Fogd a kezem! #11

Tonhal, ha nem lennél, ki kéne találni. Még jó, hogy azt mondtad, hogy nem lesz semmi.

Scott POV, másnaposság, harmadnaposság, Arthur és a nők, egy rövid cameo, mert az illető nem hagyta magát lerázni, na meg Kirkland-életérzések.

Egy kép, amin nem Arthur van, mert már miért ne.

Tartja magát a kijelentéséhez, hogy a másnaposságot ő találta fel. Aki mást állít, hazudik.

Nem volt élete legjobb élménye felébredni a konyhakövön. A tagjai teljesen elmacskásodtak, a fejében a Top Secret Drum Corps tartott bemutatót. Ilyen nyomorúságban pedig csak egy tagja van a családnak, aki megérti őt, és nem ítéli el a tetteiért: Mr Borsó.

Mr Borsó alapvetően jeges úriember, aki hajlandó megosztani vele a hűvösét. Ha belecsavarja egy konyharuhába, majd a fejéhez szorítja, kilopja őt ezen fájdalmas valóságból. Lehet, hogy holnap párolt borsót fognak enni, és azért a többiek nincsenek oda, de pont megérdemlik.

Még a haggisból is van.

Felfordult a gyomra a kajának már csak a gondolatára is.

Kibotorkált a konyhából. Kiszúrta, hogy a tesói ott vannak a nappaliban, de per pillanat nem tudta érdekelni a dolog. Felvánszorgott a szobájába és úgy döntött, Mr Borsó társasága éppen elég lesz neki aznapra.

Legközelebb harmadnaposan került a testvérei színe elé, akkor is csak azért, mert kurva madárcsiripelős reggel volt, és a nyavalyás kis tollcsomók nem hagyták, hogy megpróbálja megdönteni alvási rekordját.

– Szervusz, Scott – köszönt neki Alfred a kávéfőző mellől.

– Kuss, fáj a fejem.

– Még mindig? – fordult meg meglepetten az öccse. – Scott, kedd van.

– Tudom…?

– Nem akarsz vitamint szedni?

– Minek?

– Talán azért, hogy a másnap ne két napig tartson, de te tudod – vont vállat.

Még mindig a vasárnapi ruháiban volt. Kezdett kicsit viszketni, meg volt egy olyan sanda gyanúja, hogy nem éppen rózsaillatot áraszt, de itthon van, családon belül marad.

A konyhapulton ott hevert a telefonja, villogó zöld fénnyel jelezte, hogy van egy rakás olvasatlan üzenete. Mr Borsó felmelegedett porhüvelyét lehajította a pultra, felmarkolta az eszközt, és nagyot nyögve letelepedett az asztal mellé. Feloldotta a képernyőzárat, és turkálni kezdett az internet mélységeiben.

Elsőnek egy Bunkó névvel fémjelzett üzeneten akadt meg a szeme. Kellett rajta gondolkodnia egy kicsit, hogy rájöjjön, amúgy ő volt az, aki erre nevezte át tulajdon bátyját.

Bunkó: Mondtam, hogy rád fér az a buli ;)

Nagyon rossz sejtése támadt.

– Jézus-Isten – hördült fel, ahogy meglátta, hogy néz ki a Facebook-fala. – Basszus, Alfred, ne röhögj már… Várj, ezt láttad te is?!

– Ismerősök vagyunk, hát persze – mondta ő szégyentelenül széles vigyorral.

– Dögölnétek rakásra…

– Kivel?

– Flynnel, ki mással. Meg az összes haverommal, akik vagyon humorosan végigkommentelték az összes képet. Uramisten. – Kicsit hangosabban hozzátette: – Nem tudom, melyik barom dübörög a lépcsőn, de kurva gyorsan hagyja abba!

– Neked is jó reggelt, Scott – libbent be Arthur. – Akkor neked is mondom, egy óra múlva átugrik egy haverom egy kupac fényképért, délután meg megyek dolgozni.

Úgy nézett ki, mint aki éppen indulni akar, legalábbis a teavíz felrakása után nagyon sietősen állt neki kipattogtatni a gyógyszereit.

– Szarok rá. Mattie merre van?

– Fé' hétkó' lelépe' – mondta Alfred. A tele szája miatt elvesző szóvégeket a hangerő emelésével pótolta.

– Minek? – kérdezte Arthurral egyszerre.

Öcsikéje válaszolni akart, de elég csúnyán nézett rá ahhoz, hogy először lenyelje a falatot és csak utána próbálkozzon meg a beszéddel:

– Ötkor átrohant hozzám, hogy nem találja a laptoptöltőjét, és adjam oda neki a gépemet, mert meg akarja nézni, meddig érvényesek a könyvtári kölcsönzései. Amúgy tegnapig voltak, és ezen egy kicsit kiborult.

– Mennyi lesz a késedelmi díja, hetven penny? – kérdezte Scott horkantva.

