És az ég vérbe fordult #10

Ötmillió évvel az előző fejezet után, a párbeszédektől való félelmem legyőzetett! (janem)

Zene a fejezethez: The Untold II.

Forrás: hold, törés, rózsa

A kimondatlan II.

Brom úgy döntött, hogy munkába fojtja a gondolatokat. Illetve, nem döntött, jött ez magától. Teendőben nem volt hiány és ő, ha tehette volna, egyszerre lett volna ott mindenhol. Legszívesebben maga mellett tartotta volna Eragont, karnyújtásnyi távolságon belül.

De a fiú már a csatát követő reggelen felmarkolta az unokafivérét és elmentek összeszedni valami foglyot. Mire Brom megjelent a parancsnoki sátor előtt a hatszáz önjelölt feladatát elvégezve, Nasuada még mindig a száját húzta ugyan, de már beleegyezett abba, hogy elmenjenek. Bromnak csak annyira futotta, hogy nyakon vágja a fiút, amiért láthatóan kard nélkül akart elmenni és jobb híján a sajátját csatolta le az övéről, azzal a szigorú utasítással, hogy visszahozza neki, mert tünde-kovácsolt pengét nem lehet minden sarkon vásárolni.

Aztán elmentek. Selena fia, aki annyira hasonlított a szeretett nőre, elment. Felült egy kék sárkány hátára, akit úgy hívtak, mint Őt és elrepültek.

Brom teljesen jól viselte azt a hetet, amíg odavoltak. Tudván azt, hogy hallani Eragont tükrön át jelenteni csak még jobban megsajdítaná a szívét, nem is akart hallani felőle, míg vissza nem tért.

Nyomban megbánta ezt a döntését, mikor Saphira leszállt és Eragon nem volt a hátán. Hát még azt, amikor a sárkány elmondta neki, hogy mi történt.

‒ Hogy mit csinált?! ‒ fakadt ki.

Elszaladt. Bebújt egy szűk lyukba, ahol nem érhettem el.

Brom mélyen beszívta a levegőt és igyekezett nem gondolkodni. Ebben nagy segítségére volt, hogy Roran meg a menyasszonya hamuszín arccal szedték le a nyereghez kötözött, lázas Garrowt. Brom előbb azt hitte, hogy csak összeszedett valamit a börtönben, de amikor végre ott feküdt a földön, szembesült vele, hogy a férfi jobb lába valamivel a boka fölött véget ér, a végtag maga pedig duzzadt, haragosvörös színben játszott.

– Szóval arra volt esze, hogy ott maradjon ra’racot vadászni, arra nem, hogy ezt összerakja? ‒ dohogott Brom.

Saphira már ott is volt, hogy a Lovasát védje.

Akarta, de nem volt teljesen biztos a formulában és inkább nem kockáztatott. Saphira elméjének hátuljában felderengett Elva képe.

‒ Tehát tükrön keresztül jelenteni tud, de tanácsot kérni nem.

Nem volt rá idő!

Brom megpróbált nem ideggörcsöt kapni. Letérdelt Garrow mellé, hogy maga mondja el a szükséges varázslatot, de hiába nyúlt a mágiáért, a forrás megint elillant előle. Felszisszent és káromkodott.

‒ Ennyire rossz a helyzet? ‒ kérdezte Roran még sápadtabban Garrow másik oldaláról.

‒ Fogd be és segíts cipelni!

Nem volt türelme az ostoba kérdésekhez. A beszélgetéshez sem. Némán cipelték át Garrow-t a sátorvároson a gyengélkedőig, és Brom unszolására még azonnal helyet is sikerült találni a férfinak. Roran hálálkodni akart, de Brom hátat fordított neki és elsétált.

Roran az apjára ütött. Ugyanaz a barna haj, ugyanaz a szürke szem. Selenának barna szeme volt, amit Eragon örökölt, de a nő és a fivére hasonlítottak egymásra. És Brom akkor éppen nem tudta ezt elviselni. Rajtuk nem.

A fél karját odaadta volna érte, csak hogy még egyszer beszélhessen Selenával. Ő meg tudná válaszolni a kérdéseit. Vagy ha nem, akkor legalább azt a förtelmes gyanút el tudná oszlatni. Hogy az a másik fiú… Hogy Selena…

Megrázta magát és inkább megkereste a Du Vrangr Gata egyik mágusát, hogy megbeszélje vele az ötletét. Az egyébként is vékonydongájú férfi, aki a legutóbbi csatában elég sokat fogyott, és ettől még betegesebbnek tűnt, mint korábban, üveges tekintettel meredt rá. Aztán úgy kezdett beszélni hozzá, mintha Brom gyengeelméjű lenne, vagy legalábbis most épülne föl egy nagyon komoly fejsérülésből.

‒ Ennél többet igazán nem tehetünk ‒ fejezte be.

‒ Nem is várom, hogy változtassák tengerré a Hadaracot.

‒ Pedig úgy tűnik.

‒ Nem egy komoly erőigényű varázslat! ‒ csattant fel Brom.

‒ Nem, csak koncentrációigényes! ‒ replikázott amaz. ‒ Azt várja tőlem, hogy törjem át azokat a pajzsokat, amiket valószínűleg maga a király húzott fel!

‒ Nem! ‒ tette össze a kezét Brom és nagyon idegesen szusszant egyet. ‒ Azt mondtam, hogy ellenőrizze, hogy azok a pajzsok a helyükön vannak-e! Csak annyit kell csinálnia, hogy a csaták után megpróbálja megidézni az összes magas rangú birodalmi tisztet, akit név szerint ismerünk, és ha valamelyik varázslat nem ütközik ellenállásba, akkor jön és szól. Megértette? Ez még a maga képességeivel sem okozhat gondot.

