Boldog szülinapot, Tonhal! #3

A születésnapokban az a jó, hogy minden évben eljönnek, ugye?

Idén is szeretnék nektek kedveskedni valamivel, ha már eljutottam arra a pontra, hogy szeptembertől mehetek oviba. (◕‿◕✿)

Mit is hoztam? Természetesen folytatásost, ami készen van. És ezúttal is jól elhúzom majd az utolsó fejezetet, ha. Amúgy, a főszöveget március utolsó hete és április 15-e között írtam – szóval a szakdoga utolsó stádiumában. Igen, látjátok, ennyire érdekelt. Az utóbbi másfél hónapban meg jól átdolgoztam, mert a Nászút alaposan megszívatott, haha.

Értekezés a belbecsről: ez a történet szigorúan romantika-mentes. Romano-mentességet ellenben nem lehet megállapítani. Romantische Zeit azért sincs, mert vagy testvérek vagy fogadott testvérek. Incest akkor lesz ezen az oldalon, ha elérem, hogy ne legyen incest. Nem lesz. Ha Hollandiát egyszer összehozom Belgiummal, az még nem az.

Nem tudom, hogy ki rajzolta, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy az utóbbi idők szexi Litvánia-gyárosa a bűnös

Assenza – Első szakasz

Intonáció

Töredelmesen bevallom, hogy mással kellene foglalkoznom. Ismeretében vagyok a ténynek, hogy a befejezetlen írásaim száma továbbra is változatlan. Tudom, hogy nagyon kíváncsiak vagytok egyes történetek befejezésére – és annak is ismeretében vagyok, hogy jelen előszó megírásakor ennek a történetnek még nem volt konkrét vége. Mármint, Vége.

Ráadásul nem igazán fog meglepetésekkel szolgálni.

Engedje meg az igen tisztelt olvasó, hogy felettébb haszontalan előszóval raboljam az idejét. Mind tudjuk, milyen felesleges az ilyesmi – vagy haszontalan, vagy ellene mond magának az írásnak. Esetleg elárulja, hogy a szerző mennyire nincs tisztában saját művével. Ez utóbbi kategória történetesen igaz rám.

Az intonáció első vázlata akkor született, mikor az írás tizenegyedik oldalán tartottam. Utána az addig írott dolgok felét kihajítottam a szemétbe, illetve arra jutottam, hogy talán illene támpontot adnom, hogy a tisztelt olvasó ne tévedjék el ebben az angstnak álcázott, komikus elemekkel tűzdelt kisregényben. No meg, Önök érdemelnek még némi magyarázatot, hol vannak a folytatásos történeteim következő fejezetei. Jelentem, megvannak, erőtlenül pihegnek a sarokban és várják, hogy rájuk vessem tekintetem. Mellesleg, ez a történet és a többi történet elhanyagolása összefügg és nem csak azért, mert azok helyett ezt írtam.

Elkövettem azt a hibát, hogy elolvastam egy írástechnikai könyvet. Ezt azzal a hibával követtem, hogy miután a könyv szempontjai alapján leszűrtem, hogy szar író vagyok, némi Rejtővel próbáltam orvosolni a lelki sérüléseimet. Utóbbinak köszönhetitek a fura felosztást, meg a tényt, hogy nagyon igyekeztem némi kedvességet csempészni ebbe a csodába. Nehéz volt. Romano első szám első személyben viszi ezt a történetet, komoly kihívás volt. Nem igazán akarta tudomásul venni, hogy az alapszituáció szerint egy szitkom telenovella főszereplője.

Most, hogy kilocsogtam magam, el is mesélem, miről van szó.

A helyszín Velence óvárosa. A kanálisok és a turisták között ennek a városnak néhány személy számára sorsfordító meglepetései vannak. Az olvasó sajnálatos módon nem tartozik ezek közé a személyek közé, mivel el tetszett követni azt a hibát, hogy ismeri a szereplőket.

