Nászút #26

Soha nem fogok tudni rövidíteni. Soha. Ez a fejezet is hosszabb lett az átdolgozás után.

Amúgy, jöhetett volna korábban is. Meg is írtam, nagyon fain volt, aztán arra jutottam, hogy ezzel végleg eltolnám a hangsúlyokat az eredeti történetszálról (mely, mint olyan, már régen nem létezik, nem tudom, ki az, aki észrevette). Szóval kidobtam az egészet a fenébe és újraírtam. Hehe.

Tartalmazhat némi OOC Roderichet, de a vége felé megmondja, hogy miért volt az.

Mivel már régen volt, ezért castinggal indítunk. Oké, bevallom, csak az én kedvemért. Kaptok hozzá kiegészítéseket is, mert olyan kedvem van, lol.

Ez a zene csak úgy eszembe jutott. Köze lehet ahhoz, hogy fél nyáron Neil Gaimant olvastam.

Egyéb irreleváns pofázás:

Egyszer láttam, hogy egy kiadó konfliktusvázlatot kér a beküldött regényekhez. Akkor hülyeségnek találtam az egészet, most meg ott tartok, hogy az írással párhuzamosan csinálom azt is, mert muszáj. A helyzet az, hogy visszaolvasással már nem tudom egy nap alatt összeszedni az információkat és olyan lassan haladok, hogy mire megírom a fejezetet, az előző hármat elfelejtem. Szóval ja, már nem csak igen bő ötletdoboz és függelék tartozik ehhez a cucchoz, de minden szempontból kezdi felvenni egy regény formáját. Belbecset kivéve, természetesen.

Ezen a képen kiégtem, szóval most jól megkapjátok. Pinteresten találtam, és ha megtalálom az alkotót, aranyba foglalom.

Le Sancte Trinite:

– Magyarország – Erzsi, akinek jó hosszú nemesi neve van, majd egyszer elmondom azt is

– Poroszország – Gilbert, kinek teljes neve Gilbert Maria Beilschmidt, mert német területeken az elsőszülött fiúknak hagyomány a Maria keresztnevet adni, és akit nem szükséges bemutatnunk

– Spanyolország – Toni (Antonio Fernández Carriedo), kedvenc inkompetens kapitányunk

– Dél-Olaszország – NYO – Romana (Chiara Vargas), kormányos és Tonipapucs gazdája

– Lengyelország – Feliks (Feliks Łukasiewitz), szökött lengyel tudós, akit halálra ítéltek néhány hulla felboncolásáért

– Litvánia – NYO – Dora (Dorotėja Lorinaitytė és ezzel a névvel Roderich mindörökké küzdeni fog), aki együtt tud élni a gondolattal, hogy a férje hullákban turkált

– Franciaország – NYO – Marie (Marianne Bonnefoy), aki a hivatalos papírok szerint egy időben a teste árulásával kereste a kenyerét, de ő ezt tagadja

– Amerika és Kanada – Alfred és Matthew, akinek a szülei még nem találkoztak, hogy összevitatkozzanak a vezetéknevükön, ezért egyelőre nincs nekik

– Észtország – Ed (Eduard von Bock), aki érthetetlen vonzódással viseltet egy, a Trinite mellett gyakran felbukkanó bálna iránt, melyet rajta kívül még senki sem látott

– Svédország – NYO – Gitta (Birgitta Oxenstierna), akitől a Trinite legénysége kissé tart, érthető okokból

– Sealand – Peter (Peter Kirkland), aki a legénység egybehangzó véleménye szerint Scott fia, de Scott ezt tagadja

– Ladonia – Kalle (Niklas Oxenstierna), örökbefogadott utcagyerek, nem túl vidám múlttal

– Svájc – Heidi (Adelheid Zingli), a Kereskedő, személyes okok miatt gyűlöli Scottot

– Skócia – OC – Scott, aki szégyenli anyakönyvezett keresztnevét, ezért inkább megtartja azt magának

Flotta

– Norvégia – Lukas Bondevik tengernagy, nem teljesen százas pali, a világ legjobb kalózvadásza

– Ausztria – Roderich Edelstein alezredes, aki egy ideje már haza akar menni zongorázni

– Finnország – Tino Väinämöinnen főhadnagy, aki a folyamatos mosolygásával Roderich idegeire megy

– Románia – Vladimir Popescu hadnagy, aki lassan nem tudja, mit higgyen, de a szemében Roderich kezd félistenné válni

– Moldova – Andrei Popescu hajósinas, aki eddig is félistenként tekintett Rodira.

– Ithel – OC – csontváz, akit az Igazság barlangjában szedtek össze. Minden csont-összekoccanásával ráhozza a frászt Roderichre. Lehet, hogy ő ezt élvezi.

A bolygó hollandi

– Hollandia – Maarten van der Decken, nem egy szószátyár fazon (a legenda alakját Willemnek hívták, de egy hollanddal folytatott társalgás értelmében Maarten lesz és kész)

– Oroszország – NYO – Stasya (Anastasya Braginskaya), akitől a hajóstársai, Rodi számára nem feltétlen érthető okokból, valószínűleg kicsit tartanak

– Ukrajna – Katyusa (Yekaterina Braginskaya), jelen pillanatban a Dommedag fedélzetén, aminek ő személy szerint nem nagyon örül

– Kína – Yao, első osztályúan tud panaszkodni

– Törökország – Sadik, akiről többször is hallhattunk

– Izland – Sigurður Bondevik, a tengernagy öccse, viszonyuk komplikált.

– Hongkong – NYO – Xiulan, aki jelen történetben lány

Egyéb emlegetett népségek:

– Japán – Honda Kiku, a Cseresznyevirág nevű kalózhajó kapitánya, Bondevik legyőzte a batáviai ütközetben

– Írország – OC – Flynn Kirkland, eltűnt a dagály-kövek keresésekor

– Wales – OC – Owen Kirkland, meghalt a dagály-kövek keresésekor

– Anglia – Arthur Kirkland, Marie férje és az ikrek apja, az ikrek születése előtt eltűnt

– Liechtenstein – Lili (Liliana Zwingli), a következtetések alapján Bondevik belőle szedte ki, hol találja meg Heidit. Sorsa bizonytalan, valószínűleg meghalt.

– OC – Carter – Rettenthetetlen, fedélzetmester

– OC – McKenzie – Rettenthetetlen, tüzértiszt

– OC – Porter, Johanssen, Black, Karlsson, Webber, Taylor – Rettenthetetlen, matrózok és katonák

– OC – Smith – Dommedag, katona

Hogyan turkáljunk udvariasan mások emlékeiben

Roderich egészen meglepődött, mikor a tükörbe nézve észrevette, hogy barna a haja. Emlékeztetnie kellett rá magát, hogy egész életében barna volt a haja. Köze se volt a vöröshöz. Nem is értette, miért számított ilyesmire.

Apróság volt; egy pillanat múlva meg is feledkezett róla.