‒ Értettem ‒ fintorgott a férfi. Látványosan megsértődött, amiért Brom merészelt célozni rá, hogy viszonylag gyöngébb mágus.

Brom éppen nem volt olyan hangulatban, hogy a másik lelkét ápolja. Inkább ment a dolgára. Lecsutakolta Hattyút. Üvöltözött egy sort néhány teherhordóval, akik úgy álltak meg lepakolni a szekereikről, hogy eltorlaszolták vele a sátortábor egyik legforgalmasabb útját. Aztán üvöltözött azokkal, akik nem tartották magukat a tábor rendjéhez és nekiálltak kör alakban felverni a sátraikat. Utána helyretette az őrségben pipázókat, majd Nasuada követét, aki azt az üzenetet hozta neki a vardenek vezetőjétől, hogy a surdai katonák rendszabályozását hagyja a surdai tisztekre.

A nap végére kicsit fájt a torka. Miután takarodót fújtak, mindenki köteles volt befogni a száját és menni aludni. Brom egy kanna friss teával vonult vissza a sátrába, hogy elolvassa az aznap érkezett jelentéseket.

A nyugalma nem tartott sokáig.

Úgy tűnt, az összes birodalomba küldött kém kötelességének érezte, hogy tájékoztassa róla, az egyik tavaszi udvari bálon Morzan a fiának ismerte el Murtagh-ot. Az Égő Mezőkön vívott csata után a király feloldotta a hírzárlatot, és már szabadon lehetett beszélni erről, ennek megfelelően beszéltek is. Úgy rohant végig a hír az országon, mint a futótűz. Arról nem írtak, hogy a fiú Lovas. Mintha mindenkit jobban érdekelt volna az, hogy friss hús van a piacon ‒ az egyik levélben már nemesi házak megegyezéséről olvasott, akik eltökélték, hogy az egyikük roppant csinos leányát igenis hozzáadják ahhoz a kölyökhöz. Az arát kiállító ház kötelezte magát, hogy siker esetén szívességeket garantálnak a többieknek.

A sátor másik oldalába vágta a leveleket. Mivel nem ragaszkodott a rangjának megfelelő ellátáshoz, ezért az elhajított levelek így is karnyújtásnyi távolságon belül maradtak. Hanyatt vágta magát a hálóhelyén és a lámpás fényében táncoló árnyékokat nézte a sátor belsején.

Brom természetesen az összes királyi neveltről tudott egyet s mást. Ismerte Murtagh hivatalos háttértörténetét, egy ügyes kezű kém még egy viszonylag jó portét is rajzolt róla, míg ő az egyik alapításnapi ünnepségen a királyi páholyból figyelte a műsort. Brom most mégannyira kívánta, hogy bár ne lenne a királynak varázslata az ellen, hogy fairth-et készítsenek róla, vagy azokról, akiket a szárnyai alá vett. De nem is igazán a kölyök kinézete érdekelte. Azt akarta tudni, mindennél jobban, hogy annak a fiúnak ki volt az anyja.

Megdörgölte az arcát. Megint fájtak a hegek, azok a régi emlékeztetők Gil’eadből.

Olyan kérdései voltak, amiket csak Selenának tehetett volna föl. Még akkor is, ha a legtöbbjükre csak egy szelíd mosollyal felelt volna, mint régen.

Tudta, hogy a nő Morzan szeretője volt. Selena maga mondta. Elmesélte, hogy Morzan miképpen bolondította őt magába kedves mosolyokkal, szép ajándékokkal, a tudás és a hatalom szavainak ígéretével. Morzan megtanította, amire feltétlen szükséges volt, aztán kiszedte belőle az igazi nevét. Miután megkapta azt, amit akart, a mosolyok és a kedvességek elfogytak. Mire ők ketten találkoztak, Selena már tudta, hogy a férfi minden szerető szava hazugság volt.

Brom akkor a karjaiban tartotta, a fülébe súgta, hogy ő megérti, és amikor Selena keserűen, kétkedve felnevetett, megmagyarázta neki. Elmondta, hogy ki volt neki régen… az a kígyó.

Amikor befejezte, Selena furcsán nézett rá. Mint aki sokkal többet ért annál, mint amit Brom elmondott. Talán olyan dolgokat is belelátott a történetébe, amiket nem kellett volna.

Felmordult és megrázta a fejét. Nem. Nem fogja hagyni, hogy Morzan bemocskolja Selena emlékét. Elégtételt fog venni rajta. Morzan nem menekülhet előle örökké.

És ha az a fiú, Morzan állítólagos fia közben az útjába akad… Brom keze ökölbe szorult.

* * *

‒ Aludnod kéne ‒ mormolta Morzan.

Nem ért Galbatorixhoz. Engedély nélkül nem volt szabad. A barátja azt viszont soha nem mondta, hogy nem suttoghat a fülébe miközben megpróbál felmászni a magas támlájú székre, amiben az íróasztala mögött szokott ülni. A gazdagon faragott holmi olyan volt, mint egy második trón. Galbatorix legalább annyit ült itt is, mint a másikon.

