Assenza #2

Na, milyen? Május végéig tervezem befejezni, haha. Hátha idén sikerül nem teljesen elszúrni ezt az egész szülinapozást :”D Amúgy vége még mindig nincs.

Romano kalandjai folytatódnak, és lehet, hogy ő ennek továbbra sem örül. Vajon miért.

Nagyon próbálkoztam nyakig bekötött Romanót találni, még a legyártással is szemeztem, de Roma azt mondta, itt ő a művész, kopjak le.

Assenza – Második szakasz

9.

Vargasék kedvesek voltak, tartották maguk a megígért diszkrécióhoz, így a nyomorúságomat nem fogadták hírre éhes hiénák. A viselkedésük természetesen gyökeres változáson ment keresztül – félelemmel vegyes tisztelettel szóltak hozzám, mintha legalább Michelangelo lennék. Azért azzal kicsit zavarba hoztak. Ők ugyan nem tudták, de mégis a családtagjaim voltak, úgy pedig igen kínos az ilyen mértékű tisztelet. Az is atom ciki, mikor anyám kezében látom valamelyik könyvemet, hát még amikor annak hatására levon valami következtetést és változást hoz kicsiny családom begyöpösödött életébe.

Az alku megköttetése utáni reggelen nagyon komolyan megerőltettem magam tisztálkodás-ügyileg. Elég érdekes volt a törzsi tánc, amit szappanozás-címszó alatt lejtettem a kádban, de legalább úgy állítottam be Vargasékhoz, mint egy ember. A borostámat leszámítva.

Gyűlölöm a borostát.

Az ebéd végeztével – mely az ügyetlenségem miatt kellemes ötven percig tartott, de olyan volt, hogy kedvem támadt az összes hozzáférhető ujjam megnyalni utána – bekopogtam az irodába.

Zárójelben jegyzem meg, hogy a kopogás kicsi korom óta ősellenségem. Ha bütyökkel csinálom, megfájdul a kezem, ha ujjtőből, akkor fáj is és még dörömbölésnek is hallatszik. Gipsszel egy fokkal egyszerűbb, azt csak odakocogtatja az ember és láss csodát…

– Uram – mosolygott rám Augustus. – Milyen volt az ebéd?

– Ha odakinn is mindenki ilyet kap, akkor durván alul árazza az ételeit, Signore Vargas – feleltem őszintén. – Nagyon finom volt, köszönöm.

– Várom sok szeretettel holnap is.

– Jövök is. Az unokáját merre találom?

– Felicét? – kérdezte meglepődve.

– Őt.

– Itt van benn, segít a könyveléssel. Miért kérdi?

– Úgy emlékszem, az ebédért cserébe festőleckéket kell adnom.

Augustus arcáról lehervadt a mosoly.

– Isten ments, Signore Rossi, ne vicceljen velem, én…

Félbeszakítottam:

– Alkut kötöttünk, Signore Vargas. Leckét adok az ebédért cserébe. Ha Felicianónak most muszáj segítenie, akkor természetesen később bepótolhatjuk a mai alkalmat, de nem várhatja el, hogy megfelelő honorárium nélkül éljek a vendégszeretetével. A másik lehetőség, hogy kifizetem az ebédet.

Felice a nagyapja könyöke alatt átbújva jött ki a folyosóra.

– Papa, befejeztem a szakaszomat, ha még kellek, akkor csak hagyd ott, majd később megcsinálom!

A fiú jóformán ragyogott örömében. Most Augustus volt olyan zavarban, mint tegnap Felice. Jóváhagyón biccentettem és egy hátravetett köszönés után megindultam kifelé.

Feli szorosan a nyomomban volt, mintha attól tartana, hogy elveszítjük egymást ezen a pár méteren.

– Maga itt lakik velünk szemben?! – kiáltott fel meglepetten.

– Csak szeptember vége óta – hűtöttem le a kedélyeit.

