Ritmusváltás #6

Azt csak remélni merem, hogy a sokat emlegetett Főni kiléte izgatta a fantáziátokat. Mert most megtudjátok, ki az! :3

Egyébként könnyedség, Ludwigság, nehezülés. Ludwignak most egy igazán egyéni oldalát ismerhetitek meg, avagy Tonhal nem tud írni, ezért inkább fura olasz popzenét linkel be.

Még mindig nem tudok összefoglalókat meg reklámokat írni. Lehet, hogy inkább a választási plakátok kampány-szövegeit kéne fogalmaznom.

Ez a fejezet átesett egy radikális átíráson. Tetszik tudni, a dátum október 31. Ami a Reformáció Napja, és Németországban az ünnep. Én ezt csak akkor tudtam meg, mikor már majdnem kész voltam. :')

Érdeklődtetek, miből dolgozom, így elmentettem a fejezet alatt meglátogatott oldalak hivatkozásait. Itt megnézhetitek :)

Ez a 10 000 évente egyszer feltűnő, varázslatos mosolygó-Ludwig.
Szerencsét hoz.
Hatását akkor fejti ki, ha kommentelsz, vagy ráböksz a "nem tetszett" gombra.

Commodo

Kényelmesen

Az a csodálatos és hihetetlen dolog történt vele a hétvégén, hogy nem kellett bemennie a kórházba. Péntek estére egész éjszakás ügyeletre volt beosztva – az egy másik dolog, hogy a felét Wolf elvitte –, erre hivatkozva mentességet kapott a szombat reggeli műszak alól. Onnantól kezdve pedig életbe lépett Főni negyvennyolc órás szabálya, ami azt takarta, hogy mindenkinek minden héten kötelező tartani két nap pihenőt. Ezt rendszerint még a munkaszerződés aláírásakor megbeszélték, hogy mikorra essen.

Gilbert akkor úgy döntött, hogy szombat délről hétfő délig szeretne szünetelni. Ez abból a szempontból történetesen jó volt, hogy tartotta magát a vasárnapi munkamentességhez, abból már kevésbé, hogy szombaton csak délig, vasárnap meg egyáltalán nem volt járóbeteg-ellátás, csak sürgősségi. Ergo, kiválasztotta azokat a napokat szünetnek, amikor amúgy is szünet volt. Legalább nem kellett bemennie a pangásba malmozni. Meg nem neki kellett beleállni az első rohamba hétfő reggel, frissen és vidáman libbent be kora délben, hogy az erősen nyúzott többiek arcába röhöghessen.

Lévén azonban, hogy az október harmincegyedik napja Németországban nemzeti ünnep, aznap nem délben, csak hat óra előtt pár perccel ment be röhögni rajtuk. Szegény Erik és Wolf volt a soros az ünnepek alatt tartott huszonnégy órás ügyeletben. Utóbbi elég nyúzott arccal ült a székén, és próbált lefolyni róla. Erik a szokott hullamerev képével ette a káposztás tésztáját.

Ada két méterrel utána jött, és volt olyan lovagias, hogy kinyissa neki az orvosi ajtaját. Ő nő lévén nyilván sokkal jobban figyelt a külsőre.

– Óha, látom, valakinek húzós napja volt.

– Hogy jöttél rá – mondta Wolf, a kérdő mondatok minden hangsúlyát mellőzve.

– Eriknek borzas a kontya – bökött rá.

Erik nem volt boldog, hogy ezt észrevette, és megpróbálta a puszta pillantásával megölni.

– Ne nézz így rám, ma én leszek benn – fintorgott. Az ajtóra nézett, bizalmasan előrehajolt, és fojtott hangon folytatta: – Ráadásul Lucával.

– Valami bajod van vele? – kapcsolódott be Gilbert is, éhezve bárminemű információra, amit majd felhasználhat a szász ellen.

– Szerintem meleg.

Kiesett a kezéből a sapkája, Wolf meg majdnem leborult a székéről.

– Ezt meg honnan veszed?! – hörgött a férfi, fél kézzel kapaszkodva, igen érdekes testhelyzetben. – Ha megjelenik valami nőnemű a közelben, Luca rögtön pattan, hogy megdugja!

– De folyton Theóról kérdez!

– Jaa… – sóhajtottak fel egyszerre.

Tudatában annak, hogy Luca az egyik legfőbb élharcosa Ada és Theo összeboronálásának, Gilbert lelki békéjét nem zavarta tovább a dolog. Erik is visszafordult a kajájához, és Wolf is csendesen folytatta a kiszenvedést. Ada nem értette, de nem siettek felvilágosítani.

