Nászút #6

Alakul, alakul. Lassan, de biztosan. Megint Roderich, mert már régen volt. Váratlan felfedezések és kellemes meglepetések tarkítják ezt a napját.

Mivel egészen biztos vagyok benne, hogy nem tudom a kánon szerint írni a szereplőket, így fogadjatok olyan zenét, aminek kicsit több köze van hozzá... illetve, miért is kéne? Eredetileg Chopint akartam belinkelni, de parancsoljatok, egy kis baljós muzsika ^^

Nem sok köze van a fejezethez, de nem hagyhattam ki

Hogyan köpjünk bele a szépen alakuló levesbe román elsőtiszt módjára

Éjjel vele álmodott. Mennyei ragyogás fogta körbe a leányt, angyali fény áradt belőle. Minden mozdulata kecses volt, a szavak simán gördültek le puha ajkairól. Két ujjal felcsippentette a szoknyáját, hogy a vadvirágok pora ne fesse meg a könnyed nyári ruha szegélyét. Hagyta, hogy kézen fogva vezesse, a rét közepén álló díszes ajtóig. Ott, a mező közepén állt, egymagában. Előtte lábtörlő, alatta küszöb, körülötte keret, de csak egy ajtó volt. Elizaveta kacarászva bátorította, hogy nyisson be.

A családja Port Magor-i rezidenciájának emeleti folyosóján találta magát. Álmélkodva visszanézett, de az ajtó és a rét már semmivé lett. Elizaveta sem nevetett, csak közelebb lépett hozzá. Egészen a mellkasához simult, végigsimította Roderich állának vonalát. Incselkedve mosolygott, és oldalt perdült. Roderich utána kapott, de a lány kitért előle. A mutatóujjával hívogatta, ő pedig úgy botladozott utána, ahogy a hajó után húzott üres csónak bukdácsol a hullámokon.

A lány csak akkor hagyta, hogy utolérje, mikor már benn voltak a kék lakosztályban, Roderich hálószobájában. Elizaveta a lendületét kihasználva rántotta magával az ágyra. A selyem- és plüsstakarók közül nézett fel rá, a szemei ragyogtak. Lehúzta magához, az ajkai a fülét súrolták, ahogy türelmetlenül, mélységes vágyakozással sóhajtott a fülébe:

– Roderich…

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy örökké az emlékezetébe vésse, hogyan fekszik a lány a párnákon, hogyan rajzol köré glóriát a szétterült haja. Úgy nézett rá, mintha ő lenne az egyedüli, az egyetlen, akire vágyik ezen a világon. Ő az, aki meg tud adni neki mindent, és ezért cserébe csak önmagát tudja adni. És ha már odaadja magát, akkor nem csak félig, hanem teljesen, egészen.

Kinyitotta a szemét… és a kapitányi kabin kazettás mennyezetére bámult, kiszáradt szájjal, szaporán dobogó szívvel. Úgy pattant ki az ágyból, mint az összenyomott rugó. Fel-alá járkálva próbálta megzabolázni reszkető kezeit, mély lélegzetekkel akarta lassítani a szívverését.

Valahányszor bekúszott a lelki szemei elé az álomnak bármelyik mozzanata, kezdhette előröl. Vágyott a puha kezek érintésére, a hullámos fürtök illatára. Hallani akarta, hogy a harsány lány hangja hogyan csuklik el, hogyan lesz a lélegzetéből hosszú sóhaj, majd kapkodó zihálás.

Kívánta… de taszította is.

Roderich, te jobb vagy ennél.

Ha így gondol a lányra, akkor egy fikarcnyival sem különb annál a nyomorult kalóznál, aki arra sem érdemes, hogy a szájára vegye a nevét. Már nem is számolja, hányféleképpen tervezte meg a halálát a nyomorultnak. Hányszor próbálta a rajzolt fantomkép alapján elképzelni a férfi arcát, ahogy a légszomjtól elkékülő arccal lóg egy szimpatikus kötél végén. A gondolatmenet végén mindig arra jutott, hogy sokkal boldogabb lenne, ha a másik vére a kardján száradna meg, és ki tudná akasztani a kandallója fölé, hogy majd az unokáinak is mesélje, milyen hősiesen mentette ki a nagymamát a kalózok rabságából.