Adott a magányos művész, akinek több nevet adott a sors, mint egy spanyol nemesnek: Lovino „Romano” Bonnefoy, született Vargas, művésznevén Romano Rossi. Legnagyobb bánatára nem tud elég magányos lenni, mert igen fiatalon világhírrel verte meg a sors.

Népes családja mindig több elfoglaltságot biztosít számára, mint az szerinte vállalható volna.

Francis Bonnefoy, a Bonnefoy-házaspár egyetlen s.k. gyártmányú gyermeke. Rendezvényszervező, belsőépítész, esztéta, és mindig belebeszél, hogyan kéne kiállítani Romano festményeit. Mindemellett szentül meg van győződve róla, hogy a patriarchális társadalom nyújtotta előnyöket a testvérein is gyakorolnia kell.

Emma Bonnefoy, született van Dyk, Romano festményeinek kurátora, műelemző, kritikus, Romano festményeinek szakértője.

Ned Bonnefoy, született van Dyk, Romano menedzsere, kiállításszervezője és határidőnaplója, korábban villamosvezető. Ő és Emma az egyetlenek, akik rendelkeznek a józan gondolkodás ajándékaival, ennek megfelelően igen kevés szerephez juttattam őket.

João Bonnefoy, született Chavez, az illegális műkincs-kereskedelem kereszteslovagja és festmény-szállító, aki a soron következő testvérrel való nem túl békés viszonya miatt nem sokat szerepel a történetben.

Antonio „Toni” Bonnefoy, született Fernández Carriedo, pontos infó nincs róla, hogy éppen mivel foglalkozik, de Romano bizniszeihez egészen biztosan semmi köze.

Vér szerinti rokonai, akik nem feltétlen tudják, hogy Romano Rossi és Lovino Vargas ugyanaz a személy:

Augustus Vargas, egy étterem büszke tulajdonosa Velencében.

Feliciano „Feli/Felice” Vargas, Augustus unokája, örököse, az étterem társtulajdonosa, alkalmi pincér és hobbifestő, illetve a kedvesség és segítőkészség megdönthetetlen mintaképe.

És most, fellengzősségemet levetkőzve, irány Velence!

1.

Egészen idáig szerettem a telet. A tél azt jelenti, hogy az összes rovar és csúszómászó megdöglik, kinn pedig túl hideg van ahhoz, hogy az emberek túl sok időt az utcán töltsenek. Végre kuss van.

– Ezt biztosan leírhatom így? – nézett fel Feli a billentyűzet csépeléséből.

– Ki írja, te vagy én? – dörrent rá Romano.

– Hát, technikailag én…

– De én diktálom. Úgy írok, ahogy akarok. És most kizökkentettél. Köszi.

– Elnézést, Signore Rossi.

– El van nézve. Mit írtál?

– Azt, hogy szereti a telet.

– Vagyis az elején kezdtem. Remek, akkor folytassuk ott.

Egyszer volt, hol nem volt

– Baszd meg, ez egy regény, nem egy mese, töröld ki!

Az emberek vékony pengeélen táncolnak, mikor arról van szó, hogy egy alkotást éppen inspirálnak vagy lehetetlenné teszik a megszületését.

– Ezt inkább vegyük ki. Kezdjük máshogy.

– De az előbb…

– Tudom, hogy mit mondtam az előbb, de az első mondat mindig kritikus. Ez nem lesz jó első mondat. A javítást meg szokd meg, még legalább nyolcvankétszer meg fogom gondolni magam!

2.

Eljött az ideje annak, hogy ismét költözzek. A munkámból adódik, néha egyszerűen szükségem van egy kis kreatív szünetre. Természetesen maradhatnék Szicílián életem végéig. Valószínűleg akkor is korszakolható lenne a munkásságom, de mivel a hírnév ilyen poétikusan ifjú korban ért utol, már csak külső nyomásra is kénytelen vagyok törekedni a változatosságra.

