Zavaros víz VIII.

 

Galbatorix debüt, ta-da! Olyan jó barátok Morzannal, mindjárt látni is fogjátok. Meg öregek is, néhol kicsit belegyöpösödtek a megszokásaikba. Morzan ma remek hangualtban van (janem). Valaki apához méltó döntést fog hozni.

Fontos: úgy szól a fáma, hogy Saphira tojásának ellopásakor három Esküszegő volt még életben, és a másik kettő meghalt, mire sor került arra a párviadalra Gil’eadben. The az a kék tojás most még mindig Galbatorix kincsestárában van, ergo azok ketten még mindig életben lehetnek. Hehe.

Előre is elnézést.

Forrás

Zavaros víz

VII. Ingovány

‒ Jól értelek ‒ mondta Galbatorix hunyt szemmel és Morzannak volt egy sanda gyanúja, hogy a másik éppen próbálta eltaposni magában a késztetést, hogy a tükrön átnyúlva megfojtsa őt. ‒ Már eszembe jutott, hogy megkereslek én, hogy megkérdezzem, élsz-e még vagy egyben van-e az a rohadt város. De nem, csak elfelejtettél szólni, hogy már rég kész vagy. Mert haza akartál menni a fiadhoz.

‒ Nagy vonalakban… igen.

‒ Fél évvel ezelőtt le se szartad a gyereket. Mit fél évvel ezelőtt, két hónappal ezelőtt!

Amikor felállította a tükröt a fal elé, nagyon büszke volt magára, amiért talált egy olyan szöget, amiről tudta, hogy Galbatorix csak az ő felsőtestét fogja látni, meg a tapétát mögötte, azt pont nem, hogy Morzan egy támlátlan széken ül és nem áll. Most egy kicsit bánta, hogy nem áll, akkor könnyebb lenne kisétálnia a képből, hogy ne érezze ilyen erősen Galbatorix tekintetének tüzét.

‒ Hát. Történtek… dolgok?

‒ Volt az a két hetes kimenőd, amit kértél.

‒ … iiigen?

‒ Az is a gyerek miatt volt?

‒ A neve Murtagh. ‒ Galbatorix olyan sötéten nézett rá, hogy Morzan azonnal behúzta a nyakát. ‒ Figyelj, öhm… meg tudom magyarázni.

‒ Ne fáradj, nem vagyok rá kíváncsi.

‒ Ami azt illeti, muszáj lenne, mert ehhez kapcsolódóan szeretnék kérni valamit.

‒ Még két hetet? Ne is álmodj róla. Alaposan felgyűlt ám a munkád, mióta lógatod a lábadat.

‒ Nem lógatom a lábam! ‒ csattant föl. És karba fonta a kezét. Aztán megint összekulcsolta őket a háta mögött, mert akkor egészen biztosan nem görnyed meg ültében. ‒ Végeztem ám a dolgomat, és innen is remekül tudok levelezni azzal a gyökér gil’eadi kiképzővel.

‒ Még mindig nem tettél pontot a végére? Meddig akarod még húzni?

‒ Azt mondtad, nem ölhetem meg! Ha nem ölhetem meg, akkor nyilván elhúzódik!

Galbatorix elfordult és Morzan szinte hallotta, ahogy magában elszámol tízig, mielőtt visszafordul. Érezte, ahogy az arcába szökik a vér. Csak azért, mert ő most egy gyerekkel szenved, Galbatorixnak nem kell úgy csinálnia, mintha ő is az lenne.

‒ Gyorsan mondd, mit akarsz, mert mindjárt én leszek az, aki gyilkol.

‒ Volt egy kis… esemény, itt nálam. Azért kellett a két hét. És azért kéne, hogy meglátogass.

‒ Hogy én menjek oda?

‒ Jaj, ne csinálj már úgy, mintha bármiben is hiányt szenvednél itt! A szobád még megvan, a könyvtáram ugyanúgy néz ki… ‒ Eszébe jutott az a hülye lovas könyv. ‒ Illetve, volt némi bővítés, bár számodra nem releváns. Mindegy. Az van, hogy még mindig szar vagyok gyógyításban.

‒ Na és? Nem működik a talizmán, amit a fejfájásodra adtam?

