Nászút #21

Tudván azt, hogy az elkövetkező időszakban hol leszek, meg hol nem leszek, mire lesz időm meg mire nem lesz időm, igyekeztem egy kicsit felzárkózni, és elhoztam nektek minden idők legrövidebb fejezetét. RIP Tonhal.

A fejezet tartalmáról: depressziózás á Le Sancte Trinite.

Ennek ugyan abszolút semmi köze a történethez, de ilyen crossovereket nem írok. Pedig jó lenne. Ha nekikezdenék, akkor pláne nem fejeznék be semmit.

Hogyan legyünk láb alatt egy varázslat nyélbe ütésekor sealandi módjára

Még reggel is érezte a hideget a csontjaiban. Miután Scott elment aludni, Erzsi még maradt, ülve, felfelé nézve, ahogy a férfi otthagyta. Nagyon-nagyon sokáig ült ott, csak akkor állt fel, mikor már tényleg nagyon fázott, és még akkor is fel-alá járkált a fedélzeten, mert nem mert lemenni a többiekhez. De a hideg nagy úr, és Erzsi teljesen elgémberedve, már fájóan fagyos tagokkal, minden ízében reszketve osont vissza a fekhelyére.

Marie a fiai között feküdt, álmában őket ölelte. Alfred egészen hozzásimult, Matt csak átdobta a karját a feje felett. Scott egyenletesen szuszogott a maga ágyában. Erzsi nem látta az arcát, mivel a fal felé fordult. Kiverte a víz a gondolatra, hogy a férfi csak megjátssza az alvást, és a léptei minden neszét tökéletesen hallja, a kasztanyettázó fogaival egyetemben. Fázós reszketése nagyon sokára maradt abba, de a gondolatai még akkor is úgy kergetőztek, mint egy megvadult méhraj. Félt, hogy a többiek felébrednek a döngicsélésre.

Hirtelen és fáradtan ébredt. Feliks elnézést kért, amiért átesett rajta, és folytatta a maga félálmos dülöngélését a fedélzet felé. Erzsi felnézett; Scott még aludt, de Marie már a fiaival együtt felszívódott.

Úgy szivárgott ki a szobából, ahogy a víz tűnik el a rosszul összeillesztett vödörből.

Egész nap kerülte a fedélzetet. Nem mert felmenni, nem mert Scott szeme elé kerülni. Megmaradt a második szinten, takarított, mint tegnap. A reszketésnek annyi pozitív hatása volt, hogy megmozgatta az izmait, és nem lett izomláza. Két óra munka után így se érezte a karjait.

Matt ezúttal nem hozta le neki az ennivalóját, csak szólt, hogy kész van, és mehet enni. Erzsi beledobta a súrolókefét a vödörbe. Nem kelt fel, a kezét nézte, a remegő ujjait.

– Hihetetlen vagy – mondta magának. – Itt vagy a tenger közepén, totál elveszve, Gilbert nélkül, kerget a flotta és sanszos, hogy mindjárt meghalsz, de azon aggódsz, hogy Scott morci. Hát a pofám leszakad.

Rövid lelkesítő beszéde hatására úgy döntött, hogy szarik a skót véleményére. Azt csinál, amit akar. Ennek megfelelően kihúzott háttal ment fel. A magabiztossága egy pillanatra megrendült, mikor átvette a darabos sajtból, szárított marhából és csomós kenyérből álló fejadagját; Scott éppen akkor konstatálta, hogy mi az ebéd, és hallatott elégedetlen morranást. Nála több kommentárral csak Toni szolgáltatott:

– Ez mi? – Őszinte döbbenettel meredt a szegényes felhozatalra.

– Kiszámolt fejadag – forgatta a szemét Marie. – Ne hisztizz. Estére meleget kaptok, megígérem.

Toni azért hisztizett. Romana viszont nem, ő hajlandó volt a férje helyett is felnőtt módjára viselkedni.

Scott nem nézett rájuk evés közben. Morzsánként fogyasztotta el a kenyerét, mint a gyerekek, hogy minél tovább tartson. A ködöt bámulta, ami csak nem akart eloszlani, de nem fókuszált, csak a semmibe meredt.

Eduard evés után felment a hídra, és ismét megpróbálkozott a szextánssal. A ködön átsejlő nap körvonala messze nem volt elég a pontos irány megállapításához. Magába roskadva hagyta az egészet a fenébe és telepedett vissza a párnájára.

