Nászút #21
Tudván
azt, hogy az elkövetkező időszakban hol leszek, meg hol nem
leszek, mire lesz időm meg mire nem lesz időm, igyekeztem egy
kicsit felzárkózni, és elhoztam nektek minden idők legrövidebb
fejezetét. RIP Tonhal.
A
fejezet tartalmáról: depressziózás á Le Sancte Trinite.
![]() |
Ennek ugyan abszolút semmi köze a történethez, de ilyen crossovereket nem írok. Pedig jó lenne. Ha nekikezdenék, akkor pláne nem fejeznék be semmit. |
Hogyan
legyünk láb alatt egy varázslat nyélbe ütésekor sealandi
módjára
Még
reggel is érezte a hideget a csontjaiban. Miután Scott elment
aludni, Erzsi még maradt, ülve, felfelé nézve, ahogy a férfi
otthagyta. Nagyon-nagyon sokáig ült ott, csak akkor állt fel,
mikor már tényleg nagyon fázott, és még akkor is fel-alá
járkált a fedélzeten, mert nem mert lemenni a többiekhez. De a
hideg nagy úr, és Erzsi teljesen elgémberedve, már fájóan
fagyos tagokkal, minden ízében reszketve osont vissza a fekhelyére.
Marie
a fiai között feküdt, álmában őket ölelte. Alfred egészen
hozzásimult, Matt csak átdobta a karját a feje felett. Scott
egyenletesen szuszogott a maga ágyában. Erzsi nem látta az arcát,
mivel a fal felé fordult. Kiverte a víz a gondolatra, hogy a férfi
csak megjátssza az alvást, és a léptei minden neszét tökéletesen
hallja, a kasztanyettázó fogaival egyetemben. Fázós reszketése
nagyon sokára maradt abba, de a gondolatai még akkor is úgy
kergetőztek, mint egy megvadult méhraj. Félt, hogy a többiek
felébrednek a döngicsélésre.
Hirtelen
és fáradtan ébredt. Feliks elnézést kért, amiért átesett
rajta, és folytatta a maga félálmos dülöngélését a fedélzet
felé. Erzsi felnézett; Scott még aludt, de Marie már a fiaival
együtt felszívódott.
Úgy
szivárgott ki a szobából, ahogy a víz tűnik el a rosszul
összeillesztett vödörből.
Egész
nap kerülte a fedélzetet. Nem mert felmenni, nem mert Scott szeme
elé kerülni. Megmaradt a második szinten, takarított, mint
tegnap. A reszketésnek annyi pozitív hatása volt, hogy megmozgatta
az izmait, és nem lett izomláza. Két óra munka után így se
érezte a karjait.
Matt
ezúttal nem hozta le neki az ennivalóját, csak szólt, hogy kész
van, és mehet enni. Erzsi beledobta a súrolókefét a vödörbe.
Nem kelt fel, a kezét nézte, a remegő ujjait.
– Hihetetlen
vagy – mondta magának. – Itt vagy a tenger közepén, totál
elveszve, Gilbert nélkül, kerget a flotta és sanszos, hogy
mindjárt meghalsz, de azon aggódsz, hogy Scott morci. Hát a pofám
leszakad.
Rövid
lelkesítő beszéde hatására úgy döntött, hogy szarik a skót
véleményére. Azt csinál, amit akar. Ennek megfelelően kihúzott
háttal ment fel. A magabiztossága egy pillanatra megrendült, mikor
átvette a darabos sajtból, szárított marhából és csomós
kenyérből álló fejadagját; Scott éppen akkor konstatálta, hogy
mi az ebéd, és hallatott elégedetlen morranást. Nála több
kommentárral csak Toni szolgáltatott:
– Ez
mi? – Őszinte döbbenettel meredt a szegényes felhozatalra.
– Kiszámolt
fejadag – forgatta a szemét Marie. – Ne hisztizz. Estére
meleget kaptok, megígérem.
Toni
azért hisztizett. Romana viszont nem, ő hajlandó volt a férje
helyett is felnőtt módjára viselkedni.
Scott
nem nézett rájuk evés közben. Morzsánként fogyasztotta el a
kenyerét, mint a gyerekek, hogy minél tovább tartson. A ködöt
bámulta, ami csak nem akart eloszlani, de nem fókuszált, csak a
semmibe meredt.
Eduard
evés után felment a hídra, és ismét megpróbálkozott a
szextánssal. A ködön átsejlő nap körvonala messze nem volt elég
a pontos irány megállapításához. Magába roskadva hagyta az
egészet a fenébe és telepedett vissza a párnájára.
