés végére odabökd, hogy inkább ne is foglalkozzak ezzel az egésszel? Elég erős javaslat, ha nem írtál volna nevet, azt gondolnám, hogy egy közönséges troll vagy. De várjunk, a profilod nem publikus. Hmm...
      Köszönöm, hogy erre jártál, ha nem tetszett a történet, akkor nem muszáj a továbbiakban benézned.

      Őszinte híve,
      Tonhalszendvics

      Törlés
    2. Szia!
      Látom te is megkaptad ezt a bájos kommentet. Hozzám is elért, nekem is gyanús lett, most nézek szét a blogokon, kit boldogít még. Vagyunk egy páran, mindenhol ugyanez a szöveg, csak a címzés más, de talán azóta te is rájöttél. Örülök, hogy nem vetted a lelkedre :D
      További jó írást, blogolást kívánok!
      Üdv,
      Winter

      Törlés
    3. Szia!
      Miután válaszoltam neki, utána én is lecsekkoltam mindenkit, szerintem végigment a cseréken :D

      Köszönöm szépen, minden jót neked is!
      Tonhal

      Törlés

Megjegyzés küldése