Nászút #23

Na nézd, még élek.

Ez a fejezet jól megszívatott, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy közel sem olyan, mint amilyennek lennie kéne, de… ülhetek rajta még két hónapot, ha gondoljátok. ;)

Bár, talán érdemes lenne, annyi idő alatt talán sikerülne kirugdalni Scottot az önkényesen elfoglalt főszerepből...

Mostanában amúgy lesznek itt dolgok, ezt garantálom. Kezdés: huszonnegyedikén!

Na, ilyen pillanat például nincs a történetben.

Hogyan húzzunk el egy történetet lusta fanficíró módjára úgy, hogy ne legyen következő fejezetcímünk

– Mire fel a morci pofa? – kérdezte Erzsi Gilberttől mosolyogva.

– Nem vagyok morci.

– De igen.

– De nem.

Kinevette. Vőlegénye továbbra is mord, sőt, egyenesen sértődött pillantást vetett rá és folytatta a desztilláló felállítását.

– Fene se érti a srácokat – dünnyögte. – Ezt a szart Feliksszel raktam el, neki tudnia kellett volna, hol van.

– Mi is a problémád pontosan?

– Erzsi, az ivóvíz-készletünk röhejesen alacsony, a kaja meg mindjárt elfogy!

A mosoly lassan lehervadt az arcáról.

– De most hoztad elő a hálót.

– Éppen ez az! – fakadt ki. – És ha nem jövök vissza? Inkább éhen haltok, minthogy megkeressétek ezeket a tetves… áh!

Erzsinek egészen idáig jókedve volt. Gilberttel a hajón minden könnyebbnek tűnt. A köd életveszélyes kihívásból jelentéktelen aprósággá, a szélcsend mellékes semmiséggé lett. Az átnedvesedt, lappadt vitorlákat néha megfodrozta egy kósza szellő, ilyenkor finom permetet szórt a nyakukba. Még mindig nem tudták, mitől megy előre a hajó. Az orr szelte a hullámokat, a farvízen pici örvények kavarogtak. A frissiben bedobott halászháló kötele egyre jobban feszült. Marie egy tapodtat sem mozdult a korlát mellől, a kezeit dörzsölgetve szuggerálta a halakat a hálóba. Sokkal vidámabb volt, mint eddig. Romana, aki az elmúlt napokban a kormánylapát körül ténfergett, most Tonival dajkáltatta magát. Eltűnt az arcáról az elmúlt napok világvége-hangulatának sötét árnyéka, Toni pedig végre-valahára mosolygott.

Igazából, mindenki vidám volt. Roderich talán kivétel volt, bár ha Erzsinek nézne a körmére félpercenként Scott és Heidi szoros váltásban, akkor ő is kétszer meggondolná a hangulatát. Meg is tette, de ebben Gilbertnek sokkal nagyobb szerepe volt.

– Mi a baj? – tette a kezét a vállára.

Gilbert szaggatottan sóhajtott.

– Csak nem értem. A hajón mindennek megvan a maga helye és mindent úgy raktam el, hogy meg lehessen találni. Nincs kacatosládánk, sem lomtárunk. A háló zsinórból van; logikus, hogy a kötelekkel egy helyen fogom tárolni.

Elkínzottan nézett fel Erzsire.

– Az a baj, hogy nem… hogy nem kerestük meg a hálót meg a desztillálót? – Erzsi igyekezett minél finomabban hangot adni az értetlenségének.

– Nem! Nem, csak… – ismét sóhajtott és kereste a szavakat. – Erzsi, nekem ez kicsit olyan, mintha nem is akartatok volna úgy egyáltalán bármit kezdeni a kialakult helyzettel. Érted. Nem akartátok túlélni.

Csak egy villanás erejéig találkozott a tekintetük. Gilbert ismét mereven a desztillálót nézte, Erzsi pedig megértette. A féltés, ez az óvó szeretet, amit a hajóstársai iránt érzett, amit sosem akart vagy sosem mert kimutatni, ez tette őt idegessé.

– Szétestünk – vallotta be neki. – Egyikünk sem volt önmaga.

– De miért?

Megfogta a férfi kezét, hogy abbahagyja végre a szöszölést és a szemébe nézzen.

– Gil, egyetlen nyavalyás szót küldtél, nem többet. Bíztam benne, hogy nincs semmi bajod, de nem hagytál túl sok teret annak a reménynek, tudod? Marie szentül meg volt győződve róla, hogy meghaltál. Feliks teljesen becsavarodott, folyamatosan azon pörgött, hogy Dorával mi van. Dora meg nincs jól, a csata óta fáj a hasa. Én meg… – lesütötte a szemét. – Én meg nem tudom, mi volt velem.