Erzsi
érezte, mi fog történni. Marie kinyújtóztatta formás lábait,
talpra szökkent, Scott mellé libbent, és könnyedén megérintette
a vállát. A férfi felrezzent és a sógornőjére pillantott, hogy
bosszús morgással ismét a ködöt kezdje bámulni.
– Níl
gaoth é.
– Tudod,
hogy csak kicsit beszélek skótul.
– Labhraím
Gaeilge.
– Oh,
bocsáss meg! – mondta hirtelen támadt bosszúsággal. – Viszont
tegnap ígértél nekem valamit.
– Níl
gaoth é – ismételte a férfi nyugodtan.
– Azt
mondja, nincs szél – csipogta Peter.
Egy
emberként fordultak a fiúcska felé, mire ő zavarba jött.
– Scottie
bácsi tanított írül.
– De
te nem skót vagy? – értetlenkedett Alfred. – Miért nem skótul
tanítottad?
Scott
türelmetlen mozdulattal lökte el magát a korláttól.
– Azért,
mert anyám ír volt, és a varázslat akkor működik a legjobban,
ha az eredeti nyelven citálod.
További
magyarázatra nem méltatta őket, már el is tűnt az alsóbb
fedélzeten. Amint a pléd utolsó kockája is eltűnt a szeme elől,
Erzsi azonnal Marie felé fordult, valamennyi hajóstársával
egyetemben. A nő felnevetett.
– Ah,
melengeti a lelkem, hogy ennyire kompetensnek éreztek! Csak meg ne
mondjátok neki, hogy elárultam, milyen szörnyű akcentussal
beszéli az írt.
– De
most mondta, hogy az anyukája ír volt! – Alfred végképp
elvesztette a fonalat.
– Kérd
meg, hogy mesélje el a Kirkland-család szomorú históriáját és
a gyerekkora tragédiáját, hidd el, boldogan beavat. – Marie
olyan arcot vágott, mint akinek elment az életkedve. – Volt
szerencsém négyszer is végighallgatni.
– Nem
akarom négyszer meghallgatni ugyanazt a mesét – állt neki
akadékoskodni nagyhangú fia.
– Úgy
értettem, hogy egyszer elmesélte ő, egyszer meg az összes többi
testvére. Tudod, egyesével, külön-külön.
A
leegyszerűsített hangvételű magyarázkodás miatt Alfred duzzogni
kezdett. Matt nem erőlködött a vigasztalásával.
– Mire
készül? – kíváncsiskodott Heidi, Scottra célozva.
– Scott
valamelyest ért a helymeghatározáshoz…
– És
ezt eddig miért nem mondta?! – fakadt ki Eduard azonnal. – Itt
vacakolok két napja, hogy kitaláljam, egyáltalán hol a kénköves
francban vagyunk ezen az átkozott tengeren, de nem, ne segítsen
egyiktek sem! Bármelyik pillanatban zátonyra futhatunk, vagy
belemehetünk egy örvénybe, egy áramlat kivihet minket a nyílt
vízre és akkor biztosan itt halunk meg mind, de igazad van, ezt a
világért sem szabad elmondani!
Erzsi
tátott szájjal meredt az észtre. A férfi a kirohanása után
összefont karral kezdte maga előtt fixírozni a deszkákat. Csak a
lassan elvörösödő orcái mutatták, hogy igenis érzi a rá
szegeződő tekinteteket.
– Meg
fogunk halni? – kérdezte suttogva Kalle, őszinte rémülettel.
– Nem
– válaszolt Gitta, és a hangja mélysége, nyugodt rezgése elég
volt ahhoz, hogy Erzsi ezt el is higgye neki.
– Valóban,
az nem lenne kifejezetten előnyös – hallotta Scott nehéz
fújtatását.
A
férfi az egyik kezében egy jó három méteres, összecsavart
szőnyeget, a másikban egy fém ládikót hozott.
– Lehet
odébb menni, kelleni fog a fedélzet – mordult rájuk.
Szétspricceltek,
párnástul-takaróstul. Scott lehajította a szőnyeget, mire abból
méretes porfelhő szállt fel. Erzsi arca összerándult. Nem volt
ám olyan régen, hogy lesikálta ezeket a deszkákat.
– Az
minek? – kérdezősködött Marie.
Derékból
fordult a francia felé. Nem úgy volt, hogy ő tudja, mi mire való?