Nem, ez így nem igaz. Egészen egyszerűen nem tudok meglenni egy helyen. Nem a helyszínnel van gond, a töltettel. Az ember egy idő után megérzi a falakban rejtőző erőket, a köveket mozgató érzéseket. Ha telítődöm ezekkel, akkor tovább kell állnom, vagy felrobbanok. A következő helyszínen megfestem a kiállításom képeit, megírom a hozzá tartozó könyvet és költözöm a következő helyre, ahol eljátszom ugyanezt még egyszer. Egy-egy ilyen ciklus két-három év. Remélem, hogy ezt is ki lehet nőni, mint a kamaszkort. Hálás lennék érte. A pszichológusom anno azt mondta, hogy a személyiségfejlesztés csodákra képes és, ha szánok magamra egy kis időt, nekem is menni fog.

A legújabb lakóhelyem Velence. A Hiány vezetett ide, amelyről már olyan sokat meséltem eddigi munkásságom folyamán. A Hiány az, amit ott látok minden képemben, minden alkotásomban. Ez nem azt jelenti, hogy nem olyanok, mint amilyennek látni kívánom őket; csak képviselik a lényemnek azt a részét, mely néha úgy érzi, hogy az életem nem teljes. Elveszítettem, szem elől tévesztettem valamit, amit nem kellett volna. Itt van az orrom előtt, de mégsem látom.

Assenza.

(Most írd oda, hogy a következő bekezdés csak és kizárólag a nem olasz nyelvű kiadványokban jelenjen meg.)

Ez a szó azt jelenti, hiány, hiányzás, elmaradás, távollét. Személyhez kötődő fogalom. Olyan érzelmeket hordoz magában, melyektől egy idő után mindenki kiborul.

(Úristen, ez borzasztó. Nem, hagyd, megyünk tovább, majd szerkesztés közben átírom. Igen, van olyan, hogy szerkesztés.)

3.

– Biztos vagy benne? – nézett szét Francis a frissen felújított, bántóan műanyag-szagú lakásban. – New Yorkban sem bírtad sokáig. Neked csend kell, itt két nap alatt be fogsz csavarodni.

– Kösz.

Francis szívélyes mosolyt villantott rám.

– Tudod, hogy rám mindig számíthatsz.

– Azért téged hoztalak cipekedni.

– Fel nem foghatom, mi bajod a költöztető-cégekkel.

Fel nem foghattam, mit hisztizik annyit. Csak néhány vászonról meg a festő-felszerelésről és a ruhákról volt szó. A zongorával megvártuk Tonit és Nedet. Kegyeskedtem elengedni a fülem mellett népes rokonságom tiltakozását, mikor házavató italozás helyett kitereltem őket az ajtón.

Szükségem volt a csendre. Megizzadtam a melegben, az ing rám tapadt. Megint feltámadt bennem az irracionális félelem, hogy rám olvad és többé nem fogom tudni levenni, hát letéptem. Két gomb leszakadt és elgurult. Valószínűleg a Francissel töltött három nap kártékony hatásaira vezethető vissza az, hogy az inget hamarosan a nadrágom is követte. Azért még nem voltam a bátyám, hogy teljesen csórén kószáljak a lakásban, de az egy szál alsógatya így is messze állt a hagyományos otthoni öltözetemtől.

Velencében javában tartott a vénasszonyok nyara. Sosem tudtam magyarázatot adni arra, hogy pontosan miért is gyűlölöm a légkondicionálókat, de heves tiltakozásomnak hála, a lakásba végül is nem került légkondi. A nyitott ablakon a forró huzat behozta Velence nyüzsgését, amitől égnek állt a hajam. Zongoracipelés közben Ned tett néhány megjegyzést az elmeállapotomra. Én válaszul kijelentettem, hogy ilyen fejjel nem mernék rövidgatyában megjelenni.

A műterem régen a lakás nagyobbik hálószobája volt. Most egy részét lecsempéztettük, pusztán praktikussági szempontból, a csempéről ugyanis könnyebb feltakarítani a festéket. Ned, aki amúgy az ügynököm is, jelzés értékűen kibontotta a Chicát a védőcsomagolásból és feltette a festőállványra. A képet néztem, aminek nem voltak jók a fényei. Ha elkészültem volna vele, akkor most ott lógna a többi képpel Londonban. Sanszos, hogy a következő kiállítás témájába nem fog beleilleni. Sebaj, majd egyéni darab lesz. Ned majdnem megfojtott, amikor ezt beközöltem.