‒ De, az teljesen príma, viszont nem kizárt, hogy Selena most haragszik rám, mert volt ez a dolog, hogy a gyerek nekiállt vonyítani, amikor egyébként is mérges voltam, és… na. Előfordulhat, hogy történtek dolgok. És most van rajta egy heg, amit én nem tudom eltüntetni.

Galbatorix az égre nézett és sóhajtott.

‒ Hozd ide őt te, ha ennyire bajod van.

Morzan agyán azonnal átfutott minden ezzel kapcsolatos veszély, lehetőség és probléma. Érezte, hogy az arca furcsa fintorba torzul. Galbatorix félrebillentett fejjel nézett vissza rá, amitől Morzan megint úgy érezte, hogy a barátja éppen megpróbál tükrön keresztül a fejébe kukkantani. Mintha nem tudná, hogy amikor a legközelebb találkoznak, Morzan úgyis hagyni fogja neki, hogy könyékig beletúrjon a lelke legmélyebb zugaiba is.

‒ Nem hiszem, hogy Murtagh értékelné a repülést. Most nem.

‒ Nem kifejezetten izgat, hogy mit gondol ez a te drága fiad. Annyira nem lehet súlyos.

‒ Az üszkös pikkelyekre, Torix, hozzávágtam a kardom és majdnem meghalt, az történt! Most örülsz?!

‒ Már úgy érted, Zar’rocot?

‒ Mi a fenéért hurcolnék másik kardot?

‒ És a kölyök túlélte.

‒ Igen. Hozzam ide, mutassam meg? Beszélni is tud.

‒ Nem, köszönöm, nem szükséges. ‒ Megsimogatta a szakállát.

Morzan nagyot sóhajtott és úgy csinált, mint aki nem látja Galbatorix arcán a fellobbanó kíváncsiságot. Főleg azért, mert akkor nem fog már előre elfáradni a rengeteg kérdéstől, amit a másik rá fog zúdítani.

‒ Pontosan hogyan…

‒ Idejössz vagy sem?

‒ Morzan. ‒ Galbatorix megint olyan képet vágott.

‒ Komolyan azt akarod, hogy írjam le neked, amikor meg is nézheted? ‒ próbálta kimenteni magát. Jó, oké, Galbatorix nem szerette, ha a szavába vágott. Morzan pedig nem szerette ismételni magát, és akkor mi van.

– Hozd ide te.

– És egyből mutassam is be őt Kialandínak? Vagy Andehelnek?

Galbatorix a szemét forgatta.

– Úgy csinálsz, mintha nem neveltem volna ki Andehelből a… vonzódási problémáit.

– Szerintem csak az én tiszteletemre előszedné őket.

Galbatorix felcsattant:

– Andehel tisztában van vele, hogy ha csak gondolatban ellene mer menni a parancsaimnak, olyan kínoknak vetném alá, hogy inkább reszelné le a saját lábát térdig egy sajtreszelővel.

Morzan a száját húzta és szerette volna azt mondani, hogy akkor sem akar támadási pontot adni annak a rohadéknak, de volt az a pont, ami után jobb szeretett nem vitatkozni. Főleg akkor, ha Galbatorix ilyen sötéten nézett rá. Mintha valami zavarta volna. És még fészkelődött is, ami pedig egyáltalán nem volt jellemző rá, hát néha olyan egyenesen ült, olyan hosszan, hogy a lába teljesen elzsibbadt, aztán Morzannak úgy kellett tennie, mintha nem látná, hogy a barátja sziszegve rázza a lábát, hogy helyreálljon a vérkeringése, mert különben csak kinevette volna… egy pillanat.

– Várjunk csak, te ülsz? – hajolt előre, mintha nem is tükörbe nézne, hanem egy ablakba, és ettől jobban látná, hogy mi van a másik alatt.

– Mert te nem? – vonta össze a szemöldökét Galbatorix és karba fonta a kezét. Csöpp kihívással.

Morzan félrenézett és nem felelt. Meg hümmögött és a száját húzta, hátha akkor nem fog mosolyogni, mert a másik ezek szerint éppen olyan támlátlan széken ült, mint ő.

– Ezentúl beszélhetünk ülve?

– Nem.

