Fogd a kezem! #10

Na, most már tizedik fejezet és tényleg!

Még mindig Matt, Scott kiborul, mint a bili, aztán Arthur is és Matt csak áll, leginkább értetlenül.

Piszok későn ért haza.

Ahogy ballagott végig a lámpafényben fürdő utcákon, a telefonja folyamatosan rezgett, de meg sem érezte. Úgy esett be az ajtón, mint egy szellem, nem is hallotta, hogy mit mondanak a többiek.

Akkor vette észre magát, mikor Scott megragadta az ingnyakát és megrázta.

– Mi…?

– SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN NEM CSINÁLHATSZ ILYET MÉG EGYSZER, MEGÉRTETTED?!

– Scott, én…

– A FRÁSZT HOZTAD RÁM, MÁR AZT HITTEM, HOGY ELKAPOTT AZ ÍR MAFFIA!

– Scott én…

– LEGKÖZELEBB VEDD FEL A TELEFONT, TE SZERENCSÉTLEN, ÉS AKKOR NEM AGGÓDOM SZEMÉTTÉ MAGAM, HÁT NORMÁLIS VAGY?!

Megszeppenten állt, és pislogott a bátyjára, aki a haját tépve üvöltözött, míg ki nem fogyott a szuszból. Ha egyszer művész akarna lenni, és megszemélyesítené a dühöt, akkor jelen ábrázatához nyúlna vissza: az ezer ráncba összehúzott homlokhoz, a felkorbácsolt tengerhez hasonlatos, szikrázó szemekhez, összepréselt ajkaihoz és az állán kidagadó izmokhoz. Az egész testét görcsbe rántotta a feszültség.

Matt jól ismerte ezt az arcot, ezt a gyilkos indulatot. Ott bujkált minden fivérében, mint egy alvó sárkány, amit csak úgy lehet felébreszteni, ha igen sokáig és igen kitartóan bökdösik a szemét. A különbség annyi volt, hogy ez az indulat általában fátyolossá tette fivérei szemét. Alfred csak utána nyelte a könnyeit, mert bűntudata volt, Arthur közben és utána is. Matt előtte, és ez általában eléggé kiborította ahhoz, hogy az ő sárkánya nyugton maradjon. Bátyjuk dühe azonban úgy lángolt, mint az erdőtűz, a könnyek már a szemén elpárologtak, ha léteztek egyáltalán.

Soha nem látta még kiborulni, pedig éltek már át kiborító pillanatokat. Anyáék temetésén sem sírt, pedig azt mind megkönnyezték, kivéve Flynnt, aki Owen vállára borulva zokogott.

– Egyáltalán, hol a faszban voltál?!

– Bocsánat – motyogta.

Összeszorított ajkakkal bámult a szeme közé, míg Matt ki nem bökte:

– Egy csöppet… elveszítettem a fejem. Nem is vettem észre, mi van velem, a nap felében csak kóvályogtam meg sajnáltam magam és én ezt tényleg nagyon sajnálom, nem is értem, mi ütött belém. Bocsánat. Többet nem fordul elő.

Meghunyászkodva lehajtotta a fejét.

– Mi a faszon tudtál annyira kiborulni, hogy egészen az éjjel kibaszott feléig nem tudtad hazatolni a képed? – kérdezte Scott. Figyelmen kívül hagyta az aprócska tényt, hogy még nem volt tizenegy óra.

Megerősítette magát és egy szuszra kivágta:

– Találkoztam Marianne-nal, aki leültetett egy csésze tea mellé és tételesen kiszedte belőlem, hogy pontosan hogyan érzek iránta, aztán közölte, hogy ez az egész nem több gyermeki rajongásnál.

Scott ajkai elnyíltak, a szemöldöke felszaladt, aztán olyan hangosan kezdett röhögni, hogy majd' hanyatt esett.

– És? – kérdezte még mindig vihogva. – Ezen akadtál ki? Kosarat adtak, és ez összetörte a pici szívedet?

– Éppen most töröd össze te is – közölte szárazon.

– Oh, ne haragudj. Azért legközelebb, mikor szerelmi bánatodban kóvályogni akarsz, legyél szíves dobni haza legalább egy messenger-üzenetet.

