Fogd a kezem! #12
Mit írjak, mit írjak, a tollamat rágom...
Scott POV, Emilezés, a végén egy adag churros befigyel. Közben akad erőszakos cselekmény és felkavaró tartalom.
Tinkle twinkle little star: népszerű angol altató, dallama a Hull a pelyhes.
A képről: Szerintem gyönyörű. Megy az előzőhöz, nem?
A képről: Szerintem gyönyörű. Megy az előzőhöz, nem?
Összetette két kezét, mintha falat tudna képezni vele. Azok
rejtekéből nézett fel Emilre.
– Anyáék halálakor történt. Ugye akkor még az elődödnél
volt, őt meg rühellte. Nem tudtak együtt dolgozni és ez látszott
is rajta, nagyon csúnyán lefogyott és nagyon nem volt jól. Anya
otthonról dolgozott, hogy tudjon rá figyelni. – Megnyalta száraz
ajkait. – Aznap apáéknak dolga volt Bristolban. Az ikrek két
külön táborban voltak, Peter Berwaldnál nyaralt, Flynn és Owen
meg már akkor se lakott otthon, szóval maradtam én, hogy vigyázzak
rá.
~Akkor~
A hülye szomszédokkal azonos kategóriába sorolta a hülye
munkásokat. Ülni a gép előtt és excelbe írogatni a szarokat,
hogy ki mennyit dolgozott és mennyi pénzt érdemel érte – ez nem
az ő munkája. Lesznek szívesek mind ugyanakkor, ugyanannyit és
ugyanolyan minőségben melózni, hogy ne neki kelljen szívnia
miatta.
Ráadásul ha nincs a sarkukban, még a palántát is kikapálják,
nem csak a gazt, és mikor másnap csípőre tett kézzel kérdőre
vonja őket, mindig ugyanazt a választ kapja:
– Az nem az én sorom volt!
Kicsit verte az ideg. Kicsit nagyon. Arthur odakinn szöszölt
valamit, de apa külön kérte, hogy ne cseszegesse ebéd után,
akkor kell bevennie a gyógyszereit, és az állapota miatt
most erősebb vackai vannak, ilyenkor egy fél órát-órát nem
nagyon van magánál és
csak kóvályog. Figyeljen rá, hogy ne menjen ki az utcára, ne
kóboroljon el, tegyen a konyha ajtajába két-három széket, akkor
nem megy be és kisebb az esélye annak, hogy kárt tesz magában…
és még sorolhatná. Apa vagy tíz percet mondta
az instrukciókat, mintha még soha életében nem vigyázott volna
az öccsére.
Nyílt az ajtó. Nagyot szusszanva
felpillantott, és követte a pillantásával Arthurt, aki a kezeit
tördelve, görnyedt háttal körbebotorkált a szobában. Nem tudta
folytatni a gépelést. Kezei lassan leereszkedtek a klaviatúra
mellé, pillantásával az öccséét kereste, de a
zöld szemek hiába néztek
felé, nem látták
őt.
Ha nő lenne, biztos konkrétabban tudná meghatározni az öccse
szeme színét. Zöld. Nem olyan élénk és átható, mint kellene,
mint amilyen a nagymamáé volt, és amit nagyapa olyan sokat
emlegetett a nagyi halála után. Igaz, hogy nem túl sokáig, de
emlegette.
Arthur megtorpant. A semmibe meredt, valahová az ajtó fölé, majd
hirtelen nyüszíteni kezdett. Pánikszerűen meneküld az asztal
mögé. Lerogyott a fiókok mellett és megmarkolta Scott combján a
térdnadrágja vékony anyagát.
– Scott.
A hangja kásás volt, nem tudott rendesen artikulálni. Sűrűn
pislogott; Scott csodálta, hogy egyáltalán ébren van.
– Scott – ismételte suttogva.
Hátrarúgta a széket, és letérdelt elé.
– Mondd, öcsi – simogatta meg a fejét.
– Bunny mérges rám – motyogta.
Nyelt egyet. Megpróbálkozott egy mosollyal.
– Ugyan már, Arthur, Bunny a legjobb barátod, miért lenne mérges
rád?
– Azt mondja, nem jó, hogy ilyen izéket kell ennem – makogta. –
Nem szeret tőle. Haragszik rám.
– Majd kibékültök – próbálkozott.
– Mmmost nem. – Egy pillanatra bebandzsított, ahogy próbálta
kibogozni a nyelvére kötődött csomót. – Elment a férjével
nyaralni. Nem szeretem, ha mérgesen megy el, akkor Anna olyan
szótlan, Sir Rosenhausen meg le se akar jönni a padlásról,
Grethen is elment családlátogatóba… Itthagytak egyedül, Scott!
– Nem vagy egyedül, Arthur.
Semmiségekkel finom simogatásokkal
próbálta nyugtatni, hogy a krokodilkönnyek a szeme sarkában ne
induljanak meg lefelé. Nem akarta, hogy Arthur sírjon, néha olyan
nehéz megnyugtatni!
– De igen – hördült fel
hirtelen. Szemei kitágultak. Scott
egy pillanatra azt hitte,
hogy mindjárt kiesnek a szemgolyói. – Egyedül vagyok.
– Dehogy vagy. Itt vagyok veled.