‒ Úgy gondolod? ‒ kérdezte Galbatorix oda sem figyelve. A varden ügynökök jelentéseinek összefoglalóját olvasta éppen. Elavult hírek voltak, ahhoz viszont még nem telt el elég idő, hogy az Égő Mezőkön vívott csatáról, illetve annak folyományairól megérkezzenek a hírek. Már azokat leszámítva, amiket azok ketten hoztak.

‒ Ühüm. A fiam még jóéjt-zenét is húzott, hát nem figyeltél?

Galbatorix megrezzent, aztán olyan hirtelen állt fel, hogy a szék kibillient a helyéről, és ha Morzan nem huppant volna le Galbatorix helyére, a bútordarabbal együtt vágódik el. Felnézett az urára. Ő pedig megsimogatta az arcát, hogy neki elakadt a lélegzete.

‒ Akkor gyere.

Galbatorix tenyerébe csókolt és már ment is vele. Esze ágában sem volt elutasítani egy ilyen meghívást.

Morzan, Galbatorixszal ellentétben, már hálóruhában volt. Ugyancsak Galbatorixszal ellentétben ott lógott az oldalán az ismerős súly, mert Morzan elhatározta, hogy nem fogja kartávolságon kívül engedni Zar’rocot soha többé. Már az sem bántotta, hogy Galbatorixnak igaza lett, és a fia kibújt a parancs teljesítése alól. Azt nem mondta neki senki, hogy Zar’rocot vissza kell hoznia. Eszükbe se jutott a kardra gondolni, és emiatt Morzan elnézést is kért tőle.

Míg Galbatorix elvégezte a lefekvés előtti teendőket, ő végigpróbálta, hol volt a fegyver a legboldogabb.

‒ Nem fogok egy karddal közöttünk aludni ‒ jelentette ki Galbatorix szigorúan.

‒ Kell neki a társaság! ‒ próbálkozott Morzan, de csak egy sötét pillantást kapott.

Zar’roc azóta kénytelen volt az éjjeliszekrénynek támasztva tölteni az éjszakáit. De talán nem sértődött meg, elvégre ha az ágyban maradt volna, valamelyikük biztos ráfekszik, aminek bizonyára nem örült volna. Morzan viszont érezte a markolat fogásán, hogy örül, amiért őrt állhat, készen arra, hogy ha valaki merészelné megzavarni az ő urának jól megérdemelt éjszakai nyugalmát, úgy Morzan elégtételt vehessen rajta.

Mióta eltiltották az italtól, magához képest korán kelt. Mióta Galbatorix mellett alhatott esténként, hajnal előtt ébredt, amikor a barátja hiábavaló próbálkozást tett arra, hogy úgy másszon ki mellőle, hogy őt nem ébreszti föl. Morzan erre a maga hiábavaló próbálkozásával felelt, hogy megpróbálja őt az ágyban tartani. Egy nap valamelyikük engedni fog. Galbatorixnak ideje lenne tudomásul venni, hogy ez ő lesz, főleg akkor, ha a barátja továbbra is csak azzal a furcsa arckifejezéssel néz rá ahelyett, hogy ráparancsolna, ne csinálja ezt soha többé.

A látóhatár már izzott a hajnali fényben, de a nap még nem kelt fel. Az új fényben a legpuhább bársonnyal húzott székek mintha dérrel borítva álltak volna, hogy félő volt, összetörnek, ha Morzan elhaladtában hozzájuk ér. Az egyetlen elmék a közelben Tövis és Shruikan voltak, de ők a maguk reggeli gyakorlatát végezték odakinn, azt pedig a szíve mélyén érezte, hogy a társa még mélyen alszik, hát lehajolt, és végigsimított az egyik szék üléshuzatán. Olyan volt, mint mindig, pedig remélte, hogy a földre hulló kristálypohár pendülésével fog széthasadni. A csalódottsága csak egy futó pillanatig tartott.

A napkelte előtti fojtott ürességben messziről hallani lehetett a kardcsörgést. Morzan hümmögött, kicsit gyorsított, és próbálta visszafogni magát, hogy ne fusson ki a gyakorlótérre. Megállt az árkádok alatt, onnan figyelte, ahogy a fia gyakorolt ebben az álomvilágban. Már majdnem olyan szép hangokat tudott kicsiholni abból az acéldarabból a kezében, mint a hegedűjéből.

Ha más nem, az mindenképpen meglepetést okozott, hogy a kiskölyök Ellesmérából féltünde-kinézettel tért vissza. A Rend anno kifejezetten támogatta az emberek fiatalon sorozását, pont azért, mert ha már kora kamaszkorban ki voltak téve a sárkánymágiának, sokkal könnyebben változott a külsejük. Állítólag réges-régen az első emberi lovasok panaszkodtak néhány kényelmetlen mellékhatásra.

Morzan elfojtotta a késztetést, hogy megérintse a fülét. Számára a kamaszkor azt hozta, hogy kényelmetlen lett az addigi kedvenc alvópozíciója, mert a kihegyesedő füle visszahajlott tőle. Nem rajongott a testalakító varázslatokért, de az, hogy külsőre visszaváltoztatta magát emberformára, dobogós helyen állt a döntései között.

A fiának a következő negyven év bizonyára nem lesz sétagalopp. Halványan rémlett neki, hogy hozzá hasonlóan a fia is nagyon hirtelen nőtt nagyon sokat, talán az ezzel járó tapasztalatok majd segítenek neki átlendülni azon a pocsék átmeneti időszakon, amikor a sárkánymágia belekap itt-ott. A füle a legkevesebb, arra Morzan hajlandó akár személyesen ráénekelni, hogy megmaradjon kereknek. Abban nem volt biztos, hogy mennyi idő, amíg az bekövetkezik, soha nem látott ember-sárkány párost olyan nagy korkülönbséggel, mint ez a kettő. Minden máson, ide értve a csontok és az izmok átalakulását, csak annyit segíthetett, hogy rendszeresen emlékeztette, gyakorolja a nyújtásokat.