Negédes mosollyal csapkodta meg a vállát. Matt erre már nem mert válaszolni, csak értetlenül figyelte fivérét, aki leakasztotta a fogasról a vékony, fekete farmerdzsekijét és belebújt a bokacsizmájába. Miközben lehajolt a virágládába a tárcájáért, foghegyről odavetette neki:

– Elmentem. Legyetek jó gyerekek és fektessétek le magatokat, nem garantálom, hogy az éjszaka folyamán hazakerülök.

– Hova mész? – kérdezte megrökönyödve.

– Nem tökmindegy az neked? – morogta. – Harmadik órája kések a randimról, így is éppen eleget fogok magyarázkodni.

Otthagyta őt pislogni és kilejtett a házból. A bejárati ajtót hangosan bevágta maga mögött.

– Te tudtátok, hogy randija van? – kérdezte Alfred hirtelen.

Nagyot ugrott ijedtében. Mögötte nyitva volt a dolgozószoba ajtaja, vagyis Alfred az ajtó mögül leskelődve végighallgatta az egész parádét. Nagyon jól esett neki a tudat, hogy nem jött segíteni. Nem mondta ki, csak csípőre tette a kezét és csúnyán nézett. Alfred vágta az üzenetet, mert pimaszul szélesen vigyorgott.

– Azt hittem ezt a hangnemet csak és kizárólag Arthurnak tartja fenn.

– És nem csak te – mondta az emlegetett szamár a lépcsőfordulóban és leballagott hozzájuk. – Szép műsor volt. Na gyere, te mélabús lélek, kapsz egy bögre teát.

– Annak speciel jobban örültem volna, ha nem hagyjátok, hogy Scott leszedje a fejem – jegyezte meg szárazon. – De azért köszi, most eszembe juttattad, hogy szegény mélabús lélek vagyok.

– Téged ismerve úgyis eszedbe jutott volna, legkésőbb lefekvéskor és akkor megint hallgathattam volna, hogyan sétálsz fel-alá a folyosón.

Arthur után pislogott. Igen, amikor az álmatlanság annyira beüt, hogy tényleg nem tud magával mit kezdeni és összeszedi magát annyira, hogy lejöjjön mosogatni, akkor a végén mindig csak odáig jut el, hogy fel-alá mászkáljon az emeleti folyosón. Alfred meglepetten pillantott rá, mintha nem tudna a dologról, pedig erről biztosan mesélt neki.

– Felébred éjjelente, vagy ő sem alszik, hogy hall téged mászkálni? – súgta a fülébe.

Ezek szerint csak vannak értelmes gondolatai néha. Kicsit ganénak érezte magát, amiért ilyesmi jár a fejében.

Arthur után mentek, aki már feldobta a teavizet.

– Este van és gondolom aludni is szeretnénk – mormolta Arthur magának, miközben a teásdobozok között turkált. – Szóval alacsony koffeintartalmúnak kellene lennie, de mégis hozza a kívánt hatást, akkor nekünk pont ez kell!

Lekapott egy dobozt, aztán sorban még három másikat.

– Mondtam már, hogy szégyenletesen kevés teánk van itthon? – kérdezte.

– Scott a minap panaszkodott, hogy éppen kitúrta a teáidat a kamrába, erre visszapakoltad őket ide, és egy egész szekrény tele van velük.

– De így se tudok olyat főzni, amilyet én akarok – fuffogott. – Tudjátok mit, holnap átmegyek a saját készleteimért.

Összenéztek Alfreddel.

– Elég nagy hozzá a kocsi? – kérdezte Alfie.

– Haha.

Nemsokára ott gőzölgött mindegyikük előtt egy csinos bögre tea és Mattie-nek azon érdekes felfedezést tette, hogy a gőznek rózsaillata van. Arthur éppen leült, aztán fel is kelt, majd azzal a felkiáltással, hogy ő éhes, kent magának egy szendvicset.

Scott-féle szabály: a rendes kajaidőn kívül Arthur akkor és annyit eszik, amennyi jólesik neki. Összenéztek Alfreddal és nem szóltak semmit, csak végignézték, hogy bátyjuk a nagy karéj kenyeret összehajtogatja és négy harapással eltünteti.