– Hány
testvéremet is látod a fedélzeten? – kérdezett vissza Scott
csípősen. – Plusz, nem tudom, emlékszel-e, mert mintha
említettem volna párszor, de az én elemem a levegő, és most
kurvára nem fúj a szél!
A
végét teljes hangerőn üvöltötte az ég felé. Erzsi pislogott,
és inkább hallgatott arról a meggyőződéséről, hogy a Jóisten
valószínűleg nem ettől fog nekik szelet küldeni.
– Ne
beszélj csúnyán a gyerekek előtt – dörmögte Gitta.
– Kopjatok
le. – Senki nem mozdult, mire széles mozdulattal az ajtó felé
intett. – Nyomás, nincs itt semmi látnivaló!
Nem
nagyon akaródzott lelépniük, de Scott addig támasztotta az
árbocot és bámulta őket vasvilla-tekintettel, hogy Erzsi okos
enged-alapon hagyta, és ment folytatni a sikálással egybekötött
vágyódást a vőlegénye után. A takarítással előbb végzett,
mint Scott a fedélzeten a kétlépésenként káromkodással.
Nem
sietett új munka után nézni. Még a szennyes vizet se öntötte
ki. Amint végzett, a konyhába ment, hátha annak a kicsi,
fedélzetre néző ablakain át tud leskelődni. Hamar kiderült,
hogy nem ő volt az egyetlen, akinek ez a gondolata támadt; mikor
belépett, Dora csak rápillantott, Feliks viszont integetett is
neki.
Romana
volt az egyetlen, akinek engedélye volt premier plánban a kormány
mögül kukkolni, de Erzsi mérget vett volna rá, hogy mindenki azt
bámulja, ahogy Scott a kiterített szőnyeg megfelelő szimbólumaira
fatálkákat állít. Míg odavolt, a fémláda fedele kinyílt, és
Scott tenyérnyi viharlámpásokat szedett ki, melyeket a tálkákra
állított. Mindegyik lámpást egy hosszú, ír nyelvű vers
követte, olykor teátrális kézmozdulatokkal és hajlongásokkal
körítve.
– Azért
kíváncsi lennék, hogy pontosan mit csinál – suttogta Erzsi. –
Kicsit fura.
– Néha
az is fura, amikor Marie énekel – tette hozzá Feliks.
– Mindig
fura – javította ki Dora.
– Inkább
az a fura, hogy működik – mutatott rá a férje. – Scott
arcáról eltűnt a vágás, észrevettétek?
A
két nő egyszerre pillantott ki az ablakon, és addig némák
voltak, míg mind a ketten meg nem győződtek róla, hogy a skót
arcán a borostán kívül valóban semmi sincs.
– Alfred
karjával mi van? – jutott eszébe Erzsninek. Gondolatban
végigszaladt a társai minden sérülésén. Az ebédnél Heidi
lábán még ott volt a kötés.
– A
te jobbodon is volt egy karcolás, nem? – ráncolta a homlokát
Feliks.
– De…
de igen, a vállamon.
A
mellénél benyúlt az ingbe, és megpróbálta kitapogatni a vállán
a vart. Csak sima bőrt tapintottak az ujjai. Elképedve rázta a
fejét.
– Nagyon
érdekes ez a varázslás – mondta Feliks. A szemei mohón
csillogtak. – Marie ritkán csinálja, de akkor egészen… nem
értem.
– Talán
azért hívják varázslásnak, kedves.
– De
nincs rá magyarázat! Mégis miféle természeti jelenség
az, amire nincs magyarázat?
Erzsinek
eszébe jutott, hogy Bondevik a hullák boncolás általi
gyalázásával vádolta Felikset. A gond az volt, hogy még el is
tudta képzelni a lengyelt úgy, hogy egy levágott fejtetőjű
emberbe nyúl, és kiveszi az agyat, hogy aztán tüzetesen
megvizsgálja. Képzelete bábuja feltűnően hasonlított a
tengernagyra.
Megpróbálta
kiverni a fejéből ezt a képet.
– Táim
aon leis an cheathair-dhúil! – bődült el Scott.
Rögvest
abbahagyták a trécselést és folytatták a szájtátást.
– Is
an gaoth mé. Is an anfa mé. Is an
splanc
agus an toirneach
mé.
Táim
an dara. Is an gaoth mé…
Amilyen
hangosan kezdte, olyan halkan fejezte be. Újra és újra elmondta a
rigmust, hullámzó hangerővel, hullámzó hangszínnel. Egyszer
dühösen, egyszer szelíden. Mondta kedvesen, és mondta olyan
vággyal, hogy Erzsi fülig pirult belé.
