Fogd a kezem! #12

Mit írjak, mit írjak, a tollamat rágom...

Scott POV, Emilezés, a végén egy adag churros befigyel. Közben akad erőszakos cselekmény és felkavaró tartalom.

Tinkle twinkle little star: népszerű angol altató, dallama a Hull a pelyhes.

A képről: Szerintem gyönyörű. Megy az előzőhöz, nem?

Összetette két kezét, mintha falat tudna képezni vele. Azok rejtekéből nézett fel Emilre.

– Anyáék halálakor történt. Ugye akkor még az elődödnél volt, őt meg rühellte. Nem tudtak együtt dolgozni és ez látszott is rajta, nagyon csúnyán lefogyott és nagyon nem volt jól. Anya otthonról dolgozott, hogy tudjon rá figyelni. – Megnyalta száraz ajkait. – Aznap apáéknak dolga volt Bristolban. Az ikrek két külön táborban voltak, Peter Berwaldnál nyaralt, Flynn és Owen meg már akkor se lakott otthon, szóval maradtam én, hogy vigyázzak rá.

~Akkor~

A hülye szomszédokkal azonos kategóriába sorolta a hülye munkásokat. Ülni a gép előtt és excelbe írogatni a szarokat, hogy ki mennyit dolgozott és mennyi pénzt érdemel érte – ez nem az ő munkája. Lesznek szívesek mind ugyanakkor, ugyanannyit és ugyanolyan minőségben melózni, hogy ne neki kelljen szívnia miatta.

Ráadásul ha nincs a sarkukban, még a palántát is kikapálják, nem csak a gazt, és mikor másnap csípőre tett kézzel kérdőre vonja őket, mindig ugyanazt a választ kapja:

– Az nem az én sorom volt!

Kicsit verte az ideg. Kicsit nagyon. Arthur odakinn szöszölt valamit, de apa külön kérte, hogy ne cseszegesse ebéd után, akkor kell bevennie a gyógyszereit, és az állapota miatt most erősebb vackai vannak, ilyenkor egy fél órát-órát nem nagyon van magánál és csak kóvályog. Figyeljen rá, hogy ne menjen ki az utcára, ne kóboroljon el, tegyen a konyha ajtajába két-három széket, akkor nem megy be és kisebb az esélye annak, hogy kárt tesz magában… és még sorolhatná. Apa vagy tíz percet mondta az instrukciókat, mintha még soha életében nem vigyázott volna az öccsére.

Nyílt az ajtó. Nagyot szusszanva felpillantott, és követte a pillantásával Arthurt, aki a kezeit tördelve, görnyedt háttal körbebotorkált a szobában. Nem tudta folytatni a gépelést. Kezei lassan leereszkedtek a klaviatúra mellé, pillantásával az öccséét kereste, de a zöld szemek hiába néztek felé, nem látták őt.

Ha nő lenne, biztos konkrétabban tudná meghatározni az öccse szeme színét. Zöld. Nem olyan élénk és átható, mint kellene, mint amilyen a nagymamáé volt, és amit nagyapa olyan sokat emlegetett a nagyi halála után. Igaz, hogy nem túl sokáig, de emlegette.

Arthur megtorpant. A semmibe meredt, valahová az ajtó fölé, majd hirtelen nyüszíteni kezdett. Pánikszerűen meneküld az asztal mögé. Lerogyott a fiókok mellett és megmarkolta Scott combján a térdnadrágja vékony anyagát.

– Scott.

A hangja kásás volt, nem tudott rendesen artikulálni. Sűrűn pislogott; Scott csodálta, hogy egyáltalán ébren van.

– Scott – ismételte suttogva.

Hátrarúgta a széket, és letérdelt elé.

– Mondd, öcsi – simogatta meg a fejét.

– Bunny mérges rám – motyogta.

Nyelt egyet. Megpróbálkozott egy mosollyal.

– Ugyan már, Arthur, Bunny a legjobb barátod, miért lenne mérges rád?

– Azt mondja, nem jó, hogy ilyen izéket kell ennem – makogta. – Nem szeret tőle. Haragszik rám.

– Majd kibékültök – próbálkozott.

– Mmmost nem. – Egy pillanatra bebandzsított, ahogy próbálta kibogozni a nyelvére kötődött csomót. – Elment a férjével nyaralni. Nem szeretem, ha mérgesen megy el, akkor Anna olyan szótlan, Sir Rosenhausen meg le se akar jönni a padlásról, Grethen is elment családlátogatóba… Itthagytak egyedül, Scott!

– Nem vagy egyedül, Arthur.

Semmiségekkel finom simogatásokkal próbálta nyugtatni, hogy a krokodilkönnyek a szeme sarkában ne induljanak meg lefelé. Nem akarta, hogy Arthur sírjon, néha olyan nehéz megnyugtatni!

