Szerelem a korona idején #4

Amikor elkezdtem ezt az egészet kipakolni, volt egy olyan érzésem, hogy mire befejezem, vége lesz a járványnak.

Hátööööö.

Ott tartottunk, hogy lehet, Arthur most egy életre lehetetlenné teszi magát.

Szokás szerint Pinterestről loptam

Poirot sem tudná kinyomozni, mi rejtőzik egyes franciák mosolya mögött

Arthur megbotlott és majdnem hasra esett. Csak majdnem, és volt annyi lélekjelenléte, hogy a kikívánkozó átkozódást is visszanyelje. Idegesen a nadrágjába törölte a kezét.

Talán, ha most visszafordul…

Francis nyújtózkodott és leugrott a falról. Azonnal észrevette őt, mosolygott és integetett.

Arthur meg rájött, hogy áll. Nem sétál, álldigál, talán már egészen rég és csak bámulja a másikat kiguvadó szemekkel. Az arcába szökött a vér. Visszaintett és még egy mosollyal is megpróbálkozott, de gyorsan hagyta a fenébe. Még a végén vicsornak tűnne.

– Szia – köszönt Francis, ezúttal angolul.

Sikerült egy köszönésbe akcentust csempésznie. Arthurnak felállt a hátán a szőr. Abban még nem volt biztos, hogy azért, mert idegesíti, vagy azért, mert… ja, valószínűleg csak idegesíti.

– Hali – a hangja jó rekedt volt, hát gyorsan megköszörülte a torkát és megismételte: – Hali, hát te?

– Szép időben ki akar otthon maradni? Főleg ha még szép látnivaló is akad.

A felvetés jogos. Ő meg még mindig az izzadó tenyerét dörgöli a combjához. Gyorsan abbahagyta. Már a füle is lángolt.

A szíve mélyén élő Önkritika felnézett az újságjából és fintorogva kérdezte:

Te jó ég, Arthur, mi a fenét vagy úgy oda? Menj haza és verd ki.

Ja, kiselőadás helyett azt kellett volna… de kicsit kínos úgy, hogy mama bármikor utánaszólhat… most meg itt áll és ilyen hülyeségeken gondolkodik, a csönd egyre hosszabb és kínosabb, Francis szemöldöke pedig lassan megemelkedik, mert valószínűleg ő se vágja, hogy Arthur miért áll kukán és bámul rá.

– Ja, igen, hát, tényleg szép idő van, ritka az ilyesmi, nem igaz?

És még nevetgélt is a végén.

– Szerintem két kezemen meg tudom számolni, eddig hány nap nem esett – bólintott Francis.

– Van ez a mondás felénk, hogy változik, mint az időjárás – rántotta meg a vállát Arthur. – Ami hülyeség, mert szeptembertől márciusig esik, ezt néha megtöri egy kis köd meg borús idő.

Francis ajka megrándult. Arthur arra jutott, hogy hülyeségekről fecseg és mostantól az örökkévalóságig úgy fog festeni, mint egy cékla, mert ezt már nem lehet bírni idegekkel.

– Te egyébként is itt laksz?

Intett is hozzá, Arthur meg a mutatott irányba fordult, mintha kapásból nem is tudná, pontosan miféle település fekszik alattuk.

– Nem… nem, nem igazán. A mamámhoz jöttem, tudod, van ez a hülye járvány, és anyám… szóval nem. Londoni vagyok. Mármint amúgy.

Francis már kuncogott és Arthurnak meggyőződése volt, hogy rajta nevet. Fordított helyzetben ő már biztosan kiröhögte volna magát. Kis késéssel eszébe jutott, hogy egy társalgáshoz amúgy két ember kell és ha esetleg visszakérdez, akkor nem lesz olyan kínos ez az egész helyzet.

– És te? Mármint, azt sejtem, hogy nem itt laksz, de… de amúgy merrefelé.

– Lyon mellett, egy kisvárosban. Tarare, ha mondd neked valamit.

– Nem igazán. – Gyorsan hozzátette: – Azt tudom, hogy Lyon hol van.

– És tudsz franciául.

A mondat végén a hangsúlyozása felfelé ívelt, félrebillentett fejével és nyílt tekintetével még további rétegeket adott a kijelentésnek álcázott kérdésnek.

– A kiejtésem biztosan förtelmes.

– Adhatok nyelvleckét – ajánlotta fel.