Rótta
a köröket a viharlámpások körül. Néha
lehajolt
a fémládához, melyből előbb egy fekete köpenyt vett ki és
terítette a vállára, majd séta és kántálás közben sűrű,
kék
festékkel két csíkot húzott az arcára, a homloka közepétől az
álla vonaláig. Felhajtotta
a fejére a köpenye csuklyáját, tintás kezeit imára kulcsolva
emelte a mellkasa elé, és egy helyben dülöngélve folytatta a
kántálást.
– Nem
tudom, hogy hülyének nézzem, vagy féljek tőle – suttogta
Feliks.
– Ha
meghallja, akkor félj – javasolta Erzsi.
Scott
a mondat közepén hagyta abba a beszédet. Két szívdobbanásnyit
mozdulatlanul vártak, hátha történik valami, mondjuk, világ gyúl
a viharlámpásokban. Ehelyett Scott dühösen letépte magáról a
köpenyt.
– Mondtam,
hogy nincs szél! – kiáltotta mérgesen.
– Az
csak a kifogás! – harsant Marie hangja.
A
nő egy szempillantáson belül ott állt a fedélzeten. Erzsi
gratulált magának a korábbi sikeres feltételezéséhez.
– Te
mondtad – emelte fel az ujját Marie. – Azt mondtad, Flynnek
sokkal nehezebb dolga volt a földdel…
– És
én nem vagyok Flynn, én…
– Te
– vágott közbe emelt hangon a nő – ahhoz vagy szokva, hogy
azok hárman ott állnak melletted, és akkor szólítod a szelet,
amikor úri kedved úgy tartja. Emlékszel rá, mit össze szenvedett
Flynn, mikor egyszer neki kellett varázsolnia? Vagy Owen azzal az
áramlattal? Azt mondtátok, hogy egyikőtökben sincs egy
fikarcnyival több tehetség sem, mint a másikban, csak annyival
nehezebb azt a két elemet irányítani. Hát akkor most tessék,
erőltesd meg magad!
Scott
mereven hátrahúzott vállakkal állt. Erzsi nem látta az arcát,
de pontosan el tudta képzelni, hogy néz. Nem mondott semmit, de
Marie-nak ez éppen elég volt. A nő összefonta a karjait.
– Még
nem is énekeltél.
– Mi
a reteknek álljak neki énekelni, ha nem érzem a varázslatot?!
Annak meg semmi értelme, ha csak koptatom a szavakat, mert akkor
értelmüket vesztik.
Marie
hápogást mutatott a kezével.
– Marie!
Scott
hangjában fenyegetés csattant. Erzsi úgy rezzent össze, mintha őt
érte volna. A jobb lába hátrébb csúszott a padlón, öntudatlanul
is arra készülve, hogy ha a skót esetleg nekiugrana a nőnek,
azonnal kirohanhasson és szétválaszthassa őket.
– Kipróbáltál
mindent? – kérdezte a nő újra.
– Igen.
– Tíz
perc alatt?
– Igen!
– Segíteni
nem tudunk? Peter, vagy a fiúk…
– Peter
kicsi még és lófaszt nem tanítottam neki, az kéne még, hogy
varázsoljon. A fiaidban meg pont annyi és pont olyan varázslat
van, mint tebenned.
Marie
megfeszült, de ezt Scott már nem látta. A férfi már a varázsköre
körül sétált, és mérgében felrúgta az egyik lámpást.
– Félre
ne érts, jóféle erőd van, a fiaidnak szintén, csak nyilván nem
tanultad sose, hogyan bánj vele tisztességesen.
– Pontosan
mi is a bajod az ikrekkel?
– Az,
hogy nem olyan a varázslatuk összetétele, a textúrája,
mint kellene! Érted, ez olyan, mintha… mintha… – hevesen
gesztikulálva kereste a megfelelő szavakat. – A te erőd olyan,
mint a vászon. Erős, tényleg, marha sok mindenre jó, de
bonyolult. Kell hozzá a szövet, a kallózás, az összes
anyámkínja. Amit meg én csinálok, az kikészített bőr,
nyúzással, cserzéssel. Tök más a kettő, és lehet, hogy néhol
behelyettesíthetőek, viszont vitorlavászonból nem fogsz úri
cipőt készíteni, ahogy nyers marhából sem tudok fátylat
csinálni.
Marie
ebbe nem kötött bele. Értőn bólintott.
– Milyen
nehéz, amit most csinálsz?