– De igen – hördült fel hirtelen. Szemei kitágultak. Scott egy pillanatra azt hitte, hogy mindjárt kiesnek a szemgolyói. – Egyedül vagyok.

– Dehogy vagy. Itt vagyok veled.

– Igen? Itt vagy?

A rémület gyermeki kíváncsisággá lett, ami a második vagy harmadik hirtelen hangulatváltozást jelenti három percen belül. És a nyugtatóra az van írva, hogy kiegyensúlyozza őt. Valakit nagyon meg fog verni.

– Itt vagyok.

– Honnan tudom, hogy itt vagy?

– Hát… megfogjam a kezed?

– Igen! – Nem csak az arca, az egész lénye felragyogott az örömtől. – Fogd a kezem!

Az első tíz másodpercben még aggódott. Utána kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát, majd határozottan feszélyezte a helyzet. Mikor Arthur laposakat pislogva az ölébe mászott és még mindig a kezét szorongatva megkérte, hogy énekelje el neki a Twinkle twinkle little start, már tele volt a töke a helyzettel. Hálát adott, mikor elaludt.

Lehalászta az asztal tetejéről a laptopot, és folytatta a munkát. Marha kényelmetlen volt, a hátát nyomták a fiókok gombjai, a laptop meg Arthur ölében volt, mert nem mert kimászni az öccse alól. Van az a fura képessége, hogy észreveszi, ha nem egyedül alszik.

Utálta, hogy képes erre.

Utálta, hogy Arthur elültette a fejében azt a kurva dallamot, és még dúdolja is, pedig nem akarja.

Már nem érezte a lábfejét, mikor Arthur megrezzent az ölében és egy macskáról motyogva valamit elkezdett elfelé mászni. Alig tudta kikapni a laptopot az öléből.

Aztán Arthur leült a sarkára. Zavartan bámult maga elé, majd visszafordult Scott felé, sütött róla, hogy van egy halovány fogalma arról, mi történt, de nem akarja elhinni.

– Ugye nem…

– … énekeltetted el velem azt a balfasz altatót, ami azóta is megy a fejemben? Dehogynem.

Öccse felnyögött, és szégyenkezve odébbállt.

Visszapakolt az asztalra, de alig ült bele a kényelmes székbe, megütötte a fülét Arthur kiáltása:

– Ez meg mi a franc? – Nem ideges volt, inkább csak érdeklődő.

– Mi? – kiáltott vissza.

– Ez!

– Mi a faszom mi a franc?! – fakadt ki.

Felugrott a székből és hosszú lépésekkel átszelte a szobát, feltépte az ajtót, és azt találta, hogy Arthur az ebédlőasztal végében áll, és két kézzel mutat a konyhaajtóban felhalmozott, a konyha és az ebédlő területén található valamennyi székre.

– Ja, hogy az? Apa azt mondta, hogy barikádozzam el a konyhát.

Öccse a szemét forgatta.

– Figyu, ha csak két széket odaraksz, már akkor nem mászok át rajta, de most mi a jó eget csináljak ezzel?

– Mondjuk szedd széjjel – javasolta.

– Te csináltad, szedd szét te.

– Miattad csináltam, szedd szét te.

A megnyert vita tudatában megindult vissza a dolgozószobába.

– Scott! – szólt utána Arthur.

Le se szarta. Ha visszafordult, kezdi elölről. A nyugtató miatt nem ideges, és ilyenkor sokkal több érvet tud felsorakoztatni a maga igaza mellett.

Megszólalt a csengő. Ő felnyögött, Arthur meg sötéten nevetett. Azért nem örült volna ennyire: a bejárati ajtó éppenséggel nem esik útba a konyha felé, semmi oka rá, hogy segítsen neki barikádot bontani.

Lendületesen tépte fel az ajtót. Utána csak bámult a küszöbön toporgó két rendőrre. Az egyik egy magas, semleges arcú férfi volt, aki reggel valószínűleg egy fél tubus zselét a hajára kenhetett, hogy tulipánt tudjon formázni a hajából. A másik egy középmagas, barátságos kinézetű nő volt.

– Elnézést a zavarásért – kezdte a nő. – Kirkland-lakás?

– Igen – értetlenül bámult a rendőrökre.

– Bella Peeters tizedes vagyok, a társam Ned van Dyk.

– Scott Kirkland – mutatkozott be ő is, még mindig a leghaloványabb sejtelem nélkül, hogy miért is van itt ez a két fakabát.

– Bemehetünk?