Nem volt kedvem ezekkel a materiális problémákkal foglalkozni. Kiállítások, megjelenések, fellépések és produkciók… Ha nem is akartam állandó jelleggel a magányos művészt képviselni, akkor is kell a csend ahhoz, hogy időnként elmélyüljek és a világ zajából visszataláljak önmagamhoz.

Velence már csak ebből a szempontból is rossz választás volt. Az óváros nem arról híres, hogy olyan sok csendes zuga van. Mikor New Yorkban laktam, hiába volt hangszigetelt a lakás, már attól kikészültem, hogy az ablakból láttam a folyamatos mozgást, a nyüzsgést, amitől a Nagy Alma olyan lett, mint egy szelet kukacos sajt.

Hátat fordítottam Chicának. A műterem másik felében egy tömött polc, egy zongora és egy egészalakos tükör állt, utóbbi pusztán művészi megfontolásból. Mögötte egy dobozban volt még legalább egy tucat tükör, különböző méretben.

Szemügyre vettem a zongorát. Játszani nem tudok rajta, csak néha találomra nyomogatom a billentyűket. A jelenléte jótékonyan hat a festményeimre, most mégis felfordult a gyomrom tőle.

– Édes istenem, Francis.

Kinéztem az ablakon. A szemközti oldal földszintjén egy pizzéria működött. A nyitott ablakon beszűrődött a vendégek tereferélése.

A hányinger győzött.

Fogtam egy szűz palettát és diónyi festékgöböket nyomtam rá. Egy lapos ecsettel és egy festőkéssel becserkésztem a zongorát. A következő pár napra – nem tudom megmondani, mennyi idő volt, ilyenkor a világ megszűnik körülöttem – megvolt a tennivalóm. Nem foglalkoztam sem a testvéreimmel, sem a pizzériával. Csak én voltam és a Steinway, ami a karjaim között szenvedett ki, hogy újjáteremthessem.

A végeredmény nem pont úgy sikerült, mint vártam, noha minden vonal, minden szín úgy jött ki, ahogy azt akartam. A tervezett kompozíció is tökéletesen megjelent, ettől függetlenül a zongora nem azt mondta, hogy vad és elegáns, hanem azt, hogy assenza. Bánatos elégedettséggel rezgett a hangja, mint a fantazmagóriákkal jóllakott álmodozóké.

Megijesztett.

Menekültem előle.

Hiába sétáltam körbe egész Velencét, hiába anyáztam a turistáknak, hiába találtam dél-olasz éttermet, mikor visszajöttem, a zongora még mindig ugyanazt mondta. Még másnap is, pedig akkor égett bennem a késztetés, hogy fessek. Bosszúsan hátat fordítottam a zongorának és átlapoztam a vázlatfüzeteimet, megfelelő kép után kutatva. Egy közönséges csendéletet választottam, ujjgyakorlatnak.

A zongora addig sugdosott a készülő képnek, hogy az ideges lett és teli torokból üvöltött vissza neki: ASSENZA!

Megfordult a fejemben, hogy kidobom, de ekkor megszólalt a fejemben a kisördög. Csakhamar kicsöngött a kezemben a telefon.

– Minden rendben?

Vagy rólam, vagy Nedről mond el dolgokat az, hogy így vette fel nekem a telefont.

– Nyilván. Kérted, hogy szóljak, ha új ötletem van.

– Hja, de azt hittem, hogy azt a hívást csak tavasszal fogod megejteni.

– Akkor a mai nap rád ragyogott a szerencse. A következő címem Assenza.

– Hiány?

– Olasztudásod fejlődése mindig megmelengeti a szívem.

– Anyáék ki fognak borulni.

Nem hatott meg.

4.

Romano odakapart valamit az átvételi elismervény aljára és borravaló nélkül küldte el a futárt. Felice elképedve meredt rá.