A kapucsengő még istenes volt. Tompa fájdalom lüktetett végig a karomon, ahogy a számokat nyomogattam. Mire felballagtunk az elsőre, el is múlt. Ügyetlenül elővettem a zsebemből a lakáskulcsot. A bal kezem ujjaival szorítottam össze a fémet, de túl erősen szorítottam és az előbbinél jóval élesebb fájdalom cikázott át a karomon. Megfordultam és Feli felé nyújtottam a kulcsokat.

– A kék a kilincs, a piros az alsó, a zöld a rigli.

Bólintott és kitárta előttem az ajtót.

Művészi rendetlenségbe vezettem be a vendégemet. Az előszoba ajtó nélkül nyílt amerikai konyhás ebédlőbe. A pulton méret szerint sorakoztak a használt, mosogatásra váró poharak. A földön itt-ott konyharuhák, a reggeli törülközőm meg a tegnapi (tulajdonképpen az egész héten használt) ingem. Ezeket elegánsan a fal mellé rúgtam és a műterembe invitáltam Felit.

– Szóval. Ott tartom az ecseteket, ideális esetben forma, méret és anyag szerint szétválogatva, de az utóbbi időben rendetlen voltam, szóval nyilván összevissza vannak. A festékeket viszont tényleg rendben tartom. Van vízfesték, akril meg olaj, utóbbinál jobb szeretem a… Felice, mi a jó eget bámulsz?

A fiú leragadt a műterem küszöbén bámulni a falnak támasztott tucatnyi képet, melyeket Assenza festetett velem.

– Hahó. Feli. Velence Felicének!

A fiú összerezzent.

– Uh, öh, bocsánat, csak… ümmm… biztos, hogy ez jó ötlet?

– Micsoda?

– Hát, hogy… hogy festeni tanít. Mármint maga és engem és pont maga és…

– Ácsi – emeltem fel jobb gipszemet. – Az, hogy híres vagyok, csak és kizárólag annak köszönhető, hogy a világ egyik idióta pénzeszsákjának megtetszett az egyik képem és adott érte egy valag pénzt. Rengeteg olyan művész van a világon, aki messze jobb, mint én, csak a közönség nem hajlandó észrevenni őket. Megbeszéltük?

Felice zavartan bólintott.

– Remek. Te akrillal festesz, igaz?

– Igen. De nem ezzel a fajtával ez… – elvörösödött.

Kapásból nem értettem. Lenéztem a festékekre. Fél- és egyliteres tartókban voltak, mint mindig.

– Az a gond, hogy nem festettél még művész-minőséggel?

– Ööö… én még csak ilyen kis tubusokból festettem, tudja…

Elnevettem magam, majd a falnak támasztott képek felé intettem.

– Szerinted mennyi festék kell egy egy négyzetméteres vászon összepacsmagolásához? Ideggörcsöt is kapnék, ha kétnaponta kéne festékboltba járnom… Nem, így egyszerűbb. Van mindenből, kivéve a 321-es bordó olajfestéket, azért mentem, mikor megismerkedtem a járdaszegéllyel.

Rövid, fájdalmas szünetet tartottam, Feli pedig a kezeit nyomorgatta kínjában.

– Szóval, én úgy képzeltem el, hogy fokozatosan haladunk – vettem fel ismét a fonalat. – Öregapád mennyi ideig tud hiányolni?

– Mennyi ideig kellene hiányolnia? – kérdezett vissza feltámadó lelkesedéssel.

– Ez abszolút rajtad múlik. Te dolgozol, én csak nézem és közben okosakat mondok.

Beharapta az ajkát.

– Hát, nem tudom, hogy maga hogy szokta ezt csinálni, Signore Rossi, de nekem vázlatot kell csinálnom, mielőtt leülök festeni. Néha megy, néha nem.

Magam után intettem Felit. A szoba zongora felőli falához mentünk, melyen polcok sorakoztak. A polcok nagy része tele volt még tiszta, nem használt papírral és vásznakkal. Egy kosárban lécek voltak, arra az esetre, ha egyedi méretben akarnék gyártani valamit. Mellmagasságban sorakoztak a vázlatfüzetek, amiket mindig hurcolok magammal és amik valószínűleg szexelnek, amikor nem nézek oda, mert a világon nincs olyan, hogy ilyen iramban termeljem ezeket a vackokat.