– Szóval – nyelte le az utolsó falatot is Arthur, és a teája mellé könyökölt. – Tudom, hogy szeretsz rágódni a dolgokon, de az ilyesmit jobb gyorsan letudni. Maradjak, vagy megbeszéled Alfreddal?

Értékelte volna, ha csak Alfrednak kell kiöntenie a szívét, de ikertestvére a fejét rázta.

– Mattie, vannak dolgok, amikben nem tudok segíteni. Ha Sakura lepattintott volna, akkor most tudnék, de ő soha nem mondott olyasmit, hogy gyerekes vagyok. Mármint mondott, csak nem konkrétan így, és nem arról, hogy szeretem.

Matt figyelmesen bámult Alfred arcába.

– Tudod, hogy ebben az egészben mi a vicc? Nyolcadik hónapja hallgatom, ahogy áradozol róla, és most először mondtad így kereken, hogy szereted őt.

Úgy szélesedett a vigyora, ahogy Alfred vörösödött.

– É-és ha így van, akkor mi van? – morogta.

– Semmi, mindenkivel megesik – vont vállat Arthur. – Még az is előfordulhat, hogy egyszer az a barom fog hazaállítani valakivel.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy kire gondol. Éppen ilyen nyilvánvaló volt kikövetkeztetnie, hogy mit szeretne, mikor várakozva felé fordult. Nagyot sóhajtott.

Jó, hogy tud ilyen dolgokról beszélgetni a fivéreivel. Régen a lányokról anyát kérdezte, lévén, hogy ő volt az egyetlen nő a családban, ezzel együtt Matt ismerősi körében az egyetlen nő, akiben bízott annyira, hogy ilyesmit kitálaljon neki. Most, hogy belegondol, még férfiakról sem tud. Vannak neki egyáltalán barátai?

Inkább beleivott a teájába.

Majdnem félrenyelte a meglepetéstől. Arthurnak sikerült a gondoskodó szeretetnek ízt adni és azt csészébe önteni.

– Hát – krákogott. – Addig oké, hogy kosarat adott, mármint csak akart, mert nem jutott el odáig. Kereste a szavakat, én mondtam ki helyette, erre közölte, hogy nem akart volna ilyen kereken fogalmazni, de tény, hogy nem vesz komolyan. Felhozta azt, hogy fiatalabb vagyok nála, és nagyjából eddig jutottunk, mert jött érte a bátyja. Aki amúgy Francis.

– Ó, mármint úgy érted, hogy Arthur Francise? – kérdezte Alfred felvillanyozva.

– Milyen én Francisem, hagyjatok már – mordult fel. – De akkor ezek szerint közvetve ismerem a kisasszonyt.

– Hogy érted, hogy ismered? – támadta le. – És miért nem mondtad eddig?

– Mondtad, hogy mi a teljes neve? Nem. És nekem a másik irányból Marie-ként emlegették.

– Akkor okosíthatod Mattie-t, hogy mi sok szép jót tudsz róla – vigyorgott Alfred.

Reményteljes pillantást vetett rá. Arthur csak vállat vont.

– Leginkább csak Francis panaszkodott róla, hogy megint megette a dugi csokiját, meg ilyenek, egyébként semmit nem tudok róla.

– Marianne azt mondta, hogy időnként falra tud mászni a bátyjától – billentette félre a fejét.

– Lehet benne valami – dörgölte az állát Arthur. – Ha nekem már a tököm tele van valamelyikőtökkel, akkor megyek máshova beszélgetni. Most képzeljétek el, ők csak ketten vannak, milyen fura lehet.

– Mintha mindenhez Matt segítségét kéne kérnem – meredt maga elé Alfred elborzadva. Még rémültebben nézett fel. – Vagy nekem kéne segítenem minden bajodban.

Neki se nagyon ment a helyzet elképzelése. Ez a téma majdnem olyan volt, mint Marianne kérdése, hogy milyen Angliában felnőni. El sem tudja képzelni, milyen lett volna másmilyen körülmények között az élete.

– Felbukkant Francis, beszólt nekem, aztán tökre örült, mikor megtudta, hogy beszélek franciául, közölte, hogy én vagyok az első normális ember az országban.

– Pff, tipikus béka – horkantott Arthur. – De folytasd csak, ne is figyelj rám.

