Assenza #3

Már csak egy fejezet és vége a szülinapi bulinak. :(

Befejezés várható időpontja: 2019.06.02. (Tonhal nagyon csúnyán nézi a dátumot és az öklét ropogtatja.) Az most vasárnap.

Az előző fejezet utolsó mozzanatával haladunk tovább. Tovább, egyre tovább. Megoldani azért nem fogjuk, mit képzeltek, valamit hagyni kell a negyedik szakaszra is...

Nem tudom, mi van a Bloggerrel, de lassan beleírhatom az önéletrajzomba, hogy értek a kódoláshoz. Amit az elmúlt négy történet feltöltésénél le kellett rendeznem, az valami kabaré volt, pedig régen működött a Wordből CC-zés. Most a szöveget rossz helyre rakta, nem akkora méretben, mint kellett volna, nem olyan színben, mint kellett volna, és akkor töröljem ki azt a rakás fölösleges marhaságot, amit ő beletett, arról nem is beszélve, hogy egy idő után megfeledkezett a sor elejére kirakott gondolatjelekről. Ennek a fejezetnek a megfelelő elrendezését 35 perc alatt hoztam össze. Ideggörcsöm van.

Assenza – Harmadik szakasz

17.

Úgy ébredtem, mint akit jól megvertek. Az utóbbi vidám időszak után tényleg elég szar volt, de nevezhettem volna nem kívánt nosztalgiának is. Régen, egy élettel ezelőtt, a nap első sugarai mindig ezt a fájdalmat hozták magukkal.

Aznap volt tíz napja, hogy megismerkedtem Feliciano Vargasszal. Csak tíz nap, és milyen világmegváltó dolgokat tapasztaltam!

Kopogtatást hallottam. Nem először, jöttem rá. Az ébresztett fel.

Feltápászkodtam a festőállvány tövéből, ahová Assenza parancsára feküdtem. Nem akartam kimenni ajtót nyitni; tudtam, hogy a fiú lesz az. De ha nem nyitom ki, akkor bejön a maga kulcsával, mint tegnap.

Neked tanulnod kellett, hogyan kell belevinni az érzéseket a rajzba.

Megborzongtam. Fáztam. Fájtak a karjaim.

Neki megy magától is.

A belsőm olyan volt, mint a Közel-Kelet elsivatagosodott, hajdan virágzó kertjei. Darabos léptekkel indultam meg a bejárati ajtó felé. Még az előtérbe se értem ki, mikor Feli benyitott.

– Jobban van, uram? – kérdezte félve.

Elmagyaráztad neki és megértette, amit neked évekig kellett tanulni.

Vajon mit szólna hozzá, ha ennyi idő után (tíz nap, még mindig) elmondanám neki, hogy ki vagyok?

Az öcséd jobb festő, mint te.

Meglepődne, az egészen biztos. Nem értené a helyzetet. Magyarázatot követelne? Talán. De mindenképpen áthurcolna a nagyapjához, a nagyapánkhoz, ő pedig egészen biztosan feltenné azokat a kérdéseket, amiket a legkevésbé sem akartam hallani.

– Minden rendben? – kérdezett újra.

– Fáj a kezem – feleltem rekedten.

Lenézett és elejtette a szatyrot. Kigurult belőle egy narancs. Milyen jó kép lenne ebből!

– A gipsze, uram!

No, igen. Assenza egészen furcsa dolgokra veszi rá az embert. Például arra, hogy megpróbáljam leszedni magamról azokat a nyavalyás gipszeket és engedelmeskedjek a kifejezés rohamának. Csúfos kudarc volt a végeredmény. Szerencsére nem a megkezdett festményeknek estem neki, csak a vázlatfüzetnek. Így is kitéptem a lapokat. Vagyis ki akartam tépni. Megkínzott ujjaimmal nem nagyon tudtam fogni, pedig már két hete a balesetnek.

Feli a könyökömnél fogva vezetett át az étterembe, mintha én lennék a gyerek kettőnk közül. Augustus vitt el a kórházba, ahol az orvosok jól megdorgáltak és megfenyegettek, hogy az eddig szabadon hagyott ujjaimat is begipszelik és fogjam fel, hogy maradandó károsodás érheti a kezeimet, ha nem tartom be az orvosi előírásokat.