Ithel némán figyelte, csontvázszemei mélyén néha lobbant egyet a kék tűz. Roderich meggyőzte magát, hogy ilyenkor pislog. Máris nem érezte magát olyan kényelmetlenül, amiért a másik rezzenéstelenül bámulja minden mozdulatát. És amikor megszólalt! Déjà vuje támadt tőle, de nem tudta megmondani, miért. A tudata peremén táncolt a gondolat, de amint utánanyúlt, eloszlott.

– Hogy aludt, kapitány?

– Mint egy darab fa. Nem tagadom, rám fért. Popescu járt már itt?

– Még nem. Kellett volna?

– Szokott jönni, jelentést tenni.

– A reggeli harangszó előtt?

– Nem, utána. Még nem harangoztak?

– Még nem.

– Kiváló.

Ithel udvariasan elfordult, amíg felöltözött.

– Volna egy perce beszélni a…

– Nem.

Volt egy szelíd gyanúja, hogy a férfi a tegnap esti témáját akarja folytatni, ahhoz pedig nem volt elég ereje. Inkább kiment személyesen felügyelni a kora reggeli munkákat. A matrózok nagy szemekkel és tátott szájjal bámultak rá, de közben csinálták a dolguk, hát nem szólt érte. Hadd bámészkodjanak! Egy halálból visszatért ember nem mindennapi jelenség.

A reggeli munkálatokat példásan végezték, ahogy az a nagy könyvben írva van. Popescu elrendelte a sorakozót, majd haptákba vágta magát Roderich mellett.

– Uram, a legénység felsorakozott!

Roderich elégedetten bólintott és végignézett a fiain.

– Jó reggelt.

A hallgatósága megszeppent képet vágott. Nem elég, hogy nem halott, még beszél is.

– Örül a szívem, hogy ismét itt állhatok, önök között. Remélem, nem kockázták el egymás között a holmimat. – Erőtlen nevetgélés futott végig rajtuk. – Míg odavoltam, egy pillanatra sem feledkeztem meg a küldetésünkről. Amint visszatértem, első dolgom volt tájékozódni a helyzetünket illetően. Szeretném, ha tudnák, hogy nem okolom magukat sem a Le Sancte Trinite legénységének szökéséért, sem azért, mert elkötötték a hajójukat. Magukat nem. Azt a hármat már inkább.

Porter, Johanssen és Black arcán még ott virítottak a kék-zöld foltok, melyeket a Trinite legénységétől kaptak ajándékba. Most is összeverődve álldogáltak, lesütötték a szemüket, mikor a hajóstársaik Roderich pillantását követve feléjük fordultak. Ennél látványosabban nem is vallhatták volna bűnösnek magukat.

– Fogják le őket.

Az utolsó nézelődők is rájöttek, kik a bűnösök, mikor azok tiltakozni kezdtek. Esélyük sem volt.

Roderich mélyen beszívta a levegőt és kihúzta magát. Balra a Dommedag, jobbra a köd. Valamelyik irányba kitolja a pallót és fájó szívvel elbúcsúzik három engedetlen beosztottjától. Nem volt kérdéses, melyik a könyörületesebb halál.

– Vízre velük!

A nyílt kivégzés elég ritka látványosság, de annál népszerűbb. Megzavarta a reggeli sorakozót a Dommedagon is, ahol a tengernagy helyett Tino tartott eligazítást. Hamarosan nem csak a Rettenthetetlen matrózai tolakodtak a minél jobb helyért, de a tengernagy beosztottjai is. Tino félrezavart mindenkit és a korláthoz furakodott megnézni, mi a helyzet. Roderich intett neki, mire a finn arcán széles mosoly ragyogott fel és visszaintegetett.

Johanssen előbb elájult, majd rogyadozó térdekkel zokogott. Black összefüggéstelen motyogása valójában suttogó védőbeszéd volt. Minden megbicsaklott mondata után belenyalt az egyik foghíjába, újra és újra megnedvesítve vastag virsliajkait. Porter nem sírt és nem könyörgött. Sápadt büszkeséggel tűrte, hogy a katonák és matrózok, akiket korábban a katonáinak tekintett, a víz fölé kitolt pallóhoz lökdössék.

Roderich megfontolt léptekkel ment le hozzá. Az emberei utat engedtek neki.

– Nicholas Porter – nézett a férfi szemébe. – Ön többszörösen megtagadta a kiadott parancsokat. Segédkezett a foglyul ejtett kalózoknak, illetve az illegális cikkekkel kereskedő Zwinglinek megszökni. Ön elárulta a flottát, elárulta a koronát. A királynő által rám ruházott hatalomnál fogva halálra ítélem. Utolsó kívánság?

Porter sápadtsága és némasága nem dacos büszkeség volt. A férfi sokkot kapott és nem tudott megszólalni.

– Vegyék le róla az övet és a csizmát.

Ezek után egy erős legény megtépte a kabátját, hogy ha valami csoda folytán élve húznák ki a tengerből ezt a nyomorultat, akkor is tudja a megmentő, miféle mocsokkal van dolga.

Roderich félreállt. Portert felállították egy deszkára. A férfi meredten nézte maga alatt a hullámokat. Roderich fél percet adott neki, utána intett, mire McKenzie tüzértiszt egy ágyútisztító rúddal megtaszította hátulról. Porter felkiáltott és kalimpáló lábakkal vízbe zuhant. A nehéz katonakabát gyorsan megszívta magát vízzel. Porter nem bukkant fel.

– John Black – szólította a következő bűnöst. Neki is elmondta a vétséget, amiért halált érdemelt. – Utolsó kívánság?

– … énugyannem csináttam vót semmitse, csak az anyám vót, aki utyi… – megakadt és megnyalta a foghíjat. – Kilenc garasomba van az a redva. Kilencbe.

– Pallóra vele.

Ahogy kilökdösték Blacket a palló végére, úgy pergett a nyelve egyre gyorsabban és gyorsabban. Darálta, mintha a szentolvasó lenne és ezen múlva az üdvössége.

– Basszátok meg mind! – visított fel hirtelen.

Magától ugrott be. Ő is elmerült.

– Henry Johanssen – szólította az utolsó elítéltet.

Johanssen arca már felpüffedt a sírástól. Roderich kétkedett benne, hogy a férfi hallja egyáltalán, amit mond neki.

– Utolsó kívánság?

Ha mondott is valamit, a megállíthatatlan zokogás elnyomta.

Johanssen minden ízében reszketve lépett fel a deszkára. Még a közepéig se ért el, mikor megroggyant a térde és sikoltva belezuhant a tengerbe. Fejjel előre ért bele. Kapálózó, zoknis lábai felverték a szélcsendben lágyan hullámzó vizet. Utána sokkal több fehér tajték maradt.

Roderich szívében meg üresség. Először ítélkezett ilyen keményen.