Durva anyag érintette az arcát. Gilbert azzal a kezével simogatta meg, amit Marie az imént kötözött be egy rövid dalocskával kísérve. Erzsi szíve összeszorult. Hogy fájhatott ez a sebesülés a kedvesének! És azok az apró sebek és horzsolások, amik jóformán a teljes testét beborítják… erős késztetést érzett, hogy puszit adjon mindegyikre, hátha gyorsabban begyógyulnak.

– Ezt Roddy-Moddy említette – dünnyögte.

– Ó! – derült fel. – Hál’Istennek, már kezdtem azt hinni, hogy egész végig csak öltétek egymást.

Gilbert hümmögött.

– Ha meg nem sértelek, akkor a kettőnk között történteket inkább hagynám a balladai homályban.

Erzsi rosszat sejtett. Jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, mire Gilbert fülig pirult és lehülyézte. Erzsi jót nevetett rajta.

– Inkább segíts kitalálni, mi legyen a menetrend, ha valamelyikünk kidől a sorból.

– Ezt nem vagyok hajlandó kitalálni – komorodott el azonnal.

– Miért nem? Én nem voltam itt és mintha megállt volna az élet…

Előrelendült és a szájára tapasztotta a tenyerét.

– Nem – rázta a fejét. – Ne fesd az ördögöt a falra. Gondolni se akarok rá, hogy valakinek baja esik.

– Nem azt mondtam, hogy gondolj rá, azt mondtam, hogy segíts kitalálni, mi legyen, ha gondunk akad.

– Ha valaki tervet dolgoz ki a vereségre, azzal nem felkészül rá, hanem elhatározza, hogy veszíteni fog! Nem, erre nem vagyok hajlandó.

– Erzsi…

– És ha még egyszer fogságba esünk? Számba vesszük, hogy ki az, aki a legkönnyebben pótolható és feláldozzuk?

Gilbertben bennakadt a szó. Erzsi még egyszer megszorította a kezét.

– Tudom, hogy nem erre célzol, de nem akarom, hogy ez legyen a vége.

A vállára hajtotta a fejét és átölelte. Gilbert merev izmokkal ölelte vissza.

Szó sem esett erről többet. Erzsi segített Gilbertnek befejezni a desztilláló felállítását, megkötötte az összes csomót, amivel a vőlegényének a fájós keze miatt meggyűlt a baja. Együtt kuncogtak Roderichen, akit Scott szíves javaslatára befogtak, hogy segítsen kihúzni a hálót a vízből. Erzsi pontosan tudta, mennyire viszolyog Rod a haltól; ezt nem is próbálta leplezni, mikor a fedélzetre kiborult a sok ezüstös testű, vergődő hal. Az arisztokratikus undorral érdekes kontrasztot alkottak a viharvert ruhái.

A halpucolás nemes feladatára Gilbert és az ikrek kivételével mindenki hivatalos volt. Ők hárman csak azért léphettek le, mert Alfred megkérdezte Gilbót, hogy nincs-e esetleg valami fusi deszkaraktára, mert akad még néhány kritikus lék, amit be kéne foltozni. Gilbónak természetesen volt fusi deszkaraktára.

Roderich mellett dolgozott, de nem beszélgettek. A kapitány ügyetlen volt a kétkezi munkában, az arca pedig egyre zöldebb lett. Erzsi attól tartott, hogy elég egyetlen szó és a férfi rohan a korláthoz. Ezt tiszteletben tartva igyekezett minél gyorsabban dolgozni.

A fűszereknek szerencsére közel sem voltak olyan híján, mint az élelemnek. Marie jól megpaprikázta az isteni hallevest, amit most senkitől sem sajnált. Erzsi élvezettel kanalazta be a finomságot, utána Gilbert minden tiltakozása ellenére segített neki az evésben – a férfi nem tudta a jobbjában tartani a szilként, de lévén, hogy balkezes volt, a kanalat alapvetően is ügyetlenül tudta azzal a kezével tartani, hát még úgy, hogy jól bekötözték.

Roderich megint megért egy misét. Előbb csak kavargatta, majd turkálta az ételt. Mikor már mindenki megette a maga adagját, szorosan behunyta a szemét, befogta az orrát és három hosszú kortyra eltüntette az egészet.

Marie vasvillatekintettel meredt a tengerésztisztre.

– Mondhatja azt is, hogy nem kéri.