Erzsi érezte, mi fog történni. Marie kinyújtóztatta formás lábait, talpra szökkent, Scott mellé libbent, és könnyedén megérintette a vállát. A férfi felrezzent és a sógornőjére pillantott, hogy bosszús morgással ismét a ködöt kezdje bámulni.

– Níl gaoth é.

– Tudod, hogy csak kicsit beszélek skótul.

– Labhraím Gaeilge.

– Oh, bocsáss meg! – mondta hirtelen támadt bosszúsággal. – Viszont tegnap ígértél nekem valamit.

– Níl gaoth é – ismételte a férfi nyugodtan.

– Azt mondja, nincs szél – csipogta Peter.

Egy emberként fordultak a fiúcska felé, mire ő zavarba jött.

– Scottie bácsi tanított írül.

– De te nem skót vagy? – értetlenkedett Alfred. – Miért nem skótul tanítottad?

Scott türelmetlen mozdulattal lökte el magát a korláttól.

– Azért, mert anyám ír volt, és a varázslat akkor működik a legjobban, ha az eredeti nyelven citálod.

További magyarázatra nem méltatta őket, már el is tűnt az alsóbb fedélzeten. Amint a pléd utolsó kockája is eltűnt a szeme elől, Erzsi azonnal Marie felé fordult, valamennyi hajóstársával egyetemben. A nő felnevetett.

– Ah, melengeti a lelkem, hogy ennyire kompetensnek éreztek! Csak meg ne mondjátok neki, hogy elárultam, milyen szörnyű akcentussal beszéli az írt.

– De most mondta, hogy az anyukája ír volt! – Alfred végképp elvesztette a fonalat.

– Kérd meg, hogy mesélje el a Kirkland-család szomorú históriáját és a gyerekkora tragédiáját, hidd el, boldogan beavat. – Marie olyan arcot vágott, mint akinek elment az életkedve. – Volt szerencsém négyszer is végighallgatni.

– Nem akarom négyszer meghallgatni ugyanazt a mesét – állt neki akadékoskodni nagyhangú fia.

– Úgy értettem, hogy egyszer elmesélte ő, egyszer meg az összes többi testvére. Tudod, egyesével, külön-külön.

A leegyszerűsített hangvételű magyarázkodás miatt Alfred duzzogni kezdett. Matt nem erőlködött a vigasztalásával.

– Mire készül? – kíváncsiskodott Heidi, Scottra célozva.

– Scott valamelyest ért a helymeghatározáshoz…

– És ezt eddig miért nem mondta?! – fakadt ki Eduard azonnal. – Itt vacakolok két napja, hogy kitaláljam, egyáltalán hol a kénköves francban vagyunk ezen az átkozott tengeren, de nem, ne segítsen egyiktek sem! Bármelyik pillanatban zátonyra futhatunk, vagy belemehetünk egy örvénybe, egy áramlat kivihet minket a nyílt vízre és akkor biztosan itt halunk meg mind, de igazad van, ezt a világért sem szabad elmondani!

Erzsi tátott szájjal meredt az észtre. A férfi a kirohanása után összefont karral kezdte maga előtt fixírozni a deszkákat. Csak a lassan elvörösödő orcái mutatták, hogy igenis érzi a rá szegeződő tekinteteket.

– Meg fogunk halni? – kérdezte suttogva Kalle, őszinte rémülettel.

– Nem – válaszolt Gitta, és a hangja mélysége, nyugodt rezgése elég volt ahhoz, hogy Erzsi ezt el is higgye neki.

– Valóban, az nem lenne kifejezetten előnyös – hallotta Scott nehéz fújtatását.

A férfi az egyik kezében egy jó három méteres, összecsavart szőnyeget, a másikban egy fém ládikót hozott.

– Lehet odébb menni, kelleni fog a fedélzet – mordult rájuk.

Szétspricceltek, párnástul-takaróstul. Scott lehajította a szőnyeget, mire abból méretes porfelhő szállt fel. Erzsi arca összerándult. Nem volt ám olyan régen, hogy lesikálta ezeket a deszkákat.

– Az minek? – kérdezősködött Marie.

Derékból fordult a francia felé. Nem úgy volt, hogy ő tudja, mi mire való?