– Kérdezte Marianne-t, hogy végzett-e, mert mehetnékje van, meg fumigált engem még egy sort…

– Majd pofán verem, mikor legközelebb találkozunk.

– … aztán Marianne közölte, hogy csütörtök este elmegyünk vacsorázni. Nekem úgy tűnt, hogy csak a bátyját akarja húzni vele.

Alfred pár pillanatig döbbenten meredt rá, aztán kitárt karral örvendezni kezdett:

– De Mattie, akkor kaptál még egy esélyt bizonyítani! Odamész csütörtök este, leveszed a lábáról és kész!

– Hagyd már! – intette le Arthur. – Mattie, ne vedd túl keményen a dolgot. Csak lazán, add magad és nem lesz gond. Jó, talán vegyél erőt magadon és próbáld fenntartani a beszélgetést.

– Ami azt jelenti, hogy időnként te is beszélsz és nem csak bólogatsz.

– De hagyd őt is kibontakozni.

Bátyjai még felváltva adtak néhány jó tanácsot, Arthur megkérdezte, hová mennek. A Ristorante Vargas-t egyikük sem ismerte közelebbről, de Alfred azt mondta, körbelesi a helyet, mielőtt Matt odatelefonál, hogy asztalt foglaljon. Matt tartotta magát az álláspontjához, hogy ő fog telefonálni. Ezt neki kell elintézni. Férfi lesz és megoldja. Sőt, utána még Marianne-t is fel fogja hívni, hogy sikerült a foglalása, biztosan nem véletlenül adta meg a telefonszámát.

Értékelte a jó szándékuk. Meg a szeretetízű teát is. Egyszer tényleg rá fogja venni Arthurt, hogy nyisson egy teázót. De tényleg, ezt a tudását vétek lenne veszni hagyni.

Mikor éjfélt ütött az óra, Arthur akkorát ásított, hogy keresztben le tudta volna nyelni őket.

– Stip-stop fenti fürdő – állt fel.

– Ne már, fent van a fogkefém! – vetődött utána Alfred.

– Akkor siess, mert ha egyszer beveszem magam, addig fogok tusolni, míg Scottnak ki nem számlázzák a Temze éves vízhozamát.

Vigyorogva lépdelt felfelé utánuk a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfokra érve aztán megfogalmazódott benne egy kérdés:

– Te Arthur, ha Francis Londonban lakik, akkor mi a fenének jár ide virágboltba?

Arthur megtorpant a fürdő küszöbén és visszanézett rá. Alfred ezt kegyetlenül kihasználta, besurrant mellette, és becsukta az ajtót.

– Hogy nem rohadna le a… Eh. Én úgy tudom, hogy Francis valahol a Cariad Roadon bérel egy lakást, hogy egyedül vagy a húgával, vagy az éppen aktuális szeretőjével, passzolom.

– Oks, ez már több is, mint amit tudni szerettem volna.

Arthur gonosz vigyort villantott rá. Ugyanezzel a vigyorral az arcán ragadta meg a fürdőből kilépő Alfred karját és penderítette ki, hogy beváltsa ígéretét. Másik fivére csak a felkarját dörgölve megállt mellette és bámulta a fürdőajtót. Matt várakozón nézett rá, de Alfie néma volt, míg meg nem hallotta a zuhany hangját.

– Újabban egész sokat lelkizik velünk, nem? Úgy értem, jött a virágokkal, meg amit utána mondott a szerelemről, most meg ez. Régen nem csinált ilyet.

Vállat vont.

– Lehet, hogy ez is azért van, mert új gyógyszert kapott, emlékszel, hogy Scott mondta, hogy Emil mondta, hogy az új gyógyszer újfajta szokásokat eredményezhet. Szerdán például megette a savanyú uborkát, pedig egészen idáig azt hittem, hogy utálja.

Alfred biggyesztett szájjal vállat vont. Matt hirtelen rávigyorgott és jó erősen vállon csapta.

– Aú! Ez mire volt jó?!

– Elég már a hisztizésből, még nem is mesélted, hogy mentek a dolgaid Sakurával!

Alfred arca abban a pillanatban kivirágzott és Matt hálószobaajtajában áradozott a csodásan sikerült randijáról, míg Arthur elő nem került a fürdőből, ami amúgy nem tartott tovább tíz percnél. Még hajat is mosott, vizes tincsei szanaszerteszéjjel álltak.