Ha Roderich látta volna a francia arcát, biztosan hanyatt-homlok menekül. Éppen hunyt szemmel, reflexből megpróbálta megigazítani a gallérját, de kénytelen volt szembesülni a ténnyel, hogy a nyakkendőjével együtt az inge legfelső két gombját is elhagyta, és igazgathatja azt az inget, ameddig csak akarja, nem fog jobban kinézni. A gallérját húzkodva felelt:

– Asszonyom, a főztje egészen kiváló, pusztán az bosszant, hogy a leves összetevői között szerepelt a hal.

– Ilyen szépen még sose mondták anyának, hogy szar a kaja – suttogta Alfred elismerően.

Marie kegyeskedett megenyhülni.

– Nem szereti a halat, kapitány?

– Nem kifejezetten.

– Roderich gyűlöli a halat – pontosított Erzsi. – Egy többnapos táncmulatságon Louisianában egyszer három napig párolt répán élt, mert az összes többi felszolgált étel valamilyen tengeri herkentyű volt.

– Értékelném, ha a kisasszony nem lobogtatná a személyes preferenciáimat – hajtott fejet irányában.

– Szerintem azt is értékelnéd, ha Marie nem csapna agyon egy péklapáttal – kacsintott rá.

– Nincs péklapátunk, legfeljebb lekvárfőző-fakanállal tudom elfenekelni – jelentette ki a nő csípőre tett kézzel.

Roderich egyet pislogott, majd megnyalta az ajkait, ahogy rádöbbent, milyen vékony pengeélen táncol. Gilbert alig fért a bőrébe Erzsi mellett. A kapitány a beállt csöndben kezdett lassacskán elpirulni. Marie ajkai pengevékony mosolyra húzódtak.

Heidi lábrögzítőjének fái tompán koppantak minden lépésével, ahogy végigvonult a fedélzeten. A bájosan kínos csendbe erősnb belerondított azzal, hogy egy öl ruhát hajított Roderich fejére. Megszólalt, de Erzsinek át kellett gondolnia, hogy vajon mit is mondott, olyan erős tájszólással ízesítette a németet:

– Fáj magára néznem. Eridjen, öltözzön át. – Roderich szóra nyitotta a száját, de a pöttöm svájci rádörrent: – Fogja be és húzzon öltözni!

Matt példáját szem előtt tartva, Roderich megpróbálta felvenni a hajó mintáját és eloldalgott.

– Nem kéne bezárni vagy valami hasonló? – kérdezte Scott, amint az osztrák eltűnt.

– Mégis hova? – kérdezett vissza Toni. – Marie, van még leves?

– A régi üres helyeinken a ti cuccotok van. Toni, majdnem annyit szedtem neked, mint Alfrednek, vess féket magadra.

– De éhes vagyok.

– Akkor nyaljál sót.

– Tud bármi kárt okozni azzal, hogy szabadon van? – kérdezte Gitta.

– Mittomén, kikémleli, hogy mink van.

– Scott, egyetlenem, egészen biztos vagyok benne, hogy személyesen a tengernagy is tett egy sétát a hajónkon, míg mi a flotta vendégszeretetét élveztük.

– A flotta vendégszeretetét viszonozhatnánk, hm?

Felmutatta a bal kezének azt a két ujját, amin körmök helyett csak sebek voltak.

– Azért adtam neki ruhát – közölte Heidi.

Egy emberként fordultak a svájci felé, aki nem zavartatta magát.

– A kapitány értelmes ember. Szót lehet vele érteni, ezt felteszem, maga is igazolja. – Erzsi felé nézett. A fejek felé fordultak, hát bólintott. – Továbbá a tengernagy első dolga az volt, hogy a krakenre hivatkozva letépte rólam a zubbonyom. A kapitány akkor volt olyan kedves és a rendelkezésemre bocsátotta a kabátját. Tartozom neki ennyivel.

– Milyen gáláns, Zwingli. De honnan vannak neked férfi ruháid?

– Nekem nincsenek.

Nagyon nézték egymást. Scott szemei összeszűkültek.

– Ha most azt mondod, hogy az enyéim közül adtál neki, nagyon mérges leszek.

– Bruh – és megrántotta a vállát.

Az ültéből felemelkedő skótot Marie jól visszanyomta a helyére.

– Annyiból értelmes a kérdés, el kéne döntenünk, magunkkal visszük igen tisztelt Edelstein kapitányunkat Venezuelába, vagy kidobjuk a következő kikötőben?

– Én haza nem viszem – fortyant fel Gilbert. – Dobjuk ki a francba, kezdjen magával, amit akar!

Látva a többiek egyetértését, Erzsi szükségét érezte annak, hogy közbeszóljon:

– Roderich vissza akar menni a Flottához.

