Mély alkony
Öhm.
Nahát, ez csak úgy lett. Úgy
lett, hogy egyik pillanatban ebédelés közben melankolikus
hangulatban értekeztem magammal a ficeim állapotáról meg arról,
hogy miért nem tudom írni a szakdogámat. A következőben eszembe
jutott valami, nevezett: Hogy van az, hogy a bizonyítottan 1000
előtt született országok ugyanúgy a húszas éveikben vannak,
mint mondjuk Németország, aki csak a tizenkilencedik század végén
lett konkrétan Németország?
Közvetlen ezután felröhögtem
és voilá, háromezer szó.
*Tonhal balra el*
Bővített szereplőlista a címkézéshez szokott lelkemnek, betűrendben: Amerika, Anglia, Ausztrália, Ausztria (említve), Dánia, Finnország, Izland, Kanada, Magyarország (említve), Németország, Norvégia, Olaszország (Romano), Olaszország (Veneziano), Oroszország (említve), Poroszország (említve), Sealand, Spanyolország, Svájc (említve), Svédország (említve), Új-Zéland (említve).
Mély alkony
– Ó, arany – hajolt előre
az egyébként is görbén álló, ráncos bácsika.
– Elejtette a gyűrűjét? –
sietett oda hozzá azonnal Ludwig. Pillantása gyorsan pásztázta
végig a földet, de egy fia elejtett gyűrűt, annyit se látott.
– Nem, csak eszembe jutott,
hogy aranyerem van.
Ludwig csípőre tette a kezét.
– Látom, Monsieur Bonnefoy,
megint virágos kedvében van.
– Bien sûr, tudom,
hogy odáig van érte, fiam. – Az öreg jót kuncogott a saját
poénján. – Volna szíves segíteni eljutni az ebédlőig? Van ott
az a csinos kis nővérke…
– Maga fog a sírba vinni, azt
ugye tudja? – sóhajtott szaggatottan.
Azért engedte, hogy a jócskán
nyolcvan feletti bácsika – sose volt hajlandó megmondani, hány
éves – belekaroljon, és türelmesen elkísérte az étkezdéig.
Igyekezett jó képet vágni hozzá. Meg ahhoz, hogy a bácsi megint
megjegyzéseket tett arra, hogy
milyen dolog tőle, hogy egy rakás vén trottyra vigyáz, ahelyett,
hogy azokat a csinos szoknyákat hajtaná. Sajnos csak akkor lendült
bele igazán, mikor megérkeztek, néhány másik idős uraság közé.
– Mer'
mikor még én voltam fiatal! – emelte meg remegős mutatóujját a
kopasz bácsika. – Akkor ugyi a szoknya nem kúszhatott a leányka
térgye fölé, és úgy kellett őket megpörgetni, hogy lássék az
a szép comb. Ma már elég kiülni ide a teraszra és élvezni a
műsort, fiam.
Meg
is torpant, hogy ábrándosan
sóhajtson egyet.
– Aztán
csak óvatosan azzal a műsorral – így
Ludwig. – Emlékszik rá, mit mondott magának az orvos a szívéről
meg az izgalmakról.
– Ne
is törődjön azzal, amit a csigazabáló
mond, Ludwig!
– szólt oda neki a kerekesszékéből Arthur Kirkland. – Fiamnak
szólítja, de régebb óta tehetetlen, mint hogy maga a világon
van.
– Mit
mondtál, te angol senkiházi! – kiáltott
fel a bácsi és meglóbálta
a botját. – Jer'ide, hadd lássam el a bajod, rosbif!
Mikor
először hallotta az időseket rég divatjamúlt angol és francia
sértéseket vágni egymás fejéhez, megijedt és mindent megtett
annak érdekében, hogy tartsák a távolságot. Azóta megtudta,
hogy ilyenkor a legegyszerűbb megoldás az, ha egymás mellé ülteti
őket, de elég messze ahhoz, hogy ne tudjanak belenyúlni a
kanalukkal a másik ételébe. Két perc után megnyugszanak,
kedélyesen elnosztalgiáznak a régi időkről és próbálják
túllicitálni egymást a második világháborús hőstettjeikkel.
Megkíméli magát ugyanazon történetek hatszázadik
végighallgatásától, ha otthagy nekik egy keresztrejtvényt.
– Ludwig
– emelte fel a hangját az ebédlő másik felében Toni bácsi.
– Egy
pillanat, Señor!