– Igen? Itt vagy?
A rémület gyermeki kíváncsisággá
lett, ami a második vagy
harmadik hirtelen hangulatváltozást jelenti három percen belül.
És a nyugtatóra az van írva, hogy kiegyensúlyozza őt. Valakit
nagyon meg fog verni.
– Itt vagyok.
– Honnan tudom, hogy itt vagy?
– Hát… megfogjam a kezed?
– Igen! – Nem csak az arca, az egész lénye felragyogott az
örömtől. – Fogd a kezem!
Az első tíz másodpercben még
aggódott. Utána kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát, majd
határozottan feszélyezte a helyzet. Mikor Arthur laposakat pislogva
az ölébe mászott és még mindig a kezét szorongatva megkérte,
hogy énekelje el neki a Twinkle twinkle little start,
már tele volt a töke a helyzettel. Hálát adott, mikor elaludt.
Lehalászta az asztal tetejéről a
laptopot, és folytatta a munkát. Marha kényelmetlen volt, a hátát
nyomták
a fiókok
gombjai,
a laptop meg Arthur ölében volt, mert nem mert kimászni az öccse
alól. Van az a fura képessége, hogy észreveszi, ha nem egyedül
alszik.
Utálta, hogy képes erre.
Utálta, hogy Arthur elültette a fejében azt a kurva dallamot, és
még dúdolja is, pedig nem akarja.
Már nem érezte a lábfejét, mikor Arthur megrezzent az ölében és
egy macskáról motyogva valamit elkezdett elfelé mászni. Alig
tudta kikapni a laptopot az öléből.
Aztán Arthur leült a sarkára. Zavartan bámult maga elé, majd
visszafordult Scott felé, sütött róla, hogy van egy halovány
fogalma arról, mi történt, de nem akarja elhinni.
– Ugye nem…
– … énekeltetted el velem azt a balfasz altatót, ami azóta is
megy a fejemben? Dehogynem.
Öccse felnyögött, és szégyenkezve odébbállt.
Visszapakolt az asztalra, de alig ült bele a kényelmes székbe,
megütötte a fülét Arthur kiáltása:
– Ez meg
mi a franc? – Nem
ideges volt, inkább csak érdeklődő.
– Mi? – kiáltott vissza.
– Ez!
– Mi a faszom mi a franc?! – fakadt ki.
Felugrott a székből és hosszú lépésekkel átszelte a szobát,
feltépte az ajtót, és azt találta, hogy Arthur az ebédlőasztal
végében áll, és két kézzel mutat a konyhaajtóban felhalmozott,
a konyha és az ebédlő területén található valamennyi székre.
– Ja, hogy az? Apa azt mondta, hogy barikádozzam el a konyhát.
Öccse a szemét forgatta.
– Figyu, ha csak két széket odaraksz, már akkor nem mászok át
rajta, de most mi a jó eget csináljak ezzel?
– Mondjuk szedd széjjel – javasolta.
– Te csináltad, szedd szét te.
– Miattad csináltam,
szedd szét te.
A megnyert vita tudatában megindult vissza a dolgozószobába.
– Scott! – szólt utána Arthur.
Le se szarta. Ha visszafordult, kezdi elölről. A nyugtató miatt
nem ideges, és ilyenkor sokkal több érvet tud felsorakoztatni a
maga igaza mellett.
Megszólalt a csengő. Ő
felnyögött, Arthur meg sötéten nevetett. Azért nem örült volna
ennyire: a bejárati ajtó
éppenséggel nem esik útba a konyha felé, semmi oka rá, hogy
segítsen neki barikádot bontani.
Lendületesen tépte fel az ajtót. Utána csak bámult a küszöbön
toporgó két rendőrre. Az egyik egy magas, semleges arcú férfi
volt, aki reggel valószínűleg egy fél tubus zselét a hajára
kenhetett, hogy tulipánt tudjon formázni a hajából. A másik egy
középmagas, barátságos kinézetű nő volt.
– Elnézést a zavarásért –
kezdte
a nő. – Kirkland-lakás?
– Igen – értetlenül bámult a rendőrökre.
– Bella Peeters tizedes vagyok, a
társam Ned van Dyk.
– Scott Kirkland – mutatkozott be ő is, még mindig a
leghaloványabb sejtelem nélkül, hogy miért is van itt ez a két
fakabát.
– Bemehetünk?
Hirtelen nagyon rossz érzés fogta
el. Szó nélkül félreállt, és intett, hogy fáradjanak be.
Arthur a az ebédlőből irányította tovább a zsarukat a nappali
felé, akik kérdés
nélkül letelepedtek az egyik kanapéra. Scott megállt a
dohányzóasztal másik oldalán, tőlük biztos távolságra.
– Teát...? – kérdezte
esetlenül.
Arthur megköszörülte a torkát.
Felé pillantott, az öccse pedig a fejével
a konyha bejárata felé bökött, mintegy
utalva a tényre, hogy amúgy nemigen tudna teát felszolgálni.
– Öhm… köszönjük, nem – így a rendőrnő.
Pár másodpercnyi kínos csend.
Scott tudta, hogy kérdeznie kéne valamit. Ned
megszorította a mellette ülő Bella
térdét, aki összeszorított ajkakkal bólintott. Mélyen beszívta
a levegőt, és Scott felé fordult.