– … és mondtam már, hogy Sakura gyönyörű? – ért az adott ömlengésbekezdés végére Alfred. Még mielőtt újat kezdett volna, Matt közbevágott:

– Csók volt?

Alfred döbbenten meredt rá, majd maga elé bámult, és hitetlenkedve kibökte:

– Nem. Most, hogy mondod, nem volt. Nem is gondoltam rá. Atyaég, kellett volna?

Hirtelen rágni kezdte a körmeit. Arthur mellettük elhaladtában odavetette:

– Ha nem érezted szükségét, és lesz következő randitok, akkor valószínűleg ő sem érezte szükségét.

– Igen? Köszönöm, Artie!

Arthur a szemével akarta megölni Alfredet az utált becenév miatt. Róla ez lepergett, folytatta a ömlengést. Matt csak mosolygott, mire Arthur is megenyhült, fejét csóválva jóéjt kívánt és ment lefeküdni. Ő még elhallgatta egy sort a lelkendezést, azzal a hátsó szándékkal, hogy hátha lesz egy kis ihlete a saját csütörtöki randevújához, de csak azt érte el vele, hogy hiába a tea és a beszélgetés, később csak álmatlanul feküdt az ágyában, vergődött és azon tűnődött, mi az eget kezdjen ezzel a csütörtökkel. Meg Marianne-nal. Meg magával és az életével.

Az éjjeliszekrényén világító óra negyed kettőt mutatott, mikor felkelt az ágyból, hogy akkor ő most tényleg lemegy mosogatni, mert ez már nem járja.

Meleg éjszaka volt, a pizsamafölsőjét lefekvéskor levette. Éppen ezt vadászta elő az ágya alól, mikor halk kopogást hallott.

– Gyere be – szólt ki, előrántotta a ruhadarabot és belebújt.

Az ajtó zárva maradt. Összevont szemöldökkel felállt, és odament ellenőrizni, hátha csak az érzékei csalták meg. Kikukkantott a folyosóra, ott pedig egy fel-alá kóválygó, régi, kopott maciját ölelgető Arthurt talált.

– Gyere be – ismételte.

Az ablakon át beszűrődő fény megcsillant Arthur arcán, mire Matt bensője megremegett. Azokkal a pillanatokkal nem nagyon tudott mit kezdeni, mikor Arthur kibukott és sírt – abban Scott volt a jó. A bátyjuk viszont képtelen halkan létezni, hallotta volna, ahogy hazaér, ha máskor nem, akkor, mikor keresztülesik valamin és reflexből káromkodik.

Arthur beosont mellette.

– Ne haragudj, nem akartalak felkelteni – motyogta.

– Szerinted aludtam? – mosolygott rá. – Mondjad.

– Haragudnál, ha… ha felkapcsolnám a lámpát?

– Csak nyugodtan.

Pislogott, míg elmúlt a fényvakság. Arthur odakucorodott mellé az ágyra, ami két személynek nem volt a legideálisabb, viszont Matt ennél nagyobb ágyban egyedül képtelen volt aludni.

– Gyer'ide – mondta neki gyöngéden és ölelésre tárta a karjait.

Arthur odafészkelte magát a mellkasához, mint egy kiscica. Még mindig görcsösen szorította a medvéjét.

– Scottot akarom – motyogta.

Megnyalta a száját.

– Nem hallottam, hogy hazajött volna – válaszolta megfontoltan. – Felhívjam?

– Ne! Ne, így is elrontok mindent, most elment szórakozni, és biztosan ivott is, arra van a legkisebb szükség, hogy most csatak részegen megpróbáljon hazajönni…

– Akkor kénytelen vagy beérni velem.

– Ne mondd ezt, Mattie – hüppögte Arthur. – Ettől úgy hangzik, mintha nem is szeretnélek titeket. De én nagyon szeretlek titeket, csak ilyen elcseszett vagyok, és ha már elszúrtam Scott életét, akkor legalább a tieteket ne vágjam gallyra, nem? Scott is ezt mondta.

– Nem hiszem, hogy Scott azt mondta volna, hogy gallyra vágod az életét.