Arthur a teafilterét forrázva nézett fel, ami miatt Scott heves vágyat érzett egy idősebb testvérhez méltóan nagy és nevelő szándékú pofon kiosztására. Lesz szíves azt nézni, amit csinál, még a végén leönti magát.

– Ötkor?

– Hja. Azt álmodta, hogy a könyvtárosa összeátkozza, tudod, mint a Harry Potterben.

Kis drágának volt annyi élni akarása, hogy letegye a vízforralót és csak utána bámuljon sokáig meredten Alfredre. Scottnak egyre jobban viszketett a tenyere, de ez nem volt elég motiváció arra, hogy feltápászkodjon a hirtelen roppant kényelmessé lett székről.

Pofozkodás iránti vágya varázsütésre múlt el, mikor Arthur lepakolta az asztalra a szokásos reggeli Earl Greyt, az egyiket abból a kevés teából, amit hajlandó volt filterből készítve meginni, az összes gyógyszerét – még a beállítás előrehaladott állapotában is nyolc darab – és egy szekrényből lehalászott csokis croissant-t, ami lánykorában Matt készleteinek része lehetett. Nem szólt érte. Reggelizzen csak.

Adott fejfájós énjének Kuma nyávogása legalább olyan volt, mintha valaki erőszakot tett volna szerencsétlen hallószervein. Lenézett a jószágra.

– Lelépett anélkül, hogy enni adott volna neked, mi?

A macska fájdalmas grimasszal visszanyávogott.

– Köcsög szar, ugye?

Kuma egyetértett.

– Most komolyan nekem kéne megetetnem téged?

Válaszul csak traktorszerű dorombolást kapott.

– Egye fene, meggyőztél.

Halkan dudorászva szedett a macska táljába. Végig a tarkójában érezte fivérei kutató pillantását, szóval lehet, hogy rá is játszott a dologra. Arra az üvöltésre már nem, amit akkor produkált, mikor valami istenbarma rátenyerelt odakinn a csengőre. Első dolga volt elgáncsolni az ajtó felé lendülő Alfredet, majd Arthurt egy nagyon csúnya pillantással visszaültette a székére, és inge ujját felgyűrve megindult az ajtó felé.

– Uram, irgalmazz – nyöszörgött mögötte Alfred.

Egy francot fog irgalmazni. A baromállat szomszéd most ásta meg magának a sírját. Újra csengetett, pedig már ott állt az ajtóban. Érezte, hogy a sírgödör aljáról még két köbméter föld kiröppen. Feltépte az ajtót.

És belebámult egy sápadt, kapucnis csóka napszemüveggel takart szemébe.

– Te meg ki a fasz vagy? – fintorgott rá.

– Gilbert Beilschmidt – válaszolt a figura hirtelen felvillanó cápavigyorral és olyan német akcentussal, hogy a t-i csak úgy koppantak. – Arthur Kirklandet keresem, jó helyen járok?

Még egyszer végigmérte az ipsét a viseltes edzőcipőtől a márkátlan napszemüvegig. Fél kézzel még mindig a kilincset markolva hátrakiáltott a válla felett:

– Arthur! Van itt egy pofa, téged keres!

Arthur kicsit értetlenül meredt rá két lépésnyiről. Nyilván hallotta a haverja hangját és idetolta a képét. Scott bólintással nyugtázta a helyzetet és újra a fickóhoz fordult:

– Cipőt le és tedd oda.

– Scott, igazán nem halsz bele, ha csak egy kicsit kedvesebb vagy.

– Te meg befoghatod.

Gilbert szerzett egy jó pontot azzal, hogy gondosan lesikálta a cipője talpát a lábtörlőn, majd oda tette, ahová Scott elképzelte. Cserébe megpróbálta nem feltűnően megbámulni. Ritkán lát az ember albínót élő egyenesben, na. Meg Arthur haverja, és amilyen vigyorral az öccse fogadta, biztos nem az elviselt ismerős kategóriájába sorolja be.

Akkor már kevésbé volt boldog, mikor a konyhában ült, gyilkos képpel bámult ki az ablakon és megpróbálta moderálni magát, hogy ne keljen fel és ne ölje meg mindkettejüket. Nekiálltak Arthur fényképei között turkálni, meg megnézték a tábori kisfilmeinek felét, és a második perc után gurultak a röhögéstől. Nem kelt fel, mert Arthur ritkán nevetett, pláne ilyen szívből jövő kacagással, azon viszont erősen elgondolkodott, hogy a továbbiakban hajlandó-e pénzt adni a táboroztatására.

