Szerelem a korona idején #1

Mint a mellékelt ábra mutatja: nem bírok magammal.

Ezt a történetet már dédelgetem egy ideje, egészen pontosan tavaly szeptember óta ücsörög a gépemen és úgy érzem, elérkezett a megfelelő idő arra, hogy kirámoljam. Már csak azért is, mert még elmúlik a járvány és elveszíti az aktualitását, nekem meg vissza kell menni egyetemre, ahol fele annyi elba… mármint többet kell majd dolgozni.

Nem, az eredeti művet (még) nem volt szerencsém olvasni, de rajta van a listámon. És éppen azért, mert el akarom olvasni, meg se néztem, miről szól vagy hogy van a történet, szóval a címnek nem sok köze van hozzá azon kívül, hogy Tonhal megint azt hiszi magáról, vicces fiú.

 

Figyelem: fogalmam sincs, hogy mentek a dolgok Angliában. Sose jártam ott, pláne nem azon a részén, amiről most írni fogok. Valamennyire nyilván utánanéztem a dolgoknak, de a koronavírus kapcsán spec pont nem volt kedvem nagyon mélyen beleásni magam a dolgokba… szóval a magyar rend szerint (ahogy emlékszem rá, plusz némi Wikipédia) írtam a dolgokról.

Végül fülszöveg, hogy ne csak a címet adjam oda ilyen nesze semmi, fogd meg jól-stílusban:

Arthur Kirkland eleinte szkeptikus volt ezzel az egész járvánnyal kapcsolatban. Húsz éves, mit árthat neki ez a hülye nátha? Nem érdekli az egész. Népes családja hasonló nézeteket vall. Nevezett népes családnak egyes tagjait szerencsére éppen eme nehéz időszakban rakják ki az albérletéből, így Arthurnak a távoktatás csodái mellett még őket is el kell viselnie. Szerencsére nem túl sokáig.

Ez a szerencse csak addig tart, míg megtudja, hogy nem igen tisztelt fivérei fognak elköltözni, hanem ő maga…

Nagyon örültem, ne tessék komolyan venni.

 

Kanbe923 instájáról loptam, szégyen a tehenemre

 

Szerelem a korona idején

A babok útja Kentből Cumbriába

Március elején röhögött az egészen. Bejárt órákra, furán nézett az emberekre, ha azok gumikesztyűben mentek be egyetemre, és a fejét fogta, amikor két ismeretlen arról beszélgetett a buszmegállóban, hogy ha valaki tüsszent mellettük, akkor visszatartják a lélegzetüket. Elmesélte a szobatársának, jót röhögtek rajta, este elmentek inni és béke volt.

Az anyja, az örök aggodalmaskodó, persze felhívta, hogy mikor fog hazamenni és a kezeit tördelte, mikor Arthur közölte, hogy márciusban nem tervezett a közelébe menni még a kerületnek se. Nem nagyon érdekelte a dolog. A fagyi persze visszanyalt, amikor szerdán bejelentették, hogy itt márpedig lezárások lesznek. A rektor közölte, hogy ha lehet, péntekig költözzenek ki. Később hozzátette, hogy vigyék a cuccukat is.

Kicsit morogva, de a hirtelen szünettől megvidámodva összepakolta a cuccait. Közben ült, hogy a fene, itt van egy rakás kajája, amit a cipeljen haza a rektor kurva anyja, főleg akkor, ha mirelit, az nem is bírja az utat… nincs mese, meg kell enni. Arthur a szobatársával kiment a konyhába főzőcskézni, ott pedig szembesült vele, hogy ez nem csak nekik jutott eszükbe. Spontán parti kerekedett a dologból, avagy mindenki megfőzött mindent, végtelen palacsintát sütöttek, hetvenféle töltelékből lehetett választani. Arthur akkor evett először – és valószínűleg utoljára – savanyú uborkás-currys-avokádós palacsintát. A piakészletek közkincsé tételére sem kellett sokat várni.

Csütörtökön, amikor az esti dorbézolás után atom másnaposan magához tért, felpakolt és neki a világnak. Egy bőrönd, két hátizsák és végtelen szatyor társaságában vonatozott haza, félig kiütve, mert egy fájdalomcsillapító nem volt elég ahhoz, hogy a vodka utó-kalapálását elnyomja. A másik kettő egyszerre fejtette ki a hatását. Kentből Londonba menet azon gondolkodott, hogy vajon, ha eszébe jutna bevenni még egyet, vagy csak megkínálja magát a laposüveg alján lötyögő maradék rövidből, akkor elkezd-e hallucinálni.