– Hány testvéremet is látod a fedélzeten? – kérdezett vissza Scott csípősen. – Plusz, nem tudom, emlékszel-e, mert mintha említettem volna párszor, de az én elemem a levegő, és most kurvára nem fúj a szél!

A végét teljes hangerőn üvöltötte az ég felé. Erzsi pislogott, és inkább hallgatott arról a meggyőződéséről, hogy a Jóisten valószínűleg nem ettől fog nekik szelet küldeni.

– Ne beszélj csúnyán a gyerekek előtt – dörmögte Gitta.

– Kopjatok le. – Senki nem mozdult, mire széles mozdulattal az ajtó felé intett. – Nyomás, nincs itt semmi látnivaló!

Nem nagyon akaródzott lelépniük, de Scott addig támasztotta az árbocot és bámulta őket vasvilla-tekintettel, hogy Erzsi okos enged-alapon hagyta, és ment folytatni a sikálással egybekötött vágyódást a vőlegénye után. A takarítással előbb végzett, mint Scott a fedélzeten a kétlépésenként káromkodással.

Nem sietett új munka után nézni. Még a szennyes vizet se öntötte ki. Amint végzett, a konyhába ment, hátha annak a kicsi, fedélzetre néző ablakain át tud leskelődni. Hamar kiderült, hogy nem ő volt az egyetlen, akinek ez a gondolata támadt; mikor belépett, Dora csak rápillantott, Feliks viszont integetett is neki.

Romana volt az egyetlen, akinek engedélye volt premier plánban a kormány mögül kukkolni, de Erzsi mérget vett volna rá, hogy mindenki azt bámulja, ahogy Scott a kiterített szőnyeg megfelelő szimbólumaira fatálkákat állít. Míg odavolt, a fémláda fedele kinyílt, és Scott tenyérnyi viharlámpásokat szedett ki, melyeket a tálkákra állított. Mindegyik lámpást egy hosszú, ír nyelvű vers követte, olykor teátrális kézmozdulatokkal és hajlongásokkal körítve.

– Azért kíváncsi lennék, hogy pontosan mit csinál – suttogta Erzsi. – Kicsit fura.

– Néha az is fura, amikor Marie énekel – tette hozzá Feliks.

– Mindig fura – javította ki Dora.

– Inkább az a fura, hogy működik – mutatott rá a férje. – Scott arcáról eltűnt a vágás, észrevettétek?

A két nő egyszerre pillantott ki az ablakon, és addig némák voltak, míg mind a ketten meg nem győződtek róla, hogy a skót arcán a borostán kívül valóban semmi sincs.

– Alfred karjával mi van? – jutott eszébe Erzsninek. Gondolatban végigszaladt a társai minden sérülésén. Az ebédnél Heidi lábán még ott volt a kötés.

– A te jobbodon is volt egy karcolás, nem? – ráncolta a homlokát Feliks.

– De… de igen, a vállamon.

A mellénél benyúlt az ingbe, és megpróbálta kitapogatni a vállán a vart. Csak sima bőrt tapintottak az ujjai. Elképedve rázta a fejét.

– Nagyon érdekes ez a varázslás – mondta Feliks. A szemei mohón csillogtak. – Marie ritkán csinálja, de akkor egészen… nem értem.

– Talán azért hívják varázslásnak, kedves.

– De nincs rá magyarázat! Mégis miféle természeti jelenség az, amire nincs magyarázat?

Erzsinek eszébe jutott, hogy Bondevik a hullák boncolás általi gyalázásával vádolta Felikset. A gond az volt, hogy még el is tudta képzelni a lengyelt úgy, hogy egy levágott fejtetőjű emberbe nyúl, és kiveszi az agyat, hogy aztán tüzetesen megvizsgálja. Képzelete bábuja feltűnően hasonlított a tengernagyra.

Megpróbálta kiverni a fejéből ezt a képet.

– Táim aon leis an cheathair-dhúil! – bődült el Scott.

Rögvest abbahagyták a trécselést és folytatták a szájtátást.

– Is an gaoth mé. Is an anfa mé. Is an splanc agus an toirneach mé. Táim an dara. Is an gaoth mé…

Amilyen hangosan kezdte, olyan halkan fejezte be. Újra és újra elmondta a rigmust, hullámzó hangerővel, hullámzó hangszínnel. Egyszer dühösen, egyszer szelíden. Mondta kedvesen, és mondta olyan vággyal, hogy Erzsi fülig pirult belé.

