Nászút #20

Én megpróbáltam mindent. Ha nem látod a szöveget, a Blogger egy kurva és ezen a linken el tudod olvasni rendesen. 
Szóval. Volt ez a kisebb malőr, hogy az istennek nem akartam nekikezdeni a szerkesztésnek. A következőt az hozta, hogy a gépem nem hajlandó behozni a Pinterestet, már megint. És akkor még nem írtam a kálváriáról, amit végigjártam a Bloggerrel, ugyanis szerepel a címben néhány speciális karakter, emiatt ő ezt a részt nem hajlandó értelmezni.

Blogger, anyád.

Assetudom, hogy ez a kép volt-e már.

Hogyan igyekezzünk életben maradniugyanazon a ∂♪†♥µ szigeten az ősellenségünkkel

Roderich arra ébredt, hogy a feje a saját súlyánál fogva zökken egyet. Fejjel lefelé lógott. Az ébredéssel minden izma összerándult, mire a lógástól megmacskásodott nyakába éles fájdalom hasított. A bennszülöttek úgy kötötték fel a vállukon tartott rúdra, mint egy állatot.

Mire felszisszent, addigra a hirtelen jött éles fájdalom visszaolvadt a fájó porcikái hosszú sorába. Még mindig a bokája vitte a prímet.

Körülötte a bennszülöttek ismeretlen nyelvükön vartyogtak. Barna bőrükre fehér festékkel kentek mintákat, és Roderich nagyot nyelve vette észre, hogy az egyikük nyakláncát valószínűleg összeaszott fülekből fűzték.

Megpróbálta megrángatni a köteleit, de a hosszadalmas vívás, és a szakadékból kievickélés megtette a hatását. Teljesen kimerült. A mocorgással csak azt érte el, hogy az egyik férfi megbökte, és rákiáltott. Egy szavát sem értette, de a hangsúly és a vicsorgás nem hagyott kétséget a mondandója felől. Példás magatartással tűrte az út hátralevő részét.

A faluban az őt hordozó férfiak egyszerűen lehajították őt a földre. Hangosan felnyögött, melynek egyik oka a földet érés, a másik a lábai között landoló farúd volt. Nem hagyták heverészni, a farudat elvitték, őt magát pedig durván felrántották a földről. Ide-oda taszigálták. Összekötözött lábain nem tudott megállni, újra és újra elesett.. A festett arcú idegenek játszottak vele és kacagtak az ő szenvedésén.

Roderich ismét elterült a porban, de a nevetés ezúttal elmaradt.

Fektéből egy testes férfira nézhetett fel. Szárított fűből és bőrökből készült öltözéke minden szempontból barbár volt – de igényes munka. A láthatóan idősebb férfi egy halszálkával piszkálta a fogait, és úgy méregette őt, mint a lókupecek a portékát. Megfigyelése eredményeit nem közölte, csak legyintett egyet.

Bármit is jelentett, hatalmas hujjogást és örömkiáltásokat váltott ki a törzsből. Roderichet ismét felrántották a földről, lekentek neki négy izmos pofont, és mire magához tért a szédelgésből, már egy póznához kötözve állt. Az egyik bennszülött egy igénytelenül kifaragott fatálkából vízzel kínálta. Roderich mohón ivott.

– Köszönöm – mosolygott hálásan.

Kapott még egy pofont.

A törzsfőnök megrázta a kezében tartott botot, amin csörögtek a rákötözött termések. A bennszülöttek még hangosabban ujjongtak, néhányan ugrándozni kezdtek a féltucatnyi kalyibából álló falu főterén. Bár, talán találóbb lenne az árnyékoló kifejezés, a kunyhóknak ugyanis csak egy oldalról volt faluk.

A törzsfőnök elégedetten nézett végig a népén. Felemelt kézzel csendre intette őket, majd rövid szónoklatot intézett hozzájuk. Mondanivalója végén hangos vijjogást hallatott, melyet a népe lelkesen visszhangzott. A férfi elégedetten fordult meg és ballagott fel a trónusához, melyet egy kisebb emelvény közepére helyeztek.

Roderich ereiben meghűlt a vér, mikor észrevette, hogy a trónszék karfáinak elkészítéséhez két emberi koponyát használtak fel.

A még mindig vijjogó falusiak közül kivált egy. Görnyedten, kezeit rázva közelítette meg Roderichet, a fejét jobbra-balra forgatta és közben magának motyogott az orra alatt. Egészen más volt az öltözéke, mint a falu többi tagjának – afféle sámánnak tűnt a teljes testét borító festéstől és a ragadozók fogaiból fűzött nyakláncaiban.

Körbeugrálta Roderichet. Ahogy utánafordult, észrevette, hogy az övé mellett még két oszlop áll, és a hozzá közelebb állóhoz Beilschmidtet kötözték. A porosz eszméletlen volt, csak a kötelek tartották függőlegesen. Roderich hirtelen nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e, vagy sem, amiért egyedül kell megszenvednie ezt a megaláztatást.

A sámán befejezte a motyogást. Fülsértő hangon állt neki kornyikálni. Roderich fintorgott, a falunak pedig több lakója befogta a fülét, köztük a törzsfőnök is. Éneke végeztével eufórikusan kiáltott fel:

– Sen ttarggak! I dea sen ttargakkal!

