Fyrirgefðu mér #7

No lám, Tonhal még él.

Teljes mértékig közérdekű: aláírásgyűjtés zajlik éppen, hogy legyen a Hetának hetedik évada.

Nem túl, de azért közérdekű: megcsináltam és olvadoztam egy sort a Hetás kérdőívem értékelésénél.

Ehhez kapcsolódik, hogy eluntam a mindenféle személyes szemetem ide felpakolását, és csináltam egy Tumblr oldalt, ahova nagyon sok macskás képet fogok posztolni.

S'amink van: egy adag beszélgetés, véleményem szerint roppant ócskán megírt Hongkong, és +18-as tartalom.

(Egyébként jejj, az eddigi leghosszabb fejezet)

Fyrirgefðu mér

#7

– Uram.

Puff. Puff.

Érdekes módon az utóbbi napokban rendesen viselkedett. Magához képest visszafogottan, de az általános normákhoz mérve még mindig fülig érő mosollyal járta végig a koppenhágai kirendeltséget. A helyi kirendeltség vezetőjének eléggé megnyúlt a képe, mikor meglátta Dennyt az irodája ajtajában. Még jobban, mikor a férfi halkan zümmögve átlapozta a féléves ütemtervüket, amit azon melegében ki is vágott a kukába. Ezután sokatmondóan Sigurðurra mosolygott, és kérte az előző évi könyvelést is. Sigurður kiment telefonálni. A könyv szemrevételezése után kezet fogott az igazgatóval és szeretetteljes mosollyal kirúgta. Addigra a hatóságok is megérkeztek, így a férfi kezét a rendőröknek adta tovább, akik bilincsben elvezették.

– Uram.

Puff, puff.

Az újságírónak tegnap este küldte el a fényképcsomagot. Arra hivatkozva, hogy az újságírók mindig a legelőnytelenebb képeket hozzák le, a cég grafikusaival már eleve javított fotókat küldött. Pózolt a szoftverfejlesztő csapattal, az irodistákkal, volt egy kép, amin a főkönyvben húzogatja alá a hibákat, egy, amin felhívta a könyvelést, és közölte velük, hogy marha gyorsan csináljanak rendet, illetve derítsék ki, hogy a drága igazgató mégis mennyi pénzt sikkasztott el. Végül, de nem utolsó sorban ott volt az esbjergi csoportkép is, amin alpinista felszerelésben, hóna alá szorított sisakkal, szélfútta hajjal áll Ned és a másik három beosztott által övezve. Az arca jobb felét fordította a kamera felé, azt érte a fény, a másik oldala egészen sötét volt. Fényképezés szempontjából nem a legjobb beállítás volt, viszont a másik irányból tisztán kivehető lett volna Siggi keze nyoma a férfi arcán. Idehaza adott neki egy kis jeget az arcára, és másnapra nyoma sem maradt. Nem beszéltek róla.

– Uram.

Puff. Pu-puff.

Ma reggel megkapták a magazint, ami lehozta, hogy Denny él, jól van, és szúrópróba-szerű ellenőrzést végzett a vállalatánál, illetve az eredményeket is röviden értékelték. Ez utóbbi a marketinges csoport érdeme volt, Denny csak megmondta nekik, hogy mit kell majd szépen körítve tálalni. A magazin mellett kézhez kapták az igazgatótanács tagjainak e-mailjeit is, miszerint Denny rohadjon meg, miatta volt másfél éves mélyponton a részvényük, és ezért igazán elvárnak valami kárpótlást. Denny morgott, gyorsan megfésülködött és zselé nélkül, egy kevés lakkal belőtte a haját, majd videochaten bejelentkezett az ülésre, és közölte velük, hogy esetleg a többi részlegen is megejt egy-egy ellenőrzést, ha valami gondjuk van.

– Uram.

Puff, puff. Puff.

Dennynek aznap reggel megint nem volt jó kedve. Fejfájásra panaszkodott, és kedvetlen volt. Belefáradt az e-mailek olvasásába, és a tájékozóra beköszönés után kiment a hátsó verandára, felhúzta a bokszkesztyűjét, és lassan egy órája azon volt, hogy rommáverje a zsákját. Az igazgatóságot nem tántorította el a fenyegetés, tovább dobálóztak a mailekkel Denny benn hagyott telefonja átlag ötpercenként rezgett. Sigurður végül felhatalmazta magát, felhívta az egyiküket. Csendesen megsúgta, hogy Denny tényleg beteg volt, de már sokkal jobban van, és ne aggódjanak érte, az egészségi állapota nem veszélyezteti a munkájukat, illetve halálos veszély sem fenyegeti. A betegség mibenlétét feszegető kérdésre nem volt hajlandó válaszolni.

– Uram.

Pu-puff. Pu-puff.

Azonban, függetlenül attól, hogy nincs jól, a leszervezett interjújára el kéne mennie. És neki erre kötelessége figyelmeztetni őt, még úgy is, hogy nincs kedve túlságosan megközelíteni őt, mert a videohíváshoz felvett zakó és ing mögötte hevert a földön. Főnöke egy szál kacsás alsónadrágban és csíkos zokniban püfölte azt a nyavalyás zsákot. Sigurður mindig is tisztában volt vele, hogy a jó kondiban van, de testmozgás közben ez különösen látszódott. Pláne úgy, hogy Denny felsőtestén egyenletesen eloszlott és diszkréten csillogott az izzadtság, mintha beolajozta volna a bőrét.

Felszegte a fejét, halálmegvető bátorsággal közelebb lépett, és kicsit hangosabban szólt, hogy Denny a puffanások mellett is meghallja a hangját:

– Uram!

A férfi megfordult. Az izzadtság meglazította a hajlakkot, és néhány tincse elszabadult és a szemébe lógott. A bal kezét kirántotta a kesztyűből, hogy hátratúrja, ezzel végképp hazavágta a frizuráját. Viszont Sigurðurnak leesett, hogy pontosan miért is bomlanak utána a nők. Meg a férfiak.