Rótta a köröket a viharlámpások körül. Néha lehajolt a fémládához, melyből előbb egy fekete köpenyt vett ki és terítette a vállára, majd séta és kántálás közben sűrű, kék festékkel két csíkot húzott az arcára, a homloka közepétől az álla vonaláig. Felhajtotta a fejére a köpenye csuklyáját, tintás kezeit imára kulcsolva emelte a mellkasa elé, és egy helyben dülöngélve folytatta a kántálást.

– Nem tudom, hogy hülyének nézzem, vagy féljek tőle – suttogta Feliks.

– Ha meghallja, akkor félj – javasolta Erzsi.

Scott a mondat közepén hagyta abba a beszédet. Két szívdobbanásnyit mozdulatlanul vártak, hátha történik valami, mondjuk, világ gyúl a viharlámpásokban. Ehelyett Scott dühösen letépte magáról a köpenyt.

– Mondtam, hogy nincs szél! – kiáltotta mérgesen.

– Az csak a kifogás! – harsant Marie hangja.

A nő egy szempillantáson belül ott állt a fedélzeten. Erzsi gratulált magának a korábbi sikeres feltételezéséhez.

– Te mondtad – emelte fel az ujját Marie. – Azt mondtad, Flynnek sokkal nehezebb dolga volt a földdel…

– És én nem vagyok Flynn, én…

– Te – vágott közbe emelt hangon a nő – ahhoz vagy szokva, hogy azok hárman ott állnak melletted, és akkor szólítod a szelet, amikor úri kedved úgy tartja. Emlékszel rá, mit össze szenvedett Flynn, mikor egyszer neki kellett varázsolnia? Vagy Owen azzal az áramlattal? Azt mondtátok, hogy egyikőtökben sincs egy fikarcnyival több tehetség sem, mint a másikban, csak annyival nehezebb azt a két elemet irányítani. Hát akkor most tessék, erőltesd meg magad!

Scott mereven hátrahúzott vállakkal állt. Erzsi nem látta az arcát, de pontosan el tudta képzelni, hogy néz. Nem mondott semmit, de Marie-nak ez éppen elég volt. A nő összefonta a karjait.

– Még nem is énekeltél.

– Mi a reteknek álljak neki énekelni, ha nem érzem a varázslatot?! Annak meg semmi értelme, ha csak koptatom a szavakat, mert akkor értelmüket vesztik.

Marie hápogást mutatott a kezével.

– Marie!

Scott hangjában fenyegetés csattant. Erzsi úgy rezzent össze, mintha őt érte volna. A jobb lába hátrébb csúszott a padlón, öntudatlanul is arra készülve, hogy ha a skót esetleg nekiugrana a nőnek, azonnal kirohanhasson és szétválaszthassa őket.

– Kipróbáltál mindent? – kérdezte a nő újra.

– Igen.

– Tíz perc alatt?

– Igen!

– Segíteni nem tudunk? Peter, vagy a fiúk…

– Peter kicsi még és lófaszt nem tanítottam neki, az kéne még, hogy varázsoljon. A fiaidban meg pont annyi és pont olyan varázslat van, mint tebenned.

Marie megfeszült, de ezt Scott már nem látta. A férfi már a varázsköre körül sétált, és mérgében felrúgta az egyik lámpást.

– Félre ne érts, jóféle erőd van, a fiaidnak szintén, csak nyilván nem tanultad sose, hogyan bánj vele tisztességesen.

– Pontosan mi is a bajod az ikrekkel?

– Az, hogy nem olyan a varázslatuk összetétele, a textúrája, mint kellene! Érted, ez olyan, mintha… mintha… – hevesen gesztikulálva kereste a megfelelő szavakat. – A te erőd olyan, mint a vászon. Erős, tényleg, marha sok mindenre jó, de bonyolult. Kell hozzá a szövet, a kallózás, az összes anyámkínja. Amit meg én csinálok, az kikészített bőr, nyúzással, cserzéssel. Tök más a kettő, és lehet, hogy néhol behelyettesíthetőek, viszont vitorlavászonból nem fogsz úri cipőt készíteni, ahogy nyers marhából sem tudok fátylat csinálni.

Marie ebbe nem kötött bele. Értőn bólintott.

– Milyen nehéz, amit most csinálsz?