– Az elítéltek felszerelését vigyék a raktárba. Akinek igénye van új csizmára vagy övre, jelentkezzen Carter fedélzetmesternél. – Egy hosszú pillanatig mindenki mozdulatlan volt. – Vissza dolgozni, lusta banda!

Figyelte, hogyan sietnek el a dolgukra. A fedélzeten csak azok maradtak, akiknek feladata volt, és nem csak a Rettenthetetlenen, de a Dommedagon is. Roderich a másik hajó felé pillantott; a korlátnak támaszkodva ott állt nem csak Tino, de a tengernagy is. A férfi komoran bólintott és elbicegett. A kormányosa egy újabb vidám mosoly kíséretében integetett.

Roderich fejet hajtott és visszavonult a kapitányi kabinba.

– Hűha, nagyon gondterheltnek tűnik – jegyezte meg vidoran Ithel. – Akkor ne is zavarjak, ugye?

– Inkább ne.

A tegnap kapott parancs értelmében kiteregetett néhány térképet az asztalra, hogy megkeresse a hajózható partszakaszokat Dél-Amerika karibi partjainál. Rövid vizsgálat után végigtúrta az asztala fiókjait a tollai és a mérőműszerei után. Vladimir csak behajigálta a holmikat a fiókokba. A tollszárat az alsóban találta meg, átszúrta Heidi puha hajfonatát. Kivette a tollat, majd a copfot is. Utóbbit csak azért, hogy ellenőrizze, nem fogta-e meg a tinta. Tüzetes vizsgálat után megkönnyebbülten fektette vissza a sértetlen hajfonatot a fiókba.

Végül előkészített egy ív papirost és tüzetesebben szemügyre vette Új-Andalúzia határait, mellette az Észak-Amerikából lehúzódó Új-Spanyolország határaival egyetemben. Az állát dörgölte.

– Mondja, Ithel, nem tudja véletlenül, hol vannak pontosan Venezuela határai?

– Nincsenek konkrét határai – felelt a férfi. – A szabadságharcosok először szeretnék kivívni a függetlenségüket; ha az megvan, majd tárgyalnak a határokról.

– Ah.

– A központi terület Új-Andalúzia és Új-Spanyolország határa. – A férfi az asztalhoz lépett, mutatóujja csontjával körberajzolta az északi partvidéket. – Nagyjából ez a terület.

– Köszönöm.

– Miért kérdi?

Felnézett a kamaszhangú csontvázra és hunyorgott. Mennyit mondhat neki? Tegnap nem adott konkrét választ arra, hogy a tengernagynak dolgozik-e vagy sem. Ellenben, nem úgy néz ki, mint aki a közeljövőben tervezi elhagyni a kabint.

– Le Sancte Trinite. – A névnek új, kesernyés, szikkadt íze volt. – Kalózok. A nyomukban vagyunk egy ideje.

– Fontos kalózok lehetnek, ha egy tengernagy üldözi őket.

– Nem tudom, hogy a tengernagynak a személyes indítékain kívül van-e egyéb oka üldözni őket.

– Valóban?

– Négyszer próbálta meg elkapni őket, a mostani fiaskót beleszámolva már ötször. Mindig kicsúsznak a markából.

– Ez valóban érdekes. No és maga miért van itt?

– Ahhoz magának semmi köze – felelte nyugodtan és visszafordult a partvidék elemzéséhez.

Ithel ott felejtette a kezét a térképen. Roderich elég ideig nézte hozzá, hogy visszahúzza. A csontváz tanácstalanul álldogált. Roderich fejébe hirtelen fájásként nyilallt a tény, hogy van valami, amit elfelejtett. Jobbjával idegesen megmasszírozta a halántékát, a pillantása közben a tenyerébe esett.

Tegnap körbetekerte a kezét egy kis darab gyolccsal. Reggel nem nézett be alá. Most se tette. A zsibbadt érzéshez már hozzászokott, bár aggódott is miatta – bármit csinált, a keze érzéketlen maradt. Így akár tűzbe is dughatta volna. Még jó, hogy az írásképén nem változtatott.

Idegesen szusszant egyet és kényszerítette magát, hogy a térképre nézzen. Hirtelen zavarni kezdte Ithel jelenléte. Rá akart kiabálni, hogy menjen innen. Mikor tegnap megmutatta neki a kezét és utána Ithel olyan jóízűen kinevette, meg is tette. Nem sok foganatja volt. Szerencsére a napok óta tartó megpróbáltatások és fáradalmak eléggé kikészítették ahhoz, hogy az izgalom ne tudja ébren tartani.

Na majd ma este. A nyakát teszi rá, hogy fél éjjel álmatlanul fog forgolódni ezen a nyavalyás folton tűnődve.

– Nagyon a tenyerét bámulja – mondta Ithel.

– Maga meg engem, mégsem teszem szóvá.

– Nocsak, nem szokott ilyen mord lenni.

– Nem is ismer.

– Az Igazság Csarnokában éltem évekig. Sok mindent tudok.

Ez szöget ütött a fejébe. Felnézett. Ithel toporgott.

– Mármint, ezt nem úgy értem, hogy tudok dolgokat, inkább mondanám megérzéseknek. Tudja. Hehe.

– Maga most hazudik, nemde?

– Kérem, a hazugságvizsgálást hagyja meg annak a kellemes fiatalembernek, aki tegnap volt szíves meglátogatni önt.

Ithel egy számító mocsok. Sigurður említésére úgy kezdtek durrogni a fejében a különböző gondolatok, mintha sortűzre adott volna parancsot. Elszámolt háromig és igyekezet nem tudomást venni róluk.

– Miért jött velünk? – tette össze a kezét. – Mit mondott magának a tengernagy, amíg ájult voltam?

– Leginkább magát szidta, amiért nem bírta a látványomat.

– Ez nyilvánvaló volt. Azon túl?

– Kérem, ön jobban ismeri Mr Bondeviket, mint én. Maga szerint mégis mit mondott?

Roderich ajka felfelé rándult. Letette a tollszárat, amit eddig is csak az ujjai tornáztatására használt.

– Tudja, egészen különleges, ahogy a különféle anyanyelvű emberek egymásra reagálnak. Korábban mindenki az angol megszólítást használta, mikor hozzám szólt. A tengernagy rendre norvégul nevez meg, a kormányosa pedig finnül. Mikor először dolgoztam Herr Popescuval és a kis Andrei-jel, ők románul szólítottak meg, egészen addig, míg le nem szoktattam róla őket. Ezek után nevezhetném akár felüdülésnek is, hogy maga az angol normákat használja, kedves Ithel.

A szemek tüze meglobbant. Ezen túl Ithelnek egyetlen csontja sem mozdult. Roderich fejében szöget ütött a gondolat, hogy ha egyszer majd a maga gyerekeinek akarja megtanítani, hogyan olvassanak a többi ember mozdulataiban és érzéseiben, akkor feltétlenül hozzá kell csapnia a listához a mozdulatlan arcú embereket. A tengernagy és Ithel után mindenképpen.