– Ah, Siggi. – Mintha rajta kívül más is lenne a házban. – Szerinted kirakjam a szélkerekes szelfim Twitterre, vagy már elkéstem vele?

– A munkavédelmiseknek nem tetszene, uram. Mindenesetre ideje lenne indulnia.

– Mégis hova a retekbe? – fintorgott.

– Találkozót beszélt meg Herra Chunnal, nem emlékszik?

– Kivel?

– Leon Chun, uram. Akivel a szélkerék tetejét telefonált.

– Tényleg – biggyesztette a száját. – Nincs kedvem menni.

Sigurður nagyon-nagyon mélyet lélegzett, és megpróbálkozott az észérvekkel.

– Herra Chun külön mondta, csak az ön kedvéért repült Koppenhágába. Az utolsó pillanatban vett jegyet, és ő nincs olyan anyagi helyzetben, mint ön, uram. Nem teheti meg vele, hogy iderendeli, és aztán nem megy el a találkozóra.

– Fáj a fejem – morogta.

– Ez elég gyenge kifogás, uram.

– Siggi, bazd meg, fogd már fel, hogy éppen meghalok! – üvöltött fel, mire Sigurður riadtan hátrált egy lépést. – Szétreped a fejem, kurva szarul vagyok, és kéne egy… nem, nem iszom, nem kell mondanod.

Visszafordult a zsákhoz, és behúzott neki egyet. Sigurður nagyot nyelt. Mégis mit csináljon vele?

– Mégis mit csináljak önnel?

– Adj még egy aszpirint és menj el helyettem.

– Nem hiszem, hogy azzal Herra Chun ki lenne segítve.

– Még mindig több, mint a semmi, nem? – nézett rá fáradtan. – Mellesleg, te majdnem annyit tudsz rólam, mint én. Ha nem többet. Itt a lehetőség teregetni a szennyest, használd ki. Hess, hess. Vidd a tárcám is.

– Biztos benne, uram?

– Spuri van.

– De…

Denny hirtelen visszafordult, és elég dühösen nézett ahhoz, hogy úgy döntsön, a testi épsége megkívánja a csendet.

– Siggi, nem vitatkozom, mert attól még jobban fáj a fejem, és per pillanat égető szükségem van rá, hogy szétverjek valamit. Mindenkinek jobb, ha ez a zsák a célpontom, és nem mondjuk egy mitugrász firkász, vagy éppen te.

Átfutott a fején, hogy az esbjergi pofon nem éppen élete ötlete volt. Kimérten bólintott, Denny pedig mogorva arckifejezéssel folytatta a bokszzsák szisztematikus elpusztítását.

Beharapott szájjal toporgott mögötte még egy sort. Ő főzött magának ebédet, amit csak azután akart megenni, hogy elvitte Dennyt. Egyszerű paradicsomos spagetti volt, amit lefóliázva bedobott a hűtőbe. A házba visszatérve ezt mikrózta meg, reszelt rá egy kis parmezánt, majd evőeszközökkel, két darab aszpirinnel és egy üveg limonádéval kivitte a verandára és letette a kisasztalra.

– Azért próbáljon meg enni, uram.

Denny mély hangon mordult egyet, és bele is rúgott a zsákba. Sigurður gondolkodott, hogy mit mondhatna még, de semmi nem jutott az eszébe. Felszedte az eldobott ruhákat, odabenn még egyszer ellenőrizte, hogy a lepedővel letakart bárszekrény még mindig zárva van-e, majd összeszedte a főnöke tárcáját, és úgy döntött, visszafogott lesz. Átöltözött, de a tükörképe még mindig a tökéletes komornyik mintapéldánya volt. Ráfintorgott.

Denny nagyon elvolt a hátsó kertben. Nem úgy néz ki, mint aki el akar menni, de ha mégis… inkább bezárta a bejárati ajtót, Dennynek nem tartozik az erősségei közé az ilyesmik ellenőrzése, az meg senkinek nem jó, ha itt hagyják a házat tárva-nyitva. Csak emiatt ellenőrizte, hogy ház oldalánál a kerítés ajtaja is zárva van-e. Még akkor is, ha ez Dánia, ráadásul a krőzus-negyed. Utóbbira tekintettel tette a kulcsot a lábtörlő alá.

Jó proletár módjára a BMW-vel ment, nem pedig a Maseratival.

Az a jó abban, hogy Koppenhága benyúlta a legbiciklisebb város helyét Amszterdamtól, hogy az étteremhez közel talált jó parkolóhelyet. Mindezek után pedig megtudta, hogy a Bistro Boheme nem egy luxusétterem, hanem… egy bisztró. Mármint na. A középkategória felső fele. Már értette, hogy miért tudott asztalt foglalni.

Recepció nem is volt, úgy kellett átsétálnia az asztalok között az italpulthoz.

– Jó napot kívánok! – mosolygott rá az alkalmazott. – Miben állhatok szolgálatára?

– Jó napot. Asztalfoglalásom van Kay és Gerda névre.

A nő szeme felcsillant és már kinn is volt a pult mögül.

– Hát persze, erre fáradjon, kérem.

Követte őt az étterem hátsó részébe, az egyetlen, „Foglalt” táblácskával díszített kétszemélyes asztalhoz. Leült és savanyúan megállapította, hogy az újságíró még nem érkezett meg. Egyszeriben belehasított a felismerés, hogy a férfinak Denny nem írta meg, milyen névre foglaltatott asztalt.

– Bocsásson meg, nem érkezett véletlenül egy másik, foglalással rendelkező vendég is?

– De igen – pillantott rá a nő. – Viszont azt nem tudta megmondani, hogy milyen asztal, és csak ön foglalt.

– Bizonyos Leon Chun, nemde?

– Igen. Óhajtja, hogy szóljak neki? Az étterem másik oldalán ültettük le.

– Kérem.

– Egy pillanat.