Segített
leülni a műfogsorán csámcsogó franciának, kezébe adta a
kanalat, és az ételkiadó ablakhoz sietett, hogy elhozza neki a
tejbegrízt. Nem volt elég gyors, a bácsi már a kanala nyelével
csapkodta az asztalt türelmetlenségében, mire letette elé a
tányért.
Toni
bácsi felé tartva megint eltűnődött azon az érdekes tényen,
hogy az idős spanyolt tudja magában Toni bácsinak és nem Señor
Fernándeznek szólítani. Monsieur Bonnefoy és Mister Kirkland
hiába kérték ezerszer és milliószor, hogy őket is hívja
Cissynek és Archie bácsinak, arra valahogy sose állt rá a szája.
A Toni bácsi mellett ülő Signore Vargast se tudta Lovi bácsinak
hívni.
– Nem
kellett volna így sietnie, semmi sürgős – mosolygott a spanyol.
– Csak azt akartam megkérdezni, hogy is hívják azt a piszok
német orvost, aki mindig eldugja előlem a holmimat?
– Alzheimer,
Señor.
– Látod,
Lovi, mondtam, hogy német!
Az
elképedt olasz bácsi Ludwigra nézett.
– Tudja
egyáltalán, hogy mi van vele?
– Ezerszer
elmondhatom neki, akkor is elfelejti – vonta meg a vállát. –
Már annak is örülhetünk, hogy ennyire emlékszik.
Az
olasz úr értőn hümmögött, és visszafordult a spanyolhoz, aki a
tejbegrízét kevergetve magyarázta tovább a sületlenségeit.
Ha
már az egyik olaszt megnézte, hogy van, akkor ideje volt a másikra
is rákukkantania. Feli bácsi az ebédlő teraszán osztotta az észt
a hozzá látogatóba érkezetteknek: az Operaház idősödő
karmesterének, Herr Edelsteinnek,
a korához képet (Ludwig szerint) túlzottan fitt Héderváry Sziszi
néninek és Ludwig tulajdon bátyjának, aki a szocialista
kisnyugdíjas mintapéldánya volt. Örökké panaszkodott is
mindenre.
Ennek
fényében inkább oda se ment.
Úgy látta, azok négyen jól
elvannak, szürcsölik a teájukat, nem kell
kitennie magát holmi nagyszerű célzásoknak. Majd beszélget Feli
bácsival, ha azok hárman
hazamentek.
Az
ablakon át kilátott a
főbejáratig, amit akkor
nyitott ki a kertész, hogy beengedjen egy böszme
nagy terepjárót.
Nem kellett gondolkodnia rajta, hogy vajon kié, éppen eleget volt
már itt látogatóban az inkább negyven mint harminc, nagyhangú
ős-amerikai, aki Mister
Kirklandhez jött. Az angol
mindig a családja szégyenfoltjának nevezte a palit, mikor az
elment, rágó- és sültkrumpli szagot hagyva maga után.
Erősen
elgondolkodott rajta, hogy bedob egy sört, mielőtt kimegy a hallba
fogadni. Sajnos a kocsi előbb parkolt le, minthogy saját belső
vitájának a végére ért volna, hát sör nélkül volt kénytelen
kiügetni az előtérbe. Összetette a két kezét, mikor látta,
hogy Alfred a három öccsét is hozta magával.
– Hejjj,
Ludwig! – tárta üdvözlő ölelésre a karjait Alfred. – Mi
újság, kispofám?
Valamiért
úgy gondolta, hogy a tizenöt év előny a javára azt is
eredményezi, hogy így beszélhet vele.
– Köszönöm
kérdését, jól vagyok – nyújtott kezet hűvös udvariassággal.
Alfred
kedve egy pillanatra se lohadt le, belecsapott a tenyerébe.
– 'faterhoz
jöttünk.
– Sejtettem.
Éppen ebédel Monsieur Bonnefoy-hal.
– És
még nem fojtották bele egymást a levesbe? – röhögött fel
Jett.
Hogy
is felejthette el, hogy a barna hajú tulajdonképpen Alfred, csak öt
évvel fiatalabb kiadásban.
– Ami
azt illeti, remekül elszórakoztatják egymást.
Matthew
hümmögött, és hátramaradt Ludwiggal, mikor Alfred és Jett egy
tank kecsességével megindultak az ebédlő felé.