– Mr Kirkland, azért jöttünk,
mert egy órával ezelőtt
Allistor és Alice Kirkland balesetet szenvedett az
M4-es autópályán…
Mintha víz alá nyomták volna. A nő szavaiból csak néhány
szűrődött el a tudatáig – karambol, súlyos sérülések,
rohammentő, életveszély. A többit Scott nem hallotta. A térde
elgyengült. Lerogyott a kanapéra.
Arra eszmélt, hogy Arthur megszorítja a vállát, és a nevén
szólítja. Összerezzent.
– Scott? – ismételte. – Scott, be kell mennünk anyáékhoz.
– Bemegyünk anyáékhoz – ugrott fel azonnal.
Egyetlen lépés után megállt. Hogyan fognak bemenni anyáékhoz?
Mit kéne most tennie?
– Uram, tud autót vezetni? –
kérdezte Ned Arthurt.
– Én nem, csak ő.
– Sokkot kapott – állapította
meg Bella.
– Ilyen állapotban nem hagyhatjuk vezetni. Ha kívánja, elvisszük
önöket a kórházba.
– Lekötelezne – biccentett az öccse.
Feltűnően nyugodt volt. Képtelenül nyugodt.
Idegesítően nyugodt.
Scott volt az, akinek út közben
remegett a keze. Az ő torka szorult össze, az ő szíve kalapált
össze-vissza. Az öccse, a pánikbeteg
öccse, meg csak bámult ki az
ablakon. Az
arca akár egy márványszoboré is lehetett volna, miközben
egyesével felhívta a testvéreiket és tőmondatokban közölte
velük a tényt, hogy a szüleik életveszélyes sérülésekkel
kórházban vannak. Scott volt az, aki a kórház recepcióján egy
szót sem tudott kinyögni, és Arthur kért útbaigazítást. Az
intenzívre belépve Scott kapta a szája elé a kezét, dermedt meg,
és Arthur lépett oda az anyjuk ágya mellé.
Csak
a pillantásaival simogatta meg
az összetört testet.
– Arthur – suttogta anya
szeretettel. – Kicsikém…
– Szia, anya. – Mosolyt
erőltetett az arcára. –
Scott is itt van.
– Nem kellett volna…
– Ne beszélj hülyeségeket –
tört ki Scottból.
Végre megmozdultak a lábai, oda tudott mennyi anya ágyához. Nem
tudott végignézni rajta. Nem tudott racionális magyarázatot adni
rá, hogy képes anya mosolyogni, mikor csövek állnak ki belőle,
az arca csupa zúzódás, és a lábai… nos, azok nem voltak. De
anya mosolygott. Legalább olyan zavart volt, mint Arthur, mikor
beveszi a nyugtatóit, de mosolygott.
– Olyan szomjas vagyok – tört ki belőle hirtelen.
Arthur az éjjeliszekrény felé fordult, de ott nem volt víz.
– Hozok – mondta csendesen és kisurrant az ajtón.
Menet közben elment a szoba másik
ágya mellett. Scott addig észre se vette, most is csak azért, mert
ott állt mellette néhány ember és kapcsolták le az ágyról a
szükségtelen alkatrészeket, hogy minél kevesebb dolog legyen
útban, mikor kitolják a lepedővel letakart testet.
Felfordult a gyomra. Test!
Apát tolták
ki.
– Scott! – ragadta meg anya a kezét.
Rémülten kapta a felé a fejét.
A mosolya már a múlté volt, a fájdalom görcsös grimaszba
fagyasztotta az arcát. Próbált felkelni a párnáiról. Scott ezt
látva kapásból, gondolkodás nélkül tenyerelt rá a nővérhívó
gombjára.
– Fogd a kezét, Scott! – zihálta, ajkaira véres hab ült ki.
– Igen, anya – nyögte.
– Ne engedd el, szüksége van rád. Fogd a kezét, kisfiam,
vigyázz rá!
– Igen,
anya.
Minden ízében remegett. A nővérek
futólépésben jöttek be a szobába, és rá se nézve utasították
ki a teremből. A küszöbön találkozott össze Arthurral, aki egy
fél pohár vizet szorongatott. Órákon keresztül melengette, míg
a műtő előtti váró
fehér székein ücsörgött, várva arra, hogy az orvosok mondjanak
valamit, a testvéreik pedig befussanak az ország különböző
pontjairól.
Scott fel-alá járkált. Az elsőként befutó Matthew-t észre se
vette, csak akkor riadt fel, mikor Owen elkapta a vállát és sípoló
hangon kérdezte, hogy mi a helyzet.
– Apa meghalt – mondta ki.
Maga sem volt tudatában annak, amit mond. Csak kibukott belőle.
Owen a padlóra bukott, arcát a tenyerébe temette és zokogott.
Arthur szedte fel a linóleumról és ültette le, hogy őt is tudja
vigasztalni.
A következő Flynn volt. Repülővel jöhetett, egyébként biztos
nem ért volna ide ilyen gyorsan. Ő a híreket hallva összezuhant
és meredt maga elé. Észre se vette, hogy az arcán lecsorgó
könnyek az álláról csepegnek, és a száján veszi a levetőt,
annyira tele van az orra.