A doki ránézésre azt gondolta, hogy Augustus a rokonom. Az öreg szabadkozott, azt mondta, csak ismerősök vagyunk. Nem javítottam ki.

Augustus visszavitt az étteremhez. Bekísért az irodába és letette elém az ebédem.

– Vigyázzon magára, uram. A világ kevesebb lenne a festményei nélkül.

Nem feleltem. Egy szót sem szóltam azóta, hogy Feli reggel bejött hozzám.

Kedvetlenül turkáltam az ételt. Evés helyett nézelődtem az irodában, próbáltam szokni az új gipszet. A mellettem lévő széken egy nagyobb, viseltes papírszatyor pihent. Gagyi volt rajta a könyves logó.

Augustus a maga dolgával foglalkozott. A hirtelen érdeklődés hatására a szatyor fölé hajoltam és belekukkantottam.

Romano Rossi: Rugiada sul mio palmo.

Az ajkamba haraptam és visszaültem a székemre. Isteni segítség; az öreg egy pillanat múlva fojtott hangon káromkodott és kiment.

Mivel a bal kezemen több ujjam volt szabadon, azzal jobban tudtam fogni. Azzal a kezemmel nyúltam bele a szatyorba és vettem ki a könyvet. A sarka ütődött volt, a porfogó borító egy centire betépődött. Abszolút kinéztem Feliből, hogy már akkor elszakította, mikor a boltban beletette ebbe a szatyorba. Alatta volt a Gioielli, az alatt a Profonda tempesta luminosa. A legelső, az Aspetta, hiányzott. Elszorult a torkom, hogy éppen az nincs itt. Az tiszta önéletrajz volt, teletűzdelve világmegváltó gondolatokkal. Egy teljes nyarat melóztam miatta egy váltósor mellett három műszakos munkarendben, meg persze koplaltam, mert saját pénzen kellett kiadnom a könyv első nyomatát. Fel kellett adnom miatta a nehezen megteremtett, kevéske önállóságomat. Hazaköltöztem anyámékhoz, hogy a lakbért is erre költhessem. Ráadásul az első kiállításom Lyonban nyílt; az eldugott galéria igazgatója csak úgy vállalta, hogy odarakja a képek alá a könyveimet, ha az franciául van. Szóval még le is fordítottam.

Íme, a rekordgyorsaságú siker receptje: fess meg egy kiállításra elég képet, fűzd fel őket csokorba, találj ki hozzájuk egy történetet, majd keress valakit, aki hajlandó is kiállítani. Két hét üresjárat után hallgasd végig a galéria-igazgató anyázását. Később tudd meg, hogyan kergetett be egy hirtelen támadt zápor a pöttöm galériába egy esernyős urat. Nevezett esernyős úr gazdag és olasz. Odavan, hogy a csinos képekkel teli kiállítás megtekintése után még egy könyvet is vehet, amit olvasgathat hazaúton, ráadásul olaszul. Milyen rég is volt már, hogy a saját szórakozására olvasott, ráadásul az anyanyelvén! Megveszi a könyvet és elmegy. Két nap múlva visszajön, megveszi az összes képet, a kiállítási jogot és átviszi az egész hóbelevancot Bordeaux belvárosába. Elmeséli a haverjainak, milyen remek kiállítása van. Három hónap múlva a képek már tízszerannyiba kerülnek, mint amennyiért Lyonban kiállították őket. Az alacsony példányszámban nyomott könyvek már rég elfogytak; egy kiadó ajánlatot tesz az újranyomásra. Egy díjnyertes műfordító elkészíti a könyv angol változatát. Kap némi reklámot és a könyv a saját kategóriában bekerül az eladási lista TOP 10 kötete közé. Hét hónappal az első megnyitó után a képeket puccos beszéd és fogadás kíséretében bemutatják Párizsban. Van ott egy rakás (elvileg) fontos ember, műértők és kevésbé műértők, meg persze végtelen sznob. Egyedül te nem vagy ott. Te akkor hallottál utoljára a képeidről, mikor a lyoni galériás panaszkodott, hogy veszteséges a kiállítás.