– Ma jött egy hülye – folytatta az alvás közben beszélést Wolf. – Főni éppen bejött leellenőrizni, hogy jó kisfiúk vagyunk-e, és foglalkozott vele ő. Majdnem egy órán keresztül kellett győzködnie a csávót, hogy a lányának nincs semmi baja, csak… mi volt a gond, Erik? Te mentél megnézni.

Erik előbb lenyelte a falatot, csak aztán válaszolt:

– A lány albínó. És tizenhat éves, szóval a fene se érti, miért most kattant be az apja.

Gilbert felhorkant:

– Tapasztalataim szerint az albínós családokban mindig van egy bekattant időszak. Nem irigylem a gyereket.

Wolf fintorgott:

– Mi, mégis miért lenne neked… ja, albínó vagy.

– Gratulálok, Wolf, írok neked egy beutalót a szemészetre – veregette vállon Ada.

– Bocs, Gil.

Legyintett.

– Hagyjad. Ami azt illeti, jól esett.

– Mi? Hogy hülye vagyok?

– Hogy nem cseszegetsz vele.

– Miért kéne? – tárta szét a karját Wolf. – Te ilyen vagy, oszt' kész. Erik meg szőke. És nézd meg, mennyi haja van, pedig idősebb, mint én. Erik, a kurva nénikéd.

– Ha ennyire zavar, hogy kopaszodsz, hordj sapkát – mordult fel ő.

Ada felváltva nézte őket.

– Annak örüljetek, hogy Luca még nincs itt, egyébként hallgathatnátok ezt az örökkévalóságig.

Falra festette az ördögöt. Abban a pillanatban nyílt az ajtó, beoldalazott Luca, és a falhoz lapult. Szokásával ellentétben nem kezdett el azonnal hülyeségeket beszélni, csak meredt előre, vegyes érzelmekkel az arcán. Nyilván túl szép lett volna, ha így marad.

– Erik, kinn van az ajtó előtt az ikertestvéred.

– Hm? – nézett fel tele szájjal.

– Olyan képe van a fickónak, mint egy döglött halnak. – Erik a szemét forgatta. – A frászt hozta rám.

– Nem mondtad neki, hogy ha akar valamit, akkor az ügyeletre menjen? – kérdezte Ada.

– Ne menjen az ügyeletre! – sírt fel Wolf. – Most az én időm van, és nem akarok több beteget, az én kis Sophie-mat akarom, meg egy kellemesen szar kaszabolós horrort.

– Hogy nem szállt ki még hozzád a gyámhatóság – meredt rá Erik.

Luca sértetten dobta csípőre a kezeit:

– Ne szórakozzatok már velem! Ott áll kinn az ürge katonai egyenruhában, ránézni alig mertem, nem hogy hozzászólni!

– Igen? – kapta fel a fejét Gilbert és már repült is az ajtó felé. Lendületesen feltépte, belebámult az öccse meglepett és erősen nyúzott arcába, majd rikkantott egyet és a nyakába borult. – Ludi!

– Guten Abend, Bruder – nyögte erős légszomjjal küzdve.

– Azt mondtad, később jössz – vigyorgott rá teli szájjal, és karon ragadva őt, behúzta az orvosiba. – Srácok, ő a kisöcsém, Ludwig.

– Üdv – biccentett.

– Hallod, te tényleg nagyon kivagy – álmélkodott. – Mit csináltál?

– Olaszok – hörögte.

– Tedd le magad nyugodtan.

Nem kellett neki kétszer mondani. Ludwig már le is rogyott Erikékkel szembe, a hátizsákját ledobta maga mellé.

– Kávét? Két cukor, tejszín?

– Nem, most csak feketén. Három napig agyonfűszerezett kajákat meg túlédesített péksütiket kellett ennem az olaszok miatt. Ha most nem lettem cukorbeteg, akkor soha nem leszek az.

– Ajj, Ludi, nem értem, mit szenvedsz. Te akartál mindig is olaszokkal foglalkozni.

– De azt nem mondta senki, hogy hisztisek lesznek, mint egy rakás kislány – nyafogott. Elvékonyította a hangját: – Signor Beilschmidt, per favore… ezt hallgattam három napig. Folyamatosan. Hogy lehet valaki ennyire életképtelen? És hogy kaphatott munkát a seregben?!