Morzan áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra és félrehessegette a gondolatot, hogy mindez azért van, mert ő tizenhat éve nem vágta el Brom torkát akkor, amikor ott illegette magát előtte a lehetőség. Nem, muszáj volt macskának képzelnie magát és megállni játszani az étellel. Ha akkor megöli Bromot, akkor visszaszerezte volna a tojást. Akkor Torixnak bizonyára nem kellett volna olyan soká a városban tartóztatnia őt, idejében tért volna vissza a kastélyába, nem szó szerint öt perccel azután, hogy Selena kilehelte a lelkét.

Persze lehet, hogy így sem tudott volna rajta segíteni. A gyógyításban soha nem jeleskedett. De Torix biztosan segített volna, ha kéri.

És akkor a másik fia is itt nőtt volna fel, az ő felügyelete alatt. Elmaradt volna ez az évekig tartó bénázás, amikor ő a határvidéken hajkurászta azt a rohadék tündét, hogy hazatérve egy ifjú idegen fogadja. Amilyen lelkesen Tövis kibújt a tojásból, bizonyára tízévesen is kikelt volna neki. Sokkal egyszerűbbé tett volna mindent. Néhány évvel később a kicsit is megmutatták volna a kéknek, és akkor rendesen képezhetnék őket, nem kéne lólépésben haladniuk.

Mivel a kiskölyök már olyan gyors és erős volt, mint egy tünde, Galbatorix rászánt egy fél délutánt arra, hogy végigtúrja az Eldunarík elméjét, hogyan lenne a legcélszerűbb időszakosan növelni a fia erejét.

‒ Nem lenne egyszerűbb tartóssá tenni a varázslatot? ‒ kérdezte Morzan.

‒ Azért harcol értünk, mert azt mondtuk neki. Nem azért, mert akar. Azzal még várok egy kicsit.

‒ Értem… De fokozatosan adagolod majd a varázslatot, ugye?

‒ Parancsolsz?

‒ Azt mondtad, Tövisnek azért kell folyamatosan növekednie, mert Shruikan kevéssé viselte a periodikus változásokat. Szerintem a fiú nem tudna mit kezdeni a hirtelen megnőtt képességeivel, legalábbis nem tudná magát olyan szintre felhúzni, hogy ki tudjon állni a kisebb ellen. Még úgy sem, hogy láttad az emlékeiben, hogy a kicsi sem szokott még hozzá teljesen.

‒ Hm. Jó meglátás. Mihez is kezdenék nélküled, Morzan?

‒ Ha jól emlékszem, egy barlangban bujkáltál és megpróbáltad a törpe-divat szerint alakítani a szakállad.

Galbatorix felnevetett és megjátszott sértettséggel a karjára csapott. Nem csak az ajkával, a szemével is mosolygott, amitől Morzan egy pillanatra a mennyekben érezte magát.

Morzan ott állt az árkádok alatt és azt figyelte, hogyan próbál boldogulni a fia az új erejével, amivel Galbatorix felruházta. Az érzékelési sebessége a régi volt, mert az emberek képesek voltak látni a tünde-sebességet. Meg azért is, mert Morzannak igaza lett, és az érzékelés hirtelen növekedésétől a fia hörögve hevert a padlón és nyöszörgött. Galbatorix arra jutott, hogy jobb az, ha gyorsabban reagál, mint gondolja, mint az, hogy frusztrálja magát egy hétig azzal, hogy látja, mi történik, de nem tud elég gyorsan mozdulni. Galbatorix naponta növelte a sebességét, és a fiú próbált hozzászokni ahhoz, hogy látja a mestere mozdulatait, reagálni akar, de a kardja máris pozícióban van. A támadást nem blokkolni, hanem eltéríteni akarta, és ahhoz szükséges, hogy egy megadott útvonalon vezesse végig az ellenfele pengéjét. Arra számított, hogy egy adott helyzetben már ellen kell tartania a támadás erejének is, így végül a kardja teljesen máshol volt, mint kellett volna, és a mestere újra és újra eltalálta őt.

A fiú képe vörös és merev volt a kordában tartott dühtől. Morzan meg tudta érteni az álláspontját.

Megvárta, míg véget ért a menet ‒ a fiú a vágásokat ezúttal már tudta hárítani, de a harmadjára érkező döfést megint benyelte ‒, utána lépett ki az udvarra. A kiindulási pozícióba visszatérő felek megdermedtek.

‒ Tornac mester ‒ szólt Morzan és kikapcsolta a vállára terített kabát tűjét, aztán a ruhát odadobta a férfinak. Alatta egyszerű inget-nadrágot viselt, mint gyakorláshoz mindig. ‒ Figyeljen és jelezze a hibákat!

A mester feszült arccal a fiára pillantott, ő viszont Morzant figyelte, a bőrkesztyűje megnyikordult, olyan erősen szorította a kardja markolatát.

Nem tudta megállni, mosolyognia kellett, amikor kivonta Zar’rocot. A penge örömmel, dalolva suhant, a színe a vörös ezer árnyalatában játszott, ahogy bemelegítés gyanánt kettőt-hármat suhintott vele. Cimarínak erről kellett volna zenét írni, ahogy a pengéje a levegőt hasítja. Meg néha testeket is.