– Bocsásson
meg a kérdésemért, uram – fordult hozzá Ludwig. – De meg
tudja mondani, hogy Mister Kirkland és Monsieur Bonnefoy miért
vannak… hát, ilyen viszonyban?
– Hogyne
– horkantott fel. – Cissy papa még mindig nem bocsátotta meg
apának, hogy elvette feleségül a lányát.
– Apa?
Önök nem az unokái?
– Eh,
a fiai vagyunk.
És
az angol mondja azt a franciára, hogy vén kujon. Micsoda
érdekességek ki nem derülnek.
Hirtelen
felcsipogott a derekán az
adó-vevője.
– Ludwig
– kapta fel.
– Hali
– hallotta Vlad hangját a túloldalról. – Hátsó kert, Denny
bácsi megint elszabadult.
Nem
is tudta, mi hiányzott az életéből. Nagy
sóhajjal visszakattintotta a walkie-talkie-t az övére, és Mattre
nézett.
– Bocsánat.
Boldogulnak egyedül?
– Hogyne.
– Ha
kérdésük lenne, akkor a portás fel tud csörgetni.
Matt
rábólintott, és intett neki, ahogy futólépésben távozott.
Ha
van a világon Monsieur Bonnefoy, lehet választani a Toni bácsi és
a Señor
Fernández között, akkor Denny bácsi csak Denny bácsi. Egészen
biztos, hogy aki a hivatalos levelekre felvési a Herra Densen
szavakat, az is érzi,
hogy vét az univerzum rendje ellen ezzel a szókapcsolattal.
Az
öreg a változatosság kedvéért nem Herra Oxenstiernával került
összetűzésbe, hanem elkötött egy elektromos kerekesszéket és
vad, tizenkét kilométer per órás sebességgel rodeózott a
murván, amivel elérte, hogy Herra Väinämöinen, a Mikulás földi
megtestesülése sípoló tüdővel kapkodjon levegő után és a
térdét csapkodja nevettében. A svéd bácsi a fejét csóválva
temetkezett az újságjába, fia, Peter azonban hangos hujjogással
bátorította.
– Uram,
kérem – ütögette meg a vállát Ludwig. – Így is éppen elég
nehéz vele, ne adja alá a lovat.
– Ugyan
már! – kacagott a férfi. – Egyszer az életben hadd legyen neki
valami boldogsága!
– Anyám
és jómagam nevében köszönöm ezt a kijelentést – dünnyögte
a másik oldalán Emil. Hirtelen
elfintorodott és oldalra kapta a fejét. –
Na de bácsikám, hányszor kértem, hogy mellettem ne pipázzon?!
A
rajtakapott Herra Bondevik feleszmélt méla tűnődéséből, Emilre
mosolygott, megpaskolta az arcát és teljes lelki nyugalommal
folytatta a pipázást ott, ahol abbahagyta.
Ludwig
a szemét forgatva hagyta ott őket, és sietett a dán után. Amint
a bácsi meglátta, hogy mögötte van, kikerekedtek a szemei, és
magasabb fokozatra váltva, piciket ugrálva a székben kezdte
gyorsabb sebességre ösztökélni a masináját. De Ludwig nem azért
nyerte meg anno a
középiskolája
összes futóversenyét,
hogy egy ilyen tata kifogjon
rajta. Levágta
élete sprintjét, és kirántotta a kerekesszék hátulján éppen
erre az esetekre odatett vörös drótot az aljzatából.
A
kerekesszék Denny bácsi óbégatásával kísérve lassan megállt.
A távolban Mikulás felkiáltott:
– Bőg
a szamár, eső lesz!
– Ez
nem igazság! – bökött Denny Ludwigra. – Archie is egész nap
üldögélhet!
– Mert
Mister Kirkland nem tud felállni, azért – fújtatott. – Maga
viszont tökéletesen tud sétálni, uram.
– Azzal
a négylábú miskulanciával?
Hát azt rendes sétának hívja, fiam?!
– Muszáj
mozognia, különben elgyengülnek az izmai és az utolsó éveiben
ágyhoz lesz kötve! – veszekedett vele. – Gyerünk, induljon meg
visszafele.
Denny
bácsi duzzogva összefonta a karjait. Ludwig csípőre tette a
kezét.
– Nem
mondom még egyszer.
– Hát
akkor ne mondja, ellenben én innét fel nem kelek.