– Úriember vagy, Roderich! – dörrent rá magára.

Elizaveta ennél jóval többet érdemel. Neki megvan az osztálya, a rangja. Önmaga legjobb verzióját kell hoznia, ha őt akarja.

Megrázta magát. Nem volt hajlandó folytatni ezt az elmélkedést, csak megint felhúzta volna magát, aminek csak az egyik láda, és hosszabb távon a nagylábujja látja kárát.

Felöltözött. Előbb harisnyát, majd tiszta inget húzott. Megkötötte a térdnadrágja szalagját, és elrejtette, hogy ne látszódjon ki az anyag alól. Térdre ereszkedett, és egyesével felhúzta a cipőit is. Felegyenesedve a mellényéért nyúlt, amit este ledobott az asztalra. Arra vette rá a kabátot, az ujjai gyakorlottan szaladtak végig a gombokon, simogatták el a ráncokat az anyagon. A fegyveröv az utolsó volt. A hajón csak plusz súlyt jelentett, és alapvetően felesleges, de őt megnyugtatta. Jó erősen meghúzta a szíjakat.

Az éjszaka nyomasztó csendjében a hajó nyikorgó deszkái voltak a távoli, kísérteties sikolyok. A cipője sarkának minden koppanása ágyúdörrenésnek tetszett. Mikor elfordította az ajtó gombját, és kattant a zárnyelv, úgy érezte, hogy most zavarta fel az egész hajót. Fintorgott, mikor a csukódáskor még hangosabban kattant.

Gyenge szellő lobogtatta a vitorlákat. Ahhoz nem volt elég, hogy megfeszítse azokat, így a sebességük a part menti áramlatok kénye-kedvétől függött. Hogy helyes irányba tartottak-e, azt az éjjeli őrszem feladata volt ellenőrizni, miután Vladimir kikötözte a kormánykereket és elment aludni. Természetesen volt egy ügyeletes a hídon is, hogy irányváltoztatás esetén ne veszítsenek időt azzal, hogy még fel kell költeni az elsőtisztet – vagy Roderichet.

Nem sok esély volt rá, hogy eltérnek az iránytól. Nem csak azért, mert a közelében sem voltak a partnak, de azért is, mert még mindig össze voltak kötözve a Dommedaggal. Ha az a hajó mozdult, akkor előbb-utóbb az övék is. A hajójuk jobb oldalán már több helyütt lejött a festés, hála annak, hogy a két hajó fordulási sugara nem egyezett, és Vladimirnek nem mindig sikerült maradéktalanul korrigálni, ami okozott néhány finom koccanást.

Megszidhatta volna, de Andrei éppen elég hangosan röhögött a bátyján ahhoz, hogy úgy érezze, ez nem szükséges.

Megtámaszkodott a korláton. A felhőtlen égen ragyogott a dagadó hold, a csillagok fényét visszatükrözte a végtelen tenger. Idekinn hangosabb volt a hullámverés hangja. A monoton háttérzaj lassan megnyugtatta az idegeit. A sós szellő a tincseivel játszadozott.

Nagyon-nagyon mélyet sóhajtott.

Mintha beszédfoszlányokat hallott volna. Összeráncolt homlokkal nézett fel és fülelt. Semmi.

Ellökte magát a korláttól, és a legénységi szállás felé vette az irányt. Odalenn csend és nyugalom honolt, csak néha horkant fel valaki.

– … cica…

Megfagyott a vér az ereiben.

Ha már Bondevik tengernagy félt a krakentől, akkor Roderich egészen biztos volt benne, hogy balszerencsének tartja, ha nő tartózkodik a fedélzeten, így volt szíves felajánlani, hogy majd a Rettenthetetlen celláiban kerítenek helyet a Kereskedőnek. A féllábú tiszt nem vitatkozott, sőt. Miután végzett a „kihallgatással”, minden szó vagy üzenet nélkül küldte át a félájult nőt a hajóra. Reggelente ugyanígy szó nélkül érkeztek a markos legényei, hogy kezdjék az egészet előröl. Zwingli arca napról napra sötétebb volt, és Roderich megesküdött volna rá, hogy a nő már legalább hét évet öregedett a fogsága alatt.