Te le vagy szarva.

Ezen a ponton izzítottam a családot. A második saját kiállításomat, a Profonda tempesta luminosát úgy vezényelték le, hogy Ned végig ott állt és csúnyán nézett, ha nekem nem akartak szólni valamiről.

Visszapakoltam a könyveket a szatyorba. Otthagytam a tányért.

Hazamentem.

18.

– Te jószág. – Romano igen zord képet vágott. – Mit mondtam neked, mit csinálok veled, ha visszafelé tolod az ecsetet?

Felice krákogott.

– Na, gyerünk, mondd csak ki.

– A-azt tetszett mondani, hogy feldugja a seggembe és az lesz a nyárs, amin forgatni fog.

– Míg ki nem csöpög az a kevés zsírod, pontosan.

19.

Mindig is különösnek találtam a gondolatot, hogy a könyveimet nem csak én ismerem, nem csak a névtelen olvasóim ismerik, de a családom is. Furcsa, mert néha elér hozzájuk a probléma, ami együtt jár a változással. Ez a változás nem mindig jó, nem mindig helyes, nem mindig abba az irányba mozdítja el az eseményeket, amerre a legjobb lenne. Ha egyáltalán szükséges bolygatni azokat a szálakat. A legtöbb gond abból származik, hogy megoldunk egy olyan problémát, aminek a megoldására nem állunk készen.

Nem akartam, hogy Feli tisztában legyen a gondolataimmal. Illetve, amennyiben csak az Aspettát olvassa, úgy az egyetemista én gondolataival. Sötétek voltak, zajosak és zavarosak. Nem mintha a mostaniak annyira különböznének tőlük, tőlem, de mégiscsak eltelt azóta majdnem tíz év; annyi idő alatt az ember összeszed némi élettapasztalatot. A bűvös három ikszhez közeledve lecsillapodik a vér, megnyugszik a lélek. A fenn-lenn hullámzásaim lassan kisimultak. A konstans lenn állapotában maradtak meg.

Ha egy betonjárdának vannak érzelmei, akkor bontás közben valami olyasmit érezhet, mint én most. Nem a dráma miatt mondom. Csak szimplán szar.

Még a bőröndömet se tudtam bepakolni, hogy hazamenjek Palermóba. Megint vacakoltam egy sort a telefonommal, de az este és a délelőtti túra a kórházban eléggé kizsigerelte az ujjaimat ahhoz, hogy megint ne boldoguljak még a billentyűzárral se. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy amikor Emma legközelebb telefonál, nem hazudok neki és elmesélem, hogy mi van velem. Mikor legutóbb hívott, már megvoltak ezek a csinos gipszbunkók a kezeimen, de gátlástalanul hazudtam neki azt, hogy hagyjon békén, Assenzával kell foglalkoznom. Utána volt egy kis bűntudatom, de nem annyi, amennyit egy első osztályú paradicsomos pizza ne tudott volna elnyomni.

Ki akartam ülni az ablakba, ehelyett a konyhapult mellett szenvedtem egy borosüveggel. Nem volt kedvem a pizzériát nézni. Elvégre az, illetve a tulajdonosainak személye zavart engem Assenzához, aki megint ott leselkedett a sarokban, várva, hogy lemenjen a nap.

Talán Trónok harcát kéne néznem. Elvégre „az éj sötét és tele van iszonyattal.” Assenza most határozottan eszerint viselkedett.

Feli kopogás nélkül rontott be. A frászt hozta rám, majdnem eldobtam miatta a bort. Átfutott rajtam a sejtelem, hogy Francis a messzi távolban a szívéhez kapott.

– Uram! – Feli katonásan összecsapta a bokáját. A hóna alatt egy lapos csomagot szorongatott. – Magának nem szabad szomorkodni!

– Már mér’ nem – mordultam fel.

– Nem tesz jót az egészségének – felelte magától értetődően.