Megrántotta
a vállát. Végtére is, kiszedheti az öreget a kerekesszékből
egy kicsit később is, addig meg nem kell vacakolnia azzal, hogy hol
legyen. A szék mögé lépett, és Denny bácsi haldokló
nyögéseivel kísérve visszatolta őt a vidáman tapsikoló Mikulás
mellé.
– Nincs
szíved, Tino – panaszkodott Denny bácsi, miközben Ludwig
segítségével kimászott a székből. – Egy igaz bajtárs mellém
állt volna a nemes harcban!
– Mi
lett volna, ha egyáltalán nem kezdesz neki a nemes harcnak –
vetette fel Emil.
– Olyan
opció nincs! – jelentette ki harsányan.
Ludwig
megmasszírozta a fülét.
– Kérem,
viselkedjék. Hozom a járókeretét.
Még
jó, hogy Emil olyan kellemesen nyugodtan elnézte, hogy ő
hajkurássza helyette a rokonait. Ezt Denny bácsi is felvetette, a
férfi azonban rá se bagózott, csak a nagybátyját kérlelte, hogy
rakja már el azt a pipát, amit egyébként is rosszul töltött
meg. Herra Bondevik, aki még ifjabb korában költő és műfordító
volt, vénségére kissé szenilis és szórakozott lett. Egy ponton
letette a pipáját az asztalra, amit Emil úgy kapott fel, hogy ne
menjen tönkre, és kipucolta, míg Herra Bondevik zavaros
arckifejezéssel egy pillangó nyomába eredt. Ludwig akkor jött
vissza Denny bácsi járókeretével, és végtelenül boldog volt,
hogy Mikulással és Herra Oxenstiernával társalgó Peterben volt
annyi jóérzés, hogy Herra Bondeviket szelíden megfordította,
hogy a másik irányba sétáljon, mielőtt megint elcsámborgott
volna.
Bent
a folyosót összeakadt a kezét tördelő Herr
Zwinglivel és sokadszorra
elmondta neki, hogy a
megtakarításai biztos helyen vannak, igen, a lányunokája nevére
van írva a végrendelete, és a bájos kis Lili a héten
meglátogatja. Csütörtökön. Nem, ma még csak kedd van.
A
portára menet összefutott
Alfred kompániájával. Robin tolta Mister Kirkland tolószékét és
Matt kísérte Monsieur Bonnefoyt.
– … aztán
majd megnézheted magad, mikor táncolok a sírodon! – kacagta
rosszmájúan Mister Kirkland.
– Fel
se tudsz állni, rosbif,
nem az, hogy táncolj, honhon.
– Kettőből
az egyik felállás még mindig megvan, és én inkább azt
választottam, te sajtszagú majom.
– Apa,
az isten szerelmére – hunyta le a szemét Matt.
– Te
csak ne csitíts engem, fiam! – harsogott az angol. – Én még a
Brit Királyi Légierőnél szolgáltam, mikor…
– Tudjuk,
apa – hangzott a rezignált válasz négy torokból, mire az öreg
morcosan összefonta a karjait.
A
délutánja relatív vidáman telt. Sikerült elkapnia Emilt és
Petert távozáskor és az orruk alá tudta nyomni azt a rakás
papírt, amit már időtlen idők óta alá kellett volna írniuk, de
valahogy mindig elsikkadt a dolog. Emil emellé kapott egy kisebb
füzetecskét is, amibe az egyik ápoló gyöngybetűivel
hosszabb-rövidebb versek voltak feljegyezve.
– Ez
mi? – vonta össze a szemöldökét a férfi.
– Emlékszik,
mire figyelmeztetett minket, mikor a nagybátyja beköltözött?
– Hogy
éjszaka mászkál és az istennek nem hajlandó visszafeküdni. –
Nagyot nyelt. – Még rosszabb lett?
– Oh,
nem. Az egyik munkatársam, Vladimir, úgy vette észre, hogy a
nyugtalansága abból fakad, hogy a köszvénye miatt nem tudja
megfogni a tollat. Az egyik önéletrajzi írásában az szerepelt,
hogy kizárólag alkonyattájt, lefekvés előtt ír verseket. Vlad
esténként beül hozzá, és megkéri Herra Bondeviket, hogy
diktálja, amit le akar írni. Azokat tartja a kezében.
Emil
arcán vegyes érzelmek tükröződtek. Zavartan megdörgölte az
arcát és nagyot nyelt.
– Szóval…
a nagybátyám még mindig költ?