– Mihez képest?

– Az előző példádnál maradva, a zsákfoltozás és a cipőkészítés között hol van?

Scott az állát dörgölte.

– Úgy középtájt. A nehezebbje felé hajolva. A gond az, hogy te alig jutottál tovább a zsákfoltozáson.

– Sértegess még, kérlek.

– Ez csak azt jelenti, hogy nem voltak tanáraid. Manapság egyre több emberrel megesik. Javítani lehet rajta, de ahhoz egy megfelelően képzett mester és két év masszív gyakorlás kell.

– Tényleg kell az a mester? – puhatolódzott Marie.

Scott horkantott.

– Volna kedved nekivágni egy labirintusnak egyedül, minden segítség nélkül?

– Van egy rakás könyved.

– Igen, azért tudod, hogy egyáltalán létezik az a labirintus, a könyv azon túl másra nem jó. Azokat hozzáértőknek írták, olyanoknak, akik megütik a negyedik szint alját.

– Milyen nagyra van magával – dünnyögte Feliks.

– Te is nagyra vagy vele, hogy jobban értesz a medicinához, mint bárki más ezen a hajón – torkolta le Dora.

Scott morgolódott még egy sort. Átpakolta a lámpásokat, Marie figyelő tekintete mellett a tálakra rajzolt néhány szimbólumot a kék festékkel, aztán hirtelen lendülettel betérdelt a kör közepére. Marie arcából azonnal kifutott a szín, és riadtan lépett előre, hogy kirángassa onnan a férfit. Bármire is várt, az elmaradt.

– Vagy ennyire nem értek hozzá, vagy olyan nyilvánvaló ponton szúrta el, hogy észre se veszem – dünnyögte Scott csak úgy magának. – De hol vagy, te kis… Dona, dona, mícheart…

Új rigmusba kezdett, ismét körbesétálta a szőnyeget, majd összevont szemöldökkel, csípőre dobott kézzel megállt az egyik saroknál, és megrántotta a vállát.

– Semmi. Totál semmi. Annyira semmi, hogy ennél csak akkor lehetne semmibb, ha nem lenne itt a szőnyeg.

Marie leejtette a vállait és sóhajtott.

– Meg vagyok átkozva.

– Ugye, én mondtam.

– Toninak és Ednek mit mondjunk?

– Azon túl, hogy kretén vagyok, és nem értek az egyetlen dologhoz, amihez elvileg értenem kellene? Semmit.

– Aj, már, ne vedd ennyire a lelkedre! – búgta a nő kedves mosollyal.

Közelebb lépett Scotthoz, de a skót olyan zordan nézett fel, hogy a nő megtorpant.

– Meg ne próbáld. Elég volt tegnap.

– Oh? – bukott ki Feliksből. – Ezek szerint lemaradtunk valamiről?

Erzsi kényelmetlenül fészkelődött, de tartotta a száját.

Később a kényelmetlensége oldódott, de továbbra se mondott semmit. Mikor már negyedik napja hajóztak vakon a ködben, szél nélkül, már azon gondolkodott, hogy vajon miért tartja magát a ki sem mondott ígérethez, ha egyszer úgyis meghalnak mind.

– Le kéne merülni megnézni a kormánylapátot – mondta Romana sokadszorra. – Hiába próbálok kormányozni, nem történik semmi.

– Már kétszer megnéztem – fuffogott Alfred. – Nincs semmi baja. Ha nincs szél, értelemszerűen nem tudunk kanyarodni.

– De megyünk – nézte Matt a hajónak csapódó hullámokat. – Üssetek meg, de szerintem megyünk előre.

– Megyünk bizony – mondta Scott. Erzsinek baljós előérzete támadt. – O Peter, conas atá tú?

Peter felnézett a kockázásból, és éppen eleget várakozott a válasszal ahhoz, hogy a nagybátyja felé forduljon.

– Táim go mhaith, go raibh maith agat. Agus tú?

– Sablon válasz.

– De azt kérdezted, hogy vagyok! – hepciáskodott. – Mit válaszoljak arra, hogy vagyok?

– Mittudomén. Elmeséled, hogy fáj a tomporod, vagy Kalle megint megrágta az ingujjadat alvás közben.

– Nem is! – kiáltott fel Kalle. – Gitta, mondd meg, hogy nem.