– Várj, Heidi tökre azt mondta, hogy Bondevik ledobta a hajóról! Akkor, már nem azért, de minek akar visszamenni?

– Ezt kérdeztem tőle én is. Valami olyasmit mondott, hogy nem meri a kormányosa felügyeletére bízni a hajóját.

Toni a szívére tette a kezét és meghatottan mondta:

– Dios, ha a Flottának több ilyen embere lenne!

– Több olyanra, aki alkut köt az ellenséggel? – kérdezte Heidi, nem kevés szarkazmussal a hangjában.

– Aj már, tudod, hogy ebben a korban becsületesen egyszerűen nem lehet megélni! Egy ilyen kis apróság még simán belefér. Egészen biztos vagyok benne, hogy kevesebb vaj van a füle mögött, mint Bondeviknek.

– Ezzel egyetértek – bólintott szigorúan a nő. – A tengernagy irodájában hét mágikus tárgyat számoltam, és ezek csak azok, amik az előtérben voltak, a hálótérbe nem láttam be.

– Kisugárzás alapján ott is volt valami – dörgölte az állát Scott. – Arról nem is beszélve, hogy már maga a hajó sem százas.

Gitta megköszörülte a torkát. Scott elhallgatott és megvárta, amíg a nő kedvesen megkéri a tátott szájjal hallgatózó Petert és Kallét, hogy kémkedjenek inkább az átöltöző kapitány után.

– Szigorúan titkos akció. Nem láthat meg titeket.

Az utolsó mondatot már csak suttogta, amitől a lekoptatásból Titkos Küldetés lett. A fiúk nagy trappolással rohantak teljesíteni a feladatot.

– Folytasd, kérlek – intett Gitta. – Mi van a hajó belsejében?

– Kettőt és könnyebbet – fintorgott Scott. – Csak a kisugárzást éreztem.

Heidi idegesen szusszant.

– Éppen elég akkor hallgatni a ködösítést, mikor az ügyfeleidet akarod lehúzni. Most nincs áru; az életünk a tét. Beszélj, Schweinhund.

– Nem jártam a Dommedag gyomrában, hülye ribanc, honnan a fa… Marie, baszd meg, ha még egyszer megütsz, visszaütök!

– Ne. Beszélj. Csúnyán. A hajón.

A skót legalább olyan gyilkosan meredt a nőre, mint Marie pár perccel korábban a kapitányra. Ő nem zavartatta magát, helyette Heidihez fordult:

– Scottnak vannak bizonyos vele született képességei, amik miatt érzi a varázslat jelenlétét.

– Köszi, hogy lobogtatod a viselt dolgaimat, igazán.

– A viselt dolgaidról jut eszembe – szólt Toni erőltetett vidámsággal a hangjában –, mi volt az a gejsz, amiről a tengernagy kérdezett? Egyáltalán, honnan ismert téged?

Scott megrántotta a vállát. Marie meglökte. Mikor nem reagált, bele is rúgott.

– Oké, oké, értem. – Nagyot sóhajtott. – Dióhéjban: anyai ágon minden felmenőm amolyan varázsló-féleség. Mindemellett Allistor Kirkland egy kretén volt, aki összeátkoztatta magát, amely varázslat családon belül öröklődik és ilyen szép hernyószemöldököt eredményez. Irigylem a fiaidat Marie, amiért nekik nincs.

– Hála Istennek, amiért nekem nincs – motyogta Alfred.

– Amit a tengernagy mondott, az a geis, egy mágikus eskü. Ha megszeged, meghalsz.

– Oh – pislogott Toni.

– Mind letettük – vette át a szót Gitta. – Az összes kereskedő.

– Birgitta! – csattant fel Heidi.

– Na mi van, most már hirtelen kínos a téma? – fintorgott Scott.

– Ehhez nekik semmi közük.

– Tekintettel arra, hogy hárman is vagyunk a Céhből a hajón, ami miatt pláne célpontok lettek, már van.

A svájci kezei ökölbe szorultak. Scott zavartalanul folytatta:

– Szóval, ott tartottunk, hogy geis. Nem mondhatunk semmit az ügyfeleinkről, csak akkor, ha ez szintén egy üzlet része…

– Most álljunk meg – szakította félbe Toni. – Ezek szerint eladhatnátok minket?

Scott felnevetett.

– Eladhatunk? A sajtzabálónak üzlete van azzal a karót nyelt bájgúnárral. Szerinted mégis mi az, amire egy flottatisztnek annyira szüksége van, hogy képes érte lepaktálni az ellenséggel?