– Parancsolj, a vázlatfüzet-gyűjteményem. Az utolsó képem ott van az állványon, mellette a kisasztalon a vázlat, amit csináltam hozzá.

Úgy láttam, nagy kő esik le a szívéről.

– Uram, ha maga most… hát, okosakat mond, az segíteni fog nekem abban, hogy azt fessem le, amit akarok?

– Reméljük. Azt viszont szeretném előre leszögezni, hogy sem tökéletes rajz, sem tökéletes festmény nincs. Csak elkezded, javítasz rajta és valahol abbahagyod. A kérdés mindig az, hogy eltalálod-e azt a pillanatot, amikor abba lehet hagyni, mert már jó, de még nem rontottad el.

Ez volt az első az elvont és nem igazán kifejező jótanácsom a sok közül.

Megegyeztünk egy egyszerű csendéletben. Körbesétáltunk Felivel a lakásomban és engedtem, hogy az összes neki tetsző holmit megtaperolja, majd maga állíthatta össze a megrajzolni kívánt kompozíciót. Egy öklömnyi színes üveg, amit drágakő-formára vágtak (Joăo hozta Portugáliából), a nővérem itt felejtett selyemsálja, egy könyv (Francis kedvence, a Veszedelmes viszonyok), egy kávéscsésze (a csorba fülű, amit Toni vett egy bolhapiacon nevetségesen drágán), egy ornamentikával díszített evőkanál (Nednek szereztem, aki az olthatatlan gyűjtési szenvedélyét ezeken éli ki) és egy trombita került a hokedlire, amit anyám mindig utánam küld, bárhová is költözzek. Mellesleg, a trombita csak azért van a birtokomban, hogy jobban meg tudjam figyelni a fénytöréseket a fémfelületen.

Pakolászás közben Feli a zongora felé intett.

– Mindig befesti a zongoráit?

– Csak ha a bátyámnak elgurul a gyógyszere és úgy dönt, hogy bordó zongorára van szükségem.

Feli nevetett. Én nem. A hangszerre nézve megint felbúgott bennem Assenza. Sírt utánam.

Megint elkapott a vágy, hogy beszéljek Emmával. Az összes testvérem közül ő a legértelmesebb, mikor problémamegoldásról van szó. Meg mostanában akárhányszor hívott, Assenzára hivatkozva leráztam.

A kezemre néztem. Ha most felhívom, nem fog élni hagyni.

Feli felült a rajzbakra és halkan zümmögve rajzolni kezdett. Assenza elnémult. Nem, semmi szükség arra, hogy telefonáljak. Még. Majd elválik, attól függ, hogyan alakulnak a dolgok Felivel.

Kiültem az ablakba. Az utcaképet néztem, elvégre engem is zavar, ha figyelnek, miközben fennáll az esélye annak, hogy bénázok. Inkább próbáltam feldolgozni a tényt, hogy egy szobában ülök a tulajdon kisöcsémmel.

Nem akart menni. Hallgattam, hogyan húzza, tolja Fel a ceruzát. Satíroz, kopog, radíroz. Pár gyors vonás, majd újra satírozás. Pár perc, míg a ceruza alig adott hangot, akkor a fiú gyöngéden nyomta rá a papírra a grafitot, halovány vonalakat, leheletvékonynak tűnő felületeket hozva létre.

Teljesen elmerült a rajzolásban. Nem is reagált rá, mikor bő egy óra után felkeltem az ablakpárkányról. Jó. Jó az, ha képes belefeledkezni a munkába.

Hangtalanul megkerültem és megnéztem, mit csinál. Abban a pillanatban megértettem, hogy mi Felice legnagyobb hibája.

A rajz úgy vágta hozzám a világ valamennyi pozitív kisugárzását, mint… nos, nem a legjobb hasonlat, de úgy, ahogy egy tehervonat átgázol az akadályon. Az életörömnek olyan forrása volt az a pofonegyszerű ceruzarajz, hogy megmelegedett tőle a szívem.

– Feli.

A fiú ijedten megugrott.

– Megvannak a vázlataid? Amiket a festményeidhez csináltál.