– Tereli a szót – jelentette ki végül a csontváz.

– Maga is.

– Mi lenne, ha megpróbálnánk segíteni egymásnak?

– Hogy tudna maga segíteni nekem?

– Nem is tudom. Például megkérdezem, hogy volt-e szerencséje a kis kiruccanása során esetleg komolyabb mágikus erővel bíró helyeken megfordulni, vagy mágikus fegyvereket forgatni, esetleg látott-e mágikus lényeket.

– Mennyire szereti a mágikus szót.

– Nincs másik szavam rá. Kérem, válaszoljon, akkor talán meg tudom mondani, mi az, ami a kezén van.

– Tegnap este nem érdekelte ennyire.

– Tegnap este maga pánikba esett és nem gondolkodott tisztán. Úgy látom, már jobban van. Ha azt nem vesszük figyelembe, hogy ébredés után első dolga volt halálra ítélni néhány katonáját.

Roderich felhorkant.

– Többszörös parancsmegtagadás miatt egyébként is felfüggesztettem volna őket a legközelebbi katonai kikötőben. Emiatt valószínűleg haditörvényszék elé kerültek volna és a körülményeket figyelembe véve, ugyanez lett volna a büntetésük. Továbbá, tekintettel arra, hogy segédkezet nyújtottak a foglyoknak a megszökésben, én igazából azt csinálom, hogy Popescu hadnagy vagy a tengernagy ezt eddig nem tette meg.

– Mi történt magával? – billentette félre a fejét Ithel. – Keménységet látok. Dac és harag. Valaki nagyon megsértette magát, kapitány.

Nem volt hajlandó válaszolni. Helyette nekiállt megmérni a távolságot egy lakatlannak tűnő öböl és az ahhoz legközelebb eső város között.

– Akkor ne válaszoljon, nekem végül is mindegy – rántotta meg a vállát Ithel. A csontjai összekoccantak és a hangtól Roderich hátán minden szőrszál égnek állt. – De kötelességemnek érzem tájékoztatni arról, hogy a varázslatok néha egészen… komisz dolgokat művelnek az emberekkel.

Roderichnek nem kellett messzire menni példákért, elég volt Ithel csontjaira tekintenie. Mégis, a lelki szemei előtt felrémlett Andrei holtsápadt arca és A bolygó hollandi kapitánya, aki kántálás helyett a kardjával hívta vissza a fiú félig már elveszett lelkét.

Gyorsan letette a mérőeszközöket, hogy az összeütődő fémek csengése ne árulhassa el, mennyire remeg a keze.

– Volt ott egy férfi – mondta. – A Trinite fedélzetén. A fülbevalójáról tudom, hogy varázstárgy.

– Biztos benne?

– Láttam a rajzot a tengernagy feljegyzései között.

– A nevét tudja? Akár a tárgynak, akár a személynek. Fontos lenne.

– A tárgy neve kanju. Nem, manju. Valamelyik a kettő közül. A férfi pedig Scott Kirkland volt.

Elfogta a balsejtelem, de olyan erősen, hogy belesajdult a gyomra.

Ha valaha összehozná a balsors egy Kirklanddel, vagy valaki mással a fae-ből, még véletlenül se mondja meg neki a teljes nevét.

Stasya intése úgy visszhangzott a fejében, mintha az orosz nő ott állna mögötte és újra meg újra a fülébe súgná a szavakat. Vajon Elizaveta elmondta Kirklandnek a teljes nevét? Egyáltalán, valóban szükség van a teljes névre? A barlangban a fények csak két keresztnevét ismételgették a sok közül, a hosszas nemesi címek nélkül. Mégsem olyan fontos a teljes név? Vajon Kirkland emiatt tudott valami undorító varázslatot utána küldeni? Ezért van a folt a tenyerében?

A félelem befészkelte magát a koponyája mélyébe.

– Szóval az egyik Hullám-kő – bólintott lassan Ithel.

Roderich végre észbe kapott. Azonnal észrevette a másik tartásán a változást, noha meg nem mondta volna, hogy mi változott meg. Nem tudta olvasni a csontvázat, mégis olyan érzése támadt, hogy a másik feszült lett.

– Van egy rossz hírem – dünnyögte Ithel. – Az erősebb varázstárgyaknak van egy olyan csúnya szokása, hogy személyre szabják magukat, amint valaki hozzájuk ér csupasz kézzel. Eltéphetetlen köteléket hoznak létre.

Roderich majd’ leszédült a székéről. Hát ez a folt már mindörökké a tenyerében marad?!

– Ha a tárgynak már van gazdája, példaként most hozzuk fel az ön esetét, akkor a tárgy rendszerint úgy értelmezi, hogy hamarosan tulajdonost vált, és igyekszik elősegíteni a zökkenőmentes átállást.

– Hogy érti azt, hogy a tárgy érzi?

– Ez egy kifejezés. A mágikus tárgyaknak rendelkeznek egy bizonyos fokú önállósággal. Ráhangolódásnak nevezzük azt az időszakot, amikor a tárgy felveszi az új gazdája rezgéseit. Amikor az előző gazda még életben van, ez okozhat kellemetlen pillanatokat.

Roderich a tenyerére simuló gyolcsra meredt.

– Igen, ezt is tekintheti egyfajta példának. Mondja, nem voltak furcsa álmai az éjjel?

– Ritkán emlékszem az álmaimra.

De amikor igen… érezte, ahogy a vér az arcába tódul. Remélte, hogy nem olyan vörös, mint azt elképzelte.

– Az nehezíti a dolgokat – hümmögött Ithel. – Az álmok segítenek eldönteni, hogy valóban átállásról beszélünk-e vagy sem.

Motoszkált benne, hogy valamiről megfeledkezett, de az istennek se jutott eszébe semmi használható. Megköszönte Ithelnek a figyelmeztetést és ismét a térkép felé fordította a figyelmét. A maga mellé húzott papírlapon hamarosan sűrűn sorakoztak egymás alatt a hajózhatónak ítélt öblök. Melléjük odaírta, milyen messze található a legközelebbi település. Azokat a helyeket, ahol eleve város volt, fel se írta, bár úgy érezte, ezzel hibát követ el.

Spanyolok. Sosem volt dolga sem spanyol hajókkal, sem azok tisztjeivel. Ki tudja, hogy azok a nyavalyások vajon elfogják-e a kalózokat, vagy van-e olyan erős a belső ellenőrzésük, hogy felismerjenek és feltartóztassanak egy kupac kalózt. A Trinite kilenc tagját ugyan körözik a spanyol területeken is, de Beilschmidtet még egy kormányzói központban sem ismerték fel. Úgy érezte, túlzottan optimista azzal, hogy nem írja ki a városokat.

Caracas környékén tartott, mikor dallamos koppantássorozat után Tino libbent be a kabinjába. Roderich megtörölte az írószerszáma hegyét és a nyakát masszírozva hátradőlt.