Halle és lúja, amiért nem az anyja jött ki elé, hanem Owent zavarta ki, hogy segítsen a végtelen cuccaival hazametrózni.

– Mi az, Kentben nincs szabad parcella, hogy poharakba kellett ültetned? – mondta a bátyja köszönés helyett.

– Fogd be és fogd meg – nyomta a kezébe a tálcányi alig kipattant babcsírát. – Ez a féléves projektem, vigyázz rá.

Owen erre úgy csinált, mintha éppen elejtené. Arthur az állomás minden utasának legnagyobb örömére, összeakadó nyelvvel elküldte a fenébe. Owen röhögött.

– Eléggé szétvagy – jegyezte meg. – Anya nyávogni fog.

– Nyávogott volna tegnap – forgatta a szemét. – Jó buli volt.

– Ja, látom. Sírt valaki?

– Mi? Miért?

– Passz, Flynn kérdezte tőlem mindig, hogy volt-e sírás, mert addig nem is igazi buli.

– Flynn egy seggfej.

Flynn a legidősebb bátyjuk volt, aki néhány éve már Észak-Írországban rontotta a levegőt. Arthur remélte, hogy egy darabig nem is lesz ennél közelebb hozzá.

– Amúgy egy srác eltörte a lábát.

– Mi? Nem mondod!

– Ja, nyúlt a vodkáért, már beállt, mint a rajzszög, érted, már mondtuk neki, hogy innentől kezdve kár belé, de leszarta. Szóval, nyúlt érte és elbaszódott a szobában, kiröhögtük, azt’ szobatársam mondta, hogy reggel úgy vitték át az ügyeletre, mert akkora volt a bokája, mint egy dinnye.

Owen ezt egy diszkrét lol-lal elintézte. Hazáig igyekezett gatyába rázni az öccsét, hogy szelíd édesanyjuk nehogy azt higgye, kicsi fiacskája esetleg iszik. Már az utcájuk járdáján zörögtek a bőrönd kerekei, mikor Arthurnak eszébe jutott:

– Hogyhogy te jöttél értem?

– Oh? Hát, hazajöttem hétvégére, tudod, hogy muternak jó legyen és békén hagyjon. Hétfőn akartam hazamenni, de anya megint tévét nézett…

– Igaz, hétfőn indult az igazi korona-para.

– Japp. Na, és azt mondta, hogy maradjak még egy kicsit. Kedden a lakótársam azt mondta, hogy ő így nem hajlandó ott lenni, a harmadik lakótársam meg, akié a lakás, és aki egyébként is otthonról dolgozik, amúgy meg egy hipochonder hülye, na, ő beközölte, hogy nem hajlandó olyanokkal együtt lakni, akik nem otthonról dolgoznak, szóval kirakta a szűrömet.

– Ne bazz!

– De, komolyan. Tegnap cuccoltam haza.

Arthur felnyögött. Más se hiányzott neki, mint Owen társasága. A bátyja sem volt odáig az ötlettől.

– Az egészben az a vicc, hogy tegnap délután a főnök összehívott egy „rendkívüli értekezletet”, négy e-mail küldött róla egy órán belül és személyesen is elmondta mindenkinek, már az idegeinkre ment, nem hagyott dolgozni. Ennyi erővel tízkor is összehívhatta volna, akkor legalább nem baszta volna el végtelen időmet azzal, hogy liheg a nyakamba… mindegy, a végén másfél óra rizsázás után ki tudta bökni, hogy jövő héttől távmunkában dolgozom.

– Azt mondtad neki, hogy ha nem állnak a sarkadban, akkor lófaszt nem csinálsz?

Elhajolt a pofon elől.

Arthur kinyitotta neki a ház ajtaját, Owen meg a liftajtót tartotta, mire a sikerült neki besasszézni a cuccok mellett maradt zsebkendőnyi helyre. Arthur csodálta a segítőkészségét, ami a lakás ajtajában sem csappant meg. Még előre is engedte, ami tőle teljes mértékig karakteridegen volt. Már majdnem megkérdezte tőle, hogy esetleg ős is megfertőződött-e, és a tünetek nála kedvességben jelentkeznek. De aljas számítás volt az egész.

Az előszobának két ajtaja van: az egyik a bejárati ajtó, amit Owen állt el, a másik a nappaliba vezetett, ahonnét az anyja röpült felé kitárt karokkal. Nem volt menekvés. Annyi ideje maradt, hogy a babos tálcát fél kézzel kitartsa jó messzire, és a féltő szeretet fizikai megtestesülése máris csontropogtató erővel szorította össze a bordáit.