Hirtelen nagyon rossz érzés fogta el. Szó nélkül félreállt, és intett, hogy fáradjanak be. Arthur a az ebédlőből irányította tovább a zsarukat a nappali felé, akik kérdés nélkül letelepedtek az egyik kanapéra. Scott megállt a dohányzóasztal másik oldalán, tőlük biztos távolságra.

– Teát...? – kérdezte esetlenül.

Arthur megköszörülte a torkát. Felé pillantott, az öccse pedig a fejével a konyha bejárata felé bökött, mintegy utalva a tényre, hogy amúgy nemigen tudna teát felszolgálni.

– Öhm… köszönjük, nem – így a rendőrnő.

Pár másodpercnyi kínos csend. Scott tudta, hogy kérdeznie kéne valamit. Ned megszorította a mellette ülő Bella térdét, aki összeszorított ajkakkal bólintott. Mélyen beszívta a levegőt, és Scott felé fordult.

– Mr Kirkland, azért jöttünk, mert egy órával ezelőtt Allistor és Alice Kirkland balesetet szenvedett az M4-es autópályán…

Mintha víz alá nyomták volna. A nő szavaiból csak néhány szűrődött el a tudatáig – karambol, súlyos sérülések, rohammentő, életveszély. A többit Scott nem hallotta. A térde elgyengült. Lerogyott a kanapéra.

Arra eszmélt, hogy Arthur megszorítja a vállát, és a nevén szólítja. Összerezzent.

– Scott? – ismételte. – Scott, be kell mennünk anyáékhoz.

– Bemegyünk anyáékhoz – ugrott fel azonnal.

Egyetlen lépés után megállt. Hogyan fognak bemenni anyáékhoz? Mit kéne most tennie?

– Uram, tud autót vezetni? – kérdezte Ned Arthurt.

– Én nem, csak ő.

– Sokkot kapott – állapította meg Bella. – Ilyen állapotban nem hagyhatjuk vezetni. Ha kívánja, elvisszük önöket a kórházba.

– Lekötelezne – biccentett az öccse.

Feltűnően nyugodt volt. Képtelenül nyugodt.

Idegesítően nyugodt.

Scott volt az, akinek út közben remegett a keze. Az ő torka szorult össze, az ő szíve kalapált össze-vissza. Az öccse, a pánikbeteg öccse, meg csak bámult ki az ablakon. Az arca akár egy márványszoboré is lehetett volna, miközben egyesével felhívta a testvéreiket és tőmondatokban közölte velük a tényt, hogy a szüleik életveszélyes sérülésekkel kórházban vannak. Scott volt az, aki a kórház recepcióján egy szót sem tudott kinyögni, és Arthur kért útbaigazítást. Az intenzívre belépve Scott kapta a szája elé a kezét, dermedt meg, és Arthur lépett oda az anyjuk ágya mellé.

Csak a pillantásaival simogatta meg az összetört testet.

– Arthur – suttogta anya szeretettel. – Kicsikém…

– Szia, anya. – Mosolyt erőltetett az arcára. – Scott is itt van.

– Nem kellett volna…

– Ne beszélj hülyeségeket – tört ki Scottból.

Végre megmozdultak a lábai, oda tudott mennyi anya ágyához. Nem tudott végignézni rajta. Nem tudott racionális magyarázatot adni rá, hogy képes anya mosolyogni, mikor csövek állnak ki belőle, az arca csupa zúzódás, és a lábai… nos, azok nem voltak. De anya mosolygott. Legalább olyan zavart volt, mint Arthur, mikor beveszi a nyugtatóit, de mosolygott.

– Olyan szomjas vagyok – tört ki belőle hirtelen.

Arthur az éjjeliszekrény felé fordult, de ott nem volt víz.

– Hozok – mondta csendesen és kisurrant az ajtón.

Menet közben elment a szoba másik ágya mellett. Scott addig észre se vette, most is csak azért, mert ott állt mellette néhány ember és kapcsolták le az ágyról a szükségtelen alkatrészeket, hogy minél kevesebb dolog legyen útban, mikor kitolják a lepedővel letakart testet.

Felfordult a gyomra. Test!

Apát tolták ki.

– Scott! – ragadta meg anya a kezét.

Rémülten kapta a felé a fejét.

A mosolya már a múlté volt, a fájdalom görcsös grimaszba fagyasztotta az arcát. Próbált felkelni a párnáiról. Scott ezt látva kapásból, gondolkodás nélkül tenyerelt rá a nővérhívó gombjára.

– Fogd a kezét, Scott! – zihálta, ajkaira véres hab ült ki.

– Igen, anya – nyögte.

– Ne engedd el, szüksége van rád. Fogd a kezét, kisfiam, vigyázz rá!

– Igen, anya.