– I-igen. Igen, persze.

– Meg tudod keresni őket holnapra?

– Természetesen.

10.

Feli nem tudta, hogy melyik a zavaróbb, az, hogy egy híres festő fogadta tanítványául, vagy az, hogy a híres festő rezzenéstelen tekintettel bámul ki az ablakon és rá se bagózik. Nagy csatát vívott magával, hogy vajon jó-e az, amit csinál, vagy nem. Úgy rajzolja le, ahogy látja, vagy úgy, ahogy szokta?

A körvonalakig nem volt semmi probléma. Feldobálta a tárgyakat, elhelyezte azokat a térben. Körvonalak, halványan, finoman. Csak aztán jött az árnyékolás.

Egy órának érezte azt az öt percet, míg úgy tett, mint aki rajzol. Valójában a szeme sarkából a művész úr festményeit nézte. Torz tárgyak néztek le rá a vászonról. Feli nem merte bevallani, hogy egyik se tetszik neki. Mindegyik túl komor. Túl hideg.

Az egész lakás az volt. Rideg, zárkózott, barátságtalan. Úgy kellett összevadásznia ezeket a tárgyakat, amik valamicske vidámságot csempésztek bele.

Még egyszer Romanóra pillantott, aki az üvegnek támasztotta a homlokát párafelhőket lehelt az üvegre. Felinek majd megszakadt a szíve.

Szüksége van egy kis vidámságra! – döntötte el. A maga szokott módján rajzolt. Eltörölte a komorságot, csak a kedvességet vitte fel a papírra. Jól érezte magát tőle. Elkapta az a vidám emelkedettség, amit annyira szeretett a festésben. Lubickolt benne. Néha azon kapta magát, hogy a nyári slágereket zümmögi magának.

Majdnem infarktust kapott, mikor Signore Rossi megszólalt a háta mögött.

– Ezt majd itt hagynád, kérlek?

– Hogyne. Persze, nagyon szívesen.

Signore Rossi elmélyülten nézte a képet, összevont szemöldökkel, szigorúan. Borzas haja mosásért kiáltott, borostás állával és karikás szemeivel pedig egy őrült hatását keltette. Feli kezdett kicsit félni tőle.

– Ó… hú… már ennyi az idő? Lehet, hogy mennem kéne.

– Csak nyugodtan.

Rá se nézett. Feli úgy mászott le a bakról, hogy ne álljon a mester és a rajz közé. A férfi nem szólt. Lassan kihátrált a szobából. Az elköszönésére nem kapott választ.

Hanyatt-homlok menekült hazáig.

– Felice! – kiáltott fel nagyapa, mikor a karjaiba vetette magát. – Felice, mi a baj, rosszat merészelt mondani neked?

– Nem mondott semmit, de olyan csúnyán nézett! – sírta. – Papa, én nem akarok visszamenni holnap!

– Semmi baj, gyöngyöm. Majd kimentelek, rendben?

11.

Mikor letettem a rajzot a zongorára, Assenza duzzogva elhallgatott. Engedte, hogy bemenjek a hálóba és az ágyban aludjak. Velencében ez volt az első alkalom.

A műterem egyébként se szeret elereszteni. Máshol is a kanapén, vagy néhány földre terített pokrócon alszom. Ezek után úgy éreztem magam az ágyban, mint magzat az anyja méhében.

Reggel szokatlanul korán ébredtem, ennek ellenére olyan energikusan, amihez évek óta nem volt szerencsém. Már az előtt ébren voltam, hogy megittam volna a reggeli duplakávém, arra pedig időtlen idők óta nem volt példa.

Tűkön ülve vártam a delet. Az utolsó perceket úgy vártam ki, hogy felöltözve álltam az előszobában, és az óramutató figyeltem, nehogy megálljon, míg valami mást csinálok.

– Signore Rossi! – köszöntött Augustus, mikor berobbantam hozzá az irodába. Felice a sarokban szöszölt valamit egy kupac papírral. Összerezzent, mikor meglátott. Milyen ijedős gyerek.