Letette a pultra a táskát és egy laptopot húzott elő belőle. Bekapcsolta.

– Nem mondták még neked, hogy hülyeség jelszó nélkül használni a géped?

– Nincs rajta semmi.

– De tehetnek rá valamit.

– Most szeretnék tenni rá valamit – hunyorgott rám. – Mondjuk, a következő regényét.

A borosüveg ismét vészesen kilengett. Francis újfent a mellkasához kaphatott.

– Parancsolsz?

Feli válasz helyett kivette a kezemből a bort, rendesen beletekerte a dugóhúzót és gyakorlott mozdulattal kihúzta. Még töltött is. Harmincöt percnyi szenvedés végére tett pontot. Most kezdhettem azon gondolkodni, hogy fogom meg a poharat ilyen hülyén begipszelt kezekkel.

– Volt szerencsém olvasni néhány regényét…

– Most megtisztelve kéne éreznem magam?

– … és azokban azt írta, hogy maga számára az alkotás létszükséglet.

– Ez úgy általában az alkotókra igaz.

Feli a szemét forgatta.

– Azt is írta, hogy az első vázlatokat nem leírja, hanem szalagra mondja egy régi táskarádió segítségével.

– Így van.

– Mikor használta ezt utoljára?

Pontosan tudtam a választ, csak nem volt kedvem megmondani. Úgy tettem, mint aki nagyon erősen gondolkodik.

– Uram.

– Mielőtt elmentem festékért. Bekapcsolva felejtettem, végigért a szalag. Vissza kell pörgetni, vagy kicserélni a kazettát.

– Ha hoznék magának egy elektronikusat, az nem…

– Kell a recsegése – vágtam közbe. – Az a sistergés, ahogy tekeri a szalagot. Ezek. Egyébként nem megy.

Nem mintha próbáltam volna nélküle. Otthon találtam, a padláson, mikor nem volt pénzem másikat venni. Azóta is velem van a kopott magnó. Az, hogy arra mondom fel a szöveget, inkább berögződés, hagyomány, mintsem konkrét művész-rigolya. Felinek erről nem kell tudni.

– Ez esetben, marad a diktálás.

Csinált két gyors karkörzést, megmozgatta az ujjait és felült mellém a bárszékre. Nyitott egy üres dokumentumot. Várakozón felém fordult.

Úgy emlékszem, úgy néztem rá, ahogy a teljesen hülyékre szokás.

20.

– Miért van az, hogy alig látom mosolyogni, Signore Rossi?

A diktálás egy rövid szünetében léteztek. Romano tűnődve bámult ki az ablakon.

– Mi a ráknak örüljek?

– Olyan sok szép dolog van a világon – rántotta meg a vállát Felice. – Törött lábú embert is hallottam már nevetni.

A festő arcán megrándult egy izom, ahogy a kezeire nézett.

– Igazad van. Seggemet a földhöz verem.

21.

– Nekem ez a munkám. Ez az életem.

A nappaliban döglöttem, a lakás legkényelmesebb fotelében. A jobb kezem ujjait Lego-formára gipszelték, oda pont be tudtam illeszteni a borospohár szárát, a hüvelykujjammal meg rá tudtam szorítani. Feli azt mondta, hogy talán nem kéne többet innom, már eléggé eláztam. Tartottam magam a kijelentéshez, hogy csak spicces vagyok. Ha már a cigiről leszoktat – egyszer, egyetlen egyszer volt hajlandó meggyújtani nekem egy szálat –, legalább ez maradjon meg.

– Ha nem alkothatok, ha nem adhatom ki azt, ami bennem van, akkor úgy érzem, felrobbanok. Felgyűlik, mint a ki nem dobott szemét, aztán azon kapom magam, hogy olyan rumli van, hogy már inkább hozzá se nyúlok, inkább felgyújtom az egészet és elköltözöm.

Az alkohol bódultságán túl észrevettem, hogy Feli szorgosan gépel.

– Te meg mit csinálsz?

– Írom, amit mond.

– Ezt én mondom – vontam össze a szemöldököm értetlenül.