Szegénykének elég durván megborították a lelki világát. Általában morogni szokott az idiótákra, vagy tényként közölni a tevékenységüket, esetleg egy legyintéssel letudni, és hagyni, hogy a világ folyjon tovább a maga medrében. Kiborulni ritkán látta. És milyen jó, hogy ritkán látta, mert jól láthatóan remegett a kezében a bögre, annyira igyekezett visszafogni a kifelé kívánkozó röhögőgörcsét. Ludi feldúltan egy jelenség. Főleg, ha idegenek előtt ki meri adni az indulatait.

A dühöt kivéve. Azt mindig ki tudja mutatni, probléma nélkül.

– Legalább már tudjuk, miért veszítették el a tengelyhatalmak a második világháborút – veregette vállon. – Viszont van egy olyan icike-picike probléma, hogy most fogunk felmenni megtárgyalni a decemberi beosztást, szóval lehet, hogy itt kell ülnöd majd egy órát.

– Nem lesz hosszú – szólt közbe Erik. – Volt vagy négy, mire az a gyökér lelépett. Láttam Főnit visszajönni a pékségből, akkor még morcos volt.

– Akkor nem lesz hosszú – korrigált. – Maradsz vagy adjak kulcsot?

– Tökmindegy, hogy itt malmozok, vagy nálad, nem?

– Jogos. Ott van ágy, a kávéfőzőt gondolom felismered, a mosdó arra van. Van még egy adag zacskós levesem a szekrényben, ha éhes vagy.

– Neked nem kell?

– Megvagyok nélküle.

Az utolsó két mondat alatt Luca már a tálalóban turkált.

– Hé, Gilbert, neked nincs is kajád.

Elborzadva meredt rá,

– Azt ne mondd, hogy lett volna szíved most lenyúlni, hogy felajánlottam az én egyetlen, éhező testvéremnek.

– Megérdemelted volna azok után, hogy pénteken bebúrtad a kajám, már nem azért.

– Hányszor mondjam még – sóhajtotta, utalva a hétvégén lejátszott végtelen mennyiségű üzenet-váltásukra. – Akkor egyenlítettem, most vagyunk egálban.

– Ki van csukva! Hogy a fenébe enném meg a kajádat, ha nem is hozol magaddal?

– Dehogynem – horkantott. – Csak Wolf nevét írom rá, és akkor egyikőtök se mer hozzányúlni!

– Anyád orra – sóhajtott fel Wolf merengő haldoklásából.

Erik összecsattintotta a maga ételhordóját.

– Na jól van, gyerekek, elég volt mára a műsorból, indítsatok felfelé.

– Igen, apu – felelték kórusban.

Erik nagyon megvetően nézte őket. Még Adát is, pedig ő csak röhögött. Mivel pedig röhögött, nem volt olyan állapotban, hogy hamar meginduljon kifelé. Mikor Erik tényleg megindult, hirtelen mindenkinek nagyon sietős lett; Wolf felpattant, Luca már kinn is volt, Gilbert is csak annyira fordult vissza, hogy felmarkolja az asztalról a csibés bögréjét, integessen Ludwignak és már el is tűnt. Mivel szamár az utolsó, ezért Adának kellett hozni tálcán a kávét.

Odafenn a tárgyalóban egy tizenkét fős asztal fogadta őket. Főni már ott ült, és Carlával meg Theóval értekezett róla, hogy van a karácsonyi szünetük, és miként fér bele az órarendjükbe a gyakornoki idő. A tervezetük még nagyobb valószínűséggel fog borulni, mint az övék, mert ők nem a családhoz, hanem az egyetemhez vannak kötve. A világ nyilván nem fejlődik olyan rohamléptekkel, hogy az oktatók ne próbálják hülye időpontokba rakott pót-órákkal szépíteni a diákság életét.

– Gyíkok vagytok mind – dohogott Ada, mikor felért hozzájuk. Lucát még jól vállon is csapta.

Az asztalfőn ülő Főni könyörögve tette össze a kezeit.

– Hányszor kérjem még, hogy ne verjétek egymást.

– Mit egymást! – kiáltott fel Luca. – Kikérem magamnak, csak Ada verekszik!

– Infantilis Haugwitzus – diagnosztizálta Gilbert.

Azt kegyeskedett figyelmen kívül hagyni, hogy kettőn áll a vásár, és ő általában éppen olyan gyerekes, mint Luca. Ők hárman pont a harminc évet és annak minden oldalát képviselik, és nincs jobb dolguk, mint egymást cseszegetni. Nézzen rájuk egy társadalomkutató, és úgy mondja, hogy öregszik a lakosság.