Sigurður az idegesség növekvő csomójával a torkában dőlt hátra, és többször is elátkozta magát, amiért nem erősködött egy kicsit jobban, hogy Denny jöjjön. Mégis mit fog mondani neki? Ez a férfi Dennyre kíváncsi, az ő válaszaira, ő meg csak a házimanója… lehet, hogy ismer néhány dolgot a cég belső működésével kapcsolatban, de például azokról sem tudja, hogy mit mondhat el és mit nem. Na és a személyes motivációk? Mondja el, hogyan hozza Denny a döntéseit? Hogy ül a foteljában, koktélt iszogat, miközben egy lavór langymeleg vízben áztatja a lábát és hetedszerre nézi végig a Trónok harca összevágott szexjeleneteit?

A nő csakhamar feltűnt, a nyomában egy húszas évei elején járó, inkább félvér, mint teljesen ázsiai kinézetű fiatalemberrel. Az első, ami feltűnt neki, hogy a szemöldöke kicsit vastagabb az átlagosnál. A frufruját balra fésülte, a füleit egy-egy hosszabbra hagyott, állig érő tincs takarta, de a haját hátul rövidebbre vágatta. Ő vagy tudta, hogy nem kell különösebben kiöltöznie, vagy csak a kínai hagyományokhoz igazodott, mert egy bő ujjú, vörös, aranypaszományos zekében érkezett. Léptei ritmusa megtört, mikor Sigurðurra esett a pillantása.

Hallotta, hogy Denny angolul beszél a telefonjába, hát kérés nélkül azon a nyelven szólalt meg, mikor felállva kezet nyújtott.

– Jó napot, Sigurður Emil Steilsson vagyok, Herra Densen személyi asszisztense. Kérem, fogadja a nevében is sűrű bocsánatkéréseimet, Herra Densen nagyon elfoglalt és nem tudott jönni.

Talán egyszer megbocsátást nyer a rengeteg hazugság miatt, amit a dán istencsapása miatt kénytelen a szájára venni.

– Hogyne. Leon Chun, Financial Times.

Paroláztak, majd Mr-Herra-Mi Lehet A Kínai Megszólítás Chun is leült. Átvették az étlapokat. Az újságíró vetett egy kérdő pillantást az asztal mellett szobrozó alkalmazottra, mire a nő vette a lapot, és elsietett. Sigurður majdnem utánakiáltott, hogy jöjjön vissza, mert a kínai nyomban felé fordult.

– Nem zavarja, ha felveszem a beszélgetésünket? Egyszerűbb, mint jegyzetelni, és akkor fesztelenebbül tudunk társalogni.

– Nem… természetesen nem.

A zsebébe túrva előhúzott egy diktafont, megnyomott az oldalán egy gombot, és óvatosan az asztal közepére tette. Sigurðurt azon nyomban zavarni kezdte a készülék oldalán villogó aprócska, piros led.

– Ön tehát Herra Densen személyi asszisztense.

– Igen, az vagyok.

– De nem a vállalati asszisztense, mert a hivatalos tájékoztató szerint az Matilda Johanssen.

A fejét rázta, és azt kívánta, bár lenne az asztalon egy pohár víz, hogy legalább azzal húzhassa az időt.

– Nem, ő a titkárnője. Én személyi asszisztens vagyok, ami azt jelenti, hogy Herra Densen rendelkezésére állok minden olyan pillanatban, mikor a Herra nem a vállalati épületben tartózkodik.

– Ön tehát afféle…

– Komornyik, szakács, sofőr és takarító egy személyben – foglalta össze. Az újságíró szemöldöke kicsit feljebb rebbent. – Mindemellett én ébresztem Herra Densent, én állítom össze a napi programját, kezelem az elfoglaltságait, én jelzem a vállalat felé, ha betegség miatt nem megy be. Ha már itt tartunk, akkor ápolom, amikor beteg, és nekem kell reggel letenni az asztalára a pénzügyi tájékoztatókat.

– Értem. – Lassan bólintott. – Tehát, ha jól értem, akkor ön tud mindent Christensen Densenről.

– Mondhatni. Valószínűleg ezért is küldött el maga helyett. – Megköszörülte a torkát. – Bocsásson meg, de hogy szólíthatom? Herra, vagy ragaszkodik a misterhez, esetleg…

– Oh, kérem, szólítson Leonnak. Az Emilt vagy a Sigfriedet használja?

– Sigurður. – Halványan elmosolyodott, mikor a másik sebesen szabadkozni kezdett. – Hagyja, néha Herra Densennek is beletörik a nyelve.

Leon azért elnézést kért még kétszer.

– Mr Densen hogy szólítja?

Szaggatottan sóhajtott.

– Leginkább Sigginek, de kérem, ne hívjon így, nem kifejezetten kedvelem ezt a becenevet.

– Rendben, akkor maradok a Sigurðurnál. Ugye jól ejtem?

– Igen.

Visszajött a pincér. Sigurður igyekezett minél kedvesebben megkérni, hogy hozzon neki egy tányér gombás raviolit. Még emlékezett arra a nem túl szép hónapra, mikor pincér volt.

– Ha nem haragszik, akkor előbb önről szeretnék kérdezni néhányat – folytatta Leon. – Ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy találkoztunk, és nem Mr Densen ül velem szemben.

Gyengén felnevetett.

– Hát, igen.

– Mióta dolgozik neki?

– Most volt három éve.

– Három éve ön főz?

– Csak két éve, meg nagyjából tíz hónapja. Még meg kellett tanulnom főzni.

– De azért felvette szakácsnak? – horkant fel Leon.

– Mint mondtam, személyi asszisztensnek vett fel, csak később… hát, mondjuk úgy, hogy hozzácsapódott még néhány munkakör.

– És önnek ezzel nincs semmi problémája?

– Herra Densen azért fizet, hogy megtegyek mindent, amit kér. Ebbe beletartozik az is, hogy főzök, de természetesen megesett már, hogy rendelt ételt evett ebédre. Igazság szerint a Herra hangulatától függ.

– Miért szólítja Herrának?

– A Herra a dán mister.