Két fiatal, festetlen fiú szaladt elő, és leterítettek egy vég fehér vásznat Roderich elé a földre. Összevont szemöldökkel bámulta: ilyen ruhák mellett ilyen minőségű anyagot ez a primitív törzs nem készíthet. A fiúkat leányok követték, akik különböző tárgyakat tettek az anyagra: egy francia stílusú, filigrán díszekkel ellátott kardot, egy összecsukható iránytűt, egy parókát és egy kicsiny, kopott Bibliát. Volt még csontlegyező és övcsat, szextáns és sárgaréz gyertyatartó, lepecsételt pléhdobozba zárt só és – Roderich szíve nagyot dobbant – egy hegedűtok. Rengeteg kacatot halmoztak fel a vászonra, melyről már látta, hogy hajdanán egy vég vitorlavászon lehetett.

Gondolni sem akart rá, hogy honnan szerezhették ezeket a holmikat.

Merev arccal figyelte az elébe óvakodó sámánt. A férfi két, kövekkel töltött kókuszdió héjával tetőtől talpig körbecsörögte és óbégatott. Egy különösen fals hangnál Roderich arca megrándult, mire a férfi kezéből kifordult a csörgő. Áhítatos arccal nyúlt felé és vette le az orráról a szemüvegét, melyet csodálatos módon nem hagyott még el. A sámán fülsértően magas hangon nevetett, és a többi tárgy közé tette. Ezek után Beilschmidthez lépett, sokkal óvatosabban, mint ahogy azt az imént Roderichhel tette. Az ujja hegyével bökte meg a poroszt, és hátraugrott, mintha attól félne, hogy menten beléje csap a ménkű. A várt hatás természetesen elmaradt, mire újra előrelépett. Az állánál fogva megemelte Beilschmidt fejét, és kikerekedett szemmel tekintett az arcába. Izgatott mormolással húzta fel az egyik szemhéját, és újfent hátraugrott.

Hangos óbégatással csapta össze a kezeit a feje felett, és térdre rogyva kántálni kezdett. A falu sietve követte a példáját, mind-mind térden állva hajlongtak a porosznak.

– Ha Elizaveta ezt látná – szakadt ki Roderichből.

A sámán a kántálás közepén elhallgatott.

– Kutate! Kuta tee! – rivallt a kapitányra.

A sámán talpra ugrott és a vászonra rakott kacatokat kétszer körbefutva elébe rohant. Roderich várta az újabb pofont. Helyette a férfi arcon köpte.

Az undortól kirázta a hideg.

A sámán félretáncolt, és a kezeit az ég felé rázva úgy visított, mint akinek a lávai közé rúgtak. A korábban a tárgyakat hozó ifjak erre előszaladtak a nép közül és szépen, egyesével arcon köpködték Roderichet. Az utolsó hármat már rezignált beletörődéssel fogadta. Végigfutott a fejében a gondolat, hogy a mama egészen biztosan tudja, most milyen mélyen van a slamasztikában.

És vajon Elizaveta érzi?

A sámán teli szájjal, diadalmasan röhögött. Közvetlenül Roderich arcába, pipiskedve. Meg tudta számolni a férfi szuvas fogait. A szájszaga alapján a fickónak rohadtak a belei.

– Heja! – kiáltott fel a törzsfőnök, mikor a sámán már éppen kezdett belelendülni az üvöltözésbe.

A főnök a trónján ülve körözött a bal kezével. A sámán egészen csüggedten forgatta a szemét és lelombozva lépett hátra. Ez egyszerre volt csodálatos és felettébb aggasztó.

A főnök újabb intésére a fiatalok a négy sarkánál fogva kifeszítették a vitorlavásznat és pár lábbal odébb vitték. Még le sem tették az anyagot, máris markos férfiak jelentek meg, hosszabb-vékonyabb fadarabokat hordva a lábukhoz.

A nyelvüket lehet, hogy nem érti, de egészen nyilvánvalónak tűnt, hogy mire készülnek.

Felnézett a törzsfőnökre, aki az állát dörgölve figyelte a fahordást. Elgondolkodott rajta, hogy milyen mértékben kellene kérlelő fintort vágnia ahhoz, hogy kegyelmet kapjon.

A sámán a haját tépve kerülgette a fahordókat. Minduntalan a lábuk alá került, az egyik férfi megbotlott benne és dühösen rámordult. A sámán a fejét fogva dülöngélt odébb.

– Há nenene, nemán nemán – mondta, és leborult a főnök előtt. – Ottanvana feelistense rzet! Ido os ifjonca z zurram nemmegnyamnyam!

– Kuss!

– Mifaszomvan… – nyöszörgött Beilschmidt németül.

– Ah, danke, mein Herr! – kiáltott fel Roderich. – Meg akarnak ölni minket!

– Minket? – visszhangozta a férfi kásás hangon. Aztán hunyorgott. – Te jó isten, hogy nézel ki?

Roderich a szemét forgatta.

– Részletkérdés. Most hozzák a fát, szerintem ebből tűz is lesz.

Beilschmidt végighordozta zavaros tekintetét a törzsön. A férfi, aki egy ölre való gallyat akart a lába elé szórni, megdermedt. Lassan felemelkedett, és elhátrált előle, sőt, még meg is hajolt.

– Mármint, téged akarnak megölni – mosolyodott el Beilschmidt önelégülten.

A sámán még mindig a főnöknek magyarázott, és most lendületesen fordult, hogy rájuk mutogasson. Észrevette, hogy Beilschmidt magához tért, mire megint óbégatni kezdett.

– Ooo, feelistenn!

Odarohant hozzájuk, és leborult a rőzserakás előtt.

– Nemmakarni nagygooree! Aaldassad megfele serensetlenjit! – A porosz félrebillentett fejjel nézte a férfit. – Nemtudnia nemjoo hamnyamm, feelistentet nemmegnyam!

Beilschmidt megnyalta az alsó ajkát.