– Akkor meglátogatsz?

– Még meggondolom.

De legalább nem mondott nemet. Az is valami, nem?

A hívás végeztével Morzan átment a nappaliba elfeküdni a szőnyegen. Elég meleg volt aznap, és a szőnyeg mindent csinált, csak nem hűsített, a dolgozószobája intarziás csempeburkolata viszont túl kemény volt ahhoz, hogy jól essen heverészni rajta. Még úgy is, hogy az legalább hideg volt.

Még el se jutott az önsajnálatban arra a pontra, hogy elgondolkodjon rajta, mégis hagyja ezt a dolgot az absztinenciával, amikor kinyílt a nappali ajtaja. Morzan arrafelé fordította a fejét, és azt látta, hogy berakják a helyiségbe Murtagh-ot, mint kiskutyát a kerítés mögé. A gyerek valami kitömött játékot szorongatott és visszanézett a dadusára.

– Egy pillanat, ifiúr és már jövök is vissza, maradjon itt szépen! Rendben? Már itt is vagyok!

Azzal becsukta a gyerek orra előtt az ajtót. Murtagh az ajtóra csapott és toppantott egyet.

– Auka! – kiáltott fel. – Auka, gyere vissza!

Milyen kis akaratos. És milyen pokolian hangos.

Morzan felmordult.

Murtagh egész testében összerezzent és megpördült, az ajtóhoz simult és kerekre tágult szemekkel meredt rá vissza. A játékát szorosan a testéhez ölelte.

Úgy maradtak. Morzan hasalt a szőnyegen – még mindig túl meleg, de túl lusta volt ahhoz, hogy megmozduljon –, Murtagh háttal az ajtónak. A dadus fel fogja lökni, amikor visszajön. De ő legalább jönni fog, és a közeljövőben, nem úgy, mint Galbatorix.

Morzan lassan lehunyta a szemét. Mi a fenéért nincs tehetsége a gyógyításhoz? Mert ez valahol a tehetség hiánya is volt. Felismerte a sebeket, tudta, hogyan kell rájuk elmondani az adott igéket, ha megerőltetné magát, akkor még talán a fel is tudná sorolni a különböző testrészeket egy emberen meg egy sárkányon – a tündéket, törpéket és urgalokat is meg kellett tanulnia, de az már nem most volt, és amúgy is kit érdekelt –, de hogy meglássa az összefüggéseket… Morzan azokat a csatatéren látta. Megsejtette a jövőt az ellenfél egy kihallgatott félmondatából, egy másik irányba tartó csapattestből, az örökké változó szélirányból.

Nagyot sóhajtott.

‒ Apám? ‒ szólalt meg a gyerek, a hangja vékony csipogás.

Morzan megint felmordult. Gyanúsan olyan volt, mint egy nyögés, amitől csak még vacakabbul érezte magát.

‒ Jól vagy? ‒ kérdezte a fia hangos suttogással, hogy teljesen kiválóan értette őt a szoba másik feléből is.

Morzan ezúttal egyetértőn hümmögött.

Hallotta Murtagh lépteit. Amikor résnyire kinyitotta az egyik szemét, Murtagh már ott guggolt mellette.

‒ Alszol? ‒ Legalább olyan hangosan suttogott, mint az előbb.

Felfelé görbült az ajka és megint egyetértett.

Murtagh fölállt és már ott is hagyta őt. Megfeledkezett róla, ahogy az imént Aukáról. Talán éppen a dadus miatt. Morzan szájában megkeseredett a nyál. Végigfuttatta a nyelvét a fogsorán. Mit is csinált itt ez a nő pontosan? Úgy volt, hogy felügyeli Murtagh neveltetését, míg ő és Selena távol vannak, de ahogy a gyerek utánaszólt, inkább mintha személyi szobalánya lett volna ennek a… hány éves is volt Murtagh? Úgy utálta, amikor nem tudta, hogy éppen milyen évet írnak!

Megint hallotta a gyereket motoszkálni. Aztán meglibbentette az arcát a huzat, amikor a Murtagh leült mellé, egészen közel hozzá.

‒ Egyszer volt, hol nem volt ‒ mondta és Morzan kinyitotta a szemét, mert mi a fene. Murtagh elhallgatott.