A Napocska Terápiás Központ országos szervezet, együtt dolgoznak az Anonim Alkoholistákkal meg a drogprevenciós népekkel. Évente kétszer Arthur az aktuális tábori prospektussal jön haza: egy kéthetes kiruccanás télen, egy háromhetes nyáron. Ilyenkor állítólag elvonulnak valami isten háta mögötti helyre és folyamatosan lelkiznek, de az alapján, hogy Arthur most hogy röhög, és éppen milyen kretén játékokról készült képsorok peregnek a tévéképernyőn, úgy tűnik, hogy nem feltétlen ez a helyzet.

Nagyot szusszant, mikor Alfred egy ponton úgy döntött, hogy csatlakozik a kuncogókhoz.

Szép lassan javuló közérzetével együtt a gyomra is bejelentkezett, hogy ugyan, egyen már valamit. Onnantól energiáit arra koncentrálta, hogy feltápászkodjon, és csináljon ebédet, mert a haggis nagy részét a többiek megették tegnap, a maradékra szeretne ő igényt tartani és akkor ennek a kettőnek nem marad semmi. Ha Matt itthon lenne, még csak-csak, ennének palacsintát, de nincs. Alfrednak nem fogja átengedni a konyhát, mert nem takarít el maga után, és lehet, hogy jól főz, de kábé úgy néz ki utána a környék, mint ahová bombát dobtak. Arthur meg… hagyjuk.

Egy tankhajót odébb lehetett volna mozdítani azzal az erőmennyiséggel, ami neki a feltápászkodáshoz szükségeltetett. Feldobott egy adag tésztát és hej. Még ahhoz sem érzett magában elég fantáziát, hogy egy Jamie Oliver-féle gyorsreceptet nézzen.

Gilbert déltájban kelt fel a kanapé párnáiról.

– Schön. Köszi mindent.

– Szívesen máskor is.

– Kérdezni akartam; lassan egy hónapja nem láttunk, mi volt veled?

Arthur zavart kacarászással megvakarta a tarkóját.

– Elgurult a gyógyszerem, aztán a pszichomókusom úgy döntött, hogy ideje váltani.

Gilbert fintorgott.

– Eüh. Nem irigyellek. Hátország összekapart?

Valami belsős poén lehetett, aminek Scott személyéhez lehetett köze, mert Arthur felé pillantott és melegen rámosolygott.

– Össze hát.

– Meh, jó neked, ha én kihagyok valamit, akkor csak Roddy pattog, meg azzal az osztrák förmedvénnyel beszél hozzám, amit ő Hochdeutsch-nak nevez.

Arthur jó baráthoz méltón kiröhögte, és úgy hátba vágta, hogy Scottnak is fájt. Visszakapta.

– Most pénteken leszünk a 108-ban, gyere, ha tudsz.

– Megyek hát.

– Király. És hatalmasságom most balra el.

Azért még kezet rázott velük. Scott volt olyan kedves, hogy vizes kezét előtte a nadrágjába törölje és szeme se rebbenjen, mikor meglátta, hogy a fickó keze erősen remeg. Csak akkor nézett utána, mikor Arthurral halkan kacarászva kimentek az előszobába. Öccse zsebre dugott kézzel vigyorgott mellette, míg bekötötte a cipőfűzőjét, aztán kinyitotta előtte az ajtót. Gilbert felhajtotta a kapucniját, felvette a napszemüvegét, aztán megállt, mint egy falusi Shakespeare-előadás gyenge főszereplője.

– Fog még felkelni a nap! – mondta ugyanilyen stílusban.

– És fényesen ragyog majd felettünk! – válaszolta Arthur hasonló pátosszal.

Aztán kilökte az ajtón, utána kiáltott egy „Üssön el a metró!”-t és bevágta az ajtót. Csípőre tett kézzel fordult meg, szemrevételezte az őt bámuló Scottot, és széttárta a karját.

– Mi van? Inkább együnk, éhes vagyok!

Nagyvonalúan az asztal felé intett.

Hála Istennek, Alfred otthon volt, így most sem tapasztalhatta meg a csendben étkezés luxusát.

– Amúgy ki volt ez a csóka? A tábori orvos?

– Kizárt – válaszolta ő Arthur helyett. – Amilyen durva kézremegése volt, inkább alkoholistának mondanám.

– Majdnem – mutatott a villájával Scottra Arthur. – Mániás depressziós és csak a depis stádiumokban alkoholista.

– A mániás depresszióval terápiás klubokba járnak? – nézett fel Alfred döbbenten.

Arthur lenyelte a falatot és affektálva magyarázta:

– Oké, nem az, csak mi hívjuk így, mert egyszerűbb, mint végigmondani, hogy kistestvér-komplexusa van, de az öccse lelépett olaszba a barátnőjéhez, mert fingja nincs arról, hogy Gilbert hogy van, mert Gilbert egy büszke barom és akkor se mond semmit, amikor baja van. A nagyapja, aki nevelte, alkoholista volt, szóval volt egy alap családi mintája, amihez visszanyúlhatott, mikor ott maradt a komplexusa tárgya nélkül és depressziós lett. És ha elmondjátok neki, hogy elmondtam, akkor kitekerem mindkettőtök nyakát.