– Főhadnagy. Miben lehetek szolgálatára?

– A tengernagy úr érdeklődött, hogy mire fel végeztette ki azt a három katonát.

– Tán gondot okoz neki?

– Ha okozott volna, megakadályoztatta volna az ítélet végrehajtását. Csak érdeklődik.

Roderich biccentett.

– Egy éjszakai ellenőrzésem során észrevettem, hogy azok hárman a kifejezett utasításom ellenére zaklatják Zwingli kisasszonyt. A visszatértem után Popescu hadnagy tájékoztatott, hogy a jómadarakat a szökés után a hölgyek cellájából engedték ki. Nekem ez azt jelenti, hogy azok hárman lementek szórakozni, majd hagyták maguk kiütni és ezzel segédkeztek a raboknak megszökni.

– Értem.

– Sokadszorra szegték meg a parancsot – rántotta meg a vállát. – Ideje volt már, hogy megkapják a büntetésüket.

Tino elmosolyodott és fejet hajtott.

– Mindent rendben talált, kapitány?

– Mármint?

– Popescu hadnagy a távollétében igyekezett elvégezni a feladatait.

– Még nem sikerült fellelnem minden munkaeszközöm, továbbá a hadnagy nem az általam használt rendszer szerint csoportosította a papírokat, de azt hiszem, ezzel az aprósággal megbirkózom. Köszönöm kérdését.

Ez volt a második válasz. Tino vagy most teszi fel az igazi kérdést, vagy a tengernagy tényleg csak kíváncsiskodni küldte.

– Apróság, de… – Na nézd, megint igazam volt. – Amikor a tengernagy kiküldte önt a szárazra, akkor adott önnek egy váltót. Azt felhasználta?

– Nem adtam vissza? – kérdezte zavartan.

A mellzsebéhez nyúlt, de az üres volt. Mentálisan a homlokára csapott; ezt a kabátot ma reggel húzta ki a szekrényből nem lehet benne.

Felkelt az asztal mögül és már indult, hogy szóljon a négerének, kutassa át a tegnapi ruhája zsebeit, mikor megtorpant. Elsápadt.

– Elvesztettem. – Tinóra nézett. – A kabátom belső zsebében volt. Abban a kabátoméban, amit… elvesztettem.

Abban, amit otthagytam a Trinite fedélzetén.

Otthagyott a kalózoknak egy, a tengernagy aláírásával hitelesített váltót, ráadásul kitöltetlenül. Le akart rogyni a székébe, bele akarta ölni magát a tengerbe. Ennyire csak nem lehet hülye! Még Vladimir se csinált volna ekkora baromságot!

– Én mondtam – kuncogott Tino.

– Hogyan?

– A tengernagy úr nem hitt nekem, mikor mondtam, hogy abban a kabátjában tetszett kipróbálni a vízbe fulladást. Megismételtem ezt a nézetem, mikor tegnap láttam, hogy milyen… khm, állapotban tért vissza. Ma már sokkal jobban fest, uram. Reggelizett már? Kicsit sápadt.

– Nem, még nem… de ha gondolja, akkor átmegyek a Dommedagra, és jelentek én.

– Hagyja csak – legyintett Tino vidoran. – Az én fejemet nem fogja leharapni, de magának most azt mondom, hogy holnapig ne kerüljön a szeme elé. Az ilyen váratlan közjátékok után a tengernagy úr kicsit türelmetlenebb szokott lenni, mint általában, akkor pedig nem a legjobb partner, ha az ember társalogni akar.

Ez a finn elképesztő. Roderich csak nézett rá és nem tudta eldönteni, hogy a fickót most aranyba akarja foglalni, vagy jól meg akarja rázni, hogy térjen végre észhez. Tino ezt a némaságot a társalgás végeként értelmezte és elköszönt, mire Roderich észbe kapott.

– Várjon egy pillanatot, hadnagy!

Kíváncsian fordult felé és követte a pillantásával, ahogy visszasiet az asztalhoz és a térképhez.

– A tengernagy megbízott, hogy ezen a partszakaszon keressek hajózható öblöket. Eddig ezeket írtam fel, de ha már itt van, akkor szeretném kikérni a véleményét.

A férfi megvakarta a tarkóját.

– Biztos benne? Az öblök felismerésében bevallom, annyira nem jeleskedem.

– Inkább a másik része érdekelne. Kisebb kikötőket, illetve lakatlan, vagy közel lakatlan helyszíneket kell keresnem…

– Ezt most felejtse el – rázta meg a fejét. – Egy hajózható öbölben mindig van néhány település, ha más nem, halászfalvak. Főleg a Karibi-térségnek ezen a szakaszán.

Roderich bólintott. Ezt eddig is sejtette.

– Ha maga kalóz lenne és el akarná rejteni a családját, akkor hová tenné őket?

– Miről beszél? – kérdezte Tino értetlenül.

Roderich nem értette a kérdést. Aztán leesett neki. Sem a tengernagy, sem Tino, sem senki más ezen a világon nem tudja, hogy miért is hajóznak a kalózok Venezuelába. Ő is csak azért tudja, mert Heidi elmondta neki.

– Nos, a… amikor a Trinite fedélzetén voltam, mintha családot említettek volna. Beilschmidt öccsét, hogy pontos legyek.

Tino szeme tágra nyílt.

– Valóban?

– Nem hallottam jól – füllentette. – Ennyi tudtam kivenni.

– Igaza lehet – dörgölte az állkapcsát Tino. – Arról tudunk, hogy a kormányos nőnek, annak a Vargasnak van egy húga, aki évekkel ezelőtt lekerült a térképről. A tengernagy arra gyanakodott, hogy a lány meghalt, de akkor lehet, hogy Beilschmidt öccsével együtt bújtatják, nemde?

– Elképzelhető.

Tino elfordult a térképtől, tett három lépést előre, megfordult, majd hármat vissza. Fel-alá járkálás közben magában morfondírozott, de Roderich a tisztán kiejtett szavait sem értette. Gyanította, hogy a férfi az anyanyelvén tűnődik.

– Ah, értem már, mit akar! – csapta össze a kezét. – Egy olyan helyet keresünk, ahol nem feltűnő, ha kiköt egy hajó, nemde? A hatóságok elvégre nem lelkesednek az illegális kikötésekért. Viszont a helyszín nem lehet teljesen elszigetelt, hiszen a szárazon maradottaknak valami módon életben kell maradniuk, ami emberi kapcsolatokat igényel, vagyis nem lehetnek túl messze a településtől.

– Kivéve, ha önfenntartó gazdálkodást folytatnak – mutatott rá Roderich.

– Az kisebb falvak esetében jellemző. Legalábbis Európában. Ott, ahonnét én jövök. Ott kinéztek, ha a faluba nem jártál be, akkor is, ha beköltöztél és akkor is, ha fura népek jártak hozzád.

– Ez egy város esetében annyira nem jellemző, igaz?