– Most, hogy így mondja, ez egészen evidens – dörmögte a bajsza alatt.

Ez az önironikus megjegyzés segített neki feloldódni. Az első volt, bevezetője Leon szarkazmussal enyhén átitatott humorának. Emiatt tudott megfeledkezni arról, hogy egy diktafon rögzíti minden szavát. Leon tartotta magát az ígéretéhez és nem jegyzetelt, noha a notesze előkerült, de csak azért, mert egy idő után nem volt biztos benne, hogy megfelelő sorrendben halad-e a kérdésekkel, vagy mindegyiket feltette-e.

Kellemesen telt a másfél óra, amíg végére értek a listának. Szó esett Denny magánéletétől kezdve a cég üzletpolitikáján át a globális felmelegedésig mindenről. Sigurðurnak néha mérlegelnie kellett, hogy amit mondani készül, az vajon ipari titoknak minősül-e vagy sem. Hála annak, hogy Denny mellett dolgozott, tudott néhányról, de abban nem volt biztos, hogy mindegyik titokról tudja, hogy titok. Miután Leon megnyugtatta, hogy az interjút természetesen ő fogja látni először, és joga van meghúzni, sokkal bátrabban beszélt. Elvégre Denny és Leon fogadott bátyja, Arthur, jó ismerősök, így közvetetten kapcsolatban állnak. Leon nem tenné zsebre, amit Dennytől kap, ha valamit elront.

Pontban fél ötkor Leon bekapta az utolsó falat csokis palacsintáját, majd a desszertvillát finoman a tányér szélére helyezve hátradőlt.

– És azt hiszem, a kérdésekből is kifogytam. Köszönöm még egyszer, hogy rám szánta a drága idejét.

Sigurður biccentett. Ő már végzett, volt ideje megbámulni az időközben érkezett vendégeket. A bisztró kellemesen megtelt, így az egyik pincér folyamatos készenlétben állt a terem végében, és azonnal mozdult, mikor intett neki, hogy jöjjön közelebb.

– Kérném a számlát.

– Természetesen, uram. Egyben vagy külön fizetnek?

– Külön – így Leon.

– Egyben – vágta rá Sigurður, és a kínaira nézett. – Iderepült New Yorkból, ráadásul nem is a főnökömmel beszélt, az a minimum, hogy én álljam a számlát.

– Igazság szerint Londonból érkeztem.

– Ugyanaz pepitában. Továbbá nem én fizetek, hanem Herra Densen, és higgye el, nem ez fogja összeroppantani a költségvetését.

Leon végül hagyta magát meggyőzni. Míg a pincérnő elment megírni a számlát, Sigurður közelebb hajolt Leonhoz.

– Maga szerint mégis mennyi borravalót érdemel ez a lány?

– Kilötyögtette a boromat – nézett a pult felé a kínai.

– Igen, éppen azért kérdem. Meg túl sokat állt az asztal mellett.

– És az előbb végig vihogott rajtunk.

– Langyos volt a raviolim.

A végén összenevettek, és Sigurður nagyon komolyan elhatározta, hogy annyi lesz a borravaló, hogy kerekre jöjjön ki a végösszeg. Így végül otthagyott ötszáz koronát – és közben fájdalommal gondolt a saját ezer koronás bérére –, majd elegánsan távoztak. Kicsit talán nevetgéltek. Lehet, hogy nem kellett volna végszónak felhajtania a maradék borát.

Erre a gondolatra megdermedt az étterem előtt.

– Baj van?

Őszinte rémülettel nézett Leonra.

– Én autóval jöttem! – nyögte.

– Hát… én taxival. Elvigyelek?

– És akkor hogy kerül haza a kocsi?

Kicsit bepánikolt. A telefonja után kapott, de sem üzenet, sem nem fogadott hívás nem utalt arra, hogy Denny kereste volna. Elfogta a késztetés, hogy térdre borulva adjon hálát érte.

– Ha ráérsz, akkor beülhetünk valahova – vetette fel Leon. – És beszélgethetünk.

– De azt mondtad, hogy kifogytál a kérdésekből – pislogott rá.

– Úgy gondoltam, hogy mikrofon nélkül társalognék veled és nem hoznám le a témáinkat az újságban.

Leon a találkozásuk óta először produkált tisztességes mosolyt. Az alsó szemhéja megráncosodott tőle, a sötétbarna szeme vékony réssé szűkült.

– Hát… hát jó, nem bánom. De csak addig, amíg Herra Densen nem keres.

Elindultak az utca vége felé. A levegő sokat segített, Sigurður aggódása már pár lépés után csillapodni kezdett. Nagyjából száz métert tettek meg és belefutottak az első kávézóba.

Csöpp helyiség volt, hangulatos, és az alapján, hogy angolul írták ki a menüt, turistákra szakosodtak. Sigurður mindenesetre szkeptikus volt – a Café Paris miért vadnyugati betűtípussal szedte a nevét a szórólapján? És miért nem kértek meg úgy akárkit, hogy olvassa át ezt a szórólapot, még mielőtt kinyomják, ki tudja, hány száz példányban? Hátha akkor észrevették volna, hogy több helyütt stor helyett sotr-t írtak.

Arra viszont ez a hely is tökéletesen megfelelt, hogy kiüljenek, rendeljenek egy-egy pohár frissen facsart narancslevet és kukán bámulják az asztal mellől a késő délután korzózó népeket.

– Nem tudod véletlenül, mennyi idő, amíg vezethetek? – pillantott tanácstalanul Leonra.

A férfi vállat vont.

– Fogalmam sincs, nekem nincs jogosítványom. Nem tudom, hogy mi fér bele és mi nem, de mi másfél óra alatt ittunk meg fejenként három deci bort és még ettünk is mellé, szerintem annyira biztosan nem súlyos a helyzet.

– Nem arról van szó, hogy mennyire vagyok vagy nem vagyok becsiccsentve – rázta a fejét. – Hanem arról, hogy mennyire vágnak meg miatta. Ha itt kétszer elkapnak vezetési kihágással, elveszik a jogosítványod, és nem is kapod vissza soha.