Féloldalt fordult, hogy kevesebb támadási felületet mutasson. A fia pillantása előbb Zar’rocra, majd az arcára villant, végül nagyon-nagyon óvatosan a baljába fogta a kardja markolatát, és hasonló testhelyzetet vett föl, bár ő csöppet behajlította a térdét. Készen állt rá, hogy azonnal mozduljon.

‒ Uram ‒ szólította meg Tornac feszülten. ‒ Bizonyára van megfelelő gyakorlókard…

‒ Hidegen hagy ‒ vágott közbe. ‒ A gyakorlókard csak arra jó, hogy az ember ne érezze a helyzet súlyát, aztán egy éles kardot látva megrettenjen. – A fiára szegezte a kardját, és ó, milyen szépen csillogott! – Nem fog nehezedre esni elkerülni a sérüléseket, ugye?

A fia felső ajka megrándult, a tekintete elsötétült.

‒ Murtagh, tartás ‒ szólalt meg Tornac, mire ő azonnal hátrahúzta a túlságosan leengedett vállait.

Morzan tett felé egy lépést. A fia azonnal kilépett balra. Morzan utána fordult, és máris szűk ívű körben kerengtek egymás körül, mint a mágiával töltött, cizellált fémglóbuszok Dras Evarí csillagvizsgálójában.

Morzan kitört, gyors vágás- és döféskombinációval támadott. A fiú sebesen hátrált, kapkodva hárított.

‒ Fordulj! ‒ szólt Tornac. ‒ Mutass kevesebbet.

A fia megkockáztatott egy ideges pillantást a mestere felé, de engedelmeskedett. Bezzeg ha Morzan vagy ha Galbatorix mondott neki valamit, akkor akadékoskodott. Morzan megint támadott, és a fia ezúttal megvetette a lábát, hárított és csak a döfés elől tért ki, megint arra számítva, hogy azt nem fogja tudni blokkolni. Morzannak mosolyognia kellett, mert látta a fián a megfeszített koncentrációt. Beitta Morzan minden mozdulatát, és aszerint válaszolt. Ez volt Tornac vívótechnikájának alapja, ezt tanította meg a fiúnak is, aki annak rendje és módja szerint alkalmazta: megfigyelés és utánzás. A legtöbb vívó formákban, gyakorlatokban gondolkodott, és ha a sajátjához hasonló stílusban támadtak ellene, hagyta lankadni az ösztöneit, akkor pedig egy váratlan mozdulattal győzedelmeskedni lehetett fölötte. A gond az volt, hogy ez csak az udvari piruettezés közben működött.

Morzan jobb volt, ez már az első pillanatokban kitűnt. Szégyellte volna magát, ha nem így lenne, szó szerint száz évvel több tapasztalata volt a témában. Ráadásul neki megvolt az előnye, hogy az ő izmaiba fokozatosan itta bele magát a sárkánymágia, miközben vívni tanult. Mire annyi idős lett, mint most a fia, azzal szórakoztatta magát, hogy puszta kézzel törte el az urgalok nyakát a Gerincben.

Néha visszasírta azt az időszakot. Akkortájt nem kellett költségvetési terveket véleményeznie.

Egy csörte soha nem hosszú, tekintettel arra, hogy méter vastag acéldarabokat lengetni még tünde-erővel felvértezve sem egy könnyű mutatvány. Azt minden csatát megjárt harcos tudta, hogy éles helyzetben egyetlen váratlan, egyszerű mozdulat többet ér, mint tízezer vívással töltött óra. Aki elsőnek támad, általában győzedelmeskedik – a fia mégis inkább védekezett. Morzan nem tudta mire vélni. A mesterével még megértette, akkor a fiú tarthatott tőle, hogy egy túl erősre sikerült ütéssel még egy gyakorlókarddal is sérülést okoz a férfinak, na de vele szemben?

‒ Kissé kifelé fordul a bal lába, nagyuram.

Szüksége volt egy hosszú pillanatra, hogy rájöjjön, a cseléd ezúttal őt szólította meg. Hüledezve megtorpant és a férfi felé fordult, aki meghajolt, ahogy azt az etikett előírta.

‒ Azt kívánta, hogy mutassak rá a hibákra, uram.

A szeme sarkából látta, hogy a fia mozdul és Morzan felnevetett, miközben hárította a támadását.

‒ Jó! Használd ki a figyelmetlenséget, bogyókám! Ahhoz persze korábban kell fölkelned, ha engem akarsz elkapni, de csak így tovább!

Egy kicsit gyorsított, hogy tesztelje, mi az a pont, ameddig elmehet, meddig tudja tartani a fia a lépést. Ott volt a kapkodás, a sebes hátrálás, és Morzan látta, hogy a fia az egészségesnél jobban tart a kardjától. Tudta ő, hogy többet kéne gyakorolnia éles fegyverrel. Persze csak vele, mert hiába volt Tornac vívómester, ő bizonyára nem tudna olyan parádés kitéréseket csinálni, mint ő. Csak egyszer vágta meg a fiát, akkor is csak azért, mert Tornac nem szólt rá, hogy rést hagyott a védelmén. Megmosolyogta azt a hirtelen hátraugrást, meg ahogy a fiú egy kiáltással a vállához kapott, hogy aztán döbbenten nézzen fel, amikor rájött, hogy Morzan csak a gyakorlóruháját vágta föl, a bőrét meg se karcolta.

‒ Mire fel a meglepődés? Meg is tudnálak borotválni.

