Fyrirgefðu mér #11

Mit tud ez a történet, hogy utoljára tavaly augusztusban volt belőle feltöltés?

Azt tudja, hogy kiborít, úgy, ahogy van, még akkor is, ha ez már a megoldás-szakasz és már csak egy fejezet van hátra. Mondanám, hogy gyűlölöm, de nem tudom, hogy valóban így van-e. Felemás érzésekkel viseltetek ezen gyermekemmel szemben.

Ismertető: legutoljára ugye Denny volt, némi Lukasszal karöltve szembesült vele, hogy Siggi lelépett. Most ugyanez következik, Sigurður szemszögből.

Ajánlott hallgatmány.

Fyrirgefðu mér

#11

Ko-tapp, ko-tapp. A lépései.

Ff-hhh, ff-hhh. Kapkodó lélegzete.

Rrr-rrr-rrr. A sietségtől citáló bőröndje kerekei.

Akármilyen gyorsan ment, még mindig hallani vélte Denny hangját. Szólította. Kávét kért, aztán gondolt egyet és süteményt akart. Nem ér rá később, most azonnal.

Megtorpant, mikor rájött, hogy már két sarok óta azon gondolkodik, hol lehet hajnal háromkor süteményt kapni, és vajon lenyomhatná-e a főnöke torkán az éjjel-nappali kisboltok műanyagízű förmedvényeit.

Állt. Nem tudott tovább menni. Lerogyott a járdaszegélyre.

– Mi a fenét csinálok? – vonta kérdőre a bőröndjét. A hangja túl magas volt és elcsuklott.

Üres, nyitott tenyereibe nézett. A balba belenyomódott a bőrönd fogójának mintája. A jobb ujjbegyei még érezték a tollat.

A hajába túrt, felnyögött és elhevert a harmatos fűben. Hogy jutott eszébe ilyen marhaságokat leírni? Mi a fenének menne haza? Hogy megint ott kuporogjon a szoba sarkában, míg az anyja a démonaival kiabál? Ha egyáltalán nem lőtte még túl magát és még él.

Nem, hozzá nem hajlandó visszamenni. De akkor hova menjen?

Nagyot nyelt. Most, hogy belegondolt abba, mit is művelt, rájött, hogy ugyanabba a helyzetbe került, mint három évvel ezelőtt. Se neve, se lakhelye, se iskolája, se pénze, se reményei vagy kilátásai, és még sorolhatná, mi mindent nélkülözik ebben az istenverte világban. Eddig legalább fedél volt a feje felett, és röhöghetett a főnökén, mikor a férfira rájött az öt perc, és úgy gondolta, hogy neki most sürgősen meg kell tudnia, hány bukfenccel ér át a nappalin.

Elszorult a torka.

Aztán képen törölte magát.

– Tudod, mit csinált veled! – dörrent magára. A hangja végigvisszhangzott az üres utcákon. – Nem mehetsz vissza. Eljöttél, nincs vissza út.

A garázsajtón jött ki, amit lecsukott maga után. Kizárta magát a házból. Nem tud visszamenni.

Tüntetőleg nem volt hajlandó tudomást venni a mellényzsebében megbújó kulcscsomóról.

A bőröndjére nézett. Közepes méretű darab, és elfért benne minden holmija, az összes ruhájától kezdve a könyvein át váltás cipőjéig és a vékony szövetkabátjáig. A vastagot New Yorkban hagyta, de ha itt is marad Dániában, akkor se lesz rá szüksége még egy darabig.

Fogalma sem volt róla, hogy van-e egyáltalán olyan holmija, amit pénzzé tudna tenni. Vagy egyáltalán hogyan.

Hogyan keressen szállást éjszakára? Hogyan kell munkát keresni? Ha önéletrajzot kérnek tőle, akkor írja bele a kamuadatokat, amikkel eddig együtt élt, vagy az igazságot: nem ért a világon semmihez?

Még egy raktárba se vennék fel söprögetőnek.

Ismét talpra kecmergett, maga sem tudta megmondani, miért. Megfogta a bőröndjét, és az előbbinél sokkal komótosabb tempóban folytatta az útját. Tizenegy lépéssel később szembesült vele, hogy egy bazi nagy kört írt le, és Denny háza előtt áll.