– Anya, nem kapok levegőt…

– A szemeszter kezdete óta haza se jöttél! Alig telefonáltál! Úgy aggódtam!

A szemeit forgatta.

– Mikor nem aggódsz?

– Az anyád vagyok, minden jogom megvan arra, hogy aggódjak érted! Bármi bajod eshet…

Kezdett fájni a karja a baboktól.

– Mennék ám befelé.

– Kutatások bizonyítják, hogy legalább húsz másodperces ölelésre van szükséged a megfelelő mennyiségű endorfin felszabadulásához.

– Így csak az agyrák-finjaim szabadulnak fel, de azok egyre gyorsabban.

Végre eleresztette.

– Inkább örülnél neki – sopánkodott.

Owen meg pofátlanul vigyorgott.

Nem az övék volt a világ legnagyobb lakása. A nappaliból nyílt a konyha, ahová beszuszakoltak egy ebédlőasztalt is. A fürdőszobába – ahol a lakás egyetlen vécéje is volt – és a kamrába is innen lehetett bejutni. A nappali egyetlen erénye az volt, hogy nem az utcára, hanem a ház közös hátsókertjére nézett és volt erkélye. Nevezett erkélynek tizenkét éves kora óta Arthur volt ez egyedüli használója, ő is csak a virágaival ültette tele.

A nappaliból gardróbos folyosóra lehetett jutni, amiről három rendkívül apró szoba nyílt: a szülői háló és a két galériázott gyerekszoba. Ebből az egyikben volt egy mosdó, mert lánykorában az a lakás második vizes helyisége volt, de Arthur születésekor átalakították második gyerekszobának. A család mind a négy fia eljutott a kamaszkora során ahhoz a sarkalatos kérdéshez, hogy tisztelt szüleik vajon miért ragaszkodtak ennyire ehhez az egérlyukhoz és miért nem költöztek el valami nagyobb helyre.

Biztosan nem azért, mert előbb nem volt sürgős, utóbb meg volt egy gazdasági válság, amikor a szüleiknek kisebb gondjuk is nagyobb volt. Örültek neki, hogy van fedél a fejük fölött, ráadásul olyan, ami tehermentesen a sajátjuk.

Később meg ugye minek költözzenek el, ha a gyerekek lassan kirepülnek? Előbb Scott ment el bentlakásos iskolába Glasgow-ba, majd Flynn ment egyetemre, és Belfastnál közelebbi helyet nyilván nem talált, ahogy az anyja akkor jellemezte a helyzetet. Arthur csak örült, mert a nagyok szobája kiürült és végre külön költözhetett Owentől. Ha azt a kettőt hazaette a penész, szégyenszemre még mindig ő volt az, akinek hurcolkodni kellett az ágyneművel. Néha csak azután, hogy előtte jót veszekedett a bátyjaival. Nehéz ám a legkisebbek élete!

Az apjuk azt mesélte, hogy miután Owen is elment egyetemre és elcsendesedett a ház, összefutott az egyik szomszéddal a lépcsőházban. Szégyenkezve elnézést kért tőle az elmúlt másfél évtized valamennyi hangoskodásáért mind a négy fia nevében. Az asszony csak mosolygott, hogy azt sose hallotta, amikor ők egymást tépték, hozzá csak az jutott át, amikor valamelyik szülő üvöltve igyekezett rendet tenni. Mindenesetre újabban a nyugodt lakókörnyezetre hivatkozva drágábban adja ki az üres szobáját.

Arthur kezet akart rázni a járvánnyal. Elérte, amit panaszkodó diákoknak oly sok éven át nem sikerült: az egyetem mindenről pontos tájékoztatást adott ki. Még szombaton is dőltek a fiókjába az e-mailek, mindegyik a járványhelyzetről, a szükséges óvintézkedések megfelelő betartásáról, meg arról szólt, hogy is fog folytatódni az oktatás a jövő héten. Üldögélt a nappaliban, anyázott a gépével és fennhangon szidta az összes denevérzabálót, akik már márciusban elbaszták a félévét. Owen is a nappaliban ült. Szoftverfejlesztőként neki könnyű volt átállni távmunkára, és ugyan szombaton nem kellett volna dolgoznia, de volt néhány mínusz órája, amit be kellett hoznia. Ha a főnöke nem ír rá reggel, hogy hol a faszba van a munkája, amit tegnap estére ígért, akkor valószínűleg aznap is csak sorozatot nézett volna.