Ezt a tényt talán tudatnia kéne Dennyvel is, hogy itt meg se próbálja gyakorolni a New Yorkban bevett, ittas vezetős-gyorshajtós hobbiját. Az már csak a pláne, hogy az ittas-részét annyi alkohollal gyakorolja, amennyitől egy jobb érzésű ember alkoholmérgezést kapna.

Mentálisan a homlokára csapott. Denny már nem iszik, nem kell figyelmeztetni.

– Ugyan már – lökte meg a vállát Leon. – Annyira biztos nem vészes a helyzet, meg simán meg lehet lenni jogsi nélkül is, nézz csak rám.

Ránézett. Sandán.

– Herra Densen sofőre vagyok.

– Oké, befogom.

Megforgatta az ujjai között a poharat, majd előszedte a zsebéből a telefonját. Végigpörgette a fél internetet, mire talált egy véralkohol-szint számlálót. Beírta a megfelelő értékeket és felszisszent.

– Valami gond van?

– Azt mondja ez a vacak, hogy két és fél órát kéne itt szobroznom.

– Ez Mr Densen egyetlen autója?

– Nem…

– Hívott már, hogy miért nem vagy ott?

– Nem.

– Hát akkor! – lapogatta meg a vállát Leon. – Eltrécselünk itt addig, mint kislányok a mozi után és mire kettőt pislogsz, már el is repült az idő. Vagy tényleg kereshetünk egy mozit, ha arra van igényed.

Leonra nézett. Az egy dolog, hogy az újságíró nyomja neki a lelkesítést, az egy másik, hogy minden programtervezetben mellette van. Belebámult a narancslébe, és végül egyetlen szó volt, amivel le tudta írni a helyzetet:

– Andskotinn.

A másik felé fordult, és félrebillentette a fejét.

– Tudod, mire volt jó újságírást tanulni az egyetemen?

– Mire?

– Találkozni végtelen külföldivel. Az ismerkedés alapköve nyilván az, hogy megtanítjátok egymásnak az összes létező trágár kifejezést. Hogyhogy izlandiul szitkozódsz?

Vállat vont.

– Nyilván azért, mert izlandi vagyok.

– Igen?

– Igen.

– És hogy kerültél Dániába?

– Erről nem szeretnék beszélni.

Leon ezen egészen megütközött.

– Valami gond volt?

– Mondom, nem szeretnék róla beszélni! – ismételte egy kicsit nyersen. – Dennynek se mondtam még el, akkor miért pont neked… eh!

Kéretlen képek kúsztak be a lelki szemei elé. Egy szoba rohadó, nedves falakkal. Az erkélyi ruhaszárítón keményre fagyott ruhák. Doh és hányás szaga a levegőben, ami mindig is kaparta a tokát és köhögnie kellett tőle. Egy sovány, a drogoktól idő előtt megöregedett nő, aki az anyagtól függően hol nevetett, hol sikoltott. A cipője talpa alatt elpattanó tűk hangja.

Beleivott a narancslevébe, és mereven bámulni kezdte a szemközti oldalon a villanyoszlopot. Kicsit mocorgott, hogy kényelmesebb legyen az ülés.

Leon nagyon sokára törte meg a csendet.

– Milyen számodra a tökéletes nap?

– Mi?

Vállat vont.

– Csak csevegek. Meg látom, hogy legszívesebben a falra másznál az idegességtől, szóval gondoltam, oldom egy kicsit a feszültséget. Milyen számodra a tökéletes nap?

Értetlenül bámult a kínaira, az ő szemében viszont csak figyelmet és érdeklődést látott. Nagyon jól taníthatták azon az egyetemen.

– Nyilván olyan, hogy nem kell csinálni semmit – dünnyögte.

– Ezt azért nem hiszem el – horkantott. – Nem tűnsz olyannak, aki képes nyugton ülni.

– Ha te azt tudnád… egyáltalán, ezt miből szűrted le?

– Folyamatosan mocorogsz meg fészkelődsz – mutatott rá. – Gyorsan sétálsz, csak a szükséges mozdulatokra korlátozódsz, gyorsan befejezted az ebédet. Minden pillanatban készen állsz.

Ha ő dolgozna Denny mellett, ő is gyorsan végezne az evéssel. A hülye dánjának egészen elképesztő ötletei tudnak lenni az ő lefoglalására.

– Igazság szerint, szeretem azokat a napokat, mikor a Herra nincs otthon – tűnődött. – Főzök valami kaját, beülök a fotelba és olvasgatok. Meg talán egy kicsit lustálkodom.

– Ezt úgy mondod, mintha az lenne az egyes számú dolog a bűnös élvezetek-listádon – lökte meg Leon a vállát játékosan.

– Talán azért, mert az is – válaszolt sanda mosollyal.

– Jól áll a mosoly.

Elvörösödött és Leon szeme helyett inkább megnézte az úton tekerő nőt, akinek a biciklijén egy, a mögé kötött futóban még két gyerek ült. Még jó, hogy Leon nem adta fel a társalgásra tett kísérleteit.

– Neked hogy sikerül megtalálni az egyensúlyt a munka és a magánélet között?

– Ne haragudj, nem értem, mire gondolsz.

– Személyes példával magyarázhatok? – A bólintás után folytatta: – Én most kvázi nyaralok. Tegnap délután érkeztem, és csak holnapután megyek haza, egyébként meg bevallom, este kilenc után akkor se vagyok hajlandó dolgozni, ha a határidők vassal sütögetik a talpam. Segít a stressz levezetésében.

– Aha.

– Te mettől meddig dolgozol?

– Leon, Herra Densennel élek, aki néha olyan, mint egy nagyra nőtt csecsemő. Olyan vagyok, mint egy hivatásos anya.

– De szabadságod azért van? – kérdezte megrettenve.

– Hát persze.