Minden ízében remegett. A nővérek futólépésben jöttek be a szobába, és rá se nézve utasították ki a teremből. A küszöbön találkozott össze Arthurral, aki egy fél pohár vizet szorongatott. Órákon keresztül melengette, míg a műtő előtti váró fehér székein ücsörgött, várva arra, hogy az orvosok mondjanak valamit, a testvéreik pedig befussanak az ország különböző pontjairól.

Scott fel-alá járkált. Az elsőként befutó Matthew-t észre se vette, csak akkor riadt fel, mikor Owen elkapta a vállát és sípoló hangon kérdezte, hogy mi a helyzet.

– Apa meghalt – mondta ki.

Maga sem volt tudatában annak, amit mond. Csak kibukott belőle. Owen a padlóra bukott, arcát a tenyerébe temette és zokogott. Arthur szedte fel a linóleumról és ültette le, hogy őt is tudja vigasztalni.

A következő Flynn volt. Repülővel jöhetett, egyébként biztos nem ért volna ide ilyen gyorsan. Ő a híreket hallva összezuhant és meredt maga elé. Észre se vette, hogy az arcán lecsorgó könnyek az álláról csepegnek, és a száján veszi a levetőt, annyira tele van az orra.

Scott akkor sem állt meg. Folytatta a fel-alá járkálást két méteren. Összeszorult torkából az idegesség lesugárzott a gyomrába, összeszorította a szívét, és lassan-lassan alakulni kezdett, hogy harag legyen belőle és kitörve legalább olyan károkat okozzon, mint egy vulkán.

Berwald és Peter volt a következő. Kisöccsének elég volt egy pillantás a magukba roskadt felnőttekre és elsírta magát. Berwald úgy kapta fel, mintha nem nyomna többet egy tollpihénél. Az apróság a svéd gallérját markolva sírt.

– Alice? – dörmögte ő.

– Még odabenn.

Ugyanolyan hideg tárgyilagossággal csendült a hangja, mint az előbb, mikor apa halálát mondta el. Ő maga is elborzadt tőle.

Utolsóként Alfred futott be, aki addig valahol a skót felföldön túrázott. Rohant a kórház folyosóin, bárki jött vele szemben, félreugrott, aztán sértetten utánakiáltott. Megpillantotta őket és megtorpant. Aggódó pillantása átsiklott Scotton, majd megállapodott Matthew-n, aki elkámpicsorodott arccal félig felemelkedett a székről és ölelésre tárta a karját. Alfred repült hozzá. Összeölelkeztek. Halk félszavakkal beszélgettek. Alfred is elsírta magát, Matt vállára ejtette a fejét, aki a hajába túrt és csitította.

Irigyelte őket. Olyan közel állnak egymáshoz, a másik minden rezdülését értik. Néha azt kívánta, bár neki is lenne valakije, aki ilyen. Akinek nem kell mindent elmondani, mert érti és tudja. Nem kéne szenvednie a szavakkal, elég lenne egyetlen pillantása, kézszorítása, és a valaki tudná, hogy neki ez most fáj, szaggatja a kín, hogy ő nem olyan, mint a testvérei.

Nem tud sírni.

Hiába akar, egyetlen könnycseppet sem tud ejteni, mióta… az óta.

Még akkor sem, mikor kijött a műtőorvos, fél füléről még lógott a maszk, majd együtt érző arccal, töredelmesen kibökte, hogy nagyon sajnálom.

Falnak vetett háttal lecsúszott a földre, a homlokát a térdének támasztotta. Peter és az ikrek felsírtak, a többiek már csak meredtek maguk elé.

Flynn halk hangja olyan volt, mint a lágy húsba tépő szögesdrót:

– Árvák lettünk.

Scott vette el Petert Berwaldtól, aki félrehúzta az orvost, hogy megbeszéljék a részleteket. Scott vezette ki testvérei gyászmenetét a kórházból, ami az egyik oldalsó kijárat lépcsőjéig vezetett. Ott lerogytak, figyelték a kórház parkolóját, mélyen beszívták az eső után illatozó levegőt.

Bámulta a környékbeli magas társasházakat, az égen vonuló felhőket, melyek azzal fenyegettek, hogy bármikor kiadhatják magukból a terhüket. Tekintetével követte a parkolón átvonuló párt, akik bébihordozóban éppen akkor vitték haza újszülöttjüket.

Ők meg csak ültek. Már csak Peter szipogott. Scott nem érzett semmit, vagy ha mégis, akkor nem tudott neki nevet adni. Megkínálta cigarettával Owent és Flynnt. Mind a ketten elfogadták.

Csendes egyetértésben füstölögtek. A szélirány fordulásával Arthur felköhögött, felállt és olyan ponton ült le újra, ahol nem felé hajtotta a szél a füstöt.