Egyszóval: békés csöndben elvoltak. Az apjuk, Allistair, elment bevásárolni, az anyjuk meg sütött egy adag pogácsát és átugrott valamelyik barátnőjéhez megbeszélni, milyen szörnyű a helyzet, már nem is lehet menni sehova. Arthur megpróbálta felhívni a figyelmét a cselekedetei és a mondanivalója között fennálló oximoronra, de nem jutott át a burkolt célzás.

A bejárati ajtó olyan erővel vágódott ki, hogy összerezzentek. Ezt ifjabbik bátyjuknak, Scottnak a hangos szentségelése követte, aki két sporttáskával, nagyon borzasan és nagyon borotválatlanul állított be. Levágta a táskáit – közben továbbra is szitkozódott –, lerúgta a cipőjét, majd becsörtetett a lakásba, mit sem törődve azzal, hogy vannak a világon olyan szerencsétlenek, akik az alsó szomszéd szánnivaló kasztjába születtek. Leszedte a szekrény tetejéről a nehéz időkre félrerakott brandyt és jó három ujjnyit töltött magának. Jó nagyot kortyolt… az üvegből.

– Ugye tudod, hogy dél előtt csak rumot lehet inni, különben alkoholista vagy? – tette fel a költői kérdést Owen.

– Kuss! – mordult rá.

– Emily kirakta a szűrödet?

– Azt mondtam, kuss!!

Arthur ezen a ponton már a tenyerébe temette az arcát. Ő igazán nem áll készen arra, hogy ezzel a kettővel együtt szenvedje meg a távoktatást. Felvillant benne a kósza gondolat, hogy neki van olvasójegye a kerületi könyvtárba… de pénteken közölték, hogy még a sarki bisztrónak is be kell zárni, nem az, hogy a könyvtárnak!

Megidealizálta mind azt a vért, ami a lezárás végéig itt folyni fog.

Scott olyan volt, mint a vöröset látó bika. Fújtatott, morgott, bármi az útjába került, abba belerúgott. Mert leülni persze nem volt jövése. Újra és újra az ajtóhoz ment, egyszer még a cipője felhúzásáig is eljutott. Rendre az volt a záróakkord, hogy visszarúgta a jobb napokat látott lábbelit a cipősszekrény alsó polcára, majd levetette magát a nappaliban, és bő fél órát harapdálta az ujjait.

Arthur és Owen összenézett.

Arthur felvonta a szemöldökét: Csúnya szakítás?

Apró bólintás: Úgy tűnik. Majd csücsörítve hunyorgott: Felhívjuk anyát?

Arthur a száját húzta. Az kéne még. Szerintem inkább tartsuk távol a háztól, Scott valakit megöl, ha anya most nekiáll pátyolgatni.

Owen sóhajtott. Látszik, hogy még sose voltál szerelmes, öcsisajt.

– Elmész a faszba – csúszott ki a száján.

Megdermedt és Scott felé pillogott, de ő meg se hallotta.

Másfél órát volt szerencséjük nézni Scott szenvedését, mire a szüleiket hazaette a penész. Jól meglepődtek másodszülöttjük jelenlétén, aztán Allistair jóvoltából Scott ihatott még egy pohár brandyt. Arthur legnagyobb meglepetésére a fivére egyáltalán nem ellenkezett, mikor az anyja kitúrt mindenkit a kanapéról és elindított a tévén egy sokadik Jane Austen-feldolgozást. Scott még azt is tűrte, hogy Irene a film mind a százhúsz perce alatt tutujgassa. És még csak nem is üvöltözött.

Az üvöltözést estére hagyták, míg lebokszolták, hogy ki hol alszik. Természetesen Arthur volt az, aki költözött. Vasárnap reggel üvöltözéssel indítottak, mert Arthur csak az ágyneműjét vitte át, a ruhái továbbra is a szekrényben voltak, Scott meg éppen az alsógatyáját húzta, amikor rányitott. Természetesen az ebéd sem múlt el veszekedés nélkül. Scott egészen odavolt, a pocsék hangulata meg mindig is dührohamokban nyilvánult meg. Allistair az ebéd végére úgy festett, mint aki azon gondolkodik, hogy ilyen társaságban vajon mennyi idő, míg az utolsó vörös hajszálai is megőszülnek. Gyászos sóhajából ítélve, nem adott magának sok időt.