Arthur megrántotta a vállát. Francis leejtette a vállát. Ezt a nonverbális jelet Arthur nem igazán tudta értelmezni: akkor látott ilyet, ha valaki hirtelen elveszíti az összes életkedvét és legszívesebben elheverne a földön, hogy ott várja ki a vizsgaidőszak végét. De most nem az egyetemen volt, és a leghalványabb elképzelése se volt róla, hogy mégis mit mondhatott, amivel ilyen hatást váltott ki.

Hiába törte a fejét valami értelmes téma után, a másik megelőzte.

– Merről jöttél? – kérdezte Francis.

Arthur a háta mögé bökött. Francis ennek megfelelően a kerítésátjáró felé intett. Arthur nagy ívben, hogy a két méteres távolságot megtartsa, kikerülte őt és átmászott a tákolmányon. Francis némileg lemaradva követte.

Ballagtak egymás mellett. Arthur a csöndben szenvedett, mint a kutya, főleg azért, mert ő a lába elé nézett, még mindig alattomos birkaszar-kupacokra vadászva, Francis meg, aki igen bölcsen gumicsizmában vágott neki a világnak, inkább nézelődött.

– Hogy van a mamád? – bukott ki belőle végre egy kérdés.

– Panaszkodik, mint általában – rántotta meg a vállát Francis.

– Ja, azt az enyém is csinálja. Általános nyugger-szokás.

– Bevallom, sose szerettem ide jönni – vallotta be. – Mama mindig olyan… eh. Semmi se jó neki, semmi se úgy jó neki, mindenben talál hibát, kivéve természetesen önmagában.

Arthur együtt érzőn bólogatott. Lehet, hogy nem kellett volna azt mondania, hogy a maga mamája is ilyen? Mit gondolhat most róla a másik?

– Hogy tetszik a falu?

– Ó, Mr Cavendish tartja bennem a lelket! – jelentette ki hirtelen támadt jókedvvel. – Meg a délutáni séták. Alig tudtam rávenni mamát, hogy egyáltalán megmozduljon, de szerintem már ő is várja.

– Szoktalak látni titeket.

Arthur, ha néha gondolkodnál, mielőtt beszélsz, a világ sokkalta jobb hely lenne.

Francis ragyogó szemei felé fordultak.

– Észrevettem.

Arthur száraz torokkal nyelt egyet.

– És… mit tud Mr Cavendish, hogy ilyen sokra tartod a társaságát?

Francis ismét a környéknek szentelte a figyelmét, és Arthur ráébredt, milyen csodás érzés az, ha kap levegőt.

– Anyám végül azzal palizott be, hogy itt majd gyakorolhatom a nyelvet meg a kiejtést. Ilyen remekbe szabott időszakban viszont nem nagyon lehet elmenni otthonról.

– Én leginkább olvasva tanultam franciát – dörmögte Arthur.

– Mama csak franciául olvas – rázta a fejét Francis. – Nincs túl nagy könyvtára, de még a magazinok is franciául vannak. Mr Cavendish-sel lehet beszélgeti, már ha nem koptat le egy perc után. Megígérte, hogy összekészít nekem néhány régi újságot, amit még nem tüzelt el, és azokat majd odaadja.

Arthur sandán nézett fel.

– Online regények?

– Az nem ugyanaz! – intette le. – Jó, nyilván szoktam gépen is olvasni ezt-azt, de a papír érzése sokat hozzátesz egy olvasmányélményhez.

Neki meg leginkább e-könyvei vannak. Hiába, egy pöttöm londoni lakásba nem tud könyvtárat zsúfolni, hiába szeretne.

– Mamának van néhány regénye, ha érdekel – vetette fel. – Bár, talán nem most kéne könyvtárat nyitnom.

– Ha valaki elkapja ezt a nyavalyát, akkor az Mr Cavendish lesz, egyedül ő szokott kimenni a faluból mostanában – mutatott rá Francis. – És neki egyelőre semmi baja, pedig az ő korában ez szerintem egészen hamar kiütköznének rajta a tünetek.

– Igaz. Hogy állsz a romantikus regényekkel?

– Romantikus mint stílus, vagy mint zsáner?

– Zsáner. A mamám könyvei, az ő ízlése. Még nem volt jövésem behatóan tanulmányozni, milyen könyvei vannak, de a Szerelem a tengerparton egészen előkelő helyen van a könyvespolcán.

Francis felnevetett. Arthur hátán végigfutott a hideg. Még a pukkanást is hallotta, ahogy a tökéletesség buborékja kipukkadt.