Éppen kotorászni kezdett egy második szál után, mikor nyílt az ajtó és megjelent Berwald. Újra kisgyereknek érezte magát, ahogy felnézett rá, és várta, hogy mondjon valamit, adjon neki iránymutatást.

– Bér'ltem autót. Mindj'rt hozzák.

Egy emberként bólintottak. Egyikük sem szólt egy szót sem. Csend volt, két hosszú órán keresztül, míg London egyik belsőbb kerületéből az esti csúcsforgalomban kivánszorogtak a városból, és hazaértek. Berwald vezetett. Ő szállt ki elsőnek az autóból. Ő nyitotta ki az ajtót a kulccsal, amit Arthurtól kért el.

Egyetlen pillantást vetettek a konyha bejáratára, és mind a nappali felé vették az irányt, kivéve Arthurt, aki felfeküdt a konyhapultra, és fejjel lefelé nézve kiszedett egy tálcát a tálalószekrényből. Utána a kulcsos szekrényhez sétált, kivette belőle a bárszekrény kulcsát, majd nyolc metszett kristálypoharat helyezett a sárga műanyagtálcára. Scott figyelte minden mozdulatát. Azt is, hogyan sóhajt egyet, bontja meg végül a konyhai barikádot, hogy be tudjon menni a kamrába. Egy ajándékdobozzal tért vissza, amiből egy üveg minőségi whiskyt húzott elő.

– Apával vettük – mondta halkan. Matték felé biccentett. – A tizennyolcadik születésnapotokra. Ha nem bánjátok…

Az ikrek egy emberként rázták meg a fejük.

Arthur gondosan kitöltött kétujjnyi italt hat pohárba. Az utolsó kettőbe éppen csak egy nyalásnyit – az egyik az övé volt, a másikat Peter felé nyújtotta. Mindenki más előrehajolt a maga poharáért. Scott még azelőtt, hogy Arthur leült volna, felállt.

Öccse megdermedt, de megállt és kihúzta magát. A többiek is szépen lassan felkeltek, majd magasba emelték poharaikat egy néma tósztra. Koccintás nem volt, csak felhajtották az italuk. Arthur fintorgott, Peter krákogott és köhécselt. Mindenki más már eléggé szokva volt az italhoz ahhoz, hogy ne vágjon képeket. Az ikrek is, ahogy azt jó középiskolásokhoz illik.

Nem beszéltek. Visszaültek, mind elmerültek a maguk gondolataiban. Vagy csak meredtek a semmibe, mint Scott. Csak akkor tért magához, mikor meghallotta Arthurt szipogni. Akkor az órára pillantott és felpattant.

– Öcsi, a gyógyszereidet, most.

– Nem szeretném – válaszolt.

– Nem kívánságműsor. Pattanj.

– Scott – esdekelve nézett fel rá, szemei ragyogtak. – Kérlek. A nyugtató eltompít, ezt meg most… most szeretném érezni. Kérlek.

Arthurt nézte, figyelmesen tanulmányozta az arcát, a nyakára rebbent a tekintete, mikor amaz nyelt egyet. Végül kimérten bólintott és visszaült. Arthur hálásan meghajtotta a fejét. A mellette ülő Owen megsimogatta a vállát.

Egyikük sem érezte úgy, hogy aznap beszélniük kéne. Peter sem szólt egy szót sem, hogy álmos lenne, csak felmászott Berwalt ölébe, aki magához szorította és csókot nyomott a homlokára. Ők voltak az elsők, akik elmentek aludni. Utánuk nem sokkal ment fel Owen, az ikrek, majd Arthur, végül Flynn. A bátyja elhaladtában vállon veregette őt, hogy tegye el magát holnapra.

Mikor körbement lekapcsolni a lámpákat, azon tűnődött, hogy hátha holnap úgy kel fel, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt.

A lépcső tetején ott ült Arthur. Nem szólt egy szót sem, csak nézett rá. Scott három lépcsőfokkal lejjebb állt. Szusszant egyet, és intett neki, hogy jöjjön csak.

Kisöccse odabújt hozzá, és nem bánta. Minden végtagja hegyes volt, még a vállát érő arccsontja is szúrt. Azt sem bánta. Ez legalább megfogható, nem úgy, mint a halál. A tény, hogy valaki nincs többé. Felfogni, hogy valaki, akit szerette őt, soha többé nem fogja összeszidni, amiért sáros cipővel jött be a házba. Anya nem fog többé panaszkodni, amiért kifordítva dobálják bele a zoknikat a szennyestartóba, vagy hogy túl ritkán jön haza látogatóba. Apa nem fog többet összeráncolt homlokkal ülni a The Times utolsó oldalára beszúrt keresztrejtvény felett.

El sem tudta képzelni, milyen lesz így az élete.