Túl sokáig és túl hosszan bámulta a bejárati ajtót. A mellényzsebét égette a kulcs. Denny mellett biztonságban van. Ő csak egy ember, aki néha vicces és ha olyan kedve van, akkor kedves. Esbjergben Sigurður megütötte, mégsem rúgta ki. És mennyire maga alatt volt, mikor meglátta, hogy részegen felpofozta…

A monoklija még mindig fájón lüktetett, ha megérintette.

Rátört az öklendezhetnék. A nyelőcsövét marta a feltörő epe.

A zsebébe túrt, és dühösen a ház felé hajította a kulcsot, majd eltrappolt.

Ko-tapp, ko-tapp. A cipője talpa a járdán.

Ff-hhh, ff-hhh. A zihálása.

Rrr-rrr-rrr. A mögötte kacsázó bőrönd kerekei.

Hogy volt képes egyáltalán elgondolkodni a lehetőségen, hogy visszamegy?

Dennynek eszébe se jutott, hogy esetleg bántja. Hogy porig alázza, hogy elveszi minden maradék méltóságát. Eszébe se jutott, hogy a mozdulatlansága nem beleegyezés, hanem megadás. Évek tapasztalata, hogy mi kell tenni, ha a főnöke rá akar mászni. Mit kell tennie, hogy ne fájjon. Olyan sokáig.

Ezúttal figyelt rá, hogy ne forduljon le sehol. Nyílegyenesen ment befelé a városba. Egy kocsma előtt néhány vidám, egyetemista-forma férfi trágárságokat kiáltott utána. Az egészben az volt a szörnyű, hogy értette őket.

A harmatos fűben heverészést még akkor is érezte, mikor a végtelenbe tett séta után lerogyott egy köztéri padra. A dizájner ülőalkalmatosság a leglehetetlenebb helyeken nyomta a hátát. Valószínűleg azért tervezték így, hogy a hajléktalanok ne aludjanak rajta, de a két paddal odébb csövelő fickót ez nem zavarta.

Azt tudta, hogy a bőröndjében mi van, elvégre halálos precizitással hajtogatott bele mindent. A nadrágja és a mellénye zsebeihez azonban nem nyúlt; most ezeket túrta végig, hátha talál bennük valami hasznosat.

Nála volt a szövött, pattintós tárcája, benne száznegyven koronával. Az aznapi bevásárlása visszajárója. A másik zsebében egy megkezdett csomag papír zsebkendő volt. A farzsebében egy négybe hajtott írólapon egy internetről lesett mustáros csirke receptjét, a mellénye szív feletti zsebecskéjében pedig egy kicsiny kartonlapot talált.

Leon Chun, Financial Times

Egy londoni lakcím, e-mail, telefonszám.

Ha az utcasarkon nem állt volna egy telefonfülke, meg sem fordul a fejében, hogy felhívja. Így is megremegett a keze, miközben előkotorta a tárcájából az aprót.

Egy örökkévalóságig hallgatta a tárcsahangot, majd egy kattanás és:

– Leon Chun, tessék.

A hangszíne alapján a legmélyebb álmából verte fel. Sigurður feje azonnal kiürült. Még azt is elfelejtette, hogy neki most bele kellene szólni a kagylóba.

– Halló?

Észbe kapott és hadarni kezdte, ahogy mindig, mikor Denny holmijait kellett intéznie:

– Jó estét kívánok, bocsássa meg a kései zavarást én Sigurður Emil Steilsson vagyok… – majdnem folytatta azzal, hogy „Herra Densen személyi titkára”, de a torkára forrt a szó. – Én…

Rájött, hogy fogalma sincs, mit akar mondani. Mit tudna mondani.

– Oh, te vagy? – Átszűrődött tőle az ágy rugóinak nyikorgása, ahogy felült. – Mit akarsz ilyen istentelen időpontban?

Csak tátogni tudott. Mit is akar? Miért is hívta fel Leont?

– Itt vagy még?

– Mindegy – suttogta. – Jó éjszakát.

És lecsapta.

A szíve riadt kismadárként verdesett. Még markolta a telefonkagylót, a bensője úgy kavargott, mint egy hordó olajozott angolna. Talán gondolkodott is, de semmi koherens nem bukkant fel a fejében kavargó káoszból.

Ijedten összerándult, mikor a telefon megcsörrent az ujjai között. Elkapta a kezét, mintha a kagyló nem vidám, piros műanyag, hanem vörösen izzó vas lenne. Megint megcsörrent, mire körbenézett. Egy lélek sem volt a környéken – kivéve a hajléktalant, de ő a füle botját sem mozgatta.

Még két csörgést kivárt, akkor lekapta a kagylót a helyéről és a füléhez szorította.