Scott akkor sem állt meg. Folytatta a fel-alá járkálást két
méteren. Összeszorult torkából az idegesség lesugárzott a
gyomrába, összeszorította a szívét, és lassan-lassan alakulni
kezdett, hogy harag legyen belőle és kitörve legalább olyan
károkat okozzon, mint egy vulkán.
Berwald és Peter volt a következő. Kisöccsének elég volt egy
pillantás a magukba roskadt felnőttekre és elsírta magát.
Berwald úgy kapta fel, mintha nem nyomna többet egy tollpihénél.
Az apróság a svéd gallérját markolva sírt.
– Alice? – dörmögte ő.
– Még odabenn.
Ugyanolyan hideg tárgyilagossággal csendült a hangja, mint az
előbb, mikor apa halálát mondta el. Ő maga is elborzadt tőle.
Utolsóként Alfred futott be, aki
addig valahol a skót felföldön túrázott.
Rohant a kórház folyosóin, bárki jött vele szemben, félreugrott,
aztán sértetten utánakiáltott. Megpillantotta őket és
megtorpant. Aggódó pillantása átsiklott Scotton, majd
megállapodott Matthew-n, aki elkámpicsorodott arccal félig
felemelkedett a székről és ölelésre tárta a karját. Alfred
repült hozzá. Összeölelkeztek. Halk félszavakkal beszélgettek.
Alfred is elsírta magát, Matt vállára ejtette a fejét, aki a
hajába túrt és csitította.
Irigyelte őket. Olyan közel állnak egymáshoz, a másik minden
rezdülését értik. Néha azt kívánta, bár neki is lenne
valakije, aki ilyen. Akinek nem kell mindent elmondani, mert érti és
tudja. Nem kéne szenvednie a szavakkal, elég lenne egyetlen
pillantása, kézszorítása, és a valaki tudná, hogy neki ez most
fáj, szaggatja a kín, hogy ő nem olyan, mint a testvérei.
Nem tud sírni.
Hiába akar, egyetlen könnycseppet
sem tud ejteni, mióta… az óta.
Még akkor sem, mikor kijött a
műtőorvos, fél füléről még lógott a maszk, majd együtt érző
arccal, töredelmesen kibökte,
hogy nagyon sajnálom.
Falnak vetett háttal lecsúszott a földre, a homlokát a térdének
támasztotta. Peter és az ikrek felsírtak, a többiek már csak
meredtek maguk elé.
Flynn halk hangja olyan volt, mint a lágy húsba tépő szögesdrót:
– Árvák lettünk.
Scott vette el Petert Berwaldtól,
aki félrehúzta az orvost,
hogy megbeszéljék a részleteket.
Scott
vezette ki testvérei
gyászmenetét a kórházból, ami
az egyik oldalsó kijárat lépcsőjéig vezetett. Ott lerogytak,
figyelték a kórház
parkolóját, mélyen
beszívták az eső után
illatozó levegőt.
Bámulta a környékbeli magas társasházakat, az égen vonuló
felhőket, melyek azzal fenyegettek, hogy bármikor kiadhatják
magukból a terhüket. Tekintetével követte a parkolón átvonuló
párt, akik bébihordozóban éppen akkor vitték haza
újszülöttjüket.
Ők meg csak ültek. Már csak Peter szipogott. Scott nem érzett
semmit, vagy ha mégis, akkor nem tudott neki nevet adni. Megkínálta
cigarettával Owent és Flynnt. Mind a ketten elfogadták.
Csendes egyetértésben füstölögtek. A szélirány fordulásával
Arthur felköhögött, felállt és olyan ponton ült le újra, ahol
nem felé hajtotta a szél a füstöt.
Éppen kotorászni kezdett egy második szál után, mikor nyílt az
ajtó és megjelent Berwald. Újra kisgyereknek érezte magát, ahogy
felnézett rá, és várta, hogy mondjon valamit, adjon neki
iránymutatást.
– Bér'ltem autót. Mindj'rt hozzák.
Egy emberként bólintottak. Egyikük sem szólt egy szót sem. Csend
volt, két hosszú órán keresztül, míg London egyik belsőbb
kerületéből az esti csúcsforgalomban kivánszorogtak a városból,
és hazaértek. Berwald vezetett. Ő szállt ki elsőnek az autóból.
Ő nyitotta ki az ajtót a kulccsal, amit Arthurtól kért el.
Egyetlen pillantást vetettek a
konyha bejáratára, és mind a nappali felé vették az irányt,
kivéve Arthurt, aki felfeküdt a konyhapultra, és fejjel lefelé
nézve kiszedett egy tálcát a tálalószekrényből. Utána a
kulcsos szekrényhez sétált, kivette belőle a bárszekrény
kulcsát, majd nyolc metszett kristálypoharat helyezett a sárga
műanyagtálcára. Scott figyelte minden mozdulatát. Azt is, hogyan
sóhajt egyet, bontja meg végül a konyhai barikádot, hogy be
tudjon menni a kamrába. Egy ajándékdobozzal tért vissza, amiből
egy üveg minőségi whiskyt húzott elő.
– Apával vettük – mondta halkan. Matték felé biccentett. –
A tizennyolcadik születésnapotokra. Ha nem bánjátok…
Az ikrek egy emberként rázták meg a fejük.