Lesietett a cellákhoz.

Az arcát eltorzította az undor, ahogy meglátta a három matrózt a cellában. Az egyikük a lámpást tartotta, a másik a nő száját fogta be és segített a harmadiknak szétfeszíteni a lábait.

– Porter! – csattant fel.

Összerándultak és felé kapták a fejüket. A lámpás fickó majdnem elejtette a fényt.

– Porter – ismételte –, Johanssen, Black. Holnap reggel jelentkeznek nálam a reggeli sorakozó után, megértették?

Összenéztek, de nem mozdultak. Roderich a kardja markolatára tette a kezét.

– Megértették?!

Nagyon lassan, darabosan emelkedtek fel, és egyetlen szó nélkül sorjáztak ki mellette. Blacktől elszedte a lámpát, és szúrósan bámult utánuk. Csak remélni merte, hogy ez a válasz nélkül hagyott kérdés nem egy egész hajóra kiterjedő lázadás előszele. Lehet, hogy jót tenne a közhangulatnak, ha belehajítaná őket a tengerbe. Vagy csak mennek a hordóba, ahol a többiek azt csinálnak velük, amit akarnak. A legutóbbi kikötés úgyis csak addig tartott, amíg összeszedték a Kereskedőt, a legénységnek nem volt ideje bordélyba menni. Egész biztosan hasznukra lennének.

Zwinglihez fordult. A nő maradt, ahogy hagyták; kissé széttett lábakkal, összebilincselt kezeit a mellkasához tartva. Megmaradt fél copfja előrelógott a válla felett. Úgy meredt a kapitányra, mintha a puszta pillantásával szeretné lángra lobbantani.

– Van valami, amire szüksége van? – kérdezte udvariasan.

A nő szeme egy pillanatra elkerekedett meglepetésében, de gyorsan rendezte a vonásait.

– Nem, köszönöm.

Lógott rajta a felöltője helyett kapott, túlméretes ing, pedig fél napot rászánt, hogy biztosan a fellelhető legkisebb ruhadarabot adja oda neki. A térdnadrágja, ami a hajóra érkezésekor még kifogástalanul festett, most koszos, foltos volt. A bal lábszárán tenyérnyi szederjes folt éktelenkedett és csúnyán bedagadt.

– Eltörte a lábát?

Zwingli megrántotta a vállát.

– Néha szép szóval, máskor erővel próbálkozik – mondta nemtörődöm hangsúllyal. – Magának is elmondtam, neki is elmondom, ha kell, akkor még egymilliószor, hogy ügyfélről…

– Információt nem ad ki, tudom – fejezte be helyette. A legénységi szállás felé nézett. – Elnézést kérek miattuk, ezek szerint nem voltam teljesen érthető, mikor kijelentettem nekik, hogy ne merjenek a közelébe se jönni.

A Kereskedő összeszűkült szemmel meredt az arcába. Roderich pár pillanat után kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Magát tényleg nem zavarja, hogy a foglya vagyok? – kérdezte végül.

– Attól még nő – jelentette ki magától értetődően. – Lehetősége van arra, hogy a szíve alatt kihordjon egy életet, így Istentől való kötelességem tisztelettel bánni önnel.

Felszaladt a szemöldöke és elismerően bólintott.

– Hát ez valami gyönyörű. Itt ragadtam a Flottánál, egy katolikus kapitánnyal meg az őrült felettesével. Egészen elképesztő.

Megmosolyogta. Odasétált a cella bejáratához, hogy visszazárja az ajtót, de ha már egyszer ott volt, akkor bement, és megnézte a vizes kancsót. Még majdnem a feléig volt, így nem törte magát azzal, hogy friss vizet hozzon. Kiment, bezárta a cellát, és elindult, hogy a kulcsot visszaakassza a helyére.

– Jut eszembe – szólalt meg mögötte a nő. – Ühm, kapitány úr.

– Szüksége van valamire a katolikustól? – kérdezte csipkelődve.