Zaklatott álmai voltak, értelmetlenek, csupa színes kép és zűrzavar. Lefőve ébredt az éjszaka közepén arra, hogy Arthur sokadszorra megérinti a nyakát. Lehunyt szemmel akart rászólni, hogy hagyja abba, és inkább aludjon, csak aztán meghallotta öccse zavart motyogását:

– Itt? Nem? Shh, Mrs Fairy, legyen halkabban. Tudom, hogy mérges rám, de maga sem örülne neki, ha felébredne, nem igaz? Itt már jó lesz, ugye? Ugye!

Kinyitotta a szemét.

Az ő szobája az utcafront felé néz. Nem húzta be a függönyt lefekvés előtt, így a szemben lévő utcalámpa megvilágította Arthur alakját, éles kontrasztot tett fény és árnyék között. Arthur felette térdelt, mosolyogva, álmodozó arccal. Bal kezével mérte be az irányt, jobbjával a magasba tartott… valamit. Hegyes volt.

Szerencsére gyorsabban gördült félre, mint ahogy Arthur lecsapott volna. A kezében lévő rottring elég gyorsan csapódott be ahhoz, hogy feltépje a párnát – inkább el sem akart képzelni, mi történt volna, ha a torkát találja el.

Felborította a fivérét és legördült az ágyról. Félig görnyedt testhelyzetben várta az újabb támadást, ami nem késett sokáig. Arthur dühös morgással vetette felé magát. Ködös elméje nem tudta feldolgozni, hogy eleve vesztett helyzetben van: puha ágyon, egy szilárd talajon álló ellen, aki ráadásul potom huszonöt kilóval nehezebb nála.

Kicsavarta a kezéből a rottringot, mire Arthur felnyikkant. Markolta az alkarját, és megpróbált rendes fogást találni rajta, de a kis vakarcs odahajolt és megharapta, de úgy rendesen. Scott felhördült, szabad kezével belemarkolt a hajába és lehúzta magáról.

Arthur hevesen zihálva kitépte magát a karjából, majd Scott tartását utánozva talpra állt ő is. Medveszerű tartással vicsorgott rá, az ablakon beömlő sárgás fényben egészen úgy festett, mint aki már egyszer, évekkel ezelőtt meghalt és most felkelt a sírból.

Egyszer már majdnem meghalt.

Ez egyetlen másodperc alatt futott végig rajta, és eléggé megrémítette ahhoz, hogy Arthur következő támadását ne eltéríteni vagy blokkolni próbálja, hanem visszatámadjon, jóval több erővel, mint amennyi szükséges lett volna.

A jobb horog Arthur állát érte, az arca bal oldalán. Éles fájdalom hasított Scott ujjaiba, az öccse feje pedig félrebicsaklott, majd a falnak tántorodott és elterült a földön.

– Arthur? – suttogta Scott.

Nem mozdult.

– Arthur? – kérdezte hangosabban.

Közelebb lépett hozzá, de nem mozdult.

– Arthur?! – félhangos, elfúló csuklásnak beillő szólongatását pánik színezte.

Óvatosan osont oda hozzá. Megbökte a vállát, de nem mozdult. A hátára fordította, de nem mozdult.

Nehezére esetet levegőt venni. A füle sípolt és hallotta a saját szíve riadt kalapálását, ahogy a karjaiba vette az öccsét, és oda vonszolta, ahol a lámpafény erősebb volt. Arthur nem mozdult.

A pánik szorította a torkát. Öccse arca ártatlan és békés volt, az állán még a sötét, gyér fényben is látszódott az ütés nyoma. Az ölébe húzta, a kezét szorongatta és előre-hátra dülöngélve könyörgött, hogy ne legyen baja, legyen jól, ne legyen semmi baj.

Ugyanúgy hazudsz, mint anyáék.

Nagy sokára jutott eszébe, hogy mit tud tenni. Fülét a mellkasára szorította, és megkönnyebbülten rebegett hálaimát, mikor meghallotta Arthur szívverését.

Fogd a kezét, Scott!

Aznap éjjel nem aludt többet. Csak annyira hagyta magára Arthurt, míg leszaladt a konyhába Mr Borsóért és a gyógyszerekért. Abban az állapotban eszébe sem jutott, hogy lámpát is kapcsolhatna, így a sötétben kotorászást megelégelve, csak egy nyugtatóampullát vitt fel. Nagyon-nagyon hosszúnak érezte az időt, mire Arthur végre megmozdult a karjai között. Úgy tűnt, hogy többé-kevésbé tudatánál van, de azért nem örült, mikor ledöntötte a torkán a nyugtatót.

Szüksége van rád.