Alfred először Arthurt bámulta, aztán az asztalt.

– Durva – mondta végül. – A röhögése alapján meg nem mondtam volna, hogy depressziós.

– Belőlem se nézte ki senki, hogy felvágom az ereim, mégis megtettem – vont vállat Arthur mintegy mellékesen és szedett magának még egyszer.

Scott szájában megállt a falat. Kellett egy fél pillanat az étvágyának, hogy körbeszaladja a házat és csak utána jött vissza, hogy le tudja nyelni a falatot és folytassa az evést. Arthurt nem zavarta a dolog, meglepően mohón evett.

– Szóval – köszörülte a torkát Alfred. – Az a Roddy nevű valaki, akiről beszélt…?

– A lakótársa, valami meg nem értett művész. Kedvenc hobbija panaszkodni miatta.

– Nocsak – így Scott. – Társat találtál azonos hőmérsékleten?

Arthur szájában megállt a villa. Nagyon sötéten nézte Scottot és baljós lassúsággal nyársalta fel a tésztagulincot a tányérján. Alfred megköszörülte a torkát.

– Ühm, Scott, képzeld, fényképes bizonyítékunk van róla, hogy Arthur csókolózott egy lánnyal.

– Ne már! – hitetlenkedett. Kerek szemekkel Arthur felé fordult. – Nem mondod komolyan! Nem elég hogy smároltál, még csaj is volt?

– Haha. – Nem volt lenyűgözve. – Képzeld, az időm nagy részében be vagyok nyugtatózva, szóval alapvetően nem vagyok ideges az emberek körül. Mindemellett egy cuki virágárus srác vagyok, Colin Firth és Benedict Cumberbatch szerelemgyerekének akcentusával. Pont nekem ne jönne össze?

Nézte egy kicsit. Arthur nézett rá vissza. Scott hagyta abba a nézést előbb, de csak azért, hogy megelőzze Alfredet a repetaszedésben.

– Amúgy baromira nem érdekel.

– Múltkor, amikor a lányokról kérdeztelek, nem voltál ennyire beszédes – jegyezte meg félhangosan Alfred.

– Kérdeztél a lányokról? – vonta össze a szemöldökét Arthur. – Mikor?

– Mikor Flynnék hazatolták a belük és te kiborultál – segítette ki.

Arthur zavartan nézett egy kicsit maga elé, aztán egy vállvonással letudta a dolgot. Miután Alfred leült, felkelt, hogy szedjen magának harmadszorra is, de csak az edény üres aljára mereszthetett szomorú szemeket.

Nagyot sóhajtott, bekapta a villáján lévő aktuális falatot, majd a tányért finoman odabaszta Arthur elé.

– Biztos nem kéred? – nézett fel rá.

Villával a szájában felkelt az asztaltól és a konyhapult sarkában heverő naptárért ment. Legyen szíve megtagadni tőle ezt az apróságot, mikor végre eszik? Inkább felmarkolta a pultról a zöld tollat és hátraszólt:

– Mikó' lessezsa tehlápiás sahod?

Villa. Egyik képpel a naptárat fogja, a másikkal a tollat, nem tudja kivenni a szájából.

– Péntek öt.

Felírta. Közvetlen előtte Emilnél lesz jelenésük, szóval aznap kicsi öcsikéje kapni fogja a lelki fröccsöt rendesen. Hirtelen felbuzdulásból gyorsan végignézte következő fix időpontjaikat a pszichiáterhez – kereste az Arthur programjait jelölő zöld foltokat saját teendőinek vörös tengerében, amit itt-ott hígított fel Alfred kékje és Matt narancssárgája.

Még anya találta ki ezt a rendszert. Sokan voltak, a naptár meg kicsi, ha mindig fel kell írnia a nevüket a program elé, csak feleslegesen használja a helyet. Színkódolni kezdte őket, és mivel heten vannak, pont működik velük a szivárvány. Flynnek három hónapnyi könyörgésébe került, hogy anya írja az ő cuccait feketével, és inkább apa meg a saját programjait jelölje lilával. A lila szín újabban csak akkor szokott előkerülni, mikor tesókái Mindenszentekkor bejelentik, hogy mikor tolják haza a képüket.

Két hétnyit lapozott előre és felszisszent.

A péntek pirossal be volt karikázva, és aláírta, hogy „Gazda expo”. Alatta Matt szálkás betűivel a „!!FONTOS konferencia!!” szerepelt, Alfred meg besávozta a délutánt és saját macskakaparásával vésett oda valamit, ami három oldallal később is tisztán kivehető volt, úgy rányomta a tollat, de Scottnak hunyorognia kellett egy kicsit, hogy lássa mi az. „Anglia-Hollandia, kezdő-szuperhős, király!”