Főni elengedte a füle mellett. Felszedte maga mellől az aktatáskáját, és elkezdett túrni a salátává lett papírjai között, a beosztások után kutatva.

Amúgy lehetnének lenn az orvosiban is. Ha ketten az ágyon ülnek és Theót kiszorítják az asztaltól azzal az indokkal, hogy a fiatal férfiaknak nem árt az álldogálás, akkor remekül tarthatnák a megbeszéléseket odalenn is, a kávéfőző és a mikró szívmelengető társaságában. Főni azonban nem akart kiszúrni senkivel, és inkább szerez nekik minden megbeszélésre egy kosár pogácsát, hogy még véletlenül se haljanak éhen. A kávét nem vállalta, azzal romba döntötték volna a büdzséjét.

A pogácsa sorsa minden alkalommal ugyanaz volt: Erik kérés nélkül adta tovább, Luca elvette tőle, és a megbeszélés végéig kisajátította. Csak külön kérésre adott belőle bárkinek.

– Hé, Luca.

– Kérj szépen.

– Kérek szépen.

A kosárka elébe csúszott. Kivett kettőt, letette a szalvétára. A többiek felé kínálta, de ők nem kértek, így visszaadta Lucának. A szász átvette, kivett egy darabot, és a szalvétán lévő kettő mellé tette.

– Többet nem kapsz.

Míg Főni sikertelen próbálkozásokat tett a papírok kiegyenesítésére, Ada felügyelte a kávé tisztességes elosztását. Tetszik tudni, nyolcan voltak egy egyliteres kannára. Komoly matematikai malőr ezt igazságosan elosztani.

– Mind megvagyunk? – csapta össze a kezét Főni és számbavette őket: – Erik, Luca, Gilbert, Ada, Theo, Wolf, Carla, nagyszerű. Parancsoljatok, a tervezet, lehet sarazni.

Erik a papírokkal együtt morogva adott tovább egy tollat is Wolfnak, sokadszorra mondva el, hogy mi lenne, ha a sokeszű végre megjegyezné, hogy nem csak a naptárát, hanem a tollát is hozza már fel, mikor megbeszélés van. Havonta egyszer történik ilyesmi, igazán nem nagy dolog. Azt már réges-rég elengedte, hogy a rendes értekezletre hozzon tollat. Nem is érti, hogy orvosként hogy tud egy fél írószer-üzlet nélkül elindulni úgy akárhova. Gilbert kuncogott, Főni pedig derűsen csóválná a fejét… ha tartaná magát a szokásos menetrendhez, de Főni aznap összevont szemöldökkel tologatta a partitúrát, amin mindegyikük műszakja rajta volt. Tényleg nagy gyökér lehetett az a pofa napközben.

Friedrich König az ötvenes évei közepén járt. A Bundesliga szájról-szájra terjedő néphagyománya szerint már akkor is ezüstősz volt, mikor megszületett. Ada valahonnan kapart egy fényképet fiatal korából, de az meg fekete-fehér, így maradtak az ezüstnél. Főni szelíd, szürkéskék szemeinek színe mindig attól függött, hogy éppen milyen színű ruha volt rajta. A fehér kórházi köpennyel inkább szürke volt, de nem úgy, mint az őszi köd, inkább úgy, mint a kézmeleg fém. Ő volt az, aki örök barátságossággal fordult a beosztottjaihoz, és komoly munkája volt benne, hogy ilyen fiatal és még lelkes társulatot gyűjtsön össze, akikkel élmény dolgozni.

– Ada. – A nőre mosolygott. – Gratulálok a vizsgádhoz.

– Tényleg, nem is mondtad! – lelkesedett fel Luca rögvest. – Hogy ment?

A nő csak szégyenlősen pirult és vállat vont.

– Nyilván mehetett volna szebben is, de szerintem egész jó lett.

– Lássuk csak, Főni még nem rúgott ki, szóval tuti, jól ment – dörgölte az állát Gilbert. – Gratulálok.

Körbe-gratulálták a pironkodó Adát, és örültek az örömének. Egyedül Theónak voltak vegyes érzelmek az arcán; egyfajta keserédes bánat, de ezt bőven lehetett arra fogni, hogy a rezidens most még átjárhatatlanabbnak érzi maga és szíve választottja között a szakadékot. Mert nem elég, hogy Ada évekkel idősebb nála, most már szakorvos is. Ráadásul ugyanott dolgoznak, ami a munkahelyi etikett szerint lehetetlenné teszi a párkapcsolatot.

