Fyrirgefðu mér #6

Első és legfontosabb: végtelenül hálás vagyok nektek, amiért ilyen sokan kitöltöttétek azt a kis kérdőívet *-* Komolyan, én azt hittem, hogy lesz vagy 2 válasz, abból az egyik az enyém. A sajátomat kitöröltem, és tudjátok, hányan írtatok? Tízen. Srácok, nagyon-nagyon köszönöm.

Lássuk, mit hoztam!

Hatodik fejezet, és kivételesen tartottam magam a saját magam írta forgatókönyvhöz. Ha minden jól megy, akkor három-öt fejezeten belül a végére érünk. Attól függ, mennyire kerülök romantikus hangulatba, és itt most nem az érzelemre, hanem a stílusra gondoltam.

Ez egyfajta átvezető. Még az előző posztolásánál gondoltam rá, hogy azzal együtt kéne kiraknom, de hosszas tűnődés után arra jutottam, hogy így lesz a legjobb, és inkább olvassatok egymás után két Denny-t. Aki jelen fejezetben abszolút nem hajlandó viselkedni.

Oh, és van egy visszatérő, de teljesen új szereplőnk. Emlékeztek még az újságíróra, aki megszerezte Denny otthoni számát? Ezúttal be is fog mutatkozni.

Fyrirgefðu mér

#6

A telep, ahová behajtottak, közvetlenül a tengerparton állt, ami nem nehéz, tekintve, hogy Dániának nagyon sok tengerpartja van. Ez is megért egy gondolatmenetet: a tengerpartot minek érdemes tekinteni, egy darab hosszúnak, vagy sok kicsi rövidnek? Végül megegyezett magával az egy hosszú szakaszos felosztásában és dudorászva kiugrott a kocsiból.

A parkolóban csak tizenöt hely volt. A leszállópályának le volt betonozva majdnem az egész terület, és akkor még ott a három vállalati helikopter hangára. Nem a világ legnagyobb hangára volt, bár tény, hogy Denny házát kétszer is bele lehetett volna rakni. Mellette egy, a helikopterraktár hosszával megegyező épület volt, ott volt a személyzeti öltöző, egy négyágyas szolgálati szállás, ott kellett volna lézengenie a terület biztonsági őrének fánkot zabálva és a kamerákat bámulva, végül, a hosszú épület legvégén volt az irattár, benne az összes hivatalos holmival. Kitöltendő formanyomtatványok a melósoknak, hogy ki és mikor volt kinn, hány órát, mit csinált, melyik keréken. Ebben semmi érdekes nincs, a dolog pikantériája az, hogy a személyzeti szállás és az irattár a hangárból nyílik, és a két ajtó a hangár két végén van. Egy időben tartott itt biciklit, hogy ne kelljen megőszülnie, amíg lesétálja a távolságot.

A biztiőr nem a kamerák előtt baszta a rezet, hanem volt olyan kedves, és savanyú pofával tartotta a vödröt, amibe a karbantartó újra és újra belemártotta az ablakmosó kefét, és egy szék tetején egyensúlyozva lemosta a helikopter szélvédőjét. Nagyon morcosan bámulta Dennyt, aki vidoran integetett neki, és átvágott a betonplaccon a hangár ajtajához, ahol egy négyfős csoport álldogált. Egyikük, az eligazítást vezető Ned, megtartotta a többiektől a két lépés távolságot. Már akkor is a harmincas évei végén járó holland volt a főnök, mikor Denny itt gyakornokoskodott, és egész jóban voltak. Ennek köze lehetett ahhoz, hogy a férfi néha megkínálta az otthonról hozott hangulatjavítójából.

– Halihó! – rikkantotta, és meglóbálta Elsát.

Ned felpillantott és összevont szemöldökkel meredt rá.

– Denny? Mi ez a gönc rajtad?

Jogos kérdés, ellenőrzésre talán nem öltönyben kellett volna jönni.

– Ehh, csak a megszokás, tudod, hogy megy az ilyesmi.

– Azért lépett le az egyik legjobb emberem, hogy mihaszna irodista legyen? – fintorgott. – Szégyelld magad.

Közben kezet fogtak, Denny meg röhögött.

– Nem, azért lépett le a legjobb embered, hogy vezesse ezt az egész kócerájt.

A három ipari alpinista zavartan nézett össze. Ned a fejét csóválva fordult hozzájuk.