– Helló, üdv, halaszthatjuk az ebédet kicsit későbbre? – kérdeztem és máris Felit néztem. – Megvannak a rajzaid?

Szótlanul mozdult és vett fel a sarokból egy A3-as mappát. Kinyúltam érte… és eszembe jutott, hogy amúgy nem tudom használni a kezeim.

– Ki tudnád teríteni valahova?

A tekintete összevillant a nagyapjáéval, de engedelmeskedett. Az öreg ott állt a sarokban és figyelt minket, mint egy vízköpő. Rá se bagóztam, Feli képeit néztem.

– Ezt tedd félre – böktem az egyikre. – Ezt is. Ezt is. Oh, ennél nem volt kedved rajzolni, igaz? Ez is megy. Ó!

Egy lány portréjához értünk és felnevettem.

– Valami gond van, Signore Rossi? – kérdezte Augustus zordan.

– Nem, csak… ugye a lány kérte, hogy rajzold le? – böktem a képre, még mindig kuncogva.

Felice elgondolkodva nézte a képet és próbált visszaemlékezni.

– Igen. Egy hidat rajzoltam, mikor odajött.

– És nyaggatott? – kérdeztem mohón.

Felice zavartan bólintott. Még egyszer a képre néztem.

– Hadd tippeljek; nem is tetszett.

– Egy trampli volt – fintorgott.

Megint nevettem.

– Jó, akkor tedd ki oda azokat a képeket, amiket félretettünk. – Feli kirámolt Augustus asztalára. – Látod, mi a közös bennük?

Értetlenül néztek rám mind a ketten. Felkaptam a mappából egy rajzot, és beraktam középre.

– És most?

– Ezek sikerültek, ez annyira nem – mondta, de láttam rajta, hogy még mindig nem érti, mit akarok.

Az ajkamba haraptam és próbáltam megfogni, amit mondani akarok. Még jó, hogy könyveket is írok. Legalább már tudom, hogy melyik ágban vagyok erősebb.

– Amikor bemész egy múzeumba, melyik az a kép vagy tárgy, amelyik előtt leragadsz és megnézed?

– Amelyik tetszik – rántotta meg a vállát.

– De miért tetszik?

– Mert mond valamit? – tippelt Augustus.

– Pontosan! – mutattam rá. – Ezeknél a képeknél törekedtél arra, hogy átadj valamit. Rajzolni akartál, mutatni akartál, belevitted mindazt, amit tudsz. A tegnapi rajzod ugyanez a kategória. A festészet, alapvetően a művészet, ez. Érzéseket közvetítünk, nem csak… feldobok a vászonra egy adag színt és azt mondom rá, hogy művészet. Oké, vannak manapság ilyenek is, de azok a kétfilléres festők, akikre senki nem fog emlékezni. Reméljük. Szóval, a lényeg az, hogy legyen benne valami. Látom, szereted a tájképeket. Azokkal is lehet mondani: magasság, egyedüllét, harmónia, vagy akármi. Volt, aki megfestette az érzést, hogy áll a pusztán, kitárulkozik a világnak és úgy érzi, a levegőég magasáig ér. Érted, amit mondok?

– Én… azt hiszem, igen.

De legalább már nem bámult rám olyan ijedten.

– Ennek láttam a képét kinn a vendéglőben – böktem az egyik tájképre. – Ezen fogunk dolgozni!

– Ezen a képen?

– Nem, ezen a… azon, hogy ne csak a rajzon, de a festményen is megjelenjen az üzenet, amit bele akarsz rakni. Az egyik médiumra sikerül felvinned, a cél az, hogy át tudd vinni a másikra is.

Az asztalra akartam támaszkodni, de a gipszelt kezeim nem engedték, hát kiegyenesedtem. Roppant elégedett voltam magammal.

12.

Augustus Vargas, ha megverik, se vallotta volna be, hogy egy kicsit ő is megijedt az irodába berobbanó, izgatottan hadaró, villogó szemű festőtől. Heves gesztikulálása a gipszekkel úgy tetszett, mintha bunkókat lóbált volna.

Az öreg megköszörülte a torkát.

– Signore Rossi, ha meg nem sértem… beajánlhatom egy borbély ismerősömnél?