– Hanem mit te akarol félistenttel?

Roderich nem kapott szikrát.

– Ooo, feelistente, felvigyejanap dolgaikatat!

– Vigye.

– Ooo, feelistente, nemkellesz ollan mosok, mibenvagon mifajtaank…

– Ej! – vágott közbe a porosz. – Mit te akarol?

Roderich pillantása szaporán járt kettejük között. Nem értette, mit mond Beilschmidt, de úgy tűnt, szót ért ezzel a vademberrel. A sámán ismét pucsítva a földhöz szorította a homlokát.

– Kiszabadulaasod napjaanakat adatik meg, nagyurammnak kedve serrint. Nem meg nyamnyam.

Beilschmidt hümmögött. A sámán egyéb válasz híján boldogan ugrott fel és rohant vissza a törzsfőhöz.

– Mit mondott? – nézett a másikra Roderich izgatottan. – Elengednek?

– Így is mondhatjuk. Azt hiszi, hogy embertestbe zárt félisten vagyok, és ki kell szabadítania.

– Oh, hogy oda ne rohanjak.

– Fel fog gyújtani, veled együtt – sandított rá. – Csak engem nem esznek meg.

– Nekem legalább valami hasznom is lesz.

– Arschgeige.

Geige. Hegedű. Roderich a vitorlavásznon heverő tok felé nézett, és összeszorult a szíve.

– Náluk van olyan, hogy utolsó kívánság? – pillantott a poroszra.

Amaz megpróbálta megrántani a vállát, de a szoros kötelek nem engedték. Mord hangon válaszolt:

– Honnan tudjam?

– A nyelvüket beszéled…

– Ismerek egy hasonló dialektust, és valószínűleg olyan akcentusom van, mint annak a rendje.

– Azért egy kérdést megér.

– Ha sokat beszéltetsz, nekik is feltűnik, hogy nem vagyok olyan nagymenő.

– Nem mindegy, hogy megesznek-e, vagy sem? – vonta fel a szemöldökét Roderich. – Kis szerencsével, mikor nekikezdenek a falatozásnak, addigra halottak leszünk.

– Téged tényleg nem zavar? – fakadt ki.

– Egy nappal ezelőtt majdnem meghaltam, azóta itt vagyok egy szigeten, élelem és víz nélkül. Most fogságba estem, így továbbra is tekinthetem magam halottnak.

Új, ismeretlen fény csillant meg Beilschmidt szemében. Nem vitatkozott, helyette a törzs felé fordult:

– Héha hó! Itten fi mellém kiporciózva nyamnyamnak. Vón néki vala kicsinyég tudakoznivalója.

A sámán az alárendeltek görnyedésével nézett fel a törzsfőre. Az megdörgölte az állát, és jóváhagyóan intett. A sámán cifra meghajlás formájában továbbította az engedélyt, mire Beilschmidt Roderichre pillantott, hogy mondja a nagy ötletét.

– A vásznon…

– Fogalmam sincs, hogy mondják azt, hogy vászon – vágott közbe a porosz. – Egyszerű szavakat mondj.

– A hegedűhöz mit szólsz?

– Anyád hogy van? – Megköszörülte a torkát, és ismét vartyogni kezdett: – Ottan van setét bőrrel fedve az eszköz, melyre ez fi… használatot kér.

Roderich nagyon remélte, hogy a pillanatnyi szünet, míg a porosz a megfelelő szót kereste, nem válik kárukra.

– Sen targgak! – kiáltott fel dühösen a sámán. – Sen targgak!

– Azt mondja, azok szent tárgyak, és nem valószínű, hogy kézbe veheted.

– Ha az tényleg egy hegedű, akkor szeretnék játszani egyet. Műsoros vacsora, nekik tiszta haszon.

– Tippelhetsz, hogy ezek közül melyik szót nem tudom. Segítek: egyiket se.

– Akkor vesd be minden félisteni erődet.

Beilschmidt krákogott.

– Tudomása szép, de használatot kér. Tudomása a setét bőrről ujjongás lesz köztetek.

A sámán hebegett és habogott, rázta a csontos karkötőit. A törzs úgy bámulta a vonaglását, mint ötévesek a fejre fordított bogarakat.

– Hallásnak ékes szózat lesz az – próbálkozott Beilschmidt.

– Muzsika? – kapta fel a fejét a törzsfőnök.

Beilschmidt, immár a helyes szó birtokában, lelkesen rábólintott.

– Muzsika! – dörrent a törzsfőnök parancsa.

– Háddede… – sápítozott a sámán. – Sen targgak…

– Kuss!

Egy leány felemelte a hegedűtokot, és a rőzserakás aljához lépdelt vele. Úgy fogta, mintha hímestojást tartana a kezei között. Előrenyújtotta a tokot, Roderich pedig boldogan elvette volna, ha nem lett volna éppenséggel kikötözve egy póznához. Erre Beilschmidt is felfigyelt, és már mondta is, mielőtt Roderich kérte volna:

– Az fi szükségét szenvedi kezeinek.

A sámán már jajgatott, mint egy hivatásos siratóasszony. A főnök a trónszéke mellé nyúlt, felvett egy földre fektetett hosszú botot és kupán vágta, hogy hallgasson már el.

Egy izmos férfi kiszabadította Roderich csuklóit. Első dolga volt a csuklójára húzni a kabátja ujját, hogy meg tudja törölni az arcát. Kinyújtotta a kezét a hegedű felé, de a lány elhúzta a kezeit. Balra nézett, Roderich pedig követte a pillantását; még egy lány lépett hozzájuk, a kezében széles fatál, melyben vizet hozott. Elég volt összenéznie a lánnyal ahhoz, hogy tudja, mit várnak tőle.