Lényeg, hogy szerény a gyerek.

És Arthur itthon lesz egyedül.

Horkantott és visszadobta a naptárat a pultra. Arthur volt már itthon egyedül, nem halt bele. Meg marha messze van, mi a francnak aggódik miatta.

Bedobta a villát a mosogatóba és kiment a nappaliba elterülni a kanapén. Ott, fekve eldöntötte, hogy ezt a nyugodt semmiben lebegést szeretné lelkiállapotának a következő két hétben.

A következő két napban se sikerült. Szerdán hazajött a földről, a baromállat szomszéd meg átköszönt a fűnyírásból, mire azon nyomban felment benne a pumpa. Átkait a foga között szűrve ment be és tépte fel az egyik konyhaszekrény ajtaját, hogy akkor ő most teázik egyet, az állítólag megnyugtató.

Meredt egy kicsit a szekrény tartalmára. Becsukta és elszámolt tízig, mielőtt újra kinyitotta, hátha csak az érzékei csalták meg. Lemondó sóhajjal szemlélte meg a teásdobozok forgatagát.

Anno, mikor Arthur elköltözött, első dolga volt kiutálni a teafüveit a kamrába. Itthon mindenki lusta szar, ha Arthur nem áll neki bohóckodni, akkor filtereznek, az egyszerűbb. Az még csak-csak, hogy öccse hazaköltözése után két nappal már megjelentek a füvek a konyhában. Az már más tészta, hogy biztos benne, hogy ennyi teájuk soha nem volt itthon, és hogy Arthur fizetésének a jelentős része valószínűleg valamelyik prémium teaimportáló cégnél köt ki.

Szerette volna megkérdezni erről a dologról. Vagy csak megvitatni az ikrekkel, hogy miért nem akadályozták meg ezt. Az volt a szerencséjük, hogy adott pillanatban rajta kívül senki nem volt otthon, és mire hazaette őket a penész, elfelejtette, miért akart velük üvöltözni.

A csütörtök is megért egy misét. Matt kora reggeltől kezdve pörgött, és nem tudott túllendülni a tényen, hogy neki aznap randija van. Ebéd előtt nem sokkal Scottnak annyira elege lett belőle, hogy Alfred és Arthur taktikai megfontolásból elvitték sétálni. Valószínűleg a városközponti bolt volt a célpont, mert egy tábla francia csokival tértek vissza.

– De biztosan jó lesz ez? – kérdezte Matt aggodalommal teli hangon.

Arthur és Alfred arca alapján nem először tette ezt.

– Igen.

– Mármint a csoki oké, Marianne szereti a csokit, de ez biztosan jó csoki lesz? Mi lesz, ha nem szereti?

– Francis folyamatosan ezt tömi magába és örökké panaszkodik, hogy a húga dézsmálja a készleteit, akkor meg csak szereti, nem? – nézett fel Arthur fáradtan.

Matt meg ott maradt lefagyva.

– Francis itt lakik, nem? – kérdezte reszketeg hangon.

– Igen, a Cariad Roadon – bólintott.

Scott gyorsan elraktározta az infót a fejében. Csak a biztonság kedvéért. Utána csak le akarta ütni Mattie-t, aki azonnal elkezdett agonizálni, hogy mi lesz, ha Marianne kihajítja, és eljön látogatóba a bátyjához, találkoznak az utcán és ő azt hogy éli túl…

– Folytasd még a hisztizést, és azt nem éled túl, amit tőlem kapsz! – fakadt ki. – Edd meg a rohadt kajádat, pucold ki a cipőd, aztán menj, ne is lássalak, idegeskedj máshol.

Éppenséggel nem gondolta komolyan. Mattie azért megcsinálta. Alfreddal együtt mentek el, igaz, ikertestvére csak edzésre, de nyilván örült a lelki támasznak. Arthur nem sokkal utána lépett le délutáni műszakra a virágboltba.

Scott fene jó dolgában nem is tudott magával mit kezdeni. Kaja is volt, tisztaság is volt, fogta hát a biciklijét és elment kapálni.

Arthurral egyszerre ért haza. Ennek örömére befogta másnapi ebédet csinálni. A tíz perccel utánuk befutó Alfred sem járt jobban, igaz, neki a mosást osztotta ki feladatul. Lehet, hogy fordítva jobb lett volna. Mindegy, a zöldségszeletelést nem lehet elrontani.

Kint volt enni adni a kutyának, mikor megzizzent a zsebében a telefonja. Mattie-tól volt egy sms, hogy későn jön, ne aggódjon érte. A végén mosolyi volt, amit csak széles jókedvében szokott az üzenetei végére kanyarítani. Scott vigyorgott egy sort, és vállon veregette magát. Biztos nagy szerepe van neki is abban, hogy az öccse éppen férfivá válik valahol. Lehet, hogy le kéne csekkolnia ezt a Marianne-csajt, csak hogy tudja, van-e olyan jó bőr, mint amilyennek Matt beállítja.