Morzanban egy pillanat alatt lefutott, hogy Galbatorix egyszer azt mondta neki, próbáljon meg tanácskozások alatt keveset értetlenkedni, mert akkor úgy néz ki, mint aki különösen dühös valamiért, amivel ráhozza a frászt a tanácsadóira, és akkor csökkentett hatásfokkal dolgoznak. Közvetlen utána Selena listája jutott eszébe, hogy próbáljon meg nem a gyerek közelében mérgelődni.

Azonnal letörölt az arcáról minden érzelmet.

A pillantása a könyvre esett a gyerek kezében. No várjunk, Murtagh tud olvasni?

‒ Ó! ‒ szaladt ki a fiúcskából és lecsúsztatta az öléből a könyvet, hogy Morzan felé mutassa a képeket. Az orra hegye úgy egy tenyérnyire volt a könyvtől, szóval nem sokat látott belőle, de még ebből a béna szögből is megismerte azt a nyavalya lovat. A lapok viseltessége alapján az első kötet lehetett. ‒ Nézd, itt Kicsi Ró egyszer volt hol nem volt, elment a kicsi szőrös kutyához, akit Menyétnek hívnak és ők barátok. ‒ Lapozott egyet, és észre se vette, hogy a lap megérintette Morzan orrát. Ő már a következő képet figyelte, ami a következő meséhez tartozott. ‒ Aztán egyszer volt hol nem volt, ők együtt elmentek a konyhába, hogy süteményt egyenek…

Szóval nem, nem tud olvasni. Murtagh a képek alapján költött neki egy történetet, mintha most látta volna a könyvet először és nem tudta volna kívülről az összes mesét, nem javította volna ki Selenát minden alkalommal, amikor a nő hibázott.

Murtagh még egyszer elhallgatott, amikor Morzan felült.

‒ Folytasd ‒ kérte halkan és visszatette a könyvet Murtagh ölébe, hogy a gyereknek könnyebb legyen a képekre mutogatni. Ő a válla fölött nézte, hogyan lapozgat. ‒ Csak szeretném jobban látni a képeket.

Murtagh folytatta. A jobb könyöke alatt szorongatta a kitömött kis állatkáját, amiről Morzan még mindig nem tudta megállapítani, mi lehetett eredetileg, a bal kezének mutatóujjával pedig végig-végig mutogatta a képeket, hogy Morzan pontosan tudja, ki-kicsoda.

Morzan nem igazán figyelt a se füle-se farka mesére. Lefoglalta, hogy Murtagh közel volt, olyan közel, hogy érezte az apró kis test melegét. Murtagh nekidőlhetett volna, ha akar, de helyette mereven és egyenesen tartotta a hátát, lefeszítve a könyökét, mint azok a gyerekek az udvarban, akik elég jól viselték magukat, hogy le merjék ültetni őket a díszteremben úgy, hogy ő vagy Galbatorix is jelen voltak. Vajon azért ült így, mert a dadusa megtanította neki, vagy azért, mert Morzan felszaggatta a hátát és annyira húzta a bőrt a heg, hogy nem tudott vagy akart görbén ülni?

Megpróbálta félrehessegetni a gondolatot. Hátha Galbatorix mégis eljön és segít. És egyébként is túl meleg volt, Murtagh talán éppen azért nem támaszkodott neki. Addig meg Morzan inkább arra koncentrál, hogy milyen érdekes illata volt ennek a gyereknek. Semmiben sem hasonlított egy sárkányra, mégis keltett benne egy enyhe késztetést, hogy hozzádörgölje az arcát, mint a sárkánya orrához.

Selena mondott valami olyasmit, hogy ne csináljon a gyerekkel olyat, amit ő se akar, hogy vele tegyenek. Morzan nem volt oda érte, amikor hátulról érintették meg, anélkül, hogy számított volna rá. Murtagh pedig biztosan nem számított rá, teljesen elmerült a mesélésben. Annyira, hogy észre se vette, amikor kinyílt az ajtó, és a dadus eltátott szájjal megtorpant a küszöbön. A nő Morzan legyintésére kihátrált és rájuk csukta az ajtót.

 

>>> Következő fejezet >>>