A keze után az arcát is meg kellett mosnia, sőt, egy harmadik lány egészen a könyökéig feltűrte a ruhaujját, hogy megfelelő mértékben tiszta legyen.

Remegő szívvel fordult ismét a lány felé. Végtelenül hosszú pillanatnak élte meg, míg a lány víztől csillogó kezeibe adta a hegedűtokot. Majdnem felkiáltott megkönnyebbülésében, mikor megérezte az árulkodó súlyt. A súlyt, mely elárulta, hogy nem hiába őrizgették ezt a tárgyat a törzs lakosai.

Óvatosan, a lány iménti puha lépteit utánozva sétált vissza a vitorlavászonhoz. Feltételezte, hogy nem lennének boldogok, ha a porba fektetné a szentként tisztelt tárgyat, így a vászonra tette le. Egy egész falu bámulta minden mozdulatát, ami feszélyezte. Beilschmidt külön kategóriát képviselt, a férfi ugyanis egyszerre nézett rá haragosan, hogy ne merjen semmilyen hibát elkövetni, és remélve, hogy a hegedű épen kerüljön elő a tokból.

A törzsön moraj futott végig, mikor Roderich az ezüstcsatokat egyetlen mozdulattal felpattintotta, és felnyitotta a tok fedelét. Még a sámán is abbahagyta a feje búbjának hüppögő dörgölését.

A hegedű hibátlan volt. A húrjait összetekerve a fedél kis zsebecskéjébe rejtették. A hangszert hosszú utazásra készítették fel, abban a tudatban, hogy közben egyszer sem fogja hozzáértő kézbe venni. Ez évekkel ezelőtt lehetett, mert a hangszer testén már megtörtre fakult a fényezés.

Áhítatos, néma csend kísérte a felhúrozás öt perces, komótos folyamatát. A hatás kedvéért csak akkor pendítette meg a húrokat, mikor azok már mind a helyükön voltak. Az emberek ismét felmorajlottak, Roderich pedig guggolva, a hegedűt még mindig félig a tokjában tartva, csak pengetéssel hangolta be.

Megmarkolta a vonót és lendületesen állt fel. A törzs tagjai egy emberként hőköltek hátra, ő pedig sütkérezett a figyelmükben. A nyakához illesztette a hangszert, és megállt. Nem csak úgy, ahogy az ember séta közben megáll, hanem csinosan, ahogy tanították. Húzd ki magad. Egyik láb, másik láb. Büszke, de nem dölyfös. A vonót úgy tartotta maga mellett, rézsút a föld felé, akár egy kivont kardot.

Lehunyta a szemét, és kizárta a bennszülötteket. Kizárta a világot, a teste megviseltségét, az elméje fáradtságát. Mélyen beszívta a levegőt, és játszani kezdett.

Bach legmélyebb szomorúsága sírt fel a húrokról, A hang egy pillanatra megpihent a vonó hegyén, aztán felugrott, összeborzolta Roderich tincseit. Körbeszaladta a két áldozatot, megcsókolta valamennyi bennszülöttet, és ott tekergett, ott siklott közöttük, míg a vonó másik hangra nem lépett. A hang méltóságteljesen halt meg, hogy nemlétével hozzájáruljon utódja büszke születéséhez.

Roderich meghajolt előttük, ha azt kérték. Nyújtózott, ha azt akarták. A futamok hajladozásra késztették, ahogy a parti fűz behódol a szélnek. A durva hangok ütlegelése ellen szilárd tartást vett fel, hogy olyan legyen, mint a magas bérc.

A zene mindig is más világ volt. A megnyugvás, a kibékülés pillanatait hozta el. Ha Prt Magorban vagy odahaza volt, a szülei birtokán, nem telt el nap úgy, hogy a zongorája néma maradt volna. Valahányszor felzaklatta valami, vagy úgy érezte, túlcsordulnak a lelkében az érzések, leült játszani. Sosem tudta igazán szavakba önteni azt a kemény érzést, melyet a billentyűk keltettek benne. Fa és csont a keze alatt, melyek mindig úgy és akkor hajtották végre a parancsait, ahogy azt ő akarta. Egy eszköz, melynek tökéletesen birtokában volt, tökéletes uralmat gyakorolt felette, mégis az igájába hajtotta a fejét, mert ezen keresztül a lelke át tudott kelni ebből a sivár világból egy másikba, egy tökéletesbe.

Nem volt benne biztos, hogy tökéletesen emlékszik Bach eredeti dallamára. Hagyta, hogy a keze vezesse, hogy a futamokkal díszített szólam időnként elkanyarodjék, mutasson egy keveset Vivaldiból és Corelliből. Elrugaszkodott, repült. Most utoljára, elvégre csakhamar megtér a lelke a teremtőjéhez.

Fals hangok csúsztak a dallamba, holott a játéka hibátlan volt.

Beilschmidt a szavaiban félte a halált. Vörös szeme remegő fényében ott bujkált az aggodalom. Talán Elizavetára gondolt, mikor megtudta, hogy mi vár rá. Talán nem is magáért, csak a nőért aggódott, elvégre ki tudja, mi van vele. Talán a tengernagy máris megölette mindannyiukat. Talán az aggódás vitte rá, hogy kiabálás és átkozódás nélkül tűrje, hogy megfosszák az életétől.