Hazudott. Egyetlen egyszer látta a munkaszerződését, és akkor még nem beszélt dánul. Fogalma sincs róla, hogy van-e egyáltalán szabadsága, és azt milyen körülmények között vehetné ki. Denny az ünnepek alatt is igényt tartott a szolgálataira – nem mintha lett volna ötlete rá, hogy hova menjen, ha nincs dolga.

Beállított egy ébresztőt a telefonjára, utána minden figyelmét a beszélgetésnek szentelte. Leon már csak azért is egy különleges ember volt, mert képes volt ezt elérni. Sigurður ritkán találkozott olyan társalgó-partnerrel, akit nem akart az első három mondat után faképnél hagyni. Lehet, hogy segített ebben az eredményben az a másfél óra, amit kötelező-jelleggel töltött el az étteremben. Talán, ha nem engedne a na most menjünk-késztetésnek, akkor most nem csak Denny lenne az egyetlen beszélgető-partnere. És lenne programja arra az időre, míg a főnöke valamerre elfelé van, és nem tart igényt a házimanójára.

Megugrott, mikor megcsörrent a telefonja. Leonnak mintegy két másodpercig sikerült tartani a fapofát, utána elröhögte magát.

– Ne már, hé!

– Akkorát ugrottál! – vihogta. – Azt hittem, viszed az asztalt!

– Jól áll mosoly, mondtam már? – jegyezte meg szurkálódva.

Leon nem vörösödött el, mint ahogy azt ő tette két és fél órával korábban. Ő megköszönte, és előtúrt neki egy névjegykártyát.

– Ha a kedved támadna beszélgetni. A következő két napban még itt vagyok Dániában.

– Köszönöm. Akkor… majd beszélünk.

Nagyon remélte, hogy nem volt olyan kínos a távozása, mint azt ő érezte. Moderálnia kellett magát, hogy ne nézzen vissza Leonra. Még jó, hogy olyan hamar be kellett fordulnia a sarkon. Csak utána merte megnyújtani a lépteit, a végére már egyenesen futott. Nem mintha Denny kereste volna az elmúlt… þu góðir, négy órában, de akkor sem volt ott mellette. Márpedig ha Denny otthon van, akkor neki kutya kötelessége ott lenni mellette, különösen azok után, hogy a kenyéradója bizonyította, még egy kávét sem tud egyedül megfőzni.

Újra és újra emlékeztetnie kellett magát a közlekedési szabályokra meg a kihágásokkal járó problémákra, csak úgy tudott az útra koncentrálni. A garázsbejárón dobta el a kocsit, nem is állt be.

Lehet valami ezekkel a hatodik érzékekkel, mert megtorpant a küszöbön, úgy nézett végig a bombatámadás helyszínének is beillő nappalin. Fel volt borulva a kanapé, az üveg dohányzóasztal ripityára tört, az üvegszilánkokat belepték a feltépett díszpárna tollai. A konyha egyik dizájn-széke kitört lábbal hevert a bejárati ajtó mellett, maga a nyílászáró meg magán viselte a kitörési rohamok csúf nyomait.

A bárszekrényt takaró vászon nem leszedve, hanem kettétépve lógott a szekrény két oldalán. Denny nem bírt a zárral, a zsanért feszítette le. És üvegek, üvegek és poharak hevertek mindenhol, némelyik összetörve, némelyik egészben, de mindig üresen.

Torkában dobogó szívvel, botladozva lépett be a házba. A bejárati ajtótól alig három méterre Denny telefonja hevert a földön. Lassan leguggolt érte. A főnöke nem hisz a képernyő-zárban, csak el kell húzni a lapot, és máris hozzáfér a tartalomhoz. Tudni akarta, hogy Denny kit hívott fel, tudni akarta, hogy kinek kell majd magyarázkodnia.

A kijelzőt egy kép töltötte be. Egy szőke férfi, kék szemekkel. A kamerába bámult, visszafogott kacérsággal beharapta az ajkait. Látszott rajta, hogy nem sokkal a kép készülte előtt lépett ki a zuhanyból, tisztességesen meg sem törölközött, mégis elhevert egy ágyon, hogy ellőhesse ezt a fotót. Meztelen mellkasát átszelte a félig átlátszó, szürke sáv, benne három szó: jeg savner deg. Deg, nem dig, tehát norvég. Hiányzol.

Mégsem ez fogta meg. Inkább az, hogy a férfi a képen úgy nézett ki, mintha a rég elveszett bátyja lenne. Az arca formája, az orra, az ajka… talán a szeme formája volt más egy kicsit, és volt a hajában egy finom hullám. És sokkal szebb volt nála.

Tegnap este kihajított a szobájából.

Miatta tett le az italról.

Lukas. Azt hiszi, feladom.

Ez a barom meg húzza Denny agyát, és üzenetekkel dobálja, mikor szerencsétlennek amúgy is minden baja van. Meg kidobta őt, aminek Sigurður látta a kárát.

Az undor felborzolta a hátán a szőrt.

Zajt hallott a ház hátsó traktusából. Felkapta a fejét, és kiegyenesedett, mire Denny megérkezett, dülöngélve, morogva és teljesen, totálisan, tisztára, tökre elázva. A kacsás alsónadrágot kiegészítette azzal az inggel, amit Sigurður odakintről hozott be és terítette le egy szék támlájára. A szemeit félig lehunyta, és hátrahajtotta a fejét, hogy lássa őt. A jobb karjával megtámaszkodott az ajtófélfán, csakhogy abban tartotta az akvavites üveget – az ital vékony sugárban, szomorúan csorgott a padlóra.

– Faszé zártá be – dörmögte. – A faszé zártad be azta kurvajtót.

– Herra Densen…

– Mi a picsának zártad be?! – üvöltötte és a földhöz vágta az üveget.

A részegségéhez mérten nagyon is gyorsan és célirányosan jutott oda hozzá. Sigurður mozdulni sem mert, mikor az acsargó férfi megragadta a zakóját, és közel rántotta magához. Denny pupillái küzdöttek a fókuszálással, ő pedig megszédült a piaszagtól.