Hirtelen nagyon sajnálta magát az összes, Erik és Luca társaságában elköltött ebéd miatt, mikor a két munkatársa jobb téma nem lévén a „Nordrhein-Westfalen” kapcsolatot vitatta meg. Gilbert majdnem tökön döfte magát, mikor hallotta, hogy még nevet is adtak a shipüknek.

Egyszer kikérték Főni véleményét a dologról, aki csendes hümmögés után annyit mondott, hogy még jó, hogy Ada mellé még nem oszthatja be Theót. Tudott róluk, lévén, hogy rajtuk kívül mindenkinek nyilvánvaló volt, mennyire egymásba vannak habarodva. Tavaly a karácsonyi bulin megpróbálták némi alkohol segítségével összeboronálni őket. Tekintettel arra, hogy még mindig nem voltak együtt, Gilbert elgondolkodott rajta, hogy idén talán másfajta stratégiával kéne próbálkozniuk. Itt van Carla, aki jól láthatóan nő, talán tud valami építő javaslatot tenni az ügy oltárára.

– Nohát – dörzsölte össze a kezét Főni, ezzel félbeszakítva az általános tereferélést. – Először is, köszönöm, hogy a változatosság kedvéért mind pontosan érkeztetek.

Ada értetlenül nézett körbe. Gilbert oldalba bökte, hogy most róla volt szó.

Főni Theóra mutatott.

– Kedves kolléga másfél éve dolgozik velünk. Azóta feltűnően megszaporodtak a csoportbeszélgetésben ezek az úgynevezett mémek.

Theo behúzta a nyakát.

– Főni, ha zavar, akkor nem mémezünk – sietett kijelenteni Luca.

– Nem, nem zavar – rázta a fejét. – Úgy vettem észre, hogy a jobbakra mind reagáltok, ha máshogy nem, hát elkülditek a tisztelt kollégát melegebb éghajlatra. Bár tudom, hogy ez már egy elavultabb darab, de remélem, így megértitek. Erik, állj fel, kérlek.

Gilbert kérdőn meredt az öregre. Mire akar kilyukadni? Azért Eriket megmosolyogta. A hesseni férfi, ha meglepődik, előbb összevonja a szemöldökét, csak utána emeli meg a jobbat. Mindezt úgy, hogy kicsit lefelé biccenti a fejét, amitől meggyűrődik a nyakán a bőr, és lesz egy kis tokája. Lehet, hogy tudja, milyen hülyén néz ki, amikor értetlen, és azért nem csinálja olyan gyakran.

Azért nem vitatkozott. Csak felállt, és odament Főni mellé, aki tetőtől talpig végigmutatott rajta.

– Fiúk-lányok, az úr Erik Hesse. Erik három hónapra előre bejelenti, ha nyaralni megy, és minden hó eleji megbeszélésen pontosan lejelenti a következő havi programtervét. Az értekezleteken szól, ha közbejött valami, és mégis műszakcserére lenne szüksége, amire az elmúlt három hónapban nem volt példa. – Gilbert már kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. – Mindemellett Eriknek van egy felesége és három gyereke, amit az itt jelenlévők egyike sem mondhat el magáról. Ettől függetlenül Erik nem csinál olyat, hogy az utolsó pillanatban varrja a műszakját Gilbert nyakába. Légy jó fej. Légy olyan, mint Erik.

Ezek szerint Főni megunta, hogy az ő túlóráit számolgatja – somolygott magában, míg a többiek krákogtak. Carla és Theo kivételével, mert őket még nem lehetett maguktól befogni, ők tőlük függtek.

Főni megköszönte Eriknek a közreműködést, és intett, hogy rátérhetnek a beosztás fikázására. Azonnal a levegőbe csapta a kezét.

– Szándékosan nem osztottál be tizennegyedikéig?

– Igen.

– Egy pillanat! – kapta fel a fejét Luca. – Főni, a december forgalmas hónap!

– Ez így van – bólintott. – Gilbert pedig idén csak egyszer vett ki egy nap szabadságot, nem volt beteg, és most októberben a szerződésébe foglalt százhatvan helyett kétszáz órát volt benn, ami már a törvénytelenség határát súrolja. És ez csak az október.

Csendesen elhümmögött a székén. Azt érezte, hogy fáradt, de arra nem gondolt, hogy ezért.

– Ha már mindenképpen műszakot akartok cserélni – tenyerelt Főni az asztalra –, akkor cseréljetek. Vagyis aki lead egyet, az felvesz egyet. Wolf próbálkozik, ami egy jó pont, de sose ér el száz százalékos teljesítményt. Ada folyamatosban kétharmadot hoz, míg Luca… nos, fiam, te megnyerted magadnak a komplett decembert, hogy kijöjjön az előírt munkaidőd. Mondj búcsút a negyvennyolc órádnak.