Ölelte őt, simogatta a szőke tincseket, és, bár soha nem tartotta magát vallásos embernek, imádkozott. Csak a hajnal első sugaraival eresztette el, fektette le gyöngéden az ágyba és rendezte el úgy a takarót, mintha csak aludtak volna. Saját, feltépett párnáját megfordította, hogy a szakadás lefelé legyen.

Mr Borsó hasznára volt. Az ütés nyoma nem volt feltűnő.

Vigyázz rá!

Nincs egy napja, hogy anya meghalt és már meg is szegte az ígéretét.

Arthur szokása szerint korán kelt. Amint mocorogni kezdett, Scott felpattant és a szekrényben kezdett turkálni a ruhái után. Öccse hörögve nyúlt a fejéhez, beesett arca a karikás szemeitől még soványabbnak tűnt. Annyira nyomorultul nézett ki, hogy nem is volt feltűnő az állán az a folt. Nem kért reszketve bocsánatot az estiért. Rekedt-recsegő hangon jó reggelt kívánt, és kitántorgott a szobából.

Scott a szekrénye ajtajának döntötte a fejét, és azt kívánta, bár olyan lenne, mint a testvérei, akik oly könnyedén tudnak sírni, olyan egyszerűen ki tudják mutatni az érzéseiket...

~Most~

– Nem emlékszik rá, mi történt – fejezte be az elbeszélést.

Egyszer sem nézett fel Emilre, miközben a legszükségesebbekre szorítkozva elmesélte szüleik halálának történetét. Igyekezett Arthurra koncentrálni; a tényre, hogy annyira le volt szedálva, hogy képtelen volt szomorúságot érezni. Önmagára csak akkor tért ki, mikor a saját eszét szidta, hogy hagyta gyógyszer nélkül lefeküdni.

– Akkor kellett volna beletukmálnom a nyugtatóját, mikor szembetalálkoztam vele a lépcsőn – fűzte még hozzá.

– Scott – csitította Emil. – A múlton nem tudsz változtatni.

– Tudom.

– De lenne hozzád egy-két kérdésem. – De utálja ezt a mondatot! Főleg akkor, ha egy lila szemű pszichiáter mondja ki. – Eszedbe sem jutott, hogy segítségért kiálts?

Összevont szemöldökkel meredt rá. Most, hogy belegondol, tény, racionálisabb lépés lett volna.

– Nem.

– Erősebb vagy, mint ő.

– Tudom.

– Mi vitt arra, hogy megüsd?

Tátogott, mint egy hal.

– Én… üh. Nem tudom, én… – A veséjét szondázó pillantás hatására elhallgatott. – Megijedtem.

– Megijedtél? – szaladt fel Emil szemöldöke.

– Igen. Az ablakon bevilágított a lámpa, és Arthur elég furán nézett ki, nekem meg eszembe jutott – egyre gyorsabban ömlöttek belőle a szavak –, amikor majdnem megölte magát, aztán vicsorogva rám ugrott és reflex volt, Emil, én nem akartam akkorát ütni, utána majdnem infarktust kaptam, ahogy csak ott feküdt és nem… nem mozdult.

Szaggatottan sóhajtott.

– Mit csináltál vele?

– Ott ültem mellette, amíg magához nem tért, akkor lenyomtam a torkán a vészhelyzeti nyugtatót.

– És utána?

– Ott ültem mellette reggelig.

– Nem is aludtál?

Összeszorított ajkakkal megrázta a fejét.

Emil pillantása ellágyult.

– Scott, nagyon kérlek, hogy ne rúgj fel, de nagyon ajánlom neked, hogy keress valakit, akivel őszintén tudsz beszélgetni. Mármint az érzéseidről.

Próbált ugyanolyan összehúzott szemekkel bámulni Emilre, mint ahogy a férfi szokta őt nézni, hátha kiböki magától is, hogy mi a gyászt akart ezzel a mondatával.

– Nem tesz jót, ha valaki nagyon sok mindent eltemet magában, hozzád meg lassan munkagépet kell hívni, annyira nem beszélsz magadról. – Közbe akart vágni, de Emil leintette. – Igen, tudom, a külcsín nem engedi, de igenis vannak érzéseid.

– Vannak. Most például éhes vagyok.

Emil kezei leestek az asztalról, Scottnak meg muszáj volt elvigyorodnia. A férfi teljes testtartásával azt sugározta, hogy „ne már, basszus”. De csak a fejét csóválta meg és ment felkelteni Arthurt.

Egyeztettek néhány új időpontot, Emil nyomtatott egy sokadik gyógyszerrendet. Már búcsúzkodtak, mikor Scott csettintett egyet.

– Tényleg, Emil, Arthur mesélte, milyen remek alvókája van mostanában?