Estére a helyzet fokozódott. Nem azért, mert Scott még elviselhetetlenebb tett, pedig az lett. A gond ősforrását Rita néni telefonhívása jelentette. Rita néni Irene nagynénje volt, és azért telefonált, mert ő továbbra is abban az isten háta mögötti internátusban lakott, ahol orosz-fizika szakos tanárként működik. Az anyja viszont, Arthur dédmamája, egyedül lakik a kis cumbriai házában. Lassan száz éves, nem kéne elkapnia ezt a nyavalyát, de Irene ismeri a mamát, tudja, milyen, nem tud megülni a fenekén. Irene természetesen a kezeit tördelte, elmesélte Ritának, hogy mit beszélt Betsy mamával és mi mindenre kérte, így arra, hogy ne nagyon mászkáljon és egyebek. Rita az egekbe tornászta az aggódását, mikor a mondókája közepébe vágott: éppen most beszélt Betsy mamával, aki továbbra is naprakész a faluja összes pletykájával, ergo még mindig kijár a házból.

Innentől kezdve az események dominó-effektusban követték egymást.

Anya felhívta Flynnt, és vacsora közben – inkább helyett – emelt hangon – teli torokból üvöltve – megtárgyalták, hogy mi legyen Betsy mamával. Owen ásott valahonnan egy statisztikát, hogy Cumbriában nem olyan stabil a net, mint Londonban.

– A számláló, amivel rögzítik, hogy mennyit melózok, az online megy! Ha nincs net, akkor nem rögzíti azt, ahogy dolgozom, és nem jelez, ha leáll, azt meg nem akarom, hogy kitaposom a belem, aztán hó végén közlik, hogy hány óra mínuszom van!

– És te, Arthur drágám…

– Nekem katalógusos óráim vannak! – fakadt ki. – Ahhoz ugyanúgy kell a net, most szedjem elő és mutassam meg az egyetemi tervezetet, vagy mi?!

Megtette. Nem érdekelt senkit. Legkisebbnek lenni szívás. Alig pakolta ki a kolis cuccait, már pakolhatott is vissza a bőröndbe. Aznap délután gyűlöletből adagolta a babcsíráknak a kísérleti szereket.

– Kurvák mind – morogta.

Anya persze hallotta.

– Tudod, hogy a mama nem szereti a csúnya beszédet!

Legalább hamar kiteszi a szűrét, nem igaz?

Végül úgy döntött, hogy bassza meg mindenki. Eddig kedves volt és próbált megfelelni a normáknak azzal, hogy a lelke mélyén élő punk fenegyereket csak akkor engedte szabadjára, mikor családtagok nem voltak a közelben. Itthon konszolidált kockás ingeket meg kötött mellényeket hordott; hát Cumbria most megtanulja! A bőrnadrágja és az összes láncos cucca a bőröndben végezte. Azért néhány kockás inget is eltett, ha a mamának esetleg nagyon felszaladna a vérnyomása. Ezeket néhány kötött felső követte, elvégre a mama annyira északon lakik, hogy az már majdnem Skócia, arra meg hideg van, főleg ilyen kora tavasszal…

Úgy érezte, ezzel megpecsételték a sorsát. Ennél drámaibban igazán nem tudta felfogni a helyzetét.

Az anyjában volt annyi jóság, hogy nem csak felültette egy buszra és integetett utána zsebkendővel, hanem bevállalta a hosszú kocsiutat. Annyiban hajlandó volt értékelni a cselekedetét, hogy így nem kellett várnia az átszállásokra, amik közben biztosan megfagytak volna a babjai. Azért még duzzogott. Sheffield magasságában unta el magát annyira, hogy kegyeskedjen beszélgetésbe bonyolódni.

– De biztosan van net?

– Apád még tavaly beköttette. Ha gyakrabban hazajöttél volna, akkor te is beszélhettél volna a mamával Skype-on.

Az kellett volna még. Ennek az egész egyetemnek az volna a lényege, hogy nincs otthon. Élete mind a húsz évének energiáját levezetheti Kentben, vagy ha nagyon unatkozik, akkor kiruccan Londonba, teaházakba jár, annyi verset olvas, amennyit jólesik, és csörgetheti a láncait, nincs ott az anyja, hogy a kezeit tördelje. Olyan környezetben volt, ahol értékelték a képességeit.

– Ha ennyire stabil a net, akkor miért is nem Owen megy?

– Owen dolgozik.

– Én meg egyetemre járok.

– Az nem ugyanaz.