– Csak viccel – simogatta meg a hátát a svéd. – Scott, vedd tudomásul, hogy a gyerekek tíz éves korukig mindent komolyan vesznek.

– Igenis, mama – forgatta a szemét amaz.

Ez volt a napi program. Felkeltek, fetrengtek a fedélzeten, néha tessék-lássék munkával elfoglalták maguk, de senki sem csinált semmi megerőltetőt. Nem is mertek, mert Marie eltörölte a második étkezést is, és azt az egyet is fél adagra csökkentette. Ez volt az utolsó, amit tehetett, innen már tényleg csak az volt, hogy nem esznek.

– Egy hét – jelentette ki a nő a legutóbbi étkezésükkor.

Erzsi nagyot nyelt. Toni kérdezte meg helyette:

– Amíg elfogy a kaja, vagy amíg éhen veszünk?

Marie tekintete éppen elég beszédes volt.

Toni nem tudott magával mit kezdeni. Vagy fel-alá járkált, vagy Eduardot nyaggatta, hogy azért próbálkozzon meg újra a helymeghatározással. Feliks Dorát őrizte és folyamatosan azt kérdezgette, hogy van. Ha a feleségének elege lett belőle és elhajtotta, akkor összedugta a fejét Tonival és a hajó egyik néptelen sarkában sugdolóztak. Scott tegnapelőtt az utolsó két csipet szélpor segítségével megpróbált egy gyönge fuvallatot összehozni, hogy annak segítségével megmondja, hol vannak, de Peter és Kalle akkor rohant át fogócskázva a fedélzeten, és a kritikus pillanatban feldöntötték az egyik lámpást. Scott nagyon dühös volt, és ha nincs Gitta, úgy elveri őket, mint a kétfenekű dobot.

Erzsi eleinte meg volt győződve róla, hogy ha igazán rosszra fordulnak a dolgok, Marie összetöri azt a sellőkönnyet és megmenti mindannyiukat. Az ólomlábakon vánszorgó idő kikezdte ezt a magabiztosságát. Helyette máson kezdett rágódni: ő azért nem aggódik, mert nő, vagy azért, mert nincs kiért úgy aggódnia? Utóbbira hajlott, mert az ikrek és Eduard is teljesen konszolidáltan vették a problémát. Ellenben tegnap este, mikor mentek lefeküdni, Marie-nak mintha enyhén szesz-szaga lett volna, így lehet, hogy őt is megviseli ez a kilátástalanság. Dora és Gitta ékes példái volt a bátorságnak. Egy rossz szavuk nem volt, sőt, igyekeztek bátorítani a többieket.

Romana… az olasz nőt Erzsi nem értette. Úgy tűnt, mintha Romana felállított volna egy rangsort, dolgokat, amikkel törődni kell, és ezen a listán önmagát sorolta volna az utolsó helyek egyikére. Ha nem az utolsóra.

És végül, ha létezett valaki, aki az egész helyzetre olyan magasról tett, amennyire azt csak lehetett, akkor az Heidi Zwingli volt. Magától nem szólt, ha meg kérdezték, akkor úgy válaszolt, hogy a szavai vagy teljesen semmitmondóak, vagy totálisan kétértelműek legyenek. Tartózkodott a bárminemű álláspont-foglalástól.

Ebben a végtelen semmittevésben az volt a legizgalmasabb dolog, ha Toni jött sétálni és azzal mindenkit zavarni. Gitta egész nap játszott a gyerekekkel; Dora néha beszállt. Alfred egyszer felvetette a kanaszta lehetőségét, de Gitta nem volt hajlandó játszani, mikor megtudta, hogy csak egy pakli kártyájuk van, az, amelyiknek a hiányait a Legfelsőbb Lapokkal pótolták. A sokadik ikrek-féle játék után Alfred Matthez vágta a lapjait, azzal az indokkal, hogy a testvére csalt. Akkor a treff dáma a tengerben végezte, mire Matt nyakon csördítette Alfredet. Marie azzal a lendülettel megcsapta a magasabbik fiát.

– Hányszor mondjam még el, hogy ne verekedjetek? – szidta meg.

Az ikrek válaszát már nem hallotta, Erzsi ugyanis elment bányászni néhai szobájába, és kegyeskedett felajánlani a maga lapját a hiányzó darab helyére. A három kereskedő elhűlve meredt rá, az ikrek viszont nagyon hálásak voltak.

