Keserű tea

 Szeretők voltak-e ők egyáltalán.

Jeod tűnődik egy sort a barátján, miután ő elhagyta Teirmet és a szomszédja mond neki valami aggasztót.

Forrás

Keserű tea

Jeod maradt volna még, hogy integessen a barátja után, de furcsán vette volna ki magát. Már az is elég furcsa volt, hogy az utcán búcsúzkodtak el. Nem volt ez illendő egy olyan jó nevű kereskedőnek, mint ő. Helen biztosan meg fogja szólni érte, a szemére veti, hogy ezzel csak táptalajt ad a tönkremenetelükről szóló híreknek. Különösen azok után, hogy Brom milyen szavakkal búcsúzott el tőle.

De a sajgás akkor is ott maradt a mellkasában.

‒ Nocsak, hát elmentek? ‒ csendült föl a háta mögött egy hang. Jeod megfordult; Angela jelent meg a boltja ajtajában, hogy egy locsolókannával a kezében körbejárja az utcafrontra kiakasztott növényeit. ‒ Kár érte. Azt a fiatalabbat Solembum egészen megkedvelte.

Jeod csak hümmögött. Híján volt még a szavaknak, és ott volt az a sajgás is. Megdörgölte a mellkasát.

A gyógynövény-árus pillantása azonnal őrá szegeződött.

‒ Szúr? ‒ kérdezte, de olyan élesen, hogy Jeod egészen összerezzent, pedig hány kereskedelmi tárgyaláson volt, ahol egészen asztalcsapkodásig fajultak az indulatok!

‒ Semmi olyasmi, amihez orvost kellene hívni ‒ mosolyodott el haloványan. ‒ Vagy gyógyfüvet szedni rá.

‒ Egy kis gyógyfű csak a legritkább esetben árt, tapasztalataim szerint ‒ rántotta meg a vállát a nő, majd csücsörített. Megfordult, és az üzlet küszöbén üldögélő macskájára nézett. Jeod még mindig roppant furcsának találta az állatot, pedig mióta szomszédok voltak már. ‒ Neked mi a véleményed? Ugye? Szerintem is.

Azzal a nő lehajolt és letépett az egyik növényéről egy sás-szerűen hosszú levelet és Jeod felé nyújtotta.

‒ Ha volna szíves a tövénél összecsípni és félbetépni. Csak kíváncsiságból, meg mert ön úgy néz ki, mint akinek jók a megérzései.

Jeod csak pislogott, de engedelmeskedett. Angela nem tűnt kifejezetten bolondnak, de még a kicsit bolond emberekkel kapcsolatban is az volt a véleménye, hogy inkább enged nekik, az egyszerűbb.

Megragadta a levelet a tövénél és félbetépte. Illetve félbetépte volna, mert túl erősen ragadta meg, és a bal kezében csak annyi maradt a növényből, amennyi az ujja alá szorult.

‒ Oh. Egy pillanat, máris…

‒ Hagyja csak ‒ legyintett a nő, már kissé szomorúan. ‒ Sajnos, igaza van.

‒ Hogyan, kérem?

‒ A barátja, aki elment. Nem fogják látni egymást többé. Hogy most fog elmenni, vagy tíz év múlva, azt nem tudom, de ő fog előbb meghalni, és úgy, hogy ön nem fog találkozni vele többé.

Jeod teste megfeszült, és érezte, hogy a vér az arcába szökik. Mégis mit képzel magáról ez a füvesasszony, hogy csak úgy odalöki neki ezt az… ezt az ízléstelen kijelentést? Hogy merészeli…!

‒ Azt nem mondta, hogy levelet nem fog írni magának ‒ forgatta a szemét Angela. ‒ És igazán sajnálom. Látom magán, hogy igazán szerette azt a faramuci alakot. Azt a levelet meg törje meg mozsárban és forrázza le, jót fog tenni magának. Hagyja a bögrében nyugodtan, de igya meg, még mielőtt kihűl.

‒ Mert akkor hatásos? ‒ kérdezte, de úgy mintha sértést vágott volna a másikhoz.

‒ Nem, hatásos egyébként is, csak marha keserű.

Faképnél hagyta. Jeod elhúzta a száját. Neki kellett volna faképnél hagynia a nőt, fene a jó dolgát. Keményen összeszorította a fogait és visszament a dolgozószobájába. A levelet egy mordulással félredobta, aztán nézte, ahogy pörögve-forogva földre hullik.