– Nem, ő azt mondta, hogy nem muszáj a nyakatokba varrni ezt a problémát, amiben igaza is van, mert nézz rám, az isten szerelmére, huszonnégy éves vagyok, tudnom kéne gondot viselni magamra.

– Tudsz is – próbálta nyugtatni, és szorosabban ölelte. – Arthur, ne ostorozd magad, attól nem lesz jobb.

– Tudom.

Újabb remegéshullám futott rajta, és hirtelen görcsösen felzokogott.

– Miért csinálom ezt?! – kérdezte hirtelen kifakadva. – Semmi értelme az egésznek, olyan, mintha csak fel akarnám hívni magamra a figyelmet, pedig így is többet aggódtok miattam, mint kellene, és én nem akarok ilyen lenni, akkor meg miért!

– Egy kicsit… érzékenyebb vagy, mint mi, ennyi az egész.

– Érzékenyebb – ismételte és felnevetett. – Te így nevezed ezt? Hallok valami marhaságot, és kibukok rajta, néha egészen kicsi faszságokon és nem értem, miért! Néha okom sincs rá, csak úgy jön.

– Semmi baj.

– Ne mondd azt, hogy semmi baj, mert akkor csak még jobban kiborulok.

– Akkor mit szeretnél, mit mondjak?

– Nem tudom. Semmit. Feküdj le, kérlek.

Engedelmesen elnyúlt az ágyán. Kuma most a változatosság kedvéért a szék ülőrészén tárolt ruhahalmot szúrta ki alvóhelynek, így még amiatt sem kellett aggódnia, hogy szerencsétlen szőröst esetleg lerúgja az ágyról. Kényelmesen elfeküdt. Arthur figyelte, megvárta, amíg nem mozdul tovább, akkor odagömbölyödött mellé, a fejét a vállára fektette.

– Hallom a szíved – motyogta.

– Még jó.

– Alhatok veled?

– Ez soha nem kérdés, Arthur.

– Megkérhetlek, hogy… hogy hagyd égve a lámpát, amíg elalszom?

– Hát persze.

Óvatosan megsimogatta Arthur hátát, aki még jobban összegubózódott.

– Most tudod, mi a baj?

Arthur nem válaszolt.

– Arthur, a héten ez a negyedik alkalom, hogy nálam alszol. Tudom, hogy nem akarsz terhelni vele, de szerinted nekem milyen érzés, hogy itt vagy, reszketsz, és nem tudom, hogyan segíthetnék?

Utálja zsarolni, de mit tegyen, ha másképp nem hajlandó együttműködni? A zsarolásnál meg csak a tehetetlenséget utálja jobban.

– Megy a fejemben egy szám – bökte ki. – És hiába gondoltam az összes idegesítően fülbemászó zenére, amit ismerek, nem tudom kiverni a fejemből.

Még egy simogatásába került, hogy Arthur kimondja:

– Doris Daytől a Perhaps.

Erre már felvonta a szemöldökét. Legutóbb, mikor Arthur zenétől borult ki, Owen hallgatta max hangerőn a Depeche Mode Personal Jesus című számát. Meglehet, hogy zenében a családjuk régimódi.

– És mi olyan aggasztó egy szerelmes számban?

– Az, hogy pontosan tudom, miről énekel – mondta és megpróbálta átfúrnia fejét Matt felsőtestén. Annyira azért nem volt jó érzés. – Talán, talán. A leggyűlöletesebb szó, amit az ember valaha megalkotott.

Hajlott rá, hogy higgyen neki. A talán tényleg szörnyű szó, főleg azért, mert az esetek többségében nemre végződik.

– Elmeséled?

Arthur megrezzent, ölelő karját egy kicsit maga felé húzta. Jól ismerte ezt a mozdulatot, a visszakozást. Számolta, hányszor vesz levegőt, míg válaszolni tud. Ez egy rövid teszt is, hogy mennyire kínos neki a probléma. Ötöt számolt, ebből a második és az ötödik mélyebb volt, beszédhez vett levegő. Arthurnak nagyon kényelmetlen.

– Nem azért nem akarom rád tukmálni, mert nem akarom elmesélni, hanem azért, mert vannak dolgok, amiket az ember megtart magának.

– Ez nem válasz.

– Dehogynem.