Feli nem tudta mire vélni se a hangsúlyt, se a kijelentést. A kezei megdermedtek a levegőben és pislogott. Szemeztünk egy picit, mire leesett, hogy nem érti. Akkor teljes testtel felé fordultam és voltam olyan kedves, hogy magyarázattal szolgáljak.

– Van nekem egy múzsám. Minden kiállításomnak van egy. Odajön, kedves, aztán ad egy pofont és onnantól kezdve ő adja a számba a szavakat. Amit az imént filozofáltam, az csak hiszti volt, Assenzának semmi köze hozzá.

Bólintott és törölt.

– Megkérdezhetem, miért hívják Hiánynak a mostani korszakát, uram?

– Nem.

22.

Feliciano megfogadta, hogy soha többet nem hajlandó a művész úrnak nem az, hogy bort, de még borospoharat se mutatni. Tudta, hogy Romanónak a létezés minden síkján szüksége van arra, hogy alkosson. Ebben segíteni akart neki. Abban kevésbé, hogy részegen eltaláljon az ágyáig. A férfi a lábfejét ingatva vezényelte a dudorászását.

– Jöjjön, ideje lefeküdni.

Túl részeg volt ahhoz, hogy felkeljen. Feliben kezdett felmenni a pumpa. Utálta a részeg vendégeket. Ráadásul eleve bujkált benne az érzés, hogy talán nem kéne hagynia, hogy a férfi igyon. Hallgatnia kellett volna magánra, megspórolta volna ezt a remek kalandot.

– Uram.

Romano félreütötte a kezét és sértődötten felkiáltott:

– Laisse moi chanter!

Feli fáradtan megdörgölte az orrnyergét. A legfontosabb vendéglátós kifejezéseken kívül egy szót sem tudott franciául, de volt egy sanda gyanúja rá, hogy mit jelenthet. Az nem lepte meg, hogy a művész úr franciául szólalt meg; a könyveiben felemlegette, hogy Franciaországban nőtt fel és a diktálás során is előfordult, hogy francia jövevényszavakkal fejezte ki magát. Az már meglepte, mennyire máshogy fest így egy szöveg, hallás után legépelve, mint mikor ő odahaza kézbe veszi a nyomtatott verziót. Biztosan oka volt és el is fogadta, hogy ez az ok felette áll az ő egyszerű létezésének. Sok munka lehet egy egész könyvben.

A francia kijelentés értelmezésére tett felvetését Romano igazolta. A férfi kuncogott, majd a részegek jellegzetes hajlításaival új nótába kezdett:

– Lasciatemi cantare… con la chitarra in mano… lasciatemi cantare… sono un italiano.

– Rosszabb vagy, mint egy gyerek – dünnyögte csak úgy magának.

A tiltakozásával mit sem törődve a hóna alá nyúlt és felhúzta. Romano elhagyta magát. A második lépés után újrakezdte a dalt, duruzsolta Feli fülébe, míg ő egészen pontosan átcipelte a hálóba és ágyba dugta.

Az ajtóban megtorpant, mikor Romano utánakiáltott. Összefont karral fordult meg. Zord elhatározása, hogy ő most lelép, rögvest megingott.

Romano bal kézzel nyúlt utána, majd a gipsz súlyától lehanyatlott a keze. Bánatos kutyapofával nézett rá.

– Ne hagyj itt egyedül.

Leült az ágy szélére, és hagyta, hogy Romano megpróbálja átkarolni az egyik kezét. Feli nem volt biztos benne, hogy a továbbiakban képes lesz ugyanolyan szemmel nézni a festőre.

– Tudod, én csak a legjobb barátaim társaságában vagyok hajlandó vállalhatatlanra inni magam – jegyezte meg dorgálva.

Azt hitte, hogy Romano már rég alszik. Meglepődött, mikor kásásan, kevéssé artikulálva felkuncogott:

– Nah, nálam ez a családom privilégiuma.