Rikkantani akart, elújságolni a nagy hírt, de a nappali-ebédlő-konyha bejáratban megdermedt.

Arthur a konyhában állt, a zöldségek felett. A semmibe meredt, hüvelykujjával szórakozottan próbálgatta a kezében tartott kés élét. A zöldségezés vizes meló, ahhoz leveszi a csuklószorítóit. A lenyugvó nap rézsút érkező, a függönyön átszűrődő narancsos sugarai éles különbséget tettek öccse alkarjának sima bőre és az egyenes, kicsit ráncos, halvány sebhelyek között.

Arthur sóhajtott, lehunyta a nyugtatótól enyhén zavarossá lett smaragdzöld szemeit, úgy kiáltott hátra a válla felett:

– Scoooooott! Hova raktad a késélezőt?

– Ne üvölts, itt állok mögötted – riadt fel ő is a transz-szerű állapotból. – Minek az neked?

Itt próbálgatja a kést, na ja, majd nyilván odaadja neki. Öccse csak felvonta a szemöldökét.

– Figyu, a lakáskulccsal is megpróbálhatom vágni a répát, szerintem azzal egyszerűbb lenne. Szoktad te élezni ezeket a szarokat? A kanalamnak több éle van.

Odament, morogva elmarta tőle a kést és kipróbálta. Tovább morgott, mert igaza volt. A baljós érzés ettől függetlenül megmaradt.

Vacsi után csendes filmnézés volt a következő programpont. Scott csak a képekből próbálta kikövetkeztetni a történetet, mert vagy az öccsei ropogtatták túl hangosan a chipset és nem halott semmit, vagy éppen rájuk mordult, hogy halkabban csámcsogjanak és nem hallott semmit. Idilljüket este kilenckor törte meg az ajtón berontó Mattie.

– Bejött! – kiáltotta. – Imádja azt a csokit, és két percig meg sem tudott szólalni, teljesen meghatódott, hogy vittem neki valamit! És…

… folytatta. Scott a semmibe meredt, Arthur magában somolygott a fotelben, az ikrek látványosan örültek. Noha még csak a következő találkozót beszélték meg, a srácok már a duplarandi gondolatával játszadoztak.

Mattie a beszélgetésük részteles leírásának közepéig jutott, mikor pillantása Arthurra esett, és a homlokára csapott.

– Megvan, mit felejtettem el! Na mindegy, majd legközelebb.

Arthur szemöldöke összeszaladt, a mosolya zavarttá vált. Scott csak vállat vont. Őt éppen nem érdekli, hogy Mattie-vel madarat lehet fogatni, azt viszont értékelné, ha halkabban tenné ezt.

Esti filmnézésük befejezetlen maradt. Az ikrek villámsebességgel eltűntek a fürdők irányában, valószínűleg az éjszakát Alfred paplanja alatt pletykálással fogják tölteni. Arthur kiment kutyázni, Scott pedig próbálta összetakarítani azt a sok szart, amit kedves kisöccsei kulturált kérése ellenére a nappali szőnyegével illetve a kanapé kárpitjával műveltek nassolás címszó alatt. Csupa morzsa volt minden.

A mosogatógépet pakolta be, mikor legközelebb látta Mattet, immár pizsamában. Mégmindig ragyogott, de már nem tűnt annyira felspannoltnak.

– Ühm, Scott… Az a helyzet, hogy nem tudom, hogy te tudod-e, vagy Arthur mondta-e…

– Hogy telebaszta a szekrényem, teával? Feltűnt.

Matt elnevette magát.

– Nem, nem arra gondolok – hátrapillantott a válla felett és lehalkította a hangját. – Arthur a héten minden nap velem aludt.

Úgy megszorította a tányért, hogy majdnem elroppant a kezében. Matt nagyon gyorsan magyarázkodni kezdett:

– Csak az altató miatt, tudod, hogy Emil kérte, hogy lehetőleg ne szedje. Esténként nyugtalan, de csak aznap este volt kiborulva, mikor te éppen inni voltál.

Ez nem nyugtatta meg. Azt azért nagyon remélte, hogy ha Arthur neki nem, de azért Emilnek elmeséli, hogy mi a fene van vele. Meg azt is, hogy Arthur aznap este tud egyedül aludni, Mattie ugyanis a beszélgetésük után villámsebességgel eltűnt Alfred szobájának irányában.

Ez az egész mellesleg csak arra volt jó, hogy legyen min morognia zuhanyzás közben, és miközben elhevert a franciaágyán. Forgolódott és éppen talált egy kényelmes pozíciót, mikor eszébe jutott, hogy ígért az egyik ismerős gazdának egy kimutatást. Káromkodott egyet. Lesettenkedett, magára csukta a dolgozószoba ajtaját és tíz perc alatt összedobott valamit. De legalább elálmosodott közben.