– Van valami az arcomon? – hunyorgott rá Romano.

– Én csak… azt hittem, hogy Romano Rossi az igazi neve.

Romano gúnyosan felhorkant. Odébb rúgta a L. BONNEFOY névre címzett, instant levessel töltött kartondobozt, hogy ne az út közepén foglalja a helyet és visszaült a bárszékre.

– Az álnév segít elkerülni az idiótákat. Utálom a nyilvánosságot. A sors fintora, hogy pont az én képeimet kapták fel.

– Miért, az baj?

Megrántotta a vállát.

– Nem tudom. Kölyökkoromban arra készültem, hogy én leszek az új van Gogh, tudod, meg nem értett művész, akinek csak a halála után derül ki a zsenije.

Felice szerencsére túlságosan megilletődött ahhoz, hogy bármit is mondjon erre.

5.

Tombolt bennem az alkotási roham. Reggel felültem a bárszékre az állvány elé és festettem, míg a fények el nem halványultak. Csak enni és a dolgomat végezni mentem ki. Az ujjaimon bőrkeményedések nőttek, ahol az ecsetet fogtam.

Festés közben ment a hangfelvétel. Minden kiállításomhoz tartozik egy könyv, úgy lesz teljes a mű. Természetesen külön-külön is értelmezhető mind a könyv, mind a képek, de a kettő együtt ad igazán átfogó összegzést a témáról. Míg a képet készítettem, mondtam, ami eszembe jutott. Ezek lehettek Coelhót megszégyenítő bölcsességek vagy szituációk. A legutóbbi kiállításomhoz tartozó könyv, a Rugiada sul mio palmo, teljesen közönséges könyv volt, szereplőkkel és párbeszédekkel. Most értesítettek, hogy alig hat hónappal a megjelenése után utánnyomást kellett rendelni belőle.

Élveztem, hogy áramlik a kezeim között az erő. Élveztem, hogy a festményeim olyanok, amilyeneknek akarom őket. Naplemente után letettem az ecsetet és megragadtam a ceruzát; már a második vázlatfüzetem faltam fel úgy, hogy alig kellett inspiráció után rohangálnom.

Előbb-utóbb persze mindennek vége szakad.

Félkész volt a kép, már csak a lazúrozás hiányzott, mikor észrevettem, hogy elfogyott a bordó festék. Nyilván meg tudtam volna oldani anélkül is, csak úgy éreztem, hogy nekem azzal a bizonyos bordó festékkel kell kikevernem a kívánt árnyalatot, egyéb pigmenttel nem lesz jó. A hajamat téptem a műterem közepén és a földhöz akartam vágni magam, mert nekem ott és akkor és azonnal és feltétlenül szükségem volt arra a bordó színre.

Szerencsétlenségemre, hétköznap volt és Velencében vannak festékboltok. Azon nyomban nyakamba szedtem a várost, nem érdekelt, hogy beborul és elkezd szemerkélni az eső. Még úgy se, hogy a fények változása miatt soha nem festek kardinális dolgokat félárnyékban vagy lámpafénynél.

Nohát. Velence, Észak-Olaszország eme gyöngyszeme, puccos egy város volt már a múltban is. Van benne sok szobor, meg szökőkút, meg épület és díszburkolat. Természetesen márványból.

A vizes márványon meglepően változatosak a súrlódási együtthatók.

6.

– Milyen tésztát szolgáljunk fel holnap? – kérdezte Felice. – Paradicsomosat vagy krumplisat?

Romano áthatóan meredt a fiúra. Felice a homlokára csapott.

– Oh, a krumpli!

– Bizony, a krumpli.

– Mennyi parmezánt parancsol a tésztához, uram?

– Az összeset.

7.

Voltam egy idegállapotban, mikor átbotladoztam az utca másik oldalára. Mielőtt beléphettem volna a közepesen előkelő étterembe, a pincér elém lépett.

– Bocsásson meg, uram, de minden asztalunk foglalt.