– Leléptél. Itthagytál. Bezártál.

– Uram…

Rémülten elhallgatott, mert Denny megemelte. A lábujjaival a padló után nyújtózott, de csak a semmit kapálta; hangosan nyekkent, mikor a férfi odakente a padlóra. Denny imbolyogva állt felette, összehúzott szemmel méregette. Óvatosan, a hirtelenségnek akár a látszatát is kerülve állt fel. Nem volt elég. Valahol elrontotta, hibázott.

Denny ököllel vágott az arcába. A bal járomcsontja felizzott a fájdalomtól, és újra elzuhant.

– Ott maradsz! – üvöltötte. – Maradsz, ahol hagylak, korcs!

Minden ízében reszketett, noha teljes erejével mozdulatlanságra törekedett. (A földet nézd.) Maradt, ahogy Denny hagyta. (Kimegy belőle, elmúlik.) Elnyomta a késztetést, hogy összehúzza magát egészen kicsire. (Hagyd magad.) A pánik fojtogatta, mikor Denny átlépett fölötte, és ő akarata ellenére összerándult. (Nem mozdulsz, nem mozdulsz.)

Denny ököllel vágott az ajtóra és szitkozódott. Sigurður felkapta a fejét, de a dán felé se nézett. Négykézláb menekült a szófa oltalma mögé, onnan figyelte a főnökét, akinek eszébe se jutott, hogy a kilinccsel próbálkozzon. Főleg azután, hogy realizálta, nincs nála ital. Becélozta a bárszekrényt, és megindult, árkon-bokron át. Egy szék az útjába került, azt dühösen a falhoz vágta. Imbolyogva állt meg előtte, kihúzott egy üveget – szigorúan olyat, aminek tekerős kupakja volt – és körülményesen nekikezdett a felbontásnak

Sigurður remegve bújt meg. A válla sajgott, de semmi volt az arcához képest.

Denny, lett lészen akármilyen részeg, soha nem ütötte meg. Az erőszakossága mindig… mindig csak úgy jött elő, az is csak akkor, ha valaki elutasította, most mégis megütötte. Anya után azt hitte, hogy-- ne gondolj rá, akkor nem létezik.

Végzett a felbontással. Diadalmas morgással emelte fel az üveget és három nagy kortyot nyelt, te túl gyorsan és túl sokat, a harmadik után felköhögött, az ital egy részét kiköpte. A körben heverő italok és Denny alkohol-toleranciájának ismeretében is nagyon-nagyon részegnek kell lennie.

Nyolc óra felé járt az idő. A nap lassan megközelítette a láthatárt, majd lement. A nappali színes felületeit lassan egyen-szürkébe fordította a sötétség. Sigurður hosszas vívódás után kelt fel, hogy a félhomály oltalmában a szobájába osonjon, és ott vészelje át az éjszakát, de ugyanazt a pillanatot választotta, mint a sötétséget érzékelő, automata világítás. Spotlámpák gyúltak fel; nem adnak sok fényt, csak arra jók, hogy ha az éjszaka kijön, akkor nem a kislábujjával tapogatja ki magának az utat. Denny viszont felkapta a fejét a hirtelen változásra, és kiszúrta őt a nappali közepén.

Sigurður kővé vált.

– Lukas! – kiáltott fel Denny idült mosollyal.

Tágra nyílt szemmel figyelte, hogyan botladozik oda hozzá a férfi. Képtelen volt megmozdulni, csak hagyta, hogy a nyakába boruljon és magához ölelje.

– Lukas… – A hangja ezúttal suttogás. – Lukas, Lukas, gyönyörű Lukas.

Nem tudott egyenesen állni, ketten együtt dülöngéltek. Sigurðurnak fájt az arca. A gerince mentén végigfutott egy jeges, riasztó fuvallat, mikor a férfi a hajába túrt.

– Lukas.

Úgy ismételte a norvég nevét, mint egy mantrát. Az ujjai összezáródtak, keményen a hajába markolt. Szelíd erőszakkal oldalt billentette a fejét és a nyakába csókolt.

Megremegett és lehunyta a szemét. Megtört a mozdulatlanság, a testén finom rángás futott át.

Ezt ismerem.

Denny egyik keze a hajában, a másik felgyűrte a felsőjét. Végigcsókolta a nyakát, egy pillanatra megérezte a fogait a fülén. Úgy lógott a karjai között, mint egy rongybaba.

– Lukas… Lukas…

Kapkodta a levegőt, a mellkasa sebesen fel-le emelkedett. Sigurður nagyot nyelt, mert a férfiak állítólag egy bizonyos mennyiségű alkohol elfogyasztása után nem tudnak merevedést produkálni. Nem Christensen Densen volt a kutatás alanya.

Miért tudta moccanás nélkül tűrni, hogy Denny végigcsókolja az arcát, a lángoló járomcsontját? Miért tudta bénán tűrni, hogy hanyatt lökje, holott tudta, hogy a nappali padlóját borító tollak között üvegszilánkok bújnak meg? Miért hagyta, hogy egy mozdulattal feltépje az ingét, miért hallgatta, hogyan gurulnak szét a leszakadt gombok?

Miért csak akkor feszült meg, mikor Denny nedves, az alkoholtól mégis száraz ízű ajkai az övéire tapadtak?

Félre akarta kapni a fejét, levegőt akart venni, de Denny nem eresztette. Az egyik karjával megtámaszkodott a feje mellett a földön és újra a hajába túrt, a másikkal az arcát simogatta, egészen gyöngéden. Végignyalt Sigurður alsó ajkán, neki pedig felfordult a gyomra.

– Lukas – súgta neki boldogan.

Megpróbálta ellökni magát tőle. Ki akart mászni alóla, szabadulni akart.

Ez új helyzet. Nem tudja, mit tegyen.

Menekülj.