– Fiúk, az úr Christensen Densen, a mi…

– Ifjabb Christensen Densen – szúrta közbe.

Ned sokatmondóan bámulta, ő meg nem győzött röhögni. Siggi volt olyan szíves és hagyta, hogy megtámaszkodjon rajta, még úgy is, hogy a vállát lefelé húzta a megpakolt sporttáska vastag hevedere. A kocsiban hagyta a zakóját, a szűkített mellénybéen és a felkarban feketével gumírozott ingében úgy nézett ki, mint egy rossz pincér.

– Röviden: amit itt magatok körül láttok, az Dennyé. Egy intésébe kerül, és nem kaptok fizetést.

– Szóval csak ügyesen, srácok – kacsintott.

– Feljössz?

Ned derékból fordult felé. Denny passzolta a pillantást Sigginek, aki lehúzta a válláról a szíjat és felé nyújtotta.

– Az öltöző kulcsát, ha volnátok szívesek. Siggi, hozd a holmit.

Ruganyos léptekkel baktatott át a személyzeti szobába és befoglalt egy üres öltözőszekrényt. Dudorászva kezdte lehámozni magáról a ruhákat. Siggi ott állt mellette, és mindegyik padlóra szórt darabot felvette és gondosan kirázva vállfára rakta.

– Uram, talán ki kéne mosni a hajából a zselét.

– Mi? Minek?

– Tudtommal odafenn kötelező a sisak használata, attól a frizurája mindenképpen tönkremegy, és bizonyára kényelmesebb is.

Hümmögött egy sort, majd ing nélkül visszament az ajtóig, kinyitotta és kikiáltott Nednek:

– Tíz perc!

Alsóban üldögélt a széken, és a mosdókagyló peremére hajtott fejjel fejtegette az alpinizmus mibenlétét Sigginek, míg a fiú feltűrt ingujjal ügyeskedett, és gyorsan kimosta a haját. A falra szerelt hajszárítót már egyedül használta mikrofonnak, addig Siggi kihajtogatta az alpinista-felszerelését. A kikiabálása után kilenc perc huszonhat másodperccel már ott állt Ned mellett, ezerwattos vigyorral, tíz ujjal hátratúrt hajjal.

– Ne is mondd, borzasztó – legyintett.

Ned kivette a kezéből a neonkék kobakot és a fejébe nyomta. Látványosan megkönnyebbült.

– Mindjárt más. – A többiekhez fordult: – Színpadra!

Siggi megállt a hangár ajtajában. Denny két lépés után szaladt vissza érte, és húzta maga után a hevesen tiltakozó fiút. Szegényke majdnem olyan rémült képpel ült meg a helikopter belsejében, mint mikor kivitte vitorlázni.

– Maradj itt – nevetett rá.

Kilopta a zsebéből a kulcsot, és visszaszaladt a kocsihoz. Egyrészt, kellett neki a csomagtartóból a hátizsákja, másrészt, szegény gyerek összefagyna, ha egy szál ingben menne ki a tenger fölé. Volt olyan kedves és odaadta neki a zakóját. Addigra Siggi elveszett a biztonsági övben, és úgy kapaszkodott Elsába, mintha az élete függne tőle. Hálásan vette át a zakóját.

A rotorok már működtek, Denny nem sokat hallott a fülkében folyó beszélgetésből, míg fel nem tette a headsetet.

– Ki ez? – kérdezte Ned.

– Az asszisztensem – passzolt egyet Sigginek is, hogy ne nézzen már olyan elveszetten. – Fotózni jó lesz!

– Nem hozott fényképezőt, uram – nyüszögte.

– Dehogynem.

Leakasztotta a hátizsákja elejét, ami igazából egy felcsatolható fényképezőtok volt, és passzolta Sigginek, hogy ne panaszkodhasson.

Míg kirepültek az Északi-tengerre a szélfarmokhoz, Denny és Ned egy privát csatornán megbeszélte élete nagy dolgait. Kezdve ott, hogy Ned felesége mégsem lépett meg, által az otthoni zöld-ültetvényének elsőosztályú a hozamán addig, hogy Denny éppen leszokóban van az alkoholról.

– Sok sikert – veregette vállon Ned. – Őszintén, rólad soha nem gondoltam volna, hogy észreveszed, hogy túl sokat iszol, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? – Visszaváltott a nagy, közös csatornára, és félbeszakította a srácok tegnapi focimeccset taglaló beszélgetését. – Na fiúk, megérkeztünk. Ugye megbeszéltük, hogy párban leszünk, de mivel itt van Denny, ezért ti hárman lesztek…

– Ne csinálj már úgy, mintha most kezdeném a szakmát, kérlek – horkantott fel. – Szereltem már egyedül.