– Halló.

– Minden oké? – kérdezte a túloldalról Leon.

– Persze – hazudta könnyedén.

– Sigurður.

A z eð hangzója külföldiekre jellemző módon bizonytalan és suta volt. Ez eltörpült amellett, hogy három évet dolgozott vele, Denny mégsem tudta megtanulni a nevét.

– Eljöttem.

– Tessék?

– Felmondtam. – A szeme égni kezdett. – Eljöttem. Otthagytam. Úristen.

A műanyag megcsikordult, ahogy megszorította.

– Mármint Mr Densentől jöttél el?

– Igen! – kiáltott fel. A hajléktalan felhorkant, és átfordult a másik oldalára. Rémülten figyelte a férfit és már csak suttogni mert a telefonba: – Eljöttem, én nem bírtam, én feladtam, nem vagyok rá képes, nem megy és ő ezt nem tudja, nem is mondtam, csak otthagytam a levelet, én-én-én… egy rongy ember vagyok.

– Hé, hé, nincs semmi baj, csak… nyugi. Most hol vagy?

– Nem tudom.

– Hogyhogy nem tudod?

– Elindultam. Gyalog. Nem tudom, hol vagyok.

– Egyáltalán nem? Még Koppenhágában vagy?

– Igen.

Megkönnyebbült sóhajt hallott. Úgy kapaszkodott abba a telefonkagylóba, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.

– Oké. Az jó, hogy még itt vagy. A lényeg az, hogy minden rendben van. Mondd, hogy minden rendben van.

– Semmi sincs rendben.

– Sigurður, nagyon szépen kérlek, ismételd utánam: minden rendben.

Nem értette, miért kell ezt tennie, de parancsok teljesítésében jól szokott teljesíteni.

– Minden rendben.

– Pénz van nálad?

– Hát úgy száz korona.

– Az mennyi?

– Nem tudom! – fakadt ki suttogva és megint érezte a torkában a gombócot. – Nem tudom csak így sutty kiszopni az ujjamból a dán korona árfolyamát, pláne úgy, hogy neked nem is dollárban, hanem fontban kéne megadnom!

– Ne ezen idegesítsd fel magad – sietett leszögezni Leon. – Figyelj, van taxi a közelben?

Körbenézve vette észre, hogy eddig a felemelt vállai közé húzott nyakkal, testéhez szorított kezekkel álldogált. Szétnézett, de az utcalámpák álmos, sápadt sárga fényében még autót sem látott, nem hogy taxit.

– Nincs.

– Azt ki tudod deríteni, merre vagy?

– Nem… nem hiszem, hogy olyan messzire jutottam volna. Fredriksbergből indultam és most egy parkban vagyok. Én… el-eljöttem az állatkert mellett, arra emlékszem.

– Honnan telefonálsz?

– Egy nyilvános fülkéből – suttogta megszégyenülten.

– Jól van, Sigurður, nincs semmi baj. Odaküldök érted egy taxit, jó? Csak ne mozdulj onnan, ahol most vagy. Rendben?

– Rendben.

Semmi nem volt rendben és ezt Leonnak is pontosan tudnia kellett volna. Egyáltalán, honnan jött neki, hogy érte küld valakit? Sigurdurnak honnan jött, hogy pont őt hívja fel? Négy órát töltöttek ugyanabban a légtérben, még azt se mondhatja, hogy olyan nagyon ismerné. Akkor se, ha Leon mindent megtett azért, hogy ez ne így legyen. Megfelelő kérdések, mindig csak egy kicsit feszegetve a határokat, hogy ne tűnjön tolakodónak. Sigurður minden egyes válaszával, melyekkel ezekre a kérdésekre felelt, kijjebb tolta azokat. Ennyire azonban nem. Ilyesmit a barátok csinálnak, neki pedig nincsenek barátai.

Égett a szeme és remegett a válla, de nem sírt. Még nem. Nem is szabad – úgy érezte, ha utat engedne a könnyeinek, soha nem apadnának el.

Leon kérdezett valamit, de a szétszórt gondolatai zsivaján keresztül nem jutottak el hozzá a szavak. Visszakérdezett, Leon pedig megismételte:

– Mit csináltál az előző születésnapodon?

– Tessék? – kérdezett vissza megrökönyödve.

– Mit csináltál az előző születésnapodon? – kérdezte Leon harmadszor is, nyomatékosan.