A hajón sem akadékoskodott. Hagyta, hogy a matrózok taszigálják, megkötözzék, és csak arra volt gondja, hogy végig-végig mélyeket lélegezzen, mint a gyöngyhalászok a merülés előtt. Most pedig beszélt, még úgy is, hogy állítólag nem kifejezetten jó művelője ennek a nyelvnek, de megtett minden tőle telhetőt azért, hogy túléljen.

Érdekes diszharmónia. Melyik az igaz: a porosz meghajol a halál előtt, vagy dacosan szembeszáll vele?

A halálfélelem újra és újra kiugró fals, de a zenéhez tökéletesen passzoló hangokkal bukkant fel a játékában. Beleöntött mindent, amit tudott. Azt is bele akarta önteni, amit nem. Hogyan tudná eljátszani a feje felett a kék eget? A hajnalban a haját simogató tengeri szellőt? Elizaveta lélegzetének hangját? Heidi szőke copfjának puhaságát, az édesanyja rebbenő érintésének kedvességét?

Ezekre gondolt játék közben és mindegyiktől búcsút vett.

Mindig is tudta, hogy testben nem túl erős. Hallotta éppen eleget. Az értelme fényes volt, de beszélt már magánál jóval okosabbakkal is. Vívni tud. Átlagosan. Beilschmidt majdnem megölte, pedig csak az egyik kezét tudja használni. Céllövésben viszont még a szemüvege ellenére is kiváló. Elizaveta csak az újratöltési gyorsasága miatt tudott jobb eredményeket elérni, mint ő.

Talán az egyetlen képessége az, hogy ismeri a saját határait.

A karjai ernyedten hullottak a teste mellé. Kapkodta a levegőt, és alig tudta az ujjai között tartani a hegedűt. Rá se pillantott a törzs tagjaira, akik néma áhítattal meredtek rá. A törzsfőnököt nézte, aki a két koponyát szorította a trónja karfáin és pislogás nélkül figyelte Roderich minden rezdülését.

Meghajolt. Lágyan, kecsesen, arisztokratikusan, ahogy az anyja tanította.

– Fiam, így csak a császár előtt hajolhatsz meg – mondta neki az apja, mikor egyszer ezzel köszöntötte. – Megtisztelsz, de az én rangom nem érdemel ennyi finomságot.

A törzsfőnök felállt, mire a népe félrehúzódott előle. A férfi lelépett a trónusát tartó alacsony emelvényről, és tett pár lépést a porban.

– Muzsika, e – biccentett. – Tudomaasa utaan az ujjongaas viszont elmaradoztatott.

Szünetet tartott. Roderich megnyalta kiszáradt ajkát és nehézkesen Beilschmidt felé fordult. Az albínó sápadt volt, mint egy kísértet.

– Azt mondja, hogy jól játszottál, mégsem örül.

Roderich visszafordult a törzsfőhöz. Megnézte magának ezt az embert, a sötét bőrét, a fehér festéket, valamennyi ékszerét. Apró bogárszemei mélyek voltak, mint egy kút, és pont úgy nem tudott beléjük látni.

A férfi felé nyújtotta a hegedűt. Kinyújtott karja már ettől a cseppnyi erőfeszítéstől is reszketni kezdett.

A törzsfőnök a hegedűt nézte. Lassan megcsóválta a fejét. Roderich karjai lehanyatlottak.

– Szokott helybe vooni muzsika – sóhajtott. – Ottan aallanak az fiak, kik talptalaavalooval ujjongtatjaak az neepem. – Egy csoport férfira mutatott. – Dejszen csak feleoly ujjongtatooan nyüvneek az maguk hangszerit, én volnik legboldogobb uracs ez szigeten.

– Neki is vannak zenészei, de nem tudnak úgy játszani, mint te – fordított Beilschmidt.

– Köszönöm – hajtott fejet.

– Ittenvagyol. – A főnök végigmutatott rajta. – Kezedbeja muzsika. Ifi fia vagyol meeg. Minek vagyon ennyiseeges siralom az muzsikaadban?

– Azt kérdezi, hogy lehet, hogy ilyen fiatalon ilyen szomorú zenét játszol.

Roderich megköszörülte a torkát.

– Nos én… egy utazó vagyok és… a… a lányt keresem, akit egy… ööö… mit tudsz fordítani, porosz?

– Megoldom, csak találj ki valami mesét, amit fordíthatok.

– Tehát volt ez a lány, akit én nagyon szeretek, de egy gonosz férfi elragadta őt.

– Anyád. Szóval, vanni néki lyányka szívibe. Lyánykát vitte az gonosz elfele. Menni kell, mert lyányka néki, üh, egyik fele. – A főnök értőn bólintott. – Nem akarni ő, hogy lyányka másnak magját hordozván az gonosz fit hozzon ez világba.

– S te, oo feelistente?

– Én? Imádkozék ez fi erőért és jó szélért, hogy az lyány nyomát lelje. Jó szülém meghallá az óhaját, és úgy irányítá lépteim, hogy utába akadék ez finek, hogy az lyány keresésiben megsegítsem.

A főnök hümmögött. A sámán odacsoszogott a főnök mellé. Roderich erős késztetést érzett, hogy szétverje a fején a hegedűt.

– Küldeteestük vanni, nagygoree. Nemjauu az csillagzat, ha megenni mink az muzsikus fi. Szabadiitsni fel.

– Most már téged se akarnak megenni, csak felgyújtani – tájékoztatta a porosz.

– Az már valami, nem?

A főnök csípőre tett kézzel fordult a sámán felé. Roderichnek nem kellett fordítás, hogy lássa a tartásában a fenyegetést, a sámánnak pedig nem kellett biztatás ahhoz, hogy marha gyorsan eltakarodjon.