Később, mikor már a vendéglőben segített a kasszazárásnál, eszébe jutott, hogy megtisztelőnek kéne lennie, hogy Romano már a családtagjainak kijáró privilégiumokban részesíti. Akkor tehetetlen beletörődéssel szemlélte, ahogy a festő könnyesre röhögi magát a privát tréfáján, majd nyöszörögve kér egy lavórt és panaszkodik, hogy forog vele a világ.

23.

Nednek is ez volt az első kérdése. Miért Assenza.

Drágáim, ha tudnám, akkor nem kéne róla egy egész kiállításra való képet festenem.

Feli a felügyeletem mellett visszapörgette a kazettát, hogy rá tudjam venni a fehérzajra a gondolataim. Még egy magasított gomblenyomót is gányolt a nagyapjával – a segédeszköz alá kellett tolnom a rádiót úgy, hogy mikor könyökkel lenyomom a lapot, a lap aljára felrakott bot a megfelelő gombot nyomja le. Az ujjaim még mindig érzékenyek voltak a nyomásra, azért kellett ez a kacifántos módszer.

Assenza kegyeskedett kicsit megnyugodni. Már vele is foglalkoztam, nem csak Felivel, így megcsalt feleségből visszavedlett szeretővé, aki tisztában van vele, hogy neki örökké csak a második hely jut. Azért csak elégedetlenkedett.

Nem tudtam ránézni Feli alkotásaira. Azonnal felrakta a lemezt, ami gyakran órákon keresztül nyomta, hogy nem vagy elég jó, nézd csak, a tulajdon öcséd is jobban fest, mint te, pedig ő sosem tanulta. Tudom, hogy nem én szartam a spanyolviaszt. Tudom, hogy vannak a világon nálam messze jobb alkotók, de őket szerencsére nem ismerem. Felit viszont igen. Assenzának is van hozzá kötődése, ezt használta fel ellenem, mikor bosszúhadjáratba kezdett.

Az álmokkal kezdte, kétszer is felkavarva azt a mocsarat, amelybe a szülőanyámmal és az életem első éveivel kapcsolatos emlékeket elsüllyesztettem.

Taorminában születtem. Nem nagyon emlékszem rá. Homályos benyomások, sorba nem rendezhető villanások. Alig néhány konkrétum, de az köztük van, amikor a szülőanyám fejhangon visít a szobában, miközben a nagyapám kiabál vele. Édesapám, nagyapa fia, ekkor már nem élt.

A veszekedés szavai elvesztek az évek viharaiban, összefolytak, elmosódtak. Az élményre emlékszem, hogy kinn ülök az ajtó előtt, a mozdulatra, amivel ringatom a pár hónapos Felit a babahordozóban, hogy ne kezdjen újra sírni.

A bútorokra viszont emlékszem. Asztalok, komódok, székek, szekrények voltak felhalmozva a társasház függőfolyosóján. Mindegyik kopott, törött, használhatatlan. A hulladék-hegyek olyan volt nekem, mint egy hatalmas, elvarázsolt kastély. Fel lehetett mászni ezekre, a kupacokba bele lehetett bújni. Végtelen és egy lehetőség volt, ahogy át lehetett vágni a halmokon. Ez volt a kedvenc játékom.

A kiabálás egyre közelebb ért az ajtóhoz. Feli felsírt. Már nem emlékszem, mitől is ijedtem meg pontosan, de mikor Augustus acsarogva kilépett az ajtón, én már az egyik szemétkupac alól figyeltem. Nem látott engem.

Még a küszöbön állva is kiabált anyámmal. Már egészen átfagytam a kövön fekvéstől, de nem mertem megmozdulni, mert féltem, hogy meglátnak. Nagyapa nagy sokára felmarkolta a babahordozót és elvitte Felit. Anya rikoltott.

Konkrét emlékeim nincsenek arról, hogy miért vettek el az édesanyától. Annyit tudok, amennyit anyáméknak elmondtak, mikor befogadtak: kihívták a családvédelmet, azok kijöttek és elvettek tőle. Nem tudom, miért nem sikerült nekik felvenni a kapcsolatot nagyapával.