– Igen.
– És
az, hogy nem feküdt le, igazából a frusztráció volt?
– Igen.
Emil
a hajába túrt.
– Nem
az ön hibája, hogy nem vette észre – mondta.
– Velünk
élt, basszus…
– Az
lehet, de gondoljon bele, ön rajta, és az apján kívül nem
foglalkozott aktívan időskorúakkal. Mi egész nap itt vagyunk
velük és az a dolgunk, hogy ezeket észrevegyük.
Emil
szaggatottan sóhajtott.
– Köszönöm.
Én… köszönöm.
– Kérem.
Emil
a füzetet gyűrögetve vetette be magát az autóba. Alig indultak
el és lefékezett, majd Ludwig azt látta, hogy valamin
összevitatkoznak, végül helyet cserélt Peterrel, hogy ő ülhessen
az anyósülésen. Mikor már tényleg elindultak, már a füzetecskét
olvasta.
Este
a társaságot lefektetni megint kész kaland. Toni bácsi az
Alzheimernek hála néha már abban se biztos, hogy éppen melyik
napszakban vannak. Szegény nagyon zavart tud lenni, mikor
sokadszorra elmondja neki, hogy este van, és kinn sötét van.
Signore Vargas, az új szobatársa, nem volt ilyen türelmes. Pár
keresetlen szóval visszazavarta a spanyolt az ágyába, az öreg
pedig megszeppenten engedelmeskedett neki.
Ludwig
a torkát köszörülve állt meg az olasz ágya mellett.
– Nem
tudom, hogy tudja-e, de Sigñor
Fernández Spanyolország államfője volt nyolc évig.
– Nem
tudom, tudja-e, de én meg az olasz rendőrség maffia-ellenes
részlegét vezettem fél életemben! – csattant fel. – Szóval
kitörölheti a seggét az államával együtt.
Értőn
hümmögve, további szó
nélkül távozott.
Az
orosz Vanya úrnak megengedte, hogy még egy fél órácskát
kötögessen a hintaszékében üldögélve. Mister Kirklandet
Vladimirrel ketten emelték át a tolószékből az ágyába, ahol a
gyógymasszőr megtornáztatta a férfi lábait. Monsieur Bonnefoyt
biztosította róla, hogy ma este is remekül néz ki. Bernadette, az
ápolónő ennek kedvéért még rá is kacsintott az öregre, aki
mindjárt sokkal elégedettebben húzta a nyakáig a takarót.
Feli
bácsi az ágyában üldögélt és olvasgatott, mikor bement hozzá.
Az öreg úgy pislogott a vastag üvegű olvasószemüveg mögött,
mint egy vakond.
– Óh,
Ludwig – derült fel. – Amikor bejön, mindig azt hiszem, hogy az
egyik régi ismerősöm az. Hm, hm, hogy is hívták…
– Emmerich
– segítette ki Ludwig. – Ő az édesapám.
– Tényleg,
még mondta is – komorodott el egy pillanatra az öreg. – Milyen
furcsa.
– Micsoda,
Signore?
– Ami
tegnap történt, az halovány, mintha évezredekre lenne tőlem.
Ellenben amit ifjúságomban csináltam, arra határozottan
emlékszem. – Megvakarta az állát. – Tudja, amikor katona
voltam, rengeteg rajzot készítettem.
Ludwig
bólintott. Tudta, hogy ne tudná; Feli bácsi is, mint mindenki más,
elmesélte a maga életét. Ráadásul azok a rajzok, amik a
Feliciano Vargas aláírással fémjelezve látták meg a napvilágot,
egyenes úton repültek valamelyik gazdag műgyűjtő gyűjteményébe.
– Azt
mondták, hogy sokat emel
a rajzokon, ha megszámozom őket aszerint, hogy melyik mikor
készült. Nyilván képtelen voltam rá… az ember néha azt se
tudja, hogy mit ebédelt, nem az, hogy mikor mit rajzolt le. Most
viszont… most lehet, hogy meg tudnám mondani, hogy melyiket
mikor csináltam. Ott van a Lány a kútnál.
Azt akkor rajzoltam, mikor a felettesem elzavart, hogy vigyek el
valami csomagot Torinóba a nejének. Valami miatt megállt a vonat,
és húsz kilométert kellett sétálnom azzal a nehéz csomaggal. Út
közben láttam azt a lányt, hát lerajzoltam. Aztán persze
kiderült, hogy a csomagban volt egy tükör, én meg mit ad isten,
ráültem.
