Zavaros víz IX.

Ez nem volt éppen tervbe véve, de fluffot akartam.

Morzan szintet lép apáskodásban, mert a fluffba nem fér bele a túl sok angst.

 

Forrás

 

Zavaros víz

IX. Iszap

Morzan összerakta. Nem volt olyan nehéz, mint eredetileg gondolta, hogy lesz, de azért kellett hozzá egy kis idő. Meg az, hogy Selena ne legyen ott és ne vonja el a figyelmét. Meg az, hogy Galbatorix figyelmeztette, ha szik a fejfájást távol tartó talizmánja viselésekor, akkor élete legborzalmasabb másnapját fogja megélni, még aznap. De a fejét megint betöltötték a vörösben játszó, lustán kavargó, üres gondolatok…

Viszont! Végre meglelte a dolgok nyitját. Mire Murtagh megérkezett a dolgozószobájába, ő már készen állt a fogadására. Lehet, hogy a felkészülés annyiból állt, hogy áthozta az ebédlőből a gyerek magasított székét az íróasztala mellé, de akkor is büszke volt magára, amiért az eszébe jutott a dolog.

Auka egy pukedli után távozott, Murtagh meg a kis kezecskéit a teste előtt összefogva nézett Morzanra, nagy, kerek szemekkel. Már majdnem ijedtnek nézett ki, aminek igazán nem volt semmi értelme, hát Morzan nem megenni akarta őt.

– Na gyere – mondta neki Morzan és villantott a gyerekre egy gyors mosolyt, mire ő egészen megrettent.

Morzan visszafojtott egy sóhajt. Azt hitte, ezen már túl vannak.

Murtagh továbbra is csak nagy szemeket meresztett rá, aztán végig őt figyelte, ahogy Morzan odasétált hozzá. Még pislogott is. Honnan a csudából szedett ez a gyerek ilyen szürke szemeket? Rendben, sötétnek sötét volt, de nem barna, mint Selenáé, inkább mintha valaki egy kis csészében összekeverte volna Morzan szemének kékjét meg feketéjét…

– Felteszlek a székbe – figyelmeztette a fiút, és a hóna alá nyúlt.

Meglepően keveset nyomott. Murtagh felhúzta a lábát, mint egy kiskutya, ha lett volna farka, azt is biztosan a lába közé húzza, ami Morzannak a legkevésbé sem tetszett. De nem, nem fog fintorogni. Ha túlélt egy egész kiképzést Oromisszal, akkor ez is menni fog.

Valahol motoszkált benne, hogy nem jó a hasonlat, mert a képzése végén tulajdonképpen felgyújtotta az egész kontinenst, de efölött hajlandó volt elsiklani.

Murtagh fészkelődött kicsit a széken, hogy kényelmesebben legyen. Morzan megkerülte, és leült a gyerek jobbján. Talán jobb lett volna a másik oldalára ülni, akkor nem korlátozta volna a bal kezét, de annyira biztos nem számít, nem igaz?

Megmártotta a tollat és a valaha volt legszebb betűt kanyarította az előkészített papírra.

‒ Nézd, ez az M betű.

A gyerek a papírra nézett. Aztán fel Morzanra, az arcán zavar. Morzan megnyalta az ajkát.

‒ Amikor beszélsz, időnként azt mondod, hogy mmmm, ugye? Na, azt a hangot ezzel a betűvel írod le.

Murtagh még mindig úgy nézett rá, mint aki nem érti és Morzan kezdett megfeszülni. Nem igaz, hogy nem érti, hát tök jól elmagyarázta. De nem, nem üvölt, Galbatorixnak is el kellett magyaráznia a mágiaelméleti összefüggés-teóriáit vagy ötször, mire felfogta és egyszer sem kiabált közben. Ha neki ment, Morzannak is menni fog.

Aztán a fia meglepte. Csücsörítette a száját, aztán beszívta az ajkait.

‒ Mmmurtagh.

‒ Pontosan! ‒ mutatott rá Morzan a tolla hegyével. Ezzel együtt gyorsan módosított az oktatott betűk sorrendjén, ő ugyanis az O betűvel folytatta volna. ‒ A nevedben különböző hangok vannak, és mindegyikhez van egy betű. M-U-R-T-A-… GH. Mert anyád kihisztizte ezt a fura nevet neked. A helyesírásba most ne menjünk bele, az a lényeg, hogy vannak szavak, amiket néha tök máshogy írunk, mint ahogy mondjuk őket. De a neved ezzel a rúnával kezdődik.