– Mihez
képest?
– Az
előző példádnál maradva, a zsákfoltozás és a cipőkészítés
között hol van?
Scott
az állát dörgölte.
– Úgy
középtájt. A nehezebbje felé hajolva. A gond az, hogy te alig
jutottál tovább a zsákfoltozáson.
– Sértegess
még, kérlek.
– Ez
csak azt jelenti, hogy nem voltak tanáraid. Manapság egyre több
emberrel megesik. Javítani lehet rajta, de ahhoz egy megfelelően
képzett mester és két év masszív gyakorlás kell.
– Tényleg
kell az a mester? – puhatolódzott Marie.
Scott
horkantott.
– Volna
kedved nekivágni egy labirintusnak egyedül, minden segítség
nélkül?
– Van
egy rakás könyved.
– Igen,
azért tudod, hogy egyáltalán létezik az a labirintus, a könyv
azon túl másra nem jó. Azokat hozzáértőknek írták,
olyanoknak, akik megütik a negyedik szint alját.
– Milyen
nagyra van magával – dünnyögte Feliks.
– Te
is nagyra vagy vele, hogy jobban értesz a medicinához, mint bárki
más ezen a hajón – torkolta le Dora.
Scott
morgolódott még egy sort. Átpakolta a lámpásokat, Marie figyelő
tekintete mellett a tálakra rajzolt néhány szimbólumot a kék
festékkel, aztán hirtelen lendülettel betérdelt a kör közepére.
Marie arcából azonnal kifutott a szín, és riadtan lépett előre,
hogy kirángassa onnan a férfit. Bármire is várt, az elmaradt.
– Vagy
ennyire nem értek hozzá, vagy olyan nyilvánvaló ponton szúrta
el, hogy észre se veszem – dünnyögte Scott csak úgy magának. –
De hol vagy, te kis… Dona, dona, mícheart…
Új
rigmusba kezdett, ismét körbesétálta a szőnyeget, majd összevont
szemöldökkel, csípőre dobott kézzel megállt az egyik saroknál,
és megrántotta a vállát.
– Semmi.
Totál semmi. Annyira semmi, hogy ennél csak akkor lehetne semmibb,
ha nem lenne itt a szőnyeg.
Marie
leejtette a vállait és sóhajtott.
– Meg
vagyok átkozva.
– Ugye,
én mondtam.
– Toninak
és Ednek mit mondjunk?
– Azon
túl, hogy kretén vagyok, és nem értek az egyetlen dologhoz,
amihez elvileg értenem kellene? Semmit.
– Aj,
már, ne vedd ennyire a lelkedre! – búgta a nő kedves mosollyal.
Közelebb
lépett Scotthoz, de a skót olyan zordan nézett fel, hogy a nő
megtorpant.
– Meg
ne próbáld. Elég volt tegnap.
– Oh?
– bukott ki Feliksből. – Ezek szerint lemaradtunk valamiről?
Erzsi
kényelmetlenül fészkelődött, de tartotta a száját.
Később
a kényelmetlensége oldódott, de továbbra se mondott semmit. Mikor
már negyedik napja hajóztak vakon a ködben, szél nélkül, már
azon gondolkodott, hogy vajon miért tartja magát a ki sem mondott
ígérethez, ha egyszer úgyis meghalnak mind.
– Le
kéne merülni megnézni a kormánylapátot – mondta Romana
sokadszorra. – Hiába próbálok kormányozni, nem történik
semmi.
– Már
kétszer megnéztem – fuffogott Alfred. – Nincs semmi baja. Ha
nincs szél, értelemszerűen nem tudunk kanyarodni.
– De
megyünk – nézte Matt a hajónak csapódó hullámokat. –
Üssetek meg, de szerintem megyünk előre.
– Megyünk
bizony – mondta Scott. Erzsinek baljós előérzete támadt. – O
Peter, conas atá tú?
Peter
felnézett a kockázásból, és éppen eleget várakozott a
válasszal ahhoz, hogy a nagybátyja felé forduljon.
– Táim
go mhaith, go raibh maith agat. Agus tú?
– Sablon
válasz.
– De
azt kérdezted, hogy vagyok! – hepciáskodott. – Mit válaszoljak
arra, hogy vagyok?
– Mittudomén.
Elmeséled, hogy fáj a tomporod, vagy Kalle megint megrágta az
ingujjadat alvás közben.
– Nem
is! – kiáltott fel Kalle. – Gitta, mondd meg, hogy nem.