– Ami azt illeti, igen – feszengett. – Ezek most hárman voltak. Az előző kettő egyedül jött, őket még le tudtam beszélni arról, hogy hülyeséget csináljanak. Megtenné, hogy… kérem, hogy nem csak felakasztja oda a kulcsot, hanem magánál tartja?

– Nem tehetem – rázta a fejét. – A Flotta szabályzata előírja, hogy itt kell tartani a kulcsot. Gondoljon bele, mi lenne akkor, ha nálam lenne a kulcs, nem lennék a hajón, és valami balul ütne ki. Nem tudnák kihozni önt.

Bólintott, hogy megértette. Roderich látta, hogy megborzong. Talán ezért is kérdezett rá:

– Ki volt a másik kettő?

– Nem törték maguk a bemutatkozással. Miért?

– Porterék elég csúnya büntetést fognak kapni. Igazságtalan lenne, ha a másik kettő kimaradna, nem gondolja?

Zwingli horkantva elmosolyodott, de rajta volt, hogy csak egy pillanatig látszódjon ez az arcán. Mosollyal egészen csinos volt, még úgy is, hogy összetörve ült a cella padlóján.

– Mit kell tennem azért, hogy beszéljen? – szakadt ki belőle hirtelen. A cella rácsaihoz lépett, és a nőt nézte. – Maga egy kereskedő. Mi az ára az információinak?

Előbb a szempillái alól nézett fel rá, csak utána emelte fel a fejét. A szemeiben önelégült, mohó fény villant, amitől rögvest nem volt olyan szimpatikus, mint addig.

– Téved, kapitány. Én a Kereskedő vagyok. És magának nagyon sokat kéne fizetnie azért, hogy ilyen szigorúan bizalmas információkat kiadjak.

Most, hogy a nő elhúzta előtte a mézesmadzagot, már nem volt megállás. Leguggolt, hogy a szemük közel azonos magasságban legyen.

– Mit szeretne?

– Információt – vágta rá. – Hasonló értékben, mint amit ön kér tőlem.

Roderich lassan bólintott.

– Rendben. Mit akar tudni?

Zwingli félrebillentett fejjel fürkészte őt, kényelmetlenül sokáig. Nem pont úgy, mint korábban, abban a pillantásban csak gyanakvás volt, most még mérlegelt is.

– Szerezzen nekem egy térképet Port Brunswickról. Milyen gyakran megy postahajó New Yorkból Londonba? Hol vannak börtönök Észak-Karolinában? – Kissé előrehajolt: – Hogyan szereztek tudomást a hollétemről? És kitől? Hány kapitánnyal áll kapcsolatban Bondevik tengernagy? Mit őriznek Bostonban, a tengerészet épületében?

Roderich elmosolyodott.

– Magát csak az érdekli, hogy ki árulta be, nemde?

– Érdemes tudni, hogy melyik madárka csiripelt – vetette oda foghegyről. – Nem mellesleg, csak olyan dolgokat kérdezek, amik tényleg érdekelnek.

– És mire megy egy cellában egy térképpel Port Brunswickról?

– Egészen meglepődne rajta, ha tudná, mi mindennek hasznát lehet venni – somolygott. – Mindamellett tudni fogom, ha csak félinformációkkal vagy hamis adatokkal jönne vissza. Jegyezze meg, kapitány úr: csak akkor ér valamit a mondanivalója, ha pontos. Neveket akarok, számokat és értékeket. Egyébként nincs üzlet.

Roderich ráharapott a nyelvére, úgy figyelte Zwinglit.

– Egyezzünk meg – jelentette ki hosszas tűnődés után. – Én kiderítem a kérdéseire a választ, illetve elhozom a térképét. Maga pedig elárulja az ügyfelei nevét.

– Kár, hogy a mérleg két serpenyője nem egyenlő – ingatta a fejét. – Egy ügyfelemről hajlandó vagyok részletes leírást adni. Most döntse el, hogy ki legyen az.

Nyitotta a száját, hogy rávágja Elizaveta nevét, de még idejében visszafogta magát. Egyrészt, Zwingli soha nem találkozott a lánnyal, másrészt, mutassanak neki a világon még valakit, aki úgy ismeri Elizavetát, mint ő.