– Ha kissé tehetősebbek, akkor az emberek elkönyvelik gazdag rigolyának és nem foglalkoznak vele.

– Akkor zárjuk ki a kisebb települések környékét?

– Én inkább azt mondanám, hogy mindenképpen olyan helyszínt keressünk, ahonnét be lehet jutni egy közepes városba úgy, hogy még aznap haza tudnak térni. Természetesen gyalogszerrel.

Tino visszaállt mellé térképet böngészni. Roderich odatolta elé a listáját, amit a finn átböngészett és kapásból kihúzott róla vagy nyolc tételt. Tino felvetésére alapozva végignézték Dél-Amerika teljes karib-tengeri szakaszát. Roderich újra és újra elképedt rajta, hogy Tino milyen apró felfedezések láttán derült fel, illetve azon a tényen, hogy egyáltalán képes ilyesmire. Hogy tud megörülni, ha eleve vidám?

A kész listát végül lemásolta és a tisztázatot nyomta a hadnagy kezébe, hogy vigye át a tengernagynak. A férfi alig fért a bőrébe. Első dolga volt úgy megszorítani a tisztázatot, hogy meggyűrődött a papír. Roderich kényszerítette magát, hogy elszakítsa a pillantását a meggyalázott papírlaptól és ne kapjon ideggörcsöt ott és azonnal.

Úgy döntött, hogy ennyi produktivitás egy napra éppen elég. A nap hátralevő részében sétálgatott a hajón, ellenőrizte a matrózok munkáját, meghallgatta a tisztjei jelentéseit, megnézte, hogyan javították ki a csatában keletkezett lékeket, jót derült a feketéje idegességén, valahányszor a közelébe került, sőt, még egy parti sakkra is leült Andreivel. A kisfiú egyébként is alig várta, hogy kettesben legyenek, amint elkerültek a legénység figyelő tekintete elől, máris a nyakába borult és hangosan panaszolta, hogy Vladimir megtiltotta neki a nyilvános ölelgetését. Roderich felnevetett, de magában megköszönte Vladimir figyelmességét.

Az esti harangszó még mindig a ködbe szórta szét a hangját. Roderich fáradtan, de jókedvűen tért vissza a kabinjába. Felvont szemöldökkel meredt az ágya alá rajzolt krétakörre.

– Ez mi?

Ithel kihúzta magát. A vállaira terített, a csontok vonalát követő köpeny furcsa hullámokat vetett a testén.

– Ez, kérem, egy varázskör. Kis segítség, hogy kiderítsük, mivel is állunk szemben.

– És ez ööö… meddig marad így?

– Nem fog elszaladni, ezt garantálom.

– Kiváló. Akkor még elintézek valamit és már mondhatja is, hogy mi ez.

Habozás nélkül fordult az ajtó felé.

– A maga helyében nem tenném – szólt utána Ithel. A hangjában vidámság bujkált.

– Micsodát?

– Ha jelent a tengernagynak, akkor van egy olyan sanda gyanúm, hogy maga megint a tengerben végzi. És ezúttal nem lesz ott a hollandi legénysége, hogy megmentse.

A sarkán hintázott. Tényleg szólni akart a tengernagynak, hogy Ithel varázsol. Arra nem gondolt, miképpen reagálna Bondevik a hírre. A csontváz figyelmeztetése viszont valós lehetőséget fed, még akkor is, ha megkérte Bondeviket, hogy ugyan, kímélje már meg magát a hullagyártástól, főleg, ha ő a célszemély. Kíváncsi lenne, reggel óta a tengernagy vajon hányszor képzelt maga elé embereket hullaként.

Ez az egész varázslat viszont kezdte kiborítani. Kezdte? Már régen kiborult.

– Mi ez? – bökött az állával a varázskör irányába.

– Egyszerű írás, még maga is meg tudná csinálni, ugyanis nem igényel varázserőt. Épp ellenkezőleg, a maga felé irányuló erőket tereli mederbe. Ha külső hatás is tartozik a maga csinos foltjához, akkor az éjjel álmodni fog és még emlékezni is fog rá.

– De jó nekem.

– Fog tudni aludni ezzel a tudattal?

– Kétlem – vallotta be.

Ithel megint kinevette. Roderich-nek, magát is meglepve ezzel, elemi késztetése támadt, hogy szétverjen valamit a fején. Vagy legalább megpofozza. Helyénvalónak tűnt.

Az már kevésbé, hogy a jóslata beteljesítse magát. Az esti tisztálkodást jóformán rituális mozdulatokkal végezte el, lefekvés előtt meg kisgyerek módjára letérdelt az ágy mellé és imádkozott. Most, hosszú percek, vagy talán órák elteltével is csak fekszik, bámulja a plafont és azon tűnődik, mi a fene fog történni, ha elalszik.

A sötétben beismerte magának, hogy borzasztóan tart ettől az egész varázslás-dologtól. Látta, mit művelt az emberekkel, sőt, a saját bőrén tapasztalta. Nem akarta újra átélni, még akkor is, ha azok az emlékek a legboldogabbak voltak, amiket elő lehetett bányászni az elméjéből.

Pendülést hallott. Rémülten ült fel, arra számítva, hogy egy nyílvessző fog kiállni valahonnét, talán a lábából. Támadó helyett azt látta, hogy Ithel szemeinek tüzei az irányába fordulnak.

– Zavarná, ha játszanék egy keveset? – kérdezte halkan. – Nem szeretnék kijönni a gyakorlatból.

– Nem… ugyan. Amúgy sem tudok aludni.

Visszafeküdt, magára húzta a takarót és az oldalára fordult. Ithel az elsőhöz hasonló tétova, halk pendítésekkel hangolta be a hárfáját. Roderich lehunyta a szemét, mikor játszani kezdett, lágyan, édesen. Rámarkolt a takaróra, hogy a zongorabillentyűk után síró ujjai ne fájjanak annyira.

A hegedű – jutott eszébe. – Otthagytam a hegedűt!

A dingiben sodródik már mindörökre. Az óceáné, a végtelen kékségé, mint valamennyi hajós lelke, aki elkövette azt a hibát, hogy egyszer vízre szálljon. Elveszett az is.

De nem, emlékszik rá. A hosszabbik hajú fiú ott állt mellette. Ott volt a kezében a hegedű. Hogy is hívták? Nem emlékszik. Az egész hajót fel tudja sorolni, tudja, hogy a bátyja neve Alfred, az övére mégsem emlékszik.

Ithel énekelni kezdett. Az éneke még a hárfakísérettel is alig volt hangosabb a hullámverésnél, mégis csillapította Roderich idegességét. Hiába, a zene a legjobb gyógyír a lélek izgalmaira.

A bhean lán de stuaim
coinbigh uaim do lámh;
ní fear gníomha sinn,
cé taoi tinn dár ngrádh.

Féach ar liath dem fholt,
féach mo chorp gan lúth,
féach ar thraoch dem fhuil –
créad re bhfuil do thnúth?