– Mehetölstök – mondta a főnök.

Két férfi előlépett, és eloldozta Beilschmidtet. A porosz nagyon igyekezett, hogy ne látszódjon az arcán a meglepetés.

– Azt mondja, elmehetünk.

– Miért? – hökkent meg.

Még mielőtt Beilschmidt megfogalmazhatta volna a kérését, a főnök összefonta a kezeit a háta mögött, és az eget bámulva mondta:

– Vanni ember, s vanni nyam. Vanni muzsika. Muzsika mindeeg ember s nem nyam. Kinek kezibe ott a muzsika, azt nem megnyamnyam. Felszabadiitani meg… – lefitymáló pillantást küldött a háta mögé, mire a sámán hanyatt-homlok menekült ki a faluból. – Az csak elteekozolni fincsi nyamnyam.

– Ujjong az goree, szeretni muzsika? – kérdezte óvatosan Beilschmidt.

A főnök elmosolyodott.

– Muzsika adatik ujjongaas, hogy nem megnyamnyam egeesz bagaazs, mikor lenni mind csupa dinka.

Beilschmidt elvigyorodott. A megviselt külsejével úgy festett, mint egy felhasadt krumpliszsák. Aztán megkomolyodott, és előlépve két kézzel nyúlt a főnök felé. A férfi előtt megrettenve hátrébb lépett, de a porosz biztató intésére maga is gyanakodva felemelte a kezét. Beilshmidt összeérintette az ujjaik hegyét.

– Az nap ragyogjék neked fényességesen, víz kárhozatot ne hozzék házadra, lyányid örömmel töltsék szíved.

Amint Beilschmidt elhallgatott, a törzsfő a szívére szorította a kezét. Tágra nyílt szemekkel meredt az albínóra, aki aprócska keresztet rajtolt a homlokára és poroszos kiejtéssel hozzátette:

– Az Úr legyen irgalmas halhatatlan lelkedhez.

– Nem megfeled ez nap – suttogta a főnök. – Nem megfeled ez nap, mikoron az feelistente ily kegyesb szauval volt felim. Nem megfeled ez nap, mikoron az fi ily muzsikaaval hozva siralommal toolteveek meg sziivim. – Megtörölte a szemét. – Az fi, vinni elfele seteet boer. Nem akareek hallani, mily kegyetlen füriszelist rendezeek az marhabarmok, ha az itten marad.

Beilschmidt könnyedén mosolygott, és végre kegyeskedett fordítani:

– Vidd el a hegedűt.

Roderich a melléhez szorította a hangszert, és ismét meghajolt. Felegyenesedve kissé megingott; a nap, a vívás, a játék és ez a rengeteg izgalom sokat kivett belőle.

Ez a fáradtság lehetett az oka annak, hogy úgy érezte magát, mint falevél a sebes sodrású folyón. A helyiek rohangáltak körülötte, olyan gyorsan, hogy mire felemelte a kezét, már rég három másik állt annak az egynek a helyén, akihez szólni akart. Leültették egy fa alá, megmosták az arcát és a kezét, a vágásait és horzsolásait minden gyönge tiltakozása ellenére bekenték egy gyanúsan zöld krémmel, mely azonnali enyhülést hozott. Nem vitatkozott tovább, hagyta, hogy ellássák. Miután elcsomagolta a hegedűt, egy lány azt az ölében tartotta, és olyan arcot vágott, mint a püspöksüveget tartó kisministráns.

Visszakapta a fegyverövét, kardostul-pisztolyostul. A derekára nem tudta visszakötni, mert a csat meghaladta a törzs fejlettségi szintjét, ezért kibontás helyett elvágták a bőrt. Fogni is alig tudta a fáradtságtól, ráadásul a törzs a kellemes pihenését durván félbeszakítva felrántotta, és vezetrni kezdték valahová. Kézről kézre adták a kezét. Már kettőt látott, és legszívesebben megmondta volna nekik, hogy csak hagyják, hadd aludjon valahol. Beilschmidtnek is mondani akarta, de a porosz csak ment előre, feszes mosollyal köszönte meg a jókívánságokat, és áldást osztó kézzel ment végig köztük, holmi önjelölt pápaként.

Három vagy négy virágkoszorút kapott a nyakába. A növények erős illata még jobban elbódította. Majdnem orra bukott, mikor végre elengedték.

A lába a sziget homokos partjába gyökerezett. A törzsnek nem volt tisztességes kikötője, még csak pálmából összetákolt kezdetleges kikötőpóznák sem. A kicsiny, összekötözött deszkákból álló tutajaikat csak kihúzták a partra. Ezek között a tutajok között úgy állt a ferde vitorlával felszerelt dingi, mint a Rettenthetetlen a Port Magor-i halászhajók között. Néhány férfi fűből font kosarakat rendezgetett a hajótestben, két nő pedig egy vég vitorlavászonba csomagolta a hegedűt, és térdre ereszkedve helyezték azt a csónakba.

Beilschmidt hirtelen oldalba bökte. Roderich bosszúsan pillantott a poroszra, és hátrahőkölt, mikor látta a négy fog széles, erőltetett mosolyát.

– És most megfordulsz és integetsz nekik – szűrte a fogai között, mozdulatlan ajkakkal.

Magas rangú nemesi család sarjaként nyilván jobban értett a bájolgáshoz, mint a műveletlen kalóza. Az ő mosolya sokkal természetesebb volt.