Elképedve fordultak a nő felé, aki felszegte a fejét.

– Edelstein kapitány ugyanúgy a diszkréciómat élvezi, mint a többi ügyfelem.

Erzsi látta a többiek szemében a megbántottságot. Romana távolabb is húzódott a nőtől.

– Ne is kérjétek, hogy meséljen, nem fog, hacsak nem akar belehalni – horkantott Scott. – Tessék, ez a geis. Még valami?

– Miért hitte azt, hogy csak neked van ilyened? – kérdezte Erzsi. – Petert majdnem megölte csak azért, hogy Gittát szóra bírja. Azt hogy nem tudja, hogy a kereskedőknek is van ilyen esküje?

– Mert nem verjük nagy dobra, azért – horkantott Heidi. – Semmi közötök nincs hozzá. Ha ennek vége, és élve kikerülünk belőle, akkor a Céhben ez nagy vihart fog kavarni.

– Mikor beszéltél utoljára kereskedőkkel rajtunk kívül? --billentette félre a fejét Scott. – A Céh kábé hármunkból áll, plusz Sadik Európában.

– Sadikot lekapcsolták – nézett rá Gitta. – Egy héttel azelőtt kaptam a hírt, hogy megérkeztél. Azt hittem, tudsz róla.

– Hát, most már tudok. Szóval, vagyunk hárman, úgy írjuk át a Céhszabályzatot, ahogy akarjuk.

– A belpolitikáról visszatérhetnénk Erzsi kérdésére? – vetette fel Gilbert.

Scott kegyeskedett megtisztelni őket a válasszal.

– Bondevik azért tudta, hogy van geisem, mert ez a fajtám vérében van. Ami azt illeti, maga a szó is ír; a Céhben ezt szimplán Törvénynek hívjuk, de a törvényeket meg lehet szegni, mint annak első osztályú szakértői vagytok mindannyian. Ezt a fajtát nem lehet, így átragadt rá az ír szó.

Matt megköszörülte a torkát és fészkelődött.

– Szóval, vannak dolgok, amikről nem beszélhettek, különben…

– Viszlát, árnyékvilág – bólintott Heidi.

Toni a térdére csapott, mire Erzsi összerezzent.

– Hát igen, ez elég kínos. Majd igyekszünk kerülni a lehetőséget, hogy nektek ilyen fura dolgokról kelljen beszélni. – Széles vigyort villantott rájuk. – Bondevik hajóján akkor mi van?

– Nem tudjuk – felelt Gitta.

– De az biztos, hogy nagy a mágikus ereje – tette hozzá Heidi.

– És a hajó belsejében található.

– Stasya a kikötőben azt mondta, hogy a fülbevalód párja a tengernagynál van – szólt ismét Erzsi. – Nem lehet, hogy azt van ott?

Mivel a kisugárzást csak Scott érezte, megint mind felé fordultak. A férfi összevonta a szemöldökét.

– Az nem ilyen nagy. Máshogy emlékszem a kanjura. Persze lehet, hogy a többi mágikus tárgytól megváltozott a kisugárzás jellege.

– Azért az nem most volt, mikor azt láttad – mondta Alfred.

– Igaz, de a kanju és a manju vágyik egymás közelségére. Gondos takarás nélkül kizárt, hogy eltévesszem.

Akkor is, ha a minap nem tudtál varázsolni? – gondolta Erzsi.

– Lehet, hogy a Dommedag szövetségeseihez van köze – vetette fel Heidi.

– Szövetségesei? – kérdezett Marie. – Az ki van csukva, Bondevik egyedül dolgozik.

– Hogyne, azért van most a hajón egy flottatiszt. Nem, valaki segít a tengernagynak. Ami azt illeti, a kapitány úrnak erről valószínűleg több tudomása van, érdemesebb lenne erről inkább őt faggatni.

Feliksnek nagyon megtetszhetett az ötlet, mert már talpon is volt és arra sietett, amerre Roderich eltűnt. Kisvártatva a karjánál fogva húzta maga után a kapitányt.

– Maga aztán messzire jutott az öltözködéssel – mérte végig Heidi.

Erzsi mosolygott. Roderich csak a kabátját vette le és tisztességesen megfésülködött. Krákogva toporgott előttük, láthatóan zavarta, hogy mellényben van.

– Kedves kapitány úr – erőltetett Scott egy nyolc fog széles, inkább rémisztő, mint biztató mosolyt az arcára. – Ha már közénk vetette a sors, megtenné, hogy mesél nekünk egy keveset?

Roderich értetlenül nézett rá. Végignézett a társaságon, Erzsi pillantását azonban kerülte.