13.

Miután olyan lelkesen elmagyaráztam az étteremben a két Vargasnak a tényállást, magammal rángattam a fiút, és estig ott fogtam. Nem hagytam élni. Előbb elmagyaráztam neki a különbséget ecset és ecset között, majd festék és festék között, lelkesedésemben letértem a lényegről az anekdoták mellékvágányára, s elérkezett az a pillanat, hogy Feli két ecsetvonása között volt egy nagymonológ. Csak akkor kaptam észbe, mikor ki kellett mennem inni, mert egészen berekedtem.

– Na, most, hogy kibeszéltem magam a következő két hónapra, ess neki.

Onnantól kezdve már csak a kéztartásába, a fogásába pofáztam bele és ki akartam futni a világból, mikor visszafelé akarta tolni az ecsetet.

– Nem csinálsz ilyet, megértetted? Nem! A kihűlt hullámon keresztül!

Volt képe kiröhögni. Utána morogtam vele egy sort. Még annak ellenére is volt olyan kedves, hogy miután hazament, visszajöjjön egy ételhordóval, amiben az ebédem volt.

Az egyik délelőtt felhők tornyosultak Velence fölé. Zord arccal bámultam őket, hátha délig eltakarodnak, de természetesen nem volt ilyen szerencsém.

– Ma nem festünk – mondtam Felinek köszönés helyett.

– Miért? Valami gond van?

– Rosszak a fényviszonyok. Lámpával lehetne rajta javítani, de a természetes fény mindenek felett. Mondhat akárki akármit, szerintem lehet látni a különbséget. Árnyaláshoz és a főszínekhez elengedhetetlen a tökéletes megvilágítás.

Azok ketten összenéztek, majd Augustus egy gyors telefonnal elintézte nekem a fodrászt. Feli volt olyan kedves és elkísért, miután a nagyapja annyival letudta az útbaigazítást, hogy „Giorgo kisboltja után balra, aztán a Nazionale borozónál át a kanális felett, a második híd után megint balra és mielőtt kiérne a Grand Canalhoz, ott.” Hajmosás és borotválás volt a program. Élmény volt ismét sima arccal létezni.

– Meg is vagyunk – vigyorgott rám a borbély. – De Feli, miért nem mondtad, hogy meglátogatnak titeket a rokonok? Az öreged biztos jön borozni az este?

Feli fülig pirult.

– Ó, mi nem vagyunk rokonok, mi csak…

– Feli ismerőse vagyok, de jól esik a feltételezés – feleltem.

– Ah, compreeeendo.

Jól megnyújtotta a szót. Feli vöröslött, mint az egyik képén a naplemente. A pali távozáskor ránk kacsintott. Ekkor kezdtem gyanítani valamit.

– A fickó most…

– Festek, ezért a papus baráti körének fele szentül meg van győződve róla, hogy meleg vagyok – vallotta be.

– Tényleg.

Feli megrettenve pillantott rám. A szememet forgattam.

– Festő vagyok, szerinted hány leányzó szomorodott el, mikor ezt megtudta? Úgy kell őket győzködni, hogy tényleg érdekelnek.

– Olyankor már a pizzéria nem segít – főzte tovább a gondolatot Feli. – Az esetek többségében inkább elhallgatom.

– Szerinted mennyit javítok az esélyeimen, mikor a festés után megjegyzem, hogy amúgy írok is? Segítek: semennyit.

14.

Amilyen félősen indult a kapcsolatuk, Feliciano utána éppen olyan vidáman várta a délutánokat. Az élete olyan lett, mint egy intenzív tanfolyam. Reggel munka, délután rajzolás és festés, este kasszazárás. Egyszer kénytelen-kelletlen odasomfordált Signore Rossihoz, hogy igazán sok a munka, nem tud délután csatlakozni hozzá. A művész úr legyintett és megkérte rá, hogy nézzen ki az ablakon. Ismét sötét fellegek takarták az eget; ilyen időben nem festettek, csak terveztek. Legfeljebb az alapokat vitték fel a vászonra.