– Érdekes, korábban azt mondtad, hogy az iskola olyan, mint a munka, csinálni kell.

Anya meg sem hallotta.

– Vigyázz a mamára, kérlek.

Arthur morgott, a karfára könyökölt és bámult kifelé az ablakon. Földek, falvak, birkák.

– Kivételeztek a többiekkel – duzzogott.

– Ez nem igaz, gyöngyöm.

– Aha. És Scott?

– Scottot hagyd békén.

– De neki még közel is van! Glasgow-ban lakik, az sokkal közelebb van, mint kibaszott London!

– Nem szeretem, amikor így beszélsz. – Arthur szúrós szemmel fixírozta, hát folytatta: – Most szakított a barátnőjével, nem várhatod tőle, hogy képes legyen minden energiájával a mamára figyelni.

– A tanulmányaimra akarok minden energiámmal figyelni, nem pedig a mamára.

– Érdekes, a vizsgaidőszakban még nem voltál ilyen lelkes.

– Az a vizsgaidőszak volt. Ami akkor történik, az ott is marad és nem beszélünk róla.

Régen évente kétszer megtették ezt a hatórás utat a dédihez. Bezsúfolták magukat a kocsiba, mire odaértek, meggyűlölték egymást. Egy-két napot duzzogtak a mamánál, aztán ugyanezt az utat megtették hazafelé is. Anya mindegyik alkalom után elhatározta, hogy soha többé, de érdekes módon, a menetrend szerint következő időpontnál megfeledkezett erről az ígéretéről.

Ahogy idősebbek lettek, egyre inkább elmaradoztak ezek a közös látogatások. Ahogy közeledtek Anglia északi határához, és a szint emelkedni kezdett, ezzel együtt a táj is egyre zordabb külsőt öltött, Arthurnak eszébe jutott azok a múlt ködébe vesző nyarak, amikor még anya két-három hétre kettesével ledobta őket a mamához. Ez a rutin akkor tört meg, mikor Flynn és Scott elcsavarogtak és majdnem belefulladtak egy mocsárba.

– Mikor voltam utoljára nyaralni a mamánál? – kérdezte mélázva.

– Hm… szerintem hét éves voltál.

Mert Betsy mama szerencsére egy isten háta mögötti faluban lakik, ami már inkább Skócia, mint Anglia. Zöldellő dombok között húzódik meg az a néhány ház, ami a kis falucskát alkotja. Maga a település a nyálas vidéki képeslapok megelevenedett verziója volt. Arthur kételkedett benne, hogy van hatvan évnél fiatalabb ház. Vagy hatvan évnél fiatalabb lakos.

Mama nagyjából azonnal előkerült, ahogy anya megállt az út szélén.

– Bogárkáim! Jaj, hát miért nem mondtátok, hogy jöttök, akkor sütöttem volna valamit… És csak ti ketten?

– Szia! Én is éppen megálltam, Arthur viszont itt marad veled, hát nem csodás?

– Nyaralni jöttél, aranyoskám? – Megcsipkedte Arthur arcát, mire ő meg akart halni, de ezt senki nem vette észre. – Azt mondják, járvány van, az összes parkot bezárták, képzeljétek el. Már le se lehet menni a tópartra. Kitty azt mondta, tudod, ő szobalány a hotelben, hogy már nincs is vendég és be fognak zárni, azt meg senki nem tudja, hogy csak most, vagy egész nyárra…

– A hoteleket már központilag bezárták, mama. Egyáltalán, miért beszélgettél te Kittyvel? Megkértelek rá, hogy maradj otthon. Vigyáznod kell magadra!

– Aztán a boltba ki fog elmenni? Vagy a szatyrom csak úgy magától hazarepül?

– Azért hoztam Arthurt – intett anya elegánsan feléje. – Te maradj szépen otthon, Arthur majd elintéz helyetted mindent.

Kierőszakolt magából egy mosolyt. Meg kivette a bőröndjét és a válltáskáját a csomagtartóból. Kedves édesanyja azt is alig várta meg, hogy a babjait levegye a kalaptartóról, már vissza is ült a kormány mögé és csak úgy porzott utána az út.

– Jól itt hagyott – hunyorgott rá mama.

Arthur szóhoz sem jutott. Leverten bólintott.

Bizony, botor módon nekikezdtem egy folytatásos dolognak.

Függelék

Alistor és Irene: Arthur szülei, OC-k

Betsy: Irene nagymamája anyai ágon, OC

Kitty majd még előkerül, de ő is OC

mindenki OC

aki meg nem, az OOC