– Konkrét hagyományaik vannak erre és ahhoz kellene igazodnom, vagy az osztrák népmesék is megteszik?

Toni volt olyan kedves és átvette a szót, Scott ugyanis gyanúsan vörösödni kezdett.

– A Dommedagra céloztunk, a tengernagy úrral kiegészítve. Tudja, útvonalterv, távlati célok, a legénység összetétele, az ilyen finomságok. Por favor.

A férfi arca megkeményedett és felszedte a fejét. Erzsi emiatt elbizonytalanodott; az imént nem is pimaszkodni akart, hanem tényleg kinézte belőlük, hogy esténként mesélgetnek egymásnak? Maga az ötlet amúgy jól hangzott, el is raktározta a fejében. Szívesen hallgatta volna a többieket.

– Nem áll szándékomban ilyesmit tenni.

– Értékelnénk.

– Hidegen hagy. Az adott szavam szent; nem fogom megszegni.

Heidi előrelépett.

– És mi van az üzletünkkel?

Nem tudta zavarba hozni.

– Azt önnel kötöttem, nem velük.

– Azonnal továbbadnám nekik. Még abban sem bízhat, hogy valamit kifelejtek, ugyanis egészen kiváló a memóriám. Ha most mesél, megkímél engem a további szájkoptatástól.

Roderich tartása dacos lett. Marianne felkuncogott.

– A kapitány úr komolyan azt hiszi, hogy ezen a hajón bármi, ismétlem, bármi titokban marad? Ha el is vonulnak Heidivel megbeszélni a kis üzletük, a nyakamat teszem rá, hogy legalább hárman hallgatózni fognak.

– Magát is beleértve, nemde?

– Igaza van, négyen lennénk.

Erzsi megszorította Gilbert kezét, mikor Roderich összepréselte az ajkait. Aggódott a férfiért. Nem tetszett neki, hogy így sarokba szorítják és kényszerítik, hogy beszéljen – viszont a története szükséges volt ahhoz, hogy egyáltalán életben tudjanak maradni. Felnézett Gilbertre. A félelem egyre inkább gyökeret vert benne. Félt, hogy a menekülésből ismét ütközet lesz. Félt, hogy a legutóbbi találkozásuk Roderichhel csak az ízelítő volt és sokkal keményebb csatának néznek elébe, ha a tengernagyot hívják ki maguk ellen.

Gilbert tekintete ellágyult és visszaszorított. Megnyugvást nem hozott, de mindenképpen jól esett neki.

– Említett valamit egy hajóról, ami segíti a tengernagyot – noszogatta Heidi Roderichet. – Mesélhetne róla.

– Nem vagyok biztos benne, hogy nem tudnak róla máris sokkal többet, mint én.

– Azért csak próbálkozzon.

– Miről van szó? – kérdezett közbe ismét Toni.

Roderich hintázott a sarkán. Erzsi ismerte annyira, hogy tudja, ilyet akkor csinál, amikor zavarban van és tudja, hogy nem szólják meg az ilyen apróságokért.

– A tengernagy legnagyobb segítsége a következtetéseim alapján A bolygó hollandi.

Scott és Romana egyszerre ugrott fel. Utóbbi rémülten kiáltott fel:

– Az lehetetlen, ugye, Marie?

A nő összevont szemöldökkel meredt Roderichre; de mégsem őt nézte, a pillantása a semmibe veszett.

– Stasya azt mondta, a tengernagy markában tartja mindannyiukat.

– Tényleg, volt szerencséjük beszélni Stasyával, el is felejtettem. Hova rakom az eszem!

– Az nem lehet – rázta a fejét Scott. – Ki van csukva.

Roderich félrebillentette a fejét. Erzsi elhúzta a száját: ezt a Roderichet is ismerte, aki nyeregben érzi magát a tudásától.

– Mondja, emlékszik rá, hogy lett vége az ütközetnek? Tudja, még mielőtt a tengernagy volt szíves felképelni magát.

Erzsi pislogott. Ütközet. Igen, a csata, amikor összeakadt a két hajó és Toni felrohant egy szál harci bárddal, Romana meg elhordta mindennek és rohant utána. Harcoltak. Egy pillanatra árnyék vetült az arcára, amitől felkapta a fejét. Az ellenfele csaknem leszúrta miatta. Egy szárnyas lény felragadta mellőle Romanát. Toni a rémisztő hangján üvöltött és utána vetette magát. Egy tengerészt a pallóról a tengerbe lökött, úgy rohant át. Gilbert utána akart menni, de útját állták… Erzsire egyszerre három katona rontott és a vállán a sebbe beleragadt az ing… hárított egy harántcsapást… iszonyatos dörrenés, amibe belefájdult a füle…

– Egyikük sem emlékszik, igaz? – mosolygott Roderich.