Arthur gondosan kitöltött
kétujjnyi italt hat pohárba. Az utolsó kettőbe éppen csak egy
nyalásnyit – az egyik az övé volt, a másikat Peter felé
nyújtotta. Mindenki más előrehajolt a maga poharáért. Scott még
azelőtt, hogy Arthur leült volna, felállt.
Öccse megdermedt, de megállt és
kihúzta magát. A többiek is
szépen lassan felkeltek, majd magasba emelték poharaikat egy néma
tósztra. Koccintás nem volt, csak felhajtották az italuk. Arthur
fintorgott, Peter krákogott és köhécselt. Mindenki más már
eléggé szokva volt az italhoz ahhoz, hogy ne vágjon képeket. Az
ikrek is, ahogy azt jó középiskolásokhoz illik.
Nem beszéltek. Visszaültek, mind elmerültek a maguk gondolataiban.
Vagy csak meredtek a semmibe, mint Scott. Csak akkor tért magához,
mikor meghallotta Arthurt szipogni. Akkor az órára pillantott és
felpattant.
– Öcsi, a gyógyszereidet, most.
– Nem szeretném – válaszolt.
– Nem kívánságműsor. Pattanj.
– Scott – esdekelve nézett fel rá, szemei ragyogtak. –
Kérlek. A nyugtató eltompít, ezt meg most… most szeretném
érezni. Kérlek.
Arthurt nézte, figyelmesen tanulmányozta az arcát, a nyakára
rebbent a tekintete, mikor amaz nyelt egyet. Végül kimérten
bólintott és visszaült. Arthur hálásan meghajtotta a fejét. A
mellette ülő Owen megsimogatta a vállát.
Egyikük sem érezte úgy, hogy
aznap beszélniük kéne. Peter sem szólt egy szót sem, hogy álmos
lenne, csak felmászott Berwalt ölébe, aki magához szorította és
csókot nyomott a homlokára. Ők voltak az elsők, akik elmentek
aludni. Utánuk nem sokkal ment fel Owen, az ikrek, majd Arthur,
végül Flynn.
A bátyja
elhaladtában vállon veregette őt, hogy tegye el magát holnapra.
Mikor körbement lekapcsolni a lámpákat, azon tűnődött, hogy
hátha holnap úgy kel fel, hogy ez az egész csak egy rossz álom
volt.
A lépcső tetején ott ült Arthur. Nem szólt egy szót sem, csak
nézett rá. Scott három lépcsőfokkal lejjebb állt. Szusszant
egyet, és intett neki, hogy jöjjön csak.
Kisöccse odabújt hozzá, és nem
bánta. Minden végtagja hegyes volt, még a vállát érő
arccsontja is szúrt. Azt sem bánta. Ez legalább megfogható, nem
úgy, mint a halál. A tény, hogy valaki nincs többé. Felfogni,
hogy valaki, akit szerette őt, soha többé nem fogja összeszidni,
amiért sáros cipővel jött be a házba. Anya nem fog többé
panaszkodni, amiért kifordítva dobálják bele a zoknikat a
szennyestartóba, vagy hogy
túl ritkán jön haza látogatóba.
Apa nem fog többet
összeráncolt homlokkal ülni a The Times
utolsó oldalára beszúrt keresztrejtvény felett.
El sem tudta képzelni, milyen lesz így az élete.
Zaklatott álmai voltak, értelmetlenek, csupa színes kép és
zűrzavar. Lefőve ébredt az éjszaka közepén arra, hogy Arthur
sokadszorra megérinti a nyakát. Lehunyt szemmel akart rászólni,
hogy hagyja abba, és inkább aludjon, csak aztán meghallotta öccse
zavart motyogását:
– Itt? Nem? Shh, Mrs Fairy, legyen
halkabban. Tudom, hogy mérges
rám, de maga sem
örülne
neki, ha felébredne, nem igaz? Itt már
jó lesz, ugye? Ugye!
Kinyitotta a szemét.
Az ő szobája az utcafront felé
néz. Nem húzta be a függönyt lefekvés előtt, így a szemben
lévő utcalámpa megvilágította Arthur alakját, éles kontrasztot
tett fény és árnyék között. Arthur
felette térdelt, mosolyogva,
álmodozó arccal. Bal kezével mérte be az irányt, jobbjával a
magasba tartott… valamit. Hegyes volt.
Szerencsére gyorsabban gördült
félre, mint ahogy Arthur lecsapott volna. A kezében lévő rottring
elég gyorsan csapódott be ahhoz, hogy feltépje a párnát –
inkább el sem akart képzelni, mi történt volna, ha a torkát
találja el.
Felborította a fivérét és legördült az ágyról. Félig
görnyedt testhelyzetben várta az újabb támadást, ami nem késett
sokáig. Arthur dühös morgással vetette felé magát. Ködös
elméje nem tudta feldolgozni, hogy eleve vesztett helyzetben van:
puha ágyon, egy szilárd talajon álló ellen, aki ráadásul potom
huszonöt kilóval nehezebb nála.
Kicsavarta a kezéből a rottringot,
mire Arthur felnyikkant. Markolta az alkarját, és megpróbált
rendes fogást találni rajta, de a kis vakarcs odahajolt és
megharapta, de úgy rendesen.