Most is a korlát mellett ültek és pakolták a lapokat. Már csak Alfrednek volt annyi ereje, hogy megtegye a bemondásokat. Matt üveges szemmel dobta be azt, ami a kezébe akadt, egyébként a ködöt bámulta.

Erzsi a szeme sarkából látta, hogy kihúzza magát. Már az előtt ült, hogy a fiú megszólalt volna.

– Maman! Vitorla a ködben!

Már ott is állt a korlát mellett, Feliks és Eduard közé szorulva. Hunyorogva próbált a fodrozódó ködpászmák közé látni, kiszúrni azt a bizonyos vitorlát. Feliks másik oldalán Romana ugyancsak a ködöt fürkészte, és közben nekiállt betölteni a puskáját.

Toni szólalt meg elsőként:

– Én nem látok semmit.

– Pszt! – szisszent rá Marie. – Ha van is itt valaki, közel sem biztos, hogy barát.

– Shh! – fogta meg Alfred az anyja vállát. – Halljátok?

Toni idegesen dobolt az ujjaival a korláton. Ezen kívül Erzsi a világon semmit nem hallott, mégis nekiállt hegyezni a füleit.

– Én nem hallok semmit – kotyogott közbe Peter.

– Várj… most!

Erzsi még a lélegzetét is visszafojtotta, de a hajótestnek csapódó hullámokon túl már tényleg semmi hang nem volt.

– … ist meine, verdammt!

A szíve hatalmasat dobbant. Ezer közül is megismeri ezt a hangot.

Rámarkolt a korlátra, a tenger fölé hajolt, és teljes tüdőkapacitását beleadva kiáltotta:

– GILBERT!

Romana kezében megremegett a puska. Értette, elvégre aggódik, hogy ha valaki ellenség, akkor most fedte fel a helyzetüket a ködben, és ezzel akár meg is ölheti mindannyiukat. Azt nem értette, hogy erre hogy volt ereje, hogy tudta ezt meglátni és felfogni, mikor csordultig telt reménnyel, amitől minden lélegzetvétele egy évezrednek tűnt. A második közepén tartott, mikor…

– Schaaaatz?

Tölcsért formált a szája elé, úgy kiáltotta ismét a férfi nevét, de már nevetett és talán sírt is egyszerre, nem tudta. Nem figyelt rá, nem is érdekelte, csak a ködöt nézte, amiből egyszerre kirajzolódott a vitorla, amit Matt látott. Egy pöttöm dingi bukdácsolt a hullámokon, és ott ült benne Ő, majd kiesett, úgy integetett neki, és Erzsi már csak nevetni tudott, mert Gilbert borzasztóan nézett ki. Mint akivel feltörölték a padlót. A jobbját a testéhez szorította, és csak a bal kezét lengette. Boldogan kurjongatott neki. Az arca az állát borító ritkás borostától még fehérebb volt, mint általában.

Volt vele még valaki a csónakban, ő kormányozta a dingit a Trinite felé. Erzsi nem törődött vele. A legénységgel sem, senkivel sem, a világ beszűkült Gilbertre, az ő mosolyára, az édes, rekedt hangjára, a szólongatására, amire mindig megfelelt. Észre se vette, hogy Toni volt az, aki a kezébe nyomta azt a kötelet, amit . Arra sem, hogy az ikrek segítettek neki felhúzni.

Minden kicsusszant a fejéből, mikor végre megölelhette. Meg kellett simogatnia az arcát, bele kellett túrnia a hajába, háromszor-négyszer meg kellett csókolnia ahhoz, hogy elhiggye, tényleg ott van, tényleg él, tényleg jól van. Gilbert ránevetett és Erzsi elsírta magát.

– Schatz, drága, mi a baj? Mi… hé! Au! Ne üss már, hé! Erzsi!

– Te… totál hülye! Agyalágyult, eszement, hogy tudsz csak annyit írni, hogy „Schatz”, én meg itt halálra aggódtam magam, azt se tudtam, mi van veled, és te meg… hülye!

A többnyelvű neveltetés átka lehetett, de legalább négy nyelvből volt összegyúrva ez a rögtönzött letromfolás.

Gilbert fél karral elkapta, és jól megölelte. Erzsi szipogott és jól visszaölelte.

– Egy kicsit finomabban, szerintem eltörtem a jobb kezem – nyöszörgött a férfi.