– Dehogynem, fejbe vágtak – felelt durcásan Alfred.

– Engem is – Matt keze a tarkójához rebbent. – Azt hittem, szétreped a koponyám.

Roderich arcán mintha árnyék futott volna át, de Erzsi erre nem vett volna mérget.

– Szóval a hollandi legénysége csak úgy leütött mindenkit? – kérdezte Heidi.

– Az magyarázná egy kék foltomat – dünnyögte Dora és megdörgölte az állát.

– Nem… nem, valami varázslat is volt a dologban. – Roderich zavarba jött. Dorát nézte, aztán a hasát, majd az ikreket. Ideges pillantása Erzsire ugrott, majd Heidin állapodott meg. – Mindenkit elkábítottak, az én embereimet is.

– Csak magát nem.

Roderich elpirult és elakadt a szava.

– Magát is.

– Felébredtem.

– Hogyne – horkantott Scott. – Előbb azt mondja, olyan erős varázslatot alkalmaztak, amitől kidőlt vagy száz ember, utána magára ez nem hatott. Plusz néhányunkat kiütöttek. Miért?

– Mert maga egy Kirkland – válaszolt magától értetődően. – Maga nem ember.

Erzsi majdnem felnevetett. Helyette felkiáltott meglepetésében, mikor egy hirtelen fuvallat miatt a vitorláról jeges harmat záporozott a nyakába. A tarkóját törölgetve nézett fel és megdermedt, mikor meglátta, hogy Scott hogy néz. Roderich behúzott nyakkal kezdett hátrálni, mikor a férfi ökölbe szorított kézzel megindult felé.

– An bhfuil a fhios agat – hörögte mély torokhangon.

– Bo-bocsánat, uram, de nem értem.

– MIT TUDSZ TE! – rivallt rá. Újabb szélroham vágott végig a hajón.

Roderich megrettent.

– Csak amit a tengernagy elmondott. Sídh meg fae, nem értem, esküszöm!

Scott Roderich fölé tornyosult. Az osztrák hangja elcsuklott. Rémülten húzta a karjait a mellkasa elé.

– Níl ionat gach daon.

– Scott – szólt rá Marie. – Elég lesz, még a végén összecsinálja magát.

A skót elfordult tőle és visszasétált Marie mellé.

– Ní muinín agam as.

– Én sem, ettől függetlenül beszélhetsz vele tisztességes hangon.

Amaz a szemét forgatta. Erzsi megnyalta a száját.

– Szóval, akkor elkábítottak minket?

Roderich sápadtan bólintott.

– Azt mondták, nem akarják, hogy a lábuk alatt legyenek, mikor a dolgukat végzik. Utána utasították a varázslót, hogy vegye el az emlékeiket.

– Mire fel? – vonta fel a szemöldökét Romana. – Ha tudjuk, hogy erős ellenségünk van, akkor nem kötünk bele, így viszont elvették a tudatot, hogy kivel álluk szemben.

– Igen, viszont azt állították, hogy a varázslat egyik mellékhatásaként az emberek könnyen ópiumfüggővé válhatnak. A varázsló örömhozónak nevezte a varázslatot, amitől mindenki úgy nézett ki, mintha ópiumot evett volna.

Marie fintorgott, Scott viszont értőn dörgölte az állát.

– Hja, ezt aláírom, ilyen van. Oké, tovább, nem érünk rá egész nap. Hányan vannak A bolygó hollandi fedélzetén?

– Nem tudom. Csak néhányukkal találkoztam, velük is csak pár pillanatra.

– Azt a tökre undorító tollruhás nőt ismerjük, csak igazat mond – jegyezte meg Feliks.

Roderich arca megvonaglott. Erzsi elfojtott egy mosolyt.

– Szóval, van a tollruhás meg a sálas kölyök, amelyik belekötött a tengernagyba – vette számba ismerőseiket Toni. – Hányat látott még?

– Még négyet.

– Az összesen hat.

– Toni, mi is tudunk számolni – forgatta a szemét Romana.

– Miért érdekli magukat, hogy hányan vannak a hollandin? – érdeklődött Roderich mintegy mellékesen.

Toni pislogott. Felnézett Romanára, aki továbbította a kérdést Marie-nak. Marie ugyanilyen kérdőn nézett Tonira. Gilbert éppen azzal vacakolt, hogy a szilkéje alját tisztára nyalja. Feliks felnézett a körmei reszelgetéséből:

– Azért, hogy tudjuk, hányan hajóznak tökre vállalhatatlan szerelésben.