– Le Sancte Trinite.

– Az egy hajó.

– Tudom. Arról mondjon el mindent, amit tud. A hajóról, a legénységről, a múltjukról, a megrendeléseikről, az útinaplójukról, mindenről.

– Bőséges lista.

– És tudni fogom, ha hazudik nekem.

Farkasszemet néztek. A nő törte meg. Közelebb csúszott a rácsokhoz, óvatosan, hogy a sérült lábát ne terhelje. Megfontoltan, méltóságteljesen emelte fel összebilincselt kezeit. Roderich átnyúlt a rácsok között, és igyekezett úgy átérezni a helyzet jelentőségét, hogy közben nem okozott fájdalmat Zwinglinek – a jobbjáról két körme hiányzott, és tele volt a keze vágásokkal és horzsolásokkal.

– Esküdjön meg, hogy tartja magát az alkuhoz! – A nő hangja még erősebb utasítást hordozott, mint Bondeviké szokott.

– A szavamat adom.

A sebes ujjai egy pillanatra megszorultak az övéi körül, majd eleresztették. Zwingli visszahúzódott a cellája sarkába, és roppant elégedettnek tűnt. Roderich csak kezdte úgy érezni, hogy elkövette élete egyik legmeggondolatlanabb tettét, ezzel együtt a legnagyobb hibáját.

– Erről nem beszélhet senkinek – figyelmeztette a nőt.

– Maga most már az ügyfelem, alezredes. A titkai biztonságban vannak nálam.

Ettől csak még jobban aggódott. További szép estét kívánt, és visszament a szobájába. Gondolt rá, hogy visszafekszik, de már a gondolattól megszédült. Úgy érezte magát, mintha túl sokat ivott volna. A világ megtelt valószerűtlen formákkal, a közeli tárgyak távolodtak, a távoliak közeledtek. A kajüt kazettás ablakain át a tenger úgy nézett ki, mintha Isten kiborította volna a tejespoharát, úgy ömlött végig rajta a holdfény. Megcsillant az üvegen, végigszaladt a tükrön, és megpihent a szemüvege keretén.

A tükörképe éppen olyan ostobán nézett rá vissza, ahogy magára gondolt.

– Bolond vagy. Ugye tudod, hogy most dobtad oda a becsületed egy elég megbízhatatlan alaknak? Egyáltalán, hogy fogod összeszedni azt a térképet, a többiről nem is beszélve?

A kérdésére a válasz reggel kegyeskedett személyesen berobbanni hozzá.

– Jó reggelt! – csapta össze a sarkát Tino, és vigyorgott. – Szép napunk van, nemde?

– Inkább hajnal – pillantott az asztala szélén ketyegő órára. – Miben segíthetek, hadnagy?

– A fogolyért jöttem – legyintett. – De a tengernagy üzeni, hogy ha a vallatás szempontjából a mai nap sem lesz sikeres, akkor szeretné meghívni vacsorára, hogy megbeszéljék a továbbiakat.

Alig hallotta, amit a tiszt mond. Nem a mondandójára figyelt, hanem magára a férfira: egészen új megvilágításból látta. Elvégre a tengernagy jobbkeze, mindenről tud, ráadásul folyamatosan beszél, néha csak hall valamit… Pletykás kinézete van, annyi szent.

– Ott leszek – mondta mechanikusan. – Mikor?

– Azután, hogy visszahoztam a foglyot – hajolt meg Tino. – További szép napot, kapitány úr.

És már el is tűnt. Roderich úgy rezzent össze, mintha egy pillanatra elpilledt volna, és a finn csak egy múló érzékcsalódás lett volna. Nem volt benne egészen biztos, hogy nem ez történt.

Megrázta magát, és kiment a fedélzetre gyülekezőt kongatni. Elvégre még van három ember, akit le kell kapnia a körméről. Majd utána ráér kitalálni, hogyan vegye rá a finnt a beszédre.