Pont úgy, mikor az anyja életében először magával vitte valahová. Lehet, hogy csak a kikötőbe, lehet, hogy csak anyagot akart venni, de elvitte magával. Pánikba esett és el akart bújni. Az a hajó adta magát. Az oldalán az álláshirdetés pedig biztonságot ígért, egy távoli helyet, ahol nincs alkoholbűz és drogmámor, nincsenek dühös szitkok és ütések.

Előbb a mézesmadzag, aztán a pofon. Ez az élet stratégiája. Biztosnak tűnő állás, majd egy szúrópróba-ellenőrzés, és a sokk, hogy ha hazudik és nincsenek papírjai, akkor nem dolgozhat. A kóválygás a városban, a hirtelen lehetőség, és az ököl a gyomrában, mikor Denny lett a főnöke.

A fájdalom a csontjaiban, a medencéjét szétfeszítő érzés, a sugárzó, szúró fájdalom a gerincében és a combjaiban már csak néhány napig tart. Inkább az, minthogy Denny nyelve az ajkai közé furakodjon, hogy a pia undorító íze az ő nyelvén és torkán is végigkússzon.

Végre lelökte magáról. Odébb hengeredett, csúszva-mászva iparkodott odébb. Megugrott, mikor Denny a lába után kapott.

Biztos távolságból nézett rá vissza. Denny gurgulázó nevetést hallatott.

– Lukaaas – duruzsolta. – Nem menekülsz örökké. Nem kell játszanod a szende szüzet, meg tudom, hogy te is akarod…

Megindult felé, Sigurður pedig talpra szökkent és a konyha irányába futott. Az ajtó mellett van a falra függesztve a kulcsos doboz, abban vannak a belső helyiségek és az autók kulcsai. Felnyitotta a picike szekrényt formázó dobozt, de alig kezdett el kotorni a megannyi kulcs között – elvégre ki az, aki kidob egy kulcsot, akkor is, ha fogalma sincs róla, mihez tartozik? - mikor Denny utolérte. Elkapta a derekánál és a pultnak lökte.

– Szóval itt szeretnéd? – nevetgélve. – A konyhát szereted?

Hirtelen támadt egy vad ötlete. Átölelte Dennyt, lehúzta magához, hogy ne tudjon közelről az arcába nézni, ne lássa, hogy nem az, akinek gondolja. Fél kézzel turkálni kezdett a kulcsok között.

– Hát… – nyögte bizonytalanul. – Lehet…

Dennyt meggyőzte. Két kéz markolt a nadrágjára, rángatta az övcsatját. Csókok helyett ezúttal gyöngéden végigharapdálta a nyakát. Oda se figyelt a csempére hulló vasak hangjára. Sigurður azért megijedt tőle, hát jó hangosan próbálta utánozni a hangokat, amiket a nők kiadtak a Denny nézte szexfilmekben.

Végre a kezébe akadt egy olyan darab, aminek a feje nyolcszöget mintázott. Azok a belső szobák kulcsai.

– Ne! – markolt bele Denny a hajlakktól szálas hajába. – Ne itt, öh… meggondoltam magam.

Bevált, Denny megállt. Kisiklott a karjaiból, de amaz utána kapott, a csuklója vasmarka rabságába esett. Pillanatnyi szünet után kivágta magát:

– Gyere!

Hátrálni kezdett a ház belseje felé. Denny követte. A szeme fehérje megvillant a következő spotlámpa alatt. Sigurður akkor lenézett, hogy lássa a kulcsba gravírozott számot, ami ezen a darabon hármas volt. Harmadik helyiség. Denny szobája.

Denny megtörte a ritmust. Odaugrott hozzá és a falnak lökve megint csókolta. Sigurður el akarta lökni, de csak erőszakosabb lett. Hagyta magát, és a kemény, fogaikat összekoccantó harapásból simogatás lett. Könny szökött a szemébe, és gyűlölte magát, de visszacsókolt, mire az ölelő karok is elernyedtek és az érintések simogatássá szelídültek. A csípőjét viszont hozzádörgölte.

Oldalra tapogatózott. Aztán átölelte Dennyt és a fal mentén átpördült vele, mintha csak táncolnának. Az ajtónyílásban álltak meg.

Minden erejét összeszedve eltaszította őt. Denny hátratántorodott, és elesett. Hangosan, jókedvűen felnevetett, Sigurður pedig az ajtó után kapott. A torkában dobogott a szíve, és sírt az idegességtől, mert csak másodjára talált bele a zárba, és hallotta Denny méltatlankodó kiáltását.

Egyetlen szempillantással korábban fordult el a kulcs és kattant a zár, mint ahogy a kilincs lenyomódott.

– Hé!

Az ajtó ágyúként dörrent, ahogy Denny rávert a falapra. Sigurður összerezzent és elhátrált. Lerogyott a szemközti fal tövébe. Fájt az arca. Sajgott a válla, és apró tűszúrásnak érzett minden egyes pontos, ahol Denny ajka a bőrét érte. Összehúzta magán az inget, mégis meztelennek érezte magát mindaddig, míg a férfi ütései el nem lanyhultak, míg a kiáltások el nem csitultak, míg az éjszaka csendjét már csak a részeg hortyogás és az ő csendes szipogása zavarta meg.

Folyt. köv.

A megjelenített vendéglátó-intézmények valósak, ott vannak Koppenhágában, a Google szerint egymástó 93 méterre. A belső elrendezésük a képzeletem szüleménye. A kávézó szórólapját megtaláltam, és tényleg olyan, ahogy leírtam, nem véletlen, hogy Siggi megborult rajta,

Stor (dán): nagy

Andskotinn (izlandi): átkozott, átok. Állítólag úgy használják, mint az angolok a „damn”-szót. Szóval kb. a francba.

þu góðir: szent ég

500 korona: kb. 20 000 forint. A hasamra ütöttem.

A dán jogosítványról: Andersen blog

Kínai mister, ha úgy éreznéd, hogy feltétlen szükséged lenne rá: xiānshēng, és ugyanúgy a név után teszik, mint mi a hölgyem/uram szócskát. Kötőjel nélkül.