Luca hamuszürke arccal bólintott. Általában egészen addig volt nagy a szája, míg Főni le nem ült vitatkozni vele, akkor nagyon gyorsan meghátrált. Érezte, hogy vaj van a fején, hát meghúzta magát a megbeszélés végéig. Már csak annyi volt, hogy mindenki jelentette a hasfájását, és húzkodtak egy sort a programon, összeszedték, hogy mikor ki lesz a műtő környékén, illetve Gilbert, Ada és Luca egymás közt lebokszolta a karácsonyi ügyelet kérdését. A szilveszter-újévit hagyományosan Főni vitte, most is ragaszkodott hozzá.

– Theo, te mit csinálsz karácsonyi szünetben? – nézett Főni az egyetemistára.

– Hazamegyek. Anyukám fél éve nem látta a képes felem, és kezdi sérelmezni.

– Hol is laksz te, fiam?

– Koblenz-ben. Laza hét óra tömegközlekedéssel.

Főni bólogatott és a naptárát nézte.

– Jó, akkor majd szólj kérlek, ha kitaláltad, hogy mikor jössz vissza. Utána lesz egy fél napod pihenni meg összeszedni magad, de aztán úgy ügyelj nekem, mint a kisangyal!

Theo nagyon keményen megpróbálkozott azzal, hogy komoly képet vágjon, de erőteljesen kölyökképe van, és úgy nehéz az ilyesmit kivitelezni. A helyzet javítására tisztelgett.

A megbeszélés végén Főni úgy engedte el őket, mint az óvónénik az iskolába menő törpéket. Carlának felajánlotta, hogy hazaviszi, ha már egyszer úgyis ugyanabban az irányban laknak. A lány megköszönte a felajánlást, de arra hivatkozva, hogy még van valami dolga, visszautasította.

Wolf – miután a megbeszélés vége felé minden második percben kapott egy üzenetet az exétől, hogy hol van már, most ő jön a gyerekvigyázással – már kívül is volt az ajtón. Erik kicsit lassabban szedte össze magát, de ő sem ment le újra az orvosiba, az elsőn elköszönt tőlük és a másik lépcsőház felé vette az irányt.

– Tök vicces, hogy a bőrgyógyászat előtt már milyen rugósan megy – jegyezte meg Luca és megállt. – Nézd már.

Gilbert megtorpant, és tényleg. Erik látványosan egyre lazábban lépkedett.

– Lehet, hogy szereti a porontyait – vont vállat.

Luca rásandított.

– Gondolod?

– Csak van valami oka annak, hogy csinált belőlük hármat.

– Seggfejek – horkantott Ada.

– Most miért? – tárta szét a karját. – Mi rosszat mondtam?

– Hímsoviniszta disznó vagy.

Értetlenül összenézett Lucával. Ada otthagyta őket.

– Nők – nézett az ég felé Luca.

– Ada – nézett az ég felé Gilbert is.

Ada nyitott be az orvosiba. Luca mögötte egypillanatra megtorpant a küszöbön, míg átfutott rajta, hogy azért áll odabenn egy izomkolosszus katona, mert beengedték. Ő is ott volt, mikor beengedték. Nem mintha Gilbert kérdezte volna a többieket, hogy Ludwig bejöhet-e, de senki nem tiltakozott.

Nevezett Ludwig éppen a kredencet támasztotta és az arcát masszírozva beszélt valakivel telefonon.

– Si. Si… no! Ma lei sia chi non mi permise di dire qualsiasi cosa!

Horkantva felkuncogott. Ludi olyan arcot vágott, mint aki mindjárt átnyúl a telefonon és megfojtja azt, akivel beszél. Csak egy pillanatra nézett fel rájuk, és folytatta az olasz tereferélést, amiben csak néha hagyták szóhoz jutni. Nagy sokára, a nyolcadik ciao után letette.

– Legalább csinos?

– Mi?

– A lány. Csinos?

Ráhibázott, valóban lánnyal beszélt, mert drága Ludwig gyorsabban vette fel egy tűzpiros sportautó színét, mint ahogy az százon van. Azért kicsit odébb hessegette, hogy Luca hozzáférjen a kávéfőzőhöz. A szász még mindig gyanakodva méregette az öccsét. Erről mentálisan csinált egy emlékeztetőt, és feltűzte az „amivel lehet cseszegetni Lucát”-táblára.