New York-London postaútvonal? Általános dolog, bármelyik postahivatalban megmondják. Bostoni kincs? Arról hallott már pletykákat ő is, majd rákérdez arra is Tinónál. Esetleg Vladimir, ő is gyűjti az érdekes történeteket. Arról a kikötőről meg majd kérdezősködik a legközelebbi kikötőben. Hetente kétszer megállnak, csak nem fognak belekötni, ha a legénységgel együtt ő is kiveszi a pár órás kimenőjét.

Ezekkel a szép kilátásokkal rögtön lelkesebben adta elő a reggeli mondókáját. Azonban még a végére sem ért, mikor a hajó hirtelen úgy mozdult, ahogy nem kellett volna neki.

Valami reccsent, és a Rettenthetetlen megállt. A hirtelen fékezés okozta rántás felborította a legénységet. Roderich éppen meg tudott kapaszkodni a korlátban, de elengedte azt, mire az első matróz felnézett, így sokat javított a saját megítélésén.

Kinézett a korlát felett. Egy hosszú pillanatra megtámaszkodott és lassan megmasszírozta az orrnyergét.

– Vladimir Popescu! – kiáltotta el magát, ahogy kiegyenesedett.

– Uram! – csapta magát vigyázzba a kormányos. A hangja sírós volt. Andrei megszeppenten pislogott mellette.

– Tud rá magyarázatot adni, hogy mégis miért futottunk rá egy homokzátonyra?

A férfi hápogott. Az őrszemek és megfigyelők kiosztását halasztotta az utánra, hogy parancsba adta a tandem-kötelek vízbe dobását, amik gyorsan tekeredtek lefelé. Még jó, hogy alig volt szél, és a Dommedag olyan komótosan haladt, egyébként már rég keresztbe fordította volna őket a homokpadon, akkor pedig búcsút mondhatott volna a hajójának.

– Jelzőzászlót! – kiáltotta. – Juliet és Lima! Mintha élnének! Vitorlákat bevonni!

– De kapitány… – kezdte Vladimir, de egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.

– Nem akarok még jobban ráfutni erre a zátonyra – szögezte le. – Le a csónakot, mérőónnal nézzék meg, hogy mennyire sekély a víz. Térképezzék fel a zátonyt!

– De uram…

– Éjjel fenn volt a hold – morfondírozott magában. – Vagyis most van apály. Helyes. Mindenki álljon készenlétben, azzal a zátony-térképezéssel meg siessenek, fél napon belül itt a dagály, nem akarok újra megfenekleni.

– Uram…

– Bökje már ki, mit akar, Popescu!

A férfi beharapta az ajkát.

– Uram, a kormánykereket nem lehet mozdítani. S-sérülés érhette a lapátot. Uram.

Egy pillanatra le kellett hunynia a szemét. Nagyon erős volt a kísértés, hogy golyót eresszen a férfiba.

– Herr Popescu – kezdte vészjóslóan halkan –, ez esetben nem értem, hogy mit keres még itt. Legyen szíves fogni egy ásót, és erősen reménykedni benne, hogy a kormánylapát csak megült egy homokbuckán. Ha így történt, akkor ássa ki. Vihet magával két embert. Javaslom Portert és Johanssent. Blacket küldje ki zátonyt mérni.

– Igenis!

Vladimir tisztelgett és futólépésben rohant a dolgára.

– Uram! – kiáltottak le neki az árbockosárból. – A Dommedag kérdezi, hogy visszaforduljanak-e!

– Ne! Nem kell, megfeneklenek ők is! – Ismét kihajolt a korlát fölé. – Így is szerencséjük volt, pont egy mélyebb rész felett mentek át.

Zászlókkal kommunikálni elég sokáig tart. Fenn van a nap, a fényjelzések csalókák lehetnek. Tükörrel morzézni nem egy életbiztosítás. A gondolatmenetét félbeszakította, hogy a Dommedag tőlük mintegy száz méterre ledobta a horgonyt.

– Andrei! – szólította a hajósinast. – Hozz papírt és tollat! Készenlétbe a második csónakot!

Na. Csónakon átviteti. Ő nem mozdul, vészhelyzet van, rá most itt van szükség.