‒ Azt inkább kihagynám ‒ felelt ő, de túl feszült volt ahhoz képest, hogy csak játszottak.

‒ Nincs benned kalandvágy ‒ forgatta a szemét Morzan és újra támadott.

Az ember egészen furcsa apróságokat tud elfelejteni néhány év alatt. Például, hogy milyen gyorsan változtatta Zar’roc a színét, ahogy forgatta. Egy vörös színkavalkád volt a kezében, ahogy a társa pikkelyei is a vörös ezer gyönyörű árnyalatában pompáznak. Nevetnie kellett tőle.

A remek szórakozás nem tarthatott örökké. Éktelen csattanásra rezzentek össze mind a hárman, amit Shruikan üvöltése követett. Tövis egy pillanaton belül landolt a gyakorlóteret határoló széles kőfal tetején és lekushadt, a tekintete a lovasára tévedt, és megnyikkant.

Morzant fejbevágásként érte a felismerés, hogy igen, Tövis nagy, és mivel a fia már idősebb, ezért mentálisan is sokkal gyorsabban fejlődik, mint azok a sárkányok, akikkel korábban neki dolga volt, de még mindig csak egy fióka.

Erőltetett vidámsággal lökte vissza Zar’rocot a hüvelyébe és csapőre tette a kezét.

‒ Alig kelt fel a nap, de már dráma van. Gyere, nézzük meg, min húzta fel magát!

A fiú bizonytalanul állt, az arckifejezése alapján éppen Tövissel tárgyalt valamit.

– Mármint…

– Shruikan csak akkor ordít így, ha Galbatorix rossz hírt kapott, nem tűnt még fel?

A fiú lenézett a gyakorlókardjára, amit Morzan Zar’rockal egészen cakkosra és hullámosra kalapált. Gondolatban felírta magának a teendői közé, hogy szereznie kell neki egy fokkal strapabíróbb fegyvert, miközben a cseléd odalépett a fiúhoz, hogy elvegye tőle a használhatatlan fémhulladékot. Bizonyára még nem jöttek rá, hogy Morzannak jobb a hallása, mint a legtöbb embernek, mert a fia félhangosan azt dörmögte a tanítójának:

– Honnan a fenéből tudhatnám, ha az utóbbi időben általában mi voltunk azok a szerencsétlenek, akik a rossz hírt hozták?

* * *

A köszöntésükre összegyűlt tömeg láttán megint bekúszott az idegesség Eragon bőre alá. Saphira nem hagyta, hogy leforduljon a hátáról, lefoglalta azzal, hogy lassú, egyenletes sugárban adagolta neki az elmúlt időszak történéseit. A tünde-osztaggal kezdte, akiket Islanzadí azért küldött, hogy őket védelmezzék. Rorannal folytatta, aki volt olyan kedves, hogy naponta megosztotta Saphirával, hogy van Garrow bácsi. A sárkány le tudta venni Eragon válláról az aggodalom súlyát. A nagybátyja élt, jól volt, sőt, tegnap már senki kedvéért nem volt hajlandó nyugton maradni. Mintha az univerzumon magán akart volna elégtételt venni a vesztesége miatt azzal, hogy bebizonyítja, neki elég lesz egy pár mankó, onnantól kezdve éli tovább a világát. Fél lábbal is tud mogorva lenni, nem nagy mutatvány.

Saphira még nem találkozott vele. Azok után, hogy Roran hogyan reagált rá, úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha Eragon mutatja be őt.

Brom összefont karral állt a parancsnoki sátor előtt, és a szemébe sütő nap miatt hunyorogva-fintorogva nézte, hogyan ugrik le Eragon Saphira hátáról.

‒ Na csakhogy. Nem sietted el, az már biztos!

‒ Jöttem, ahogy tudtam ‒ mosolygott. ‒ Tennem kellett néhány kitérőt az őrjáratok miatt, meg egyszer ott kellett éjszakáznunk Aryával egy városban.

‒ Hallottál valami érdekeset?

Erre már neki is fintorogni kellett.

‒ Az egész Birodalom attól hangos, hogy Morzan a fiának ismerte el Murtagh-ot. Arra vagy nem tértek ki, hogy ki az anyja, vagy csak találgattak.

‒ Egen, erről mi is értesültünk ‒ dörmögte Brom és savanyú képet vágott. ‒ Na gyere, történtek ám dolgok itt is, amíg te odavoltál! Jut eszembe: még egy ilyen, és nem Saphira, hanem én fogom lerágni a lábadat.

A korábbi jókedve egy csapásra elillant.

‒ Ezzel ne viccelj, kérlek.

Brom felvont szemöldökkel nézett rá, aztán észbe kapott és elnézést kért.

Nasuada sátrában aztán mindenről is esett szó. Eragon összefoglalta, hogy mit látott és hallott a Birodalomban, Arya kiegészítette a maga meglátásaival, aztán meglepően gyorsan magukra hagyta őket, arra hivatkozva, hogy fürödni akar. Az, ahogy elmondta a mondókáját és ahogy távozott, Eragont meglepő mértékben emlékeztette egy bizonyos sárkányra, akit ismert. A bizonyos sárkány a felhajtott sátorlapon át ráhunyorgott és Eragonnak nagyon kellett könyörögnie, hogy ne fújjon rá füstöt. Nem akarta, hogy Brom, Nasuada, vagy pláne Orrin, megharagudjon rá.

Szó szót követett, amikor Saphira egyszerre megbökte őt:

Garrow itt van és téged keres.