– Mégis mi az, amit nem mondunk el? – vonta fel a szemöldökét. – Állítólag az egészségügyi bajainkról keveset nyilatkozunk, de a végén kikötsz vele az orvosnál és elmondod. A szerelemről nem beszélünk, de mikor valaki szóba hozza Sakurát, Alfrednek be nem áll a szája. Anyáékról nem beszélünk, de róluk tudunk mindent, és Mindenszentekkor az egész család összejön, hogy össznépi szomorkodás legyen.

A kapásból kilistázott dolgok végére ért, de nem úgy tűnt, hogy Arthurt meggyőzte volna. Hirtelen eszébe jutott még valami:

– Ja, és a szexről sem beszélünk, de ami azt illeti, teljesen tökéletesen képben vagyok mind Alfred, mind Scott ühm, gyakorisági mutatóival, sőt, ami azt illeti, szerintem Alfredéról tényleg többen tudok, mint szeretnék. De ez kölcsönös, ami azt illeti.

Arthur hirtelen felült. Zöld szemei szikráztak, és elég morcos arcot vágott hozzá, hogy Matt szemüveg nélkül is kivegye az arckifejezését.

– Szóval csak ki akarod szedni belőlem?

– Figyelj, én…

– Tudni akarod, hogy mi bajom?

– Talán segít…

– Én tényleg nem akarom rád tukmálni, mert ez marhaság, úgy, ahogy van, és az égvilágon semmi értelme és… – visszadőlt Matt mellé és szorosan magához ölelte a maciját. – Annyira mocskosnak érzem magam. Félek, ha elmesélem, attól nem megtisztulok, csak összekenlek vele.

Igyekezett nagyon megfontolni, mit mond. Vagy legalábbis úgy mondani, mintha nagyon megfontolta volna.

– Nem hiszem, hogy az érzéseid fertőzőek lennének. Továbbá, szerintem nincs olyan, hogy valaki mocskos. Már ameddig nem arról akarsz mesélni, hogy megölted a hülye szomszédot és azért nem csöngetett át már második napja.

– Néha szívesen kitekerném a nyakát – ismerte el –, de ezt inkább meghagyom Scott privilégiumának.

– Mondtam már, hogy bámulatosan tudod terelni a szót? – érdeklődött.

– Hagysz nekem egy rakás kiskaput – vont vállat.

Nem volt hajlandó megszólalni. Figyelmesen bámulta maga mellett a testvérét, legalacsonyabbat mindegyikük közül. Valószínűleg nem lenne oda érte, ha hallaná, hogy miket gondol róla.

– Ma este konkrétan kivallattalak, hogy mit csináltál. Alfred előtte magától is ellelkendezte, hogy milyen napja volt. Mind a kettőtök mesélt, és végig az járt a fejemben, hogy ezek tiszta érzések… nem úgy, mint az enyémek.

A régi sejtés most végre kibukott a száján:

– Szerelmes vagy?

Arthur erre felnevetett. Keserűen, öröm nélkül, és a mackójába temette az arcát.

– Lehet. Talán. Mondtam, két hónap. Annyi idő alatt általában eldől. Voltam már szerelmes, többször is, de ez most annyira más!

– Csak nem találtad meg az igazit? – mosolygott.

A várt hatás elmaradt. Arthur rémülten pislogott fel rá.

– Istenem, nagyon remélem, hogy nem. – A hangjából csöpögött az undor. – Ez nem olyan, mint az eddigiek. Ez nem tiszta, nem látom benne a szépet, de csak most, mert amikor ott vagyok Vele, akkor nem érdekel.

Matt végiggondolta, kiket ismer a bátyja ismerősi körében. Újabban nem nagyon beszélgettek a terápiás klubról, meg Arthur már egy hónapja feléjük sem nézett, nem valószínű, hogy ott futott volna össze az illetővel. Egyvalakiről tudott, aki relatíve új szereplő.

– Ha nem haragszol… ez a valaki nő?

– Miért hiszi azt mindenki, hogy homokos vagyok? – könyökölt fel Arthur, hogy jobban tudjon szúrósan a szemébe nézni. Újabb remegéshullám futott végig rajta, mire rémülten simult hozzá, de mikor Matt felé akart fordulni, hogy átölelje, tiltakozni kezdett: – Ne, ne, maradj így kérlek. Hallani szeretném a szívverésed.