A kezdeti adrenalinfröccs kezdett csillapodni. Meglátta a matrózok fejetlen futkosásában a rendszert, onnantól kezdve nyugodt volt. Felment a hídra, onnan felügyelte a munkát. Most szükség volt a tekintélyére, arra, hogy a matrózok tudják, van valaki a hajón, aki tud mit kezdeni a helyzettel. Mert ő tud. Tanulta, hogyan és mit kell csinálni, sokszor ellenőrizte, hogy pontosan hol vannak a nagyvilágban. Most a huszonhetedik szélességi fokon kell lenniük, a dagály itt tíz méteres különbséget is okozhat. Ki kell vinnie őket.

Csak arra kell ügyelnie, hogy a hajó ne ékelődjön bele a zátonyba, vagy ne boruljon meg, ha még nem állt be teljesen az apály. Azt is számba vette, hogy mi mindent lehet kidobni a hajóból, ha esetleg komolyra fordulna a baj.

Ez az egész az ő hibája. A fenéért kellett örülnie Tino jelenlétének, azzal idézte a fejére az áldást.

Két órát kellett a hídon állnia, mire Vladimir csöpögve megjelent és bejelentette, hogy a kormánylapát csak egy magasabb homoktornyon akadt fenn, de kiszabadították. Johanssen közben majdnem vízbe fulladt.

– Sebaj, legalább megtanulta a leckét – legyintett.

– A zátony felmérése még folyamatban van, mindjárt megkérdem, hol tartanak vele.

– Előbb vegyen száraz ruhát. Ráérünk.

Vladimir hálásan mosolygott.

– Köszönöm, uram.

Alig egy lépést tett a lépcső felé, mikor az őrszem megint kiáltott:

– Nagy hullám északról!

Roderich azonnal a farkorláthoz sietett. Ha megemeli őket, akkor a homokpad magasságától függően vagy megindulnak, vagy még jobban megszorulnak. Parancsot kell adnia a vitorlák kiengedésére, és adott esetben a ballasztok ledobására…

A hullám elég nagy volt, azonban túl gyorsan közeledett. Előbb a fogát szívta, majd összevonta a szemöldökét és hunyorgott. Valami átkozottul nem stimmelt azzal a hullámmal. Volt közepe, legmagasabb pontja.

– Mintha egy állat csinálná – mondta Vladimir.

– Ne beszéljen ostobaságokat, ahhoz legalább egy bálnának kellene lennie!

A hullám már vészesen közel volt.

– Mindenki állj! – adta ki az utasítást. – Kapaszkodjanak!

A hullám hirtelen irányt váltott, és a nyílt tenger felől húzott el mellettük, kikerülve a zátonyt. Roderich nem akart hinni a szemének.

– Rendben, igaza volt ez tényleg egy állat.

– Jó gyors – vigyorgott Vladimir.

Egyszerre az arcára fagyott a mosoly. Roderich leesett állal bámulta a vizet, benne a lényt, ami hosszabb volt, mint a negyvenegy méteres Rettenthetetlen, a szürkésbarna, ragyás bőrt, és a hosszú csápokat, amik a nyomában voltak. Alig egyetlen pillanatra látta, mert a valami lebukott a mélybe, de a kép a lelkébe égett.

A hatalmas hullám után már lassacskán elcsitult a tenger, mikor Vladimir felemelte a kezét, és reszketve mutatott arra a pontra, ahol lemerüléskor kicsaptak a vízből a hatalmas polipcsápok. Egérhangon cincogta:

– E-ez… ez a… ez a…

– Ne mondja ki – vágott közbe. A hangja érthetetlenül nyugodt volt. – Ellenben, legyen szíves utasítani a térképész-csapatot, hogy siessenek.

Vladimir akkorát bólintott, hogy majd' leesett a feje. Már rohant is.

– Oh, és még valami. Értesítse a legénységet, hogy mostantól senkin nem akarok zöld ruhadarabot látni.

– Természetesen, kapitány.

A hadnagy már el is tűnt, Roderich még mindig görcsösen szorította a korlátot, és próbálta megzabolázni a remegő térdeit. Arra a pontra meredt, ahova Vladimir mutatott.

Hirtelen elfogta a vágy a szárazföld után.

– Ó, Roderich, miért nem lettél inkább a kormányzó titkára, ahogy az apád javasolta!

>>> Folytatás >>>