– Hé, Ada – szólt oda a könyve után turkáló nőnek –, mint független vizsgáló-bizottság, szeretném kikérni a véleményed. Ugye, hogy Ludwig nem ronda?

A nő felegyenesedett, jobban megnézte magának a föld alá kívánkozó férfit és hümmögve bólogatott.

– Nem, tényleg nem. Sőt. Ami azt illeti, tízből kapnál tőlem egy kilenc pontot. Kilenc és felet, mert ismerem Gilbertet, és nem akarom, hogy kiszúrjon velem.

– Aw, drága vagy – ragyogott rá, és visszafordult Ludwighoz. – Na látod, ne legyél szégyellős.

– Te jó ég, Beilschmidt – nyögött fel Luca. – Komolyan te beszélsz neki a csajozásról?

Lebiggyesztett ajkakkal fordult hozzá.

– Inkább, mint te.

– Azt se tudod, hogy néz ki egy nő.

– Haugwitz, ha hóember lennél, neked a seggedbe dugnák a répát.

Luca letüdőzte a nyálát.

– Ez… ez elég ótvar oltás volt, már ne haragudj.

– Arra elég jó volt, hogy ne tudj kapásból válaszolni, szóval ezt a kört én nyertem – jelentette ki dagadó mellel. – Megvagy, Ludi? Remek, akkor mi elpucoltunk, viszlát holnap!

Vidoran integetett nekik. Ada a fejét csóválta, Luca meg beintett.

Csak a folyosón bújt bele a kabátjába, és dudorászva tartotta az ajtót egy szem kistesójának, míg ő kiment.

– Nem láttam a kocsid a parkolóban – jegyezte meg Ludwig.

– Persze, hogy nem, még mindig dögrováson van – fuvolázta. – Mi legyen, sétáljunk vagy tömegközlekedjünk?

– Mik a lehetőségek?

Hogyan is feledkezhetett meg róla, hogy milyen kis pedáns.

– Nohát, kutyagolva negyven perc, metróval úgy negyed óra, busszal húsz perc. Nincs nálam vonaljegy.

– Sétálni szoktál?

– Ühüm.

– Akkor sétáljunk.

Rábólintott és mutatta, hogy merre induljanak. Hátul jöttek ki, a művészbejárón, így megspórolt maguknak egy majdnem hetven méteres kerülőt.

– Aztán mizu veled? – fordult Ludwighoz. – Azon túl, hogy az olasz hadsereg életképtelen.

– A felük csak diplomata volt – sóhajtott. – És nyilván azért én kaptam őket, mert beszélek olaszul.

– Hallod, ha ezt nem mondod, észre se veszem.

– Nem vagy vicces, tudod? – pillantott rá Ludwig, ő meg elnevette magát.

– Dehogynem. Tudom, hogy odavagy a humoromért.

Ludwigot nem sikerült lenyűgöznie. Kapott még egy sanda, féloldalas pillantást.

– Kaját megetted?

– Meg.

Megkönnyebbülten fújt egyet.

– Hála az égnek, legalább nem fogsz éhen halni ez alatt a végtelen túra alatt.

– Mit raktak a kávédba az értekezleten? – érdeklődött Ludwig.

– Semmit, csak elmaradt a szokásos marhulás. Főninek szar kedve volt, valami barom kiborította. Ami elég nagy szó, mert körülbelül annyira agresszív, mint egy csibe. Akárki is volt az a segg, megérdemelné, hogy a szájába lépjek.

– Szolidabban, Bruder – dörmögte. – Karácsonykor majd otthon leszel?

Otthon. Ettől az egy szótól összeugrott a gyomra.

– Huszonnegyedikén huszonnégy órás ügyeletem lesz, majd huszonötödikén délután indulok haza.

Ludwig komoran nézte őt.

– Miért van az, hogy karácsonykor te mindig idebenn vagy? Évek óta nem voltál otthon két napnál több időt.

A vállát vonogatta.

– Elkövettem azt a hibát, hogy nincs feleségem – mondta. – Főni igyekszik figyelni rá, hogy a családosok kevesebbet, vagy rövidebb időszakokat legyenek benn, akkor is úgy, hogy az iskolaidőhöz legyenek kötve. És mivel nekem nincs családom, mármint rajtatok kívül, persze, így nekem jutnak a hosszabb műszakok. Meg gyakrabban ügyelek.

– Csak te?