Tessék?

A Lappantyúk nem akarják beengedni, de elég határozottnak tűnik.

– Egy pillanat – szólalt meg fennhangon, és Orrin király hökkenten elhallgatott, amiért a szavába vágott.

Ahogy a sátor bejárata felé fordult, érezte, hogy az arcába szökik a vér. Meg hogy Brom lyukat akar égetni belé a pillantásával. Na, hát… nem figyelt. Előfordul. Baleset volt, vagy valami olyasmi. Igazán nem akart a király lelkébe tiporni, de tényleg.

Abban a pillanatban megfeledkezett Orrinról, hogy félrehúzta a sátorlapot és meglátta a nagybátyját. A férfi felfújta magát, mint egy kakas és lassan vörösödött mérgében, úgy bámult föl az urgal Lappantyúra, világossá téve, hogy ő innen nem megy sehova. De a sátorlap mozgására ő is felnézett, Eragon felé fordult a tekintete…

… és megismerte őt. Azonnal. Az a dühös ránc a szája sarkában azonnal elernyedt, a szemei kitágultak. A haja és a szakálla szanaszét állt, de anélkül Eragon talán rá se ismert volna. Az arcán az a félmosoly szalajtotta szét a ráncokat, amit az öröm őszinte, ritka pillanataira tartogatott. Eragon kilépett felé, hogy átölelje, de Garrow mankóra támaszkodott, és ettől elbizonytalanodott. Lenézni nem mert, hogy lássa, mi maradt a lábából, vissza tudták-e énekelni (vissza lehetett-e énekelni) a végtagot, de mi van, ha rosszul ér hozzá, ha megint elfelejti, hogy mennyire erős és összetöri a nagybátyját, aki soványabb volt mint valaha…

Garrow bácsi kinyúlt felé, meglepő erővel elkapta az inge vállát, és már magához is rántotta, hogy csontropogtató ölelésbe zárja őt.

– Veled meg mi a csuda történt, te gyerek. Etetnek téged rendesen? – kérdezte összevont szemöldökkel.

– Én…

– Csupa csont és bőr vagy. Roranra is rájárt a rúd, de alig ismertem rád.

– Az csak… – zavartan megérintette a füle hegyét.

Garrow felhorkantott.

– Mert azt hitted, hogy egy ilyen kis apróság miatt majd nem ismerek rád, eh? Ahhoz legalábbis bundát meg még négy lábat kéne növesztened, fiam.

Hálásan mosolygott, és megmelegedett a bensője, hogy Garrow bácsi önmagát látja benne, nem pedig az Árnyékölőt. Nem a Sárkánylovast.

Akkor mondd ezt, ha majd mindezt szépen elmondtad neki, jegyezte meg Saphira.

Te most támogatni szeretnél vagy kétségbe ejteni?

Nem értem, miért ne tehetném mindkettőt.

És volt képe elkezdeni a karmait nézegetni. Még meg is állapította, hogy a jobb szélsőnek jót tenne egy kis élesítés. Eragon annak örült volna, ha nem a nyelvét és nem rajta élesítené.

Garrow bácsi jól megnézte magának tetőtől-talpig, de Eragonnak így is feltűnt, hogy kerüli a tekintetét. Még a száját is húzta, mintha valami bántaná. Eragon nem számított kertelésre, a nagybátyja nem az a fajta ember volt, az viszont kifejezetten aggasztotta, hogy a bácsikája elnézett mellette, be a sátorba, hogy az ott összegyűlt, pusmogva vitatkozó varden és surdai méltóságokra fintorogjon.

– Beszédem van veled, fiú.

– Gondoltam, bácsikám. Tud várni?

– Elég fontos lenne, ami azt illeti. Majd szólj, ha végeztetek ezzel a kupaktanáccsal, vagy tudom is én, mivel múlatod az időd manapság. Csak próbáld meg nem elfelejteni, hogy kerestelek. Ebben a nyavalya nyájban igazán nem könnyű fellelni azt a báránykát, akire éppen szükségem van.

Eragon elmosolyodott.

– Hát persze, bácsikám. Igazából már egészen a végén vagyunk. Még pár perc.

– Essél túl rajta, itt se vagyok. Megvárlak a sátor előtt.

Eragon majdnem a lábára nézett, de megállta. Aztán a sátor elé, ahol mindenféle népek jöttek-mentek, és ahol még az ő vállát is elkapta néha egy sietősebb alak, pedig Bromnak gondoskodott róla, hogy a tábor nagyja tudja, hogy néz ki.

Nasuada bizonyára hallotta, hogy mit beszélnek, mert megszólította őket:

‒ Kérem, jöjjön be, üljön le. Már tényleg csak egy téma van és akkor végeztünk is!

Eragon ismerte a mozdulatot, azt a megfeszülést, Garrow bácsi el akarta utasítani a felajánlást, mert rajta aztán senki ne merészeljen szánakozni, de aztán furcsa fény villant a szemében.

‒ Nagyon köszönöm.

Eragon majd’ hanyatt esett meglepetésében. Aztán meghallotta Brom ideges szusszanását. Hátrafordult, hogy a vén Lovasra nézzen, aztán Garrow bácsira, aki nagyon lelkesen mankózott oda a felajánlott székhez és meg sem próbálta palástolni az elégedettségét, ahogy lezuttyant rá. Odabiccentett a társaság többi tagjának, mintha Orrin király is egy régi ismerőse lenne. Eragon próbált úgy tenni, mintha nem látná, hogy Orrint ez mennyire zavarja. A király ugyan nem tűnt olyan férfinak, aki törekszik rá, hogy a figyelem középpontjában legyen, de már hozzászokott, hogy ha megjelenik valahol, akkor ott van, ha megjelenik valahol.