Már hűvösre fordult az idő. Velence megszürkült, a turisták hazatakarodtak. Félig sem volt tele a nyavalyás kajálda, én viszont pont úgy néztem ki, mint aki az elmúlt héten nem fürdött és nem váltott ruhát. A pincér nem is tévedett olyan sokat ezzel a feltételezéssel.

Megnyaltam a kiszáradt számat.

– Segítsen.

– Kérem, ez egy étterem, nem a szeretetszolgálat. Az ételosztás kinn van a…

– MERT ÚGY NÉZEK KI, MINT EGY HAJLÉKTALAN?! A FRANCNAK SE KELL A ROHADT PIZZÁJA, ÉN CSAK TELEFONÁLNI AKAROK!

A pincér meglepetten hátrahőkölt. A küszöbön egy szempillantás múlva megjelent az étterem tulajdonosa. A szívem még ebben a kifordult helyzetben is nagyot dobbant.

Augustus Vargas egyetlen pillantással a beosztottja tudtára adta, hogy átveszi tőle az ügyet.

– Kérem, uram, ha gondja van…

Felemeltem a kezeimet, hogy jól lássa a begipszelt karjaimat. Mind a kettőt. Mind a két kibaszott karomat, könyöktől lefelé. Bal oldalon a hüvelyujjamat is rögzítették, jobb oldalon csak azt hagyták szabadon.

– Én csak telefonálni akarok, de jelen állapotomban még azt a retkes képernyővédőt se tudom… nem tudom…

Ekkor rogytam a padlóra. A mellkasom összetöpörödött, mintha a belső szerveimet kilapította volna egy úthenger. Assenza szólított, a festővászon sírt utánam, de még egy pohár vizet is alig tudtam engedni magamnak. Ha rossz irányba forgattam a karom, fájt. Ha hirtelen mozdultam, fájt. Ha Assenza hívott, fájt. Nem mertem mozdítani őket. Mi lesz, ha még rosszabb állapotba kerülnek? Mi lesz, ha soha többet nem tudok majd festeni?

Mit kezdek akkor ezzel a végtelen, kitörni akaró erővel, ami bennem van? Legyek olyan, mint az a rengeteg nyomorult, aki lábbal és szájjal fest? Én? Pont én?!

Ültem a pizzéria küszöbén és sírtam. Augustus Vargas, ez a jó kondiban lévő, idősödő férfi, a tulajdon nagyapám, letérdelt mellém és biztatóan vállon veregetett.

– No jó, csss. Nem dől össze a világ, pajtás, hamarosan jobb lesz, mint új korában. – Hátrakiáltott a válla felett: – Felice, gyere egy pillanatra!

Feljajdultam. Ó, én nyomorult! Feliciano, a magamnál pár évvel fiatalabb öcsém, kíváncsian ügetett elő az étterem belsejéből.

– Papus?

– Segíts, gyerek, ez a fiatalember készül idegösszeroppanást kapni.

– Azon már túl vagyok – hüppögtem.

Noha nem ismertek, halovány elképzelésük sem volt róla, hogy ki vagyok és az elmúlt napok elhanyagoltságának hála, valószínűleg némi szagom is volt, segíteni akartak.

– Te szent Isten! – csapta össze a kezét Feli. – Mi történt magával, uram?

– Ké-kérem, én, csa-csak telefonálni aka-akarok – szipogtam.

– Szó sem lehet róla! – csattant fel Feli, majd helyesbített: – Mármint, telefonálhat, de csak az után, hogy jól megetettük. Maga éppen úgy néz ki, mint akinek szüksége van egy tányér spagettire.

Jóformán behurcoltak az étterembe. Hátul ültettek le, a bejárattól jó messze. A vendégek az elején újra és újra felénk pillogtak, arról a pofátlan pincérről nem is beszélve. Égtem, mint a rongy.

– Mesélj kölyök, attól jobb lesz – biztatott Augustus.