Nem szólt Beilschmidthez, mikor a dingihez mentek. Elég volt összenézniük; Roderich látta a porosz szemében, hogy jobb szeretne ő is inkább egy napot várni, pihenni, hagyni, hogy a sebei hegedjenek, vagy csak pihentette volna a sérült jobbját, melyet félisteni teendői miatt nem mert megint felkötni. Roderich ismét megszédült a fáradtság hirtelen hullámára, ráadásul már a nap is rég túl volt a zeniten. Minden érv az mellett szólt, hogy maradjanak és pihenjenek, kivéve a hátuk mögött ünneplő emberevő törzset. Inkább integettek még egy kicsit.

Nekifeszültek a dinginek, ami könnyedén siklott a homokon. A vízben a törzs férfiai voltak olyan kedvesek, hogy tolták a hajót, míg a víz a mellük közepéig nem ért. Addigra Roderich rájött, hogy tudja kiengedni a felcsavart, botokkal merevített vitorlát, amit vászon helyett laposra ütlegelt növényi fonatból készítettek. Arra még nem jött rá, hogy tudja permanensen a fájdalmasan vékony árbochoz erősíteni. Beilschmidt ugyancsak küzdött a kormánylapáttal. Az egy teljesen közönséges evezőlapát volt, melyet hosszabb hajózáshoz egy kötéllel kellett volna rögzíteni, az erős csomó kötése viszont már tényleg meghaladta a perpillanat félkarú férfi képességeit.

A szél belekapott a vitorlába, és Roderich csak akkor engedett meg magának egy nagyon fojtott és nagyon szelíd szitokszót, mikor már legalább ötven méterre elmaradt mögöttük a part, és az ott kurjongatva ünnepelő társulat.

– Nem tudod megkötni? – kérdezte Beilschmidt, és az irányítást evezésnek álcázva megint húzott egyet az evezővel. Az arca a jobb karja minden mozdulatánál fájdalmas fintorba torzult.

– Úgy nézek ki, mint aki ért a dingivel hajózáshoz? – kérdezett vissza.

– Bocs, hogy meg mertem kérdezni.

– Akkor cseréljünk helyet és kösd meg te.

– Mert szerinted én értek hozzá? – horkantott.

A pokolba kívánta a nyomorultat. Végül, jobb ötlet hiányában, megidézte magában Vladimir szellemét, és gányolt egy csomót, ami a körülményekhez képest egészen fixen tartotta a vitorlát. Leroskadt a csónak aljába és elment az életkedve.

– Képzeld, zátonyok vannak a sziget körül.

– Logikus – hümmögött a porosz. – Valaminek meg kell törnie a hullámokat, mielőtt a szigethez érnek.

– De azon nekünk át kell menni – sandított rá.

– Az is logikus – bólintott amaz kényszeredetten.

Nagyon nézte a kalózt, de az nem mondott semmit. Roderich se mondott semmit.

– Ez a vacak még csak nem is hasonlít egy tisztességes csónakhoz – dörmögte csak úgy magának.

– Úszik a vízen.

– Hallgass már, Piefke, gondolkodom!

– Gyorsan gondolkodj, mert ha beborulunk, és kivisz minket a víz, akkor tökmindegy, mit hegedülsz nekik, megzabálnak mindkettőnket.

Nagyon gondolkodott, majd rövid, velős és igen nyers eszmecsere után Beilschmidt irányba állította a dingit. Roderich felállt és az árbocba kapaszkodva várakozott.

A zátonyok nem emelkedtek ki a vízből, de megtörték a tenger erős hullámait, nyugodt öblöt biztosítva a törzsnek. Az átbukó víz fodrozódott, örvénylett. Folyton változott. Az iylen forgók még egy nagyobb csónakot is könnyedén új irányba kényszerítenek. Roderich a dingit hirtelen két egymáshoz kötözött botocskának látta.

A szél jó volt, így a lendületük megvolt ahhoz, hogy átmenjenek rajta. Amint a hajó orra megemelkedett, Roderich előrevetette magát, hogy a hirtelen becsapódással érkező kilói lenyomják a hajó orrát, Beilschmidt pedig kihajolt jobbra, hogy visszabillentse az erősen balra dőlő hajót. Így sem sokon múlt, hogy a kavargó víz hanyatt vágja őket.

A víz megnyugodott, a magasabb tengeri hullámok hátán nekivágtak a víznek. Egy meglehetősen kicsi lélekvesztőn, jócskán benne a délutánban, ráadásul ismeretlen vizeken. Az erős szélnek hála a sziget és az emberevők gyorsan elmaradtak mögöttük.

– Azt a kurva! – fakadt ki Beilschmidt megkönnyebbülten.

A megfogalmazással nem, de a mondanivaló lényegével egyetértett. Hanyatt elhevert a dingi fenekén és fáradtan lehunyta a szemét.

– Te meg mit csinálsz?

Kilesett résnyire kinyitott pillái alól.

– Alszom.

– Egy francot alszol.

– Már a kisujjamat se tudom megemelni. Alszom.

– Mindjárt elereszt a vitorla.

– Akkor kösd meg! Te vagy a tengerész, nem én.

– Nem, én csempész vagyok, itt egy tengerész van; te. Kössed csak meg szépen.

– Már bocsánat, de én kapitány vagyok, nem tengerész.

A porosz gúnyosan forgatta a szemét.

– Igaza van, kapitány úr, és ez úton is elnézést kérek, amiért kegyeskedem emlékeztetni rá, hogy valószínűleg eltörtem a jobb kezem, és nem tudok csomót kötni.

Ez sajnos egy olyan indok volt, amivel nem tudott vitatkozni. Nem is tette, de attól is tartózkodott, hogy nyíltan igazat adjon a másiknak.

– Ha el lenne törve, nem tudnál fogni.