Elkészült a Vízmosás. Az egyik régebbi vázlata alapján készítette el, Signore Rossi eszközeivel, a művész úr tanácsaira támaszkodva.

– A lazúrozást finoman kell. Vékony rétegekben visszük fel a festéket.

– Miért így csináljuk? – kérdezett közbe. – Egy képet meg lehet festeni egy óra alatt is, nem?

– De. Akrillal, olyan gyakorlattal, ami neked nincs. Most olajjal festünk, a gyors olajhoz meg olyan stílus kell. Impresszionista vagy?

– N-nem?

– Hát akkor. Te úgy festesz, ahogy látsz. Azzal sok meló van. Ha szeretnél stílust váltani, most szólj.

Feli tanácstalanul nézte a saját képét, majd a torzított formákat a falak mellett. Romano követte a pillantását.

– Én így tudom megjeleníteni azt, amit gondolok – magyarázta. – Nekem hozzá kell nyúlnom a lényeghez, bele kell folynom a tárgyba ahhoz, hogy kifejezést kapjon.

– Mit kell kifejezniük? – nézett fel rá.

– Az nem számít – rázta a fejét.

– Ha nem számítana, akkor nem festené őket, nem?

– Feli, az egy dolog, hogy én mit gondoltam róluk. Az egy másik, hogy te mit gondolsz róluk. A lényeg mindig az, hogy a közönség mit gondol. Soha nem fogják azt látni, amit én mondani akartam, pusztán azért, mert egyiküket sem hívják Romano Rossinak. – Mélyet sóhajtott. – Persze célszerű, ha meg tudják közelíteni, mert akkor kapnak egy jelentést. Ha a néző nem érti a képeidet, akkor éhen halsz, festhetsz akármilyen gyönyörűen.

15.

Büszke voltam a képre, Feli jó munkát végzett. Messze nem volt tökéletes, de az alapokat megértette. Három lapnyi esettanulmány és még hét színpróba kellett ahhoz, hogy megszülessen a Vízmosás, de ott volt.

Megbeszéltük, hogy a kép nálam marad, míg Feliék állandó képkeretező ismerőse rá nem ér. Addig a kép ott fog száradni a műterem sarkában a saját depresszív mázolmányaim mellett, hogy egyrészt, semmiképpen ne essék baja, másrészt, Assenza érezze a törődést.

Míg Felivel foglalkoztam, a kezem fájdalma is odavolt. Az orvos azt mondta rá, hogy oka nincs, csak fantomfájdalom. Egyetértettem vele; akkor is előfordult hasonló, mikor fizikailag nem volt semmi bajom, csak valami miatt nem tudtam engedni az alkotási rohamnak. Egy másik sorozatom, a Gioielli alatt is volt egy másfél hetes szünetem, mikor kénytelen voltam elszenvedni egy családi nyaralást a portugál tengerparton. Másfél hét Gioielli-kórban fetrengés elég volt a családomnak ahhoz, hogy megértsék: énfenségem nem alkalmas semmire, míg az alkotási rohammal le nem számolt. Anya azt mondta, most már legalább tudja, miért voltak a kamaszkori kilengéseim.

Assenza kínzott. Magához akart ölelni, de ebben az állapotomban nem voltam képes fogadni őt, hát olyanná lett, mint a megcsalt feleség. Gyötört, ahol tudott. A balesetem utáni negyedik napon, mikor rájöttem, hogy két törött kézzel még a hajamat se tudom kitépni és kénytelen leszek segítséget kérni, átmentem a pizzériába. Meg akartam kérni őket, hogy nyomogassák a telefonom, oldják fel rajta a zárat, mely nem engedett reszkető, fájó kezeimnek. Hívják fel helyettem Emmát, mondják el neki, mi történt. Jöjjön értem. Vigyen haza.

Korábban szentül meg voltam győződve róla, hogy sosem leszek tanár, mert én arra alkalmatlan vagyok. Ez az egész dolog a magyarázással meg a sok hülyével, nem, köszönöm, engem hagyjanak ki ebből. Feli jelenléte mégis… megnyugtatott. Biztos azért, mert rokon. A rokonok hülyeségeivel kapcsolatban hajlandó vagyok némi türelmet tanúsítani.