Ezzel az alakkal, az angyalarcával és a szikrázóan kék szemeivel Francis inkább volt mesebeli királyfi, megelevenedett festmény, mint valós személy. A bársonyosan puha hangját jól esett hallgatni, de annyira, hogy még az akcentus se zavarta. Ezek mellett el se tudta képzelni, hogy lehet valami hibája.

Erre úgy nevet, mint a képregények francia sztereotípiája. Hon-hon-hon, foghegyről, orrhangon.

Arthurnak komoly önuralmat kellett gyakorolnia, hogy ne röhögje ki.

– Jó, akkor délutánra keresek neked valamit, ami nem kifejezetten nyálas.

– Délutánra?

– Mertem feltételezni, hogy ma is teszel a mamáddal egy sétát.

Francis igazat adott neki. Még mindig mosolygott, még mindig ragyogott, Arthur még mindig nagyon szépnek találta, de… de már nem tűnt elérhetetlenül távolinak.

Az ösvény kanyart írt le és visszavitte őket a főút mellé. A bolt előtt váltak el egymástól. Arthur lopva hátranézett: Francis a másik mellékutcán kanyarodott le. Érdekes, hogy amikor mama elhurcolta őt sütiosztó kiscserkésznek, akkor hozzájuk nem kopogtattak be.

Csak az agyában kopogtattak, mert mama ugyan felsöpört meg felporszívózott, ahogy azt mondta, ellenben Mrs Hopkins ott állt a nappalinak csúfolt szemétdomb közepén és izgatottan sutyorgott vele valamiről, mintha bármelyik sarokból előugorhatna valaki, aki meghallja őket.

Arthur csípőre tett kézzel állt meg az ajtóban és nagyon csúnyán nézett rájuk.

– A szemedbe ment valami, bogárkám?

– Nem, csak éppen ideggörcsöt kapok.

– Jaj, ne is mondd! – sápítozott Mrs Hopkins. – Emlékszel a McKinnon fiúra? Aki udvarolt Rebeccának?

– Hogyne, aztán megszöktette Mr Gobber feleségét.

Mrs Hopkins előrehajolt, a szemei kiguvadtak.

– Szélütést kapott.

Mama meg erre összecsapta a kezét.

– Az nem lehet!

– De bizony!

Arthur sóhajtott. Rendelkezett azzal a csodálatos képességgel, hogy felismerje az eleve vesztes csatákat. Úgy állt a helyzet, hogy Mrs Hopkins gyökeret vert náluk és nem hagyja magát egyhamar kipenderíteni, legalábbis anélkül, hogy a két vénasszony kárálása mellett tartós halláskárosodást ne szenvedne. Arrébb terelgette őket és kiterítette a szőnyeget, meg a helyére tolta a bútorokat. Közben igyekezett elengedni a füle mellett az elmúlt harminc év valamennyi halálesetének részleteit. Azon azért elcsodálkozott, hogy a nénik úgy mesélték ezeket a régi történeteket, mintha most először kerülnének szóba a szaftos részletek, és nem mesélnék el egymásnak minden héten.

A beadandóját ilyen ricsajban nem tudná megírni – tűnődött. Inkább felment az emeletre, a szobájába. Mama itt szorított helyet annak a kicsiny komódnak, amiben a könyveit tartotta. A többszöri újrafestés sem tudta eltakarni, hogy a bútor lánykorában fiókos szekrény volt, csak a fiókokat a mama kiszedte és polcokat rakott a helyükre. Mivel az így létrehozott polcok mintegy háromszor olyan mélyek voltak, mint egy hagyományos könyvszekrényen, mama felhatalmazva érezte magát arra, hogy egy polcra három sornyi könyvet pakoljon fel.

Az első polc mindhárom sora olcsó szerelmes regény volt, egyik sem hosszabb kétszáz oldalnál. Arthur igazából azt csodálta, hogy Betsy mama hajlandó volt ugyanazt a történetet ennyi változatban elolvasni (főleg úgy, hogy volt három, aminek a fülszövege némi átfogalmazással ugyanaz volt, csak a szereplők nevét cserélték ki). Azt a polcot gyorsan letudta. A másik kettőn már talált értelmesebb darabokat. Mamának megvolt Dickenstől a Karácsonyi ének, a Brontë nővérek nyomtatásban megjelent összes regénye, Austen Emmájának a fele – átkutatta az egész polcot, a szobát, még a mama szobájába is benyitott, de nem találta meg a másik felét.

Mama a borús darabokat a legalsó polc leghátsó sorába száműzte, a vastag regényekkel egyetemben. Shakespeare-összes több kötetben, de a mamának csak a Királydrámák és a Tragédiák voltak meg, Thackeray Hiúság vásárát meg Salinger Magasabbra a tetőt, ácsok című művét nem tudta hova tenni, de az igazán érthetetlen Stanislav Lemtől a Solaris volt. Mama nem tűnt kifejezetten sci-fi rajongónak.