Elmosolyodott,
mire Feli bácsi megvidámodott.
– Na
látja, ezt már szeretem. Többet kéne mosolyognia, Ludwig, vagy
olyan savanyú lesz vénségére, mint Romano.
– Még
mindig meglep, hogy nem akarnak egy szobában lakni.
– Az
kéne még, éppen elég volt addig együtt laknunk, míg el nem
költöztünk a szülői házból! Nem, köszönöm, elég volt
tizenhét évig a szobatársának lenni.
– Lo siento, fratello!
– hallotta a falon át tompán Signore Vargas hangját.
Feli
bácsi felkuncogott.
– Mit
mondott? – kérdezte kíváncsian.
– Csak
jó éjszakát kívánt – legyintett az öreg mosolyogva. –
Elrendezné a hátamon a takarót, Ludwig? Múlt éjjel nem sikerült
rendesen megcsinálnom, és attól tartok, elég még egy ilyen
éjszaka, hogy megfázzon
a derekam.
Készséggel
kisegítette, és jó éjszakát kívánt.
Denny
bácsi már aludt, mikor bekukkantott hozzá. Mikulás
is, a szobatársa, Herra
Oxenstierna viszont levette
a szemüvegét, mikor kivette a fogait, és nem találta, ezért
Ludwignak kellett megkeresnie neki. Herra Oxenstierna egy szót sem
szólt, de Ludwig tudta, hogy borzasztóan szégyelli magát, amiért
ilyen apróságokra lett képtelen vénségére.
Vladimir
éppen jött ki Herra Bondeviktől, mikor arra ment. A román ápoló
szeme ragyogott, és hangosan szipogott.
– Valami
gond van? – nézett rá.
A
férfi abban a pillanatban elfordult és gyorsan megdörgölte az
arcát.
– Ugyan,
semmi, csak… Azt hiszem, soha nem akarok megöregedni.
– Hát
ez meg honnan jött?
Vlad
feltartotta az új füzetet.
– Ma
egy egész rohadt balladát mondott fel nekem, és édes istenem, az
ilyentől akkor depressziós az ember, ha csak ránéz, nem akkor, ha
neki diktálják le! És ő meg egész végig mosolygott!
Vállon
veregette a férfit.
– Gondolj
arra, hogy lesz megint egy nyugodt éjszakánk, mikor nem kell
Bondevik-vadászatot
játszani az aljnövényzetben.
– Persze,
mert hülye vagy, és nem vagy hajlandó zárni az ajtókat
éjszakára.
– Egyszer
legyen tűz, itt égnének benn mind.
– Rémeket
látsz – legyintett. Még egy nehéz pillantást vetett a füzetkére
és megcsóválta a fejét. – Megyek aludni.
– Jó
éjt.
Ő
még egy keveset fennmaradt. Csak annyit, hogy átnézze a hely
hiányában dobozolva tartott személyes holmiját, utána ő is
nyugodni tért, a ház lakói közül utolsóként.
Reggel
ő volt az első, aki kelt. Felmosta kinn a teraszt, meglocsolta a
növényeket, leszedte a száraz ruhákat, kicserélte az ebédlőben
a vászonabroszokat, és berakta az új mosást. A tegnapi miatt
kárpótlásul beállította, hogy Vlad csipogója nyolcig ne
jelezzen. A megébredő időseknek, ha fel akartak kelni, és ehhez
segítségre volt szükségük, akkor meg kellett nyomniuk az
alacsony éjjeliszekrényen található gombot, más dolguk nem volt.
Mister
Kirkland megint a megmacskásodott
tagokkal ébredt, amitől az
élő fába is belekötött, míg meg nem kapta a szokott, teljes
angol reggelijét egy jóféle Earl Grey társaságában. Denny
bácsira csak rátört a filozofikus hangulat, és ontotta magából
az életbölcsességeket, míg elkísérte az ebédlőig. Egyszerre
az öreg dán megtorpant.
– Uram?
– nézett rá Ludwig.
– Tudod,
néha olyan érzésem van, hogy az ember mindig ugyanannyi idős –
tűnődött a férfi. – Egy pontig. Onnantól kezdve csak
fiatalodik. Cissy meg Archie meg már ott tart, hogy akkor kapod meg
a mentális életkorát, ha a fizikait kivonod százból. A kérdés
az, hogy vajon hol és miért következik be ez a váltás?