– Hja, két éves gyakorlat után. Mikor voltál utoljára terepen? Az előtt, hogy apád meghalt, szóval velem jössz.

Az apja említése olyan volt, mint egy késszúrás. Összerándult és elfintorodott.

– Most mi, láttad, hogy a srácok milyen képet vágnak? – mutatott lendületesen az ifjakra. – Egyáltalán, voltak ők már idekinn? Tudják egyáltalán, hogy működnek ezek a vackok?

Ned végigmérte a fiúkat.

– Oké, jogos, ők tényleg most vannak kinn először. És nekik nem kell tudni, hogy működik a szélkerék, most csak takarítani jöttünk.

Denny nagyon büszke volt magára, hogy csak megússza a párt. De nem, Ned a nyakába sózta az egyik kölyköt, ő pedig a másik kettővel ment le. A saját sráca elég nyiszlettnek meg bátortalannak tűnt ahhoz, hogy arra se tartsa méltónak, hogy a nevét megjegyezze.

– Azt' ne felejts el fotózni – vigyorgott Siggire.

Becsatolta a sisakját, ellenőrizte a beülőjét és a derekán lógó különböző felszereléseket, meghúzta a hátizsákja szíját. Még egyszer Siggire vigyorgott, és kilépett az ajtón. A javasoltnál kicsit gyorsabban ereszkedett le a kötélen, de nem tehetett róla.

Megérezni az arcán a vad szelet maga volt a mámor. Minden tagja bizsergett az örömtől, és alig fért meg a bőrében. Régen, túl régen állt már itt, százkét méter magasan, egy szélkerék gondoláján, összekarolva a tudattal, hogy egyetlen hajszál választja el attól, hogy lezuhanjon.

Az emberek túlmisztifikálják a félelmet. Szégyenletesnek tartják, és ha lehet, még jobban félnek tőle, mint attól, amitől eleve félniük kell. Tátott szájjal, mélységes tisztelettel bámulják őt, mikor megtudják, hogy szélkerekeket szerel és azt hiszik, hogy nem fél, aztán csalódottak, mikor kiderül, hogy igen. Természetesen fél. Érzi a világ egyik legősibb mozgatórugóját, a Nem Akarok Megdögleni-érzést. Csak őt nem megdermeszti, hanem cselekvésre készteti.

Míg a Srác megérkezett, ő ledobta a hátizsákot egy biztosnak tűnő helyre, jelentkezett a hálózaton, és leadta a központnak, hogy a huszonhármas torony tetején áll. Anno Domini még nekik kellett felnyitniuk ezeket a vasszörnyetegeket és leállítani őket, amíg szereltek, de most a központban ott ült egy tündérke a képernyő mögött, rábökött a huszonhármas ikonra meg a STOPPE feliratra, és kész. A szélkerék tett még egy negyed fordulatot, hogy az alsó lapát egyenesen a víz felé nézzen és megállt.

– Huszonhármas szélkerék megállt – jelentette a karcos férfihangú tündérke.

– Én megyek elsőnek – vigyorgott a kölyökre.

Srác segített jó helyet találni a biztosító-kötélnek, ő pedig nekikezdett a műveletnek. Azt ellenőrizte, hogy vannak-e sérülések a lapáton, meg ha már ott volt, egy kicsit meg is kellett sikálnia a felületet. Pusztán azért, hogy ha egyszer mégis szerelni kéne, akkor ne azzal kelljen kezdeni, hogy az elmúlt nyolcezer év minden fosszíliáját levakarják, plusz a korrózió elleni szélmalomharcban is sokat számít.

– Figyelted ezt, Siggi? – kacarászott a rádióba. – A szélkerekek szélmalomharca.

– Hanyatt dobom magam a humorától, uram.

– Egyszer ne lennél savanyú. Csak egyszer.

Noha régen volt már terepen, a keze emlékezett a mozdulatokra. Gyorsan és pontosan dolgozott. A lapát közepén járt, mikor úgy döntött, hogy mit neki a munkavédelem, és levette a sisakot. Siggi abban a pillanatban sápítozni kezdett, hát lekapcsolta a rádiót.