Ná saoil mé go saobh,
arís ná claon do cheann;
bíodh ár ngrádh gan ghníomh
go bráth, a shíosh sheang.*

Az érzés, hogy figyelik, úgy szúrt belé, mint a kés. Roderich abbahagyta az éneklést. Nézte az óceánt, a ködpászmákat, melyek úgy lebegtek a víz felett, ahogy a nyáj ellepi a mezőt. A telihold fénye átragyogott közöttük, de az égből elég keveset látott, a helyzetüket nem tudta meghatározni.

– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy Owen halála óta nem énekeltél – lépett mellé Maire és a korlátra könyökölt.

Roderich fél szemmel a nőre pillantott.

– Mintha korábban azzal dicsekedtél volna, hogy több tapintat szorult volna beléd, mint négyünkbe összesen.

Marie felé fordult, mire Roderich mogorván visszafordult a tenger felé. Nehéz szívvel figyelte a tengert: a hullámzás, mely régen kalandokat ígért, ma már egyedül a veszteségről suttogott neki. Ma, Heidi vádaskodásainak hatására még egy hang csatlakozott a kórushoz.

– Mit énekeltél?

– Semmi különöset.

– Scott.

– Egy régi dalt. Semmi varázslat nincs benne. Csak egy dal.

– Régen a „csak egy dal” többnyire skótul volt. Ezt írül énekelted.

El akart menni onnan. Nem akart ott lenni Marie-val, mikor így fáj minden. Nem akart itt lenni a hajón, nem akarta látni Heidit, mikor annyira egyformák a húgával. Minden szívdobbanás fájt. Leginkább azért, mert tudta, hogy ez is el fog múlni. Minden elmúlik. Ráadásul hamarabb, mint kellene.

Marie nem vette észre magát. Szenvtelen hangon mondta:

– Heidi azt mondta, először egy bordélyban találkozott veled.

– A Dőre Grófnak is voltak egyéb szolgáltatásai. – Roderich epésen célzott arra a kocsmára, ahol összeszedték Marie-t.

– Amikben én nem voltam benne.

– Nem, te ingyen voltál.

– Ilyen kevésre tartasz? – fordult felé Marie teljes testtel, mérgesen összeszorított ajkakkal.

– Nem – rázta a fejét Roderich. – Épp ez az. Többet érsz te annál, hogy csak így szétszórd magad.

Marie kibontott haja rövidebb és ápoltabb volt, mint mikor még együtt hajóztak, réges-rég; a szilajsága csendesült, új szokásokat vett fel, melyekhez körömszakadtáig ragaszkodott. Viszont amikor Roderich a füle mögé simította az arcába hullt tincset, ugyanaz a vad szikra tette ragyogóvá a tekintetét, mint régen.

Roderich előrehajolt és az ajkait finoman a nőéhez érintette, aki lelkesen fogadta a csókját. Ösztönös mozdulattal hozzátapadt, Roderich pedig a combja alá nyúlt, felhúzta, simogatta. Marie ajkai sósak voltak, a nő a hajába túrt, előbb csak egy kézzel, majd jobb oldalon is, és Roderichnek eszébe jutott, hogy nem kéne hagynia, hogy megérintse a manjut.

Azonnal elfordította a fejét, megszakítva a csókot.

Marie ugyanabban a pillanatban kapott észbe. Kibontakoztak az ölelésből és visszakönyököltek a korlátra.

– Bocsánat – motyogta Marie. – Ezt nem kellett volna.

– Az öcsém felesége vagy, persze, hogy nem kellett volna.

– Elragadott a hév. Ne haragudj.

– Ezt úgy mondod, mintha nem is tőlem kérnél bocsánatot.

– Nem is. Heidi húgának szántam.

– Parancsolsz?

Az előbbi érdeklődés elhamvadt. Ridegen méregette a nőt, aki a tengert bámulta.

– Megtennéd, hogy erről nem szólsz senkinek? A hódolóid nem hiszem, hogy örömmel fogadnák.

– Mióta érdekelnek ennyire a nőügyeim?

– Azóta, hogy két nőügyben is érdekelt vagy, mióta a fedélzetre léptél…

– Ideje lenne továbbállni, nem gondolod? – kérdezte valaki Roderich mögött.

Elfordult Marie-tól és azon kapta magát, hogy szédül. Mire körbefordult, hogy megrettenjen Scott Kirkland acélkemény pillantásától, már nem egy hajón álltak, az óceán közepén. Egy lelakott, de alapvetően tiszta, szerényen berendezett nappaliban állt. A falak kőből és fából voltak, az alacsony mennyezetet vastag gerendák tartották. A padlót néhány kopott szőnyeg borította. A kandalló előtt négy karosszék állt, mindegyik karfáján megült a por.

Kirkland megvetően végigmérte és ciccegett. Hátat fordított a kandallónak és a körülötte elhelyezett karosszékeknek, helyette az ablakhoz sétált, ami alá egy egyszerű fa asztalkát állítottak, két székkel. Az asztalon két fapohár állt, középütt egy kancsóban sörrel. Az ablakpárkányon madzaggal átkötve egy köteg levél pihent. Amint a levelekre nézett, Roderch tudta, hogy azok a személyek írták neki, akiket ekkoriban még nem ismert, de később a testvéreinek hívta őket. Azt is tudta, hogy mindegyik levél William Ainsley névre érkezett a majorságba.

Elszakította a tekintetét a levélkötegtől. Megszédült a rázúduló információ mennyiségétől. Látta, hogy Kirkland hívogatóan int. Odabotladozott hozzá és lerogyott a szemközti székre. Az motoszkált benne, hogy neki nem itt kéne ülni, hanem ott, ahol Kirkland ül. Ettől megfájdult a feje.

Erőt vett a meghasonlott érzésein és kérdezett:

– Hol vagyok?

– A Brittle-folyó völgyében. Skye, Skót Felföld.

– És mit keresek itt?

Megfeddte magát, mert kihallotta a saját hangjából a félelmet.

– Jöttél, hogy beleturkálj a fejembe, kapitány. Nem tudtalak kirobbantani az emlékeim közül, hát áthoztalak egy másikba. – Töltött magának egy kupa sört és elegánsan a szoba felé intett. – Üdvözöllek a gyerekkoromban! Ebben a házban éltem tizenhat éves koromig.

Roderich kicsit közelebb hajolt a férfihoz.

– De mit keresek itt?

Az acélkék szemek rászegeződtek. Scott felemelte az egyik kezét és megpöccintette a jáde fülbevalóját.

– Megérintetted a manjut. Az ilyen varázstárgyakat nem szabad puszta kézzel taperolni, mert ilyen kellemetlen következményei lesznek.

– És ezt nem lehet valahogy… megszüntetni?

– Idővel elmúlik – rántotta meg a vállát. Roderich megnyalta az ajkát. – Ha a pletykák igazak, a tengernagy túl volt rajta három év alatt.