Feli töltött nekem egy pohár vizet. A kezeimre nézett, majd a borospohárra, amibe a vizet töltötte. Rövid hezitálás után belebökött egy szívószálat. Csak az udvariasság – no meg az időhúzás – kedvéért kortyoltam bele a vízbe. Hirtelen ráébredtem, milyen szomjas vagyok. Addig ittam, míg a szívószál hangosan szörcsögött a pohár alján. Feli újratöltött. Annak a víznek is megittam a felét, mire úgy éreztem, elég.

– Elcsúsztam – meséltem el a történet hosszabbik változatát.

A rövid verzió a „semmi” lett volna.

– No de mégis! – nógatott Augustus.

– Mondom! – csattantam fel. – Esett az eső, én meg elcsúsztam, azt’ ilyen szerencsétlen vagyok.

Megint elszorult a torkom. Fájtak a kezeim.

– Semmi baj, fiam. – Augustusnál lehet valami ezzel a váll-lapogatással, mert megint azt csinálta. – Gondolj arra, hogy amíg táppénzen vagy, annyi csinos hölgynek udvarolhatsz, ahánynak csak akarsz!

– Nagyapa – szűrte Felice a fogai között.

– Festő vagyok – közöltem kereken.

Augustus értőn áh-zott.

– Akkor nincs táppénz.

– Nincs.

– Az kellemetlen.

Itt kellett volna megemlítenem, hogy nem szorulok rá. Elég jól jövedelmez, ha a sznobok megállnak az ember képei előtt és azt mondják, hogy „Mekkora művész!” De én most dolgozni akartam. Assenza újabb és újabb hullámokkal tört rám, mint a láz.

– Kössünk alkut! – tette össze a kezét Augustus. – Minden nap eljöhetsz hozzám ebédelni, majd a gyógyulásod után kifested a kócerájt, hm?

– Nagyapa! – Feliciano ezúttal túlságosan nagyra nyitotta a száját ahhoz, hogy tisztességesen szűrni tudja a szavakat.

Elképedve meredtem az öregre.

– Nem, én… én a másikfajta festő vagyok. A festménygyártó-féle.

Segítségképp begipszelt balommal a fal felé intettem. A barokk belsejű étteremben háromméterenként volt egy kellemes kép. Játszadozó macskák, tájképek, giccsparádé.

– Tényleg? – kérdezte felvillanyozva Augusus. – Akkor, meg ne haragudj a kérdésért, de mi a véleményed a mi képeinkről?

Feliciano megpróbált elsüllyedni. Úgy tettem, mintha nem venném észre.

Megpróbáltam belekapaszkodni az öreg kérdésébe. Az iménti kis félreértés kizökkentett az öngerjesztő folyamatból, a mostani kérdéssel megpróbáltam megkapaszkodni, ahogy anno a pszichológusom magyarázta. Megpróbáltam eltávolodni Assenzától. Mélyeket lélegeztem és magamban végigfuttattam az egyetemen tanult összes művészeti korszakot, míg a képeket néztem. A tavirózsákat ábrázoló kép nyugalmába kapaszkodva sikerült kitörnöm a szorításból. A pánik, ami ide hajtott, engedni kezdett.

Jött helyette a másik. Baszki, szemközt ülök a nagyapámmal!

– Úgy látom, hogy a festő nem járt iskolába és még fiatal. Meg jó kedélyű.

– Honnan veszed, hogy nem járt iskolába? – kérdezte Augustus elkomorodva.

– Az ecsetkezelésből – feleltem egyszerűen. – Itt-ott visszafelé tolta az ecsetet, ami ugyan egyes irányzatok szerint teljesen elfogadott, de az ilyen típusú festményeknél inkább hibának minősül. A képek maguk jók. Jó az arányrendszer, megfelelő a színjáték, ügyesen kezeli a teret… én azt mondanám, hogy tehetséges. Azt ne kérje, hogy becsüst játsszak.

Voltam olyan kedves, hogy nem tettem hozzá; mindegyik kép undorítóan cukormázas és én személy szerint felgyújtanám magam, ha ilyesmit kellene festenem.

Augustus az asztalra könyökölt és Felicianóra nézett, aki viszont elpirulva meredt rám. Zavarba jöttem tőle. Az öreg mondta ki a nyilvánvalót:

– Ezek mind a kisunokám munkái.