Lebegett a természetes csendben. Az erős tengeri szél körbefogta az alakját, beletépett a hajába, magas hangon megszólaltatta a hegymászókötelet. A legközelebbi anyázásba forduló igazgatósági ülésnél felmarkolja az egész társulatot és kihozza őket, nekik is biztosan jót tenne érezni a szabadságnak ezt a különleges formáját. Szabad, mert szabadon hozza meg a döntést, hogy mit kell tennie, az már csak a plusz, hogy a rossz döntés adott esetben az életébe is kerülhet.

Egy Lorde-számot énekelt, míg leért a lapát aljáig. Akkor megrángatta a kötelet, és Srác segítségével visszamászott a gondolára.

– Az asszisztense beszélni akar önnel, uram! – kiabálta túl a a szelet.

– Le se szarom! Szólj be, hogy forgassák el a lapátokat, a következő a tied.

A biztosítókötelekre vigyázás nemes feladata részéről kimerült annyiban, hogy megvárta, amíg Srác már nem látja, akkor elhevert a gondola tetején, és semmire sem gondolva élvezte, ahogy a szél hullámokba fésüli a haját.

Mármint élvezte volna, ha a széldzseki és a thermopulcsi alatt meg nem érzi, hogy rezeg a telefonja. Érdekes performansz volt előkotorni.

– Mi a franc, itt még van tárerő? – dörmögte a kijelzőre meredve, ami csak számot írt ki, nevet nem. – Halló?

Statikus zörej érkezett válasznak. Fülére szorított készülékkel ült fel.

– Halló!

Semmi válasz. Elvette a telefont a fülétől, látta, hogy pörög a számláló, és visszatette a füléhez a készüléket, elkapott valami hangot, és már majdnem meggyanúsította magát, hogy megint előbújt a fülcsengése, mikor végre leesett neki, mi történik.

– Héj, tesa, örülök, hogy hívtál, de nagyon erősen fúj itt a szél, szóval vagy beszélj hangosabban, vagy hívj vissza egy… nemtom, holnap. Addig tuti, beleejtem a telóm a tengerbe.

– Do you hear me?

A hangsúlyozás alapján az ipse teli torokból üvöltött a saját telefonjába. In English, szóval Denny volt olyan kedves, és váltott.

– Igeeeen! – a levegőbe bokszolt. – Mondjad, drága, csupa fül vagyok!

– Leon Chun vagyok, a Financial Timestól, és…

– Mi, maga újságíró?! – hördült fel. – Hogy a francba szerezte meg a számomat?

– A bátyám, Arthur Kirkland adta meg…

– Mármint a whiskyvedelő Arthur Kirkland?

– Ööö…

– Jaj, hát akkor váglak! – derült fel. – Te vagy az ázsiai pofa, akit Pekingből szedett össze!

– Hongkongból.

– Innen nézve tökmindegy – legyintett. – Mesélj, mit tehetek érted? Mert gondolom, nem a két szép kék szemem miatt hívtál fel.

– Nem. A főnököm másfél éve szeretne interjút készíttetni önnel…

– Bah, rühellem az újságírókat, ezt asszem kifejtettem a legutolsó sajtótájékoztatómon. Bocs, Leon, hogy tőlem kell megtudnod, de egy ingyenélő pöcs vagy.

– Köszönöm. A lényegre térve, szeretnék készíteni önnel egy interjút.

– Most?

– Hát… személyesen jobb volna, de ha ragaszkodik hozzá…

Lenézett, és úgy találta, hogy az újonc kölyök még elvan a pucolással. Látszódott rajta, hogy kezdő, és életében először csinálja, úgy nyúlt a cucchoz, mintha hímestojás lenne. Vagy csak zavarta a tény, hogy a legfőbb fejes mintegy húsz méterrel felette a biztosítókötelére vigyáz.

– Mondjad, éppen ráérek.

– Nos, a napokban megjelent egy újságcikk önről, amin egy fiatal férfi kíséri le egy lépcsőn egy taxihoz. A háttérben látszódik, illetve a fotós is úgy közölte, hogy egy kórház előtt lőtte a képet. A cikkíró kikérte egy orvos véleményét, és megállapították, hogy ön súlyos beteg. Amikor a vállalatot kérdeztük, azt mondták, hogy ön betegszabadságon van, és mikor az új üzleti tervről kérdeztük őket, azt mondták, hogy nem mondhatnak semmit, illetve módosításokat sem eszközölhetnek, mert ön kikötötte, hogy ön nélkül csak akkor hozhat döntést az igazgatótanács, ha ön már nincs az élők sorában. Mindemellett…

– Figyu, már Ádám-Évától levezetted, mi a kérdés?