‒ Mmm ‒ mondta Murtagh, és a szeme már csillogott, ahogy a magányos betűt nézte a papíron.

Morzan ajka fölfelé görbült. Gyorsan leírta a többi rúnát is, és odatolta a fia elé.

‒ Murtagh ‒ olvasta a gyerek és végigfuttatta az ujját a rúnák alatt. Az anyjától láthatta, Selena olvasott úgy a gyereknek, hogy az ujjával mutatta, hol jár.

‒ Majdnem ‒ javította ki. ‒ Ez a része a Murtagh, látod? Minden hang egy betű. Ez a fele itt, ezt úgy olvasod, hogy Morzansson.

Murtagh összevonta a szemöldökét. Egészen olyan képet vágott, mintha a papír megsértette volna. Ugyanezzel az arckifejezéssel fordult Morzan felé is.

‒ Mi van. Ez a neved ‒ nézett rá vissza. ‒ Morzan fia, Murtagh. Morzansson. Így amikor bemutatkozol, mindenki tudta, hogy az én fiam vagy.

Murtagh félrebillentette a fejét. Már inkább úgy nézett ki, mint Selena, amikor a nő úgy gondolta, hogy Morzan hülyeségeket beszél.

‒ És anya?

‒ Mi van vele?

‒ Azt nem kell tudni, hogy anyának is a fia vagyok? Ő hol van? ‒ Morzan majdnem felnevetett, amikor Murtagh felcsippentette a papír szélét és benézett alá.

‒ Nem, nem, anyád nincs benne a nevedben, nem is lesz. Ha lenne húgod, ő Selenasdaughter lenne.

‒ És nincs?

‒ Nincs.

‒ De lesz?

Már mintha majdnem reménykedett volna. Morzan sandán nézett vissza rá.

‒ Ha lenne, a játékaid felét oda kéne adnod neki.

Murtagh egyszerre rémült meg és háborodott fel, de csak akkor kezdett hangosan is tiltakozni, amikor Morzan összeborzolta a haját.

Előszedte a gil’eadi kiképző legutóbbi levelét. A fickó egy lecsúszott nemesi sarj volt, még rendes nevelést kapott, és a leveleiben is próbálta ezt megmutatni a rengeteg szóvirággal meg tökéletes kalligráfiával. Arra pont jó volt, hogy Morzan kihegyezzen egy szénceruzát és odaadja a papírt Murtagh-nak, hogy karikázza be az oldalon az összes M betűt.

Néhány percig saját magát is elszórakoztatta azzal, hogy azt figyelte, hogyan próbálkozik a gyerek a ceruzával. Már csak azért, mert az a mozdulat, amit Morzan tök egyszerűnek gondolt (a karikázás) neki egészen darabosan ment. A világ legocsmányabb karikái voltak, de Morzan azzal biztatta magát, hogy a gyerek még írni se tud. Majd biztos tökéletes karikákat fog rajzolni egyből. Erősen remélte, hogy Oromis elképzelésével ellentétben igenis van túlvilág és ott valaki az összes karikáért, amit valaha Morzannal lerajzoltatott, külön rajzszöget állított a valagába.

Már összeállította a vázlatát a válaszlevélnek, amit vissza akart küldeni a kiképzőnek, éppen nekilátott volna a tisztázásnak, amikor a fia felcsipogott mellette:

‒ Apám?

Morzan odafordult. És felnyerített.

Murtagh kis keze fekete volt. Meg a karja is, az ingével egyetemben, nagyjából könyékig. Egy ponton bizonyára megdörgölte az arcát, mert a képén is voltak fekete foltok. Amikor Morzan odafordult felé, éppen tanácstalanul tartotta fel a kezét, hogy mit csináljon. Morzan nevetése hallatán azonban mintha megbántódott volna, az ajka megremegett.