Egy kicsit kegyeskedett lazítani az ölelésen. Nem sokat, csak egy kicsit. Kapott egy puszit a hajára.

– És te ki a rák vagy – hallotta valahonnan messziről.

Fenézett, mert eszébe jutott, hogy volt valaki Gilberttel. Meg akarta köszönni, hálálkodni akart, amiért visszahozta hozzá ezt a dinkát. Mindenféle köszönet elillant az ajkáról, mikor meglátta a másikat.

– Roderich – bukott ki belőle. – Te jó isten, mi történt veled?

Ha nem lett volna a szemüvege, talán meg sem ismeri. Legalább olyan ritka szép – inkább ritka, mint szép – borostát növesztett, mint Gilbert, a tengerész-kabátja mocskos és szakadt volt, a harisnyájával kapcsolatban pedig eszébe sem jutott volna a folttisztítás vagy a szemfelszedés, úgy dobta volna ki, hogy öröm nézni. Máskor gondosan fésült haját most bármelyik szénaboglya megirigyelte volna.

– A porosz, az történt – mondta Roderich.

– Hékás, Arschgeige, azért remélem, emlékszel rá, hogy az életedet köszönheted nekem!

– Ez fordítva éppúgy igaz, Piefke.

Erzsi tátott szájjal meredt rájuk. Arschgeige és Piefke? Most komolyan?

Kirobbant belőle a nevetés.

– Kérlek – kapaszkodott Gilbertbe, mert alig tudott megállni a lábán, úgy nevetett. – Kérlek, meséld el az egészet, hogy akadtatok össze, kérlek, ezt muszáj…

– Ki akarsz röhögni? – vonta fel a szemöldökét. Csúfondáros mosoly villant fel az ajkain. – Igen? Nevetni akarsz?

Megcsikizte, és Erzsi felsikkantott, de még jobban nevetett. Végiggondolta, hogy ez a kettő egy csónakban volt, szóval legalább egy kis időt kénytelenek voltak egy helyen tölteni, és pontosan tudta, hogy Gilbert mennyire féltékeny. Arról is volt egy határozott elképzelése, hogy Roderich mit érezhet a vőlegénye iránt. És ha ezt a kettőt egy helyre tereli… Már a könnyeit törölgette nevettében.

– Felemelő, hogy sikerült ilyen szórakozást biztosítanom a kisasszony számára – dünnyögte Roderich.

Kész, ez betette a kaput. Képzelt kalandjaikra ráhúzta Roderich fellengzősségét, és Erzsi már gurult a nevetéstől.

– Minden oké vele? – kérdezte Feliks Gilbertet.

– Hogyne, nem látod, hogy élete poénja vagyok?

– Azért javítsatok ki, ha tévednék – taposott bele a jókedvbe Scott és végigmérte Roderichet –, de te nem az a kapitány-pofa vagy, aki szétlövette ezt a hajót?

Erzsi nevetésének vége szakadt. Scott kardja a fémek ideget karistoló szisszenésével csusszant ki a hüvelyéből és a kapitány torkának szegezte azt.

Roderich dacosan felszegte az állát, ami részint válasz volt a kérdésre, másrészt az arisztokratikus mozdulat ebben a környezetben kissé bicskanyitogatónak hatott. Scott, Feliks, de még Toni arca is úgy elsötétedett, mintha a tiszt egyszerre lépett volna mindhármuk tyúkszemére.

A kard a lágy húsnak nyomódott, de még nem sértette meg. Erzsi nagyot nyelt.

>>> Következő fejezet >>>

A nem biztos, hogy helyes ír kifejezések lajstroma:

Níl gaoth é. – Nincs szél.

Labhraím Gaeilge. – Írül beszélek.

Táim aon leis an cheathair-dhúil! – Egy vagyok az univerzummal (régies)

Is an gaoth mé. Is an anfa mé. Is an splanc agus an toirneach mé. Táim an dara. Is an gaoth mé… – Én vagyok a szél. Én vagyok a vihar. Én vagyok a villámlás és a mennydörgés. A második vagyok. Én vagyok a szél… 

Dona, dona, mícheart… – Rossz, rossz, hibás…

O Peter, conas atá tú? – Peter, hogy vagy?

Táim go mhaith, go raibh maith agat. Agus tú? – Jól vagyok, köszönöm. És te?