– Ön halálos beteg?

Meredt egy kicsit maga elé. A sok hülye barom azt hiszi, hogy fel fogja dobni a talpát? Akkor biztos nem állnak túl jól a cég részvényei. Bár, ahogy az utóbbi időben érezte magát, nem lenne meglepve, ha egy három napos vízihulla jobban festene nála. A kórházból hazajöveteltől meg felfordul a gyomra, elég csak rágondolnia.

– Tudsz mondani egy e-mail címet? – kérdezte hirtelen.

– Tessék?

– Dobj meg egy e-mail címmel.

– Öhm… leon pont chun kukac ft pont com.

– Ez kurvahosszú. Na mindegy, tartsad egy kicsit!

Leon ügyes volt és tartotta. Denny meg felállt, megnézte, merre van a legtöbb szélkerék, bepózolt és csinált egy szelfit. Azon melegében küldte a firkásznak.

– Na, küldtem neked valamit, megkaptad?

– Nézem is… oh, igen.

– Úgy nézek ki, mint aki haldoklik?

– Nem. Ez mikori kép?

– Most lőttem, ebben a szent pillanatban, de ha szeretnéd, olyat is csinálok, amire ráégetem a dátumot. Vagy tudod mit, az asszisztensem fenn van a helikopteren, mindjárt megkérem, hogy fotózzon kettőt…

Felkattintotta a headset oldalán a kapcsolót. Nagyon gyorsan megbánta.

– … ÉS AZONNAL VEGYE VISSZA AZT A SISAKOT, HÁT ELMENT MINDEN MARADÉK ESZE?!

Az első szó után letépte a fejéről a holmit. A lendülettől majdnem kirepült a kezéből, az meg nem lett volna szép.

– Ez mi volt? – kérdezte Leon a vonal túlvégén.

– Semmi, hiperventillál az asszisztensem.

Úgy fordította a headsetet, hogy a mikrofon a szája felé nézzen, a fülhallgató viszont minél messzebb legyen. Mivel pedig a fiú eléggé ki volt borulva, visszaváltott dánra.

– Siggi, nem akarok megsüketülni, de szeretnék kérni valamit, befejeznéd a sikoltozást egy pillanatra?

Magában jó lassan elszámolt háromig és csak akkor dugta bele a fülest a fülébe. Csend és nyugalom. Aztán…

– Vegye vissza a sisakot – acsargott Siggi. – Most.

– Előbb…

– Nem nyitok vitát. Most.

A szemét forgatva tette le a telefont a gondolára és nyomta a fejébe a cuccot. Kiegyenesedett, és széttárta a karját, hogy Siggi is jól lássa.

– Figyu, tudod, mennyit véd ez a szar, ha belezúgok a tengerbe? A hajamra kenhetem.

– Uram, az ön által fizetett biztonsági szakértő írta alá a munkavédelmi szabályzatot, ne pont ön szegje meg, legyen szíves.

– Jó, hagyjuk. Úgy sápítozol, mint a nagyanyám. Nem, ne válaszolj. Inkább fényképezz le.

Rövid szünet után berecsegett a rádió Siggi rezignált sóhajától.

– Milyen fotót szeretne, uram?

– Olyat, amin látszódik, hogy ép és egészséges vagyok, mert ez az újságíró a telefonban azt mondja, hogy éppen mindenki görcsöl, hogy haldoklom.

– Uram, ha most nagydobra veri, hogy nincs semmi baja, akkor az igazgatótanács nagyon mérges lesz és tisztelettel kérdőre fogják vonni, miért kerüli a munkát.

– Hé, én most dolgozom! Majd végigjárom a komplett dán kirendeltséget, tudod, szúrópróba! Akkor nem mondhatnak semmit. – Visszaemelte a füléhez a készüléket. – Leon, hallasz?

– Hallom, uram.

– Ne most hozzátok le a fotókat, hanem olyan két nap múlva, ezek bejelentés nélküli ellenőrzések, amolyan romeltakarítás.

– Értem.

– Nem hagysz cserben, ugye, pajti?

– Természetesen nem, uram.

– Remek. Akkor én most megyek, úgy látom, a srácom végzett és fel akar jönni.