Hogy jön ez most ide? Hogy gondolja, hogy egy ilyen kis semmiséggel elterelheti a gondolatait mindarról, ami történt? Nem csak az elmúlt két napban, vagy az elmúlt egy hónapban, de három éve, és még előtte is… Ráadásul nem is tudja, mit csinált.

– Nem tartom számon a születésnapom.

– Ugyan már.

– Szerintem ugyanazt csináltam, mint minden nap. Felkeltem, végeztem a dolgom, és eltelt a nap, hogy eszembe se jutott, hogy születésnapom van.

– És nem hívott fel senki? Te se hívtál fel senkit? Tudod, ilyen születésnapi buli, vagy hasonló. Mikor mozdultál ki utoljára?

– Veled mozdultam ki utoljára.

– Az egy interjúnak indult, remélem, emlékszel.

– Nincsenek… – barátaim, fejezte be gondolatban, de a nyelve megbénult. – Én nem… Én soha…

Hiába tanult meg felsőfokon angolul, a legegyszerűbb szavak mindig elsuhannak előle, mikor szüksége lenne rájuk. De lehet, hogy ezekre a gondolatokra izlandiul se találná a szavakat. Lehet, hogy ezekre nincsenek is szavak.

– És… mikor volt időd utoljára olvasni? Csak szigorúan nem szakmai könyv ér.

Mikor is?

– Néhány hete… még New Yorkban.

– És mit olvastál?

– A Harry Pottert. Izlandiul. – Felrémlett benne, hogy is jutott oda. – Észrevettem, hogy dánul kezdek gondolkodni. Nem akarok dánul gondolkodni. Angolul se.

– Szeretnél megmaradni izlandinak, ugye?

Miért ragaszkodik ennyire az anyanyelvéhez, ha az országban csalódott? Vagy nem is az országban, de az emberekben biztosan.

Az anyja arca rémlett fel előtte. Egy osztály képe, aminek soha nem lehetett teljes jogú tagja, tanárok, akik előtt megjátszotta magát és akik soha nem sejtettek semmit.

– Nem tudom. Nem tudom, Leon. Nem tudok semmit.

– Minden rendben lesz.

– Semmi nem lesz rendben.

Úgy rázta a fejét, mintha a hongkongi ott állna mellette és látná, mit csinál. Mintha nem egy darab vezeték kötné össze őket az éteren át, hanem a férfi itt állna vele szemközt, és minden pillantása bírálat, minden szava ítélet lenne fölötte.

– Mesélj nekem valamit – kérte Leon.

Nem értette. Néma maradt.

– Sigurður, kérlek. Beszélj hozzám.

– Nem tudom, mit mondjak.

– Hm, azt már tudom, hogy mennyi mindent nem tudsz és nem értesz. Mi lenne, ha elmesélnéd, mi mindent tudsz?

– Semmit se tudok.

– Jobban beszélsz angolul, mint néhány született angol. Beszélsz dánul is. Ez már két dolog, amit tudsz. Vezetni is tudsz. Meg főzni, ugye? Tudsz főzni.

– Tudok, de az nem nagy dolog.

– Ha látnád a bátyámat a konyhában, akkor nem mondanál ilyet.

– Nincs nagy kunszt abban, hogy tudod, meddig kell a víz alatt tartani egy marék tésztát ahhoz, hogy jó legyen.

– Abban viszont már van, hogy tudod, mikor kell kivenni a vízből ahhoz, hogy pont jó legyen.

Nem jutott eszébe semmilyen visszavágás.

– Jó lehet az időbeosztó-képességed. Meg a szervező-készséged is, ha személyi asszisztens voltál.

Hümmögött.

– Tudom, hogy mik egy vitorláshajó részei – mondta bizonytalanul. – Meg tudok felszolgálni.

– Na látod! – Leon egészen fellelkesült. – Mi van még?

Abban a nyomorult pillanatban örült neki, hogy egyáltalán ennyi az eszébe jutott. Ezt el is mondta Leonnak, aki azt mondta, hogy biztosan több van benne, mint ő azt gondolja. Talán ezredszerre mondta, hogy nincs semmi baj, nem lesz semmi baj, minden rendben van. Sigurður már két kézzel markolta a telefonkagylót, mikor Leon elmesélte neki, hogy milyen tűzijátékot látott az Egyesült Királyságban. Utána azt is elmesélte, hogy a hozzá legközelebb álló kínai rokona mindig a legtökéletesebb pillanatokban tud pislogni és nem lehet róla tisztességes fotót csinálni. Mindkét történet sokáig tartott, mert Leon megtörte az elbeszélés menetét azzal, hogy újra és újra kérdéseket tett fel Sigurdurnak: ő látott-e már tűzijátékot, ha igen, hányszor, hol, melyik volt a legszebb, van-e olyan ismerőse, aki olyan fotózási antitalentum, mint ő vagy ez a kínai rokona… és így tovább, vég nélkül, egészen addig, míg le nem fékezett egy taxi a telefonfülke mellett.