A ház nyugalmát szem előtt tartva igyekezett minél halkabban mozogni. Csak emiatt hallotta meg már a földszintről, hogyan mászkál valaki fel-alá az emeleti folyosón. Felszaladt a lépcsőn, készen arra, hogy vad kelta üvöltéssel a betörő nyakát szegje, de csak egy rémült, minden ízében remegő Arthurt talált.

– Hali – köszönt rá erőltetett vidámsággal.

Néha már ez is elég ahhoz, hogy kizökkenjen és megnyugodjon, akkor meg miért ne?

– Szia – suttogta vissza. – Matthew Alfreddal alszik.

– Tudom.

Motyogott valamit, de olyan halkan, ráadásul a plüssmackójába fúrt fejjel, hogy Scott egy szavát sem értette.

– Mi?

– Alhatok veled? – bökte ki.

Megemlékezett a nyugalomban töltött éjszaka tervezetéről, és felkészült rá, hogy Arthur csupa kiálló csont és hegyes könyök performanszát fogja élvezni egész éjjel.

– Gyere.

Konkrétan belökte az öccsét a szobába, és ő maga ment el az ágyneműjéért. Mert az ki van csukva, hogy a saját paplanjának akár egy centijét odaadja másnak. Ahhoz az kell, hogy nadrág nélkül töltse az éjszakát.

Persze mire visszajött, Arthur már régen bebábozódott Scott igen saját paplanjába az igen saját ágya legsajátabb oldalán. Nagyot szusszant, leszórta öccse cuccait, és visszament becsukni az ajtót.

Elvackolta magát a másik oldalon. A párnáját azért kivarázsolta Arthur feje alól. Öccse felszisszent.

– El is kérhetted volna.

– Az én párnám.

– Bocs.

– A paplan is az enyém.

– Szeretnéd?

– Ha már így felajánlottad, akkor igen.

Az ágya a következő másfél percben leginkább egy közepes forgalmú buszpályaudvarra emlékeztetett. És Arthurnak sikerült elérnie, hogy bebábozódjon a paplanjába és úgy kössön ki Scott karjaiban. Lehet, hogy a becsavarás az ő ötlete volt; tényleg nem volt semmi kedve a könyökéhez a veséjében.

– Jó éjt – dünnyögte.

– Kösz – horkant fel Arthur.

Szusszant egyet.

– Lelkizni akarsz?

– Veled? Kösz, nem.

– Ah, látom, nincs neked semmi bajod. Húzás vissza a saját szobádba.

Arthur összerándult.

– Scott, ne! Ne, ne, ne, kérlek ne, rendben, csak…

– Ezt most hagyd abba.

Öccse egészen picikére összehúzta magát. Scott mocorgott egy kicsit, hogy kényelmesebben feküdjenek.

– Nem kell elmondanod, ha nem akarod, de azt elvárom, hogy holnap Emilnek részletekbe menően kitérj az alvási szokásaidra és azok okaira. Világos?

– Igen.

– Helyes.

Lehunyt szemmel feküdt, készen arra, hogy elaludjon, mikor hirtelen realizálta, hogy ez nem a „mindjárt elalszok”-csend, hanem a „basszus, hogy a francba mondjam”-csend. Ettől a felfedezéstől elment az életkedve.

– Alapprobléma? – mordult fel fáradtan.

– Thesia vemhes – motyogta válaszul Arthur.

Menten eldobja az agyát.

– Azt hittem, megbeszélted Feliksszel, hogy milyen takarmány kell a vemhes unikornisoknak.

– Muszáj bunkózni? – fakadt ki Arthur sírós hangon.

– Bocsáss meg.

Arthur az ő karját használta párnának, érezte, hogy nyel egyet. Lassan, megfontoltan kezdett bele a baja elemzésébe:

– Thesia csak néha ugrik be meglátogatni, egy rövid időre, egyébként a világot járja és varázslényeket keres. Viszont ez egy veszélyes munka, csak nem fogja magával vinni a csikóját… és minden alkalommal, mikor többen lettek ezek az én barátaim, mindig rosszabbul lettem. Már ha érted, mire gondolok.

– Nem – válaszolt teljesen őszintén.

Kicsit lazított az ölelésén, mikor Arthur mocorogni kezdett. Valószínűleg bejáratott téma lesz, mert kényelmesen elfeküdt és még bele is ásított egyszer-kétszer.

– Az első Bunny volt. Nem is emlékszem, mikor találkoztam vele először, ő csak ott volt, valahányszor egyedül voltam valahol. Ő mutatta be nekem Grethent, mikor a parkban játszottunk. Eleinte ő is csak látogatóba jött, aztán mikor elmentem középsuliba, már nem csak akkor voltak velem, mikor egyedül voltam, hanem elkísértek suliba, velem voltak szünetben is, egy idő után néha az órára is benéztek. – A hangja egyszerre elnehezült. – Sir Rosenhausen nem sokkal az előtt jött, hogy én és Peter… hát, mikor kiderült, hogy defektes vagyok.