– Ha nem lenne eltörve, már megfojtottalak volna.

Csak úgy repültek a hullámok hátán. Már látták is a következő szigetet körülölelő zátonyokat. Beilschmidt irányt váltott, hogy jó nagy ívben elkerülje azokat. Roderich morogva kecmergett négykézlábra és állt neki molyolni a meglazult vitorlakötéllel.

– Az evezőlapátot csináld meg te.

– Mit nem tudsz felfogni azon, hogy nem tudok csomót kötni?! Mondjam el angolul is?

– Kérlek. Egészen biztos vagyok benne, hogy meg se érteném az akcentusod.

A porosz arca elsötétedett.

– Azon mondjuk nem vagyok meglepve, hogy képes voltál megértetni magad azokkal a barbárokkal, elvégre magad is egy vagy közülük…

Elég kicsi volt a csónak ahhoz, hogy a férfi belé tudjon rúgni. Roderich elveszítette az egyensúlyát és majdnem beleborult a vízbe.

Meglódult a szívverése. Ha érzett is valami hálát vagy szimpátiát a másik irányában a sikeres szökés miatt, azt most az újra fellobbanó gyűlölet hamuvá égette.

Felült, készen rá, hogy itt márpedig csak egyvalaki marad a csónakban, de…

– Mein Gott.

– Nem vagyok hülye, Arschgeige, nem fogok hátranézni.

A vitorlához ugrott és reszkető kézzel igazgatta, újra és újra a hajó mögé nézve. Nagy sokára Beilschmidt is hátranézett, hátra, a hullámzó vízre, amiből a lény minden lusta csapásánál jó méternyire kiemelkedtek a nyálkás polipkarok. Nem ment olyan gyorsan, mint mikor a Rettenthetetlen tatján állva látta. Nem is ment. Inkább csak… lubickolt.

– Az meg mi az isten haragja?!

Roderich gyorsan végigmérte őt is és magát is. Páni félelem fogta el, mert annyit fetrengett a szárazföldön, hogy a fehér nadrágja néhol egészen határozottan zöld színű lett.

– Az a kraken – csuklott el a hangja. – Az a kraken, ne nézzed, csak evezzél. Ne nézd!

– Attól még, hogy én nem látom, az láthat minket! – Beilschmidt hangja hisztérikus magasságokba emelkedett.

– Nem, nem lát – rázta a fejét Roderich, egy szemernyi hit nélkül. – Csak tűnjünk el innen.

Beilschmidt minden levegővétele után hátrafordult, hogy megnézze, mit csinál a dög. Roderich, miután olyan csomót görcsölt a kötélre, amit élő ember ki nem bont, a hajó aljára simult. Beilschmidt követte a példáját, csak a fél karja lógott ki, amivel az evezőt fogta. Kívülről úgy nézhetett ki a hajó, mint ami teljesen üres.

– Látszik még? – kérdezte a porosz suttogva.

– Nem tudom! – suttogott vissza.

– Akkor nézd meg!

– Nézd meg te!

– Akkor legalább azt nézd meg, hogy merre megyünk, nem akarok zátonyra futni! – A porosz hangjában ezúttal a félelem mellett némi ingerültség is felbukkant.

Roderich kikukkantott a hajó pereme mögül, és korrekciót javasolt. Beilschmidt a fájós jobbja miatt sziszegve, esetlenül teljesítette. Háromszor is új pozíciót kellett felvennie az evezővel, mert túl hosszú ideig tartott egy pozíciót felvennie, és túlkormányozta a hajót. Roderich fáradságát legyőzte a félelem. Odamászott, és a hajó orrába zavarta az albínót. A pillantása újra és újra a krakenre tévedt, ahogy a kormánylapátot is a hajó testéhez csomózta. A porosz közben elkezdte magyarázni neki, hogy rossz irányba mennek. Felment benne a pumpa. Még meg se csomózta, itt van az a dög is, ez a barom meg itt kárál neki, hogy két fokot szél alá!

Amint végzett a csomóval, és az evezőt fix kormányként rögzítette, visszafeküdt a csónakba. Csak a porosz dugta ki néha a fejét az irány miatt.

Így fojtatták laposkúszásban az utat, teljes mértékig tudatában annak a ténynek, hogy fogalmuk sincs róla, merre tartanak. Csak el, el attól a szigettől, ahol meg akarták enni őket, el, el attól a helytől, ahol a kraken fürdőzött. A dingi jó széllel ment, drapp vitorláját lassan narancsba fordította a lehanyatló nap fénye, és Roderich igyekezett nem gondolni rá, hogy fognak navigálni a zátonyokkal teli, ismeretlen vizeken…

– Hé – szólalt meg Beilschmidt.

– Merre?

– Nincs több. Kinn vagyunk a nyílt vízen.

Roderich nagyot nyelt. Ha visszafordulnak, semmi nem garantálja, hogy egy másik szigeten nem találnak egy másik kannibál-törzset. Elég közel vannak ezek a szigetek, nincs kizárva. Az sem, hogy fennakadnak egy homokpadon, és vízbe fulladnak. A nyílt vízen nincsenek szigetek, amik megtörjék egy ilyen aprócska hajó előtt a gyakran méteres hullámokat. Nem tudnak bújócskázni közöttük, nem tudnak elrejtőzni a kraken elől.

A sötétedő égen felragyogott az első csillag. Beilschmidt halkan imádkozni kezdett.

>>>Következő fejezet >>>

Lebuktam. A törzs beszéde közönségessen elferdített, néhol elferdíttetett magyarostalanul írott szöveg, véletlenszerűen beszúrt szóközökkel.