Arthur látványosan lefejelte az ajtófélfát. A pszichiáter vidáman horkantott egyet.

– Igen, azzal kezdte, hogy mi minden szépet helyeztél kilátásba, ha nem meséli el.

– Meg hát, szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az elmúlt időszakban hányszor aludt a saját ágyában.

– Nem kell aggódnod miatta – legyintett Emil. – Majd túllesz rajta.

Arthur közben elengedte az ajtófélfát és csípőre tett kézzel megállt mellettük. Szúrós pillantással méregette őket.

– De addig mit csináljunk vele?

– Hát, ha elviselitek, az egy jó pont.

– És ha nem?

– Küldd el sétálni, vagy le mosogatni, délután végeztess vele nehéz fizikai munkát, fáraszd ki.

– Itt vagyok én is, remélem, nem zavarok – jegyezte meg szárazon.

– Nem hát, öcsi. Tessék, a kulcs.

– Vezethetek haza?

– A faszt, csak ülj be.

– Tényleg, azt a rakás gumót, ami a lábamnál volt idefele, azt hova rakhatom?

Értetlenül bámult rá.

– Mirű.

– Gumó. Tudod, növényi részek, amiket elültetsz a földben, és…

– És nekem azokat tegnap át kellett volna vinni Carriedónak, ó, én istenbarma. Dobd be hátra, útközben kidobjuk.

Öccse nagyvonalúan vállat vont és kitáncolt az ajtón.

Még egy utolsó pillantást vetett Emilre, de a férfi illetlenül jól szórakozott rajtuk. Szemét forgatva ment az öccse után.
Hazafele menet megtárgyalták, hogy Arthur egy seggfej. Ő ugyan ezzel nem értett egyet, és váltig állította, hogy Scottnak vannak szerény értelmi képességei. Egyikük sem hagyta magát meggyőzni, így Scottban volt már egy alapvető feszültség, mikor szembesült vele, hogy Carriedo gazdaboltja előtt nincs parkolóhely. Az üzlet a Main Street és a Cariad Road sarkán állt, így lekanyarodott, és még morcosabb lett, mikor vagy negyven métert kellett mennie, hogy meg tudjon állni az útpadkán. Pedig tudvalevő, hogy aki harminc méternél többet sétál, az csavargó. Ezért megy mindenhova biciklivel vagy autóval.
Hóna alá csapott kartondobozzal caplatott el a boltig, ott az örökké vigyorgó spanyolhoz vágta a hagymákat, és már ment is vissza a kocsihoz. Az egész nem tartott tovább negyed óránál, mert a dobozleadás és a visszasétálás között szerencsére Antonio még szóval tartotta egy kicsit és rátukmált két, saját maga által sütött churrost. Azt mondjuk csodálta, hogy Arthur nem jött utána nyafogni. Újabban sokat nyafog.
Visszafelé bandukolva két dolgon akadt meg a szeme: Mrs Carter végre kiadta a lakását, legalábbis erre engedett következtetni a tényből, hogy az utca közepén lévő ház kerítéséről eltűnt a hónapokig ott díszelgő, ordenáré rózsaszín KIADÓ-felirat. Közvetlen ezután egy férfira lett figyelmes, aki felé sétált a járdán. A kezében egy üres bevásárlószatyor volt. Csak azért bámulta meg, mert a fickó lendületesen sétált, copfba fogott hajából néhány tincs szabadon repkedett a szélben. Széles mosolyt villantott Scottra, aki zavarodottan megtorpant és a felnevető fickó után bámult.
Hirtelen heves vágyat érzett, hogy megüsse. Vagy szálanként kitépje a szakállát.

Megrázta a fejét. Fura, idegenekkel szemben általában nem szoktak erőszakos gondolatai lenni.

Az órájára pillantott és káromkodott egyet. Tíz percen belül ott kéne lennie az öccsével a csoportterápián. Sietve megtette az utolsó néhány métert, beugrott a volán mögé, és az öcsikéjére sandított, aki összevont szemöldökkel, kipirult arccal bámult ki az ablakon. Rövid ujjai gyors ütemet doboltak a combján.

Feltette a churrost a rádió fölé, ahonnan Arthur abban a pillanatban le is vette. Scott indított, szétnézett, nem jött senki, hát index nélkül beletaposott a gázba. Addigra Arthur már előbányászta az egyik tésztakígyót a zacskóból és morc képpel rágcsálni kezdte.

– Készen állsz egy jó kis lelkizésre, drága fivérem? – ütött meg irritálóan vidám, Dóra, a felfedezős-hangot, hátha leesik neki, hogy amúgy semmi baja azzal, ha eszik, de talán kérdezhetne, mielőtt bebugázza a kajáját.

– Hmpf. Talán.

>>> Következő fejezet >>>