– Eddig nem csináltál ilyet.

– Nem? Pedig jól esik. Mint fogni a kezed. Szeretem fogni az emberek kezét.

Itt volt vége az esti lelkizésnek. Matt nem mert többet kérdezni, legalábbis Arthurtól ott és akkor nem. Esetleg máskor, vagy Marianne-tól érdeklődik kedves bátyja szexuális beállítottságáról.

Bátyja hálásan simult hozzá, mikor Matt megfogta a kezét. Fogta, amíg Arthur el nem aludt, akkor óvatosan arrébb pakolta, hogy neki is legyen egy kicsi helye. Lekapcsolta a lámpát, gondolatban elhordta a macskáját mindennek, amiért mégis úgy döntött, hogy rajta akar aludni és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni.

Természetesen végigagyalta az éjszakát. Mikor fölébredt, egyedül feküdt az ágyában, és nagyon nehezen lélegzett.

Technikailag igaz a kijelentés, Kuma a mellkasán ült. Úgy három centiről bámult bele az arcába, és amint megpillantotta Matt szemének ibolyaszínét, nyávogott egyet.

– Rohadnak a beleid, te állat? – hörögte és lefordult az ágyról.

Kuma egész úton lefelé dörgölőzött hozzá, nem hagyta élni. Nagyon vágyott már a szükséges napi betevőjére. Alfred és Arthur, akik a nappaliban ültek a dohányzóasztal két oldalán, pisszegtek. A földön ültek, mikor alig tizenegy ülőhely várt hiába arra, hogy becses valagukat a párnákon melegítsék.

Felvont szemöldökkel meredt rájuk, de aztán Alfred mutogatásának engedelmeskedve belesett a konyhába és azt találta, hogy kedves Scott a hűtő előtt fekszik a konyhakövön és alszik. Másik két tesójában korábban feltámadhatott a testvéri szeretet, mert be volt takarva egy pokróccal. Közelebb lépve megcsapta az átható whiskyszag, amivel nem tudott megbirkózni a bukóra nyitott konyhaablak. Matt ennek hatására úgy döntött, hogy egy szelet vajas kenyér és egy darab alma csodás reggeli, sőt, Kuma csak konzervkaját kapott, hogy ne ropogtassa olyan hangosan a szárazat.

– Mi jón ügyködtök? – kérdezte suttogva, ahogy kiballagott tesókáihoz a nappaliba.

– Egy haverom felhívott, hogy a következő csoportra kéne neki egy kupac fénykép, és sajnos tudja, hogy nem dobom ki a képeimet, szóval egyből rám gondolt – válaszolt Arthur.

Előttük az asztalon fényképek, fényképalbumok, a földön továbbiak, egy cipősdobozban DVD-k sorakoztak, gerincükön a felirattal: Napocska Tábor. Mellettük helyszínek, meg hogy téli vagy nyári tábor volt-e. Arthur már elég régi motorosnak számított abban a társulatban.

Beállt Alfred mögé szurkolótábornak. Ropogtatta az almát, nézegette a képeket. Arthur mindegyik hátára felírta filccel, hogy mikori a kép és ki van rajta, néha rövid történetet is kirajzoltak jellegzetes betűi. Alfred aszerint válogatta a képeket, hogy volt-e rajta ember, vagy nem. Az emberes képeket beledobta egy asztal közepére kirakott dobozba. Arthur abból halászta a képeket, néha ellenőrzött egy kezében tartott listáról valamit és maga mellett csoportba rendezgette a fotókat.

– Amúgy bocs a tegnap esti miatt – mormolta.

– Hagyd el – legyintett. – És szívesen máskor is.

– Nem szívesen borulnék ki a továbbiakban.

– Tudod, hogy értettem.

Arthur lassan bólintott. Rövid beszélgetésük alatt egyszer sem nézett a szemébe.

Alfred fura hangot produkált, mire Matt felé fordult. Ikre szó nélkül nyújtotta át neki a képet, amin az előtérben két ember vízipisztollyal lőtte egymást, a háttérben viszont jól kivehető volt Arthur, aki egy lányt ölelt. Szenvedélyesen csókolóztak.

Leesett állal bámulta a képet. Akkor most mi van?

>>> Következő fejezet >>>