– Úgy
tudtam, hogy maga matematikát és nem filozófiát oktatott –
jegyezte meg.
– Persze,
hogy matematikát oktattam – horkantott. – De mi a matematika, ha
nem a számok filozófiája?
Herra
Bondevik hozzá képest kifejezetten vidám volt, és egyszer se
kellett rászólni, hogy ne dohányozzon házon belül. Mikulás már
az ebédlőben volt, mikor eszébe jutott, hogy elfelejtette betenni
a műfogsorát, mire Ludwignak leesett, hogy miért volt olyan furcsa
az öreg finn beszéde. Már nyugtázta magában, hogy megint
rohangálhat egy adag foggal a kezében, mikor befutott Herra
Oxenstierna, két bottal, és a nyakába lógatott bőrtárcában
hozta Mikulás fogait. Ez a tette Vanya urat egészen megolvasztotta.
Aznap
reggel mégis Feli bácsi volt a legszebb, pontosabban a felragyogó
pillantása, ahogy Ludwig letette elé a nagyalakú képeskönyvet.
Feliciano Vargas összes grafikái.
– Ó,
Ludwig, tudtam, hogy maga egy áldott jó fiú!
Hagyta,
hogy a csálé mosoly az ajkaira költözzön, és adott neki egy
ceruzát, hogy kedvére összefirkálhassa az egyik kedvenc könyvét.
Nem volt lehetősége sokáig hallgatni az olasz bácsi hangos
tűnődését az egyes alkotások keletkezési körülményeit
illetően, az öregurak ugyanis nekiálltak
hangosan civakodni a reggeli
mellé felszolgált joghurtokon.
– Rendet,
no! – kiáltotta el magát. – Csak szépen sorban. Egyébként
is, mindegyik epres, akkor meg nem mindegy, hogy melyik kié?
– Epres?
– hökkent meg Monsieur Bonnefoy. – Az epres joghurt borzasztó,
én olyat nem eszem.
Azzal
le is tette a maga poharát. Csakhamar mindenki rájött, hogy ő
világéletében utálta az epernek már a kinézetét is, kivéve
Mister Kirklandet, aki göcögve állt neki kibontani a magáét.
Történetesen ő volt az egyetlen a társulatban, aki születése
óta allergiás volt az eperre.
Sóhajtott.
Mint egy csapat óvodás.
Vége.
Aztaku**a.... Azta...kuvvva....
VálaszTörlésSzerintem életemben nem olvastam soha se idősekről, legfeljebb az egyetlen idős szereplőnek néhány röpke jelenetéig... Ez így egyben elég szívszorító volt. Még a mókás, megmosolyogtató jelenetekkel is együtt....
Ez durván erős volt.
VálaszTörlésNem te vagy az első, aki megborul ezen. Valami gond van vele, vagy eltoltam a vidám-komoly beállítást? Én ezt egy kedves és mosolyogtató darabnak szántam, de te is, meg a többi megjelent felületen kommentelt többiek is angstoltok :'D
VálaszTörlésIgen, sok helyen tényleg bohókás, vidám, de te azoknak az életét írtad le akikről az olvasók és sorozat nézők megszokták, hogy több száz/ezer évesek, fiatalok, képtelenek meghalni, mindenki eltűnik körülöttük, hisz a világ halad csak ők maradnak ott és talán még azt is ráfoghatnánk, hogy vidáman őrültek bele ebbe. Erre most látjuk őket gyengén, esetlenül, megbomlott elmével, erőtlenül, a halál előtt néhány évvel.... Ezért volt erős.
VálaszTörlésÓ drága ég.
VálaszTörlésBocsi.
Megyek megborulni.
"Ludwig tulajdon bátyjának, aki a szocialista kisnyugdíjas mintapéldánya volt. Örökké panaszkodott is mindenre." Oké ezen hangosan felröhögtem. Az egész fic legjobb pillanata volt szerintem :DD És Arthur és Francis semmit sem változtak öreg korukra úgy látszik. Kíváncsi vagyok vajon hogy telt náluk egy családi ebéd ezek után? :D
VálaszTörlésSzervusz, örülök, hogy tetszett! ^^
TörlésHát... áh, mit szépítsem, képzelj el egy atomvillanást, az nagyjából leírná az állapotokat.
További szép estét, és várlak vissza sok szeretettel!