– Nem, Ada és Luca is az én hajómban van. Nyilván más lenne a rendszer, ha mindenkinek lenne otthon egy-két kölyke. Vagy ha lenne még egy kollégánk. Főni rajta van az ügyön, mert hatan elég kevesen vagyunk, de a legutóbbi jelöltet szeptember közepén rúgta ki, mert egyrészt: segg volt, meg még rendetlenebb volt, mint Wolf, folyton elkésett, és azalatt a másfél év alatt, míg nálunk dolgozott, többször panaszkodtak rá a nővérek. Aztán indítottak ellene egy műhiba-pert, az tette be a kaput.

– Egy micsodát indítottak?

– Műhiba-pert – nézett rá. – Ha valamit elcseszel műtés közben, és a páciens ezt rád veri. Nála mondjuk pont a rokonok kezdtek el pattogni, mert az ő betege meghalt.

Ludwig zavartan nézett rá vissza.

– Meghalt a betege, és még nem ül?

– Ez nem ugyanaz, mintha odaállítanálak a falhoz és lepuffantanálak – forgatta a szemét. – Azok, akiket mi összekalapálunk, az esetek egy részében amúgy is fél lábbal a sírban vannak. Mindig van rá sansz, hogy nem úgy jön ki a lépés, ahogy mi azt eltervezzük.

Már nem mosolygott. Ez nem egy olyan téma, amit félvállról tud venni. A pokolba is, mégis életekről van szó!

– És neked… Neked volt már ilyen izéd? – kérdezte Ludwig bizonytalanul.

– Ha még mindig a műhiba-perre gondolsz, akkor nem, nekem még nem volt – rázta a fejét. Ludwig megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. – De voltak már betegeim, akik az én kezem alatt haltak meg.

Az öccse nem szólt. Hogy tapintatból, vagy azért, mert nem tudott mit mondani, nem tudta. Csendben baktattak egymás mellett. Nézte az út szélén a fákat, a boltok kirakatait, az embereket, akik elsétáltak mellette. Valahol dudáltak. A Berliner és az Uhlandstraße sarkán az olasz étteremből vidám zene szűrődött ki. Ludwig ajkai undorodva lefelé görbültek, mikor meglátta a Ristorante feliratot. Átfutott az agyán, hogy meghívja egy tál makarónira, de megesett rajta a szíve. Főleg az után, hogy megcsörrent az öccse telefonja, és az arckifejezése alapján inkább feküdt volna a vonat elé.

– Pronto? Ciao, Fiorella… – hosszan kifújta a levegőt. – Si. – Eltartotta a telefont és Gilbertre nézett. – Ne haragudj, ez hosszú lesz.

– Csak nyugodtan – vigyorgott.

Ludwig a szemét forgatta és folytatta az igen-nem kommunikációt, kiskutyaként követve őt az utcákon. Abban azért erősen reménykedett, hogy az olasz kultúrában való ilyetén csalódása hatással lesz a zenei ízlésére. Az még oké, hogy neki is az alap-csengőhang van beállítva, nyilván nem értékelnék, ha a seregben megszólalna az olasz nyálzene. De amikor beül mellé a kocsiba, és ez a szöszke hegyomlás benyomja Annalisát meg Irene Fornaciarit… hát azt büntetné.

Lekanyarodtak, még mielőtt odaértek volna az útépítés miatt lezárt úthoz. Egy pillanatra félbeszakította a nem túl változatos eszmecserét, hogy bemehet-e a boltba. Ludi bólogatott, és intett, hogy menjen csak, megvárja. A öccse aktívan használt szókincse nem sokat fejlődött, amíg végigjárta a boltot és tíz percet sorban állt a kasszáknál.

Még egyszer álltak meg, de akkor csak egészen rövid időre. Egészen pontosan addig, míg Gilbert előkaparta a maga telefonját és lefotózta az út túloldalán lévő autószerelő-műhelyet, hogy ne felejtse el, hol látta.

Folytatása következik...

Ma lei sia chi non mi permise di dire qualsiasi cosa! (olasz): De te voltál az, aki nem engedte, hogy bármit mondjak!

Naa, Ludi drága vajon kivel tárgyal? :3

Főni, a.k.a. Friedrich König: Úgy voltam vele, hogy valaki, akinek Hohenzollern a családneve, csak nem fog odáig süllyedni, hogy egy kórházban legyen főorvos, szóval kicsit megpöcköltem a vezetéknevét. Ami királyt jelent németül. Egészen kreatív vagyok. És igen, ő az öreg Fritz, nem véletlen, hogy Gil kedveli.