Scott felhördült, szabad kezével belemarkolt a hajába és lehúzta
magáról.
Arthur hevesen zihálva kitépte magát a karjából, majd Scott
tartását utánozva talpra állt ő is. Medveszerű tartással
vicsorgott rá, az ablakon beömlő sárgás fényben egészen úgy
festett, mint aki már egyszer, évekkel ezelőtt meghalt és most
felkelt a sírból.
Egyszer már majdnem meghalt.
Ez
egyetlen másodperc alatt
futott végig rajta, és eléggé megrémítette ahhoz, hogy Arthur
következő támadását ne eltéríteni vagy blokkolni próbálja,
hanem visszatámadjon, jóval
több erővel, mint amennyi
szükséges lett volna.
A jobb horog Arthur állát érte, az arca bal oldalán. Éles
fájdalom hasított Scott ujjaiba, az öccse feje pedig
félrebicsaklott, majd a falnak tántorodott és elterült a földön.
– Arthur? – suttogta Scott.
Nem mozdult.
– Arthur? – kérdezte hangosabban.
Közelebb
lépett hozzá, de nem mozdult.
– Arthur?! – félhangos, elfúló csuklásnak beillő
szólongatását pánik színezte.
Óvatosan osont
oda hozzá. Megbökte a vállát, de nem mozdult. A hátára
fordította, de nem mozdult.
Nehezére esetet levegőt venni. A
füle sípolt és hallotta a saját szíve riadt kalapálását,
ahogy a karjaiba vette az öccsét, és oda vonszolta, ahol a
lámpafény erősebb volt. Arthur nem mozdult.
A pánik szorította a torkát. Öccse arca ártatlan és békés
volt, az állán még a sötét, gyér fényben is látszódott az
ütés nyoma. Az ölébe húzta, a kezét szorongatta és előre-hátra
dülöngélve könyörgött, hogy ne legyen baja, legyen jól, ne
legyen semmi baj.
Ugyanúgy hazudsz, mint anyáék.
Nagy sokára jutott eszébe, hogy
mit tud tenni. Fülét a mellkasára szorította, és
megkönnyebbülten rebegett hálaimát, mikor meghallotta Arthur
szívverését.
Fogd a kezét, Scott!
Aznap éjjel nem aludt többet. Csak
annyira hagyta magára
Arthurt, míg leszaladt a konyhába Mr Borsóért és a
gyógyszerekért. Abban az állapotban eszébe sem jutott, hogy
lámpát is kapcsolhatna, így a
sötétben kotorászást megelégelve, csak
egy nyugtatóampullát vitt fel. Nagyon-nagyon hosszúnak érezte az
időt, mire Arthur végre megmozdult a karjai között. Úgy tűnt,
hogy többé-kevésbé tudatánál van, de azért nem örült, mikor
ledöntötte a torkán a nyugtatót.
Szüksége van rád.
Ölelte
őt, simogatta a szőke tincseket, és, bár soha nem tartotta magát
vallásos embernek, imádkozott. Csak a hajnal első sugaraival
eresztette el, fektette le gyöngéden az ágyba és rendezte el úgy
a takarót, mintha csak aludtak volna. Saját, feltépett párnáját
megfordította, hogy a szakadás lefelé legyen.
Mr Borsó hasznára volt. Az ütés nyoma nem volt feltűnő.
Vigyázz rá!
Nincs egy napja, hogy anya meghalt és már meg is szegte az
ígéretét.
Arthur szokása szerint korán kelt. Amint mocorogni kezdett, Scott
felpattant és a szekrényben kezdett turkálni a ruhái után. Öccse
hörögve nyúlt a fejéhez, beesett arca a karikás szemeitől még
soványabbnak tűnt. Annyira nyomorultul nézett ki, hogy nem is volt
feltűnő az állán az a folt. Nem kért reszketve bocsánatot az
estiért. Rekedt-recsegő hangon jó reggelt kívánt, és
kitántorgott a szobából.
Scott a szekrénye ajtajának döntötte a fejét, és azt kívánta,
bár olyan lenne, mint a testvérei, akik oly könnyedén tudnak
sírni, olyan egyszerűen ki tudják mutatni az érzéseiket...
~Most~
– Nem emlékszik rá, mi történt – fejezte be az elbeszélést.
Egyszer sem nézett fel Emilre, miközben a legszükségesebbekre
szorítkozva elmesélte szüleik halálának történetét.
Igyekezett Arthurra koncentrálni; a tényre, hogy annyira le volt
szedálva, hogy képtelen volt szomorúságot érezni. Önmagára
csak akkor tért ki, mikor a saját eszét szidta, hogy hagyta
gyógyszer nélkül lefeküdni.
– Akkor kellett volna beletukmálnom a nyugtatóját, mikor
szembetalálkoztam vele a lépcsőn – fűzte még hozzá.
– Scott – csitította Emil. – A múlton nem tudsz változtatni.
– Tudom.
– De lenne hozzád egy-két kérdésem. – De utálja ezt a
mondatot! Főleg akkor, ha egy lila szemű pszichiáter mondja ki. –
Eszedbe sem jutott, hogy segítségért kiálts?
Összevont szemöldökkel meredt rá. Most, hogy belegondol, tény,
racionálisabb lépés lett volna.