Erzsi felkuncogott, ahogy Roderich arcán újfent végigfutott egy fájdalmas rángás. Dora megszorította a férje kezét, aki nem értette, miről van szó. Gilbert feladta az életet, ahogy a lengyelre nézett, Erzsi ezért sürgősen szükségét érezte, hogy jól megölelgesse. Gilbó ezt csálé vigyorral jutalmazta.

– Gitta! – harsant Peter hangja. – Giiitta!

A svéd a tőle telhető legkedvesebb arckifejezéssel fogadta a fedélzetre robbanó két fiúcskát, akik kipirulva rohantak felé.

– Nézd, mit találtam! – mutatta fel az öklét Peter.

– Nem igaz! – kiabált Kalle. – Én találtam, csak Peter elvette.

– Aki kapja, marja!

– Azt mondta, csak megnézi és elvette! Gitta, szólj rá!

– Aj, de cukik – tette a kezeit a szívére Marie.

Scott látványosan undorodva arrébb lépett tőle. Az undorából hirtelen váltással szimatolás lett. Fintorgott, mintha egy zsák trágyát dugtak volna az orra alá.

– Hányszor mondjam, hogy ne szedjetek fel minden szemetet? – dorgálta a fiúkat Gitta. – Ez ráadásul üveg, még a végén elvágjátok magatokat vele. Egyáltalán, hol találtátok?

– A konyhában! – vágták rá kórusban.

– Remek. Remélem, legközelebb a késeket hozzátok majd ilyen lelkesen.

Elvette Petertől az üvegdarabot, amit Scott azzal a lendülettel át is vett tőle. Összevont szemmel meredt a tenyerében tartott holmira.

– Scott bácsinál akkor miért lehet ott? – nyafogott Peter.

– Mert ő nem fogja vele… aj, nézd csak meg, elvágtad magad.

Peter ekkor vette észre, hogy a kezecskéjén egy tűhegynyi sebből kibuggyant egy csepp vér. A gyerek szeme tágra nyílt. Lassított felvételben szívta tele a tüdejét. Gitta arcára kiült a lemondás, még az előtt, hogy Peter elkezdett volna torkaszakadtából üvölteni.

Marie már ott is volt, hogy ellássa a hatalmas sebesülést. Felkapta a fiúcskát és már ment is vele vissza a konyhába. Valamit mondott, de a könnyek nélkül zokogó Peter hangjától Erzsi nem értette, mit mond.

– Te csak ne menj sehova – kapta el Scott kinyújtott karral az elsomfordálni készülő Roderichet. – Hogy kerül egy magadfajtához ilyen varázslat?

– Az varázslat? – horkant fel Toni.

– Nem is akármilyen – duruzsolta. – Hívóvarázs, ugye?

Roderich nyelt egyet. Scott arca megkeményedett. Elhajította az üveget, ami messze repült, ki a ködbe. Erzsi csobbanás helyett csak egy halk pluttyanást hallott. Rá se hederített, rohant, hogy leszedje Scottot Roderichről, a skót ugyanis éppen megpróbálta megfojtani a kapitányt.

– Kit riasztottál, te nyomorult? Kit hozol a nyakunkra?!

Roderich az egyik kezével a torkához kapott. A másik kezével ütötte Scottot, ahol érte, próbálta ellökni magától. Megütötte a jobb orcáját, mire Scott felkiáltott, mintha parazsat nyomott volna az arcába. Hátratántorodott, neki Erzsinek, aki ettől elveszítette az egyensúlyát és Gilbert karjaiba tántorodott. Roderich harcra készen felemelte az ökleit, amitől Erzsinek még úgy is nevetőgörcse lett, hogy Gilbert térde a veséjében volt.

Hangos vijjogást hallott fentről. Belesajdult a füle. Felkapta a fejét és rémülten lekuporodott, ahogy a hatalmas, barna madár átrepült a kötelek között és odafent egy kört leírva ismét a hajó felé fordult.

Nem úgy Roderich. Kihasználta a döbbenetüket és a korlát felé rohant. Felugrott a korlátra, elrugaszkodott, ki, a tenger fölé. A madár elkapta az ég felé nyújtott karjait és mire Erzsi Roderich nevét kiáltva rámarkolt a korlátra, már el is tűntek a kavargó ködben.

>>> Folytatás >>>

Nem, most nem kaptok fordítást az ír mondatokhoz. Most Erzsik vagytok mind, nem beszéltek írül.