– Csak
viccel – simogatta meg a hátát a svéd. – Scott, vedd
tudomásul, hogy a gyerekek tíz éves korukig mindent komolyan
vesznek.
– Igenis,
mama – forgatta a szemét amaz.
Ez
volt a napi program. Felkeltek, fetrengtek a fedélzeten, néha
tessék-lássék munkával elfoglalták maguk, de senki sem csinált
semmi megerőltetőt. Nem is mertek, mert Marie eltörölte a második
étkezést is, és azt az egyet is fél adagra csökkentette. Ez volt
az utolsó, amit tehetett, innen már tényleg csak az volt, hogy nem
esznek.
– Egy
hét – jelentette ki a nő a legutóbbi étkezésükkor.
Erzsi
nagyot nyelt. Toni kérdezte meg helyette:
– Amíg
elfogy a kaja, vagy amíg éhen veszünk?
Marie
tekintete éppen elég beszédes volt.
Toni
nem tudott magával mit kezdeni. Vagy fel-alá járkált, vagy
Eduardot nyaggatta, hogy azért próbálkozzon meg újra a
helymeghatározással. Feliks Dorát őrizte és folyamatosan azt
kérdezgette, hogy van. Ha a feleségének elege lett belőle és
elhajtotta, akkor összedugta a fejét Tonival és a hajó egyik
néptelen sarkában sugdolóztak. Scott tegnapelőtt az utolsó két
csipet szélpor segítségével megpróbált egy gyönge fuvallatot
összehozni, hogy annak segítségével megmondja, hol vannak, de
Peter és Kalle akkor rohant át fogócskázva a fedélzeten, és a
kritikus pillanatban feldöntötték az egyik lámpást. Scott nagyon
dühös volt, és ha nincs Gitta, úgy elveri őket, mint a kétfenekű
dobot.
Erzsi
eleinte meg volt győződve róla, hogy ha igazán rosszra fordulnak
a dolgok, Marie összetöri azt a sellőkönnyet és megmenti
mindannyiukat. Az ólomlábakon vánszorgó idő kikezdte ezt a
magabiztosságát. Helyette máson kezdett rágódni: ő azért nem
aggódik, mert nő, vagy azért, mert nincs kiért úgy aggódnia?
Utóbbira hajlott, mert az ikrek és Eduard is teljesen
konszolidáltan vették a problémát. Ellenben tegnap este, mikor
mentek lefeküdni, Marie-nak mintha enyhén szesz-szaga lett volna,
így lehet, hogy őt is megviseli ez a kilátástalanság. Dora és
Gitta ékes példái volt a bátorságnak. Egy rossz szavuk nem volt,
sőt, igyekeztek bátorítani a többieket.
Romana…
az olasz nőt Erzsi nem értette. Úgy tűnt, mintha Romana
felállított volna egy rangsort, dolgokat, amikkel törődni kell,
és ezen a listán önmagát sorolta volna az utolsó helyek
egyikére. Ha nem az utolsóra.
És
végül, ha létezett valaki, aki az egész helyzetre olyan magasról
tett, amennyire azt csak lehetett, akkor az Heidi Zwingli volt.
Magától nem szólt, ha meg kérdezték, akkor úgy válaszolt, hogy
a szavai vagy teljesen semmitmondóak, vagy totálisan kétértelműek
legyenek. Tartózkodott a bárminemű álláspont-foglalástól.
Ebben
a végtelen semmittevésben az volt a legizgalmasabb dolog, ha Toni
jött sétálni és azzal mindenkit zavarni. Gitta egész nap
játszott a gyerekekkel; Dora néha beszállt. Alfred egyszer
felvetette a kanaszta lehetőségét, de Gitta nem volt hajlandó
játszani, mikor megtudta, hogy csak egy pakli kártyájuk van, az,
amelyiknek a hiányait a Legfelsőbb Lapokkal pótolták. A sokadik
ikrek-féle játék után Alfred Matthez vágta a lapjait, azzal az
indokkal, hogy a testvére csalt. Akkor a treff dáma a tengerben
végezte, mire Matt nyakon csördítette Alfredet. Marie azzal a
lendülettel megcsapta a magasabbik fiát.
– Hányszor
mondjam még el, hogy ne verekedjetek? – szidta meg.
Az
ikrek válaszát már nem hallotta, Erzsi ugyanis elment bányászni
néhai szobájába, és kegyeskedett felajánlani a maga lapját a
hiányzó darab helyére. A három kereskedő elhűlve meredt rá, az
ikrek viszont nagyon hálásak voltak.