Rossz érzés volt látni a szőnyegen. Mintha vérfoltot látott volna rajta, a tekintete újra és újra visszatévedt, nem tudott szabadulni tőle, közben marta a bűntudat… Inkább felmarkolta, aztán az inas kezébe nyomta és darabosan elismételte neki Angela utasításait az ital elkészítésére.

Az inas távozott és Jeodnak egyszerre elfogyott a lábából az erő. Lerogyott a párnázott székbe. A sóhaj szinte felszakadt a melléből és a tenyerébe temette az arcát.

Hogy lehet, hogy ők ketten örökké rosszkor találkoznak?

Megtalálta az utat Uru’baenbe. Nem is a többiek segítségével, a társaság csak segített neki beszerezni a fóliánsokat, amikre szüksége volt, de magát az utat ő találta meg. Azt már a társaság intézte, hogy összekössék őt a vardenekkel, miután összedugták a fejüket és arra jutottak, hogy jelen pillanatban igenis aktív résztvevőjének kell lenniük a történelemben, nem pedig csak megfigyelőnek.

És Jeod megint ott volt, az üresen álló, málló vakolatú udvarház elvadult kertjében, ahová a vardenek irányították. A szoborpark bejáratánál állt és nézte a borostyánnal befutott alkotásokat, azon tűnődve, hogy miután a király elhurcoltatta innen a birtokot uraló családot, miért nem adományozta el azt valaki másnak. Miért nem hordták még szét az itteni kincseket? Közelebb lépett a park bejáratát őrző kősárkányhoz, felemelte a kezét, hogy megérintse az orrát… és Brom akkor köszörülte meg a torkát mögötte, hogy Jeod majdnem összepisilte magát ijedtségében.

Nem volt ez szerelem első látásra, Brom ahhoz túlságosan goromba volt vele. De az utána következő beszélgetések, melyek során Brom végre-valahára hagyta leomlani a védelmét és megcsillantott valamit a humorérzékéből… amit aztán követett a menekülés és a bujkálás Morzan elől. Jeod megtudta, hogy a férfiak igenis lehetnek szépek. És ahogy egyre több időt töltöttek együtt, Brom úgy lett egyre szebb.

Emlékezett rá, hogy még kábult volt a bortól, amit Brom belediktált, hogy ne érezze, amikor ellátja a fejsebét. Az alkohol bátrabbá tette, mint valaha, hogy megragadta Brom karját, le akarta őt húzni magához. De Brom nem hagyta, a mellére tett kézzel szilárdan megtartotta kettejük között a távolságot.

‒ Sajnálom. Már van… Nekem már van valakim.

Jeod érezte, hogy égni kezd az arca. Még így, évek múltán is szégyellte, hogy milyen szánalmasan sírt az elutasítás miatt, és Brom milyen kényelmetlen arckifejezést vágott. De nem hagyta magára.

Utóbb mindketten úgy tettek, mintha semmi se történt volna, miközben Jeod részeg volt. Miután megkapta a híreket Gil’eadból, miután teltek-múltak a napok és Bromról nem érkezett hír, Jeod úgy bánta egyre jobban, hogy nem kérdezett többet.

Nevetés csiklandozta őt belülről. Az a piszok odavolt tizenhat évig, erre csak úgy besétált hozzá! Körbenézett az életében, bókolt a feleségének, aztán azt mondta Jeodnak:

‒ Örülök neked, barátom.

És pont az évekkel ezelőtti hiba volt az, ami kihúzta Jeodból a kérdést:

‒ És a te kedvesed?

Mindent látott Brom arcán. A ráébredést, hogy Jeod emlékezett arra a kínos estére, és valami mást is, valami fájdalmasat, hogy Jeod inkább témát váltott, még mielőtt Brom kibökhetett volna valamit.

Jeod nyöszörögve előregörnyedt a karosszékében és a homlokát a térdére támasztotta. A pokolba Brommal, amiért nem a jó pillanatban találkoztak. A pokolba önmagával is. Nem azért, mert Brom nem kérte, hogy tartson vele ‒ nem, nem tette volna ezt Helennel. És már nem is volt olyan fiatal, mint régen. Kedves volt neki a másik, de a szíve jobban húzott a csöndes, olvasgatós esték felé, amiben Helen oldalán részese volt, mint hogy megint az úton éjszakázzon. Tartott tőle, hogy csak megkeseredne belé.

Nem, ez így lesz a legjobb.

Akkor is, ha a füvesasszonyról kiderül, hogy mégis jövőlátó boszorkány és tényleg ez volt az utolsó alkalom, hogy látta Bromot.

A kihűlt, keserű teát kortyolva csak azt remélte, hogy Brom akkor régen nem hazudott, és tényleg volt neki valaki más.

Vége