‒ Hé, semmi gond, ez csak… ‒ az ajkába harapott, hogy ne nevessen fel ismét, mert a papírra nézve észrevette, hogy az asztalán a papír mellett kis fekete kéznyomok vannak. ‒ Ó, látom, khm, kreatív voltál…

Murtagh gyorsan elveszíthette az érdeklődését a karikázgatással, mert inkább kiszínezte a szöveget, így ember legyen a talpán, aki kisilabizálja, mit írt neki a kiképző eredetileg. Másrészt, Murtagh balkezes volt, mint Morzan, a rúnákat pedig továbbra is átkozottul balról jobbra kellett írni. A szén egyébként is remekül át tudja helyezni magát a papírról az alkotóra, de betűírásnál ‒ ó, Murtagh a margón többször is megpróbálta leírni az M rúnát! ‒ ez csak fokozódik.

Nem csak részegen dülöngélő M betűk voltak a margón.

‒ Ez mi? ‒ bökött Morzan egy fura pacára, amiből vonalak jöttek ki.

‒ Az Kicsi Ró ‒ jelentette ki a fia, majd a fekete ujjával rámutatott egy másik pacára. ‒ Ez meg a barátja, Menyét. Miért jön a por a kezemről?

‒ Mert poros vagy ‒ horkant föl Morzan.

Kiegyenesedett és nagy levegőt vett, hogy Auka után kiáltson. A kiáltás azonban a torkán akadt.

Aznap egyszer már gondolt Oromisra, bizonyára ezért jutott eszébe megint. Egészen pontosan az alkalom, amikor Bromot követve kellett felmásznia a mászófalon. Kooperációs feladat volt és mindketten hibáztak: Brom akkor, amikor nem vette figyelembe, hogy Morzan nagyobb és nehezebb, mint ő, és egy olyan útvonalat választott, ahol a kialakított kapaszkodók nem bírták el az ő súlyát, Morzan pedig akkor, amikor nem figyelt oda erre, és vakon megbízott Brom ítéletében. A biztosítókötél nem ért semmit, mert Brom már fenn volt a fal tetején és kicsatolta magát, ráadásul Oromisnak pofázott, aki így Bromra és nem Morzanra figyelt. Tehát amikor a kapaszkodó a tervezettnek megfelelően letört, Morzan lezuhant és rommá tört a bal lába.

Az egy olyan sérülés volt, amit Oromis vagy nem tudott, vagy nem mert maga meggyógyítani, inkább odaszólított egy szakértőt. Pár perc volt, amíg az a lovas (egy ember, Saerlith vágta le Ilirea fölött) lóhalálában odarohant hozzájuk. Morzan leginkább arra emlékezett az esetből, hogy bár tudta, hogy miért nem akart Oromis maga foglalkozni a gyógyítással, nem lépett oda hozzá. Csak állt, tőle egy lépés távolságra és a maga sótlan módján aggodalmaskodva kérte, hogy próbáljon meg nem mozogni, a segítség már úton van.

Mocorgott benne a gondolat, hogy egy lábtörést talán nem áll azonos súlyossági fokon egy kézmosással. De ő elég idős volt hozzá, hogy tisztában volt vele, hogy Oromis miért nem segített neki, aztán utána mégis hetekig neheztelt. És abban se volt biztos, hogy Murtagh tud egyáltalán kezet mosni. Amikor utoljára tisztálkodás közben volt hozzá szerencséje, mindegyik végtagjára jutott egy cseléd, pedig Morzan derekáig se ér az egész gyerek.

‒ Gyere, kerítünk neked egy szappant ‒ sóhajtott fel.

Kihúzta a széket, aztán elnézte, hogyan próbál Murtagh úgy lecsúszni nagyon óvatosan arról a székről, hogy nem ér hozzá semmihez a szenes kezével. Hogy nem akart összefogdosni semmit vagy csak tényleg attól tartott, hogy elporlik a keze, azt Morzan nem tudta, de egy ponton elunta, hogy ott nyűglődik és inkább levette őt. Elhagyták a szobát, hogy átmenjenek a fürdőbe, de Murtagh megbotlott a küszöbben. Morzan inkább a kezét nyújtotta, hogy elkerüljék a pofára esést.

Murtagh megint csak nagy szemeket meresztett rá.

‒ Piszkos vagyok ‒ tartotta felé megint a kezecskéjét.

‒ Biztos vagyok benne, hogy van elég szappan a házban mindkettőnknek ‒ felelte Morzan.

Egy hosszú, megfontolt pillanat elteltével Murtagh keze az övébe csúszott.

>>> Következő fejezet >>>