Most
is a korlát mellett ültek és pakolták a lapokat. Már csak
Alfrednek volt annyi ereje, hogy megtegye a bemondásokat. Matt
üveges szemmel dobta be azt, ami a kezébe akadt, egyébként a
ködöt bámulta.
Erzsi
a szeme sarkából látta, hogy kihúzza magát. Már az előtt ült,
hogy a fiú megszólalt volna.
– Maman!
Vitorla a ködben!
Már
ott is állt a korlát mellett, Feliks és Eduard közé szorulva.
Hunyorogva próbált a fodrozódó ködpászmák közé látni,
kiszúrni azt a bizonyos vitorlát. Feliks másik oldalán Romana
ugyancsak a ködöt fürkészte, és közben nekiállt betölteni a
puskáját.
Toni
szólalt meg elsőként:
– Én
nem látok semmit.
– Pszt!
– szisszent rá Marie. – Ha van is itt valaki, közel sem biztos,
hogy barát.
– Shh!
– fogta meg Alfred az anyja vállát. – Halljátok?
Toni
idegesen dobolt az ujjaival a korláton. Ezen kívül Erzsi a világon
semmit nem hallott, mégis nekiállt hegyezni a füleit.
– Én
nem hallok semmit – kotyogott közbe Peter.
– Várj…
most!
Erzsi
még a lélegzetét is visszafojtotta, de a hajótestnek csapódó
hullámokon túl már tényleg semmi hang nem volt.
– … ist
meine, verdammt!
A
szíve hatalmasat dobbant. Ezer közül is megismeri ezt a hangot.
Rámarkolt
a korlátra, a tenger fölé hajolt, és teljes tüdőkapacitását
beleadva kiáltotta:
– GILBERT!
Romana
kezében megremegett a puska. Értette, elvégre aggódik, hogy ha
valaki ellenség, akkor most fedte fel a helyzetüket a ködben, és
ezzel akár meg is ölheti mindannyiukat. Azt nem értette, hogy erre
hogy volt ereje, hogy tudta ezt meglátni és felfogni, mikor
csordultig telt reménnyel, amitől minden lélegzetvétele egy
évezrednek tűnt. A második közepén tartott, mikor…
– Schaaaatz?
Tölcsért
formált a szája elé, úgy kiáltotta ismét a férfi nevét, de
már nevetett és talán sírt is egyszerre, nem tudta. Nem figyelt
rá, nem is érdekelte, csak a ködöt nézte, amiből egyszerre
kirajzolódott a vitorla, amit Matt látott. Egy pöttöm dingi
bukdácsolt a hullámokon, és ott ült benne Ő, majd
kiesett, úgy integetett neki, és Erzsi már csak nevetni tudott,
mert Gilbert borzasztóan nézett ki. Mint akivel feltörölték a
padlót. A jobbját a testéhez szorította, és csak a bal kezét
lengette. Boldogan kurjongatott neki. Az arca az állát borító
ritkás borostától még fehérebb volt, mint általában.
Volt
vele még valaki a csónakban, ő kormányozta a dingit a Trinite
felé. Erzsi nem törődött vele. A legénységgel sem, senkivel
sem, a világ beszűkült Gilbertre, az ő mosolyára, az édes,
rekedt hangjára, a szólongatására, amire mindig megfelelt. Észre
se vette, hogy Toni volt az, aki a kezébe nyomta azt a kötelet,
amit . Arra sem, hogy az ikrek segítettek neki felhúzni.
Minden
kicsusszant a fejéből, mikor végre megölelhette. Meg kellett
simogatnia az arcát, bele kellett túrnia a hajába,
háromszor-négyszer meg kellett csókolnia ahhoz, hogy elhiggye,
tényleg ott van, tényleg él, tényleg jól van. Gilbert ránevetett
és Erzsi elsírta magát.
– Schatz,
drága, mi a baj? Mi… hé! Au! Ne üss már, hé! Erzsi!
– Te…
totál hülye! Agyalágyult, eszement, hogy tudsz csak annyit írni,
hogy „Schatz”, én meg itt halálra aggódtam magam, azt se
tudtam, mi van veled, és te meg… hülye!
A
többnyelvű neveltetés átka lehetett, de legalább négy nyelvből
volt összegyúrva ez a rögtönzött letromfolás.
Gilbert
fél karral elkapta, és jól megölelte. Erzsi szipogott és jól
visszaölelte.
– Egy
kicsit finomabban, szerintem eltörtem a jobb kezem – nyöszörgött
a férfi.