Itt adtam hálát azért, hogy polkorrekten nyilatkoztam. Minden erőmet megpróbáltam beleadni a mosolyba, de nem nagyon ment.

– Az ajánlat amúgy továbbra is áll – fűzte tovább Augustus. – Ebédelj nálunk, délutánonként meg mesélhetnél erről az ecsetkezelés-dologról Felicének.

Nevezett Felice már tényleg fel akarta adni az életet.

Eltűnődtem.

Megtehetném, hogy az eredeti tervezet szerint felhívom valamelyik testvérem, leadom a drótot és megvárom, amíg idejönnek. Vagy csak rendelek egy taxit, kivitetem magam a reptérre és hazamegyek a szülői házba.

De akár itt is maradhatok. Akkor nem fogok gondot okozni a többieknek, sőt, a festés-tanítással talán elcsitítom a lelkemben tomboló alkotási vágyat annyira, hogy ne akarjon az őrületbe kergetni.

– Méltányos ajánlat – biccentettem.

Augustus szélesen mosolygott.

– Remek. Tisztelt uram, Augustus Vargas vagyok, örvendek a szerencsének.

– Feliciano Vargas – mosolygott az öcsém. – De hívjon csak Felinek. Vagy Felicének, ahogy tetszik.

– Akkor áll az alku, Signore… – jelentőségteljesen elhallgatott.

– Rossi. Romano Rossi.

Az elképedt pofa, amivel rám meredtek, megfelelő kárpótlás volt a kiborulásomért.

8.

Só, bors, bazsalikom. Mind a három végtelennek tűnik, kifogyhatatlannak, ergo akkor fogynak el, mikor az ember a legkevésbé számít rá. Bazsalikom esetében természetesen csak és kizárólag frisset használnak. Ha az elfogy, akkor előfordul, hogy csalnak a szárítottal – de ha a Vörös Rómait, az elmúlt évszázad leghíresebb olasz festőjét, a nagy Romano Rossit várják ebédre, akkor Felice bizony elszalad a piacra bazsalikomot venni.

Odafelé rohant. Mindjárt tizenegy óra, ilyenkor a legfrissebb zöld már elfogyott, de ha siet, talán sikerül megkaparintania az utolsó szép példányokat. Nem nézett se jobbra, se balra, csak futott, ahogy bírt.

Visszafelé, kezében a fűszerrel, már nem volt túl sok kedve futni. Egészen kifulladt és amúgy is túl sok csinos lány sétált a csatornák partján. Sajnos, a hűvös miatt egészen felöltözve. Feliben felemás érzések kavarogtak a téllel kapcsolatban; valamelyest csendesült a szigeteken fekvő Óváros nyüzsgése, viszont éppen emiatt kevesebb volt a vendégük is, kevesebb érdekes arc fordult meg náluk, ráadásul a hölgyek csinos formái áldozatul estek a réteges öltözködésnek. Feli azért utánuk fordult. A lányok nevettek.

A gondtalan emberek lelkesedésével lépdelt, majdnem szökellt haza. Útközben megbámulta a kirakatokat. A könyvesbolt előtt megtorpant. A szépirodalmi írások között előkelő helyen szerepelt egy könyv, aminek a borítója kicsavarodott, sötét formákat ábrázoló kép volt. Romano Rossi: Rugiada sul mio palmo.

Egy percen belül már a pénztáros kisasszonyra mosolygott.

– Szépjónapot a hölgynek! Milyen csinosnak tetszik lenni! – A csúnyácska lány arca kipirult a bóktól. – Romano Rossi könyvét szeretném megvenni.

– Melyiket?

Oh, hogy nem csak egy van. Feli nem jött zavarba.

– Melyik kapható?

A lány megnézte, azt mondta, mindegyik. Felinek jó napja volt, ráadásul a nagyapja induláskor a saját pénztárcáját nyomta a kezébe, hát kért egy példányt mindegyikből.

Folytatása következik...