– Nem.
– Erősebb vagy, mint ő.
– Tudom.
– Mi vitt arra, hogy megüsd?
Tátogott, mint egy hal.
– Én… üh. Nem tudom, én… – A veséjét szondázó
pillantás hatására elhallgatott. – Megijedtem.
– Megijedtél? – szaladt fel Emil szemöldöke.
– Igen. Az ablakon bevilágított a lámpa, és Arthur elég furán
nézett ki, nekem meg eszembe jutott – egyre gyorsabban ömlöttek
belőle a szavak –, amikor majdnem megölte magát, aztán
vicsorogva rám ugrott és reflex volt, Emil, én nem akartam akkorát
ütni, utána majdnem infarktust kaptam, ahogy csak ott feküdt és
nem… nem mozdult.
Szaggatottan sóhajtott.
– Mit csináltál vele?
– Ott ültem mellette, amíg magához nem tért, akkor lenyomtam a
torkán a vészhelyzeti nyugtatót.
– És utána?
– Ott ültem mellette reggelig.
– Nem is aludtál?
Összeszorított ajkakkal megrázta a fejét.
Emil pillantása ellágyult.
– Scott, nagyon kérlek, hogy ne rúgj fel, de nagyon ajánlom
neked, hogy keress valakit, akivel őszintén tudsz beszélgetni.
Mármint az érzéseidről.
Próbált ugyanolyan összehúzott szemekkel bámulni Emilre, mint
ahogy a férfi szokta őt nézni, hátha kiböki magától is, hogy
mi a gyászt akart ezzel a mondatával.
– Nem tesz jót, ha valaki nagyon sok mindent eltemet magában,
hozzád meg lassan munkagépet kell hívni, annyira nem beszélsz
magadról. – Közbe akart vágni, de Emil leintette. – Igen,
tudom, a külcsín nem engedi, de igenis vannak érzéseid.
– Vannak. Most például éhes vagyok.
Emil kezei leestek az asztalról, Scottnak meg muszáj volt
elvigyorodnia. A férfi teljes testtartásával azt sugározta, hogy
„ne már, basszus”. De csak a fejét csóválta meg és ment
felkelteni Arthurt.
Egyeztettek néhány új időpontot, Emil nyomtatott egy sokadik
gyógyszerrendet. Már búcsúzkodtak, mikor Scott csettintett egyet.
– Tényleg, Emil, Arthur mesélte, milyen remek alvókája van
mostanában?
Arthur látványosan lefejelte az ajtófélfát. A pszichiáter
vidáman horkantott egyet.
– Igen, azzal kezdte, hogy mi minden szépet helyeztél kilátásba,
ha nem meséli el.
– Meg hát, szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az
elmúlt időszakban hányszor aludt a saját ágyában.
– Nem kell aggódnod miatta – legyintett Emil. – Majd túllesz
rajta.
Arthur közben elengedte az ajtófélfát és csípőre tett kézzel
megállt mellettük. Szúrós pillantással méregette őket.
– De addig mit csináljunk vele?
– Hát, ha elviselitek, az egy jó pont.
– És ha nem?
– Küldd el sétálni, vagy le mosogatni, délután végeztess vele
nehéz fizikai munkát, fáraszd ki.
– Itt vagyok én is, remélem, nem zavarok – jegyezte meg
szárazon.
– Nem hát, öcsi. Tessék, a kulcs.
– Vezethetek haza?
– A faszt, csak ülj be.
– Tényleg, azt a rakás gumót, ami a lábamnál volt idefele, azt
hova rakhatom?
Értetlenül bámult rá.
– Mirű.
– Gumó. Tudod, növényi részek, amiket elültetsz a földben,
és…
– És nekem azokat tegnap át kellett volna vinni Carriedónak, ó,
én istenbarma. Dobd be hátra, útközben kidobjuk.
Öccse nagyvonalúan vállat vont és kitáncolt az ajtón.
Még egy utolsó pillantást vetett Emilre, de a férfi illetlenül
jól szórakozott rajtuk. Szemét forgatva ment az öccse után.
Hazafele menet megtárgyalták, hogy Arthur egy seggfej. Ő ugyan ezzel nem értett egyet, és váltig állította, hogy Scottnak vannak szerény értelmi képességei. Egyikük sem hagyta magát meggyőzni, így Scottban volt már egy alapvető feszültség, mikor szembesült vele, hogy Carriedo gazdaboltja előtt nincs parkolóhely. Az üzlet a Main Street és a Cariad Road sarkán állt, így lekanyarodott, és még morcosabb lett, mikor vagy negyven métert kellett mennie, hogy meg tudjon állni az útpadkán. Pedig tudvalevő, hogy aki harminc méternél többet sétál, az csavargó. Ezért megy mindenhova biciklivel vagy autóval.
Hóna alá csapott kartondobozzal caplatott el a boltig, ott az örökké vigyorgó spanyolhoz vágta a hagymákat, és már ment is vissza a kocsihoz. Az egész nem tartott tovább negyed óránál, mert a dobozleadás és a visszasétálás között szerencsére Antonio még szóval tartotta egy kicsit és rátukmált két, saját maga által sütött churrost. Azt mondjuk csodálta, hogy Arthur nem jött utána nyafogni. Újabban sokat nyafog.