Arra viszont határozottan emlékszem, hogy szánt szándékkal pokollá tettem az összes pár életét, akik megpróbáltak befogadni. Visítottam, rugdosódtam, nem fogadtam szót és az összes csúnya szót ellőttem, amit egy lepratelepen meg lehet tanulni. Hogy mi volt a célom? Nem tudom, de minden alkalommal, mikor visszaküldtek az árvaházba, fájdalommal vegyes elégedettség dagadt a mellemben.

Nem voltam hajlandó utánanézni a pontos procedúrának, hogyan is kerül ki egy árva a saját szülőhazájából. Vagy miként adják örökbe. A saját bőrömön egyszer megtapasztaltam, nem akarom ismerni az elméletet mögötte. Mindenesetre, Franciaországban elhallgattam. Nem értettem, amit a többiek mondanak, lévén, hogy én olaszul tudtam, ők meg nyilván franciául. Hetekig egy szót sem szóltam.

Anya és apa tanult olaszul. Mindkettejüknek erősen rozsdás volt a nyelvtudása, mikor hozzájuk kerültem, ráadásul katasztrofális volt a kiejtésük, de éppen eleget tudtak ahhoz, hogy az akkori, érthető beszédre kiéhezett lelkem azonnal kötődjön hozzájuk. A testvéreim lelkesek és kedvesek voltak. A francia csacsogásukból csak azt vettem ki, hogy Lovinónak szólítanak. Eleinte mind úgy hívtak.

Je suis Romano. Életem első francia mondata.

Nem a bonyolultsága volt a kérdés; inkább a tény, hogy megtörtem. Már nem próbáltam görcsösen védeni magam a némasággal. Ők kinyúltak értem, én pedig szégyenkezve elfogadtam a segítő kezet.

Itt be is fejezhetném a családi életem taglalását, azonban muszáj vagyok hozzátenni azt, ami csodálatos jellemem ismeretében, gondolom, sejthető, hogy a szüleim élete ezután sem volt fáklyásmenet.

Assenza meg egy ribanc, amiért visszapörgette ezeket az emlékeket. Darabosan, értelmetlenül. Csak az emlékek nyomását hozta vissza teljes valójában. Az első álmomban megint a függőfolyosón ültem, de Feli felnőttként ült mellettem. Nem sírt, rajzolt. Nem vett tudomást az hátunk mögül jövő értelmetlen zajokra, melyből időnként kihallottam Augustus egy-egy, a múlt hét során elejtett mondatát. „Jövő hétre rendelj egy kilóval több parmezánt.” „Már megint vacakol az internet, az ember azt hinné, hogy egy ilyen világvárosban normális a szolgáltató, de nem…”

Másodjára Velencében sétáltunk. Biztos vagyok benne, hogy sose láttam azokat a házakat, amik között ballagtunk, de tudtam, hogy a városban vagyok. A szülőanyámat nem is láttam, csak éreztem, hogy ott van. A helyzet belülről feszített, ahogy a megfagyó víz szétrepeszti az üveget.

Verejtéktől csatakosan ébredtem. A második alkalom után mélyről jövő, ősi félelem lett úrrá rajtam. Nem tudtam aludni, még kevésbé tudtam koncentrálni. Ugyanúgy fel-alá járkáltam, mint mielőtt leszedtem a gipszemet. Assenza gúnyos mosollyal figyelt, egy pohár bort kortyolgatva növelte a gombócot a torkomban. Fojtogatott. Azt se engedte, hogy beszéljek.

Könyörögni akartam neki, de kinevetett. A fejét ingatta és újratöltött.

24.

A következő esős napon Feli újra elkísérte Signore Rossit a borbélyhoz. Feli előbb a borosta sötétjére, az esetlegesen elhúzódó másnaposságra, majd az üzlet túl fehér villanyára fogta, hogy a festő olyan fáradtnak tűnik, de a kinti természetes fényben még jobban látszódott, milyen beesett az arca, milyen karikásak a szemei. Betegnek tűnt.

– Minden rendben, uram?

– Oldalas beszédeket fogalmazok egy megszemélyesített múzsának, hogy hagyjon békén. Szerinted?

Folytatása következik...