– Herra Steilsson? – szólt ki a sofőr az ablakon.

Leon is hallotta a vonal végén. Jó utat kívánt neki és bontotta a vonalat. Sigurður remegő kézzel tette a kagylót a helyére és dermedten állt, míg a sofőr bedobta a bőröndjét a csomagtartóba. A férfinak rá kellett szólni, hogy beüljön a hátsó ülésre.

Megint elfogta a páni félelem és a vágy, hogy messzire rohanjon, meneküljön. Emlékeztetnie kellett magát, hogy éppen azt teszi. Minden egyes pillanattal messzebb kerül Herra Densentől, a régi életétől.

Leon fázósan összehúzta magán a kardigánt, úgy várta kinn a hotel előtt. Angolul megköszönte a fuvart a taxisnak, átvette a bőröndöt, és finoman átkarolta Sigurður vállát, hogy bekísérje az épületbe. A recepciós nem szólt semmit. Sigurðurnak az volt a legfőbb problémája, hogy a recepciós miért nem szól semmit. Arra jutott, hogy Leon addig lerendezhette a dolgot, míg ő autókázott. Akkor is személyzeti gondatlanságot látott a dologban.

Leon szobájában a kék és a homokszín dominált. A mennyezeti lámpa nem égett, a falikarok gyönge fényében Leon piros inge és köntöse inkább alvadtvér-színű volt.

– Minden rendben – tutúlt neki a férfi és leültette. – Kérsz valamit inni?

Sápadtan megrázta a fejét. Leon azért hozott neki egy pohár vizet. Aztán addig simogatta Sigurður kezeit, hogy nem markolt tovább úgy a saját felkarjába, mintha csontig akarna hatolni a puszta körmeivel és le akarná tépni a húst. Engedett Leon simogatásának.

Kézbe vette a vizet. Még meg is itta.

Leon ott ült vele szemben, a tekintete csupa aggódás és törődés, mintha tényleg érdekelné mindaz, amin Sigurður keresztülment.

– Ígérd meg – mondta rekedten. – Ígérd meg, hogy egy szót se írsz le ebből. Soha. De soha.

Leon lassan kifújta a levegőt. Ünnepélyesen kihúzta magát és megígérte.

Belőle pedig ömleni kezdett a szó. Onnan kezdve, hogy az osztálytársai keresztülnéztek rajta, mert nem beszélt soha, azon át, hogy egyszer megpróbált megszökni, hogy milyen volt az anyja, hogy mennyire az emlékeibe vésődött a lakás hányás- és dohszaga, addig, hogy milyen volt éveken át némának lenni. Elmesélte, hogy a tanárainak a rendszertelen hiányzásai okozták a legfőbb problémát. Hogy a sikertelen szökési kísérlete után sem mondtak semmit.

Mesélt a hajóútról Dániába. A felvételiről, a munkájáról; az első hónap valamennyi szorongása, mikor Denny sokadjára ismételt el valamit és ő még mindig nem értette, mit akar. Az összeszokást. Az első repedéseket, melyek csak kiegészítették a korábbi mintázatot.

Leon nem szólt közbe. Nem próbált védeni senkit. Mikor Sigurður nehéz részhez ért, és a szavak csak nem akartak kibukni belőle, odanyújtotta a kezét. Ő megfogta, ez adott neki elég erőt, hogy ki tudja bökni a régen visszatartott mondatokat. Úgy törtek fel belőle a mondatok, mint elfertőződött sebből a genny.

Nem tudott Leonra nézni, csak azután, hogy minden elmondott. Akkor félve pillantott fel, várta a bírálatot, az ítéletet.

Helyette együttérzést kapott.

– Nincs semmi baj. Most már minden rendben lesz.

Nem szánalom volt. Együttérzés. Ettől és a meleg kézszorítástól úgy érezte, megtörik körülötte az addig láthatatlan burok, beömlik a világ és nem megfojtja, hanem a keblére öleli. Elsírta magát.

Folyt. köv.