Már visszafelé pakolta a könyveket, mikor a mama feljött.

– Azon gondolkodtam, hogy mégis mi a ménkűt csinálsz – állt meg csípőre tett kézzel. – Zavart, hogy nem ábécé-sorrendben raktam föl?

– Nem, csak séta közben összefutottam Francissel és kérdezte, hogy van-e itthon könyvünk… Kölcsönadhatom neki ezt a kettőt?

– Én tőlem! Amilyen rossz a szemem, én már biztosan nem fogok olvasni.

– Tudod, ha elmész szemészhez…

– Miből lenne nekem szemüvegem, fiacskám? Az én kisnyugdíjamból a világon semmire nem telik. Még a nyolcvanas években gondolkodtam rajta, hogy el kéne költözni Afrikába, mert ott még ez a kicsi is soknak számít, de Rita lebeszélt róla. Azóta se jöttem rá, hogy neki mégis mi haszna van belőle, így se látogat meg soha.

Lehet, hogy a mama tényleg nagyon a szívére veszi ezt az egész látogatósdit, előbb-utóbb mindig felhozza. Arthur gyorsan elhessegette a gondolatot.

– Felolvashatok neked, ha gondolod.

– Mit, a babos könyved?

– A babos könyvet csak a beadandóm miatt olvasom és utálom, mint a szart. Nem kínoználak meg vele.

Mama kuncogott.

– Majd még meglátom.

– Azt hittem, pont az a baj, hogy nem látsz.

Betsy erre meglegyintette a vállát, Arthur meg elképedve nézett utána, ahogy lement a lépcsőn: az öreglány meglepően erősen tudott ütni, ha akart.

Kora délután Arthur a nappali helyett a verandán csépelte a billentyűzetet. Elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy hamarosan a nyavalyás (és egyéb csúf jelzők garmadája) beadandója végére jut. Néhány képet már be is illesztett a szövegbe. Még egy nagyon csecse kis táblázatot is szerkesztett a babjai növekedéséről, grafikonokkal meg mindennel. Nevezett babok a lába mellett voltak egy tálcán, hogy inspirálóan hassanak az alkotói folyamatra. Meg időnként le kellett néznie rájuk, hogy eszébe jusson, milyen részei is vannak egy babnak.

Francis úgy tűnt fel az utca végén, mint a menetrend szerint közlekedő vonat: kicsit késve, de nem annyira, hogy a mérgelődő utasok ezt a vasúttársaság dolgozóinak is szóvá tegyék. Arthur a babok mellől felmarkolta a két könyvet meg a maszkját és a kerítéshez sietett.

– Üdv! Szép napot! – Előbbit Francisnek, utóbbit a mamájának szánta.

A néni, akinek a nevét Betsy mama nem volt hajlandó kimondani, mert „beletörik a nyelvem a francia brekegésbe”, szúrós szemmel, összeszorított ajkakkal meredt rá és nem köszönt vissza. Nem úgy az unokája, aki lelkesen kilépett, hogy aztán eszébe jusson, a botra támaszkodó nagymamája nem tud úgy sietni, ahogy ő szeretne.

– Szervusz, Arthur – Széles mosolyt villantott rá, amitől Arthur lába megroggyant, de tartotta magát. Francis angolra váltott: – Mi újság?

– Végigtúrtam a mama könyveit, kapásból ez a kettő tűnt használhatónak.

A másik felé nyújtotta a köteteket. Agatha Christie: Gyilkosság a csendes házban és Jeannette Eyerly More Than a Summer's Love című csodáját.

– Ez amerikai – mutatott az utóbbira. – Fogalmam sincs róla egyébként, hogy milyen, de a mama azt mondta, hogy neki anno tetszett. Gondoltam rá, hogy hozok egy kis Austent vagy valami hasonlót, de abból csak kétszáz éves angolt lehet tanulni.

Francis megint hallatta azt a béna nevetését.

– Elviszed mind a kettőt vagy csak az egyiket?

– Szerintem viszem mindkettőt és ha valamelyik nem jön be, majd olvasom a másikat. Köszönöm, Arthur.

– Nem tesz semmit.

Mosolygott és igyekezett úgy csinálni, mintha tényleg nem számítana, hogy a másik olyan ragyogó tekintettel néz rá.

 

 A következő fejezetből már egész sok megvan, eskü