Assenza is megnyugodott, míg Felivel foglalkoztam. Ha magyaráztam a művészetet, az is művészet. Nem zargatott, míg a fogások közötti különbséget ecseteltem. Esténként vagy kora délelőtt néha a vendégem volt, elkámpicsorodtam miatta, de elég volt Feli vázlatára néznem és Assenza elcsendesült.

Miután a festmény elkészült, Assenza jóllakottan dorombolt, legalább úgy, mintha személyesen őt festettem volna meg. A Hiányt személyesen? Szavad ne feledd, Romano, ez milyen jól hangzik már…

Noha a kapcsolatunk a művészetben nem gyökerezett túl mélyen, mégis rutinszerűnek tűnt, ahogy sarkon fordultam és a műterem felé vettem az irányt, mikor megéreztem Assenza közeledését. Osont, mint egy tigris. Húst akart. Az én húsomat.

Átmentem és a delelőre hágó nap fényében megcsodáltam a Vízmosást, mellette Feli vázlatait. Szépek voltak. Nem tökéletesek, lett volna mit javítani rajtuk bőven, viszont a festmény végre élt. Feli meg tudott állni azon a vékony lécen, mely a giccs folyója felett rezgett.

Kedvtelve néztem az erdei patakocskát, mikor Assenza a vállamra hajtotta a fejét.

– Neked ezt tanulni kellett, Lovino.

Értetlenül fordultam felé.

– Művészeti iskola, vázlatok végtelen sora, aztán az egyetem, temérdek elrontott rajz. Gondolj csak a pincére.

A szüleim pincéje tele van az ifjú zsengékkel. Hiába kértem őket, hogy gyújtsanak be velük, nem teszik, pedig az egész világnak jobb volna úgy.

– Hányszor kellett elmagyaráznod a fiúnak? Háromszor? – érdeklődött Assenza.

– Mi közöd neked ahhoz!

– Én csak mondom! – védekezett ő. – Felhívtam rá a figyelmed. Apróság, de hajlamos vagy elfeledkezni az ilyesmikről.

Elszorult a torkom. Ismét a képre néztem.

– Mikor sikerült neked élő képet alkotnod? – súgta a fülembe.

Ahhoz képest, hogy mennyit rajzoltam, túl későn.

– Tudsz élő tájképet festeni? – dörgölőzött hozzám. Megborzongtam. – Vissza tudod adni a természet vad életét úgy, hogy közben meg sem moccannak a növények?

Nem.

– Megértetted harmadszorra az alapvető festészeti technikák közti kardinális különbségeket?

Nem…

Assenza szégyenlősen lesütötte a pilláit.

– Ezzel nem azt akarom mondani, hogy te nem vagy kiváló festő, Lovino. Viszont, ha elhanyagolod a kötelességeid, akkor az öcséd egy nap talán…

Hozzám simult. A fülembe lihegett. Remegtem a karjai között. Megcsókolt és én fuldoklottam.

Feli tehetségesebb, mint én.

Assenza mosolygott.

– Gyere velem – búgta. – Dolgunk van egymással.

16.

A festő nem jött. A pontosság nem tartozott az erényei közé – Feliék nem is vártak tőle mást, elvégre dél-olasz volt –, de legkésőbb háromnegyed egykor már ott szokott ülni az asztalnál. Feli egykor nézett össze a papával és szedte nyakába a lábát. A kódot már tudta, a lakáshoz pedig megkapta a pótkulcsokat, hogy ne Signore Rossinak kelljen nyűglődnie a beteg kezeivel.

A férfi űzött tekintettel járkált fel-alá a műteremben. Riadtan kapta a fejét Feli felé.

– Uram? – szólította meg félénken.

– Menj el! – dörrent rá.

Feli nem mozdult. Romano leszegte a fejét és magában motyogva folytatta a járkálást.

– Menj el, menni menni menni amikor csak kéred, assenza, de nem most még itt van ó istenem mi legyen… – felkapta a fejét. – Menj már!

Zavartan kihátrált.

Folytatása következik...