Visszafelé bandukolva két dolgon akadt meg a szeme: Mrs Carter végre kiadta a lakását, legalábbis erre engedett következtetni a tényből, hogy az utca közepén lévő ház kerítéséről eltűnt a hónapokig ott díszelgő, ordenáré rózsaszín KIADÓ-felirat. Közvetlen ezután egy férfira lett figyelmes, aki felé sétált a járdán. A kezében egy üres bevásárlószatyor volt. Csak azért bámulta meg, mert a fickó lendületesen sétált, copfba fogott hajából néhány tincs szabadon repkedett a szélben. Széles mosolyt villantott Scottra, aki zavarodottan megtorpant és a felnevető fickó után bámult.
Hirtelen heves vágyat érzett, hogy megüsse. Vagy szálanként kitépje a szakállát.
Hazafele menet megtárgyalták, hogy Arthur egy seggfej. Ő ugyan ezzel nem értett egyet, és váltig állította, hogy Scottnak vannak szerény értelmi képességei. Egyikük sem hagyta magát meggyőzni, így Scottban volt már egy alapvető feszültség, mikor szembesült vele, hogy Carriedo gazdaboltja előtt nincs parkolóhely. Az üzlet a Main Street és a Cariad Road sarkán állt, így lekanyarodott, és még morcosabb lett, mikor vagy negyven métert kellett mennie, hogy meg tudjon állni az útpadkán. Pedig tudvalevő, hogy aki harminc méternél többet sétál, az csavargó. Ezért megy mindenhova biciklivel vagy autóval.
Hóna alá csapott kartondobozzal caplatott el a boltig, ott az örökké vigyorgó spanyolhoz vágta a hagymákat, és már ment is vissza a kocsihoz. Az egész nem tartott tovább negyed óránál, mert a dobozleadás és a visszasétálás között szerencsére Antonio még szóval tartotta egy kicsit és rátukmált két, saját maga által sütött churrost. Azt mondjuk csodálta, hogy Arthur nem jött utána nyafogni. Újabban sokat nyafog.
Visszafelé bandukolva két dolgon akadt meg a szeme: Mrs Carter végre kiadta a lakását, legalábbis erre engedett következtetni a tényből, hogy az utca közepén lévő ház kerítéséről eltűnt a hónapokig ott díszelgő, ordenáré rózsaszín KIADÓ-felirat. Közvetlen ezután egy férfira lett figyelmes, aki felé sétált a járdán. A kezében egy üres bevásárlószatyor volt. Csak azért bámulta meg, mert a fickó lendületesen sétált, copfba fogott hajából néhány tincs szabadon repkedett a szélben. Széles mosolyt villantott Scottra, aki zavarodottan megtorpant és a felnevető fickó után bámult.
Hirtelen heves vágyat érzett, hogy megüsse. Vagy szálanként kitépje a szakállát.
Megrázta a fejét. Fura, idegenekkel szemben általában nem szoktak
erőszakos gondolatai lenni.
Az órájára pillantott és káromkodott egyet. Tíz percen belül
ott kéne lennie az öccsével a csoportterápián. Sietve megtette
az utolsó néhány métert, beugrott a volán mögé, és az
öcsikéjére sandított, aki összevont szemöldökkel, kipirult
arccal bámult ki az ablakon. Rövid ujjai gyors ütemet doboltak a
combján.
Feltette a churrost a rádió fölé, ahonnan Arthur abban a
pillanatban le is vette. Scott indított, szétnézett, nem jött
senki, hát index nélkül beletaposott a gázba. Addigra Arthur már
előbányászta az egyik tésztakígyót a zacskóból és morc
képpel rágcsálni kezdte.
– Készen állsz egy jó kis lelkizésre, drága fivérem? –
ütött meg irritálóan vidám, Dóra, a felfedezős-hangot,
hátha leesik neki, hogy amúgy semmi baja azzal, ha eszik, de talán
kérdezhetne, mielőtt bebugázza a kajáját.
No, végül is ma behoztam még a ficet, mert nem bírtam ki, hogy ne tudjam meg, mi történik.
VálaszTörlésÉs húú... jézusom. Ez a fejezet megint legalább olyan megterhelő volt, mint az öngyilkossági kísérletről szóló (és nem csodálkozom a posztodon, amit írtál róla tegnap). Rettenetes dolgokon mentek/mennek keresztül a fiúk. :(
Én remélem, hogy befejezed ezt a ficet, de ez a te döntésed. Nekem ez segítene abban, hogy elengedjem az egészet, de persze mindannyian máshogy működünk (mondjuk a szavaidból azt vettem le, hogy te is erre hajlasz). Elhiszem, hogy megvisel, ez nagyon nehéz téma. Szerintem azon ne aggódj, hogy mennyire ábrázolod Arthur betegségét pontosan - már emögött is biztosan rengeteg kutatómunka van. Minden elismerésem, hogy erről így tudsz írni, és hogy ennyi karaktert és szálat tudsz egyszerre mozgatni.
Köszönöm, hogy olvastad és hogy hagytál nyomot :) Sőt, azt is köszönöm, hogy egyáltalán belekezdtél és nem rohantál el, mikor megláttad.
TörlésKöszönöm a biztatást is, sokat jelent. :)