– Ne mondj ilyet.

– Mondjam azt, hogy beteg?

– Majd keresek rá neked rendes terminus technikust, ha szeretnél – jegyezte meg szárazon.

– Tökmindegy. Ugye az elején még jártam suliba, aztán anyáék kivettek, itthon voltam és marhára unatkoztam, csak a csoport volt hetente egyszer, de ott a társulat nagyja kétszer-háromszor olyan öreg volt, mint én. Grethennek akkor jött ki a csúza és nem tudott játszani. Bunny akkor mutatta be először Thesiát meg Alaendelt…

– Kit?

– Alaendelt. A tündért, ő Bunny férje.

– Áh.

– Na nyolc, szóval ott voltak ők, és még nem voltam tizenhat, mikor Anna ideköltözött. Utána meg le lettem szedálva, szóval nemigen lettek többen. Most meg bejelentkezett Thesia és ez egy kicsit… aggaszt. Titeket még nem képzeltelek oda sehova, de Alfred most a kutyám volt, ami azért elég kiborító.

Scott meredt a sötétségbe. Tippje nem volt rá, mit mondjon.

– Gondolj arra, hogy Emil eddig a legjobb orvosod.

Arthur vidáman szusszant.

– Tudom. Szoktam rá gondolni, és meg szokott nyugtatni. Meg az is, hogy azt mondta, hogy ha nagy gáz van, akkor csak hívjam fel. Kedvelem.

Megpaskolta a fejét és ásított egy hatalmasat. Arthur mintha még magyarázott volna valamit Emilről, de tekintettel arra, hogy belealudt, nemigen emlékezett a beszéd tartalmára.

Scott másnap reggel legalább olyan elviselhetetlen volt, mint Matt előző nap. Az ő idegessége azonban nem a tedd ide-tedd oda attitűdből és a szükségtelen aggódásból állt, hanem a legkisebb dolgokon megmérgesedésből, szóval a péntek délelőtt üvöltözéssel telt. Arthur idegtől vörös fejjel trappolt ki a kocsiba délben, hogy induljanak Emilhez.

Idegeskedett tovább. Ledudálta az embereket, tahó módon vezetett, és szinte levegővétel nélkül káromkodott, de Emil előtt állva megkukult. Elég volt egyetlen ibolyaszín pillantás a pszichiátertől és csak állt, hápogva. Arthur vetett rá egy gyanakvó pillantást miközben beballagott a rendelőbe.

Megszólítás helyett első körben csak krákogott, de nem is kellett volna vacakolnia vele, mert Emil úgy nézett rá, mint aki tökéletesen tisztában van az ő dilemmájával.

– Khm, szóval, tudnál majd szánni rám néhány percet?

– Hogyne – bólintott. – Arthur két órája után elég?

– Persze.

– Hosszú lesz?

– Nem tudom – vallotta be feszengve.

Emil bólintott.

– A következő páciensem visszamondta az időpontját, szóval két órát mondhatod, ha szeretnéd.

Bólintott. Utálta a kínos pillanatokat. És nem akarta két órát mondani.

Két órát csak olvasgatott, és erősen gondolkodott rajta, hogy átrendezi a dolgozószoba ajtó melletti polcát. Nem mintha baja lenne a klasszikusokkal, csak ilyen helyeken, mint az orvosi rendelő, ahol úgyis mindig mindenki az élet bajain tűnődik, nem akar ezekről olvasni. Mindig megidealizál valami humoros ponyvát, amit majd elolvasgat várakozás közben és tessék parancsolni, itt ül, kezében A nyomorultakkal.

„ – Száz frank – tépelődött Fantine. De mivel lehessen megkeresni akár csak száz sou-t is?

– Eh! – mondotta – adjuk el azt, ami még van.

A boldogtalan teremtés utcalány lett.”

Ezen a ponton akarta elhajítani a könyvet, de a nyomtatvány legnagyobb szerencséjére Emil kidugta a fejét az ajtón.

– Jöhetsz.

Becsukta a könyvet és ledobta a kanapéra. Az idegesség megint kezdett felkúszni a torkába, de mérgesen visszanyelte.

Újfent megcsodálhatta hipnózisban alvó, kisimult arcú öccsét. Arra jó volt, hogy összekaparja a golyóit, leüljön Emil elé és végre kibökje, amit már egy ideje szeretne neki elmesélni.

– Arthur erre nem emlékszik. Legalábbis nem tartom valószínűnek, elég erőset ütöttem ahhoz, hogy kicsapjam vele két órára. – Emilnek felszaladt a szemöldöke. – Anyáék halálakor történt…

>>> Következő fejezet >>>