‒ Elnézést, hogy félbeszakítottam ‒ hajtott fejet az irányába Eragon. ‒ Kérem, folytassa.

Orrin kicsit összeszorította az ajkait, és olyan pillantást vetett Eragonra, amit nem feltétlen értett teljes egészében, de nem jelenthetett semmi jót. Helyette Nasuada vette át a szót:

– Akkor hát, már tényleg csak az van hátra, hogy Eragon, megbeszéljük veled, mit tesztek, ha járőrözés közben problémába ütköztök. Nem szeretném, ha bajod esne, akár neked, akár Saphirának.

Garrow bácsi megfeszült mellette. Ó jaj, talán mégsem olyan jó, hogy Nasuada együtt érző volt a nagybátyjával.

– Ha felbukkan Murtagh, és olyan helyzetben lennénk…

– Az Égő Mezőkön nem voltatok olyan helyzetben, és kétlem, hogy ők ketten hirtelen gyöngébbek lennének, mint voltak.

Brom meg akart szólalni, de Nasuada úgy tette a kezét a férfiéra és hallgattatta el, hogy oda se nézett. Beszélt helyette Orrin, aki még mindig kicsit durcásnak hangzott.

– Már csak politikai okokból sem engedhetné meg neked, hogy elengedjen. Nem nézne ki jól, ha Morzan fia gyöngeséget mutatna.

Garrow bácsi mellette hirtelen furcsa, vékony nyikkanást hallatott.

– Roran nem mondta el? – pillantott le rá Eragon. – Pedig neki elmeséltem.

Garrow bácsi kinyitotta a száját, de Eragon folytatta:

– Ő ott volt, amikor ez kiderült. Elmondtam neki azt is, hogy micsoda egy hazug kígyó az az alak.

Mit mondtam neked a mérgező hozzáállásról? kérdezte Saphira szárazon.

És mivel Eragont Saphira egy pillanatra megakasztotta, Garrow bácsi ki tudta bökni:

– No várjunk, te most kiről beszélsz?

– Morzan fia, Murtagh – mondta Nasuada készségesen, még mindig Brom karját szorítva. Az önelégült pillantása elég volt ahhoz, hogy Eragon tudja, a nagybátyja most éppen kártya volt a nő kezében, és azt a kártyát éppen ellene játszották ki. – Eragon egyszer már megküzdött vele, és jobb szeretném, ha második találkozóra nem kerülne sor.

Garrow bácsi nagy levegőt vett, és Eragon tudta, érezte, hogy megint ez kiselőadással készül, mint amikor ő és Roran összeverekedtek azokkal a fiúkkal a szomszéd tanyáról, hát kihúzta magát:

– Háború van, bácsikám. Jogom van megvédeni magamat és azokat, akiket szeretek.

‒ Azt értem, de…

‒ Nem hagyhatom, hogy úgy bánjanak velünk, mint az állatokkal.

‒ Azt is értem…

‒ Legutóbb el akartak hurcolni a királyhoz.

‒ Jó, de…

‒ Nem fogom hagyni, hogy egy olyan szörnyeteg, mint…

– Eragon, az a fiú nem szörnyeteg, hanem a bátyád!

Halotti csend állt be a sátorba. Eragon a nagybátyjára meredt, aki megdörgölte az arcát.

– Nohát, erről akartam veled beszélni. Azt mondjuk nem tudtam, hogy bátyád is van, de minekutána volt szerencsém összefutni Morzannal, aki sajnos már tud mindent, úgy gondoltam, hogy talán ideje volna tiszta vizet tölteni a pohárba.

Eragon lába elgyengült, de nem volt mellette szék, hogy le tudjon ülni, hát meg kellett kapaszkodni az asztal szélében.

– Hogy… mondod?

Garrow felsóhajtott. Aztán a többekre nézett. Eragon követte a pillantását, és hirtelen az egész bensője megdermedt. Nasuada, Orrin, Brom, mind… mind egyfajta megrettent borzalommal néztek rá, hogy minden szőrszála égnek állt, és sajogni kezdett a válla, végigfolyt a hátán, görcsbe rántotta az izmait…

Megnyekkent, amikor Garrow bácsi megragadta a felkarját és őt használta ellensúlynak, hogy fölkeljen a székből.

– A tisztelt társulatnak majd elmondasz annyit, amennyit akarsz, de szerintem úgy való, hogy te döntsd el, mennyit mondasz nekik. Annyit már tudnak, amennyit feltétlen muszáj. Gyere szépen, beszélgessünk. Maguknak meg jó napot!

Eragon még hebegni se tudott. Saphira ugrott fel helyette, ő perdült ki a sátor elé, hogy egy mordulással elhajtson mindenkit az útból. Visszanézett rájuk, amikor kiléptek a sátorból, és Eragon szánakozást látott a sárkányon.

Elfordította a fejét. Nem tudta állni a pillantását. Elzárta magát a sárkány bökdöső gondolatai elől is, mire Saphira szeretettel végigsimított az elméje falain, hogy majdnem elsírta magát. Maradt helyette a hátában a fájdalom, ami hozta magával a félelmet, hogy ki kellett tépnie a kezét Garrowéből, hogy benyúljon az inge alá.

Nem érzett mást, csak sima bőrt.

>>> Következő fejezet >>>