– Várjon, egy pillanat, ez csak az első kérdésem volt…

– Hvad? Mennyi van még?

– Szám szerint összesen harminckettő…

– Jézus, hát nincs neked életed?

– Ez a munkám…

– Azért kérdezem. Én még a randijaimtól se szoktam ennyit kérdezni! Eh, egye fene, hajlandó vagyok megnézni a képes feled is, de csak azért, mert kedvelem Arthurt, jó?

– Értem. Mikor lesz legközelebb New Yorkban, uram?

– Nem, nem, csak akkor van tali, ha idejössz Koppenhágába. Megoldható?

– Hogyne. Huszonhetedike jó?

– Szerinted én tudom, hanyadika van? Mit szólnál a holnaputánhoz?

– Uram, azt mondta, hogy a következő két napban gyárlátogatásra megyünk – szólt közbe Siggi.

Ennyire nyilvánvaló, hogy éppen találkozót beszél meg, vagy Siggi hallja, amit az újságíró csicsereg?

– Tökmindegy – intette le az izlandit és visszafordult Leonhoz. – Három nap múlva? Hallgatásod beleegyezésnek veszem. Legyen délután három, Koppenhága, a Bistro Boheme, az egy hangulatos hely az Amalienborg palotától nem messze. Ha már idejössz, akkor nézelődj egy kicsit. Siggi, megjegyezted?

– Meg, uram.

– Remek, akkor Leon, sok szeretettel várlak. Foglalok asztalt.

Nem várta meg, míg a thai válaszol – vagy vietnami? Ki emlékszik rá, honnét jött… –, kinyomta.

– Siggi, hívd fel kérlek az éttermet és foglalj asztalt… – elgondolkodott, és a csendben megint Lukas jutott eszébe. – Kay és Gerda névre.

– De uram…

– Ez lesz a poén, Siggi, ne legyél poéngyilkos.

Siggi sóhajtott.

– Túl közeli az időpont, valószínűleg már tele vannak.

– Oldd meg – trillázta, és kikapcsolta a headsetet.

Utána volt olyan kedves és felhúzta a srácot. Mert ilyen nagylelkű és figyelmes. Róla ne terjesszen senki baromságot.

Hál'istennek a harmadik lapát és a másik két szélkerék megpucolása nyugalomban telt. Vitte magával a hátizsákját, amíg Srác pucolt, ő megebédelt. Sajátos hangulata van annak, mikor kinn ül egy baromi magas torony tetején, nézi a tengert, és egy műanyag ételhordóból pácolt halat eszik főtt krumplival. Már Siggi se kiabált vele, amiért sisak nélkül nyomja. Az egyik átszállás alkalmával látta, hogy Ned is túlértékeltnek minősíti a munkavédelmi eszközt. Már csak azért morgott, ha kikapcsolta a rádiót, de Denny pont leszarta a véleményét. Jól esett a csend, és hogy senki nem zavarja meg, miközben Lukasra gondol.

Végeztek az aznapra beszervezett utolsó szélkerékkel is, és Denny lelkét melengette, hogy nem találtak hibát. Ráadásul még jól is szórakozott, és a szél volt olyan király módon erős, mint kellett. Az utolsó fordulóban előreengedte a srácot, hogy menjen fel a helikopterre ő elsőnek. Míg a csörlővel felhúzták a srácot, Denny elsasszézott a gondola végéig, és összeszedte a hátizsákját. Kicsit meghúzkodta a szíjait, és hozzákapcsolta a beülőjéhez. Mégy levegőt vett, kinyújtotta és összecsukta az ujjait, aztán nekifutott, és elrugaszkodott a gondola végéről.

Százkét méter nem olyan magas. Azonnal nyitnia kellett a siklóernyőt, ami gond nélkül terült szét. Nagyot rántott rajta, ahogy megfékezte a zuhanást, Denny pedig azonnal balra és felfelé húzott. Tényleg nagyon nem akart vizes lenni és arra is gondolnia kellett, hogy felette van egy helikopter. Nem lenne finom, ha beleakadna, meg az se lenne az, ha a propellerek által lefelé irányított levegő az ernyőjét érné.

Nevetve, énekelve, egy felfelé irányuló légáramlatot meglovagolva emelkedett és fordult a szárazföld felé. Ugyan spontánnak tűnt, de ehhez a trükkhöz kellett tennie némi előkészületet. Meg kellett keresnie az ernyőjét, ellenőriznie kellett, hogy működik-e még, plusz meg kellett néznie az előrejelzéseket és a jellemző szélirányt. Rászánt majdnem fél órát.