Egy
kicsit kegyeskedett lazítani az ölelésen. Nem sokat, csak egy
kicsit. Kapott egy puszit a hajára.
– És
te ki a rák vagy – hallotta valahonnan messziről.
Fenézett,
mert eszébe jutott, hogy volt valaki Gilberttel. Meg akarta
köszönni, hálálkodni akart, amiért visszahozta hozzá ezt a
dinkát. Mindenféle köszönet elillant az ajkáról, mikor meglátta
a másikat.
– Roderich
– bukott ki belőle. – Te jó isten, mi történt veled?
Ha
nem lett volna a szemüvege, talán meg sem ismeri. Legalább olyan
ritka szép – inkább ritka, mint szép – borostát növesztett,
mint Gilbert, a tengerész-kabátja mocskos és szakadt volt, a
harisnyájával kapcsolatban pedig eszébe sem jutott volna a
folttisztítás vagy a szemfelszedés, úgy dobta volna ki, hogy öröm
nézni. Máskor gondosan fésült haját most bármelyik szénaboglya
megirigyelte volna.
– A
porosz, az történt – mondta Roderich.
– Hékás,
Arschgeige, azért remélem, emlékszel rá, hogy az életedet
köszönheted nekem!
– Ez
fordítva éppúgy igaz, Piefke.
Erzsi
tátott szájjal meredt rájuk. Arschgeige és Piefke? Most komolyan?
Kirobbant
belőle a nevetés.
– Kérlek
– kapaszkodott Gilbertbe, mert alig tudott megállni a lábán, úgy
nevetett. – Kérlek, meséld el az egészet, hogy akadtatok össze,
kérlek, ezt muszáj…
– Ki
akarsz röhögni? – vonta fel a szemöldökét. Csúfondáros
mosoly villant fel az ajkain. – Igen? Nevetni akarsz?
Megcsikizte,
és Erzsi felsikkantott, de még jobban nevetett. Végiggondolta,
hogy ez a kettő egy csónakban volt, szóval legalább egy kis időt
kénytelenek voltak egy helyen tölteni, és pontosan tudta, hogy
Gilbert mennyire féltékeny. Arról is volt egy határozott
elképzelése, hogy Roderich mit érezhet a vőlegénye iránt. És
ha ezt a kettőt egy helyre tereli… Már a könnyeit törölgette
nevettében.
– Felemelő,
hogy sikerült ilyen szórakozást biztosítanom a kisasszony számára
– dünnyögte Roderich.
Kész,
ez betette a kaput. Képzelt kalandjaikra ráhúzta Roderich
fellengzősségét, és Erzsi már gurult a nevetéstől.
– Minden
oké vele? – kérdezte Feliks Gilbertet.
– Hogyne,
nem látod, hogy élete poénja vagyok?
– Azért
javítsatok ki, ha tévednék – taposott bele a jókedvbe Scott és
végigmérte Roderichet –, de te nem az a kapitány-pofa vagy, aki
szétlövette ezt a hajót?
Erzsi
nevetésének vége szakadt. Scott kardja a fémek ideget karistoló
szisszenésével csusszant ki a hüvelyéből és a kapitány
torkának szegezte azt.
Roderich
dacosan felszegte az állát, ami részint válasz volt a kérdésre,
másrészt az arisztokratikus mozdulat ebben a környezetben kissé
bicskanyitogatónak hatott. Scott, Feliks, de még Toni arca is úgy
elsötétedett, mintha a tiszt egyszerre lépett volna mindhármuk
tyúkszemére.
A
kard a lágy húsnak nyomódott, de még nem sértette meg. Erzsi
nagyot nyelt.
>>>
Következő fejezet >>>
A nem biztos, hogy helyes ír
kifejezések lajstroma:
Níl
gaoth é. – Nincs szél.
Labhraím
Gaeilge. – Írül beszélek.
Táim
aon leis an cheathair-dhúil! – Egy vagyok az univerzummal (régies)
Is
an gaoth mé. Is an anfa mé. Is an splanc agus an toirneach mé.
Táim an dara. Is an gaoth mé… – Én vagyok a szél. Én vagyok
a vihar. Én vagyok a villámlás és a mennydörgés. A második
vagyok. Én vagyok a szél…
Dona,
dona, mícheart… – Rossz, rossz, hibás…
O
Peter, conas atá tú? – Peter, hogy vagy?
Táim
go mhaith, go raibh maith agat. Agus tú? – Jól vagyok, köszönöm.
És te?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése