Humalai-lai #3
Ezért a fejezetért lehet,
hogy meg fogtok rúgni, lol. Főleg azért, mert gondosan elhintett
filler-epizódokkal van tele.
Amúgy az idő csak úgy rohan. Mire a srácok észbe kapnak, mindjárt itt az év vége, ami
együtt jár egy olyan időszakkal, minek tisztes egyetemista nem
mondja ki a nevét, mert még félelmetesebb, mint Voldemort.
Off: az utóbbi időben (khm,
hetek óta nézem, csak még nem szedtem össze magam, hogy
megkérdezzem) a statisztika szerint magas a megtekintési ráta
Amerikából. Az amerikaiak notóriusan bénák, és valahogy mindig
kikötnek az oldalamon, vagy valamelyikőtök odakinn van?
Remélem, örültök, hogy pár órával hamarabb kaptok fejezetet, hehe. Mennék má aludni, és nem szeretem külön időpontokban feltöltögetni a holmijaimat, mert valamiről tuti megfeledkezem.
![]() |
Miért is lett Finni kis husis ebben a ficben. |
Kibontakozás,
avagy ez az, amit még mindig
nem sikerült elérnem egyetemista életem során. Mármint a
kibontakozást.
Tudni
lehet, hogy Dani mikor töltött együtt megint egy fél napot
Roddal. Olyankor mindig ül, búval bélelten, esetleg kimegy bámulni
a felhőket, citálja a verssorokat, néha olyanokat, amiket egyszer
olvasott, és megragadtak benne, máskor az anyanyelvén mondja fel a
végtelenül hosszú, középiskolában vett memoritereket –
elképesztő, hogy emlékszik
rájuk, én rendszerint másnapra elfelejtettem mindegyiket
–, néha viszont a saját kreálmányait mondja. Onnan lehet tudni,
hogy éppen ő a szerző, hogy olyankor mindig erősödik az
akcentusa.
Éppen
boltba mentünk, hogy ellátmányt szerezzünk a következő napokra,
mikor felnézett a bongyor felhőkre, és felsóhajtott:
Nem
mondom, hogy szeretlek,
Mi haszna mondanám?
Te szómra nem hajolnál
S csak búmat toldanám.1
Mi haszna mondanám?
Te szómra nem hajolnál
S csak búmat toldanám.1
– Nem
tudom, mi baja a költőknek – ragadtam karon –, de esküszöm,
néha mindnek kijárt volna egy kiadós szex, hátha akkor nem a bú
baszta volna őket egész álló nap.
– Volt
közöttük olyan, akinek tartós kapcsolata volt, és úgy volt
depresszós.
– Köszönöm,
Istenem, hogy nem teremtettél költőnek – mondtam el én is a
magam véleményét az égnek. – De tudod, mire van most szükséged,
Dani?
– Arra,
hogy igyak pár pohárkával – horkantott.
Elvigyorodtam.
– A
számból vetted ki a szót.
Felhívtuk
Ivant, hogy éppen mit csinál. Egyetlen oroszom éppen magányos
volt, mert Alfred lelépett Gilberttel és Dennyvel csapatépítést
tartani. Kegyeskedtünk átmenni enyhíteni a magányán. Ebben
jelentős szerepet játszott az, hogy Vanyánál mindig akad talonban
legalább két üveg vodka. Ha nincs, akkor Vanya komoly
egzisztenciális krízisen megy keresztül.
Éppenséggel
sose volt még olyanja.
Később
a fotók, és a környéken kódorgó Toni beszámolóinak
köszönhetően értesültem róla, hogy kiskutyásat játszottam, és
körbepisiltem a kollégiumot. Erre nem vagyok büszke. Arra sem,
hogy minden másnap nélkül ébredtem. Van ez így, amikor tényleg
nagyon leiszom magam. Kiesik nyolc óra az életemből. Ettől
függetlenül farkasétvággyal megreggelizem, majd megyek a
dolgomra, és mintegy négy órával az ébredés után kezdem
atomfosul érezni magam, mintha a testemnek szüksége lenne arra a
pár órára, hogy feldolgozza, mit is követtem el ellene a
szociális életem javítására tett kísérletekre hivatkozva.
Szóval,
tök józanul ébredtem, ami már rossz jel volt. Másodlagos rossz
jel volt a kellemes ébredés. Az a fajta jóllakott elégedettség,
amivel az ember jól elvan, sőt, fog egy pofa sört, kiül a
napozóágyba, és elmeséli minden szembejövőnek, hogy milyen
fainul van.
Innen
szoktam tudni, hogy csutkarészegen összefeküdtem valakivel.
Ez
még a jobbik eset – biztattam magam. – Gondolj arra, mi volt a
múltkor, mikor alul maradtál, és a partnered nem a leggyöngédebb
fajta volt. Ha különösen nagy mázlid van, akkor még nemi beteg
se leszel.
A
melegből azt is tudtam, hogy nem
egyedül fekszem az ágyban. Hát
nagy levegőt vettem, és oldalra fordítottam a fejem, mindenre
felkészülve. Csak arra nem, hogy a saját koliszobámat fogom
szemrevételezni, csak a felső helyett az alsó ágyról, úgy, hogy
kedves szobatársam, Berwald, frissen, ropogósra vasalt ingben
görnyed a laptopja
előtt, issza a kávét a Love
from Sweden, love from Opeth2-feliratos
bögréjéből, és még véletlenül sem néz a tulajdon ágyára.
Mert a székén ült.
Én
meg az ágyában döglöttem,
meztelenül, Dani mellett, aki ugyancsak meztelen volt,
és zavartan pillogott
rám.
– Létezik,
hogy tegnap este te meg én…?
– Faszom
– ejtettem le a fejem a párnára.
– Na,
szépen vagyunk – nyögte, és kikászálódott a takaró alól. –
„Rossz voltam.”3
Nem
zavarta, hogy Berwald abban a pillanatban kiguvadó szemekkel, fülig
vörösödve hajolt előre. Majd'
beleesett a képernyőbe
szerencsétlen,
sőt, láttam rajta, hogy egy kicsit még araszol is, hogy nekünk
háttal legyen. Azt is láttam, hogy remegnek a lábai. Valószínűleg
azért nem ugrott
fel, és rohant ki a világból.
– Van
készpénzed? – kérdezte Dani, és kiválogatta az ágy melletti
ruhakupacból a maga ruháit.
– Ha
el nem basztam mindet, akkor a bal hátsó zsebemben… egyébként a
hűtő melletti szekrény alsó polcán van a persely-befőttesüvegem.
Mert?
– El
kell mennem dokihoz aztán patikába, és ha ezt most kicsengetem,
akkor hó végéig harmaton és az univerzum energiáján fogok élni,
Tinóka.
– Minek
mész te orvoshoz? – bámultam rá.
Dani
visszanézett rám. Már végzett a farmerom áttúrásával, és
éppen a korábban említett szekrény felé tartott.
– Asszem
talán esemény utáni tablettáért?
A
jelentőségteljes hangsúlyozás rendesen rángatta a vészcsengő
zsinórját, hogy valaminek le kéne esnie, de csak nem akart.
Bámultam a pajtásomra további méla értetlenséggel. Ő meg
végigmutatott magán.
Még
mindig pucér volt. Kibontott haja a derekáig omlott alá, a mellei
lekötetlenül nagyobbak voltak, mint gondoltam, és ami azt illeti,
Dani nagyon csinos. Néztem még egy kicsit, mire leesett, hogy Dani
képes arra, hogy a végén teherbe essen nekem. És szó szerint
nekem.
– Ja!
– szakadt ki belőlem. – Ú, basszus, bocs, totál kiment a
fejemből!
– Ezt
se mondják nekem minden nap – hümmögött elismerően.
Csak
úgy, alsó nélkül belebújt a nadrágjába és a pólójába,
felmarkolta a befőttesüvegem, és vidáman távozott. Otthagyott
üldögélni, és nem tudtam haragudni rá, mert a végén kicsúszik
az időből, és terhes lesz. És én ettől borzasztóan
megrémültem.
Egy
sivalkodó izé, aminek a genetikája valamilyen szinten azonos az
enyémmel. Egy pici Tino.
Totál
begazoltam.
Jól
tette Dani, hogy így elsöpört gyógyszertárba.
Aztán
eszembe jutott, hogy szerencsétlen Berwald még mindig ott van.
– Ööö…
bocsi a… aaaa… a közjátékért. Igen, azért. Bocs.
– Semmi
gond – dörmögte, még mindig kicsit vörösen.
– Nem
fog előfordulni többet – kászálódtam ki az ágyból, derekam
köré csavart takaróval. Ami az ő takarója, ami azt illeti. –
Ühm, és kimosom az ágyneműdet is.
– Hagyd
csak – tiltakozott erőtlenül.
– Nem,
nem, tényleg, elég nagy… hát, pofátlanság volt ez a részemről,
és igazán megértem, ha ezek után nem is akarsz majd látni, hehe…
nem mintha egyébként olyan sokat látnánk egymást, ami egyébként
nem baj… – elvörösödtem, és a nyelvembe haraptam. – Mármint
baj. Nem baj, de igazán beszélgethetnénk többet is, elvégre
egészen biztosan egy csodálatos ember vagy, és megvannak a magad
remek erősségei, ééés elmentem fürödni.
Még
mutattam is az irányt, hogy merre megyek. Nagyon reméltem, hogy
azalatt a pár lépés alatt elnyel a föld. Vagy a zuhany alatt.
Vagy amíg törölközöm.
Legszívesebben üvöltöttem volna, mikor észrevettem, hogy nem
elég, hogy Berwald takarójával takartam el férfiúi büszkeségemet
– amire, engedjétek meg, hogy elmondjam, tényleg büszke vagyok,
nem úgy, mint a testmagasságomra – de
még meg
is tunkoltam a kabinból
kilocsolt vízben.
Kikukkantottam
a szobába, hogy lássam, Berwald éppen mit csinál, és hogy a
zuhany alatt kitalált kínlódást csökkentő monológok közül
melyikkel kellene majd kezdenem,
de a szobatársamnak se híre, se hamva nem volt. Még jó, ha egy
urnát találtam volna az asztalán, egészen biztosan megborultam
volna.
Derekam
köré csavart törülközővel kiosontam, de Berwald nem bújt a
hűtő mellé. Nem is volt a szobában, ami azt illeti. Azért
rekordsebességgel öltöztem fel, arra az esetre, ha mégis
visszajönne. Mert mittudomén… csak átugrott a szomszédba
tejért. Csak négy üveg van belőle Berwald polcán.
Ez
egy fontos pont. Sose látom őt enni vagy inni. Igazából látni is
nagyon ritkán látom. A múlt héten viszont minden nap lecsekkoltam
a tejek lejárati dátumát, és három nap alatt megváltozott
mindegyik. Három nap alatt megiszik négy liter tejet, és mindig
gondja van rá, hogy legyen kereken négy!
Dani
szerint túl komolyan veszem a szobatársam életének ellenőrzését,
és chilleznem kéne. Szerintem csak egészen biztos, hogy Berwald
nem laktózérzékeny.
SnickyDoo: Amúgy tegnap mi volt veled? Megnézted az üzeneteimet, de egyikre se válaszoltálHumalai-lai: Nem?SnickyDoo: Nem.Humalai-lai: Várj egy kicsit…(TWO HOURS LATER)Humalai-lai: Képzeld, megtaláltam a válaszaimatSnickyDoo: ?Humalai-lai: A wordbe írtam be, amibe a szemináriumi dolgozatom pötyögtem x'DSnickyDoo: Hát…SnickyDoo: Oké, biztos van ilyenHumalai-lai: A történet tanulsága: ne igyál túl sokat.SnickyDoo: Ezt komolyan te mondod?Humalai-lai: Nem vagyok egy bölcs ember, hogy megfogadjam a saját tanácsaimat, nem szoktad még meg? :D
– Fáj
a fenekem – nyávogtam.
Denny
sokatmondóan felvonta a szemöldökét.
– Videó
van róla?
– A
biciklizéstől, perverz!
Valaki
kitalálta, hogy el kéne menni biciklis kirándulásra. Mekkora poén
lesz. Az évszázad bulija, még most, mikor annyira rohadtul még
nincs hideg, de a sok hülye turista már mind lelépett. Csak a
ráadás, hogy megismerjük Kanada egyik legszebb vidékét, miközben
még mozgunk is egy kicsit. A pocakomra gondolva írtam le azt a
sort, mert mit ad isten, én voltam az az istenverte barom, akinek
eszébe jutott, hogy mozduljunk ki.
Nem
voltunk túl sokan. Arthur minden reggel kihaénnem stílusban
ült fel a biciklijére, aztán valamikor délben már vörös képpel
kapaszkodott a kormányba és minden második megszólalása az volt,
hogy a következő állomásról hazamegy; Matthew, aki konstans
olyan képet vágott, mint aki nem is tudja, miért is jött,
ráadásul eltörte a szemüvegét, ami miatt nem sokat látott, és
nem mert egyedül hazaindulni; Nednek és Dennynek kutya baja sem
volt, sőt, biciklis fogócskát szerveztek maguk között, míg mi a
haldokoltunk; Ludwig akart jönni, de ezt a válogatott társaságot
megpillantva meggondolta magát, és beszervezte a maga helyére
Gilbertet, aki nem hozott magával se ruhát, se semmit, csak egy
biciklit, egy fogkefét, és két húszliteres sörhordót. Ő
sportember volt, bírta. Azért nem szállt be a fogócskázásba,
mert vagy részeg volt, és nem hagytuk neki, vagy másnapos és
döglődött. A sor végére magamat hagytam, a puhányt.
– Már
attól kijön az ekcémám, ha ránézek arra a drótszamárra –
panaszoltam Mattnek.
– Nincs
is ekcémád – nézett le rám.
Éppen
az ölében heverésztem. Egy kompon loptuk a napot, egyik partról a
másikra. Az indulásra várással együtt összesen negyven percet
töltöttünk a fedélzeten, előtte még egyszer ennyit dekkoltunk a
parton, mert az előző járat pont az érkezésünkkor érte el a
túlpartot. Gilbert akkor itta le magát az addigi vigyori részegről
gajdolós részegre. Denny készséggel segített neki, bár ő még
csak vigyori volt. Gajdolós fázisokkal. És Matt nem hagyta, hogy
beszálljak melléjük harmadiknak.
– Nem
tesz jót a májadnak, Tino.
– Te
csak ne beszélj a májamról. A tied legalább olyan szar, mint az
enyém.
– Kár,
hogy nem fogom látni, mikor nekimész az első fának.
– Anyád
szentségit – fújtam.
– No
– cövekelt le előttünk Ned. – Ha kikötöttünk, akkor egy
kicsit még tovább megyünk.
– De
már annyit tekertünk ma! – sírtam fel. – Nézz rá Gilbertre,
egyenesen menni se tud, nem hogy biciklizni!
– Asszed
mi? – mutatott rám, keresztbe álló szemekkel.
– Asszem,
pont azt. Ha gond nélkül odaérünk veled a táborhelyre, esküszöm,
befonom Arthur szemöldökét.
Az
említett nevének hallatán felkapta a fejét, de szerencsére a
lényegről lemaradt, egyébként belevágott volna a vízbe. Aki
punk csizmában jön biciklizni, abból mindent kinézek.
Ned
látványosan ignorált minket.
– Csak
addig megyünk, amíg kívül kerülünk a városon, ott az első
megfelelő helyen felállítjuk a sátrat és kész. Egyéb kérdés,
óhaj-sóhaj? Megkérdeztem, még van öt percünk kikötésig, aki
akar enni, most még megteheti.
– A
túloldalt annyit zabáltunk, hogy csoda, ha a bicikliknek nem lesz
nyolcas a kerekében – forgatta a szemét Arthur.
Nem
mondtam semmit. A kaja felét én pusztítottam el, pont úgy, mint
tegnap. Még nehezebb leszek, mint amikor elindultam.
Kikötés
után okozott még egy kisebb affért az, hogy Gilbert rossz irányból
ült fel a biciklijére, és utána is padkaellenőrt játszott, de
az állapotához képest egész gyorsan haladtunk. Így is ránk
esteledett, mire kiértünk a városból. Rövid értekezlet után
úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább – azért, mert Gilbert
nem igazán állt meg, és akkor már tudott egyenesen menni, így
jelentős előnyre tett szert. Már teljesen sötét volt, mire
kifulladva, fájó lábakkal utolértük és leszedtük arról a
nyomorult kétkerekűről.
– És…
most? – lihegte Arthur.
– Ott
sík a terep – bökött az út mellé Denny.
Az
út töltését a sík tereptől egy alacsony deszkakerítés
választotta el, amit Ned illedelmesen leszart. A hiányzó húsz
centim még fájóbb volt, mikor a holland átlépte. Nekem majd tuti
úgy kell átkecmeregnem. Lehajolt, hogy értékelje a füvet –
muszáj volt kézzel nézelődnie, mert lassan az orrunkig se
láttunk. Egy pillanat múlva meglepett kiáltást hallatott, és két
kézzel kezdte tapogatni a földet.
– Milyen
jó itt a fű! – kiáltott fel. – Szedjétek magatokat, tutira
itt alszunk!
A
lábnap után még gyors kar- és hasizom-erősítő gyakorlatokat is
csináltam, míg segítettem átadogatni a kerítés felett a
bicikliket. Azt hittem beszarok. És utána sem fekhettem el, mert
Arthur volt olyan segg, hogy a biciklik lelakatolására hivatkozva
kihúzta magát a sátor felállítása alól. Matt a lámpát
tartotta nekünk, sátorállítóknak, mert szerencsétlen nem
látott. Szerintem ez nem volt indok, elvégre mi se nagyon. Egy
lámpánk volt, Matt pedig többszöri kérést követően sem tudta
négyfelé irányítani a fényét.
Állítom,
hogy negyed órával az „ott sík a terep”-kijelentés után már
mindenki vízszintesben élvezte a sima talajt. Mind kimerültek
voltunk, ami jó, mert így Matt és Ned nem ment ki jóéjt-spanglit
szívni. Ha elkezdik nagyon jól érzik magukat, akkor néha bújcizni
is akarnak, aminek mi annyira amúgy nem örülünk. Leginkább
azért, mert a sátor igazából csak négy személyre van tervezve,
és maximum hárman férnek el benne kényelmesen.
Reggel,
az ötödik napra már megszokott módon, Denny sarkával a szájában
ébredtem, mikor ő a nap első sugarát észlelve magához tért és
nyújtózkodott egyet.
– Azt
a mindenit srácok – sóhajtott boldogan. – Én olyat aludtam, de
olyat!
– Azért
még egy félórácskát megengedhetsz – morogta Arthur és
befordult a sátor falának.
– Talpra,
hétalvó! – röhögött ő, és jól megbökdöste. Utána engem
böködött, hogy menjek valamerre előle, és ki tudjon menekülni a
sátorból, még mielőtt az angol agyonöli.
Másik
út nem lévén, kifelé mentem, a reggeli kicsit csípős, de amúgy
kellemes időbe. Felöltözve biztos az, rajtam egy szál gatya volt.
A felkarjaimat, meg a karikás szememet dörgölve néztem körbe.
Aztán egy kicsit csücsörítettem.
Denny
még mindig az évszázad szunyáját elemezte az többieknek, mikor
közbevágtam:
– Srácok,
ez egy golfpálya.
Humalai-lai: Hali!Talktome: Szia!Humalai-lai: Mizu?Talktome: Nagy tűnődésben vagyokHumalai-lai: Mondjad, ketten jobb tűnődni :)Talktome: Főztem egy adag rizst, de eléggé nyúlósra meg undira sikerült. Most hozzáborítottam egy konzerv kukoricát, meg tettem rá egy kis vajat, és csináltam hozzá tükörtojást, de az a helyzet, hogy a három alap összetevőből mind a hármat utálom, és most azon gondolkodom, hogyan tudnám elviselhető ízűvé varázsolni.Humalai-lai: Miért akarod ennyire megenni?Talktome: Mert egyetemista vagyokHumalai-lai: Azt értem, de mi a fenének álltál neki olyan kaját főzni, amit utálsz?Talktome: Ja? Azért mert kurvára nem tudok főzni :D
– Istenem.
Dani, főzősulit fogok indítani.
– Ne
tedd.
– De
nem hiszem el, hogy vannak emberek, akik ennyire nem tudnak
főzni.
Ivan
itt érezte szükségét annak, hogy közbeszúrja:
– Tinuska,
ne haragudj, de a konyha neked se az erősséged, nem hiszem, hogy
pont neked kéne ezt oktatni.
Dani
göcögve hozzátette:
– Tegyük
mellé Arthurt, akkor lesz az igazi.
Elkezdtek
azon poénkodni, hogy lehet, azért nem látom Berwaldot, mert a svéd
gondosan kerül engem, mióta látta, mit művelek önmagam
élelmezése közben. Nem mondtam semmit, csak néztem rájuk, szívem
minden megvetésével. Nem zavarta őket.
– Hogy
vagy? – érdeklődtem Danitól, mikor becsusszantam Ivan
mellé
a padba.
– Van
valami, amiről nem tudok? – kérdezte Ivan, fel sem nézve a
könyvéből. Szegény reneszánszos tanárnak esélye se volt.
A
kérdés értelmén erőst gondolkodva néztem rá. Ő úgy nézett
rám, mintha a nem létező szemüvege kerete felett pillantana
rám.
– Az
elmúlt egy hétben valahányszor összefutok veled úgy, hogy Danya
is velem van, mindig megkérdezed tőle, hogy van. Arról nem is
beszélve, hogy ő két napja úgy néz ki, mint egy zsák mosott
szar – pillantott le rá. – Miről maradtam le?
Dani
a fejét a padon nyugtatta és éppen aludt. Hunyt szemmel válaszolt:
– A
múlt heti ivászat után dugtunk,
és az esemény utáni tablettától
hülyén jön meg, amitől álmos leszek.
Ivan
elismerően hümmögött, de túl rég és túl jól ismert minket
ahhoz, hogy megbotránkozzon.
– És
Fredka még nekem mondta, hogy kanos voltam aznap este.
– Ginát
raktak volna a piánkba? – tűnődtem. – Egyáltalán, hol
voltunk?
– Ja,
tényleg, te már akkor kész voltál, amikor nekivágtunk a városnak
– derült fel Ivan. – De nem, nem rakhattak bele semmit,
kikértünk az egész üveget, és csak akkor keltünk fel az
asztaltól, mikor továbbálltunk.
– Azért
az sem mindegy, hogy miből kértünk egy egész üveget –
dünnyögte Dani.
– Zyrből.
– Puccos
ruszki vodkával basztunk be? – sipított. – Akkor nem is a hasam
fáj, hanem a pénztárcám.
– Tino
fizetett.
– Akkor
az én tárcám fog fájni – nyögtem, és már éreztem, ahogy
belenyilall. – Egyáltalán, mi a ráknak mentünk kocsmába
vodkát inni, amikor neked is van? Ki van csukva, hogy azt a két
üveget is megittuk, én annyi pia után meg sem tudok mozdulni.
– Csak
az egyiket toltuk be – csapott hátba Ivan megnyugtatóan. – És
te nagyon lelkes voltál. Azért is mentünk, Danya panaszkodott,
hogy ki fog száradni, de közölte, hogy ilyen ócska kanadai
szarból egy kortyot se iszik többet.
– Életem
hibája volt – sóhajtotta az említett.
– Engedd
meg, hogy azt mondjam, hogy ez egy kicsit fájt – mondtam neki.
– Te
se emlékszel rá, én se emlékszem rá, akkor nem mindegy? Ennyi
erővel akár Vanya is meg…
Ivan
fénysebességgel fogta be a száját és nagyon rémülten nézett.
– Ilyet
még viccből se mondj. Nem tudom, hogy ki a pletykafészek ezen a
nyavalyás campuson, de ha valakivel engem összeboronálnak, akkor
Alfie utána mindig nekiáll féltékenykedni.
– És
akkor tök vicces – göcögtem. – Dani, emlékszel, amikor
nekiment azoknak a skinheadeknek?
– Felfújta
magát, mint egy kakas! – prüszkölt fel, és az asztalra borult.
Utána hörgött. – Idehalooook.
– Én
igazából azon vagyok meglepve, hogy annyi pia után Tinuska még ki
tudott pókhálózni – somolygott.
Kétoldalról
bokszoltuk vállba, mire feljajdult, és kijelentette, hogy nem is
szeretjük. Kapott tőlem egy puszit, hogy megnyugodjon, Dani meg a
vállára hajtotta a fejét (ehhez fel kellett húznia a lábát a
székre, mert ültéből nem érte fel), és azzal biztatta, hogy a
legközelebbi hullarészeg estéjén szívesen összefekszik Ivannal
is, csak arra kéri, hogy akkor legyen koton a buliban, és ő ne
emlékezzen semmire.
– Mi
lenne, ha csak szimplán összejönnél valakivel – ajánlotta
Vanya.
– Eh,
az a gyengék játéka.
SnickyDoo: Nocsak, te online? Nem úgy volt, hogy ma gyúrni mégy?Humalai-lai: De.SnickyDoo: Akkor?Humalai-lai: Kevéssé hozta meg a kedvem a gyúráshoz a tábla a bejáratnál.Humalai-lai: „Ha nem bírod el a súlyokat, szólj a csajoknak a pultban, segítenek.”SnickyDoo: Lol
– Ivan,
mindig meg akartam kérdezni – szólt Dani, miközben zsebre vágott
kézzel ballagott velünk a boltba. – Mindig azt mondod hónap
közepén, hogy a Szovjetunió a csőd szélén táncol és már alig
van mit enned. Ezt komolyan mondod?
– Da
– bólintott.
– Nem
most szedted fel azt a srácot? Tudod, a nyelvvizsgázóst – jutott
eszembe.
Ivan
fáradtan legyintett.
– Nagyjából
hét órát beszéltem vele, meg két hétig chateltünk. Miatta
éltem túl az októbert, de azóta sok víz lefolyt a Néván.
Zsebre
dugott kézzel caplattam tovább. Dani tovább ütötte a vasat:
– De
akkor hogy szoktad kihúzni hó végéig?
– Felhívom
nagyanyámat.
– Nagyanyádat?
– hökkentem meg.
– Hja.
Amikor átmentem hozzá, mindig tömte belém a kaját. Most ugye
feszül közöttünk egy kellemes óceán meg fél Ázsia, ettől
függetlenül, ha nem úgy veszem fel a telefont, hogy most ettem,
vagy éppen a beszélgetés közben tömök magamba egy adag jóféle
szláv kaját, értitek, a gyros meg ezek nem számítanak, akkor egy
órán belül átutal ötezer rubelt.
Összenéztünk
Danival. Vanya a szemét forgatta.
– Árfolyamtól
függően kábé száz dollár.
– Jóféle
mamád van – biccentettem. – Nekem nem akar a nagyim lenni? Az
enyém csak csesztet, hogy a sok hülye külföldi miatt vagyok
meleg.
– Mamádnak
nem fekszik? – nézett le rám.
– Szerintem
neki csak az fáj, hogy nem lesznek dédunokái – sóhajtottam.
Hirtelen fellobbanó kétségbeesésemben felkiáltottam: – Nem
mintha fenyegetne a veszélye annak, hogy az életben lesz valakim!
Az
egész utca felém fordult. Behúzott nyakkal elvörösödtem.
– Oké,
srácok, pucoljunk innen.
Azok
ketten megint csak röhögtek. Sebaj, majd elbassza őket a busz.
LetsKickAss: Egészen biztosan?Humalai-lai: Egészen biztosan. Figyelj, tudom, hogy ez neked rosszul esik, de ez van.LetsKickAss: Tényleg nem adsz még egy esélyt?Humalai-lai: Az isten szerelmére, lassan hat hete voltunk kávézni!Humalai-lai: Ha annyi idő alatt nem tudtál meggyőzni, akkor szerinted majd pont most?!LetsKickAss: :(Humalai-lai: Pont ezért nem megyek el veled megint! Mert abban a nyomi szomorú fejecskében több élet van mint benned volt ott két óra alatt!
Vannak
azok a pillanataim, amikor úgy vagyok vele, hogy mit nekem. Mármint…
nem az, hogy ki és micsodát, csak úgy az élet, a világmindenség,
az egyetem meg minden. Ilyenkor szoktam szkippelni az óráimat, ami
miatt vizsgaidőszakban sírni szoktam, meg Matt nyakán lógni, hogy
adjon jegyzetet, de adott nap tök jól esik. Mert amúgy ha
bemennék, csak aludnék. Nem, egyébként nem azt teszem.
Dudorászva
nyitottam be a szobámba, kezemben egy nejlonszatyorral, ami egy (már
láttam előre) csodálatos puolukkapiirakka4
összetevőit rejtette. Lábbal tettem be magam mögött az ajtót,
és folytattam a táncos-zenés produkciót… egészen addig, míg
észre nem vettem, hogy Berwald meredten bámul rám az asztala
mögül. Egy pillanatra megdermedtem, aztán fesztelen vigyort
villantottam rá, és integettem neki.
– Szia!
Csinálok sütit, majd kérsz?
Számomra
kicsit érthetetlen gesztussal válaszolt – a bólintás, a
fejrázás és a vállrándítás közös halmaza volt –, amit
elkönyveltem beleegyezésnek és töretlen jókedvvel rámoltam bele
a pite összetevőit a formába. Számomra ez egy relaxációs
folyamat. A béke szigete, a nyugalom tengere, meg még egy rakás
frázist tudok rá mondani, ami Ivan szerint marhára vicces, mert
mindegyikről neveztek el a Holdon tájegységet. Pedig nincsenek is
ott tengerek.
Ez
általában komolyan elgondolkodtat; nem úgy a pitesütés. Az
valami olyasmi, amit tudom, hogy kell csinálni, mert szerintem
elsőosztályúan értek hozzá. Ráadásul a sütésnek megvan az a
csodálatos szokása, hogy nem olyan, mint a főzés. Értsd: a
főzésnél az van, hogy éhes vagy, hát nekiállsz kotyvasztani
valamit, abban a reményben, hogy a végeredmény ehető lesz. A kaja
sorsától függetlenül az emberek többsége a procedúra végén
már nem éhes, ellenben van egy rakás mosatlan edénye, ami eléggé
le tudja húzni a morált. Nem úgy a sütés! Összerakod a holmit,
becsűröd a sütőbe, és ha nem vagy teljesen életképtelen, akkor
mire finoman és illatosan előkerül a végeredmény, addigra
elmosogattál mindent. Szerintem egészen csodálatos érzés.
Nem
voltam teljesen életképtelen. Az időzítőm szerint még volt laza
harmincöt perc a sütési időből, mikor minden edény a
csepegtetőre került, én pedig drámai kimerültséggel lerogytam a
székemre. Még vidámabb lettem, mikor észrevettem, hogy SnickyDoo
írt. Vicces a srác, mindig azt mondja, hogy ő nem pasizni, csak
beszélgetni jön fel az oldalra. És egészen komolyan nem kért
soha találkozót, sem képet, sem semmit. Szigorúan csak társalog.
Meg néha haldoklik.
SnickyDoo: MeghalooooookSnickyDoo: Most szóltak, hogy nem is jövő hét csütörtökre, hanem e hét csütörtökre kell a beadandó D':SnickyDoo: Az holnap van Dx
Felhorkantam.
Snicky az összes beadandójánál sírt, hogy nem akarja csinálni,
de a végén mindig megoldotta valahogy. Az volt a kedvencem, mikor
feljajdult, hogy most kapta a mailt a tanárától, hogy mit kéne
csinálnia, és két óra múlva már beadta.
Humalai-lai: No para, menni fog :D
Legnagyobb
meglepetésemre azonnal válaszolt:
SnickyDoo: Hja, hogyne. Ez most a változatosság kedvéért nem programozás, hanem kutatástöriSnickyDoo: Mi a fenének kell nekem kutatástörivel foglalkozni? Soha az életben nem fogok rá se nézni egy törikönyvre se!Humalai-lai: Lehet hogy azért. Azt akarják, hogy ne vesszenek feledésbe a számítástechnika úttörőiHumalai-lai: Még most, amíg tudják, hogy kikről van szóHumalai-lai: Képzeld csak el, a jövő törikönyveiben olyanok lesznek, hogy „és ezt a találmányt IdiDn'tFArteD98 találta fel”SnickyDoo: Lol
Feltápászkodtam
megnézni, hogy áll a sütim. Ugyan az óra csipogása még
évezredekre volt, de meg kell tenni, amit megkövetel a haza, főleg
akkor, ha tudom, hogy a sütési idő vége felé szeret megpirulni a
teteje, de nekem (mily meglepő) pirulatlan tetővel kell.
SnickyDoo: És te mi jót csinálsz?Humalai-lai: Sütit sütök :9Berwald felmordult. Majdnem infarktust kaptam, olyan hirtelen tette.SnickyDoo: Már megint? A héten már vagy kétszer sütöttélHumalai-lai: Csak egyszer, hé! És ez most áfonyás pite, az előző csak egy adag muffin volt, amit felvittem a haveroknak
Berwald
megint nagyon-nagyon mélyet sóhajtott a gépe mögött. Hirtelen
rájöttem, hogy mekkora seggfej vagyok. Mindig panaszkodom
mindenkinek, hogy soha nem tudok beszélni vele, mert inkább egymás
mellett, mint együtt élünk. És most, amikor itt lenne a
lehetőségem arra, hogy beszélgessek vele, akkor se szólok hozzá
egy büdös szót se, hanem telefonozok.
A
generációm szennye vagyok, komolyan mondom.
Humalai-lai: Majd este beszélünkSnickyDoo: Mész valahova?Humalai-lai: Nah, csak megpróbálkozom szóra bírni a szobatársamHumalai-lai: Sose vagyunk benn ugyanakkor, és még csak azt se tudom, hogy melyik a kedvenc színeHumalai-lai: Ja de, val'szeg a sárgaHumalai-lai: Vagy a kékSnickyDoo: Honnan veszed?Humalai-lai: Az összes profilképének az a háttere :DSnickyDoo: Stalkoltad? :DHumalai-lai: Naa, csak kicsit x)
Félreraktam
a telefonom és hintáztam egy kicsit a sarkamon. Meg a
konyhaszekrénynek dőlve tűnődtem, hogy mi a szószt mondjak.
Lehet, hogy tényleg azzal kéne kezdenem, hogy mi a kedvenc színe.
És miért pont az, min szereti a kedvenc színét a legjobban.
Uhh,
ezt a kérdést csak randikon szoktam feltenni.
– Mi
jót csinálsz? – mosolyogtam Berwaldra, aki az elmúlt két
percben majd' beleesett a képernyőjébe.
– Ühm…
meló – dörmögte.
– Mit
dolgozol? – folytattam a kérdezősködést.
Pillanatnyi
szünet után olyan gyorsan mondott valamit, hogy nem is értettem.
Visszakérdeztem, mire félrenézett, és megismételte.
– Tervezek.
– Ó!
Micsodát? Az egyetemre kell? Az utolsó dolog, amit nekem tervezni,
vagy inkább szervezni kellett, az egy középvállalkozás
dolgozóinak a csapatépítő-tréningje volt – elmerengtem. –
Kár, hogy csak elméleti feladat volt, egyébként tuti, szép pénzt
adtak volna érte. Na mindegy. Te mit tervezel?
Megint
nagyon csendben volt. Már azt hittem nem is fog válaszolni, csak
folytatja a kattintgatást.
– Asztalt.
– Asztalt?
– ismételtem meghökkenten.
Bólintott.
Az arca valahogy sötétebbnek tűnt, mint egy perccel ezelőtt.
– Minek
tervezel asztalt? – faggattam tovább.
– Hobbi.
Nem
vennék rá mérget, de… de hirtelen úgy tűnt, hogy Berwald
zavarban van. Mármint nem úgy, mint amikor ismeretlen emberrel
találkozol, vagy böfögsz szíved választottja előtt, inkább
úgy, mint én, mikor elmeséltem anyáméknak, hogy amúgy bocs,
asszem meleg vagyok. (Anya leült, apa percekig csak tátott szájjal
pislogott, és utána se nagyon tudott értelmes szavakat kinyögni.)
Sanda
mosollyal odasündörögtem az asztala mellé, úgy, hogy ne lássak
rá a laptopjára.
– Megnézhetem?
Felpillantott
rám, és igen, megint egy picit sötétebb lett az arca. Nem is.
Vörösebb. Berwald egészen hülyén ugyan, de elpirult.
– Nem
muszáj! – tettem hozzá gyorsan.
– Semmi
gond – bukott ki belőle. Az e-t sietségében majdnem teljes
egészében lenyelte.
Hátradőlt,
és szavak helyett egy csuklómozdulattal intett, hogy nézzem meg a
képernyőjét. Habozás nélkül perdültem az asztala mögé, és
néztem meg a monitor közepén méltóságteljes lassúsággal forgó
asztal háromdimenziós modelljét.
– És
ez…?
– Egyetem
előtt csináltam egy asztalos-képzést – vonogatta a vállát. –
Hobbi. Szeretem, megnyugtat.
– Engem
is a sütés – egyenesedtem ki mosolyogva. – Meg egészen
elképesztő, hogy itt mennyi mindent nem lehet beszerezni, és azért
az itteni kajából főzött holmi nem ugyanolyan, mint az eredeti
finn konyha, mondhat aki amit akar. A sütik más tészta.
Berwald
hümmögött, én meg zavartalan folytattam:
– Mert
amúgy áfonyás pitét csinálok, és… istenem, a pite!
A
sütőhöz rongyoltam. Még éppen idejében raktam sütőpapírt az
én csodám tetejére ahhoz, hogy ne égjen meg a teteje.
– Huh,
megmentettem – ragyogtam Berwaldra.
Nagyot
nyelt.
– Amúgy
szerintem remek pitét csinálok. Nálam jobban csak anyukám
csinálja. Amikor hazamegyek, mindig pitével vár, és sose tudom,
hogy csinálja, hogy az övé nem esik szét. Az enyémet a végén
mindig fakanállal kell megenni…
No
várjunk. Megeszek egy egész pitét, mert az ismerőseim többnyire
elhatárolódnak a főztömtől (csak tudnám, miért), és meg
vagyok lepve, hogy a pocakomat lassan a Holdról is látni?!
Berwald
mély hangja kirántott az önsajnálatból:
– Kihűti.
– Tessék?
– pillogtam rá.
Megrántotta
a vállát.
– Ha
a pitét hagyod hűlni egy kicsit, akkor összeáll a tölteléke és
nem esik szét, miután felvágod.
Ez.
Ez volna a válasz életem minden kérdésére? Ez volna a válasz
hosszú évek keservére, oly sok fakanállal elfogyasztott pitére
és a tökéletességre való törekvésre? Oly sok szenvedés, mert
a legegyszerűbb dolgot nem vettem figyelembe?
– Akkor
ezért mondta azt a nagyim, hogy ha melegen beleeszek a sütibe,
akkor fájni fog a hasam – bukott ki belőlem.
Berwald
felhorkant. Megemelkedett a szemöldöke, a szeme felcsillant, és
azon a csodásan mély hangján höhöhö-zött egy sort. A szája
sarka azonban meg se rezzent. Kicsit fájt, hogy mozdulatlan képpel
röhögött ki.
Kárpótolt,
hogy igaza volt, a süti egy órával a kiszedése után tényleg
szilárdabb volt, mint addig bármikor. Az is igaz, hogy addig a
falat kapartam, mint Dani, mikor fáj a hasa, de utána gyönyörű
szeletekre tudtam vágni a pitém.
– Kérsz?
– kérdeztem tőle végletekig meghatódva.
Kért.
Később egy második szelettel is. Akkor már akár kenyérre is
kenhetett volna. A nirvánát akkor értem el, mikor szó nélkül
elmosogatott utánam, és lefekvés előtt megköszönte a pitét,
hozzátéve, hogy nagyon finom volt.
Humalai-lai: A szobatársamnak ízlett a pitémHumalai-lai: Még soha senki nem mondta, hogy ízlik neki a pite, amit csinálok
– Dani,
azt mondta, hogy finom!
– Örülök
neki, Tino, de most már igazán szeretnék az előadásra figyelni.
– De
azt mondta, hogy ízlik neki és egy második szelettel is kért, és…
– Mr
Tino, talán szeretne hozzátenni valamit az órához? – kérdezte
hirtelen az előadó.
– Ööö…
– néztem rá kistányér méretű szemekkel. – Nem. Elnézést.
Uram.
Még
egy szúrós pillantást vetett rám és visszafordult a
prezentációja magyarázatához. A továbbiakban jelbeszéddel meg
néma törzsi tánccal próbáltam meg Dani értésére juttatni a
lelkesedésem. Szerintem elég gyorsan levágta, mert óra végéig
tüntetőleg elfordult.
Utána
én tűnődtem egy pillanatig, hogy talán soha többé nem kéne
hozzászólnom, mikor a válla felett láttam, mit üzen Vanyának.
Úgy tűnik, mégis lesz valami a fogadásunkból, kedvenc duci manócskánk ma nagyon lelkes ;)
– Nem
is vagyok duci! – sírtam neki. – Manónak manó vagyok, és nem
kell vele piszkálni, hát tehetek én róla, hogy a legszarabb
génkombinációt örököltem a szüleimtől?!
Engem
(meg Danit meg Ivant) ismerve lehet tippelni, hol kötöttünk ki a
vigasztalásom közepette.
A
változatosság
kedvéért magyarázkodás is van, nem csak irodalomlista.
3Pilinszky
János: Átváltozás. Gondoltad volna, hogy valahányszor ezt
mondtad, idéztél? Nem, mi?
4Vörös
áfonyás pite. Vörös áfonya híján én a testvérét, a fekete
áfonyás pitét szoktam sütni, mikor megjön az ösztöndíjam és
gazdag vagyok. Itt a recept.
Eddigi kedvenc részem, annyira aranyos. <3
VálaszTörlésImádtam Tino és Berwald beszélgetését, tetszik a karaktereiknek a kombinációja és az ábrázolás *-*
Köszönöm szépen! Örülök, hogy tetszik.
TörlésVárlak vissza sok szeretettel! ^^
Ezen rohogtem vegig XD foleg a bicikli tura resz tetszet XD
VálaszTörlésAz ivos resznel meg meghaltam XD azon sirtam :'D Meg ez az afonyas pite is cuki volt :3 Es tino a lelkembol szolt XD nekem se artana fogynom XD
(Nya, lehet vizsgak utan elso dolgom lesz csinalni egy fekete afonyas pitet :3 me ja en is jobban csipem amugy a fekete afonyat :3 de egy megyes retes se lenne rosz :3 vagy megyes-makos retes :3 vagy anya almaspiteje :3 nyami <3 )
*meghajol*
TörlésÖrülök, hogy tetszett, és külön köszönöm, hogy kiemelted a kedvenc részeidet :D
A sütéshez sok sikert és várlak vissza sok szeretettel! ^^
Ui.: Most vettem észre, hogy a régi recept-link volt ott... kicseréltem. A kettő között annyi a különbség, hogy nekem több ponton nem volt szimpatikus az internetes recept és a saját szájízem szerint alakítottam. A mostani linken ugyanúgy elérhető az eredeti.
nyami :3 koszi :3 Lehet nem fogok birni magammal es a hetvegen sutogetek :3.....aszem most kene elovennem azt a 2 ev fozo oran begyujtott suti recepteket is :3 Vagy nem tom...mindegy haladok sorjaban, barackos sajttorta majd legkozelebb :'D most afonyas pie kesz XD Te amugy hogy vagy vele?
TörlésHátöööö, én úgy vagyok vele, hogy amikor nagyon fennakadok az életen és annak minden problémáján, akkor előbb-utóbb kikerül valami a sütőből :| És mivel a szobatársaim túl jól neveltek, értsd: odaadom nekik a sütit előre felvágva, de ők elfelezik a szeleteket, mert nem akarnak bunkók lenni, hogy megeszik a sütimet. Már milliószor elmondtam nekik, hogy nekem csak jó, ha megeszik, mert akkor nem kell este, a nap nyugtázásakor szembesülnöm vele, hogy megettem egy pite 2/3-át. ¬.¬
TörlésHehe :'D Nem baj az :3 mondjuk nalam pon a forditotja van :'D Sutok,(lehetoleg baleset nelkul, ami mondjuk nem eppen gyakori XD) kirakom azt alig fejezem be a reszem a nagyja eltunik, amit nem banok termeszetesen, izlik akkor egyenek, (vagy ha tul ehesek es minden mindegy nekik XD) de komolyan XD mikor elore letizazod a barataidal/csaladal hogy amugy picit elszurtad ezert meg azert, mintha elmenne a fuluk mellett XD Pedig aztan nagyon nem tudok sutni XD sot fozni se XD valami baleset mindig tortenik...gyakorik mondjuk az eges meg a vagas, de nyugi felrobantani meg nem robbantotam fel semmit XD az hala istennek meg nem fordult elo XD
TörlésFélreértés ne essék, főzni én se tudok :|
TörlésMeg odahaza volt már olyan, hogy kivittem a tepsit, visszamentem becsukni a sütőt, és 5 percet elvacakoltam, addig a család megette a sütit. Úgy eltűnt. Sutty. Kihűlni se volt ideje.
Azért csak óvatosan a konyhában, az ujjak speciel egy olyan dolog, amire az embernek huzamosabb ideig szüksége van :P
Miután a MÁV felhúzott valamint a fogorvostól is majdnem elkéstem , balzsam volt a lelkemnek ez a fic! Szóval köszi hogy vagy :D
VálaszTörlésÉééés végre Tino és Berwald elkezdtek beszélgetni \o/ (még ha Tino volt az aki többet beszélt)
Valamint arról a bicikli túráról a mi sulis túráink jutottak az eszembe :D Azok is csak addig tűnnek hasznosnak meg szépnek amíg reggel 8-kor nem poroszkálsz valami erdő mélyén.Szombaton.
Várom a kövi részt . :3
(u.i.: most láttam hogy megjelöltél tumblr-ön egy ilyen kis posztban és tökre megörültem :D amint rájövök hogy hogy kell tumblr-ön posztot írni megcsinálom! :D)
Örülök, hogy tetszett ^^
TörlésSúgó: Jobb alsó sarokban a kis ceruzára rákattintasz ;)
Hja, mondhatjuk úgy is, hogy megtört a jég... am, félreértés ne essék, eddig is beszélgettek. "szia!" "megyek fürödni." "ümm, nem baj, ha ezt ide rakom?"
Ja várjunk, Tino beszélt. Berwald meg bólogatott. :|
Várlak vissza sok szeretettel!
Pilinszky <3 ez hivatalos, imádom Danit! Az áfonyás pitét is. A kihűtés meg nagy okosság, Berwald szerzett nálam egy piros pontot érte :D (vagy kéket, vagy sárgát, amilyet szeretne)
VálaszTörlésTinóval szokás szerint nagyon édesek még-nem-együtt, remélem, ez azért majd megváltozik!
Berwald gyűjtő (csak tagadja) és mindegyiket szeretné.
TörlésEgy ponton Tino is remélni fogja, hogy ez változik...