Rászorított az asztal szélére. Három év?!

– Mondjuk, abban nagy szerepet játszott, hogy Honda meghalt – folytatta a hangosan tűnődést a férfi. – Úgy hallottam, a csata után a kanju kiütötte, hogy végig tudja nézni a japán emlékeit. Biztos nagy élmény volt.

Roderichnek még mindig nem sikerült túltenni magát a három éven.

– De maga ezt honnét tudja?

– A történetekben mindig szerepel, hogy a csata után Bondevik három napig eszméletlen volt. Utána még évekig furcsán viselkedett. A tengernagy alapvetően rideg és számító, de a szenvtelen nyugalom, na az sosem tartozott a jellemzői közé. Azt Hondától kapta.

Roderich gondolkodóba esett.

– Ma fel akartam képelni a… az egyik beosztottam. – Szerencsére idejében észbe kapott és nem leplezte le Ithelt. – Életemben az első és egyetlen ember, akinek már a látványától felszökik az agyvizem, Beilschmidt.

– Nem kizárt, hogy tőlem kaptad – rántotta meg a vállát. – És ha te is tapasztaltad a hangulatváltozást, akkor legalább tudom, hogy a kóros döntésképtelenség és a bizonytalanság nem én vagyok. Ellenben a színjátszásod dicséretet érdemel.

Kacsintott. Roderich érezte, hogy elvörösödik. Scott vigyorogva beleivott a sörébe.

– Nem lehet megszüntetni ezt a kapcsolatot? – kérdezte Roderich.

– Rajta vagyok, de problémás.

– Miért?

Amaz a szemét forgatta.

– A mágikus tárgyaknak saját akarata van, ráadásul nem most készítették őket. Próbáltál már öregembereket meggyőzni?

Róderich bizonytalanul bólintott.

– Valahogy úgy képzeld el, hogy te csak közvetítőkön keresztül tudsz beszélni az öreggel, de a közvetítőid nem értik a nyelvet, így csak az tudják ismételni, amit a szájukba rágtál, továbbá soha életükben nem tárgyaltak, mert sem nem ügyvédek, sem nem kereskedők, hanem szövőinasok.

Nem értette ezt a képet. Rákérdezett volna, de Scott folytatta:

– Sokat segítene, ha te is tennél ennek a kapcsolatnak a megszűnéséért.

– Igyekszem. Nem kenyerem mások magánéletében vájkálni.

– Ez a beszéd. Ha úgy éreznéd, hogy olyan tetteket vinnél végbe, amik egyébként eszedbe sem jutnának, akkor ne engedj a csábításnak.

Bólintott. Magában már a három áruló sorsán tépelődött: ha Kirklandnek igaza van, és valóban hatással van rá, akkor nem is ő adta ki a parancsot, hanem Kirkland, csak rajta keresztül? Megrettent a lehetőségre, hogy mások is követhetik Porteréket a vízbe. Ökölbe szorított kézzel elhatározta, hogy visszafogja magát és az esetleges engedetlenkedők megbüntetése előtt konzultál majd Vladimirrel.

– Azért ha… ha nem haragszik… – Az előbbi emlék után nem volt biztos benne, hogyan tudná finoman feltenni a kérdést. – Lili Zwingliről lenne szó.

Kirkland azon nyomban megfeszült. Roderich sietve folytatta:

– A nővérével kötött alkunk része, hogy kiderítem, mi történt vele.

Amaz bizalmatlanul hunyorgott. A helyében Roderich sem tett volna másképp.

– Mi akarsz tudni?

– Nem tudja… hol volt a hölgy utoljára? Talán segítene. Mégsem mehetek oda a tengernagyhoz csak úgy.

– Nem bízik benned, mi? – horkantott.

– Nem bízik senkiben – kesergett Roderich. – Tudja, ő egy kicsit…

Elhallgatott. Egyszerre világosság gyúlt az elméjében. Elképedve meredt a másikra.

– Egy pillanat.

– Hallgatlak.

– Az imént úgy éltem meg azt a képet, mintha maga lettem volna.

– Ez az emlékeknek egy velejárója. A megfigyelő mindig az emlék rögzítőjének szemszögéből látja az eseményeket. A színek változása ilyenkor mindig elképeszt.

Roderich felugrott és elhátrált az asztaltól. A szívét szorongatta a félelem, de nem… más volt, mint amikor fél. Tudta, hogy fél, mégis más érzés volt, mint az élete korábbi félelmei. Idegen és ismeretlen.

– Nem jut eszembe, hogyan kell hazudni. És egészen biztos vagyok benne, hogy a kezeim nem így néznek ki.

– Hanem hogy? – Incselkedve, gunyorosan kérdezett.

– Én most… a fiatal maga vagyok?

Ezért más az érzés! Nem a saját félelmét érzi, nem úgy, ahogy ő szokta érezni. Egyszerre volt rémisztő és felvillanyozó felismerés, hogy a félelem különböző módon érződhet két ember számára.

Azért nem ugrált örömében. Főleg úgy, hogy Kirkland felé fordult és a falnak dőlt. Fenyegetés áradt belőle.

– Te nem szeretsz mások magánéletében vájkálni. Én nem szeretem, ha turkálnak a fejemben. Vagy nem jössz ide, vagy az én szabályaim szerint játszol.

– Nem akarok ide jönni – határozta el magát nagyon gyorsan. – El akarok menni innen.

– Kívánságod számomra parancs – felelt Scott.

Lehajolt és felvett a földről egy pisztolyt, ami addig egészen biztosan nem volt ott. Célra tartott és mielőtt a rémülettől kővé vált Roderich – vagy ifjú Scott? – megmozdulhatott volna, lőtt.

Izzadtságtól csatakosan ült fel az ágyában. A hajlani félhomályban lenézett a mellkasára, gyorsan meg is tapogatta, hogy biztosan egyben van-e. A lövésnek semmi nyoma nem volt. Megkönnyebbülten dőlt vissza a párnáira.

– Hoppá-hoppá – hallotta Ithel hangját. – Maga úgy fest, mint akinek sűrű egy éjszakája volt.

– Az nem kifejezés – motyogta.

A csontvázra nézett és megint megrohanta az érzés, hogy valami átkozottul nem stimmel.

>>>Folytatás >>>

* 1971-ben jelent meg, vsz. Céitinn Ó Bruadair munkája. Declan Kiberd: Irish Classics című kötetében találtam. Részlet.

Fordítás, mert szeretem kihívni a sorsot magam ellen:
Ó asszony, csábítással telve, tarts távol tőlem a kezed; nem vagyok szerető férfi, akkor sem, ha vágysz a szerelem után.
Nézd, hogy megőszült a hajam; nézz a merev testemre; gondolj bele, milyen fáradt a vérem – mire vágysz hát annyira?
Ne gondolj kedvesnek; ne hajtsd rám a fejed; hadd maradjon a szerelmünk cselekvés nélkül mindörökre, ó, karcsú tündér.