A parthoz az egyik legközelebbi farmon voltak, így csak harminc kilométert töltött a levegőben. Lelkesen integetett a mellette elhúzó helikopternek. Siggi annyira nem volt lelkes, mikor a nyitott ajtón kihajolva üvöltött neki valamit. A szél elnyelte a hangját, de az arca elég vörös volt, és Ned úgy fogta a derekánál, hogy ne essen ki. A holland látványosan rálegyintett, becsukta a tolóajtót, és a helikopter elhúzott.

Elég erős volt a szél és gyorsan haladt. Ha lassan ment volna, akkor sem tudott volna betelni az érzéssel. Fenn van az égben, szabad, mint a madár. Kell neki ez az érzés. Nem is érti, miért hagyta abba.

Könnyen megtalálta a helikopter-leszállót. Odalenn Ned és Siggi nagyon integetett meg ugrált neki, Denny pedig hirtelen rájött, hogy ernyővel betonon landolni annyira nem finom dolog. Még jó, hogy egyedül csak a kerítések mentén van fű, egy két méter széles sávban.

– Jól van, Denny, menni fog ez – biztatta magát, és a pázsit felé kormányozta magát.

Ned csak azt látta, hogy a kerítés felé megy, és üvöltve rohant felé. Ügyet sem vetett rá. Csak a zöldfelület lebegett a szemei előtt, ereszkedett, aztán az utolsó pillanatban felrántotta az ernyőt, hogy ne legyen olyan kemény a becsapódás. Hat lépést futott, azt' felborult, mint kurva a tükörjégen. Oldalára hengeredett, az ernyő pedig lassan beborította.

– Denny! – fékezett le mellette zihálva Ned. – Denny, te marha, egyben vagy?

Röhögve ült fel, és húzta le a fejéről a vásznat.

– Ember, már nem is tudom, mikor szórakoztam utoljára ilyen jól! – jelentette idült arccal.

– Szóval nem lettél hülyébb, ez biztató.

Segített neki feltápászkodni, meg kimenekülni a vászon és a zsinórok ragaszkodó társaságából. Denny levette a hátizsákot és lazán a vászonra hajította. Akkor vette észre Siggit, aki felé lépkedett. Összeszorított állkapcsán kidagadtak az izmok, a bal szeme tikkelt.

– Hej, Siggi! – nevetett rá. – Mit gondolsz, milyen…

A fiú olyat lekevert neki, hogy egy pillanatra megszédült.

– Soha többé ne merészelje ezt tenni velem! – A hangja morajlott, mint egy kitörni készülő vulkán. – Csak magával gondol nem igaz?! Eszébe sem jutott, hogy esetleg aggódom magárt, ugye?! – Egyszerre kihúzta magát, rendezte a vonásait és jeges-fagyosan hozzátette: – Elmentem kávét inni, ha már képes felnőtt ember módjára viselkedni, keressen meg.

Tátott szájjal bámult rá. Siggi nem várta meg, míg válaszol, sarkon fordult, és elvonult. Denny zavartan pillantott Nedre.

– Kiborítottam? – kérdezte halkan, hogy az izlandi még véletlenül se hallja.

– Láttad volna fenn a gépen – forgatta a szemét a férfi. – Amikor kikapcsoltad a rádiót, vagy levetted a sisakot, végig aggódott, Aztán elrugaszkodtál, ő meg majdnem kiugrott utánad. Valami fura nyelven szitkozódott egész idáig.

– Izlandi.

– Akkor azért volt olyan marha ijesztő – bólintott Ned. Összefonta a karjait, és végigmérte Dennyt. – A helyedben megbecsülném. Nagyon törődik veled.

Nem tudta állni a tapasztalt szerelő pillantását. Inkább Siggi után nézett, aki úgy sétált, mintha a derekát két lap közé szorították volna, a csípője egyáltalán nem mozdult. Egy pillanatra éppen olyan volt, mintha Lukast látná. Mindegy, hogy hol, vagy mikor – a norvég elsétált, és otthagyta őt.

Folyt. köv.

Do you hear me? – Hallasz engem? (angol)

Hvad? – Mi? (dán)

Fogalmam sincs, hogyan tudnám nem OOC-re írni Leont.